A forradalom időszakában a pártállami
intézményrendszer jelentős változásokon ment át. Az intézmények sorsa azonban
több tényezőtől függött. Egyrészt a forradalmi változások a pártállamra
jellemző és az általa kitalált hatósági struktúrákat érintették leginkább,
ezekre az új politikai hatalom nem tartott igényt (begyűjtési hivatalok,
ÁVH). Ugyanakkor az intézmények sorsa attól is függött, hogy a pártállam
idején mennyire kompromittálódtak, vált a tevékenységük népszerűtlenné. Végül,
de nem utolsósorban sorsukat befolyásolta, hogy integrálódni tudtak-e a
forradalom hatalmi struktúrájába, sikerült-e pártállami tevékenységüket
feledtetniük. A változások nemcsak teljes intézményi struktúrákat érintettek,
hanem többször csak egyes részlegeket.
A politikai hatalmi változások
leginkább az erőszakszerveket érintették. Az 1953 óta Belügyminisztérium
kereteiben működő államvédelmi szervezet a forradalom kirobbanásakor további
ellenségeket szerzett, bár a politikai hatalom fegyveresek elleni
alkalmatlansága miatt csak korlátozottan vetette be, a 61 sortűz közül csak
15-ben volt érzékelhető az államvédelem jelenléte. Alkalmatlanságát,
felkészületlenségét mutatja, hogy osztagai október 23-án a rádió védelmében még
a segítségükre siető rendőri és katonai erőkre is lőttek. Nevéhez (illetve a
szervezetei keretében működő Határőrséghez) fűződött azonban a
legnagyobb mészárlás, az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortűz, s egy
karhatalmi egysége részt vett az október 25-i parlament előtti sortűzben. Nem
véletlen, hogy a forradalmi erők leginkább az államvédelmi szervezetet
tekintették legfőbb ellenségüknek, követeléseik között előkelő helyen szerepelt
a pártállam idején nagy népszerűtlenségnek örvendett „Ávó” megszüntetése. Az
események hatására az államvédelmi szervezet gyorsan bomlásnak indult.
Félelmükben október 26-tól egyre többen öltöztek át rendőri, katonai
egyenruhába, s néhány csoport kivételével otthagyták bázisaikat. Jellemző volt,
hogy a tisztek laktanyákban kértek menedéket. Aszódon október 26-án az
államvédelmi alakulat egyszerűen letette a fegyvert és hazament. A határmenti
régiókban számos államvédelmi alkalmazott ment át a szomszédos kommunista országokba,
(sőt még Jugoszláviába is). Azokon a helyeken, ahol a forradalmi erők korán
átvették a hatalmat, a népszerűtlen szervezetet szintén feloszlatták. Nagy Imre
október 28-i rádió nyilatkozata az ÁVH feloszlatásáról csak
szentesítette a valós helyzetet, s felgyorsította a bomlási folyamatot. A
kormányfő bejelentése után Münnich Ferenc belügyminiszter (egyik utolsó
ténykedéseként) megerősítette a szervezet megszüntetését. Az intézkedésére az
államvédelem állománya előre felvette több havi fizetését, és hazament. Néhány
kivétel azonban akadt, egyes államvédelmi egységek nem teljesítették a
parancsot, s továbbra is fegyverben maradtak, a Köztársaság téri október 31-i
ostrom egy ilyen alakulat ellen indult. Azokon a településeken, ahol nagyobb
létszámú államvédelmi alkalmazott élt, a forradalmi szervezetek általában
letartóztatták őket, nemcsak a felelősségre vonás céljából, hanem védelmük
érdekében is, hiszen ezekben a napokban többször megtörtént, hogy
államvédelmistákat meglincseltek, bántalmaztak.
November 4. után a szovjet haderő
segítségével legitimálódott az államvédelem, a szovjet csapatokkal mintegy 2000
elmenekült alkalmazott érkezett vissza, akik a szovjet hadsereg és a KGB
katonai és tisztogató akcióiban részt vettek. A szovjet haderő által elfoglalt
városokban (pl. Kaposvár), az államvédelem, mintha mi sem történt volna,
folytatni akarta a munkáját. A Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány illetékes
tagja, Münnich Ferenc a konszolidáció érdekében azonban megtiltotta a
szervezet újbóli működtetését (5002/1956. BM. sz. rend.). Az állam és
társadalom védelmének feladatait a kormány a rendőrségre bízta, minden
szervezett megkülönböztetés és hatásköri elkülönítés nélkül, később egy
rendeletben az összes államvédelmi beosztott elbocsátásra utasított december
1-i hatállyal (20–952/1956 BM. sz. utasítás). Az elképzelés nem
újdonság, az MDP Politikai Bizottságának október 27–28-i ülésén ezzel már
foglalkoztak, s határozatot hoztak. 1956 novemberében a rendőrkapitányságok
azonban a politikai helyzet miatt nem voltak alkalmasak politikai ügyek
vizsgálatára. A kádári hatalom ezeket az intézkedéseket csupán taktikai okokból
vezette, az államvédelmi beosztottakat biztosították arról, hogy nem hagyják
magukra. Ezért az elbocsátások során mindazokat visszatartották, „akik munkájára
a Belügyminisztérium feladatainak zavartalan ellátása érdekében feltétlenül
szükség van…” (5004/1956 BM. sz. rend.), a nyilvánosság előtt ismert
személyeket átcsoportosították más megyékbe. December elejére már
megszerveződtek a rendőrségi struktúra politikai nyomozati osztályai, s ezekkel
a hatalom már meg tudta kezdeni a forradalom erőinek büntetőjogi felszámolását.
Némileg más utat járt be a Határőrség.
A fegyveres szervezet a forradalom kirobbanása után szintén részese lett a
megtorló sortüzeknek (Mosonmagyaróvár, Berzence), ennek ellenére a köztudatban
nem kompromittálódott. Ezt elősegítette, hogy a Határőrség Országos
Parancsnoksága október 27-én parancsot adott, hogy a határőrség tagjai a
továbbiakban kerüljék a fegyveres összetűzést. A határőrség megszüntetése a
hatalomátvétel után nem került napirendre, gyakorlatban a határőrizet
hatékonysága jelentősen csökkent, több határszakaszon szinte teljesen megszűnt.
Október 30-án megalakult a Határőrség Forradalmi Bizottmánya, amely
szolidaritást vállalt a nép szabadságharcával, s ígéretet tett a független
Magyarország határainak védelmére.
November 4. után a kádári hatalom
erőfeszítéseket tett a határőrség megerősítésére. A menekültáradat nagysága
miatt azonban a határőrizet hatékonyságát nem tudták jelentősen növelni, annak
ellenére, hogy november közepétől már több alkalommal előfordult
fegyverhasználat. A határőrizet csak 1957 januárjára állt helyre.
A forradalom időszakában nem volt
egységes a rendőrség tevékenysége. Egyes városokban (ahol nagyobb
államvédelmi, vagy katonai állomány nem szolgált) a politikai hatalom a rendőri
alakulatokat használták fel a forradalom erői ellen (Ráckeve, október 26.),
általánosságban azonban elmondható, hogy a rendőrségi egységek nem léptek fel
erőszakosan a fegyvertelen tömegek ellen, sőt volt olyan település (Budapest,
Kecskemét, ahol a fegyveres felkelők a rendőröktől kaptak fegyvert. A rendőrség
megszüntetése a forradalom időszakában nem merült fel, csupán az átalakításának
igénye. Október 28-án a belügyminiszter elrendelte a bajtárs megszólítás
bevezetését, s nemzetiszínű szalagsáv sapkákon való használatát. Október végére
a rendőrségeken is megalakultak a forradalmi tanácsok.
A forradalom időszakában a
rendőrség mellett nemzetőrségeket is szerveztek. Ezek a rendvédelmi
szervezetek általában a helyi hatalom teljes átvétele után alakultak meg a
településeken, de voltak kivételek (Szeged). Egyes nemzetőrségek megalakítását
a politikai hatalom rendvédelmi szervezetei vették kézbe (néhol a teljes
hatalomátvétel előtt). Ez azonban oda vezethetett, hogy a nemzetőrség más
rendvédelmi szerv (pl. rendőrség, katonaság) kötelékébe tartozott, a városi
rendőrség egyik parancsnoka intézte a szervezőmunkát, a nemzetőrök felvételét
és szolgálatba állítását. Emiatt a nemzetőrök önálló akciókat nem is hajtottak
végre, hanem egyenruhás rendőrök, vagy polgári ruhás nyomozók segítőiként
működtek. Sok településen nem szerveztek nemzetőrséget, egyrészt a helyi
rendőri állományt alkalmasnak tartották ezen feladat ellátására, másrészt
azért, mert fegyvert nem sikerült szerezni a működésükhöz. A nemzetőrségeknek a
községi forradalmi szervek a városokból szereztek fegyvert. A nemzetőrségek
alakításában részt vállaltak az egyetemisták, akik külön zászlóaljakat hoztak
létre.
Október végére az országban már
annyira kiépült a nemzetőrség struktúrája, hogy szükségessé vált a
tevékenységük koordinálása. Október 31-én alakult meg a Forradalmi
Karhatalmi Bizottság, amely egységes nemzetőrség-parancsnokság felállítását
határozta el, s annak vezetőjévé Király Béla tábornokot választotta. Az orosz
támadás után a nemzetőrségek is fokozatosan megszűntek. A Forradalmi Munkás–Paraszt
Kormány november 7-én tartott legelső ülésén kimondta, hogy a „nemzetőrséget,
amilyen mértékben a most szerveződő hadsereg lehetővé teszi, meg kell
szüntetni…”. Sok helyen önként számolták fel magukat, de néhány helyen
hatóságilag fegyverezték le őket. Általában a községi rendőrségre adták le a
fegyvereket. A nemzetőrségek gyakorlatban november második felében már nem
működtek.
November 4. után a kádári hatalom
a rendőrséget kiemelt hatalmi szervezetnek tekintette, azért, mert állománya a
társadalom előtt nem kompromittálódott. A rendőrségi struktúra és kommunikációs
rendszer a szovjet intervenció után néhány nappal már helyreállt, s elkezdték a
fegyverek összeszedését, s letartóztatásokat is végrehajtottak. November
közepéig ezért több alkalommal támadtak meg rendőrőrsöket felfegyverzett kisebb
csoportok. A rendőrségi hálózaton belül megkezdték a politikai nyomozó
osztályok szervezését.
A Magyar Néphadsereg a politikai
hatalom legfontosabb intézménye volt a forradalom első napjaiban, a Katonai
Bizottság elsősorban ezeket az alakulatokat használta fel a sortüzeknél.
Különösen aktívak voltak a Gyurkó Lajos vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló
alakulatok. Ennek ellenére a november 28-i hatalomváltás csak személyi
változások igényét hozta magával, a kompromittált tisztek vagy elmenekültek,
vagy leváltásra kerültek. A hadseregben a bajtárs megszólítást vezették be, s
október végére minden helyőrségben létrejöttek az alakulatok forradalmi
bizottságai, akiknek legfontosabb feladatává vált a települések védelmének
megszervezése. Október 31-én megalakult a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány,
amelybe a felkelő csoportok képviselőit is bevonták.
A november 4-én a Vörös Hadsereg
egységei több helyen indok nélkül tüzeltek magyar egységekre (Záhony,
Székesfehérvár). A Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány kiemelt feladatnak
tekintette a hadsereg újjászervezését. Már november 5-én a legfontosabb
elmenekült főtisztekből magalakult a Magyar Néphadsereg Katonatanácsa,
amely gyakorlatban irányította a folyamatot. Javaslatukra bocsátotta ki az
Elnöki Tanács a tiszti nyilatkozatot, amely a Kádár-kormány iránti hűségre
kötelezte a honvédség tisztjeit. A nyilatkozatot az állomány 80 százaléka írta
alá, az aláírást megtagadókat leszerelték. Ugyancsak ez a katonatanács kapott
megbízást a Tiszti Karhatalom megszervezésére, a gyakorlati munka november 9-én
kezdődött. A népies nyelven pufajkásoknak nevezett egységek november második
felében váltak önálló akciókra képessé. Tagságukat ekkor már nemcsak
katonatisztek alkották, hanem leszerelt államvédelmisek, és az apparátusban nem
foglalkoztatott pártmunkások is. A kádári restauráció keretében később kibővült
a karhatalmi intézményrendszer, 1957. február 19-én elrendelték a Munkásőrség
felállítását (1957: 13. tvr.). A
munkásőrség március második felére vált akcióképessé. Március 1-én a különböző
karhatalmi szervezetek tevékenységének koordinálására megalakult az Országos
Karhatalmi Operatív Bizottság.
Az állami gazdasági irányító
szervek a forradalom időszakában egyre csökkenő hatásfokkal tudták csak
munkájukat végezni, s volt olyan szervezet (begyűjtési hivatalok), amely
megszűnt. November elején megindult az Iparkamarák, Ipartestületek
újjászervezése (Nyíregyháza, Szeged), a folyamat azonban a szovjet intervenció
után megakadt. A legfontosabb gazdasági kérdés a közellátás biztosítása volt.
Az újjáalakult Nagy Imre kormány Vas Zoltán vezetésével Közellátási
Kormánybizottságot állított fel.
A szovjet intervenció után a
gazdasági irányító szervek munkáját az országos sztrájk, a személyi feltételrendszer
hiánya hátráltatta leginkább. A közellátás javítását a kádári kormányzat is
kiemelt feladatként kezelte, november 12-én Nyers Rezső vezetésével Közellátási
Kormánybizottság kezdte meg tevékenységét, melyet 1957. január közepén
megszűntettek (1007/1957. Korm. sz. hat.). A forradalom kárainak
felszámolásával a Helyreállítási Kormánybizottságot bízták meg.
A forradalom alatt a monolit pártállami
sajtó megszűnt, a forradalom erőinek hatalomátvétele után mindenütt a
forradalmi szervek kezébe került a média. Az elektronikus média területén is
megszűnt a pártállami monopólium, október 26-tól kezdve több helyi forradalmi
szervezet (Miskolc, Szabad Győr, Szeged, Eger, Nyíregyháza) tartott fenn önálló
rádiót, ehhez a műszaki feltételeket a MÁV, a Posta helyi szervei
biztosították, de több helyen a forradalmi erők kezére kerültek az ÁVH ilyen
jellegű műszaki berendezései is. A kormány is tett lépéseket a sajtó
demokratizálására október 31-én Losonczy Gézát megbízta a sajtószolgálat
irányításával, november l-én Széll Jenőt a rádió kormánybiztosává
nevezte ki.
November 4. után a forradalmi
tömegkommunikáció gyakorlatilag megszűnt. A rádiók a kádári hatalom kezére
kerültek (legtovább, november 7-ig a dunaújvárosi „Róka” forradalmi rádió
tevékenykedett), s a sajtó megrendszabályozása sem váratott sokáig magára.
1956. december 24-én állították fel a Kormány Tájékoztatási Hivatalát,
amely biztosította a tömegkommunikáció pártállami jellegét.