Egyéb állami szervek 1949–1956

 

Rendvédelmi szervek, fegyveres erők

A rendőrség a Belügyminisztérium (BM) alá rendelt állami szervként működött tovább. Hivatalos neve 1945 és 1955 között Magyar Államrendőrség, attól kezdve a Magyar Népköztársaság Rendőrsége volt. Az 1955: 22. tvr. részletesen meghatározta feladatát és hatáskörét. Feladata a bűnözés elleni harc, a közrend és a közbiztonság védelme lett. Szervezetileg a BM Országos Rendőrfőkapitánysága állt az élén, alatta pedig a fővárosi, megyei, alsó szinten pedig a járási, városi és városi kerületi szervek álltak. Ezek tovább tagozódtak rendőrőrsökre és körzeti megbízottakra. A rendőrség közrendészeti és köztörvényes nyomozati tevékenységet látott el. A politikai bűncselekmények feltárása az Államvédelmi Hatóság feladata volt. Az ÁVH 1950. január 1-én vált önálló hatósággá és került ki a BM fennhatósága alól. Ezzel egyidejűleg összevonták a Honvéd Határőrséggel. Az ÁVH feladata a dolgozó nép ellenségeinek felderítése, a népi demokrácia állami, gazdasági és társadalmi rendjének védelme volt. Beosztottait a honvédséggel azonos rendfokozatokkal látták el, ám azokat az államvédelmi jelzővel is ellátták. Az állomány hivatásos és sorozott tagokból állt, utóbbiak három évig szolgáltak. Az ÁVH személyzetileg két nagyobb (és több kisebb) részre tagolódott: a Határőrségre és a Belső Karhatalomra. A határőrök egyenruháján zöld, a belső karhatalom tagjaién kék váll-lap volt látható. Szervezetileg az ÁVH eleinte hét főosztályra tagolódott (I. hálózati; II. katonai elhárítás; III. operatív technika; IV. határőrség, belső karhatalom; V. személyzeti; VI. jogi, börtönügyi; VII. gazdasági). Emellett önálló osztályai is működtek, pl. vizsgálati; környezettanulmányozó, figyelő; operatív nyilvántartó; Párt- és Kormányőrség stb. 1951-ben szervezték meg a VIII. Főosztályt (hírszerzés), 1952-ben pedig IX. főosztályként önállósult a belső karhatalom csapatainak irányítása. 1953-ban az ÁVH-t ismét összevonták a BM-mel, de az „ávósok” továbbra is önálló szervként jártak el. Ekkor az államvédelmi rendszert 14 (1955-től 15) osztályba szervezték, amelyben már nem szerepelt a Határőrség és Belső Karhatalom. Az ÁVH tevékenységét a kíméletlen brutalitás és terror jellemezte. A társadalom nagy részét félelemben tartották. Ők hajtották végre a kitelepítéseket, a padlássöpréseket, alkották az internálótáborok és számos börtön személyzetét. Az ÁVH tartotta kezében az útlevélrendészetet, az idegenrendészetet, a határellenőrzést és a határvédelmet. Emellett természetesen a kommunisták vélt és valós ellenfeleinek likvidálása (letartóztatás, vallatások, kínzások stb.) is hozzájuk tartozott. Ennek során a koncepciós perek kidolgozása és lebonyolítása során is kulcsszerepet játszott. Az ÁVH valóságos államot képezett az államban, miközben elsősorban a párt csúcsvezetésének utasításait hajtotta végre.

A Határőrség 1950. január 1-ig a Honvédség részét alkotta, ekkor az ÁVH-hoz csatolták (korabeli gúnyneve a „zöld ÁVO” volt). 1953-ban a BM és az ÁVH összevonása után a Határőrség lényegében különvált az ÁVH-tól és a BM-en belül működött, de neve BM Határőrség és Belső Karhatalom maradt.

A vámőrség és a pénzügyőrség szintén jelentős szervezeti átalakulásokon ment keresztül. A két szervezet szovjetizálása csak 1949-ben kezdődött meg, amikor a vámhivatalnok-gárdát besorolták a pénzügyőr tisztikarba, s ezzel militarizálták is azt. A Központi Vámigazgatóság azonban továbbra is működött. A vámőrök és pénzügyőrök személyi állományát csak 1950-re cserélték le. 1950. március 23-án megalakult az Országos Pénzügyőri Főparancsnokság (1952-től már a „Fő” jelző nélkül), ami ezen a téren is véglegessé tette a sztálinista modell meghonosítását. 1952-ben a pénzügyőrök is áttértek a katonai rendfokozati rendszerre, a Vámigazgatóságot pedig a Pénzügy­minisz­tériumtól a Külkereskedelmi Minisztérium felügyelete alá utalták. 1953–1954 során a Vámigazgatóság átalakult Vámőrség Országos Parancsnokságává (VOP), s ezzel a vámőrség ismét kivált a pénzügyőrségből. A VOP szintén a külkereskedelmi tárca alá tartozott. A gyakori szervezeti változás és a feladatkörök állandó változása károsan hatott a vám- és a pénzügyőrök munkájára. Ugyanakkor az adók és jövedékek beszedése – a pénzügyőrök fő feladata – miatt a lakosság növekvő ellenszenve is kísérte a szervezetet. A vámőrök fő feladata viszont ekkor (mivel a magánutazások szinte lehetetlenné váltak) az állami vállalatok export–import-ellenőrzése és vámolása volt.

A külföldi állampolgárok ügyeit a magyar állam részéről a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) felügyelte. Az 1930-ban létesített szervezet 1948-ban betagozódott a BM ÁVH-ba, majd az önálló ÁVH-nak is része maradt. 1953-ban az ÁVH Belügyminisztériumba olvadásakor különvált az ÁVH-tól, s a BM-en belül működött. 1954-ben nevének utolsó tagját Hatóságról Hivatalra változtatták. Feladata a külföldiek nyilvántartása, számukra tartózkodási, ill. lakhatási–letelepedési engedély kiadása volt. 1954-től, a személyi igazolvány bevezetése után a tartósan Magyarországon élő külföldieket is személyi igazolvánnyal látta el. 1955-ig szintén a KEOKH bírálta el a Magyarországra beutazó külföldiek vízumkérelmeit, ekkortól kezdve a „baráti” országokban működő magyar nagykövetségek saját hatáskörben is kiadhattak vízumokat szocialista államok polgárainak.

A külföldre utazó magyar állampolgárok útlevéligényeit a BM Útlevélosztályhoz kellett benyújtani. Ez az osztály a KEOKH-hal egy időben került át a BM felügyelete alól az ÁVH-hoz. Nemcsak az engedélyezett utazások, de az útlevélkérelmek száma is minimális volt. A kérelmek elbírálását 1949-től országos szinten egy új, titkos bizottság, a Külföldi Kapcsolatok Bizottsága hozta meg, amelyben az MDP PB egyes tagjai is helyet kaptak.

A Magyar Honvédséget 1951. június 1-én nevezték át Magyar Néphadsereggé. A fegyveres erők szovjetizálása azonban jóval előbb megkezdődött. 1947. őszén készítette el az MKP Katonai Bizottsága a honvédség ötéves fejlesztési tervét. 1948. februárjában kötötték meg a magyar–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, amelynek értelmében szovjet tanácsadók érkeztek a magyar honvédséghez. Szeptemberben a honvédelmi miniszter a kommunista Farkas Mihály lett, s ekkor felgyorsult a szovjetizálás és a hadseregfejlesztés üteme. 1949. februárjától bevezették a politikai tiszti intézményt. A katonai egységek korábbi parancsnokai mellé politikai tisztet is kineveztek, s a két vezető társ-parancsnoki rendben dolgozott tovább. Később emellett az ÁVH képviselője és magasabb szinteken a szovjet tanácsadó is kiegészítette ezt a rendszert, azaz kollektív vezetés jött létre, ami a katonai szervezetben merőben szokatlan és célszerűtlen volt. Annak ellenére, hogy az 1947-es párizsi béke 70.000 fős hadsereget engedélyezett, 1950-ben a létszám 53.000 főről 125.000-re nőtt. 1952 őszén a létszám meghaladta a 200.000 főt is. A honvédelmi kiadások elérték a költségvetés 25–30%-át, a nemzeti jövedelemnek pedig a 10–12%-át. A hadsereg vezetésében (ismét csak szovjet mintára) tisztogatásokat is végeztek, a régi tiszti állomány jelentős részét perbe is fogták és kivégezték. Az új tiszti állományt politikailag megbízható elemekből, gyorstalpaló tanfolyamokon (egy év alatt) képezték ki fegyvernemenként különálló tiszti iskolákban. A néphadsereg sorozott állományú volt, kötelező katonai szolgálattal. A szolgálati idő 36 hónap volt. A hadseregfejlesztés mellett hatalmas hadiipar is kiépült az országban. A hadsereg kijelölt feladata a Jugoszlávia elleni támadásban való részvétel, illetve a „harmadik világháborúra” való felkészülés volt.

 

Országos hatáskörű gazdasági szervek

Legfontosabb szerepe a Népgazdasági Tanácsnak (NT) volt, ami 1949-ben alakult (1949: XVI. tv.). Formálisan nem a Gazdasági Főtanács (GF) jogutódja volt, ténylegesen azonban ugyanazt a szerepet töltötte be, mint az. A kormány legfőbb gazdasági szerveként fő feladata a népgazdaság tervszerű irányítása volt. Az NT alakította ki a gazdasági ágak fejlesztési terveit, a népgazdasági tervek keretszámait stb. Gyakorlatilag teljhatalommal irányította az összes gazdasági jellegű minisztériumot, valamint a Tervhivatalt, Statisztikai Hivatalt, az Állami Ellenőrző Központot. Az NT élén elnök, mellette pedig titkár állt. 1952. december 1-én a NT megszűnt, feladatait a kormány vette át.

Az Országos Tervhivatal (OT) már 1947. júniusa óta létezett, és feladata a gazdaságpolitikai irányelvek, a tervjavaslatok kidolgozása, majd a terv végrehajtása érdekében intézkedések kezdeményezése, illetve a végrehajtás koordinálása volt. Emellett elvileg a nemzetközi gazdasági együttműködésben is részt vett. 1956-ig azonban a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) működése csak deklaratív volt, tényleges együttműködés az államszocialista országok között nem volt. 1949-től a Népgazdasági Tanács felügyelete alá került, egyúttal megkapta a hatósági árak megállapításának jogát. Szintén 1949-től feladata lett a műszaki fejlesztés és a minőségi termelés előmozdítása. Tevékenységi körét ezután újabb és újabb rendeletek bővítették (újítások, szabványok kötelező bevezetése, tervmódosítási kérelmek megtárgyalása stb.). A tanácsok létrejöttéig az OT-nak megyei és városi kirendeltségei is voltak, 1950 áprilisától azonban a helyi és megyei tanácsok terv- és statisztikai osztálya vette át ezt a szerepet.

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) az egyszintű bankrendszer megteremtése (1947 vége) óta jegybanki és kereskedelmi banki tevékenységet is ellátó, államosított pénzintézet volt. Mellette azonban léteztek speciális profilú bankok, így a lakossági szolgáltatás nagy részét ellátó, 1949-ben alapított Országos Takarékpénztár (OTP), vagy a Magyar Külkereskedelmi Bank stb. Az MNB kizárólagos joga volt, hogy az állam, az állami szervek, vállalatok, szövetkezetek számláit vezesse valamint, hogy e szerveknek a Minisztertanács elvei alapján hiteleket nyújtson. Őrködnie kellett a forint értékállósága felett és a nemzetközi pénzügyi teendőket is ellátta.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) már 1874 óta működött. 1949-ben az NT felügyelete alá helyezték (annak megszűnése, 1952 után a Minisztertanács lett a felettes szerve). A Tervhivatal utasítása alapján a KSH feladata lett a népgazdasági tervekben az árak megtervezése is. Emellett a statisztikai adatok gyűjtésének egységes rendjét kellett kialakítania, elsősorban a gazdasági területeken. 1952-től vált fontosabb céllá a szociális és kulturális színvonal jellemző adatainak feltárása is. A KSH élén elnök állt.

Az állami munkaerő-gazdálkodási politika fő szerve a Munkaerő-tartalékok Hivatala (MTH) volt. 1950. januárjában létesült, felügyeletét az NT látta el. Feladata a gazdasági szakember­képzés, munkaerő-közvetítés volt, de a (Vallás- és) Közoktatási Minisztériummal együtt a felvételi vizsgák lebonyolítását is végezte az egyetemeken. 1951-től bevezették a kötelező munkaközvetítést, ami szintén az MTH feladata lett. Ez azt is jelentette, hogy a munka­vál­lalók elvileg nem is mondhattak fel alkalmazóiknak. Aki így tett, azt „önkényes kilépőként” büntethető lett. Ugyancsak büntették a „közveszélyes munkakerülést”. A kötelező munka­közvetítés 1954–1955 között átmenetileg (összefüggésben az „új szakasszal”), majd 1956. novemberében végleg megszűnt. Ezután 1957 elején az MTH-t is felszámolták.

Az Országos Termelőszövetkezeti Tanács 1951-ben alakult meg a Minisztertanács mellett. Javaslatokat kellett kidolgoznia a tsz-ek fejlesztése és jobb gazdálkodásának elősegítésére. Emellett a tsz-ek belső életének szabályozása, valamint minden, a tsz-ekkel kapcsolatos intézkedés végrehajtásának ellenőrzése is feladatai közé tartozott. Biztosítania kellett, hogy a tsz-ek vagyona folyamatosan növekedjen; mindezt azonban úgy, hogy a tsz-ek az állammal szemben fennálló kötelezettségüket is maradéktalanul teljesítsék. Fő célja végső soron nem a tsz-ek, hanem az állam érdekeinek védelme volt.

Az állam tsz-ek feletti ellenőrzését emellett az állami gépállomások rendszere is biztosította. A tsz-ek nem rendelkezhettek önálló gépparkkal, azokat a gépállomásoktól kellett kölcsö­nözniük magas bérleti díjakért. Ennek révén az állam újabb lefölözési lehetőséghez jutott a mezőgazdaság rovására, ráadásul módja nyílt a szövetkezetek politikai ellenőrzésére is.

 

Tudományos, kulturális és sportszervek

A tudományos élet fő irányító szerve továbbra is a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) volt, annak ellenére, hogy 1949. elején az MDP egy új „ellenakadémiát” szervezett meg Magyar Tudományos Tanács (MTT) néven, „a tudományos élet tervszerű irányítása, valamint a gyakorlati élettel való kapcsolatának erősítése céljából”. Az MTA szovjetizálása után az MTT jelen­tősége csökkent. Az MTA átszervezése az 1949: XXVII. tv.-nyel és 1949. október 31-én a tagok töredék része által elfogadott új alapszabállyal fejeződött be. Eszerint az MTA-nak négy helyett hat osztálya lett (I. Nyelv- és irodalomtudományok; II. Társadalmi-történeti tudományok; III. Matematikai és természettudományok; IV. Biológiai és agrártudományok; V. Orvosi tudományok; VI. Műszaki tudományok; vagyis az alkalmazott tudományok aránya megnőtt az elméletiekhez képest). Ezzel együtt az írókat és a művészeket elvi döntéssel kizárták az Akadémiáról. Az átszervezés létszámcsökkentéssel is járt: a tagok száma felére csökkent, miközben új tagokat is választottak. A változás politikai tisztogatás volt, amit nem is nagyon próbáltak titkolni. Az MTA ezután több, egyetemektől független kutatóintézetet hozott létre (pl. Központi Fizikai Kutatóintézet, Biokémiai Intézet, Agrobiológiai Intézet, Állam- és Jogtudományi Intézet, Nyelvtudományi Intézet, Történeti Intézet stb.). Az intézetek kialakítását még az MTT kezdte meg; 1950-ben már öt intézet jött létre. Az 1949-es törvény szerint az MTA legfontosabb feladata „a népgazdasági tervnek megfelelő” tudományos célok kijelölése és megvalósítása volt. A tudományos osztályok száma 1951-ben nyolcra emelkedett. Az MTA szervezeti rendjében a közgyűlés a döntéshozó szerv. Az Akadémia élén elnök, két helyettes és a főtitkár állt. 1954-ben egy minisztertanácsi határozat foglalta össze ismét az MTA feladatait.

Az egyetemi képzés terén jelentős intézményi szétaprózódás indult meg. A korábbi négy tudományegyetemből (Budapest, Pécs, Szeged, Debrecen) 1951-ben kiváltak az Orvostudományi Karok és önálló egyetemekké szerveződtek. Emellett számos szakegyetem alakult meg, így pl. a 1949 előtt az Agrártudományi Egyetem (Budapest, majd Gödöllő), a Közgazdaságtudományi Egyetem (Budapest); 1949-től pedig a Nehézipari Műszaki Egyetem (Miskolc), Vegyipari Egyetem (Veszprém), Közlekedési Műszaki Egyetem (Szarvas), Építőipari Műszaki Egyetem (Szolnok), valamint Budapesten az Államigazgatási Főiskola, az Idegen Nyelvek Főiskolája és a Lenin Intézet stb. 1955-ben már 36 felsőoktatási intézmény volt az országban. Ebben az időszakban kapott új nevet is számos egyetem (Eötvös Loránd, Semmelweis Ignác, Kossuth Lajos mellett Marx Károly és Rákosi Mátyás is a névadó személyek között volt…).

A politikai döntések ismertetése, az ideológia és a propaganda gyakorlata terén kiemelt szerepet kapott a „pártos” sajtó. A sajtó és az újságírók mellett szoros pártellenőrzés alatt áll a Magyar Távirati Iroda (MTI) is. Ez 1950. márciusában vált ki a megszüntetett Magyar Központi Híradó Rt.-ből. Feladata az volt, hogy a hivatalos és félhivatalos híranyagot, továbbá a szocializmus építésével kapcsolatos híreket a bel- és külföldi sajtó felé továbbítsa, ill. onnan megszerezze. Élén vezérigazgató állt. A korszak főbb napilapjai (Szabad Nép, Népszava, Magyar Nemzet) és a Rádió szintén a párt ellenőrzése alatt állt. Az MDP országos napilapja a Szabad Nép volt (a Népszava a szakszervezetek, a Magyar Nemzet pedig a Hazafias Népfront lapja lett).

A Kultúrkapcsolatok Intézete 1949 nyarán jött létre a külügyminiszter felügyelete alatt. A külföldi kultúrkapcsolatok ápolása, a magyar kultúra külföldön történő és más kultúrák hazai ismertetése és népszerűsítése volt a feladata, tudományos és művészeti kapcsolatok ápolásával együtt.

Az Országos Testnevelési- és Sportbizottságot (OTSB) az 1951: 2. tvr. hozta létre a MT mellett. Ez a szerv lett a vezetője és ellenőrzője minden testnevelési és sportszervezetnek, irányította a testnevelési- és sportmunkát az egész országban. Irányította a sportpropagandát, kiadja a sportkiadványokat, az összes sportszervezet munkáját vezette, meghatározta a versenynaptárakat, irányította a sportlétesítmények építését. Magyarország képviselője volt a nemzetközi sportszervezetekben. Egyszóval: minden, a sporttal összefüggő kérdésben döntő szava volt. Számos speciális szerve is volt (módszertani, szakértő, technikai stb. bizottságok). Felügyelete alá tartoztak a testnevelésre szakosodott oktatási intézmények is. 1956 végén szűnt meg, jogutódja a Művelődési Minisztérium volt.

Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumból vált ki 1951. május 18-án (ld. 1951: I. tv.). Közvetlenül a Minisztertanács felügyelete alá tartozott. Feladata volt minden vallási ügy intézése, az állam és az egyházak közötti megállapodások végrehajtása. Az egyházak és felekezetek állami támogatását is az ÁEH kezelte, ezen belül az iskolák államosítása után fennmaradt néhány egyházi középiskola és az iskolai hitoktatás költségeit is finanszírozta. Valódi feladatai közé tartozott az egyházi személyek állami ellenőrzése, megfigyelése és felügyelete, a békepapi mozgalom létrehozása és megerősítése, valamint az egyházak feletti állami befolyás kialakítása. Az ÁEH-nek szerepe volt a püspökök kinevezésekor is. Élén elnök állt, akit a kormány előterjesztésére a NET nevezett ki. 1956. december 31-én az ÁEH megszűnt, pontosabban beolvadt a Művelődési Minisztériumba.

 

Tömegszervezetek

A tömegszervezetek elvileg nem állami szervekként funkcionáltak. A magyar állam története tárgyalásakor azonban ebben a korszakban feltétlenül szólni kell róluk, mivel ezek nem tekinthetők függetlenül működő szervezeteknek. Igaz, hogy nem az állam, hanem a párt irányítása alatt álltak, de a pártállami rendszer lényege – a párt és az állam összefonódása – révén mégis állami jellegű szerepet és funkciókat is kaptak. Tömegszervezeteknek nevezzük összefoglalóan a különböző „társadalmi” szervezeteket és egyesületeket, amelyek valamilyen társadalmi csoport „érdekképviseletét”, összefogását látják el. Közös jellemzőjük ebben a korban, hogy az általuk „képviselt” csoport „érdekeit” monopolhelyzetben képviselték. Vagyis: egyetlen ifjúsági szervezet, egyetlen nőszervezet, egyetlen szakszervezet létezett csak, konkurens egyesületeket a pártállam nem tűrt meg, illetve azokat 1948 és 1950 között felszámolta. A monopolhelyzetből adódóan ezek a szervezetek hatósági szerepet is elláttak. Jogilag ugyan autonómok voltak, valójában azonban e szervezetek vezetőit is a párt jelölte ki és szükség esetén a párt távolította el őket. A tömegszervezetek főbb döntéseit szintén a párt alakította ki.

A szakszervezetek szovjetizálása 1948-ban történt meg. Attól kezdve nem szakmai, hanem ágazati szerveződés jellemezte a szakszervezeteket. (Ez azt jelenti, hogy míg korábban külön szakszervezete volt pl. a mérnököknek, irodai alkalmazottaknak, munkásoknak stb., 1948-tól kezdve azonban közös iparági szakszervezetbe vonták őket, pl. a vasas, a textiles stb. szak­szervezet keretén belül.) Ezzel jelentősen lecsökkent a működő szakszervezetek száma (50-ről 19-re). 1949. tavaszán megszüntették az üzemi bizottságokat (beolvasztva őket a szakszer­vezetekbe). Működésük nem az érdekvédelemre koncentrált, hanem arra, hogy (korabeli fogalmazás szerint) „transzmissziós szíjak” legyenek a párt és a dolgozó osztály között, közvetítsék a párt akaratát a pártonkívüliek felé is. Továbbá: a szakszervezet feladata volt is, hogy biztosítsa a termelés folyamatosságát és zavartalanságát, a népgazdasági terv végrehajtását és a munkaversenyek adminisztrációját. Másképpen: nem a munkavállalók, hanem az állam érdekeit védték. A szakszervezetek működését a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) fogta össze. A SZOT legfontosabb tevékenysége így a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ (SZTK) felügyelete volt. Az SZTK 1950-ben jött létre (1950: 36. tvr.) és az egészségügyi- és nyugdíjellátás országos irányítását, fejlesztését látta el.

Ifjúsági szervezete eredetileg minden nagyobb pártnak volt, de 1948. tavaszán ezeket sikerült egységbe tömöríteni. Ekkor alakult meg a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége (MINSZ), amely mellett a falusi ifjúságnak még önálló, de szintén „népfrontos” saját szervezete volt, az Egységes Parasztifjúság Országos Szövetsége (EPOSZ). 1950. június 17–18-án ezekből alakult meg a most már monopoljellegű, egyetlen ifjúsági szervezet, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ). Rétegszervezetként a 14 évnél idősebb ifjak egységes, kommunista szellemű erkölcsi és politikai nevelését tekintette céljának. A DISZ megszervezésekor is a szovjet példa (a Komszomol) követése volt jellemző. A DISZ felépítése követte a pártét: kongresszus, Központi Vezetőség és főtitkár egyaránt megtalálható volt a DISZ-ben is. A DISZ vezetői később, életkoruk növekedésével át is igazoltak az MDP vezetésébe. A DISZ keretén belül alakult meg az ún. Petőfi Kör is 1955 végén, amely 1956. tavaszán megrendezett vitái során megmozgatta és a reform mellé állította az egész értelmiséget. A 14 éven aluli fiatalokat a Magyar Úttörők Szövetsége fogta össze. 1949-től lett az általános iskolák egyetlen engedélyezett gyermekszervezete; a cserkészmozgalmat addigra sikerült felszámolni. Az úttörők a 10–14 éves korosztályból verbuválódtak. A 10 éven aluli gyerekek a kisdobos mozgalom tagjai lehettek, de szervezetileg ők is az Úttörőszövetséghez tartoztak. Az úttörők piros, a kisdobosok kék nyakkendőt viseltek. Az ötvenes évek közepén a kisdobosok és úttörők száma a 6–14 éves korosztály 80%-ára kiterjedt.

A nőmozgalom szintén egyetlen szervezetben tevékenykedhetett. A korábbi pártok nőszervezetei 1948. tavaszán egyesültek. sokatmondó, hogy az egyesült szervezet neve megegyezett a kommunista párt nőszervezetének nevével: Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ). Alapszabálya azt is rögzítette, hogy az MNDSZ a párt utasításait követi. Fő szerve a kongresszus volt. Az MNDSZ élén elnök, mellette főtitkár állt. Oktatási munkája mellett kiemelkedő feladata volt az agitációs munka. Ennek keretén belül az ellenség elleni harc, a békeharc, a nők termelésbe való bevonása terén is jelentős munkát végzett. Ez annál is fontosabb volt, mert a párt szerint a nők „politikailag fejletlenebbek”, amit főleg az igazolt, hogy a korábbi többpárti választásokon a nők kisebb arányban szavaztak a kommunistákra. Ezért politikai nevelésre szorultak, s a párt szavát az MNDSZ közvetítette. Az MNDSZ tehát szintén „transzmissziós szíj” volt.

A Népfront ugyancsak lehetett volna tömegszervezet, története azonban korszakunkban igen furcsán alakult. A Magyar Függetlenségi Népfront (MFNF) 1949. február 1-én alakult meg. Valódi célja az volt, hogy a pártok temetője legyen, megszüntesse a többpártrendszert. Az 1949. május 15-i választások lebonyolítása után a Népfront tevékenysége is megszűnt, ezzel a benne részt vevő összes párt is elhalt. Az MFNF ezután négy éven keresztül nem működött, s csak az 1953-as választás előtt kellett ismét aktivizálni azt. A választások után ismét megszűnt a működése. Az új szakasz idején Nagy Imre – azzal a szándékkal, hogy társadalmi bázist alakítson ki politikájához – felvetette a Népfront újjászervezésének ötletét. A Népfront új neve Hazafias Népfront (HNF) lett. A HNF alapszabályának kidolgozása idején azonban Nagy nem volt jelen, így politikai ellenfelei elérték, hogy a Népfrontnak nem lehetett egyéni tagsága. A HNF-ben csak tagszervezetek vehettek részt, önálló tagsága nem volt. Pedig Nagy Imre terve az volt, hogy hosszabb távon a Népfronton belül lehetővé teszi az 1949-ig működő pártok újraalakulását. Ez ekkor még nem jelentette azt, hogy Nagy Imre demokratikus többpártrendszerre készült volna. Az újjáalakuló pártok csak „szatelitpártok” lehettek volna. A reform ellenzői azonban ezt is meggátolták. Nagy Imre nem tudta elérni azt sem, hogy ő lehessen a HNF elnöke. A főtitkári posztra viszont vejét (Jánosi Ferencet) választották meg. A HNF végül 1954. október 23–24-én tartotta alakuló kongresszusát. Még így is jelentős támasz lehetett volna, ha Nagy Imrét nem távolították volna el hamarosan a hatalomból.

 

Társadalmi szervezetek

Nem tömegszervezetként működött még több más, politikailag fontos társaság, illetve egyesület. Ilyen volt pl. az Országos Béketanács vagy a Magyar–Szovjet Társaság. Ezek a diktatúra kirakat-szervei voltak, egyértelműen ideológiai, illetve agitációs és propaganda célokat szolgáltak. Az Országos Béketanácsnak ki kellett vennie részét a „burzsoá–imperialista hatalmak háborús uszítása” elleni harcból, amelynek során pl. béketüntetések, országos (kötelező jellegű) aláírási kampányok, valamint az ún. békekölcsön lebonyolítása is fontos feladat volt. A Magyar–Szovjet Társaság feladata az volt, hogy demonstrálja a két ország közti bensőséges, mély és baráti kapcsolatot. A legnagyobb propaganda ellenére sem tudott azonban valóban jelentős szervezetté növekedni.

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MUOSZ) szovjetizálásának célját 1948-ban tűzte ki maga elé az MDP. Gyökeres átszervezést, a kommunisták befolyásának biztosítását és tagrevíziót kívántak. Erre az 1951. évi rendes közgyűlésen került csak sor, de az újságírók érdekvédelme már akkor megszűnt, amikor 1950-ben elfogadták, hogy kollektíven csatlakoznak a Nyomdász Szakszervezethez. Az „új szakaszig” a MUOSZ kételyek nélkül ki is szolgálta a diktatúrát. Az 1954. októberi Szabad Nép párttaggyűlés, majd a DISZ Petőfi Köre 1956. júniusi sajtóvitája után vált csak igénnyé a szabad sajtó megteremtése. 1956. végére a MUOSZ tisztújító közgyűlést tervezett, de közbeszólt a forradalom.

A Magyar Írók Szövetsége a költőket és írókat fogta össze. Az újságírókhoz hasonlóan az írók jelentős része is beállt a diktatúra szolgálatába. Sokan vettek részt Rákosi dicsőítésében a diktátor 60. születésnapjára megjelent, a Magyar írók Rákosi Mátyásról c. kötet elkészítésében. 1953­–1954 után az írók is rádöbbentek hibáikra és a forradalom előtt, illetve alatt már a személyi kultusz és a diktatúra ellen harcoltak.