Kormányzat 1918–1919

 

1918. október 24-én Károlyi Mihály elnökletével megalakult a Nemzeti Tanács, amely másnap proklamációt intézett Magyarország népéhez, amelyben az állam teljes függetlenségének kimondását, a németekkel való szövetség felbontását és a háború azonnali befejezését követelte, valamint az általános szabadságjogok, a nőkre is kiterjedő titkos választójog biztosításának és a földművelő nép földhöz juttatásának a gondolata is szerepelt a dokumentumban. A kormány- és államforma kérdését nem érintette a kiáltvány. Az azonban világosan látszott, hogy a dualizmus politikai rendszeréből kiábrándultak csoportja az új hatalmi szervnek a Nemzeti Tanácsot, az ország új vezetőjének pedig Károlyit tekintette. Október 27-én és október 30-án óriási tömegmegmozdulásokra került sor, amelyekhez a munkásokon és polgárokon kívül a katonák, matrózok, rendőrök, vasutasok, postások szervezetei és tanácsai is csatlakoztak az Astoria Szállóban ülésező Nemzeti Tanácshoz, elfogadva annak programját.

Ezek után október 31-én hajnalban a budapesti Katonatanács irányította fegyveres egységek megszállták a városparancsnokságot, a főkapitányságot, a pályaudvarokat, a főpostát, a telefonközpontot és a Nemzeti Bankot. Ezzel a polgári forradalom hívei vér nélkül átvették a hatalmat, a központi irányítást. A nap jóformán egyetlen áldozata a dualista korszak emblematikus alakja, Tisza István egykori miniszterelnök volt, akit tiszti különítményesek gyilkoltak meg otthonában. IV. Károly király – ellentmondva a közhangulatnak és a tömegnyomásnak – október 27-én gróf Hadik Jánost nevezte ki miniszterelnökké, aki október 30-án átvette az államügyeket, s kormányalakítási tárgyalásokat is folytatott. Hivatali tevékenységét azonban nem tudta megkezdeni.

1918. október 31-én gróf Károlyi Mihály a budai Várban – József főherceg, mint homo regius (a király teljhatalmú képviselője) előtt – letette a miniszterelnöki esküt, majd kiáltványt adott ki, amelyben a Nemzeti Tanács október 26-i proklamációját kormányprogramnak ismerte el. Másnap az új kormányfő kérte az uralkodótól a neki tett hűségeskü alóli felmentést. Miután IV. Károly ezt megadta, Károlyi letette az esküt a Nemzeti Tanács újonnan megválasztott elnökének – a függetlenségi párti Hock János katolikus lelkésznek – a kezébe. A helyzetet bonyolította, hogy formailag mind a király, mind az – 1910-ben megválasztott – országgyűlés a helyén maradt. A Nemzeti Tanács legitimitását tehát a széles támogatóbázisából és az ellenzéki és demokratikus pártok összefogásából merítette, nem pedig történeti jogfolytonosságból, vagy választási győzelemből.

A Nemzeti Tanács – mint az állami főhatalom birtokosa – a tényleges hatalmat a kormányra ruházta, s magának csak az ellenőrző jogkört tartotta fenn, amelynek értelmében meghallgatta a miniszterelnöknek és a kormány tagjainak a beszámolóját, illetve utasította őket valamely jogszabály megalkotására. A gyakorlati irányításba is bekapcsolódott a Nemzeti Tanács. Adminisztratív ügyeit – így a vidéki nemzeti tanácsokkal való kapcsolattartást, a hivatalos levelezést, az ülések napirendjének összeállítását, a tagok és tagszervezetek koordinálást – a Nemzeti Tanács Irodája intézte. A Nemzeti Tanács és a – Károlyi által így elnevezett első – népkormány tevékenységét a politikusokból, tudósokból és gyakorlati szakemberekből álló Nemzeti Tanács Szaktanácsai – mintegy a parlamenti bizottságokat pótolva – segítették. Nyolc ilyen szaktanács működött: agrárreformi, igazságügyi, közigazgatási, közlekedéspolitikai, közoktatási, népegészségügyi, pénzügyi és szociálpolitikai.

1918. november 11-i ülésén döntött a Nemzeti Tanács arról, hogy az államforma kérdését mihamarabb rendezni kell, azaz határozott a köztársaság mielőbbi proklamálásáról. Ezért november 16-ra összehívta Magyarország Nemzeti Tanácsát – gyakoribb elnevezés szerint a Nagy Nemzeti Tanácsot –, amely – mint ahogy tagjai is nevezték – a nemzetgyűlés szerepét látta el. A Nagy Nemzeti Tanács megfogalmazta a Néphatározatot, amely kimondta, hogy Magyarország minden más államtól független és önálló népköztársaság. A köztársasági alkotmány megszövegezésének feladatát pedig az új választójogi törvény alapján összeülő alkotmányozó nemzetgyűlésre bízta és kimondta az addigi kétkamarás parlament megszűnését. Ezt megelőzte, hogy november 16-án reggel a képviselőház egyhangúlag kimondta feloszlását, a főrendi ház pedig tanácskozásait berekesztettnek nyilvánította.

A Néphatározat a főhatalmat a Károlyi vezette népkormánynak adta át, s utasította bizonyos alapvető néptörvények megalkotására: a nemzetgyűlési, törvényhatósági és községi választójogról; a gyülekezési és egyesülési szabadságról; a sajtó szabadságáról; a nép esküdtbíráskodásáról és a fölműves nép földhöz juttatásáról. Így a népköztársaság legfontosabb intézménye a népkormány lett, amely törvényeket alkotott, s államfői testületként járt el – Károlyi ugyanis miniszterelnökként kormánytagokat mentett fel és nevezett ki, a miniszterek pedig a minisztertanács előtt tették le a hivatali esküt. A Nagy Nemzeti Tanács többé nem ülésezett, állandóan működő végrehajtó bizottsága is csak 1919 januárjában, az alkotmányos helyzet ideiglenes rendezésében kapott nagyobb szerepet. Január 11-i ülésén – amelyen a kormány tagjai is részt vettek – felszólította Károlyi Mihályt, hogy a – külpolitikai nehézségekből és a kormánypártok belső ellentéteiből fakadó – politikai válságot ne mint miniszterelnök, hanem mint a köztársaság ideiglenes elnöke oldja meg (ezzel értelmezte a Néphatározat III. cikkelyét). A határozat értelmében az ideiglenes köztársasági elnök az általa kinevezett kormány ülésein részt vehet, azokon elnökölhet, s a minisztertanács néptörvényeket csak az államfő jóváhagyásával hozhat. Károlyi kilépett pártjából, s államfőként függetlennek és pártonkívülinek nevezte magát. Megegyezett a koalíciós pártokkal, s 1919. január 19-én Berinkey Dénest nevezte ki miniszterelnökké. Az új kormányban a szociáldemokraták nagyobb szerepet kaptak és a miniszterek munkájába bekapcsolódott a Nagyatádi Szabó István vezette Kisgazdapárt is.

A polgári forradalom után a minisztériumok száma és jellege nagyjából azonos maradt a dualizmus kori kormányzati konstellációval. Fontos, hogy megszervezték a külügyminisztériumot, amely 1849 után először kezdte meg az önálló magyar diplomácia és konzuli hálózat kiépítését. A munkaügyi és népjóléti minisztérium új tárca volt, de érdemi tevékenységet alig tudott kifejteni. Az 1848 óta fennálló rendszerrel szakítva – a szekularizáció jegyében – kettéválasztották a vallás- és közoktatásügyi minisztériumot. Létrehoztak egy nemzetiségi miniszteri posztot is (a kérdés kiváló elméleti szakembere, Jászi Oszkár töltötte be), amelyet a ruszka-krajnai és a német nemzetiségi miniszteri bársonyszék váltott fel (a szlovák minisztérium felállítását ugyan törvény írta elő, de megszervezésére már nem volt idő és lehetőség).

Károlyi Mihály és Berinkey Dénes kormánya 1919. március 21-én – miután megbízottai átadták az elutasító választ a budapesti antantmissziót vezető Vix alezredes egy nappal korábbi jegyzékére – lemondott. Aznap este a Budapesti Munkástanács elfogadta a két munkáspárt – a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja – egyesülését (ezzel létrejött a Magyarországi Szocialista Párt, amely nevét 1919. június 12–13-i kongresszusán Szocialista–Kommunista Munkások Magyarországi Pártjára változtatta) és kikiáltotta a proletárdiktatúrát. A Mindenkihez! címmel kiadott kiáltvány rögzítette, hogy Magyarországon a törvényhozó, bíráskodó és végrehajtó hatalmat a munkás-, paraszt- és katonatanácsok diktatúrája gyakorolja.

A kormányt Forradalmi Kormányzótanácsnak nevezték – elnökévé Garbai Sándort választották –, amely április 12-én megalkotta az ideiglenes alkotmányt. Ezzel életre hívta a tanácsrendszert, a proletárdiktatúra államszervezetét: szabályozta a különböző szintű és hatáskörű intéző bizottságok és tanácsok működését, megalkotta a választójogi és választási rendeletet. Az 1919 júniusában elfogadott alkotmány kimondta, hogy a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság a munkások, katonák és földművesek tanácsainak köztársasága, amely a dolgozók nemzetközi tanácsköztársaságát akarja. A Forradalmi Kormányzótanács elnökének és tagjainak – a népbiztosoknak – a megválasztása a Szövetséges Központi Intéző Bizottság jogkörébe tartozott. Az alkotmány kilenc népbiztosságot sorolt fel: külügyi, belügyi, hadügyi, igazságügyi, népjóléti és közegészségügyi, közoktatásügyi, német, ruszin népbiztosság, valamint a Népgazdasági Tanács.

1919. augusztus 1-jén – miután az antant támogatásával a királyi román csapatok a Tanácsköztársaság leverésére az ország belsejébe nyomultak – a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, tagjainak nagy része (akiknek az osztrák kormány politikai menedékjogot adott) külföldre távozott. A tanácskormány a hatalmat a szociáldemokrata elkötelezettségű – Peidl Gyula vezette – szakszervezeti kormánynak adta át, amely működésének öt napja alatt megkezdte a tanácsállam rendeleteinek hatályon kívül helyezését.