Bíróságok
A bírósági szervezet formálisan megtartotta a
különállását a végrehajtó hatalomtól. Az ítélkezés elvi irányítása azonban az Igazságügyi
Minisztérium kezében volt. A bíróságok munkájába a párt is éppúgy
beleavatkozott, mint bármely más szerv életébe, sőt az ítélkezési gyakorlatba
gyakran az Államvédelmi Hatóság is beleszólt. Először megszűnt a bírák
áthelyezésének és elmozdításának tilalma (1948: XXII. tv.), emiatt nyolc
év alatt 1100 bíró vesztette el állását. Az eltávolítottak politikailag
„megbízhatatlanok” voltak. A bírósági szervezet jelentősen átalakult. 1949.
elején megszűnt a Közigazgatási Bíróság (1949: II. tv.), majd a népbíróságok
is (1949: XI. tv.). Ez utóbbi jogszabály szovjet mintára ülnökbíráskodást
vezetett be a büntetőügyekben. Az ülnökök a korábbi népbírákhoz hasonlóan nem
jogvégzett, viszont politikailag gondosan kiválogatott személyek voltak, akik
egyenlő jogokkal rendelkeztek a jogvégzett bírákkal. Az alkotmány (1949: XX.
tv.) a korábbi bírósági szervezetet is átalakította. A járásbíróságok
felett működő törvényszékeket megyei bíróságokká, az ítélőtáblákat
felsőbírósággá alakította át. A bírói szervezet csúcsán (a korábbi Kúria
helyett) a Legfelsőbb Bíróság állt. (Az alkotmányban előírt változásokat
az 1949: 9. tvr. hajtotta végre, október 26-i dátummal.) Az alkotmány
előírta, hogy a bírákat az államhatalom szervei választják és szükség esetén
vissza is hívhatják őket. Ennek érdekében 1949-ben létrehozták a büntetőbírói
és államügyészi akadémiát, amelyek két év alatt képeztek ki kádereket. A jogi
egyetemet elvégző jogászoktól szintén megvonták a doktori címet (okleveles jogász),
így az egyetemet és az akadémiát végzettek közt nehezen lehetett különbséget
tenni. Az alkotmány kimondta, hogy a bírák függetlenek és csak a törvényeknek
vannak alávetve. Ez azonban csak elvi deklaráció maradt.
1950 októberében megszüntették az
alig egy éve működő felsőbíróságokat, így azután a megyei bíróságokon indult
eljárásokban másodfokon a Legfelsőbb Bíróság ítélkezett (ld. még: 1951: III.
tv.). Ugyancsak 1950-ben szűnt meg néhány másik különbíróság, így pl. az uzsorabíróságok,
a társadalombiztosítási bíróságok, a választási bíróság, illetve
a vegyes (döntő-)bíróságok. Csak ekkor szűnt meg a Népbíróságok
Országos Tanácsa is. Továbbra is működtek azonban az uzsorabírósági
különtanácsok (1953-ig), valamint a rögtönítélő (statáriális) bíróságok
is. Utóbbiak az „új szakasz” idején, 1954 márciusában szűntek meg. A Legfelsőbb
Bíróságon 1954-től külön büntető, polgári, katonai és közlekedési kollégiumot
alakítottak. Utóbbi két kollégium a korszakban működő különös bíróságoknak (Katonai
Bíróság, valamint az 1954-ben létesített Közlekedési Bíróság) volt a
legfelsőbb fóruma. Első fokon egy szakbíró és két népi ülnök, másodfokon három
szakbíró alkotta a LB kollégiumaiban a bírósági tanácsot. A LB ún. teljes
üléseket is tartott, amelyen részt vett a LB elnöke, helyettesei és valamennyi
hivatásos bírája. A teljes üléseken számoltak be működésükről a kollégiumok,
valamint itt alakították ki az egységes ítélkezés feltételeit a különböző
bíróságok között.
Ügyészség
Az ügyészi szervezet alapelveit szintén az
alkotmány fogalmazta meg. Ennek értelmében a törvényesség megtartása felett az ügyészség
és a legfőbb ügyész őrködött – volna. Az alkotmánynak ezt az előírását
ugyanis 1953-ig figyelmen kívül hagyták, az önálló ügyészi szervezet csak az
„új szakasz” idején jött létre (1953: 13. tvr.). Nagy Imre
miniszterelnöki programbeszéde kiemelte, hogy ez a mulasztás is lehetővé tette
a korábbi törvénytelenségeket. Legfőbb államügyész néven 1953 előtt is volt
főügyésze az országnak, azonban önálló ügyészi szervezet nem létezett, az
ügyészeket politikailag a párt irányította. Az 1953-ban létrejött ügyészségek
ennek megfelelően jelentősen különböztek a szovjet társszervektől. Az ügyészek
függetlensége nagyobb lett, s nem kaptak katonai rangot és egyenruhát sem. Az
ügyészség gyakorolta az általános törvényességi felügyeletet (vizsgálva az
állami szervek intézkedéseit is), de emellett a bűncselekmények gyors
feltárását, nyomozását is ellátta. (A pozitív változás ellenére 1953 után sem
beszélhetünk valódi törvényességről.) Az ügyészi szervezet szintén megyei
(budapesti), alsóbb szinten pedig járási, városi, kerületi ügyészségekre
tagolódott. Emellett katonai és közlekedési ügyészség is volt, melyek szintén a
legfőbb ügyész(ség) alá tartoztak. A legfőbb ügyészt az országgyűlés választotta
és munkájáról a palament előtt kellett beszámolnia.
A büntetőjog fő
jellegzetességei
A büntetőjog törvényi szabályozása csonka
volt, mindössze a Büntető Törvénykönyv (Btk.) általános része
(Btá.) készült el (1950: II. tv., hatályos: 1951 jan. 1.), a különös
rész nem. Ezt a hiányt pótolta a „hatályos anyagi büntetőjogi szabályok
hivatalos összeállítása” (BHÖ). Ezt az Igazságügyi Minisztérium 1952-ben
állította össze, törvényeket is „kiigazítva”, módosítva ezzel. 1953-ban
megkezdődött a Btk. kodifikációja, de az 1956-os események ezt a folyamatot
megakasztották. Egy másik fontos jogszabály a Büntető perrendtartás
(Bp.), azaz az 1951: III. tv. volt. A Btá. lényege a szovjet jogelvek
kodifikálása volt. A bűncselekmény fogalmát nem a jogellenes, hanem a „társadalomra
veszélyes” cselekményként definiálta. Ezzel vált lehetővé az osztályszempontú
bíráskodás. A Btá. meghatározta a bűnök fogalmát általában, a
büntethetőséget és annak kizáró tényezőit, felsorolta a büntetéseket
(főbüntetések: halál, börtön; mellékbüntetések: pénzbírság, elkobzás,
eltiltás, kiutasítás) és általában tárgyalta a büntetés kiszabását, ill. a
rehabilitációt. Röviden foglalkozott a kihágásokkal
(szabálysértésekkel), ugyanakkor a bűntett és a vétség között nem
tett különbséget. A leggyakrabban kiszabott büntetés a szabadságvesztés volt, a
legkisebb bűnök esetén is. A koncepciós perekben gyakori volt a halálos ítélet
is. Emellett a vagyonelkobzás is mintegy önálló büntetéssé nőtte ki magát, sőt
nem egy esetben a bírói eljárás megindításának oka a kiszemelt vagyon állam
általi megszerzési igénye volt. A bírói gyakorlatban leggyakoribb minősítés
kiemelt ügyekben a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés, a
tömeges perek során pedig az izgatás volt. Izgatásnak számított a „népi
demokratikus rend alapintézménye” elleni bármilyen nyilvános felszólalás. Ilyen
alapintézménynek számított az MDP, a rendőrség, az ÁVH, Sztálin és Rákosi
személye, általában a kommunisták; a Szovjetunió, a tanácsrendszer, a tsz-ek, a
beszolgáltatás, békekölcsön stb.
A Bp. rendelkezett a bíróságokról
(hatáskörükről, illetékességükről), a felekről (ügyész, magánvádló, terhelt,
védő), a bizonyítási eszközökről, az eljárási szabályokról, a nyomozásról, a
tárgyalás előkészítéséről (vádirat stb.), majd a bírósági tárgyalás módjáról.
Szintén szólt az ítéletekről, fellebbezésről, perújításról, és néhány
különleges eljárásról. Terheltnek nevezték azt a személyt, akivel
szemben büntető eljárás folyt, méghozzá mind a nyomozás idején (gyanúsított),
mind a vádirat beadása után (vádlott), mind a jogerős ítélet után (elítélt).
A büntetőjog alapja az osztályszempontú
bíráskodás volt. Ez azt jelenti, hogy az eljárás alá vont személyeket
származásuk alapján megkülönböztették. A volt uralkodó osztályok tagjai, a
csendőrök, a Horthy-korszakbeli hivatalnokok, az egyházi személyek, sőt a
kulákok is súlyosabb büntetéseket kaptak azonos súlyú bűnökért, mint egy munkás
vagy egy kisparaszt. („Osztályharcos ítéleten a törvényesnél súlyosabb ítéletet
értettünk”, mondta Czinege Lajos 1956 elején.) Ezt az osztályszempontú
bíráskodást gyakran nevezték „szocialista törvényesség”-nek is. Ez ugyanakkor
magában foglalta még az ún. második normarendszert (pszeudojogot)
is. Ez azt jelenti, hogy a kihirdetett törvények és jogszabályok mellett létezett
egy titkos, a párt által meghatározott második jogrendszer, amely lényegében
„felülírta” az első, nyilvános jogot. A nyilvános jogban szerepelt pl. az
emberi jogok biztosítása, a pszeudojogban azonban a szólásszabadság,
gyülekezési szabadság jogát megtiltották, sőt megtorlással éltek ellene. A
büntetőügyekben az ítélkezés mindvégig a pszeudojog alapján történt meg. Mindez
azért is figyelemre méltó, mert az állampolgárok legjobb szándékuk ellenére sem
lehettek jogkövető magatartásúak, mivel ezek az előírások titkosak voltak. A
pszeudojog tartalma folyamatosan változott, mindig a párt aktuális elvárásai és
a politikai rendőrség befolyása szerint.
A koncepciós perek alapját
is a második normarendszer alakította ki. A perek révén a kommunista párt (MKP,
MDP) mindenkori politikai ellenfeleitől kívánt megszabadulni. Ilyen perekre
1949 előtt is szép számmal került sor, de első klasszikus korszakuk 1949. és
1953. között volt. A perek 1953-ban sem értek véget, hogy aztán 1956 után újult
erővel éledjenek fel. A klasszikus koncepciós pereket szovjet mintára
bonyolították le. Nevüket onnan kapták, hogy előre kitervelt és megírt forgatókönyv,
koncepció alapján zajlottak. A koncepciós per mindig valamilyen politikai cél
elérését szolgálja, fiktív vagy megalapozatlan tényállásra alapozódik, és/vagy
amorális jogszabályokat alkalmaz, de szinte minden esetben megsérti az eljárási
szabályokat. Aszerint, hogy a tárgyalás nyíltan vagy zártan zajlott le,
megkülönböztetünk „kirakatpereket” és zárt eljárásokat. Előbbiek
esetében a vádlottakat, ügyvédeket, ügyészt, bírát egyaránt jól fel kellett
készíteni: előre megírt vallomásokat, vád- és védőbeszédeket kellett
megtanulniuk és begyakorolniuk. A vádlottak megtörése ebből a szempontból volt
kulcsfontosságú. Őket már a nyomozati szakaszban fizikai és lelki
kényszereszközök változatos alkalmazásával (verés, kínzás, alvás meggátlása,
zsarolás, fenyegetés, előnyök felvillantása stb.) meg kellett törni. A fizikai
bántalmazásnak látható nyoma nyílt tárgyalás esetén természetesen nem lehetett,
ilyenkor a per előtt néhány héttel a verések megszűntek, javult a foglyok
ellátása stb. Az eljárás során az ÁVH szerepe emelkedett ki. E szerv tagjai és
vezetői foganatosították az őrizetbe vételeket, a kihallgatásokat, a veréseket;
kidolgozták és betanították a koncepciót a szereplőkkel. E munkájában az MDP
vezetői is tevékenyen részt vettek, a kiemelt ügyek vádiratát sokszor
személyesen Rákosi Mátyás és társai dolgozták ki.
Az eljárások során alapelvvé
vált, hogy a bizonyításhoz elegendő a vádlott beismerő vallomása. Nem a vádnak
kellett bizonyítani a bűnösséget, hanem a védelemnek az ártatlanságot. A
terhelteket pedig nem illette meg az ártatlanság vélelme. Mindezt együttesen Visinszkij-elvnek
nevezzük, A. J. Visinszkij, az 1930-as évek hírhedt szovjet főügyésze
nevéről. A védelemnek ugyanakkor erősen korlátozták a lehetőségeit: a vádlottak
csak a nyomozati szakasz végén találkozhattak ügyvéddel, az ügyvédet sem
szabadon választották ki. Valójában az ügyvédek is a színjáték részét képezték,
védőbeszédeik nem egyszer a vádbeszéd valamivel liberálisabb változatát
jelentették. De volt olyan védő is, aki halálos ítélet kért a védencére…
Büntetés-végrehajtás
A Btá. 1951-től kezdve megszüntette a fegyház
és a fogház fogalmát, egyetlen büntetés-végrehajtási intézetként a börtönt
nevezte meg. Az elítélteket differenciálatlanul kezelték és valamennyiüket
munkaerőként használták fel. Már 1949-től megkezdődött (szovjet mintára) egyes
gyárak, üzemek, bányák átadása a büntetés-végrehajtás számára. 1952-ben már kb.
45 helyen dolgoztattak elítélteket és internáltakat (csepeli Rákosi Művek,
Tiszalök, Recsk, Komló stb.) Ugyancsak 1952-ben a börtönügy irányítását az
Igazságügyi tárca átadta a Belügyminisztériumnak (és részben az Államvédelmi
Hatóságnak). A büntetés-végrehajtás ezután jórészt az ÁVH kezébe került. Ez
tette teljessé a perek áldozatainak kiszolgáltatottságát. Már 1949 óta
folyamatosan lecserélték a büntetés-végrehajtás személyi állományát. Az új
személyzetet politikai megbízhatóság alapján válogatták ki, s így az
ellenségként kezelt elítéltekkel szemben durva, kegyetlen bánásmód valósult
meg. A BM a büntetés-végrehajtási szervezetet szigorúan központosította és
katonai jellegűvé alakította át. Létrehozták a Büntetés-végrehajtás Országos
Parancsnokságát (BVOP), a rabmunka koordinálására pedig a Közérdekű
Munkák Igazgatóságát (KÖMI). Az „új szakasz” idején a kormány kísérletet
tett arra, hogy erősítse a büntetés-végrehajtás törvényességét. 1954-ben átfogó
börtönügyi szabályzat kiadását rendelték el, ami 1955-ben jelent meg. Ekkor
azonban már véget ért Nagy Imre reformja, börtönök személyzete pedig a szabályzatot
„szükségtelen liberalizmusnak” tekintette és nem tartotta be annak előírásait.