A helyi közigazgatás 1949–1956

 

Közigazgatási változások

1950. január 1-én átalakult Magyarország közigazgatási beosztása is. Az addig létező 25 megye helyett 19 megyét hoztak létre. Megszüntették a Trianon után létesített csonka megyéket és ezeket most már a véglegesség szándékával egyesítették valamelyik szomszéd megyével. Emellett a megyék méretkülönb­ségét egyes járások más megyéhez próbálták csökkenteni. Különösen Pest–Pilis–Solt–Kiskun megye mérete volt aránytalanul nagy. Ennek a déli felét összevonták a csonka Bács megyével (Bács–Kiskun). Az összevonások után több régi megyenév a térképről is eltűnt (Bereg, Gömör, Kishont, Csanád, Moson, Esztergom stb.). Az összes megye határvonala módosult kisebb–nagyobb mértékben. Ugyanekkor egyesítették Budapestet a környező agglomeráció hét városával és 16 községével. 1955–1956-ban ismét előtérbe került a megyerendszer átalakításának terve. A megyék számát ekkor tovább csökkentették volna, de ez a terv végül nem valósult meg. A megyék 1950-es átszervezése több esetben járt a megyeszékhely áthelyezésével. A megszűnt megyék székhelyei (Sopron, Makó, Szikszó, Sátoraljaújhely, Mátészalka, Berettyóújfalu) mellett elvesztette központi szerepét pl. Balassagyarmat (Salgótarján javára), Esztergom (Tatabánya), Baja (Kecskemét), Szentes (Hódmezővásár­hely), Gyula (Békéscsaba javára).

1949 elején 60 város volt az országban. Ez a szám 1949-ben eggyel (Ózd) nőtt, 1950-ben héttel csökkent (ezek beolvadtak Budapestbe); 1951-ben három (Várpalota, Komló, Dunapentele / Sztálinváros), 1952-ben egy (Törökszentmiklós), 1954-ben pedig újabb négy darabbal nőtt (Kazincbarcika, Keszthely, Oroszlány, Tata), így 1956-ban 62 város volt. Az új városok zöme újonnan iparosított ún. „szocialista város” volt.

 

A tanácsrendszer

A helyi közigazgatás intézményét az alkotmány ismét szovjet mintára tanácsoknak nevezte. (Az orosz „szovjet” szó jelentése is tanács.) Ennek a rendszernek az 1919-es tanácsköz­társaság kivételével szintén nem voltak hagyományai az országban. A tanácsrendszer nem ismerte el az önkormányzatiság alapelveit: a tanácsok csak „az államhatalom helyi szervei”, utasításokat végrehajtó, centralizált szervek voltak. Emellett feladatuk volt az is, hogy informálják a központi szerveket. A lakosság felé nem tartoztak felelősséggel, csak a feletteseiknek. Ráadásul a tanácsoknak az állami szervek mellett a pártszervek utasításait is végre kellett hajtani.

Az alkotmány (1949: XX. tv.) hatályba lépésekor (1949. augusztus 20.) a tanácsok csak papíron léteztek. Felállításukról ténylegesen a tanácstörvény (1950: I. tv.) rendelkezett. A tanácsok alig kaptak önálló jogkört. Saját anyagi eszközökkel sem rendelkeztek, mivel a helyi költségvetést az államiba építették be és megszűnt a községi tulajdon. Így helyi kezdeményezéseket nem támogathattak.

A tanácsok megalakulása után a régi közigazgatási fogalmak (törvényhatóság, közgyűlés, főispán, alispán, polgármester stb.) is elvesztették értelmüket. A tanácstörvény szerint a tanácsok hierarchiájának élén a fővárosi, megyei és megyei jogú városi tanácsok álltak (ezek felettes szerve elvileg az Elnöki Tanács és az országgyűlés, gyakorlatilag inkább a Minisztertanács volt). A megyei jogú város lényegében a korábbi törvényhatósági jogú városnak felel meg, ám ezek számát jelentősen korlátozták. Kezdetben (1954-től) csak Miskolc, Debrecen, Szeged és Pécs volt megyei jogú város. A hierarchia következő szintjén a járási és a járási jogú városi tanácsok álltak, a legalsóbb fokú tanácsok pedig a községi, városi és a (fő)városi kerületi tanácsok álltak. Az 500 főnél kisebb lakosságú falvak közös tanácsot hoztak létre egy szomszédos községgel. A tanácsok egymásnak és a központi államhatalmi­–államigazgatási szerveknek is alá voltak rendelve.

A tanácsok tagjait az állampolgárok négyévente közvetlenül „választották”. A Rákosi-korszakban nemcsak a helyi (községi, kerületi, városi), de a területi (járási, megyei, fővárosi) tanácsok tagjait is a nép választotta meg. Az 1950 elején megalakult tanácsok tagjai ugyan még kinevezéssel kerültek hivatalukba, majd 1950. október 22-én tartották meg az első tanácsválasztást. Ennek módját az 1950: 31. tvr. állapította meg: az országgyűlési választáshoz hasonlóan ezúttal is kötött listás választás volt, azaz a listát csak egészében lehetett támogatni vagy elutasítani. Az ellenszavazatok aránya a tanácsválasztásnál is igen kicsi volt. A tanácstagok választásáról törvény csak az 1954-es választás előtt született (1954: IX. tv.). Ekkor a listás rendszerről áttértek az egyéni választókerületi rendszerre. Minden szavazópolgár szavazhatott a helyi és a területi tanács egy–egy tagjára A tanács létszámát az 1950-es tanácstörvény határozta meg: a fővárosban 251 fő, a megyékben 61–91 fő, járásokban 41–81 fő, városokban 51–101 fő, községekben és a kerületekben 21–101 fő között mozgott. A tanács élén elnök állt. A tanács ülései között a jóval kisebb létszámú (5–19 fős) végrehajtó bizottság (VB) gyakorolta a tanács irányító–ellenőrző jogait. A VB-k ugyanakkor kettős alárendeltségben álltak: saját tanácsuk és a felettes végrehajtó bizottságuk is ellenőrizte őket. Emellett természetesen a párt helyi szervezetei is kontroll alatt tartották őket. A VB-k működtették a hivatali szervezetet is. Ennek keretén belül szakigazgatási ágak szerint osztályokat szerveztek. (Ez a községi VB-knél nem volt kötelező). Az 1954: X. tv. az új szakasznak megfelelően felváltotta az 1950-es tanácstörvényt. Az új jogszabály már tartalmazta a tanácstagok jogait, kötelességeit, illetve részletezte és jogilag sokkal szabatosabban fogalmazta meg a tanácsok, a VB (és annak elnöke) feladatait. A tanács általános feladatai között azonban első helyen továbbra is az „államhatalmi tevékeny­ség”-et említette. A helyi tevékenység autonómiáját alig bővítette, hiszen erre csak „az állami népgazdasági terv és az állami költségvetés keretein belül” volt lehetőség. Elvként mondta ki viszont, hogy „a tanács munkájába bevonja a dolgozók társadalmi, gazdasági és kulturális tömegszervezeteit és ezáltal is biztosítja a lakosság széles tömegeinek részvételét az állami feladatok végrehajtásában”. A tanács rendeleteit kihirdetésük előtt a felsőbb tanácshoz kellett felterjeszteni.