Fejezetünk elején volt már szó arról, hogy a
Horthy-korszak állami ideológiájában és politikai gyakorlatában, valamint
jogalkotásában kiemelkedő szerepet kapott a jogfolytonosságra történő
hivatkozás. A jogfolytonosság hangsúlyozásából logikusan következett,
hogy az ellenforradalmat támogatók az ország államformáját kizárólag
királyságnak tudták elképzelni. Egyforma hevességgel utasították el az
1918–1919-es események során szemükben teljesen lejáratódott népköztársaságot
és a szovjet típusú diktatúrát. 1919 novemberében a Sir George Russel Clerk
által kezdeményezett tárgyalásokon a részt vevő prominens hazai személyiségek
abban állapodtak meg, hogy az államforma ügyét egy később megrendezendő
népszavazáson fogják eldönteni. Erre azonban nem került sor. Érdekes módon az
1920 februárjában összeülő nemzetgyűlés sem tárgyalt erről a kérdésről. Minden
bizonnyal azért, mert az új törvényhozó testület tagjai számára magától értetődő
volt, hogy Magyarország csakis királyság lehet. Így az 1920: I. tc. mindössze azt állapította meg, hogy a királyi hatalom
gyakorlása 1918. november 13-án IV. Károly eckartsaui nyilatkozatával
megszűnt. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, ebből kifolyólag az ország
független lett. Az adott helyzetben a nemzetgyűlés a magyar állami szuverenitás
egyedüli törvényes képviselője és jogosult az államhatalom gyakorlásának módját
rendezni. Az államforma milyenségével a törvény nem foglalkozott. A királyság
formális kinyilvánítására 1920 márciusában került sor a
Simonyi-Semadam-kormány 2394/1920. M. E. számú rendeletében. Ez kijelentette,
hogy „…a királyság intézményének léte és fennállása a forradalmi események után
is jogilag érintetlen maradt …” A jogszabály leszögezte, hogy a királyi
méltóság változatlanul létezik. Ez egyértelművé tette, hogy az ellenforradalmi
rendszer államformája a királyság lesz.
Amilyen nagy egyetértés
jellemezte a nemzetgyűlés tagjait a monarchikus államforma támogatását
illetően, olyan nagy volt a véleménykülönbség köztük az államfői tisztség
betöltése kapcsán. A politikusok jelentős része úgy vélekedett, hogy a
lezajlott változások nem érintették a Habsburgok trónhoz való jogát és IV.
Károly az ország törvényes királya maradt. Azokat, akik ezt az álláspontot
képviselték legitimistáknak – az utolsó Habsburg uralkodó
haláláig gyakran karlistáknak – nevezték. Ők minél hamarabb vissza
szerették volna hozni a királyt az ország élére. A velük szemben álló szabad
királyválasztók IV. Károly 1918. novemberi eckartsaui
nyilatkozatát úgy értelmezték, hogy azzal az uralkodó lemondott a magyar
trónról. Ráadásul az Osztrák–Magyar Monarchia részekre szakadásával érvényét
vesztette a Pragmatica Sanctio, s ezzel megszűnt a Habsburg-ház
trónöröklési joga. Így a királyválasztás jogosítványa visszaszállt a magyar
nemzetre. A szabad királyválasztók pozícióját erősítette az a tény, hogy az
antanthatalmak és a velünk szomszédos államok a leghatározottabban ellenezték
azt, hogy hazánkban bekövetkezzen a Habsburgok uralmának restaurációja.
Még valamelyik főherceg nádorrá választását sem voltak hajlandóak eltűrni.
Ezért a legitimisták és a szabad királyválasztók egyaránt jelentős társadalmi
csoportokat magáénak mondható tábora rákényszerült egy kölcsönösen elfogadható kompromisszum
megkötésére. Ezt „az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom
gyakorlásának ideiglenes rendezéséről” szóló – előbb már említett – 1920: I. tc. rögzítette. Ez kimondta,
hogy a nemzetgyűlés a fennálló körülmények miatt az államfői teendők
átmeneti ellátására kormányzót választ. Az államfői tisztség
végleges betöltéséről pedig a békekötés után fognak dönteni. A törvény rögzítette
a kormányzó jogkörét is, amely a királyt korábban megillető
jogokhoz képest jelentősen korlátozott volt. A kormányzó nem kapta
meg a törvényszentesítés jogát, de kihirdetési záradékkal látta el és aláírta a
törvénycikkeket a kézhezvételüktől számított hatvan napon belül. Amennyiben
valamely törvénnyel nem értett egyet, azt egy alkalommal visszaküldhette
újratárgyalásra a nemzetgyűléshez. Ám a hozzá másodszor is eljuttatott
törvényszöveg kihirdetését tizenöt napon belül köteles volt elrendelni. A
nemzetgyűlést nem napolhatta el, feloszlatását pedig csak akkor tehette meg, ha
a testület tartósan munkaképtelenné vált. A választásokat úgy kellett kiírnia,
hogy az új törvényhozás az előző feloszlatása után legkésőbb három hónappal
összeülhessen. A kormányzó képviselte Magyarországot a nemzetközi
viszonylatokban. Követeket küldhetett és fogadhatott, valamint az általa
kinevezett kormány közbejöttével szerződéseket köthetett más államokkal. A
magyar hadsereg legfőbb parancsnoka volt, de annak az országhatárokon túlra
történő vezényléséhez, vagy hadüzenethez és békekötéshez kellett a nemzetgyűlés
előzetes hozzájárulása. A végrehajtó hatalmat csak a minisztertanácson
keresztül gyakorolhatta. Rendelkezései és intézkedései akkor voltak érvényesek,
ha az illetékes miniszter ellenjegyzésével látta el azokat. Ez alól a
hadseregnek adott bizonyos utasításai kivételt képeztek. Nemességet nem
adományozhatott, a főkegyúri jogot nem gyakorolhatta. Általános kegyelmet nem
hirdethetett. Személye sérthetetlen volt és ugyanolyan büntetőjogi védelemben
részesült, mint a király. Megillette a főméltóságú cím. Törvénytelenség elkövetése
esetén a nemzetgyűlés felelősségre vonhatta. Az így megszerkesztett kormányzói
jogkör a korabeli nemzetközi viszonyokat tekintve egy gyenge vagy legfeljebb
középerős köztársasági elnöki hatalommal ért fel. Az ideiglenesnek szánt
államfő a végrehajtó hatalom élén állt, de egyre növekvő befolyással
rendelkezett a törvényhozás területén is.
A kormányzói tisztségre a
legesélyesebb jelölt Horthy Miklós volt. Mellette szólt, hogy kezében
tartotta az ország fegyveres erejét, egyetlen párthoz sem tartozott, s elnyerte
az antanthatalmak támogatását. Érthető tehát, hogy a nemzetgyűlés 1920.
március 1-jén őt választotta meg kormányzónak. Ezt a tényt az
1920: II. tc. rögzítette. Horthy azonban
– elégedetlen lévén a szűkre szabott kormányzói jogkörrel –, azzal a kikötéssel
fogadta el a magas tisztséget, hogy jogosítványai körét kibővítik. Erre már
1920 augusztusában sor került az 1920:
XVII. tc. keretében. Eszerint a kormányzó a törvényhozó testületet a régi
királyi jogkör idevonatkozó előírásait követve feloszlathatta, elnapolhatta és
berekeszthette. Feloszlatáskor továbbra is tekintettel kellett lennie arra,
hogy a választások utáni új törvényhozás három hónapon belül megkezdhesse
munkáját. A nemzetgyűlést legfeljebb harminc napra napolhatta el. Fontos
jogkiterjesztést jelentett a törvénycikkben, hogy közvetlenül fenyegető veszély
esetén a kormányzó már elrendelhette a hadsereg országhatárokon kívüli
alkalmazását. Igaz, ezután „késedelem nélkül” meg kellett szereznie a
nemzetgyűlés utólagos hozzájárulását. Végül a törvény az ideiglenes államfőt
felhatalmazta általános kegyelem adására.
A legitimisták azonban a
jogkörbővítés ellenére is nagyon komolyan gondolták, hogy a kormányzó csak
átmenetileg fog az ország élén állni. 1921-ben IV. Károly két
sikertelenül végződő kísérletet tett a trón visszaszerzésére. A második királypuccsot
követően az antant és a kisantant nyomására a nemzetgyűlés kimondta IV.
Károly és a Habsburg-ház trónfosztását. Az ezt tartalmazó 1921: XLVII. tc. 1921. november 6-án
született meg. A detronizáció hozzájárult Horthy helyzetének
megerősödéséhez. Az ideiglenesnek szánt kormányzói tisztség tartóssá vált, betöltője
pedig az egész korszak névadója lett. Magyarország hosszú időn át a „király
nélküli királyság” furcsa jogi állapotában élt. Horthy Miklós
nem volt különösebben tehetséges politikus, de rendelkezett az államfői hatalom
tartós birtoklásához szükséges képességekkel. Tanácsadói – köztük főleg Bethlen
István – hatására az 1920-as évek folyamán eltávolodott környezetének
jobboldali radikális tagjaitól. A bethleni konszolidáció irányvonalát támogatva
igyekezett kimaradni a napi politikai csatározásokból és egyre inkább
reprezentatív szerepet töltött be. Tekintélye növekedett, amihez nagyban
hozzájárult az ügyes állami propaganda. Az 1930-as években aktivizálódott, s
gyakrabban szólt bele a politikai döntésekbe. Ekkor már sokan úgy tekintettek
rá, mint a fennálló rendszer egyik fő védelmezőjére a bármely oldalról jövő, de
főleg a fasiszta diktatórikus próbálkozásokkal szemben. Sor került
kormányzói jogkörének további növelésére is. Jogszabály ugyan nem
rögzítette, de szokássá vált, hogy a fontosabb törvényjavaslatok beterjesztése
előtt a kormány kikérte véleményét. Elnökölhetett a minisztertanács ülésén,
amit ilyen alkalommal koronatanácsnak hívtak. A főkegyúri jog
gyakorlásának és a nemesség adományozásának lehetőségét soha nem kapta meg.
Azonban részben az utóbbi pótlására 1920 szeptemberében megalakult a Vitézi
Rend, melynek vezetője a kormányzó volt. A felsőház létrehozásáról
intézkedő 1926: XXII. tc. értelmében
módjában állt, hogy a törvényhozás ezen fontos testületébe negyven tagot ő
nevezzen ki. Ezt a számot később megnövelték. Az 1933: XXIII. tc. ismét bővítette az
államfő jogait. Ez abban nyilvánult meg, hogy innentől kezdve már nem
csupán harminc napra, hanem ennél hosszabb időre is elnapolhatta a törvényhozók
üléseit. Arra azonban ügyelnie kellett, hogy az éves költségvetés megszavazása
kellő időben megtörténhessen.
1937 nyarán újabb kormányzói
jogkiterjesztésre került
sor. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a titkos választójog tervezett bevezetése
előtt még inkább körülbástyázzák a fennálló gazdasági–politikai berendezkedést.
Másrészt Horthy szerette volna elérni, hogy megbízható utóda legyen.
Sőt, arra törekedett, hogy tisztsége családon belül öröklődjék. Ezért született
meg az 1937: XIX. törvénycikk. Ez hat hónapra növelte meg azt az időt, ami
alatt a kormányzónak el kellett rendelnie a hozzá beterjesztett törvény
kihirdetését. Az addigi egy alkalom helyett már kétszer küldhette vissza
újratárgyalásra az általa kifogásolt törvényszöveget. Ha kívánta, akkor
összesen három személyt ajánlhatott utódául. Ajánlását három lezárt borítékban
a Kúria elnökének és a két koronaőrnek kellett átadnia megőrzésre. A kormányzói
tiszt megüresedése esetén az országgyűlés képviselőházának és felsőházának
együttes ülésen kellett felbontani a borítékokat. A törvényhozók azonban a kormányzó
jelöltjei mellé még másokat is felvehettek a listára, mely alapján titkos
választással dönthették el, hogy ki legyen az új államfő. Látható tehát, hogy
ez a szabályozás korántsem tette biztossá Horthy akaratának
megvalósulását az utódlást illetően. A törvény elrendelte, hogy a kormányzói
méltóság megüresedésekor Országtanácsot kell felállítani. Ennek feladata
az új államfő megválasztásának előkészítése és a halaszthatatlan kormányzói
intézkedések megtétele. Az Országtanács tagjaiként a jogalkotók a következőket
sorolták fel: a miniszterelnököt, az országgyűlés két házának elnökeit, az
ország hercegprímását, a Kúria elnökét, a Közigazgatási Bíróság elnökét és a
honvédség főparancsnokát. Végül a törvénycikk azt a fontos változtatást
rögzítette, hogy a korábbiaktól eltérően a törvényhozó testület a kormányzót
nem vonhatja felelősségre.
Az 1920 óta megvalósult bővítés
révén a kormányzó kezdetben szűk jogköre az 1930-as és az 1940-es
évek fordulójára jelentősen megnövekedett. Az állami életben betöltött
szerepe nagymértékben megerősödött és megközelítette egy alkotmányos
uralkodóét. Ezt követően már nem gyarapodtak az államfő jogai. Egy ideig
úgy tűnt, hogy ezek birtokában a konzervatív elkötelezettségű Horthy más
alkotmányos tényezőkkel együtt képes lesz eredményesen gátat vetni a
szélsőjobboldali radikalizmus magyarországi hatalomra kerülésének. Sajnos az
1944-es események ennek ellenkezőjét bizonyították!
Az 1940-es évek elején a kormányzó kísérletet
tett annak elérésére, hogy tisztségében egyik fia kövesse őt. Ennek
eredményeként 1942 februárjában létrehozták a kormányzóhelyettesi
posztot. Az erről szóló 1942: II. tc.
kimondta, hogy az országgyűlés az államfő kívánságára választ
kormányzóhelyettest, akinek személyét illetően Horthyt ajánlási jog
illeti meg. Ha a kormányzó ezzel a jogával él, akkor helyettesévé csak azt
lehet megválasztani, akit ő megnevezett. Ettől eltérő esetben a törvényhozás
ugyancsak állíthat egy vagy több jelöltet. Az országgyűlés két házának együttes
ülésén a kormányzóhelyettest nemcsak titkos szavazással lehet tisztségébe
juttatni, hanem közfelkiáltással is. Őt méltóságában az államfő erősíti meg. A
kormányzói poszt megüresedésekor, vagy a kormányzó akadályoztatása esetén a
helyettese gyakorolja az államfői teendőket. Horthy megbízhatja, hogy a
kormányzó hatáskörébe tartozó bizonyos tennivalókat végezzen el. Használhatja a
főméltóságú címet. Ugyanaz a büntetőjogi védelem illeti meg, mint az államfőt.
Ha a kormányzót helyettesíti, akkor ellene csak külön engedéllyel lehet
bármilyen eljárást indítani. Nem lesz azonban automatikusan a kormányzó utóda.
Tisztsége az új államfő megválasztásával megszűnik.
Néhány nappal a fenti törvény
megszületése után, 1942. február 19-én az országgyűlés kormányzóhelyettessé
választotta Horthy Istvánt. Az államfő idősebbik fia azonban nagyon rövid
ideig töltötte be ezt a megbízatását, mert 1942. augusztus 20-án a keleti
fronton repülőgépével lezuhant és meghalt. Ezt követően a kormányzóhelyettesi
méltóság betöltetlen maradt.
A Horthy-korszak államszervezetében kiemelt
fontosságú szereppel rendelkezett a kormány. Az ellenforradalmi
rendszer kormányai működésükben a dualizmus időszakában kialakult gyakorlathoz
nyúltak vissza. Az alkotmányosság helyreállításában alapvető jelentőségű 1920: I. tc. kimondta, hogy a kormányzói
tisztség betöltéséig a végrehajtó hatalmat egyedül a nemzetgyűlésnek felelős
kormány gyakorolja. A minisztertanács azonban a kormányzóválasztás után is a
központi végrehajtó hatalom megjelenítője maradt, hiszen a fenti
törvény azt tartalmazta, hogy az államfő az őt megillető végrehajtó hatalmat
nem személyesen, hanem a kormányon keresztül érvényesíti. A kormányzó
rendeletei és intézkedései csak akkor léptek életbe, ha az illetékes miniszter
ellenjegyezte azokat. A kormány hatásköre az állami és a társadalmi élet számos
területére kiterjedt. Ezek közül kiemelkedett az alkotmányos rend és az ország
belső békéjének biztosítása, valamint a közigazgatás szervezése és irányítása.
Ezen feladatokat az egyes szakminisztériumok látták el.
A korszak kormányai a parlament
által elfogadott törvények előírásainak megfelelően és a nemzetgyűlésben, majd
az országgyűlésben évente elfogadott költségvetés keretei között működtek. Az
ellenforradalmi rendszer első miniszterelnökét, Friedrich Istvánt 1919.
augusztus 7-én Habsburg József főherceg nevezte ki. Ezt azon az alapon
tette, hogy a IV. Károlytól még 1918 októberében kapott „homo regius”-i
megbízatására hivatkozva kormányzónak nyilvánította magát. 1919. augusztus
23-án azonban már kénytelen volt lemondani erről a tisztségről. Ettől kezdve a
nemzetgyűlés megalakulásáig és Horthy Miklós kormányzóvá választásáig
nem volt Magyarországon olyan alkotmányos tényező, amely törvényesíthette volna
a kormány működését. 1920. március 1-jén bekövetkezett megválasztása után Horthy
nevezte ki a miniszterelnököket és azok javaslata alapján a minisztereket. A
kormányfők lemondásukat szintén Horthynak adták át. A kormányok
tehát az államfőtől kapták megbízatásukat, de felelősséggel tartoztak
a törvényhozó testületnek. Így csak a parlamenti többség támogatásával
tevékenykedhettek. A képviselők kritizálhatták a kormányt, sőt lehetőségük volt
jogi vizsgálatot indítani a miniszterek ellen. A törvényhozásban érvényesülő
politikai erőviszonyok alapján azonban az ellenzéknek reális esélye a
kormánybuktatásra nem volt. A korszak folyamán mindössze egyszer fordult elő,
hogy magyar miniszterelnököt a parlament leszavazott, s ezért az kénytelen volt
benyújtani a lemondását. Imrédy Bélával történt meg ez az eset 1938
novemberében. Erre úgy kerülhetett sor, hogy az ellenzékkel együtt voksoltak
azok a konzervatív képviselők, akik Imrédy diktatórikus jellegű
törekvéseit helytelenítve kiléptek a kormánypártból.
Az 1919 augusztusa és 1931
decembere közötti kormányok pártkoalíciókon nyugodtak. Ezek az
ellenforradalmi rendszer első bő fél évében többpártiak, később kétpártiak
voltak. 1922 februárjáig az egymást váltó kabinetek meghatározó politikai
alkotóeleme a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP), valamint az Országos
Kisgazda- és Földmíves Párt volt. Ezek szolgáltak fő bázisul 1922
februárjában a Keresztény – Keresztyén Kisgazda-, Földmíves- és Polgári
Párt, közkeletű nevén Egységes Párt megalakulásához. Ettől kezdve a
korszak végéig ez volt „a kormánypárt”. Nevét 1932 októberében Nemzeti
Egység Pártjára (NEP), 1939 februárjában pedig Magyar Élet Pártjára (MÉP)
változtatta. 1931 végéig az Egységes Pártot a kormányban koalíciós társként
támogatta egy keresztény párt, amely 1926-tól a Keresztény Gazdasági és
Szociális Párt elnevezést használta. A fontos kormányzati döntéseket azonban az
Egységes Párt álláspontja határozta meg. 1931 decemberétől 1944 márciusáig egypárti
kormányok váltották egymást. Az ország német megszállását követően
megalakult Sztójay-kormány a MÉP és a szélsőjobboldali pártok koalíciója
volt. A koalíciós jelleg megmaradt Lakatos Géza miniszterelnöksége alatt
is.
A kormányt irányító miniszterelnök
feladata volt a minisztériumok közötti koordináció. Ugyanakkor ő szabta meg a
kormány által követett politikai irányvonalat. Az 1919 és 1921 közötti
miniszterelnökök gyenge befolyással rendelkeztek. Bethlen István idején
viszont jelentősen megnövekedett a kormány vezetőjének tekintélye. A kormányfő
munkáját a Miniszterelnöki Hivatal segítette. Ez változó számú, de nem
több mint hat ügyosztályra tagolódott. Ezek közül a személyi és protokolláris
ügyeket intéző elnöki, valamint a sajtóosztály volt a legfontosabb. 1922-től a
Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozott a nemzetiségi ügyek intézése is. Az állami
ünnepségek lebonyolítását ugyancsak ez az intézmény végezte.
Az egyes szakminisztériumok élén
álló miniszterek mellett általában egy politikai és egy közigazgatási államtitkár
tevékenykedett. A miniszteriális szervezeten belüli ügyosztályokon
dolgozó tisztviselők gyakran igénybe vették külső szakértők
segítségét. A minisztériumi hierarchiában legjelentősebbnek az elnöki
osztály számított. Vizsgált korszakunkban a minisztériumok száma
gyakran változott. Már 1919-ben jöttek létre új minisztériumok. Az 1920: I. tc. a korábbiak mellett
jóváhagyta a külügyi, valamint a népjóléti és a munkaügyi minisztérium
működését. Ezeken kívül a kormány addigi tagjainak sora kiegészült a kisgazdák,
a közélelmezés-ügy és a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztereivel. A
folyamatos átszervezések következtében a kisgazdák miniszterének tisztségét
1921-ben, a nemzetiségiét 1922-ben, a közélelmezés-ügyiét pedig 1924-ben
megszüntették. Ezzel párhuzamosan jöttek létre vagy szűntek meg más
minisztériumok is. 1920-ban még tizenkettő minisztérium működött, majd a
Bethlen-kormány első éveiben kilencre csökkent a számuk. A későbbiekben
ugyancsak hoztak létre, vagy szüntettek meg minisztériumokat. Erre néhány
példát idézünk. 1928-tól 1931-ig létezett a közgazdasági minisztérium. Aztán
1938-ban rövid időre gazdasági csúcsminisztériumot állítottak fel. 1940 és 1944
között ez újra létezett. A népjóléti és munkaügyi minisztériumot 1932-ben
felszámolták. 1938-tól 1940-ig folyt a munka a felvidéki ügyek
minisztériumában. A második világháború idején pedig hosszabb–rövidebb ideig
közellátásügyi, hadigondozási, valamint a nemzetvédelmi propagandáért felelős
minisztereket is kineveztek.
A kormány egészének, valamint
külön egyes tagjainak jogában állt, hogy szakterületükre vonatkozóan
rendeleteket adjanak ki. Ezek kibocsátásakor ügyelniük kellett arra, hogy ne
ütközzenek a náluk magasabb szintű törvényekkel. A miniszteri és a kormányrendeletek
egy részét bizonyos törvények végrehajtási utasításaiként tették közzé. Más
részükkel viszont éppen a törvényi szabályozás joghézagait igyekeztek
megszüntetni. A legtöbb rendelet a miniszterelnökségen készült. Ezt követte
rendeleteinek száma szerinti csökkenő sorrendben a belügyi, a kereskedelemügyi
és a pénzügyi tárca. A Horthy-korszak kormányainak rendeletalkotási hatalma
kezdetben igen erős volt. Azután csökkent, de a gazdasági világválság hatására,
majd a területi visszacsatolások és a második világháború idején újra
megnövekedett. Az ellenforradalmi rendszer fennállásának bizonyos időszakaiban rendeleti
úton történő kormányzás volt érvényben. Nem szabad megfeledkeznünk
arról sem, hogy a parlament elé beterjesztett törvényjavaslatok kidolgozása
szintén a minisztériumokban zajlott, bár elvileg az államfő és a képviselők is
kezdeményezhettek törvényeket.
A kormánytagok rendszeresen sorra
kerülő megbeszélésein – a minisztertanácsi értekezleteken – a
kormányfő elnökölt. Ha ő távol volt, akkor az általa kijelölt egyik miniszter
vezette az ülést. A megjelenni nem tudó minisztereket pedig államtitkáruk
helyettesítette a minisztertanácsban. Ezeken az alkalmakon a kormánytagok
kicserélték információikat, előterjesztették a törvény- és
rendelettervezeteket, ismertették a más tárcákat is érintő problémákat és
kialakították egységes állásfoglalásaikat. A kormányüléseken elfogadott határozatokat
a minisztereknek be kellett tartaniuk. A minisztertanácsi értekezleteken részt
vehetett a kormányzó. Ilyenkor Horthy elnökölt és a vele kiegészült
testületet koronatanácsnak hívták. A kormánytagok és az államfő – aki
egyben a hadsereg főparancsnoka volt –, a honvédség vezérkari főnökével együtt
alkották a Legfelső Honvédelmi Tanácsot. Ez döntött minden
katonai és védelmi kérdésben, melynek nyilvános megvitatása nem volt célszerű.
Jelentősége 1938-tól növekedett meg, hiszen a területi visszacsatolások és a
második világháború idején fontos döntéseket hozott. Például kidolgozta az
országhoz visszatért részek átmeneti katonai közigazgatásának irányelveit. A
honvédelemről szóló 1939: II. tc.
pontosan szabályozta működését és előírta, hogy évente legalább kétszer kell
üléseznie, de szükség esetén bármikor összehívható.
A Horthy-korszakban a
kormányok a törvényhozó testület kontrollja alatt álltak. A parlament a
minisztériumok tevékenységének pénzügyi ellenőrzését a Legfőbb Állami Számvevőszéken
keresztül végezte. Ez független volt a kabinettől. Miniszteri rangú vezetőjét a
törvényhozás három jelöltje közül a kormányzó nevezte ki. A számvevőszék
szervezete a minisztériumok szerinti ügyosztályokból és a fölöttük álló
elnökségből tevődött össze. Feladatai közül legfontosabb az állami gazdálkodás
felügyelete, az ország adósságállományának nyilvántartása és az államvagyon
leltárának vezetése volt. Rendszeresen elkészítette az előző költségvetési év
zárszámadását, valamint az állami vagyonmérleget. Ezeket egy jelentés
kíséretében beterjesztette a törvényhozásnak, amely szavazott az
elfogadásukról. A Legfőbb Állami Számvevőszék működése az ellenforradalmi
rendszer idején meglehetősen formális volt.