A Monarchia bukásával az állam és az egyházak
közötti kapcsolat is gyökeresen megváltozott. A legnagyobb lélekszámú
felekezet, a katolikus egyház igyekezett konfliktusmentes kapcsolatot
fenntartani a polgári forradalom kormányával. Ennek egyik megnyilvánulásaként
1918. november 24-én gróf Apponyi Albert elnökletével megalakult az Országos
Katolikus Tanács, amely a felsőklérus támogatását élvezte. Korábban –
fiatalabb, progresszívebb szellemű lelkészekből – 1918. november 7-én
szerveződött meg Szalay Mátyás vezetésével az Országos Katolikus Papi
Tanács kimondta csatlakozását a Nemzeti Tanácshoz, amelybe tagokat is
delegált. Programjában a szervezet az alsópapság anyagi helyzetének javítását,
az egyházi autonómia életre hívását sürgette, ugyanakkor elutasította a
szekularizációt. A Tanácsköztársaság politikai vezetése már nyíltan
antiklerikális volt, így a felekezetek és a kormányzat közti együttműködés
elképzelhetetlen volt. A Forradalmi Kormányzótanács XXIV. számú rendeletében
kimondta az állam és az egyház szétválasztását, valamint a nevelési és oktatási
intézmények köztulajdonba vételét. 1919. április 27-én megszervezték a Vallásügyi
Likvidáló Bizottságot, amely az egyházak – a szertartásokhoz szükséges
épületek és eszközök kivételével – teljes vagyonát (földbirtok, ingatlan,
értéktárgyak, értékpapírok, készpénz stb.) volt hivatva államosítani. Csernoch
János esztergomi érsek, a történelmi Magyarország utolsó hercegprímása –
példátlanul kétségbeesett lépésre szánva el magát – levélben fordult XV.
Benedek pápához, hogy valamelyik győztes nagyhatalom vegye protektorátusa alá a
magyar katolikus egyházat, és erővel védje meg a kommunisták egyházellenes
akcióitól.
A Nemzeti Tanácsot (amelyhez
később feminista, szabadkőműves és más értelmiségi csoportok is csatlakoztak)
és a Károlyi-rendszer koalícióját a Függetlenségi és 48-as Károlyi Párt, az
Országos Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt
alkotta. A szervezethez a Köztársasági Párt is társult, s vezetőjét, Nagy
Györgyöt a Nemzeti Tanács titkárává választották. 1918 végén távozott a
koalícióból a függetlenségiek liberális konzervatív csoportja (gróf
Batthyány Tivadar belügyminiszter, Bartha Albert hadügyminiszter).
Ekkor a Nagy György vezette kicsiny politikai egység fuzionált Károlyi Mihály
pártjával, amely felvette a Köztársasági Függetlenségi Párt nevet. Majd 1919
januárjában – Károlyi ideiglenes köztársasági elnökké választása után – nevét
az Országos Függetlenségi és Károlyi Pártra változtatta. A Tanácsköztársaság
kormánypártja, az egyesült munkáspárt 1919. június 12–13-án tartotta egyetlen
kongresszusát, amelyen megrajzolták a proletárdiktatúra bel- és külpolitikai
tevékenységének alapvonalait.
1918 őszén – a baloldal kormányra
kerülésére való reakcióként – a jobboldali politikai csoportok is szervezkedni
kezdtek. Megalakult az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) és a Magyar Országos
Véderő Egyesület (MOVE), amely 1919 januárjában Gömbös Gyulát választotta
elnökévé. Újra aktivizálódott a Giesswein Sándor nevével fémjelzett
Keresztény Szociális Néppárt és a Lovászy Márton vezette Függetlenségi
Párt, de gróf Bethlen István is létrehozta saját szervezetét, a Nemzeti
Egyesülés Pártját. Ezek a politikai csoportosulások kormányellenes propagandát
folytattak és utcai demonstrációkat szerveztek Budapesten és több vidéki városban.
1919 májusában – a francia ellenőrzés alatti területeken – megalakult az
ellenforradalmi kormány. Székhelye Arad, majd Szeged volt. Miniszterelnöke gróf
Károlyi Gyula (1919. május 5. – 1919. július 12.), majd P. Ábrahám Dezső
(1919. július 12. – 1919. augusztus 12.). Bécsi emigrációjában ezekben a
napokban szervezte meg – elsősorban emigráns magyar nagybirtokosok és
nagyiparosok támogatásával – Bethlen az Antibolsevista Comitét (ABC).