A bírósági és
ügyészségi szervezet
A bírósági szervezet a hagyományos – a második világháború előtti – struktúrát követte. A kisebbnek gondolt bűnügyekben és a 3000 pengő érték alatti vagyonjogi perekben járásbíróságok voltak illetékesek (ezekből 114 működött az országban). Ezek feljebbviteli fórumai, valamint a nagyobb bűnügyek és 3000 pengő érték fölötti polgári perek esetében illetékesek a háromtagú törvényszékek voltak (ezek száma 24 volt). Szintén háromtagú tanácsa volt az öt ítélőtáblának: Budapesten, Pécsett, Győrött, Szegeden, Debrecenben. A bírósági hálózat és a jogszolgáltatási hierarchia csúcsán az öttagú Kúria állt. A bíróságok előtt a vádat az igazságügy-minisztérium alá tartozó államügyészségek, illetve főállamügyészségek képviselték, amelyek rendszerének legfelsőbb szintjét a Legfőbb Államügyészség (1945 nyaráig Koronaügyészség) képviselte.
Népbíróságok
és népügyészségek
Sajátos funkció jutott az 1945 utáni igazságszolgáltatási rendszerben a népbíróságoknak és népügyészségeknek. A Szovjetunióval és a szövetséges hatalmakkal kötött fegyverszüneti egyezmény 14. pontja – de már a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja is – leszögezte, hogy a hazaárulók és háborús bűnösök megbüntetésére népbíróságokat szerveznek. Erről a kérdésről az Ideiglenes Nemzeti Kormány 81/1945. M. E. számú rendelete határozott, amely a háborús és népellenes bűnösök ügyét kivonta a területileg illetékes – a kommunisták és a SZEB által politikailag megbízhatatlannak ítélt – bíróságok hatásköre alól. A rendelet kimondta, hogy ezeket a bűnöket akkor is meg kell torolni, ha azok elkövetésük időpontjában nem ütköztek jogszabályba, vagy éppen azok végrehajtására irányultak. A polgári személyeken kívül a közhivatalnokok, a fegyveres erők, a rendőrség és a csendőrség embereit is a rendelet hatály alá helyezték.
A népbíróságokat a törvényszéki központokban állították fel. 1950 áprilisáig –különböző időintervallumban – országszerte 24 működött. A népbíróságnak öt laikus tagja volt, akiket az öt koalíciós párt jelölt e tisztségre. Melléjük az igazságügy-miniszter rendelt ki jogvégzett tanácsvezető bírót. A vádat a népügyész képviselte, aki felkészült, felsőbb jogi képesítéssel rendelkező szakember volt. Az igazságügy-miniszter nevezte ki a helyi nemzeti bizottság javaslata alapján. A népügyészek függetlenségére a kormányzat sokat adott, ezért kiemelkedően magas fizetésük volt, és állásukból bármikor elbocsáthatták őket. A népbírósági ítéletek ellen a Népbíróságok Országos Tanácsához lehetett fellebbezni, amelynek öt tagja ügyvédi vagy bírói vizsgával bíró jogász volt. Előtte a vádat a népfőügyész, vagy helyettese képviselte.
1945 áprilisában – az MKP nyomására – a népbíróságok taglétszámát hatra emelték, s a szakszervezetek is jelölhettek tagot a testületbe. Ezzel tovább erősödött a népbíróságokban a baloldali befolyás, és ez a döntésekre is kihatott. Az ítéleteknek széles skálája volt: a halálbüntetéstől a különböző időtartamú fegyház- és börtönbüntetéseken keresztül a kényszermunkáig és az internálásig. 1945 és 1950 között 58 629 fő állt a népbíróságok előtt, akik közül 477-et ítéltek, de csak 189-et hajtottak végre. Ilyen jellegű népi igazságszolgáltató testületek az összes kelet-európai országban működtek, de Franciaországban is hasonló szervek ítélkeztek a kollaboránsok felett. Súlyos problémája azonban működésüknek, hogy legtöbbször a személyes sérelmek, a helyi ellentétek és az egyéni érdekek, bosszúvágyak kerültek előtérbe, s nem a jogi szemlélet és az igazságszolgáltatás igénye.