A forradalom időszakában Magyarország
kormányzati rendszere bizonyos módosuláson ment keresztül, ezek részben
strukturális, részben személyi változások voltak. A végrehajtó hatalom legfőbb
szervei, a Minisztertanács és minisztériumai a forradalom kitörésekor
folytatták tevékenységüket. A fegyveres felkelés kirobbanása miatt a pártállam
gyorsan kénytelen volt kormányzati engedményeket tenni. Október 24-én Nagy
Imrét a pártvezetésbe való visszavétele mellett miniszterelnökké nevezték
ki, s átalakították a kormány összetételét, az 5 elnökhelyettesből csupán Erdei
Ferencet és Apró Antalt hagyták meg, s nem töltöttek be 12 miniszteri
posztot (köztük a honvédelmit). Ez azonban akkor már nem lett elégséges, a
sortüzek lázadást szító hatása a pártállamot újabb engedményekre késztették, s
október 26-án jelentősen változtattak a Kormány összetételén, kipótolták a
miniszteri struktúrát népszerűbb emberekkel, s újabb nem kommunista párti (a
pártállam által ellenségesnek tartott) politikusok is bekerültek, a kisgazda Tildy
Zoltán államminiszterként, Kovács Béla volt főtitkár földművelésügyi
miniszterként. Eddig csupán két, kommunisták számára megbízható más párti
kormánytag tevékenykedett, a volt kisgazda Bognár József és a volt
nemzeti parasztpárti Erdei Ferenc a minisztertanács elnökének
helyetteseként, akik továbbra is a hivatalukban maradtak. Mivel nemcsak
kommunistabarát pártpolitikusokról volt szó, ez a lépés Nagy Imre koalíciós
kormányzás bevezetésére tett kísérleteként értékelhető a kormányfő egyéb
személyi elképzelései azonban még megbuktak a pártapparátus ellenállásán. A
kommunista hatalom bukása után már nem lehetett feltartóztatni a folyamatot,
október 30-án délután a Minisztertanács elnöksége Dobi István jelenlétében
határozatot hozott, hogy az 1945. évi koalíció alapján engedélyezi a pártok
létesítését, és ezzel letér az egypártrendszer útjáról, s a kormány munkájának
hatékonyabbá tételére hét tagú kormánykabinetet alakít. Ezután a
kormányfő egy rádióbeszédében bejelentette, hogy a kormányzást az ország
életének demokratizálása érdekében az egypártrendszer megszüntetésével, az
1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének
alapjaira helyezték. A többpártrendszer 1945-ös mintára történő visszaállítása
egyben az 1948-as kommunista–szociáldemokrata pártfúzió feladását is
jelentette. Ennek ellenére Kéthly Annáék, bár a kormányfő még aznap
tárgyalt velük, meglehetősen bizalmatlanok voltak, s november 3-ig nem is
vállaltak kormányfunkciót.
Az új szerkezetű kormány a
határozatait ezen túl kabinetkeretben hozta meg, a kabinet tagjait hívták össze
akár naponta többször is. A kabinet ülésein rendszerint részt vett Dobi
István, az Elnöki Tanács elnöke is. A teljes minisztertanács összehívásáról
már csak azért sem lehetett szó, mert november 1-től több kommunista kormánytag
(Kádár, Münnich, Apró stb.) eltűnt Budapestről. A kommunisták eltávozása a
kormányt és kabinetjét nehéz helyzetbe hozta, a november 2-i kabinetülésen Nagy
Imrén kívül csak 3 államminiszter jelent meg. A kormány átalakítása nem
várathatott magára, november 3-án az új helyzetnek megfelelően paritásos alapon
átszervezték, az előző kormány valamennyi miniszterének felmentése mellett államminiszterekként
új kormánytagokat választottak kisgazda, szociáldemokrata, Petőfi-párti és
kommunista politikusokból. Az új kormány összetétele teljesen új struktúrát
mutatott, a hagyományos minisztériumi vezetésnek nem maradtak képviselői.
Csupán a honvédelemnek (Maléter Pál) és a külügynek (Nagy Imre
ezt a pozíciót fenntartotta magának) volt miniszteri rangú vezetője. Éppen
ezért az új kormánynak hatásköri lehetősége behatárolt lett, csupán a politikai
ügyek megtárgyalására volt alkalmas, a szakminisztériumi apparátusok vezetők
nélkül maradtak.
A végrehajtó hatalom feladata a
forradalom alatt a hatalomátvétel előtt a belbiztonsági és katonai védelem
megszervezése volt, a fegyveres felkelésre az objektumok megerősítésével,
valamint statárium bevezetésével válaszolt. A forradalom leverése céljából
október 24-re virradóra (2 órakor) létrejött az MDP KV Katonai Bizottsága,
amelynek elnöke Apró Antal lett. A testület pártszervként állami
feladatokat is ellátott, kidolgozta egy katonai közigazgatási diktatúra tervét,
egyes vidéki városok élére katonai parancsnokokat helyezett, és tűzparancsot
adott ki. A parancs értelmében október 24–27. között mintegy 37 esetben történt
sortűz. Meg kell jegyezni azonban, hogy az első sortüzet Debrecenben adták le
október 23-án este 6 óra körül, amelynek 3 halálos áldozata volt. Ezt azonban a
helyi hatalom képviselői (megyei párttitkár) rendelték el. Ugyancsak a korai
sortüzek közé tartozott az október 23. éjjeli, Magyar Rádiónál történt
fegyverhasználat. A katonai bizottság tűzparancsa által kialakult sortüzek
jelentős része (pl. Tiszakécske, 17 halott) Gyurkó Lajos vezérőrnagy
által irányított III. hadtest illetékességi területén volt, aki ezeket a
parancsokat kíméletlenül alkalmaztatta is. De az ország egyéb régióiban sem
volt más a helyzet, részben szovjet közreműködéssel alakult ki a 25-i,
Parlament előtti atrocitás, amely legalább 54 halottat hagyott maga után.
Különös jelentőséggel bírt az október 26-i mosonmagyaróvári sortűz, amelyet a
helyi államvédelmi határőrlaktanya védelmében adtak le, mert az objektumban
jelentős számú, a nyugati határ biztosítását szolgáló anyag volt. Az
atrocitásnak legkevesebb 55 halálos áldozata volt.
A kormányzati intézkedések nem
érték el céljukat, a forradalmi erők egyre inkább tért nyertek. A fegyveres
felkelés sikereitől megrendült kommunista politikai hatalom kénytelen volt
átengedni a hatalmat. Október 28-án a Szabad Nép „Híven az igazsághoz”
című vezércikke jelezte a hatalom berkeiben történt változásokat, megbélyegezte
az előző napok eseményeinek ellenforradalomként és fasiszta puccskísérletként
történt aposztrofálását, s a kormány támogatására szólított fel. Október 28-án
a kommunista hatalom még egy utolsó kísérletet tett a helyzet
visszafordítására, a katonai bizottság egy katonai diktatúra tevét dolgozta ki,
amely szerint Nagy Imre félreállításával a hadsereg ragadná magához a hatalmat,
de a pártvezetés ezt nem fogadta kedvezően. A Corvin-köz ellen a szovjet
hadvezetés Nagy Imre tiltakozása ellenére támadást indított, azonban a
harckocsikat a felkelők megsemmisítették, s ezek a hatalom terve kudarcba
fulladt. A pártvezetésben kialakult ellentétek éleződésének hatására a
kormányfő egyértelműen a forradalom vívmányai mellett állt ki, majd később
általános tűzszünetet hirdetett. Még ezen a napon letette az esküt a
minisztertanács, s megtartotta első ülését, s elfogadta a kormánynyilatkozatot.
Az ülésen részt vett még Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, valamint Rónai
Sándor, az országgyűlés elnöke is. Rendelkezett a kormány a közellátás
megszervezéséről, a fegyveres harcok következtében keletkezett károk
helyreállításáról. A tagosítások végrehajtását felfüggesztette, s határozatot
hozott a kisiparosok adózásának felülvizsgálatáról. Utasította a kormány az
oktatási minisztert, hogy a történelem tankönyveket haladéktalanul vonják ki.
17 óra 25 perckor Nagy Imre beszédet mondott a rádióban, amelyben az
eseményeket nemzeti demokratikus mozgalomnak nevezte, amely a nemzeti
függetlenséget, a politikai élet demokratizálást tűzte ki célul. A kormány
nevében bejelentette a szovjet csapatok azonnali kivonását Budapestről, a
szovjet haderők teljes kivonásáról folytatandó tárgyalások megkezdését, az ÁVH
megszüntetését, általános amnesztiát, a Kossuth-címer bevezetését, a nyugdíjak
és családi pótlék felemelését, új karhatalom megalakítását. A program jóval
túlment az eddigi pártállami engedményeken, s a kormány demokratikus
elkötelezettségét tükrözte, azonban külpolitikai okokból (szovjet megerősítés
hiánya miatt) néhány társadalmi követelést nem tudott teljesíteni. Továbbra sem
teljesült az általánosan a győzelem biztosítékának tartott két követelés: a többpártrendszer
visszaállítása és a szovjet csapatok teljes, Magyarországról történő kivonása.
A kormány és a fegyveres csoportok közötti tárgyalások egyik legsarkalatosabb
követelései voltak ezek. Nagy Imre felismerte, hogy a további követelések
teljesítése nélkül nem fogadtatható el az új kormányhatalom, nem teremthető meg
a konszolidáció, ezért a szovjet képviselők (Anasztasz Mikojan)
jóváhagyásával tovább lépett a megegyezés irányába. A konszolidáció érdekében
Nagy Imre a forradalmi erők képviselőivel is tárgyalt, a Magyar Nemzeti
Forradalmi Bizottmány elnökével, Dudás Józseffel, valamint Szigethy
Attilával a közben megalakult Dunántúli Nemzeti Tanács vezetőjével,
Dudással kompromisszumra, Szigethyvel egyetértésre jutottak.
A minisztertanács legfontosabb
feladata konszolidáció biztosítása lett. A kormányzat azonban nemcsak
külpolitikai témákkal (ENSZ képviselet, Varsói Szerződés felmondása)
foglalkozott, november 1-én a sajtómunka megerősítése érdekében a Magyar Rádió
élére kormánybiztost nevezett ki, a szovjet csapatok bevonulásának hírére
katonai védelmi övek kialakításáról határozott.
November 4-től kezdve a
kormányzati rendszer több napon át nem működött. Kádár János, miután az
ungvári rádióban bejelentette a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány
megalakulását, november 4-én érkezett Szolnokra, ahonnan nem nyílt lehetősége
az állam irányítására. Nagy Imre kormánya a miniszterelnök jugoszláv követségre
való távozása után szétesett, a kormányának s államapparátusának tagjait a
szovjetek részben letartóztatták,
részben otthonaikba távoztak, elmenekültek (Király Béla, a
nemzetőrség parancsnoka). A parlamentben a régi kommunista minisztereken, az
Elnöki Tanács elnökén és titkárán (Kristóf István) kívül mindössze Bibó
István államminiszter maradt. A kormányzati tevékenység ezekben a napokban
csupán katonai intézkedések kiadásában merült ki (parancsokat adtak a fegyveres
erőknek, hogy ne nyissanak tüzet a támadó szovjet csapatokra és megtiltották a
további ellenállást. Érdemi kormányzati tevékenységre csak november 7-től
kezdve kerülhetett sor, miután a Magyar
Forradalmi
Munkás–Paraszt Kormány tagjai
szovjet segítséggel megérkeztek Budapestre.
Ennek a tevékenységnek a hatékonyságát
a kormány strukturálatlansága, és végrehajtó apparátusának hiánya
azonban csökkentette. A kormány kezdetben nem volt jogszerűen tagolt, a tagjai
jogilag nem rendelkeztek szakfeladatokkal, bár november 4-én az ungvári
rádiónyilatkozatában Kádár János felsorolta kormánya tagjainak beosztását is.
Csak november 12-én jelent meg a kormány 1/1956. sz. határozata, amely
megbízta a kormány egyes tagjait dr. a fegyveres erők és közbiztonsági ügyek, a
külügyek, a pénzügyek, az iparügyek, a földművelésügy és a kereskedelmi ügyek
vezetésével. Egyben felhatalmazta őket az egyes szakminisztériumok ideiglenes
vezetőinek kijelölésére is. A határozatban felsorolt személyek már november
4-én a kormány tagjai voltak, s Kádárék elszigeteltségét jelezte, hogy november
7. után mindössze Marosán Györggyel sikerült kiegészíteni a tagságot. A
kádári kormányzati struktúra kiegészítő részét képezték a minisztériumi
ideiglenes megbízott vezetők (őket általában területért felelős kormánytagok
nevezték ki), akikből csak az országgyűlés összehívása után lettek miniszterek.
A politikailag megbízható káderek hiánya miatt azonban több minisztériumi
vezetői posztot csak később tudtak betölteni, az Építésügyi Minisztérium élére
december 24-én, az Igazságügyi Minisztérium élére december 29-én állítottak
megbízottat. A minisztériumi vezetési struktúrát teljesen csak 1957 májusáig
tudták feltölteni. A minisztériumi irányítás mellett a végrehajtó apparátus is
hiányzott, néhány kivétellel a minisztériumi apparátusok szétzilálódtak. A
kormány mindössze a november 9-i ülésén döntött úgy, hogy a közalkalmazottaknak
haladéktalanul november 10-ig kellett megjelenni munkahelyükön, és felvenni a
munkát (1/1956 Korm. sz. rend.). A felhívásnak kevés foganatja volt, a
Külügyminisztériumban az első napon csak 70 ember jelent meg dolgozni. A
minisztériumok csak november második felétől váltak arra képessé, hogy érdemi
jogszabályokkal irányítsák a közigazgatási rendszert.
A kommunista hatalom
megszilárdulásával együtt a kormányzati rendszer is átalakult. Bár a begyűjtési
rendszer már novemberben megszűnt, a Begyűjtési Minisztériumot 1956. december
31-i hatállyal számolták fel az Állami Ellenőrzés Minisztériumával, az Állami
Gazdaságok Minisztériumával, s a Város- és Községgazdálkodási Minisztériummal
együtt. Feladataik más minisztériumokra (földművelési, kereskedelmi, belügy)
szálltak át. Ugyanezen a napon számolták fel az Állami Egyházügyi Hivatalt, és
az Országos Testnevelési és Sportbizottságot. 1957. január 1-től a Bánya és
Energiaügyi valamint a Vegyipari Minisztériumokat Nehézipari Minisztériummá, a
Könnyűipari Minisztériumot és az Élelmiszeripari Minisztériumot Könnyűipari és
Élelmiszeripari Minisztériummá, az Oktatásügyi és Népművelési Minisztériumokat
Művelődésügyi Minisztériummá egyesítették. (1956: 33. sz. tvr.). A kormányzati
tevékenység szakszerűtlenségét jelezte, hogy a Könnyűipari és Élelmiszeripari
Minisztériumot egy hónapi működés után 1957. február 1-i hatállyal ismét
szétválasztották Élelmezésügyi Minisztérium és Könnyűipari Minisztérium néven (1957:
7. tvr.) 1957. január 26-án kezdhette meg tevékenységét a Munkaügyi
Minisztérium Mekis József megbízott vezetésével. (1957: 5. tvr., 1013/1957
Korm. sz. hat.)
A kádári konszolidáció
időszakában a kormány 1957. március 1-i átalakulása jelentette a legnagyobb
változást (1025/1957. Korm. sz. hat.). A fegyveres erők minisztériuma
megszűnt, s több politikai terület és minisztérium élére ekkor sikerült
megbízható személyt találni.
A kádári kormányzat, az első
intézkedéseiben rákényszerült a hatalmi korlátai miatt a kompromisszumokra.
Egyrészt engedélyezte bizonyos forradalom alatt keletkezett szervek
tevékenységét, a forradalmi bizottságok működhettek, annyi megszorítással, hogy
közalkalmazottakat nem bocsáthattak el, és nem alkalmazhattak (1/1956. Korm.
sz. rend.). Ez egyben a régi tanácsi apparátus visszaállítását is
jelentette. A 2/1956. Korm. sz. rend. szabályozta a munkástanácsok
tevékenységét, lehetőséget adott nekik minden kérdésben határozatokat hozni, ha
azok nem ellentétesek a jogszabályokkal, dönthettek a bérrendszerről, és a
béralapok felhasználásáról, és előírta a munkástanácsok újraválasztását.
November 16-án pedig döntöttek arról, hogy a Magyar Szabad Szakszervezetek
Országos Szövetségének elnöke, Gáspár Sándor részt vehessen a
kormány ülésein. A kompromisszumkeresésen túlmenően a kormányzat azonban már
elkezdte újból kiépíteni saját erőszakszervezeteit is, november 9-én Münnich
Ferenc parancsot adott a Honvéd Karhatalom szervezésére, amely
általánosan november 2. felére vált akcióképessé.
A végrehajtó állomány hiánya,
valamint a társadalmi ellenállás miatt a kádári hatalom légüres térben mozgott,
rendeletei, propagandája süket fülekre találtak. Helyi szinteken a hatalom
(főleg ahol nem állomásozott szovjet katonaság) a forradalom alatt létrejött
települési szervezetek (a regionális szervek megszűntek) kezében maradt, akik
folytatták a forradalom alatti tevékenységüket, amely tulajdonképpen kettős
hatalom kiépüléséhez vezetett Magyarországon. A kádári hatalom rákényszerült
arra, hogy ezekkel a forradalmi szervekkel tárgyaljon, s arra törekedett, hogy
azok szövetséggé, regionális szervezetté való alakulásukat megakadályozza. Ezt
csak részben sikerült befolyásolnia, november 14-én megalakult a Nagy-Budapesti
Központi Munkástanács, amely a forradalmi összefogás első lépcsője lett.
Nem nézte tétlenül viszont az Országos Munkástanács megalakításának
kísérletét, amelynek szétveréséhez a szovjet haderőt is segítségül hívták. A
forradalmi szervezetek befolyását csak december elejére sikerült
visszaszorítaniuk.
December elején elérkezettnek
látta a kommunista hatalom, hogy felszámolja a forradalom vívmányait, megkezdje
a forradalomban részt vett személyek üldözését. A restauráció ideológiai
alapját az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 5-én
elfogadott határozat képezte, amely az októberben lezajlott eseményeket
ellenforradalomnak aposztrofálta, s okai között a Rákosi–Gerő-klikket, Nagy
Imre és Losonczy Géza pártellenes csoportját, a „Horthy-fasiszta”, és a magyar
kapitalista–földesúri ellenforradalmat, és a külső imperializmust jelölte meg.
Az ideológiai „tisztázás” után december 8-án jogszabályban mondták ki a forradalmi
bizottságok, és más, hasonló elnevezésű társadalmi szervek megszüntetését (17/1956.
Korm. sz. hat.), s megkezdték a társadalmi ellenállás belső karhatalom
általi erőszakos szétverését. A december 6-i nyugati-pályaudvari sortűz 5, a
7-i tatabányai legkevesebb 6, a 8-i salgótarjáni legkevesebb 49, a 10-i
miskolci 8, a 11–12-i egri sortűz legkevesebb 8 ember halálát okozta. December
12-e után megkezdték munkájukat a statáriális bíróságok, s december 15-én már
végre is hajtották az első halálos ítéletet forradalmáron (Soltész József).
A kormányzat ismét bevezette a
sajtó ellenőrzést, s a sajtórendészeti teendők ellátására felállította a Kormány
Tájékoztatási Hivatalát (25/1956. Korm. sz. hat.). A forradalom
hatására elterjedt iskolai vallásoktatás visszaszorítása érdekében korlátozta a
vallástanítás lehetőségét és szabadságát (21/1957. Korm. sz. rend.),
előírta, hogy a vallásórákat heti két órában csak az iskolai órák előtt vagy
után lehessen megtartani, az órákat csak az illetékes tanácsok művelődési
osztályának engedélyével rendelkező személyek vezethetik, s megtiltotta, hogy
ezeket az órákat a Magyar Népköztársaság rendje elleni politikai célokra
használják.
Megkezdődött a kádári pártállam
gazdasági intézményi struktúrájának kiépítése, az árrendszer ellenőrzését
szolgálta az Országos Árhivatal felállítása (31/1956. Korm. sz. hat.).