A politika intézményei 1949–1956

 

Az egypártrendszer és a pártállam jellege

1949-ben a modern értelemben vett politika lehetősége megszűnt Magyarországon. Valódi politikai életről nem beszélhetünk az egypártrendszerű diktatúra keretein belül. 1953-ig egyáltalán nem jelentek, nem jelenhettek meg a hivatalostól eltérő vélemények, álláspontok, vagy ha igen, azokat azonnal a megsemmisülés veszélye fenyegette. Ennek némileg ellentmond, hogy a politika világa mégis jobban benyomult a mindennapi életbe. A Rákosi-diktatúra elvárta, hogy minden ember, mindenhol és mindig hitet tegyen a rendszer mellett. Senki nem húzhatta ki magát a kampányszerű akciók alól: hol a világbéke melletti aláírásokat kellett az ország minden lakosától összegyűjteni, hol terv- vagy békekölcsönt jegyezni, előfizetni a Szabad Népre, tiltakozó gyűlést tartani (a reakció, az egyház, a kulákok, a kémbanda, a jugoszlávok stb.) ellen. A párt és politikája tehát rátelepedett az egész társadalomra és az államra is.

A párt és az állam valójában szorosan összefonódott egymással. A párt állam lett az államban. A párton belül lényegében az állami szervekkel párhuzamosan működtek olyan szervezetek, melyek feladata az állami szervek ellenőrzése volt. Az állami feladatok teljesítését ellátó szerveket ezáltal megkettőzték, hiszen állami és pártszervek is foglalkoztak ezzel. A párhuzamos szervek közül természetesen a pártszerv volt a domináns, ez utasította, irányította és ellenőrizte a megfelelő állami szervet. A párt és az állam ilyen jellegű összefonódását pártállami rendszernek nevezzük. A pártállamot irányító egyetlen pártot pedig ugyanezért állampártnak is szokták nevezni. A párt és az állam összefonódása személyileg is kimutatható: a párt vezetői birtokolták az összes fontos állami pozíciót is.

A párt szerepére az alkotmány csak burkoltan utalt, amikor az állami és társadalmi tevékenység vezető erejét az „élcsapata által irányított munkásosztály”-ban nevezte meg. A párt legitimációs okokból jelentős tömegpárttá duzzadt. Létszáma a korszak elején az egymillió főt is meghaladta. Az MDP a Szovjet Kommunista Párt alárendeltségében, lényegében Moszkvából történő kézi vezérléssel működött. Mint minden kommunista párt, az MDP működésére is a következő tulajdonságok voltak jellemzőek: a demokratikus centralizmus: minden döntést a „demokratikusan megválasztott” vezetés hoz meg, ez a döntés azonban valamennyi párttagra (kétkedés nélkül) kötelező; a horizontális kapcsolatok tiltása (az alapszervezetek között közvetlen kapcsolat nem lehetséges); szigorú hierarchikus és személyi függőség az apparátuson belül.

A párton belül tehát az állami szervek pontos megfelelői megtalálhatók. Az MDP szervezeti szabályzata szerint a párt legfontosabb szerve a Kongresszus volt, amit háromévenként hívtak össze (1948. június 12–14.; 1951. február 25–március 2.; 1954. május 24–30.). Elvileg a kongresszus választotta meg a párt vezetőit. Formailag a vezetőket a kongresszuson választották meg, de nem szabad választás révén, hanem a jó előre kijelölt vezetőket a kongresszus csupán engedelmesen megszavazta. Ezek a tényezők a kongresszus működését az országgyűlési választásokhoz teszik hasonlóvá. Mindkettőt több évente rendezték meg, egyik sem volt alkalmas arra, hogy szabadon válassza meg a vezetőket. A kongresszusokon ezer küldött is részt vett, s nagy létszáma és szavazógépi jellege miatt néha az országgyűléssel is azonosítják. Az országgyűlés azonban évente többször ülésezett, ezért a párton belül a parlamentnek megfelelő szerv inkább a Központi Vezetőség (KV) volt. Ennek létszáma szintén jelentős (71 fős) volt, kb. egy–kéthavonta ült össze (valamivel gyakrabban, mint az országgyűlés). A pártállami országgyűléshez hasonlóan a KV szerepe is szinte jelentéktelen volt. A KV tagjai közül szintén választottak egy szűkebb, operatív testületet. A NET tükörképe a párton belül a Politikai Bizottság. Ezt a kortársak sokáig a párt legfontosabb, döntéshozó testületének tekintették, pedig története során legtöbbször tanácsadó szerv volt, valamint azt a célt töltötte be, hogy megossza a főtitkár egyéni felelősségét. A PB létszáma 8 és 17 fő között mozgott a korszakban (a póttagokat nem számítva). Ráadásul a PB-ülésekre gyakran egyéb szakértőket is meghívtak. A PB és a NET tehát létszámuk szerint is hasonlóak egymáshoz. Az állami szervek közül legfontosabbnak tekinthető Minisztertanács mása a pártban a KV Titkársága volt. Ennek létszáma 3 és 9 fő között mozgott. A Titkárság tagjai (a titkárok) többnyire felügyeleti területeket is kaptak. A titkárok tehát a miniszterek megfelelői voltak a párton belül. A minisztériumoknak a KV különböző osztályai feleltethetők meg, s az osztályok élén álló osztályvezetők (akik többnyire nem titkárok voltak) a miniszterhelyettesek feladatait látták el. A kormányfői poszt megfelelője a titkárok vezetője, tehát a főtitkári poszt betöltője (1953. június 28-tól első titkárnak nevezték). A főtitkár egyben a PB üléseket is vezette, így a valódi „kormány-” és az „államfői” posztot is kezében tartotta. A Rákosi-diktatúra idején azonban a Titkárság fontossága több időszakban is megkérdőjelezhető. A titkárok sokszor látszatfeladatokat láttak el és a valódi irányítás egy olyan szerv kezében volt, amelynek létezése a PB és a Titkárság tagjai előtt is titkos volt. Ez volt a „Honvédelmi Bizottság”, melynek mindössze három tagja volt: Rákosi Mátyás (általános politikai ügyek), Gerő Ernő (gazdaság) és Farkas Mihály (honvédelmi és államvédelmi ügyek). A Bizottság 1950. novemberében alakult meg, tagjait „trojkának” is szokták nevezni. A trojka tagjaihoz azonban gyakran társult negyedikként („négyes fogat”) Révai József is, aki kulturális és ideológiai ügyekért volt felelős. A korszak tényleges kormányát ők hárman, illetve négyen alkották, kivéve 1953–1954, vagyis az „új szakasz” időszakát, amikor a Minisztertanács jelentősége megnőtt.

Mivel a párton belül betöltött pozíció sokkal fontosabb volt, mint az állami, ezért a főtitkár szerepe akkor is kiemelkedő volt, ha állami posztot nem is töltött be. Rákosi azonban 1945-től miniszterelnök-helyettes, 1952–53-ban miniszterelnök is volt. A párt főtitkára körül „személyi kultusz” alakult ki. Ez a kifejezés a vezető körül kialakult kritikátlan dicsőítésre, magasz­talására utal. Valójában ennél többről volt szó: helyesebb lenne a vezérkultusz szót használni. Ezzel együtt egy despotikus uralmi rendszer alakult ki. A kultusz ismét szovjet példa nyomán alakult ki, sőt: Rákosi kultusza valójában csak Sztálin dicsfényének „visszatükröződése” volt. A kultusz hazánkban is mindkettőjüket övezte, csúcspontját Sztálin 70. és Rákosi 60. születésnapján érte el (1949. december 21., 1952. március 9.) A kultuszban részt venni kötelező volt; már az is gyanússá vált, aki nem elég lelkesen tapsolt. A vezérkultusz általános jellemzője a totalitárius rendszereknek. A karizmatikus vezető iránti vágy kedvez a jelenség kialakulásának, ám hazánkban mindez szovjet importként jelentkezett, s benne az orosz történelem hagyományai is felismerhetőek. A despotikus vezetőt körüllengi a tévedhetetlenség, sőt az előrelátás mítosza is. Ezek egyszerűen levezethetők a bolsevik–kommunista ideológiából is, amely magát „tudományos szocializmusnak” nevezte.

 

A sztálinista ideológia

Az ideológia szintén totális jellegű volt. Alternatív ideológiá(ka)t nem tűrt meg maga mellett; azok ellen minden eszközzel harcolt (pl. az egyházak ellen). Ez az ideológia folyton változott, fejlődött, sőt országonként is némileg eltérő volt. Az államszocialista totális ideológia a Marx és Engels által kidolgozott tanokból indult ki, amit Lenin jelentősen átdolgozott, oroszosított. Ezt követően Sztálin is jelentősen módosította a tételeit. E tételek bizonyításra nem szoruló axiómák voltak, amelyek a tömegpropaganda révén váltak hatásos és elfogadott tényekké, sőt meg inkább: hitté. Az eszme hirdetői, az élcsapat élcsapatának tagjai mindig tévedhetetlenek, mindig igazuk van. Fő követelmény, hogy kétkedés nélkül kell elfogadni a tételeket. Minél hihetetlenebb egy ideológiai állítás, annál inkább el kellett azt fogadni. Ennek oka az, hogy ez egy „tudományos” elmélet, amely univerzális választ tud adni az emberiség minden problémájára. Ez a válasz egyben globális is, vagyis az egész világra vonatkozik. Az ideológia fő eszköze a propaganda és a tömegek állandó aktivizálása. Ezen eszközökkel valóban eléri, hogy a tömegek elhiggyék a tanait. Ha ez mégsem sikerül, akkor erőszakkal, megfélemlítéssel éri el ezt. Az átnevelés minden korosztályra kiterjed. Fontos eleme, hogy állandóan megnevezi az ellenség, ami ellen harcolni kell. Másik fő eleme, hogy felsőbb­rendűségi tudattal bír: azt hirdeti: a kommunista rendszer nemcsak erkölcsi, de gazdasági értelemben is jobb a kapitalistánál. Azt ígéri, hogy a kommunista rendszer gyorsan felszá­molja a gazdasági–társadalmi elmaradottságot és megelőzi a nyugat fejlődését. Amint a társadalom ebben való hite megrendül, az egész ideológia és az egész rendszer megkérdő­jeleződhet. Ezért a vezetés a totális államszocialista rendszert igyekezett elszigetelni a külvilágtól, hogy a kapitalista rendszerről sugallt képet („rothadó kapitalizmus”) az átlagember ne tudja összevetni a valósággal. Az ideológia nem rejtette véka alá, hogy az általa teremtett rendszer diktatórikus. Szerinte ugyanis minden rendszer diktatúra, csak az a különbség, hogy a proletárdiktatúrában a többség nyomja el a kisebbséget. Tehát nyíltan osztálypolitikát gyakorolt. Ez egyben az ideológia önlegitimációjának forrását is jelenti: a többség által gyakorolt diktatúra fejlettebb, mint a kisebbség diktatúrája. A proletariátus vezető ereje pedig a párt, amely mindig jobban tudja, mi a helyes. Ezért politikáját megkérdőjelezni nem szabad, a legfőbb erkölcsi érték a fegyelem, az engedelmesség, az áldozatvállalás. Az ideológiai hűség minden állás betöltésénél a legfőbb, sőt egyetlen kritérium, amely „pótolja” a szakértelem hiányát is. A kommunista másik fő erénye az éberség, hiszen „az osztályharc egyre fokozódik”, az ellenség bárhol és bármikor támadhat. Mindez katonai jelleget is ad az ideológiai tételeknek és a mindennapok szóhasználatának.

 

A politikai elit és a döntéshozatal módja

A politikai elit kiválasztása az ideológiai megbízhatóságon alapult. A Rákosi-korszak elitjében jól elkülöníthető származási csoportok is megtalálhatók. A régebbi tagok már a KMP alapításánál jelen voltak, illetve részt vettek a tanácsköztársaság harcaiban. Ezt követően emigrációba vonultak, és előbb–utóbb Moszkvában találtak menedéket. 1944–1945 fordulóján tértek haza. Ők voltak a „moszkoviták”, akik meghatározó tagjai voltak a korszaknak. A „trojka” és a „négyes fogat” tagjai is mind e csoportba tartoztak, sőt Nagy Imre is. A következő életkori csoport tagjai a tanácsköztársaság idején még túl fiatalok voltak, de az 1920-as években már aktív kommunisták voltak. Tagjai hazai illegális munkát végeztek és többször kerültek börtönbe is (Kádár János, Rajk László). A harmadik csoport a fiataloké, akik már csak 1945 után lettek kommunisták és fiatalon kerültek a politikai vezetés élvonalába. Többségük politikai pályája nem is terjedt túl 1956-on.

A pártállami vezetésbe tartozó apparátust összefogta az ideológia, a hatalom megtartásának szándéka, a különböző privilégiumok, amit a párt biztosított számukra, továbbá a kényszer, félelem és a terror. Emiatt ez a csoport szorosan összetartott és ellenérdekelt volt Nagy Imre radikális reformjával szemben. A politikai elitbe bekerülni nem volt könnyű 1949 után, onnan kikerülni viszont igen. A legfontosabb pozíciók összességét nómenklatúrának nevezzük. (A szó jelentése: névjegyzék; politikai értelemben: a jelentős vezető pozíciók megnevezése és jegyzéke.) Nemcsak politikai, de gazdasági, kulturális, tudományos, sőt sajtópozíciók is idetartoztak. Nómenklatúrának nevezzük azonban azt a személyi állományt is, amely betölti a listán szereplő posztokat. A nómenklatúrán szereplő posztok megüresedése esetén az utód személyére a kijelölt pártszerveknek volt javaslattételi (egyetértési, véleményezési) joga. Minél fontosabb volt egy poszt, annál magasabb szintű pártszerv tárgyalta meg a poszt betöltésének személyi (más néven káder-) kérdéseit. A legfontosabb posztok betöltéséről a Politikai Bizottság és a Titkárság hozhatott döntést, de külön hatásköri listája volt a KV-nek, a megyei (fővárosi), járási, városi, kerületi stb. pártszerveknek. Ezeket a listákat káderhatásköri listáknak is nevezik. A listákon országosan összesen legalább 300.000 pozíció szerepelt.

A politikai döntéshozatal módja a Rákosi-korszakban rendkívül sematikus volt. A jogforrás Moszkva volt. Ha a Szovjetunió közvetlenül érintett volt egy döntésben, akkor kézi vezérléssel adott utasításokat, akár a magyar vezetők Moszkvába rendelésével, akár SZKP-megbízottak Budapestre küldésével, akár hosszabb időn át itt tartózkodó „tanácsadók” révén, de gyakran telefonos egyeztetés útján is. Ha Moszkva érdektelen volt, akkor a döntés az MDP csúcsszerveiből indult el. Ilyen esetben a vizsgált kérdést a KV illetékes osztálya megtárgyalta és a PB (esetleg a Titkárság, vagy az ún. Szervező Bizottság) elé tárta. Ezek a szervek megtárgyalták a kérdést és általában döntést hoztak (vagy átdolgozásra visszaküldték a KV osztályára az anyagot). Formálisan néhány kérdést ezután a KV elé is terjesztettek, de érdemi vitáknak itt már nem volt helye. A már meghozott döntést vagy saját utasításban, határozatban fogalmazták meg (titkos vagy nyilvános párthatározat), de ha a végrehajtás során állami szervek részvételére volt szükség, akkor a párt döntését közölték az illetékes állami szervvel. Ha az országgyűlésnek küldték el a döntést, akkor abból törvény született. Gyakoribb volt azonban, hogy a jelentős döntéseket az Elnöki Tanácshoz továbbították (törvényerejű rendelet). Kisebb jelentőségű ügyekben a Minisztertanács vagy valamelyik szakminisztérium kapta meg a döntéseket. Ezekből MT-rendelet, vagy szakminisztériumi rendelet született meg. A döntések végrehajtása a kormány, a szaktárca, illetve a tanácsok feladata volt, de annak ellenőrzésében az illetékes pártszervek játszották a döntő szerepet. A helyi politikusi réteg lehetőségei helyi ügyekben is viszonylag szűkek voltak, mivel a tanácsok nem voltak önkormányzati jellegűek, a helyi beruházásokat a Népgazdasági tanács és a Tervhivatal alakította ki, valamint káderek állandó áthelyezése (az ún. káderkörforgó) révén a kihelyezett helyi vezetőknek nem épült ki megfelelő kötődése sem az adott településhez.

 

Országgyűlési választások

A választások teljesen formálisak voltak. 1949. és 1956. között két választást tartottak, 1949. május 15-én és 1953. május 17-én. Már 1949-re is igaz, hogy azok a pártok, amelyeket a Népfront nem vett fel tagjai közé, ki voltak zárva a választásból és gyakorlatilag meg is szűntek. A Népfront tagja lett végül a Magyar Dolgozók Pártja, a Nemzeti Parasztpárt, a Független Kisgazdapárt, a Független Magyar Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt. 1949-ben a választójogosultak száma lényegesen nagyobb lett, mint szűk két évvel korábban, mivel a választás fő célja a minél nagyobb részvétel és a Népfront elsöprő támogatottságának biztosítása volt. A több mint 6 millió választó közül 5,7 milliónál többen el is mentek a szavazásra (közel 95%-os volt a részvételi arány). Az MDP aktivistái óriási agitációt végeztek, hogy minél többen szavazzanak. A résztvevők 1,5%-a szavazott érvénytelenül és az érvényes szavazatok közül 97% volt a Népfront támogatottsága. Az országgyűlés létszáma 402 fős lett, s ebből 71% volt az MDP tagja. A többiek „társutasok” voltak, tehát olyan, más pártbeli politikusok, akik elfogadták az MDP vezető szerepét és programját. A képviselőket úgy válogatták ki, hogy reprezentálják a lakosság foglalkozási és származási összetételét. A képviselőség mellékállásnak számított s a honatyáknak és a honanyáknak még irodájuk sem volt a Parlament épületében. Az országgyűlés első ülésnapján megszüntette a pártok szerinti ülésrendet. Ezután lényegében mind az MFNF, mind pedig az MDP-n kívüli összes párt tevékenysége fokozatosan elsorvadt. A pártokat nem tiltották be és 1951-ben még több párt vegetált, ekkor azonban végleg megszűntek.

A választójoggal rendelkezők száma 1953-ban ismét nőtt, nagyrészt a korhatár leszállítása révén. 6 millió helyett ezúttal 6,5 millió jogosultat regisztráltak. Ezek 98%-a el is ment szavazni, alig 1% szavazott érvénytelenül, s az érvényes voksok 99%-a támogatta a Népfrontot. Több éves terror után az emberek már távollétükkel sem mertek tüntetni a rendszer ellen… A választás eredményeként 298 fős lett az országgyűlés. Az MDP-tagok aránya valamelyest csökkent 1949. óta, ezúttal 69% lett. A többiek pártonkívüliek, de természetesen alaposan kiválogatott, nem ellenzéki politikusok voltak.

 

Emberi jogok, állampolgársági jogok

A totális diktatúrában az emberi jogok érvényesülése elvileg is kizárt. A hivatalos álláspont az volt, hogy a szocializmus viszonyai mintegy automatikusan megoldják az emberi jogok kérdését, ezért részletes szabályozásukra nincs is szükség. Az 1949-es alkotmány valósággal „államosította” az emberi jogokat, s azokat állampolgári jogoknak nevezte el, de ezeket a szűkre szabott jogokat is csak a „dolgozók” számára garantálta. Nem biztosítottak jogorvoslatot sem arra az esetre, ha az így garantált jogokat megsértenék. Az alkotmány nem biztosította a magántulajdonhoz való jogot. A gazdasági, szociális és kulturális jogok biztosítása viszont a kommunista ideológia alapvető ígéretei közé tartozott. Ezzel próbálták igazolni a nyugattal szembeni felsőbbrendűségét, de az ígéreteket a rendszer nem tudta teljesíteni. A munkához való jog pl. kötelezettség lett, s mint láttuk, ez egyben igyekezett röghöz is kötni a „dolgozókat”. A munkával elérhető életszínvonal pedig alacsony volt. Az egészség védelmének jogát csak a „dolgozók” kapták meg. A művelődéshez és oktatáshoz való jog és az oktatás ingyenessége jórészt megvalósult ugyan, de csak állami iskolákban, a továbbtanulásnál pedig származási szempontok szerint korlátozták a diákokat. Az oktatás fő célja az ideológiai átnevelés volt.

Nem valósult meg az állampolgárok egyenjogúsága, még az alkotmány szövegében sem. A nem dolgozókat és az osztályellenséget nyíltan kirekesztették a jogokból, a bíráskodás során pedig hátrányosan megkülönböztették őket. A politikai elit viszont jelentős privilégiumokat élvezett. Nem valósultak meg a klasszikus szabadságjogok sem. A személyi szabadságot nem csak a bíróság korlátozhatta, a büntetőeljárásban a terhelt jogait korlátozták, a „nyomozás” pedig törvénytelen eszközökkel zajlott le, általában kínzásokkal. Nem volt levéltitok, s a magánélet sem volt szabad. Az utazás és a letelepedés szabadságát sem biztosították, még belföldön sem. A lelkiismereti és vallásszabadság súlyosan sérült. Az egyházak (és fő támogatóik, a kuláknak nevezett gazdagparasztok) ellen durva támadások indultak (perek, kitelepítés, szerzetesrendek betiltása, kötelező vallásoktatás megszüntetése, egyházak vagyonának megszerzése, az egyház állam alá rendelése, kiszorítása a társadalmi és kulturális életből is stb.). A szólás- és sajtószabadság sem érvényesült. Utólagos cenzúra nem volt, mert nem volt rá szükség: a lapok élén megbízható személyek álltak, akik tudták, hogy miről és hogyan lehet írni. A gyülekezési jog sem érvényesült, illetve ahol szabad volt gyülekezni, az egyben kötelező is volt. Az autonóm egyesületeket felszámolták, a társadalmi szervezetek létrejötte pedig csak a „dolgozók érdekében” és a népi demokrácia céljainak szolgálatával volt lehetséges.

A kisebbségek és a nők jogai papíron megvoltak ugyan, de a gyakorlati életben megvaló­su­lásuk igen felemás volt. A nőknek (az alkotmányban is rögzített módon) társadalmi és gazdasági függetlenséget, teljes felszaba­dulást ígért a rendszer. 1945 után a választójogi megkülönböztetés megszűnt a nemek között, de 1949-től a nőknek sem volt valódi választási lehetőségük a Népfrontos kereteken belül. Az 1948: XLIII. tv. rögzítette a nők egyen­jogúságát. A munkavállalás joga számukra is kötelesség lett, a háztartási munka alóli felszabadulást pedig minden ígéret ellenére sem sikerült végrehajtani. A társadalmi egyenjogúság torz értelmezése eredményezte a propagandában nagy hangsúlyt kapó traktoristalányok és bányásznők ideájának és gyakorlatának megjelenését. A családjogi törvény (1952: IV. tv.) valóban fontos vívmány volt a nők számára (házastársak egyenjogúsítása, közös vagyonkezelési joga, a „törvénytelen” gyermekek korábbi hátrányos megkülönböztetésének eltörlése, a válás lehetősége) Korlátozta viszont a nők jogait a radikális abortusz-tilalom (ún. Ratkó-korszak), valamint az, hogy a gyerektelen párokat gyermektelenségi adó fizetésére kötelezték. Javultak azonban a nők tanulási lehetőségei. A nők politikai részvétele korlátozott maradt. Az MDP PB és Titkárság tagjai között egyetlen nőt sem találunk. A KV-ben a nők aránya 10% alatt volt. Az első női miniszter Ratkó Anna volt (népjóléti, majd egészségügyi miniszter, 1949–1953), a második és korszakunkban egyben utolsó Nagy Józsefné Szarka Jolán (1955–1956 között könnyűipari miniszter).

A kisebbségek jogait a korszak politikai eseményei korlátozták: a németek kitelepítése 1945 után, a magyar–szlovák lakosságcsere, majd 1948-tól a Jugoszlávia elleni politikai támadások révén a hazai nemzetiségek nem merték felvállalni kisebbségi helyzetüket. Az anyanyelvi oktatás terén kezdetben voltak ugyan lépések, de 1951-ben az MDP már úgy vélte, hogy 10–15 éven belül a kisebbségek teljesen asszimilálódnak és ezzel a probléma végleg megoldódhat. Német nyelvű iskolák egyáltalán nem voltak. A hivatali életben az anyanyelv-használat joga csak papíron létezett. Nemzetiségi szövetségek működhettek ugyan (a német csak 1955-től), de ezek inkább politikai–ideológiai feladatokat láttak el. A délszláv szövetség vezetői pedig a politikai leszámolás áldozatai közt is feltűntek.