Magyarországon országgyűlési választásokat a
világháború előtt 1910-ben tartottak. Az ekkor – a Nemzeti Munkapárt
többségével – megalakult képviselőház 1918. november 16-ig működött, amikor is
– tekintettel a nemzetközi és a hazai politikai helyzetre –, kimondta
feloszlását. Az őszirózsás forradalom után a főhatalmat átvevő Nemzeti
Tanács – és a felhatalmazásából a néptörvényeket alkotó, általa ellenőrzött
kormány – törvényhozó funkciót is ellátott. 1918. november 11-én összeült Magyarország
Nemzeti Tanácsa, amely elfogadta a – polgári forradalom politikai
csoportjainak alapvető célkitűzéseit megfogalmazó – Néphatározatot. A testület
– amelyet Nagy Nemzeti Tanácsnak is hívtak – nemzetgyűlésként működött (elnöke,
Hock János is így nevezte megnyitó beszédében). Az alkotmány
megalkotását a Néphatározat a mielőbb összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlésre
bízta, amelyet az új – a népkormány által kidolgozandó – választási törvény
alapján kell összehívni. Erre azonban nem került sor, s a korszak néptörvénynek
nevezett rendeleteit a minisztertanács dolgozta ki és Károlyi Mihály
(előbb mint kormányfő, majd mint ideiglenes köztársasági elnök) szentesítette.
A Nagy Nemzeti Tanács a vidéki nemzeti tanácsok, a demokratikus politikai
pártok, a munkástanácsok és más munkásszervezetek, az érdekképviseletek, a
rendőr- és katonatanács, valamint különféle gazdasági és társadalmi egyesületek
küldötteiből állt össze. Nagyjából ezer tagja volt, akik a társadalom szinte
minden rétegét képviselték. A testület nem választás, hanem delegálás útján
jött létre.
Az 1918. november 23-án
kihirdetett 1918: I. néptörvény az általános, titkos, egyenlő, közvetlen
választójogot kiterjesztette a nőkre is. A választójogot legalább hatévi magyar
állampolgársághoz, s férfiaknál a 21., nőknél a 24. életévhez kötötte (náluk
azonban megkövetelte az írni–olvasni tudást is – bármely magyarországi
nyelven). Ez a néptörvény minden – vagyoni vagy műveltségi – cenzust eltörölt.
A választójogból azt zárta ki, aki politikai jogainak gyakorlásától el volt
tiltva; közsegélyből élt; gondnokság, meghosszabbított kiskorúság vagy csőd
alatt állt; illetve foglalkozásánál fogva erkölcsrendészeti felügyeletben volt
része. A nemzetgyűlési választásokon választható volt, akinek volt aktív
választójoga és 24. évét betöltötte. A helyi (törvényhatósági és községi)
választásokon annak volt passzív választójoga, aki legalább hat hónapja az
adott helységben lakott, vagy volt ott lakása. Az 1919: XXV. néptörvény
szabályozta a választások rendjét, a jelölés és a szavazás módját és kijelölte
a választókerületeket. Az alkotmányozó nemzetgyűlési választások időpontját a
kormány 1919. április 24-re tette. Addigra azonban Károlyi és a polgári
demokratikus koalíció kormánya megbukott.
A Tanácsköztársaság legfőbb
hatalmi szerve a Szövetséges Tanácsok Országos Gyűlése volt. Ennek
tagjait nem közvetlenül választották, hanem a megyei és városi tanácsok
delegálták (minden 50 000 lakos után egy tagot, akit vissza is lehetett
hívni). A 378 – köztük hét női – tagból álló testület egyetlen ülésszakát 1919.
június 14. és 23. között tartotta, amikor elfogadta a Tanácsköztársaság
alkotmányát. Fontos hatásköre volt, hogy megváltoztathatta az alkotmányt,
dönthetett háború és béke kérdéséről, s kijelölhette az ország határait. Amikor
nem ülésezett, jogkörét a – mindössze négy alkalommal összehívott – Szövetséges
Központi Intéző Bizottság látta el, amelynek tagjait (legfeljebb 150 főt) a
Szövetséges Tanácsok Országos Gyűlése választotta meg, elnöke pedig a
Forradalmi Kormányzótanács elnöke volt.