A Kelet-Mediterráneum és a Közel-Kelet

 

Bizánc

 

I. Jusztiniánusz birodalma

 

Jusztiniánusz (527–565) uralkodása a Bizánci Birodalom egyik legfényesebb korszaka, ekkor érte el történetének legnagyobb kiterjedését. A hódításokat az állam stabil gazdasági és pénzügyi helyzete alapozta meg. A császár a belső problémák (pl.: az 532. évi Nika-felkelés) rendezése után látott neki a „renovatio imperii Romani” elképzelésének végrehajtásához. A terveit politikailag jól előkészítette, rendezte kapcsolatait Rómával, ezzel megszerezte pápa áldását is akcióihoz. Megkezdte az őt támogató szövetségi rendszer kiépítését, 531-ben létrehozta a Szasszanida Birodalom szövetségesei ellen felhasználható bosztrai arab fejedelemséget, amelynek élére a monofizita keresztény Harisz ibn Gabalát helyezte. Katonai szempontból óvatosan járt el, igyekezett kerülni a többfrontos háborúkat. 532-ben befejezve a perzsa háborút komoly pénzösszegekért örök békét kötött a Szasszanida Perzsiával, s erőit az európai és afrikai hadszínterekre csoportosította át. 534-ben a birodalomhoz csatolta a Vandál királyság észak-afrikai területeit, s a következő években harcot indított a keleti gót Itália megszerzésért, 539-ben Beliszariosz (Belizár) császári hadvezér elfoglalta Sziciliát, majd onnan behatolva Itáliába rövid idő alatt elfoglalta Nápolyt és Rómát, 540-ben pedig Ravennát harcok nélkül megszerezte, s Witigis gót uralkodót fogolyként Konstantinápolyba vitette.

      Később azonban a bizánciak lendülete megtört, s a gótok Totila királyuk vezetésével fellázadtak, csak a kiváló örmény származású Narszész császári generálisnak sikerült felülkerekednie, majd Itáliát 553-ban véglegesen annektálta. 554-ben a spanyol földközi-tengeri partvidéket hódította meg Bizánc, miután egy lázadó vizigót nemes, Athanagild katonai segítséget kért. A császár a 80 éves Liberiosz admirálist küldte el Sziciliából, aki 554-ben annektálta Sevillát, Córdobát, Malagát és Cartagenát.

      A birodalom erejének túlzott katonai igénybevétele határvédelem gyengülését okozta, a „lyukas” dunai határrészeken sokszor akadálytalanul özönlöttek be a hun, szláv és bolgár törzsek, végigpusztítva az északi provinciákat. A hódító politika a lakosság fokozott megterhelését hozta magával, volt olyan időszak, amikor 13 féle adót és illetéket vetettek ki, s ez belső lázadásokat eredményezett. A birodalom belső helyzetét nehezítette meghódított területek lakosságának évekig tartó utóvédharca, például az észak-afrikai Vandál királyság meghódított berber törzseinek gerilla akcióit csak 548-ban sikerült leverni.

      I. Jusztiniánusz hódításai nem voltak hosszú életűek, utódai idején a birodalom a belső válságba jutott és csak a védekezésre összpontosíthatta erejét. Az avarok elől menekülő longobárdok 568-ban letelepedtek Észak-Itáliában, s királyságuk hosszú konfliktusba került a birodalommal. Heves longobárd támadások után Maurikiosz (582–602) császár megszilárdította a birodalom itáliai birtokait a terület közigazgatásának militarizálásával, a ravennai exarchatus megszervezésével (584 előtt). Ekkor jött létre az észak-afrikai (karthágói) exarchatus is (591 előtt). A 7. század társadalmi válsága miatt felgyorsult a területvesztési folyamat, 625-ben elveszett a hispániai partvidék, 637-től pedig az arab támadók a birodalom keleti területeit foglalták el, 638-ban Jeruzsálem, 642. Palesztina, Egyiptom (Alexandria 646) esett el. 680-ban az önállóvá vált Bulgária csatolt el országrészeket, 751-ben pedig a ravennai exarchátus területe szűnt meg a birodalom része lenni.

      Az antik Római birodalom provinciális struktúrája a III. század végén átalakult. Diocletianus a korábbi egyszintű rendszer helyett háromszintűt hozott létre, a birodalmat mintegy 100 provinciára tagolta, a provinciákat 12 dioecesisbe (görögül: dioikészisz) sorolta, a dioecesiseket pedig 3 praefecturába (teljes nevén prefectura paetorio). Az átszervezés következtében átalakult a tartományi irányítási rendszer is, Diocletianus és utóda I. Constantinus a katonai és a polgári közigazgatási szférát különválasztotta, a területi egységek élére külön civil és katonai vezetőt helyezett, így a katonai parancsnok a tartományi polgári irányítás veszélyeztetése nélkül foglalkozott katonai feladatokkal. Ez a rendszer lényegét tekintve a VI. századig nem változott, csupán számbeli átalakulások történtek, a provinciák száma, mintegy 120-ra, a dioecesiseké 15-re, a praefectutáké pedig 4-re emelkedett. A Római Birodalom 395-ös közigazgatási kettéosztása után bizánci területen a következő praefecturák léteztek: a Konstantinápoly székhelyű Kelet (Oriens), amely az Aegyptus, Oriens, Pontus, Asia, és Thracia dioecesiseket foglalta magába, valamint a Thesszaloniké székhelyű Illyricum praefeetura, amelybe Dácia és Macedonia dioecesisek tartoztak. Illyricum praefectura 437-ben két új meghódított területtel bővült, Dalmáciával és Pannóniával. A praefecturák civil közigazgatási teendőit a praefectus praetoriók irányították, akiknek legfontosabb feladatai a főadók (pl. az annona) beszedése, a kereskedelem felügyelete, az állami építkezések lebonyolítása, a birodalmi szállítási rendszer (cursus publicus) működtetése voltak. Ezek a helytartók néhány évtizedig katonai feladatokat is elláttak, I. Konsztantinosz azonban ezt a tevékenységet a magister militumokra bízta. A dioecesisek polgári irányítói a vicariusok voltak, a katonai feladatokat a területi egység fontosságától függően duxok, vagy comesek látták el. A provinciákat civil praesesek irányították, a katonai parancsnok comesek viszont több provincia esetében nem rendelkeztek tényleges haderővel. Aegyptus dioecesis gazdasági fontossága miatt a praefectus augustalis fennhatósága alatt állt.

Bizánc és kaukázusi vazallus államai

 

A kora bizánci kori birodalmi igények egy védő biztonsági rendszer kiépítését követelték, amelynek egyik legfontosabb eleme a Kaukázus térsége volt. A hegység „természetes” védelmi vonalként szolgált a Kaukázustól északra zajló steppei népvándorlások kivédésére, és a Bizánctól keletre levő hatalmak (pl. Perzsia) ellen is bizonyos védelmet adott. A térség stratégiai szerepét gazdasági tényezők is növelték, a hegység keleti területein haladt át a középkori Eurázsia egyik legforgalmasabb kereskedelmi útvonala, a selyemút, s a nyersanyag kincseket is hasznosíthatta a birodalom, a zikhiai olajszármazékok feldolgozása képezte a kor egyik legjelentősebb katonai találmánya a görögtűz alapját. Ezért Bizánc arra törekedett, hogy a Kaukázus vidékét, vagy legalább annak bizánci határhoz közeli területeit érdekszférájába vonja, s az ott kialakult kis államokat, népcsoportokat vazallusokká tegye. Ezeknek a népeknek a birodalmi védelmi politikában való szerepvállalása és feladatai attól függtek, hogy hol terültek el és mekkora katonai erővel rendelkeztek, de mindnyájan kötelesek voltak a birodalom támogatására.

      Különösen fontosak a Fekete-tenger partján fekvő kaukázusi területek, amelyekről a tengeri hajózást és a bizánci hajóhad tevékenységét is biztosítani és támogatni kellett. A kaukázusi partszakasz északi részén terült el Zikhia. A bizánci központi területekhez azonban elég távol feküdt, ezért a birodalom a hanyatló időszakaiban nem mindig tudta uralni a vidéket. Zikhia a 6. században stabil bizánci befolyás alatt állt, a királyát az imperátor nevezte ki. A bizánci befolyás csak a birodalom 9. századi megerősödése során növekedhetett meg a térségben.

      Zikhiától délre, a Kaukázus déli lejtőin fekvő Abaszgia (Abházia) is a bizánciak érdekszférájába tartozott, a tengerparti városok, Sotiriupolis (ma Picunda) és Sebastopolis (ma Szuhumi) folyamatosan bizánci kézben voltak. Abasgia bizánci érdekszférába való tartását elősegítette az itteni lakosság korai keresztény hitre térítése. Világosító Szent Gergely arméniai tevékenysége idején és I. Jusztiniánusz császár uralkodása alatt erőfeszítések történtek az abaszgok megtérítésére, akik Abaszgiát szilárdan a bizánci befolyás alatt tartották.

      Abaszgiától délre terült el a bizánciak legfontosabb vazallusa, Laziké (Lazika). Stratégiai helyzetét alapvetően meghatározta, hogy határa a távoli közép-kaukázusi Dariel hágóig terjedt, s ezért kulcsfontosságot töltött be az északról érkező támadók elleni védelemben. A bizánciaknak a 11. századig, kisebb időszakoktól eltekintve, sikerült a területet saját érdekszférájukban tartani, befolyásuk érvényesülését jelentősen megkönnyítette Laziké 6. századi krisztianizációja, s az egyik nagyvárosuk, Phasis (napjainkban Poti) jelentős vallási központtá vált, élen a metropolitával. Lazikét különleges helyzete miatt a bizánci kormányzat regionális politikai és terjeszkedési központként is hasznosította, s felhasználta diplomáciai, katonai, térítési tevékenységének bázisául.

      Az észak-kaukázusi terület fontos politikai centruma volt Alánia, amely földrajzi adottságai miatt a steppe jelentősebb népmozgásairól először szerezhettek értesülést. A birodalom éppen ezért közvetítőként és információ szerzőként számíthatott rá. A 6. század második felében épült ki az a diplomáciai, katonai, kereskedelmi útvonal, amelyet Konstantinápoly többször használt fel idegen népekkel való kapcsolat felvételekor. Ennek az útvonalnak fontosabb állomásai a Laziké–Phasis folyó völgye–Apsilia–Rogatorium–Dariel-szoros voltak. Az alán területek birodalomtól való nagy távolsága mélyebb vazallusi kapcsolat kiépülését azonban nem tette lehetővé. Alániától délre, Abaszgia szomszédságában volt található Szuánia (ma: Szvaneti Nyugat-Grúzia) földje, amely a 6. században kapott csak szerepet a bizánci érdekszférában, később a területet ugyanis a grúz fejedelmek ellenőrizték. A szuaniai bizánci befolyás elsősorban a keresztény térítés révén jelentkezett, bár ekkor sem közvetlenül, ugyanis a krisztianizált kis állam papságát a Lazikéi püspökök nevezték ki és ellenőrizték. Szuania rövid történetében politikailag igyekezett függetlenként mutatkozni Bizánc és Perzsia hatalmi játszmáiban.

      A 6. századi Laziké határainál további kis vazallus csoportokról is hírt adnak a korabeli források. Miuszimiania földje a bizánci diplomaták számára biztonságos volt, viszont az oromuszkhosok (Prokópiosznál meskhosok) inkább Bizánc ellenségeinek számítottak. Abaszgia és Alánia határvidékén terült el a brukhoszok földje, róluk azonban szinte alig tesznek említést a források. A bizánci hatalom a kaukázusi befolyását többféle eszközzel biztosította, melyek közül a katonai ráhatás bizonyult a leghatékonyabbnak. Egyes államokban Bizánc állandó katonai jelenléthez ragaszkodott. A birodalom szempontjából kiemelkedő fontosságú Lazikében jelentősebb haderő állomásozott, amely élén sztratégoszok, vagy hégumenoszok álltak. A többi vazallusssal kapcsolatban valószínűsíthető, hogy a bizánciak elégségesnek tartották az esetleges katonai beavatkozásokat. Ugyancsak hatékony eszköznek bizonyult, hogy a bizánciak a vazallusok hűségét ajándékok, tetemesebb pénz, vagyontárgyak adományozásával biztosították. A pénzjuttatást alkalmazták a bizánci politikai erők akkor is, amikor az adott vazallusokat speciális feladatok elvégzésére akarták rábírni. A bizánci politikai hatalom a befolyását diplomáciai lépésekkel is megkísérelte biztosítani, mégpedig úgy, hogy más nagyhatalmakkal kötött szerződéseiben a partnereit rávette a kaukázusi térség békében hagyására. A kaukázusi befolyás megszerzése és fenntartása érdekében a birodalom néha más eszközöket is felhasznált, túszokat ejtett. A túszejtési gyakorlatra jellemező, hogy az adott túszokat szövetségesként fogadták, és vezetőik számára jelentős pénzjuttatást helyeztek kilátásba, ha a bizánci birodalom oldalára álltak.

Tartományi rendszer a közép-bizánci korban

 

A 7. század első felében a birodalmat érintő gazdasági válság, valamint az arab hatalom felbukkanása és terjeszkedése miatt a bizánci császári hatalom a tartományi struktúra jelentős átalakítására kényszerült. Egyrészt a rendszer a korábbi háromszintűből egyszintűvé vált, másrészt a katonai és polgári közigazgatási szférát ismét egyesítették és katonai tartalommal töltötték fel. Az így kialakult területi egységek, a themák élére általában hadvezéreket (sztratégosz) neveztek ki. Azokban a körzetekben, amelyek speciális katonai feladatokat láttak el, a megfelelő parancsnokok irányítottak, így a tengerparton elterülő themákat tengernagyok (drungáriosz) vezették.

      A themarendszer kialakítása összefüggött a haderőreformmal is, a császárok közül elsőként Herakleiosz (610–641) a katonák szolgálatait zsold helyett földbirtokadományokkal viszonozta. A toborzott sztratióta parasztkatonákat pedig a sztratégosz parancsnoksága alatt a themákban telepítették le. A források hiányosságai a rendszer kialakulásának pontos datálására nem adnak lehetőséget, de legkorábban 4 thema alakult: Armeniakon 667–668-ban (székhelye Amaszeia), Anatolikon (székhelye Amorion), Opszikion (székhelye Ankara), amelyek 680/681-ben már biztosan léteztek. Néhány évtizeddel később, 740-ben alakult a Kibürrha településről elnevezett Kibürrhaiótón thema, amely elsősorban a tengerészeti haderő érdekeit szolgálta. Ezek a korai themák nagy kiterjedésűek voltak, amely megnehezítette irányításukat, a közrendészet és az adóbeszedés zavartalanságának biztosítását.

      A themák nagy területe a bizánci katonai lehetőségeket korlátozta, a birodalmat támadó hadjáratokra nem tette képessé, s a sztratégoszoknak is nagy politikai és katonai hatalmat biztosított akár a császári hatalom ellen is. Több nagy sztratégoszlázadás után ezért a császárok megkezdték a themák felaprózását (III. Leótól kezdve), s így a hálózat Bíborbanszületett Konsztantinosz idejében már 37 themából állt. A sztratégoszok kinevezési idejét általában 4 évben határozták meg, gazdasági lehetőségeiket csökkentették (pl. nem szerezhettek földet saját themájukban). Hűségük biztosítékaként viszont állandó fizetést kaptak, amely a terület nagyságától, a katonaságuk, s a felügyelt katonai objektumok számától függött. A themák katonaságának ellensúlyozására V. Konsztantinosz létrehozta 764-ben a saját magánhadseregét, a tagmákat. A themák nem voltak oszthatatlan egységek, 2–4 turmára (élén a turmarkhészekkel), ezek 5–7 bandonra, vagy topoterésziára (élén a comessel) oszlottak. Ez a közigazgatási struktúra katonai veszély esetén annyira sikeres volt, hogy az uralkodók háborúk esetén kisebb területeket is themák módjára igazgattak, így sztratégoszokat neveztek ki határmenti városok (turma) (pl. Kherszón a magyarok ellen), a szorosok (kleiszura), és tengernagyokat a szigetek (drungaraton) élére. A themarendszer átalakulása a X. század második felében indult meg, amikor a sztratégoszok helyett többször katepanókat, és duxokat neveztek ki. A XI. században a themák élére civil hivatalnokot, themabírót (kritész) neveztek ki, akik fokozatosan háttérbe szorították a katonai parancsnokokat, s ezzel megszűnt a themák militarizálása, a továbbiakban már csak mint adókerületek álltak fenn.

Bizánc II. (Bolgárölő) Baszileiosz korában (976–1025)

 

A közép-bizánci korszakban (610–1204) II. Baszileiosz uralkodása alatt érte el a birodalom a legnagyobb területi kiterjedését. A hódítások már a 10. század első felében megindultak Ioannész Kurkuasznak a kor legkiválóbb hadvezérének irányításával, aki 931-től kezdve vezetett hadjáratokat az arab hatalom ellen, ezeknek a hódításoknak a csúcspontja Edessza 944. évi ostroma és elfoglalása volt, amely alkalomból a leghíresebb akheiropoiétosz Krisztus ikon, a Mandylion Bizáncba került.

      A hódításokat II. Niképhorosz Phókasz császár (963–968) folytatta, aki 961-ben Krétát 969-ben Antiochiát, Szíria fővárosát csatolta a birodalomhoz. Néhány hónappal később elesett Aleppó is. Ebben a hadjáratban több mint negyven, az arabok által uralt város került bizánci fennhatóság alá. A legfontosabb hódítási irány azonban Bulgária volt, amelyet ideiglenesen először Jóannész Tzimiszkész császár (969–976) hódított meg 971-ben, de Jóaimész Tzimiszkész császár további területeket is visszaszerzett (pl. Niszibisz) az arab keleten. II. Baszileiosz uralma idején 986-ban a bolgárok a belső zűrzavart kihasználva Makedóniában fellázadtak az ottani helytartó Nikolaosz comes 4 fia vezérletével, akik közül végül a legfiatalabb, Samuel kezébe került a cári korona (miután két testvére elesett a harcokban, a harmadikat ő maga ölte meg), s ő célul tűzte ki, hogy Bolgárországot kiszakítja a Bizánci birodalom kereteiből. Elképzelése kezdetben sikerrel járt, Prespa, aztán Ochrid központtal önálló bolgár államot hozott létre, egyesítette a makedón vidékeket egészen Thesszalonikéig, Thesszáliát, Epeiroszt, Albánia egy részét, s végül Szerbiát (Rascia). Terjeszkedése dél felé is irányult, elfoglalta Larissza városát. A vereségek hatására belső polgárháború alakult ki Bizáncban, amelynek leveréséhez a császár külföldi segítséget keresett, s Vlagyimir kijevi fejedelem csapatai fontos szerepet játszottak a császár Khrüszopolisznál, majd Abüdosznál (989) aratott győzelmében, ez utóbbi csatában a felkelők fő vezetője Bardasz Phókasz is életét vesztette, s ez megpecsételte a felkelők sorsát. A császár hogy a szövetségesi kapcsolatokat elmélyítse a kijevi fejedelemmel, feleségül adta hozzá saját húgát, Annát, azzal a kikötéssel, hogy Vlagyimir és népe felveszi a keresztény hitet.

      II. Baszileiosz a birodalom stabilizálása után 991-től kezdve hosszú harcot kezdett Bulgária visszahódításáért, s végül 1014-ben döntő győzelmet aratott, s kiérdemelte a Bulgaroktonosz (Bolgárölő) melléknevet. Sámuel országának központi részeit 1018-ban a Szkopje központú Bulgária themába kapcsolták össze egy katepano, majd dux irányítása alatt, más részeiből Parisztrion (Pardanuvion), és Dalmatia themát alakították ki, bizonyos területekből pedig vazallus államok jöttek létre (Diokleia, Zakhlumia, Rascia). S végül 1020–1025 között sikeres hadjáratot viselt Grúzia ellen, s pacifikálta Itália déli részét. II. Baszileiosz nemcsak a hódításai, hanem sikeres belpolitikai tevékenysége miatt is jelentős uralkodó erős központi hatalmat hozott létre, s gazdasági eszközökkel (az elbirtoklás intézményének megszüntetése, a földek visszaadatása eredeti tulajdonosaiknak stb.) korlátozta a nagybirtokos réteg befolyását. Eredményes gazdaságpolitikája (pénzügy, adópolitika) következtében 1025-ös halálakor jelentős tartalékok maradtak a birodalmi kincstárban.

Bizánc a 11. század második felében

 

II. Baszileiosz halála után politikai és társadalmi küzdelem indult meg az uralkodó elit különböző érdekcsoportjai között, amely a birodalom katonai és gazdasági meggyengüléséhez vezetett. A problémákat csak tetézte az 1054-es egyházszakadás, amely miatt a birodalom a pápaság további jóindulatára már nem számíthatott. Bizánc a 11. század második felének kihívásaira nem tudott válaszolni. Gyakorlatilag 14 év alatt (1057–1071) tönkrement minden, amit a makedón császárok alkottak. A Bizánccal immár ellenséges pápaság békét kötött Itália normann hódítóival, akik 1059-től Robert Guiscard ambiciózus vezérük irányításával nagyobb ütemben folytatták az itáliai hódításaikat. Az 1040-es évektől kedve már Itáliában hódító normannok, 1060-ban elfoglalták Reggiót, Calabriát, és Sziciliában hosszú hódítássorozatba kezdtek. I. Roger pedig 1061-ben elérte Messinát. A normannok az utólsó bizánci erőd, Bari ostromával és elfoglalásával (1068–1071) folytatták hódításukat, amelynek elvesztésével Bizánc végleg kiszorult Dél-Itáliából.

      A keleti hadszíntéren ugyancsak kritikus helyzet alakult ki a szeldzsük török hadak megjelenésével. Első támadásaik Vaszpurakan themát érintették, amelyet 1048-ban feldúlták, ezeket a korai támadásokat azonban a birodalomnak még sikerült visszavernie. 1055-ben azonban vezérük Togril elfoglalta a bagdadi kalifátust, s így a bizánci határokat északról egészen az egyiptomi Fátimidák határáig a szeldzsükok fogták körbe, akik elérkezettnek látták az időt a birodalom megtámadására. Először az 1045-ben annektált Örményországot foglalták el (1060–1065), hadjáratukat még Togril 1062-es halála sem állította meg, utódja Alp-Arszlán folytatta a hadműveleteket, aki 1067-ben rátört Pontoszra és Kappadókiáig jutott. Az 1068-ban hatalomra jutott III. Romanosz Diogenész császár egy ideig sikeresen szorította vissza őket, miután seregének egy részét átküldte az örmény hadszíntérre, Mantzikertnél 1071. augusztus 26-án megsemmisítő vereséget szenvedett Alp-Arszlántól. A császár, bár bátran harcolt, a fogságba esést nem tudta elkerülni. Romanoszt a szultán elé vezették, aki egy szerződés aláírására kényszerítette, amelyben a császár egy 50 éves béke fejében tetemes váltságdíj és éves adó megfizetését vállalta.

      A vereség következményeként polgárháború robbant ki a birodalomban, amelynek katonai csapatai egymás ellen harcoltak, s ez lehetővé tette a szeldzsukok számára, hogy akadálytalanul letelepedjenek Kis-Ázsiában. Betelepedésüket elősegítette még, hogy a hazatérő Romanosz Diogenész császárt időközben megfosztották trónjától, s politikai ellenségei megvakíttatták, sérüléseibe belehalt (1072). Mivel a szultánnal kötött békeszerződés így érvénytelenné vált, Alp-Arszlán Romanosz halálának megbosszulása ürügyével folytatta támadásait. A bizánci belső anarchia is megkönnyítette a dolgát, mert a különféle egymással csatázó bizánci pártok a szeldzsüköket hívták segítségül. A trónkövetelők még Konstantinápoly közelében is bevetették őket, sőt a városba is letelepítve bizonyos csoportjaikat helyőrségként alkalmazták, de később onnan már nem tudták kiverni őket.

      Számos szeldzsük államocska volt már 1081 előtt a birodalom kis-ázsiai tartományaiban, amelyek határait a kusza helyzet miatt nem lehet meghatározni. Legfontosabb központjuk Nikaia, s ebben a nikaiai szeldzsuk államban Szulejmán, Alp-Arszlán unokaöccse rendezkedett be. Az 1081-ben hatalomra lépő katonai arisztokratára I. Alexiosz Komnénoszra várt a feladat, hogy a birodalom ügyeit rendbe tegye. A császár a belső anarchia, s a normann hadak leverése érdekében, s hogy a főváros biztonságát biztosítsa, szerződést kötött Szulejmánnal, aki így gyakorlati függetlenséget élvezett a nikaiai szeldzsük államban, sőt növelni igyekezett annak területét, s Antiokhiát megkaparintotta. Szulejmán hatalma annyira megnőtt, hogy a rivális emírek féltékenyek lettek rá, s harcokban megölték. Állama majdnem széthullott, de Alexiosz, mivel rendkívül erős besenyő támadások visszaverésével volt elfoglalva, a kedvező helyzetet nem tudta kihasználni. 1091-ben a császár a besenyőkre a Lebunion-dombnál zajló csatában megsemmisítő vereséget mért, keletre összpontosíthatta haderőit. A nikaiai szeldzsükök ellen diplomáciai eszközöket is felhasznált, a szeldzsük emíreket egymás ellen uszította. Végül a keleti területek sorsát az első keresztes hadjárat döntötte el, amely során több tartomány visszakerült a birodalomhoz (Nikaia). A legkeletibb területeket (Antiokhia, Jeruzsálem), azonban a nyugati keresztes haderő megtartotta birtokában.

Bizánc a 12. században

 

Manuél Komnénosz (1143–1180) birodalmi hódító törekvései jelentős sikereket hoztak, Bizánc jelentős hatalommá vált, a birodalom tekintélye növekedett, de az uralkodó élete végén nagyhatalmi törekvései kudarcba fulladtak. A császár 1176. szeptember 17-én Myriokephalonnál a hegyszorosokban megsemmisítő vereséget szenvedett Kilidzs Arszlán ikoniumi szultántól. A császár számtalan konfliktust vállalt fel, s emiatt a birodalom az 1180-as évekre elszigetelődött, s számtalan ellenséget szerzett. A folyamatos harcok miatt a hadsereg felélte a birodalom gazdasági erőit, a lakosság elszegényedett, az állami bevételeket csak adóemelésekkel lehetett szinten tartani, a birodalom jelentős területeket elvesztett

      Manuél halála után a központi hatalom szemmel láthatóan gyengült, 1180–1204 között hat császár lépett trónra. Manuél 12 éves gyermeke, II. Alexiosz (1180–1183) helyett anyja Antiochiai Mária kormányzott régensként, aki helytelen személyi döntéseket hozott, s ez lehetővé tette, hogy Andronikosz Komnénosz, Manuél unokatestvére és egyben politikai ellenfele önkéntes száműzetéséből visszatérjen Bizáncba, ahol a nyugatbarát arisztokrácia prominens tagjait, köztük Mária anyacsászárnét is kivégeztette. 1083 szeptemberében II. Alexiosz (aki ekkor 15 éves) társcsászárává koronáztatta magát, majd két hónappal később segítőtársaival, az ifjú Alexioszt megfojtatta, s trónra lépett. Andronikosz célja a megrendült birodalom regenerációja volt, ebből a célból korlátozni kívánta az arisztokrácia túlzott hatalmát, meg akarta szüntetni az állami korrupciót, és céljai között szerepelt az erős központi hatalom kiépítése. Az eszközökben azonban nem válogatott, kegyetlen terror kísérte uralkodói tevékenységét. Nyugatellenessége kiváltotta az európai államok ellenszenvét. A terrorra terror volt a válasz, az arisztokrácia érdekcsoportjai (a Komnénoszokkal az élen) szívós harcot kezdtek ellene, s az a polgárháború felőrölte a birodalom katonai véderejét.

      A birodalom hadi erejének csökkenése miatt Bizánc védtelenné vált, amit a szicíliai normannok kihasználtak, 1185-ben elfoglalták az imperium akkor második legnagyobb városát, Thesszalonikét, majd tovább folytattak sikeres támadásaikat. A vereségek hírére a fővárosban lázadás tört ki, s a feldühödött lakosság a menekülő császárt a nyílt utcán felkoncolta (1185). Andronikosz Komnénosz tragikus sorsa megpecsételte reformjai sorsát. Utóda az arisztokrácia, képviselője, II. Iszaakiosz Angelosz (1185–1195) lett, aki megszüntette elődje bel- és gazdaságpolitikai intézkedéseit. Ugyan megfelelő haderőt gyűjtött a normannok kiverésére, s Alexiosz Branasz császári hadvezér 1185. november 7-én Dimitrikánál döntő csapást mért rájuk, azonban ez sem volt elég ahhoz, hogy a birodalom meggyengülése miatti szeparatista mozgalmakat elfojtsa. Iszaakiosz adóemelési intézkedései miatt először a vlachok lázadtak fel, a felkelés már 1185 végén átterjedt Bulgáriára, s súlyos harcok után, 1187 tavaszán Bizánc engedni kényszerült, s elismerte a bolgárok függetlenségét, s kiegyezett velük. A végső csapást Barbarossza Frigyes keresztes hadjáratának átvonulása zúdította a birodalomra. II. Iszaakiosz ugyanis, miután 1188-ban engedélyezte, hogy a keresztes csapatok áthaladjanak országán, kiegyezett Szaladdin szultánnal, s szövetséget kötött vele. A bizánci határokhoz érkező I. Frigyes, miután látta a konstantinápolyiak ellenségességét, megtámadta a birodalmat, s a diplomáciai lépéseket sem mellőzve elfoglalta Philippopoliszt (ma: Plovdív), s Hadrianupoliszt (ma: Edirne). A két város elfoglalása után seregét Konstantinápoly ellen indította, mire II. Iszaakiosz engedményekre kényszerült, s lehetővé vált a keresztes seregek átkelése a Kis-Ázsiába. Barbarossza tragikus halála után Bizánc mozgástere bővült, s ezt a császár igyekezett kihasználni, s támadásokat indított a bolgárok s a szerbek ellen. Több győzelmet aratott, összességében azonban a két állam függetlenségét nem tudta megszüntetni. A hadjáratok sorsát végül a császár halála pecsételte meg, bátyja III. Alexiosz Angelosz összeesküvést szervezett ellene, elfogatta és megvakíttatta.

      III. Alexiosz (1195–1203) uralkodása alatt tovább gyengült a birodalom, a bizánci kormányzat még a számára kedvező körülményeket sem tudta kihasználni (a szerbiai bizánci befolyás növelése). A bolgár események sem kedveztek Bizáncnak, az egykori túsz, Kalojan hatalomra kerülése (1197) a bizánciak egyik legádázabb ellenségének uralmát jelentette, aki Róma felé orientálódott, s 1204-ben elismerte annak szupremáciáját. A legnagyobb veszély azonban Nyugatról fenyegette Bizáncot. VI. Henrik 1194-es uralomra kerülése után olyan hatalmas hatalommal kellett Bizáncnak szembenéznie, amilyenre évszázadok óta nem volt példa. III. Alexiosz először engedményekkel akarta elhárítani a veszélyt, vállalta évi 16 mázsa adó megfizetését, s külön német adót (alamannikon) vetett ki a lakosságra. Végül az adó elmaradt, mert VI. Henrik 1197-ben meghalt, s birodalma szétesett. Bizánc sorsát végül is a IV. keresztes hadjárat pecsételte meg, amely összekapcsolódott Iszaakiosz Angelosz fiának, Alexiosznak hatalmi törekvéseivel, aki kiszabadulva börtönéből nyugatra menekült, és Sváb Fülöp udvarában kapott menedéket, majd kérte vendéglátója támogatását hatalma visszaszerzéséhez. A kérelem ürügyként jól jött a keresztes seregeknek, akik 1203 júniusában megjelentek Bizánc falai alatt, és 1203. július 17.-én elfoglalták a fővárost. III. Alexiosz elmenekült, a keresztesek pedig IV. Alexioszt (a kérelmező herceget) juttatták hatalomra. Nem sokkal később, 1204 januárjában felkelés tört ki a császár ellen, elfogták s a börtönben meghalt. Utóda V. Alexiosz néven III. Alexiosz veje lett, akit viszont a keresztes seregek nem tűrtek, hanem 1204. április 13-án újból elfoglalták a fővárost, amely vereség a birodalom széttagolódásához vezetett.

A széttagolt Bizánc (1205–1261)

 

Konstantinápoly 1204. évi eleste után a birodalom sorsát a velenceiek hatalmi érdekei határozták meg. Enrico Dandoló dózse, aki a felosztásról szóló elképzeléseket inspirálta, a végrehajtásban is igyekezett fenntartani magának a döntés jogát. Ezt az új császár választásában érvényesítette is, és a keresztes hadak egy kevesebb határozottsággal rendelkező vezérét, Flandriai Balduint támogatta, akit 1204. május 16-án a Latin Birodalom császárává koronáztak, s új konstantinápolyi pátriárkát is választottak a velencei Tommaso Morosini személyében. A latin császárság a metropoliszon kívül magában foglalta Thrákiát, a Márvány-tenger kis-ázsiai partjait, és Nyugat-Kis-ázsiát. A bizánci birodalom többi részének birtoklásáért – részben a keresztesek között – viták, ellentétek alakultak ki, amelyek után a következő kisebb államalakulatok jöttek még létre. A Montferrati Bonifác uralta Thesszalonikéi Királyság, amely Makedónia és Thesszália egyes területeit fogta össze, a burgundiai lovagok által uralt Athéni hercegség, melyhez Attika és Boiótia tartozott. Közép-Görögország és a Peloponnésszosz akhaiai és moreai fejedelemségeit szintén keresztes (frank) vezérek irányították.

      A vesztes bizánci birodalom hatalmi elitjének arisztokratái a birodalom keleti részeire húzódtak vissza. A császári udvar és a hivatalnoki kar Nikaiába menekült, s ott 1204 augusztusában császárrá kiáltották ki Theodorosz Laszkariszt. Birodalmához, a Nikaiai császársághoz Kis-Ázsia középső és nyugati, a szeldzsukok által nem uralt területei tartoztak. De nem csak Nikaiában alakult ki bizánci hatalmi központ, a birodalom egyes kisebb európai határvidékei is bizánci kézen maradtak, Mikhaél Angelosz Epeiroszban rendezkedett be, s az Epeiroszi despotátus uralta az Adriai-tengerpart vidékeit Naupaktosztól Dürrhakhionig, majd később Aitóliát is bekebelezte. A Fekete-tenger vidékén pedig grúziai segítséggel az 1185 után elmenekült Komnénoszok alapítottak 1204-ben Trapezunt központtal császárságot. A felosztás legnagyobb nyertese azonban Velence lett, amely az Égeikum szigetvilágának, s a görög tengerpart nagy kikötővárosainak többségét megszerezte.

      A kezdetektől fennálló rivalizálás mellett a keresztes államoknak problémát jelentetett az utánpótlás hiánya, a nyugati anyaországokból kevesen vándoroltak keletre, emiatt az őshonos bizánci lakosság gyorsan túlsúlyba került. Ezt nem tudták a bizánciak kiaknázni, mert a bizánci részállamok között is erős volt az ellentét, főleg a Nikaiai császárság és az Epeiroszi despotátus rivalizált egymással, s ennek Theodorosz epeiroszi despota 1230-as bolgár fogsága vetett véget. Ezután Nikaia vált a bizánciak szellemi és politikai központjává, végül ennek a hatalmi központnak sikerült a birodalom területi integritását részlegesen helyreállítani. VIII. Mikhaél Palaiologosz 1259–1261 közötti küzdelmeivel a korábbi birodalom területének jelentős részét visszahódította, s sikereit 1261-ben Konstantinápoly visszafoglalásával pecsételte meg. Egyes részfejedelemségek azonban még sokáig függetlenek maradtak, az Epeiroszi Despotátus, és Thesszália területei 1336-ban kerültek csak Bizánc fennhatósága alá. Moreában pedig a 14. század elején alakult ki bizánci közigazgatás. A Trapezunti császárságban tartósan a Konménoszok rendezkedtek be, akik egészen 1460-ig hatalmukban tartották a területet. A francia irányítás alatt álló Athéni Hercegség és az Akhaiai Fejedelemség területe gyakorlatilag már sohasem tartozott a birodalomhoz, a francia uralmat az Athéni Hercegségben 1314-ben katalán uralom váltotta fel az oszmán hódításokig. Az Égeikum szigetvilága velencei és genovai ellenőrzés alatt maradt.

Az oszmán-török terjeszkedés

 

A mongolok 13. század közepi előretörése a Szeldzsük-török Birodalom, az Ikoniumi Szultanátus bomlási folyamatát felgyorsította, amelynek területére az 1270-es években oguz-török törzsek vándoroltak be Ertogrul vezetésével, akiket a szultán a nyugati határai közelében telepített le. Ertogrul 1288 körüli halála után fia, Oszmán az eddigi nomád törzsszövetséget államszövetséggé formálta, és létrehozta az Oszmán-török állam alapjait. Elfoglalta az Ikoniumi Szultánság központját, és fővárosát ide helyezte. Áttért az iszlámra, amely hódításainak ideológiai alapot adott. Bizánc területét már 13–14. század fordulójától támadtak, első nagyobb sikerüket, 1301-ben érték el, amikor Nikomédiánál legyőztek egy kisebb bizánci csapattestet. Támadásaik sikerét elősegítették, hogy a többi török emirátus is (sarukani, karamani stb.) szintén támadták a bizánci határokat. A birodalom nem tudott ellenállni, s ebben az időszakban csaknem egész Kis-Ázsia török kézre került, amelyet a támadó emírek felosztottak maguk között. Oszmán kezére Bithünia került.

      A török támadás megmutatta a bizánci haderő gyengeségét, ezért II. Andronikosz Palaiologosz (1282–1328) császárnak nem maradt más választása, mint hogy idegen haderőt vegyen igénybe. A felkért katalán zsoldosok 1304-ben Roger de Flor vezetésével ellencsapást indítottak, s sikerült néhány várost visszafoglalniuk. A zsoldosok azonban bizánci városokat is fosztogattak, ezért egyre nagyobb lett a feszültség köztük és a bizánci hatalom között, a bizánciaknak sikerült meggyilkolni Roger de Flort (1305), erre azonban a katalánok nyílt bosszúhadjárattal válaszoltak. A belső harcok miatt viszont a török terjeszkedést nem sikerült Bizáncnak visszaszorítani. Sőt 1308-ban az oszmánok behatoltak a Nikomédiai-félszigetre, s ostromolni kezdték Pruszát (ma Bursa), bár elfoglalni nem sikerült. Elesett Epheszosz is, amelyet Oszmán szövetségese Szajszán emír foglalt el. Bizánc helyzetét csak tovább rontotta, hogy a birodalom nyugati provinciáiban is dúltak a harcok, a kivonuló katalán zsoldosok török martalócokat hagytak hátra, akiket csak szerb segítséggel sikerült leverni. A 14. század első évtizedeinek válsága belső polgárháborúba sodorta a birodalmat, az elégedetlenkedők II. Andronikosz unokája, a későbbi III. Andronikosz Palaiologosz köré csoportosultak. Az oszmánok kihasználták a helyzetet, s 1326. április 6.-án elfoglalták a már teljesen kimerült Prúszát, s az éppen akkoriban meghalt Oszmán utóda, Orhán ezt a várost tette meg akkori birodalma székhelyének.

      Az 1328-ban uralomra került III. Andronikosz sem tudta felvenni a harcot a törökökkel, mert állandóan az európai tartományokkal kellett foglalkoznia. Az oszmánok így gyakorlatilag akadálytalanul hódíthattak, 1331-ben ostrom alá vették Nikaia városát, a segítségül hívott bizánci csapatokat a plakioni ütközetben szétverték, s a város 1331. március 2-án elesett. Orhán ezután Nikomédiát támadta meg, amelyet hosszas harcok után 1337-ben foglalt el. Orhán sikereire jellemző, hogy az 1340-es évekre mintegy 100 város állt fennhatósága alatt, s határait Szkutari környékéig terjesztette ki. De nemcsak Bizánc rovására hódított, hanem megkezdte a többi török emirátus fokozatos bekebelezését is, 1337 körül a müsziai emírtől elragadta Pergamon városát.

      Nem kevés gondot okozott a bizánci hatalomnak az emírségek tengeri kalózkodása, amelyben a sarukani emírség járt az élen. III. Andronikosz halála (1341) után a belső polgárháború ismét fellángolt, s a küzdelemben VI. lóannész Kantakuzénosz kerekedett felül, aki birodalma stabilizálására törekedett. Mivel a nyugati tartományokat tartotta jelentősebbeknek, a szerb támadások ellen erélyesen lépett fel. Harcaihoz szövetségest keresett, s Orhántól kért és kapott tízezer harcost, akik inkább a bizánci lakosság fosztogatásával voltak elfoglalva, Dusán, szerb uralkodó ezért a birodalom észak-balkáni területeit akadálytalanul hódíthatta meg egészen a Korinthoszi öbölig. Az törökök felhasználásáról VI. lóannész később sem mondott le, s 1352-ben habozás nélkül segítségül hívta őket fő politikai ellenfele, V. Ióannész Palaiologosz (1341–1391) elleni harcokhoz. Az segédcsapatokat Orhán fia, Szulejmán vezette, aki Didümoteikhosznál a szerb csapatokat is megfutamította, s ezzel VI. Ióannész számára lehetővé tette, hogy az európai tartományokban elismertesse hatalmát. Az oszmánok azonban a segítségüket hódításra használtak fel, 1354-ben elfoglaltak Kallipolisz (ma: Gallipoli) városát, amely hídfőként szolgált a törökök számára európai hódításaikhoz. Ezzel a lépéssel VI. lóanész és az oszmánok jó barátsága megszűnt, a török csapatok ezután folyamatosan támadták a birodalmat. Ez egyben a császár politikai bukását is jelentette.

Bizánc bukása

 

Orhán a kedvező alkalmat kihasználta, s a török csapatok 1361-ig elfoglalták Thrákiát, 1362-ben Hadrianupolisz is elesett, s ezzel elvágták Konstantinápoly és az európai tartományok közötti szárazföldi összeköttetést. Utóda Murád pedig hogy a hódításokat véglegesítse, fővárosát Pruszából előbb Didümoteikhoszba, majd Hadrianupoliszba (kb. 1365) helyezte át. A török lépéseket Bizánc kénytelen volt elfogadni. Mivel saját ereje nem volt elégséges az oszmán hódítások elkerülésére, V. Ióannész Palaiologosz kénytelen volt a nyugati hatalmak segítségét kérni, s ennek elérése érdekében az ortodoxia vallásáról lemondani (1369). A pápaság megpróbált cserében keresztes hadjáratot hirdetni, ez azonban nem járt sikerrel.

      A diplomáciai kudarcok V. Ióannészt arra kényszerítették, hogy kiegyezzen Muráddal, s 1374 júliusában vazallusi szerződést kötött vele. Ettől az időtől fogva Bizánc az Ottomán birodalom egyik vazallus állama lett, amelynek területe a fővároson kívül már csak néhány szigetre, akhaiai, és makedóniai városokra (köztük Thesszaloniké) terjedt ki. A makedón városokat 1387-ben foglalta el Murád. A szerb függetlenség elvesztését jelentő rigómezei ütközet (1389) után megpecsételődni látszott Konstantinápoly sorsa, az új uralkodó Bajazid, Murad fia, még keményebben avatkozott be a bizánci belpolitikai eseményekbe. Bajazid 1391-ben hat hónapig ostrom alatt tartotta a fővárost, s bár időközben csapatait el kellett vezényelnie, drákói feltételeket szabott, az éppen trónra lépő Mánuel Palaiologosz császárt kötelezte, hogy egy müezzin vezette minaretet építtessen Konstantinápolyban, és egy török helyőrséget telepítsen Galata kerületben.

      Bajazid figyelme egy ideig azonban más feladatokra irányult, az 1390-es években a kis-ázsiai török emírségek ellen lépett fel a szultán, európai hódításait kisebb mértékben folytatta. Lekötötte a figyelmét a Zsigmond magyar király által vezetett keresztes hadjárat is, amelyet Bizánc diplomáciailag támogatott. A hadjárat azonban Nikápolynál (1396) megtört, s vereségükkel a magyar csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. Konstantinápoly külön akcióját Bajazid nem tolerálta, betört a Peloponnészoszra, s Moreát feldúlta. Legfőbb célja azonban Konstantinápoly elfoglalása volt, ezért 1396-ban már ismét blokád alá helyezte a fővárost, amelyet francia segédcsapatokkal csak 1399-ben sikerült felszámolnia Bizáncnak. Az ősi birodalom sorsa megpecsételődni látszott, azonban egy mongol támadás évtizedekre felrobbantotta az Oszomán birodalmat.

      Timur Lenk mongol vezér, aki Dzsingisz kán hódításait akarta megismételni, 1402-ben döntő győzelmet aratott Bajazid seregei felett (a szultán maga is fogságba esett). Ez a győzelem fél évszázadra elodázta Bizánc bukását. Bajazid utóda, Mehmed, aki súlyos belső harcok után foglalhatta csak el trónját, békében kívánt élni a bizánciakkal, erejét Kis-Ázsia visszahódítására tartogatta. A béke azonban nem sokáig tartott, Mehmed halála után utóda II. Murád felújította a támadásokat, mivel II. Manuél Palaiologosz császár támogatta egy török trónkövetelő, Musztafa lázadását. Musztafa bukása után Murád nem késlekedett a válasszal, 1422-ben megostromolta Konstantinápolyt, de még sikertelenül. Miután a kisázsiai emírségek nagy részét legyűrte, II. Murád ismét Bizánc ellen fordulhatott, 1430-ban elfoglalta Thesszalonikét (másodszor), és Jóanninát.

      Bizánc diplomáciai törekvései a nyugati hatalmak támogatásának elnyerésére kudarcot vallottak, az 1444-es várnai vereség megmutatta a nyugati támogatás gyengeségét, s az 145l-ben hatalomra került Mehmed megindíthatta végső támadását Konstantinápoly ellen. 1452-ben előkészítette a harcot a boszporuszi katonai építkezésekkel, s 1453 tavaszán megindította az ostromot, közel 2 hónapnyi harc után, 1453. május 29-én a város elesett. A főváros elvesztésével a bizánci állam megszűnt létezni, maradék területeit az Oszmán birodalom bekebelezte (Pelopponészosz, Trapezunt).

A keresztény egyház a Bizánci Birodalomban

 

A kora bizánci korban az egyháztartományok beosztása az állam politikai területi beosztását követte, emiatt a politikai változások megfelelő egyházi változásokat vontak maguk után. A közép-bizánci korban, miután a birodalom területeket vesztett, az egyházi változások bekövetkeztek ugyan, de nem az állami közigazgatási rendszer (thema) alakulását követve. Az ellenség kezére került metropóliák névleg csak igen későn tűntek el, s az sem akadályozta az egyháztartományok tevékenységét, hogy az illetékes püspökük Konstantinápolyba menekült, ilyenkor az igazgatást egy szomszédos, vagy még létező egyháztartomány feje végezte. A metropóliák között szigorú sorrend alakult ki, amely az évszázadok során jelentős változásokon ment keresztül. A kora bizánci időszakban a birodalomhoz 4 pátriárkátus, a konstantinápolyi, az antiokheiai, az alexandriai, valamint a jeruzsálemi tartozott. A konstantinápolyi kétség kívül a birodalmi székhellyé válásnak köszönhette karrierjét, mert apostoli eredettel nem dicsekedhetett. Emiatt 381–451 között komoly bonyodalmak alakultak ki a régebbi pátriárkátusokkal, s végül a 451-es khalkédóni zsinaton soroltak be a pátriárkátusi hierarchiába, miután egy fiktív legendával igazolta, hogy első keresztény közösségének András apostol volt a feje.

      A 634 utáni arab hódítások következtében Konstantinápoly a birodalom vallási központja lett. A pátriárkátusok kerületekre (metropólia) voltak felosztva, amelyek élén a metropoliták, vagy érsekek álltak. A metropóliák alárendeltségében működtek a suffraganeus püspökségek. A suffraganeus püspökségekkel nem rendelkező metropóliákat nevezték autokefál püspökségeknek, amelyek metropóliai rangja a település történelmi, politikai vagy gazdasági fontosságán, illetve egyházi vezetőjük személyes elismertségén alapult. A konstantinápolyi pátriárkátushoz a 7. században 53 európai, és 371 ázsiai suffraganeus püspökség tartozott, köztük az epheszoszi, a nikaiai, a khalkédóni és a hérakleiai. Később jelentősen kiterjedt a joghatóság területe, Illyricumot III. Leo (717–742), Dél-Itáliát I. Baszileiosz csatolta hozzá, a 10. században a kalifátustól elfoglalt területek is növelték joghatóságát.

      A késő bizánci korban a pátriárkátus területe széttagolódott, a török hódításokkal egyre inkább csökkent a metropóliák és a püspökségek száma. Az alexandriai pátriárkátus 10 metropóliát 101 suffraganeus püspökséggel foglalt magába. A területéhez tartozott nemcsak Egyiptom polgári dioikészisze Líbiával és Pentapolisszal együtt, hanem igényt formált az afrikai provinciákra is. Fontosságát növelte, hogy támaszkodhatott a leggazdagabb bizánci dioikészisz, Egyiptom anyagi erőforrásaira. A pátriárkátus a 6. századi dogmatikai vitákban a Róma-párti melkiták központja lett a monofiziták ellenében. A vitáknak az arabok vetettek véget, akiket a monofiziták felszabadítóként üdvözöltek. Az utolsó melkita pátriárka 641-ben Bizáncba menekült, s ezután a pátriárkátus immár az arab birodalom keretein belül működött. Az antiochiai pátriárkátushoz a 6. században 12 metropólia 125 suffraganeus püspökséggel valamint 5 autokefál metropólia tartozott. Területe az egész Oriens polgári dioikésziszt (középszintű tartományt) magában foglalta, de Grúzia és Perzsia egy részét is, 637-ben területének nagy részét az arabok meghódították. A jeruzsálemi pátriárkátus utolsóként került a pátriárkátusok sorába, a 451-es khalkédóni zsinat emelte erre a rangra. Területe viszonylag kicsi Jeruzsálem, Kaiszareia, Szküthopolisz és Petra metropóliák tartoztak hozzá, 638-ban az arab hódítás kiragadta a birodalomból, ezt a területet Bizánc már sohasem tudta visszaszerezni.

      A szerzetesi élet Szent Antal (remeteség) és Szent Pakhomiosz (koinobitizmus) hagyományai alapján szerveződött. Pakhomiosz tanait Szent Baszileiosz (Nagy Szent Vazul, 329–379) fejlesztette tovább, akinek tanításai alapján működtek a bizánci birodalom monostorai. Az életmód alapelve a szigorú regulákkal szabályozott közösségi élet (koinobion) volt. A képrombolás időszakában (727–843) a szerzetesi élet fegyelmének, közösségi formáinak hanyatlása megfigyelhető, a 9. században Theodorosz Sztuditész nevével fémjelzett ún. sztudita reform a régi baszileioszi hitelveket és szabályokat állította vissza. A 14 sz. végétől azonban a szerzetesi konstitúciók lazultak, sok szerzetes nehezen viselte a közösségi élet kötelmeit, ezért bizonyos monostorokban kétféle fogadalmat lehetett tenni. A nagyfogadalom a szerzetes teljes magánéletét lekötötte, a kisfogadalom bizonyos magánéleti szabadságot (idiorrhütmon) engedélyezett, ami bizonyos vagyontárgyak birtoklására, és külön lakás birtoklására vonatkozott.

      A szerzetesség Egyiptomból és Palesztinából indulva az 5. században elterjedt, bizonyos régiók – Latmosz hegyei Milétosz mellett, a bithüniai Olümposz – szerzetesi központokká váltak, Konstantinápolyban 556-ban már legkevesebb 73 monostor állt. A 10. századtól a legfontosabb koinobita monostorokat lavráknak (vagy lauráknak) nevezték, a legnagyobbak monostorkompiexumok központjaivá váltak, például a Szent Athanásziosz alapítása a Nagy Lavra (Lavra Megalé 962). A Latrosz-hegyen két lavra is állt, a korai alapítású Kallibara és a Szent Pál lavra. Kiemelkedő volt az Athosz-hegyi szerzetesi közösség 20 monostora (Meteorák). Több, barlangokba vájt monostor alkotott egy szerzetes telepet a kappadókiai Kaiszareiától nyugatra. A khalkédóni zsinaton a monostorokat az illetékes püspökök joghatósága alá helyezték. A monostorok közül sok – császári kiváltság révén – autonómiát szerzve mentesült a világi vagy egyházi hatalmak felügyeletétől (monasztéria autodeszpota). Ők csak a császári hatalomnak tartoztak engedelmességgel (Patmosz, egy bizonyos időszakban Athosz, és a khioszi Nea Moné közösség). A pátriárkák is rendelkeztek hasonló joggal, a felügyeletük alatt álló sztauropegiális monostorok nem tartoztak a helyi püspök joghatósága alá.

Városok a Bizánci Birodalomban

 

Bizánci birodalom erősen urbanizált jellegű volt, a kora bizánci időszakban (4–6. század) mintegy 900 várost számlált a településhálózat. A kora bizánci időszak városai az antik római birodalom településmintái szerint épültek, szabályos, rendezett, szinte tervezett utcák, a kereszteződésekben oszlopsoros, árkádos épületekkel (emboloszok), amelyek a kereskedelmi élet helyszínei lettek. Az épületek általában márványkövekből készültek, s gazdagon díszítettek voltak. Gyakran megfigyelhető, hogy a város szélén emelt templomok gyorsan körbeépültek, így azok a város centrumába kerültek.

      A leggazdagabb települések a Földközi-tenger keleti medencéjében helyezkedtek el a bíborfestékgyártás, stb. ipari és kereskedelmi központjaiként. A kora bizánci kori városok municipium jellegüket megőrizték, az irányító curiák feleltek a városi adók beszedéséért, felügyelték az oktatást, a szociális intézményeket. 364-ben az államhatalom egy funkcionáriusa, a defensor urbis foglalkozott a települések ügyeivel. I. Anasztasziosz császár a városok pénzügyeinek rendezésére egy kezest (vindex) rendelt ki a települések mellé, ezt azonban I. Jusztinianusz feloldotta. Az 541–542-es pestisjárvány a városok lakosságát megtizedelte, különösen a kereskedelmi utak melletti településeken volt magas a halálozási arány.

      A legfontosabb városok Konstantinápoly után Alexandria, Antiochia és Thesszaloniké voltak. A közép-bizánci időszakban (7–12. század) megváltozott a városok helyzete. A birodalmat ért arab és egyéb támadások, a belső villongások, polgárháborúk miatt a települések fejlődése megállt. A korábbi rendezettség megszűnt, téglából emelték a házakat, amelyekhez a meszet gyakran a korábbi épületek márványainak kiégetésével nyerték. Szinte minden fontos várost fallal vettek körül, s mindegyikben telepítettek várat (kasztron). A hadi helyzet miatt a városi municipiumok megszűntek, a településeket katonai parancsnokok irányították. A helyzet csak a 10. században változott meg, a legfontosabb városokat ismét önkormányzatok (bulék) irányították, amelyek néhol (pl. Thesszaloniké) tekintélyes létszámúak voltak. A késő bizánci korban a kis-ázsiai városok a török előrenyomulás miatt egyre inkább háttérbe szorultak, az európai rész városai, Thesszaloniké, lóannina, Monemvasia a kereskedelmi élet központjaivá váltak. A birodalom egyetlen metropolisza azonban Konstantinápoly volt, lakóinak számát a becslések 250 ezer és 1 millió közé teszik. A külső támadásoktól hármas falrendszer védte (konsztantinoszi, theodoszioszi és hosszú falak), a lakosság vízellátását egy 1 millió köbméter tárolókapacitású ciszternarendszer biztosította. A várost a császár által kinevezett eparkhosz irányította.

 

A Közel-Kelet

 

Az iszlám megjelenése és térhódítása 661-ig

 

Az iszlám megjelenése előtt Arábia nagy részén az arabok vándorló, vagyonukat közösen birtokló nagycsaládokból álló nemzetségekben és törzsekben éltek. A félsziget déli, öntözéses földművelésre épülő részén fekvő Jemen jelentős szerepet töltött be az Indiából, Kelet-Afrikából Szíriába vezető kereskedelmi út megszervezésében. A kereskedelem fellendülése következtében a félsziget belső, sivatagos területein élő beduinok a karavánok vezetői és kísérői lettek.

      A 6. század folyamán Etiópia, a Bizánci Birodalom és a Szasszanida Perzsia vetélkedett a terület fölötti hatalomért. Az etiópokat az Arábia közepén élő keresztény Kinda törzs, a bizánciakat az ÉNy-on élő Gasszánidák, a Szászánidákat pedig a Híra központú Lahmidák támogatták a harcokban. Jemen először az etióp hódítás (525), majd a Szasszanida uralom (572) miatt veszítette el jelentőségét. A karavánút feletti ellenőrzés a mekkai Kurais törzs kezébe került. E törzsnek volt az egyik ága a Hásimita nemzetség, amelyhez az 570 k. született Mohamed családja tartozott. Mohamed felismerte, hogy a virágzó kereskedelem következtében a gazdag kereskedőréteg szembe kerül a beduinokkal. A két társadalmi csoport érdekeinek összeegyeztetésére törekedve hatalmát társadalmi, politikai szinten túllépve vallási vezetőként alapozta meg.

      Mohamed 610 után kezdte hirdetni tanait. 619 k. nagybátyjának és támogatójának, Abu-Tálibnak halálával Mohamed helyzete Mekkában egyre nehezebbé vált. 622-ben követőivel együtt elhagyta szülővárosát, és Jatrib városába költözött, amely később a Madínat al-nabi (Medina), azaz a ’Próféta városa’ nevet kapta. Itt szervezte meg az első muszlim közösséget (umma). Híveivel rendszeresen támadta és fosztogatta a mekkaiak karavánjait. Legjelentősebb győzelmét egy mekkai Omajjád karaván fölött 624-ben Badr-oázisánál aratta. Egyre több támogatót szerzett, és elkezdte meghódítani az Arab-félsziget különböző területeit. 629-ben már Szíriába is betörtek, de ekkor még vereséget szenvedtek. Bár 630-ban elfoglalták Mekkát, Medina maradt az iszlám világ központja az Omajjádok uralmáig. Mohamed 632. június 8-án Medinában halt meg. Haláláig az Arab-félsziget egyharmadát sikerült iszlamizálni.

      Halála után barátja, az egyik elsőként megtérő muszlim Abu-Bakr lett az utóda (632–34). Magát halifát raszúl Allah-nak ’Isten küldöttjének követője’ nevezte. Mohamed halála után egyes már az iszlámra áttért beduin törzsek fellázadtak. Abu-Bakr uralkodásának két évét ezek leverése jellemezte. Legnagyobb győzelmét 633 májusában aratta felettük Akrabánál. Ennek következtében az Arab-félsziget központi részei is a muszlimok ellenőrzése alá kerültek. Abu-Bakr felismerte, hogy ha tartós békét akar az arab törzsek között, akkor harciasságukat kifelé, azaz a Bizánci és a Szasszanida Birodalom ellen kell fordítani. Amikor 634-ben legyőzték a bizánciakat Adzsnádainnál, gyakorlatilag nyitva állt az út Palesztina felé. Ezek az első muszlim hódítások Arábián kívül. 634-ben Abu-Bakr utódául egyik sikeres hadvezérét, Omárt (634–44) nevezte ki, aki intézménnyé formálta a kalifátust, és akinek idején elkezdődtek a nagy hódítások. A sikerhez hozzájárult, hogy Bizánc és a Szasszanida Perzsia az egymás elleni hosszú háborúskodásban kimerült. 636-ban a Jarmúk-völgyi csata után a bizánciak átengedték Szíriát az araboknak. 637-ben a perzsák legyőzése után megszerezték a fővárost, Ktésziphónt, 641-ben Moszult. 642-ben a nihavendi csatában a Szasszanida uralkodó végzetes vereséget szenvedett. 640-ben Egyiptom megtámadásával kezdetét vette É-Afrika meghódítása. 643-ban Líbia, 646-ban Egyiptom került véglegesen muszlim uralom alá.

      Omár meggyilkolása után Oszmán (644–56) kalifátusa idején tovább folytatódtak a hódítások. 649-ben, Ciprus elfoglalása után 655-ben megépítették az arabok első hajóhadukat, és a lükiai tengerpartnál a bizánciakra megsemmisítő csapást mértek. Oszmán uralkodása végén (653 k.) a Korán-változatok közül egyet fogadott el hitelesnek.

      656-ban I. Oszmánt meggyilkolták. Utóda Ali (656–61), a Próféta veje és unokatestvére lett. Székhelyét Medinából az iraki al-Kúfába helyezte. A 656-os bászrai „tevecsatában”, Ali legyőzte Abu-Bakr lányát, Mohamed feleségét, Aisát. Ez az első polgárháború (fitna) kezdete. Ali szembekerült Muávijával, Oszmán unokatestvérével is, azonban alulmaradt. Ezt követően hívei egy csoportja elhagyta Alit (háridzsiták ’kivonulók’). Bár 658-ban Ali legyőzte őket, 661-ben egy háridzsita merénylő megölte. Az utódának választott fia, Haszan lemondott Muávija javára. Az Ali uralkodása alatt kitört pártharcok az iszlám vallásos egységét felbontották. Ez meghatározó lesz az iszlám történetében.

 

Az Omajjád Kalifátus kora (661–750)

 

A korszak egyik legjelentősebb uralkodója Muávija (661–80) volt, aki a hatalmas arab birodalmat felépítő Omajjád-dinasztia (661–750) alapítójaként központját Damaszkuszba helyezte. Muávija átvéve a bizánciak igazgatási módszereit, valamint örökölhetővé téve a kalifátus intézményét, megmentette a kalifátust az anarchiától. Uralkodása idején az arabok elfoglalták Egyiptomot, Líbiát, Horaszánt és elkezdődött Észak-Afrika meghódítása. Számos görög sziget ekkor került arab fennhatóság alá. A 670-es években elkezdődött az arab flotta megépítése, melynek segítségével Muávija korában az arabok kétszer (669, 674–78/9) ostromolták sikertelenül Konstantinápolyt. Muáviját fia, Jazíd követte, akit Ali párthívei, a síiták nem ismertek el, azonban a kerbelai csatában (680) vereséget szenvedtek. Jazíd halála után (683) kezdődött a II. fitna kora, amely Aisá unokaöccsének Abdalláhnak a mekkai ellenkalifátusának felszámolásáig (692) tartott. A korszak másik jelentős kalifája, Abdal-Malik (685–705) – a „királyok atyja”, akit négy fia követett a trónon – miután a belpolitikai zavargásoknak véget vetett, ismét Bizánc ellen fordult. Az ő és fiai uralkodásának idejére tehető a dinasztia fénykora.

      A Valíd (705–15) és Hisám (724–43) uralkodása közti időszakban az iszlám birodalom elérte legnagyobb kiterjedését, az Atlanti-óceán partjaitól és a Pireneusoktól az Indusig és Kína határáig terjedt.705-ben újra elfoglalták alsó Toharisztánt Balh központjával együtt, 705–9 között meghódították a szogd Buharát és környékét, valamint alávettették Szamarkandot és Horezmet (710–12). 713–15-ben a Jaxartes (Szir-darja) menti Fergánába vezettek hadjáratot. Miután átlépték a Szajhúnt, ami az iráni és a török népek közötti határt képezte. Az iszlám először került kapcsolatba török és mongol nyelvű népekkel, valamint a buddhizmussal. Buhara, Szamarkand és Horezm tartomány hamarosan az arab kultúra központjai lettek, valamint az iszlám közép-ázsiai térhódításának kiindulópontjai, akárcsak Horaszánban Merv és Nísápur. A Kaukázustól É-ra is igyekeztek megvetni lábukat. Több alkalommal vezettek hadjáratot a kazárok ellen (722, 737). 757-ben elfoglalták al-Sás (Táskent) városát, ezzel az iszlám végleg megvetette a lábát Közép-Ázsiában. Tovább folytatták az előnyomulást kelet felé: 710-ben Mukránt (Beludzsisztán), 711–12-ben pedig Sindet, az Indus alsó folyásának és deltájának vidékét hódították meg. Az elfoglalt kikötővárosoknak, így Dajbulnak és Nírúnnak (Hajdarábád) köszönhetően felvirágzott az indiai területekkel folytatott kereskedelem. A hódítás 713-ban ért véget, északon elért Multánig, Pandzsáb tartomány déli részéig, ahol az iszlám tartósan berendezkedett. India többi része azonban a 10. századi hódításig (Mahmúd Gazna) érintetlen maradt. A kalifátus határai délen Sind, északon pedig Kásgár és Táskent maradtak.

      Egyiptom meghódítása után az arabok tovább terjeszkedtek a nyugati Ifríkíja területére. 670-ben alapították meg Kajruvánt, a berber törzsek elleni támadások bázisát. Kb. 693–700 között sikerült a bizánci és a berber ellenállást legyőzni. 698-ban Karthágóból és más parti városokból űzték ki a bizánciakat, majd egészen Tangerig terjeszkedtek. Miután az É-afrikai partvidéket meghódították, egy felszabadított berber rabszolga, Tárik 711-ben átkelt a Hispán-félszigetre, amelynek jelentős részét 716-ig elfoglalták. Ez az egyik legjelentősebb utolsó arab hódítás. Miután néhány délfrancia várost elfoglaltak Tours és Poitiers környékén, Martell Károlytól vereséget szenvedtek (732). Ez lett az arabok északnyugati hódításainak határa.

      Az Omajjád Kalifátus korában megjelentel az első arab pénzek fejlett adminisztráció alakult ki, amelynek nyelve az arab lett, megszervezték a postai szolgálatot, és olyan építészeti emlékeket emeltek, mint a jeruzsálemi Szikla-mecset (691). Az iszlám – annak ellenére, hogy már ekkor erőteljes megosztottság jellemezte a muszlim közösséget – mint vallás és mint kultúra jelentősen fejlődött a korszakban. Az Omajjád Kalifátus elsődleges fontossága azonban abban állt, hogy az Indiai-félsziget északnyugati részétől Észak-Afrikán át Andalúziáig húzódó területet iszlamizálta, és az arabok számára új területeket biztosított.

 

Az Abbászida Kalifátus a 9. században

 

Az Abbászidák uralma Hárún ar-Rasíd (786–809) uralkodásának idejéig az arab birodalom virágkora. A dinasztia nevéhez már nem fűződnek jelentős területszerzések, inkább a már meghódított területeken erősödik a muszlim befolyás. Egy évvel Abul-Abbász hatalomra kerülése után a Talasz menti csatában (751) a tibetiek és karlukok által támogatott arabok legyőzték a kínaiakat. A győzelem következtében az iszlám Turkesztánban végleg gyökeret vert. A birodalom központjának Damaszkuszból Bagdadba helyezésével megnőtt a perzsák befolyása. Az udvarban és a kormányzásban a Szasszanida perzsa minta vált követendővé. Hárún ar-Rasíd uralkodása a kalifátus fénykora, de a hanyatlás első jelei is ekkorra datálhatók. Perzsiát számos vallásos színezetű felkelés rengette meg, az Abbászidák hatalmát megkérdőjelezték a Kaszpi-tenger környéki tartományokban, akárcsak Horaszánban, nyugaton pedig teljesen megszűnt hatalmuk. A kalifátus gyengeségének jelei a bizánciakkal folytatott harcokban is jelentkeztek. A kalifátus utolsó támadása Bizánc ellen Hárún eredménytelen hadjárata volt 782-ben. A bizánciak fellélegezhettek, a kazárok a kaukázusi és örmény muszlim területeken portyáztak. A Hárún két fia közötti polgárháborúból (809–13) a perzsák által támogatott al-Mamún került ki győztesen. Ezután a perzsa vezető réteg arra törekedett, hogy a tartományok feletti uralmat megszerezze. Így jött létre a 821–873 között Perzsiában a Táhiridák állama. Példájukat egyre többen követték, ezzel a kalifa hatalma ezekben a tartományokban tulajdonképpen a tényleges uralkodók elfogadásában nyilvánult meg, ráadásul hatalma Irakban is csökkent. Ugyanakkor két másik kalifátus is megjelenik, az egyik az Omajjádoké Hispániában (929), a másik pedig a síita Fátimidáké Afrikában.

       A kalifátus a 8–9. században átalakult mezőgazdasági, katonai államból egy kiterjedt kereskedelemmel és virágzó kézművességgel rendelkező heterogén birodalommá, és ez feltárta a laza társadalmi struktúrából eredő gondokat, amelyek széleskörű elégedetlenségben nyilvánultak meg. Az udvar és a túlburjánzó bürokrácia folyamatos pénzügyi gondot jelentett, amit nehezített, hogy Bagdad elveszítette a tartományokból származó jövedelmeit. A kalifák úgy igyekeztek megoldani a helyzetet, hogy bérbe adták a kalifátus bevételeit, vagyis a helyi kormányzók adóbérlőkké váltak, majd hamarosan a tartományok igazi urai lettek.

      A 9. század elejétől a kalifátus hadserege eltörökösödött. A nagyhatalmú török származású hadvezérek több esetben Bagdad igazi urai voltak. 945-ben a Bújida Muizz ad-Daula bevonult Bagdadba, és a kalifától kikényszerítette, hogy az emírek emírjévé nevezze ki. Ettől kezdve a kalifák tulajdonképpen a bagdadi palotájuk foglyai, a tényleges hatalmat a Bújidák gyakorolták. Az Abbászida kalifákat pedig megtartották hatalmuk ortodox biztosítójaként, vagyis a kalifák 1258-ig lényegében csak az iszlám világ vallási vezetői. A Bújidák uralmának a szeldzsukok vetettek véget 1055-ben, az ő szultánjaik gyakorolták a világi hatalmat a mongol hódításig (1258).

      Az Abbászida kor nagy újításai közé tartozik a vezírátus intézményének, valamint az egész birodalmat behálózó postarendszernek, a tartományok ellenőrzési szervének a létrehozása. Az iszlám klasszikus korszakának számító időszakban felvirágoztak a tudományok és az irodalom. Vallási tekintetben pedig ekkorra váltak meghatározóvá a szunnitizmus és síitizmus közötti különbségek. Az Abbászidák hatalmát a birodalom nyugati részén soha nem ismerték el. Az egyetlen életben maradt Omajjád, Abdar-Rahmán megalapította a hispániai Omajjád Emirátust (765–929). 756-ban seregei elfoglalták Cordóbát, ami a birodalom központja lett. Az alapító, amellett hogy folyamatos harcot vívott uralma stabilizálása érdekében a berberekkel és a helyi muszlimokkal, valamint visszaszorította Nagy Károly seregeit Észak-Hispániában, felépítette a cordóbai nagy mecsetet, ami a nyugati muszlimok fontos szent helye lett. Az emirátus korában érte Sevillát a normannok támadása (844). A dinasztia fénykora III. Abdar-Rahmán (912–61) idejére esik.

      A marokkói Idriszida Birodalomat (789–985) a síita Idrísz hozta létre. A hagyomány szerint ő alapította Fez városát. A dinasztia történetét számtalan a hatalomért folytatott testvérharc jellemezte. Külpolitikájukban a szomszédos Omajjádok és Fátimidák között egyensúlyoztak, végül 921-ben az utóbbiak fennhatóságát ismerték el. Napjainkban a marokkói sarífok jelentős része Idriszida utód.

      Ifríkíjában az Aglabida Birodalom (800–909) alapítója, Ibn al-Aglab (800–11) szuverén uralkodó volt, de ő és utódai is csak az emír címet viselték, mivel elfogadták a kalifa spirituális vezetőségét. Székhelyéről, Kairuvánból a kitűnő hajóhaddal felszerelt dinasztia fokozatosan megszerezte Szicíliát (827–902), Máltát (868) csapásokat mért Szardíniára, de az itáliai városokra is, így Rómát is zaklatta kalózhadjárataival. A dinasztia korában vált a latin, keresztény Ifríkíja arab nyelvűvé és muszlimmá. 866-ban megalapították a kairuváni nagy mecsetet, aminek következtében a város a negyedik legfontosabb szent városa lett a muszlimoknak Mekka, Medina és Jeruzsálem után. A dinasztia uralmának a Fátimida hódítás vetett véget.

      A rövid életű, Egyiptomban és Szíriában uralkodó Túlúnida-dinasztia alapítója a török eredetű Ahmed ibn Túlún volt, aki 868-ban érkezett Egyiptomba mint kormányzó. Hamarosan függetlenedett, és fekete rabszolgákból toborozott seregével 877-ben megszerezte Szíriát is. A dinasztia támogatta az egyiptomi gazdasági életet, valamint sokat tettek az egyiptomi muszlim művészet felvirágoztatása érdekébe. Birodalmuk központjában, Fusztátban számos nagyszerű építészei alkotás, köztük egy kórház és az alapító nevét viselő, Egyiptom legrégibb mecsetjének (878) számító épület tanúsítja tevékenységüket. Egyiptomot Ibn Túlún negyedik utóda, Sajbán alatt (904–5) az Abbászidák szerezték vissza rövid időre (935-ig).

Az iszlám világ a 10. században

 

A század első évtizedében emelkedett fel Észak-Afrika területén a Földközi-tenger nagyhatalmává váló Fátimida Kalifátus. A síita Fátimidák – akik nevüket a Próféta feleségéről, Fátimáról kapták – az Aglabidák uralmának véget vetve 909-ben, létrehozták a Fátimida Kalifátust Kairuván központtal. Nyugaton a másik muszlim nagyhatalom, a hispániai Omajjád-dinasztia fénykora is erre a korszakra, vagyis III. Abdar-Rahmán (912–61) uralkodásának idejére esett, aki 929-ben felvette a kalifa címet. A bagdadi kalifa erőtlensége következtében kialakuló anarchikus korszakban az iszlám világ keleti részén a Szaffáridák (861–1003) megszerezték az Irán és Afganisztán között levő Szidzsisztán (Szísztán) feletti hatalmat, majd fokozatosan tovább terjeszkednek. 873-ban felszámolták a Táhiridák uralmát, és csaknem egész Perzsiát és India peremterületeit is megszerezték. Az eredetileg rézműves (asz-szaffár ’rézműves’) dinasztia alapítója Jakúb ibn Szaffár, miután a kalifa jogtalannak nevezte a Táhiridák eltávolítását, Irak területére vonult, ott azonban vereséget szenved a kalifától (875). Később területeik a Számánidák fennhatósága alá kerülnek, a dinasztia uralmának azonban a Gaznevidák vetnek véget.

      A Számánida Emirátus (819–1005) perzsa eredetű alapítói a Táhiridák kormányzói voltak. 819-ben al-Mamún kalifa egyik ősüket, Núht Szamarkand kormányzójává nevezte ki. A Számánida Emirátus igazi alapítója azonban Iszmáil ibn Ahmed (892–907), aki a karlukok elleni támadással (893) a magyar honfoglalás folyamatának is elindítója volt. Ezzel a hadjárattal a Számánidák hatalmát kiterjesztette a Szir-darja völgyében és az Amu-darja felső folyásánál uralkodó helyi kis dinasztiákra, valamint Horezm területére is. 900-ban legyőzte az ellene küldött horaszáni kormányzót, ami megpecsételte hatalmát Transzoxániában és Horaszánban. A Számánida emírek a bagdadi kalifa fennhatóságát formálisan elismerték, megemlítették neveiket a pénteki hutbán, és feltüntették az általuk veretett pénzeken. Birodalmuk hanyatlása előtt (985–1005), Buhara és Szamarkand a korszak irodalmi központjai voltak. A Számánida Emirátus a török eredetű karahanidák és Gaznevidák csapásai következtében szűnt meg.

      Az első síita fátimida kalifa törekvése az volt, hogy minden muszlim kalifája legyen. Ehhez hatalmát elsősorban Magrebben kellett megalapoznia. Az Aglabidák után seregeik 921-ben a magrebi Idriszidákat vetették alá, majd az egyiptomi zavaros helyzetet kihasználva, 969-ben bevonultak Fusztátba. Fusztáttól északra megalapították al-Káhira ’a Hódító’ városát (973). Itt hozták létre az al-Azhar mecsetegyetemet. Egyiptom után hamarosan kiterjesztették hatalmukat Szíriára és Arábiára. Uralkodásuk egyik jelentősége, hogy először uralkodott egy olyan hatalmas független dinasztia a Közel-Keleten, amely még a névleges hatalmát sem ismerte el az Abbászidáknak. Sőt saját kalifátust alapítottak, ellenszegülve annak, hogy az Abbászidák az egész muszlim világ urai. Birodalmukban a szunnita, zsidó és keresztény híveik vallását tiszteletben tartották. Hatalmuknak 1171-ben a később Jeruzsálemet visszafoglaló (1189) Szaláaddín vetett véget.

      A Fátimidákat követő Ajjúbida-dinasztia Egyiptom, majd Szíria területén 1250-ig uralkodott. Hispániában az Omajjád Kalifátus (929–1031) korában továbbra is Córdoba a központ, és a 10. században is Bagdad riválisa maradt. A század folyamán már egész Andalúzia fennhatóságuk alatt állt. A dinasztia történetében először nem a hispániai keresztény, hanem a szomszédos fátimida magrebi területek megszerzése érdekében vezettek hadjáratokat. Eközben az Abbászida Kalifátus helyzete egyre nehezebbé vált, már Bagdadban sem tudták a rendet fenntartani, így a 945-ben az iráni síita Bújidák könnyűszerrel szerezték meg a hatalmat. Azonban fenntartották a szunnita Abbászida Kalifátust. A Bújidák mellett több helyi népcsoport tett szert jelentőségre és hozott létre dinasztiákat. Felső-Mezopotámiában a beduin Hamdánidák alapították meg a Moszuli Emirátust (929), aminek a Bújidák vetettek véget (979). A Hamdánidák egy másik része Szíria É-i részét is megszerezte, ahol az Aleppói Emirátus (944–1003) alakult meg Haleb központtal. A dinasztia történetét az újra megerősödött Bizánci Birodalommal és a Fátimida Egyiptommal folytatott harc jellemezte.

Az iszlám világ 1000 körül

 

A Fátimida-dinasztia, miután megszerezte Egyiptomot (969), ahova új központját is áthelyezte, elhagyta Magrebet. 972-ben a birodalma nyugati részeinek kormányzását a szanhádzsa berber Zíridákra bízta. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Fátimidák nem térnek vissza, a Zíridák önálló államalakulatot hoztak létre, de csak 1048-ban mondták fel hivatalosan a Fátimidák uralmát. A Zíridák államát azonban gyengítették a rokon Hammúdidák, akik – miután megszerezték Magreb központi területeit – az Abbászida kalifákat elismerve önálló államot alapítottak (1015). Miután elfoglalták Bidzsája vidékét, fővárosukat Bougieba helyezték (1067). A dinasztia történetét a Zíridákkal, majd 1062-től az Almoravidákkal folytatott harcok jellemezték. A Hammúdidák hatalmának a 12. században megjelenő Almohádok vetettek véget, miután elfoglalják Tlemcent, Milianát és végül Bougiet (1152).

      A Fátimidák az engedetlen Zíridák területeire küldték az Arábiából érkező és Egyiptomban sok gondot okozó beduin törzseket, akik 1051-től fokozatosan meghódították a magrebi területeket. Az egyre kisebb területen uralkodó Zíridák utolsó tagjai már csak névleges uralkodók voltak. Az Abbászida Kalifátus 945-től a Bújidák (Buvajhidák) protektorátusa alatt állt. A Kaszpi-tengertől D-re levő hegyekből származó síita bújidák kezdetben a Számánidák zsoldosai voltak, majd 935-re meghódították Nyugat-Irán területét, végül pedig Bagdadot is. A Bújida-dinasztia területe már a 10. század utolsó harmadában széttagolódott, végül a 11. században megszűnt.

Az iszlám világ a 12. században

 

Észak-Afrikában az Almoravidák (1147) és a Hammádidák hatalmának (1152) a berber eredetű Almohádok vetettek véget. Az Almohád Birodalom egy vallásos reformmozgalomból nőtt ki, az Almohádok 1129 és 1147 között elfoglalták Marokkó területét, majd a hispániai arab emírek is elismerték hatalmukat 1150-ben, végül a Hammadidákat győzték le. 1212-ben a Las Navas de Tolosa-i csata után a hispániai keresztény uralkodók kiszorították őket a félszigetről. Észak-afrikai uralmuknak a berber maríniták vetettek véget Marrakech (1269) és Tinmallal (1276) elfoglalásával.

      A 11. század második felében létrejött Szeldzsuk Szultanátus a század folyamán már nem egységes, területén a szeldzsuk részállamok mellett kis helyi dinasztiák jöttek létre, ilyen volt a moszuli Zengidáké is. A Zengida Núraddín elhódította a keresztesektől Edesszát (1144), majd egyesítette a muszlim Szíriát, és visszaszorította a kereszteseket a Jordántól nyugatra eső hegyvidékre. Ő küldte azt a török–kurd sereget Egyiptom védelmére a keresztesekkel szemben, amelynek egyik vezetője a kurd származású Szaláhaddín al-Ajjúbi volt. Mikor 1171-ben a fátimida seregben lázadás tört ki, Szaláhaddín, aki fátimida vezíri rangot szerzett, magához ragadta a hatalmat. 1172-re elfoglalta Hidzsászt, Palesztinát, valamint Szíriát, és jelentős szerepet töltött be a keresztesekkel szembeni harcban is. Az Ajjúbidák Egyiptomot 1250-ig, Aleppót 1260-ig uralták. A dinasztia hatalmának támasza a kipcsakokból és cserkeszekből álló mameluk hadsereg volt. Röviddel Szaláhaddín halála (1193) után már a hadsereg vezetői kezében volt a hatalom, majd 1250-ben félreállították az Ajjúbidákat, és ettől kezdve hivatalosan is mameluk szultánok álltak a birodalom élén. Az arab világ keleti részén ekkoriban új államalakulatok jelennek meg, ilyen a korábban szeldzsuk fennhatóság alatt álló horezmi sahok birodalma, amelynek a mongol hódítás vetett véget 1221-ben. Ugyanakkor egy harcias hegyi csoport, a Gúridák megdöntötték korábbi uraik, a szeldzsukok miatt így is jóval kisebb területen uralkodó Gaznevidák hatalmát 1187-ben. A szeldzsukok atabégjei voltak a türkmén származású Szalgurok, akiket a szeldzsuk szultánok telepítettek Fársz vidékére (1148), ahol hamarosan önálló államalakulatot hoztak létre.

A Mameluk Birodalom

 

Miután a kor legjobb hivatásos, mamelukokból (mameluk ’odatartozó, rabszolga’) álló hadseregének vezetői félreállították az Ajjúbidákat, egy katonai vezetésű birodalmat hoztak létre. Egyiptomot 1250–1517, míg Szíriát 1260–1516 között uralták, de az oszmán hódítás után is jelentős szerepet töltöttek be Egyiptomban egészen a 19. századig. Az 1517 előtti mameluk időszakot két részre szokták osztani, a főként törökökből és mongolokból álló Bahrí- (1250–1390) és Burdzsí-dinasztia korára. Az utóbbi, melynek tagjai cserkesz eredetűek voltak, 1382–1389 között már egy rövid időre megszerezte a hatalmat, majd 1390–1517 között állt a szultanátus élén.

      A Mameluk Szultanátus igazi alapítója a kipcsak eredetű az-Záhir Ruknaddín Baibarsz al-Bundukdárí (1266–70) volt, aki részt vett a mongolokkal szembeni Áin Dzsálút-i csatában (1260), amelynek óriási jelentősége, hogy a mamelukok megállították a mongol hódítók előnyomulását, majd visszaszerezték Szíria jelentős részét, és az Eufrátesz középső folyásának vidékén meghúzták a mongol és az arab világ közti határvonalat. Baibarsz, a kitűnő államférfi az Ilhanidákkal szemben szövetséget kötött az Arany Horda kánjaival, kapcsolatban állt a latinokkal szembenálló VII. Michaél Palaiogosszal, és kereskedelmi szerződést kötött a szicíliai, az aragón és a sevillai uralkodókkal. Mindemellett a mameluk szultánok kereskedelmi kapcsolatban álltak Ázsiával is, ugyanakkor gondot fordítottak az öntözőrendszerek karbantartására, ill. általában az uralmuk alatt levő területek fejlesztésére. Baibarsz 38 hadjáratot vezetett Szíria területére, kilenc alkalommal a mongolok, háromszor az iszmáiliták, huszonegyszer a keresztesek ellen, ötször pedig Kis-Arménia területére. Bajbarsz és utódai Szíria egész területéről kiszorították a kereszteseket, akik a mongolokban iszlám elleni szövetségest látván, időnként segítették azokat, így 1280-ban Homsznál, ahol a mamelukok megverték az örmények, frankok és grúzok által támogatott mongol sereget. A mamelukok 1291-ben Akkon elfoglalásával kiszorították a kereszteseket Szíriából és Palesztínából.

 

A keresztes háborúk

 

A Közel-Kelet az első. keresztes hadjárat (1095/96–1099) idején

 

Az 1095-ben meghirdetett keresztes hadjárat első hulláma, az ún. „népi keresztesek” hada 1096 tavaszán indult útnak – a Rajna mentén, Bajorországon át, a Duna völgyében, a Magyar Királyságon keresztül.

      Az első hullám több csapatát még Magyarországon szétverték, s csak két kontingens érte el Konstantinápolyt, illetve jutott át Kis-Ázsiába, ahol végül a szeldzsükök semmisítették meg őket. A hadjárat csapatainak vezetői Nyugat-Európa befolyásos birtokosai közül kerültek ki: Bouillon Gottfried; Boulogne-i Balduin; Raymund, Toulouse grófja; Monteil-i Adhemar, Le Puy püspöke; Otrantói Boemund; Otrantói Tankréd; Vermandois-i Hugó; Róbert, Normandia hercege; István, Blois-i gróf; Róbert, Flandria grófja. Velük szemben állt Kilidzs Arszlán; Jági Sziján, Antiochia helytartója; Kerboga, moszuli emír. A „reguláris” csapatok 1096 decembere és 1097 májusa között érték el Konstantinápolyt. A szeldzsükök 1071-es manzikerti győzelmét követően nagyjából 1097-re terjesztették ki hatalmukat Kis-Ázsia egészére. A helyi lakosság a szeldzsüköket betolakodónak tekintette, ily módon a Boszporuszon átkelt keresztesek a nikaiai és dorülaioni győzelem után gyakorlatilag háborítatlanul vonulhattak át Kis-Ázsián. Hérakleiánál Tankréd és Balduin a kilíkiai városok (pl. Tarszosz) elfoglalására indult. A keresztes főerő azonban Kaiszareia felé folytatta útját, majd délnek fordult Antiochia felé. A korábban szétvált csapatok Marasnál egyesültek újra. Tankréd azonban ismét elhagyta a fősereget, és Edessza elfoglalására indult, ahol utóbb (1098) létrehozta az Edesszai grófságot.

      A fősereg 1097 októberében ért Antiochiához, s a várost hét és fél hónapon keresztül ostromolta, amelyet végül árulás révén tudott elfoglalni (1098. június 3.). A győzelmet követően a keresztesek délnek indultak Jeruzsálem felé. Boemond Antiochiában maradt. Raymund 1099-ben Akkont ostromolta és megpróbálta bevenni Tripoliszt. A sereg fővezére ekkor Bouillon Gottfried lett, aki 1099 júniusában ért a Szent Városba és július 15-én foglalta el. A Szent Sír oltalmazója, azaz a Jeruzsálemi Királyság uralkodója Boulogne-i Balduin lett.

      A 11. század végén a Közel-Kelet hatalmi viszonyai átrendeződtek. I. Máliksáh szeldzsük szultánt († 1092) Barkjárúk szultán (1094–1104) követte a hatalomban. Kis-Ázsiában Kilidzs Arszlán uralkodott, mint Ikonion szultánja; Szíria szintén megosztott volt: Ridván aleppói uralkodó és Damaszkusz uralkodója harcban állt egymással, illetve Jági Szijánnal, Antiochia urával. A siíta fátimida kalifa Kairóban kihasználta az abbászida megosztottságot, illetve a keresztesek támadását, és 1098 augusztusában elfoglalta Jeruzsálemet.

      Az 1101-es keresztes hadjárat – illetve a történészek egy része szerint az I. keresztes hadjárat 3. hulláma – 1100 nyara és 1101 tavasza között kelt útra, s a kontingensek Konstantinápolyban egyesültek. A csapatok már Kisázsiában (Ankara), illetve Kilikában (Tarszosz) súlyos veszteségeket szenvedtek, így csupán néhány tucat keresztesnek sikerült esküjét teljesíteni, azaz a Szent Várost elérni 1102-ben.

A keresztes államok az első keresztes hadjárat után

 

Az első keresztes hadjárat során jöttek létre a keresztes államok. Boulogne-i Balduin gróf alapította meg az Edesszai grófságot (1098–1149), az első keresztes államot, amely egyben a legrövidebb életű is volt. Edessza területét tekintve a legnagyobb, a népességét tekintve viszont a legkisebb frank fennhatóság alatt álló állam volt (kb. 10000 lakosa görög orthodox keresztényekből, örményekből, szírekből és muszlimokból állt). A második keresztes hadjáratot követően Núr-ad-Dín végleg elfoglalta a grófságot.

      Tarantó-i Boemund alapította az Antiochiai Fejedelemséget (1098–1268), amelynek névadó települését hosszú és nehéz ostrom után (1098) foglalta el. Antiochia teülete jóval kisebb volt az Edesszai grófságnál, illetve a Jeruzsálemi Királyságnál, lakossága kb. 20000-re tehető a 12. században Örmények, görög orthodox keresztények, muszlimok, illetve normann és dél-itáliai származású keresztesek lakták.

      A Jeruzsálemi Királyság (1099–1291) vazallusa volt Edessza, Antiochia és Tripolisz. Négy bárói birtok tartozott hozzá: Jaffa és Aszkalon grófsága, Krak des Moabites, a Galileai hercegség, valamint Szidón. A királyság folyamatosan gazdasági nehézségekkel küzdött: bevételeinek jelentős része a muszlimokkal folytatott kereskedelemből, illetve a zarándokoktól szedett adókból keletkezett. Bár voltak kifejezetten termékeny vidékei, gyakran szorult élelmiszer importra. Jeruzsálem muszlim kézre kerülését (1187) követően a királyság központja átkerült Akkonba. A Szentföld 1291-es eleste után az éppen regnáló Lusignan uralkodó Ciprusra „vitte”, s a dinasztia tagjai egészen a 15. századig Jeruzsálem címzetes királyai voltak.

      Saint Gilles-i Raymund, Toulouse grófja hozta létre a Tripoliszi grófságot (1102–1289), amely hamarosan a Jeruzsálemi Királyság vazallusává vált. III. Boemund halálát követően, 1201-től 1268-ig (az 1216–1219 közötti időszak kivételével) perszonáluniót alkotott az Antiochiai Fejedelemséggel. Sohasem volt elegendő a vazallusok által kiállított lovagi haderő, így a Jeruzsálemi Királyság rendszeresen zsoldosokat fogadott, illetve folyamatos utánpótlásra szorultak, hogy a hatalmukat fenntartsák. A segítség jelentős része katonai vállalkozásokban manifesztálódott, jóllehet a kutatás egy része nem mindegyik katonai vállalkozást tartja számon keresztes hadjáratként (Tarantói Boemund keresztes hadjárata 1107–1108; 1122–1126. évi keresztes hadjárat; 1128–1129. évi keresztes hadjárat)

      Tűrosz 1124-es eleste megfosztotta az egyiptomi flottát a lehetőségtől, hogy Aszkalontól északra vízutánpótláshoz jusson a tengerparton. A keresztesek 1144-ben elveszítették ellenőrzésüket Kilíkia felett, majd 1153-ban Aszkalon is elesett.

      A keresztes államokban feudális berendezkedés alakult ki, a vazallusok túlnyomó része keresztény volt. A keresztes államok a Jeruzsálemi Királyság mintáját követték, jóllehet több muszlim intézményt (chaine, fonde) is megőriztek. A keresztes államokban élő muszlim és zsidó alattvalók feletti joghatóságot illetően megkülönböztettek spirituális/lelki, illetve világi eseteket. Az előbbi a kádi, illetve a rabbi hatáskörében maradt, míg az utóbbi a szíriaiak bírósága elé került.

 

Keresztes államok a második keresztes hadjárat idején

 

III. Konrád német király; VII. Lajos francia király és III. Balduin jeruzsálemi király vezette a második keresztes hadjáratot (1147–1149). Velük szemben állt Unur (Anar) damaszkuszi régens és Núr-ad-Dín, Aleppo emírje.

      A hadjárat előzménye, hogy Mosul emírje 1144 karácsonyán elfoglalta Edesszát, és ettől kezdve a keresztes államok állandó védekezésre kényszerültek. A kialakult válságos helyzetet nehezítette, hogy Manuél Komnénosz ellentétbe került Rogerrel, Szicília grófjával, és így nem nyújtott érdemi támogatást a kereszteseknek. Ez a hadjárat az első a keresztes hadjáratok sorában, amelyben az európai uralkodók vezető szerepet játszottak, s ebben nagy érdeme volt a keresztes eszme hirdetőjének, Clairvaux-i Szent Bernátnak.

      Az angol és a németalföldi keresztesek az ibériai partok mellett hajóztak, s útjuk közben segítséget nyújtottak a portugáloknak Lisszabon visszafoglalásában (1147), majd továbbhajóztak a Szentföldre. III. Konrád, kíséretében a lengyel és cseh uralkodókkal, valamint Frigyes sváb herceggel, és VII. Lajos – feleségével, Aquitániai Eleonórával – szárazföldön indultak útnak: Magyarországon át Konstantinápolyig, ahonnan Konrád, miután seregének egy része 1147 októberében súlyos vereséget szenvedett Dorülaionnál, visszafordult Nikaia irányába, majd tengeren folytatta útját Akkonig. VII. Lajos szárazföldön, illetve tengeren ért el Antiochiáig, majd Margaton át Damaszkuszig folytatta útját. A két, erősen megtizedelődött sereg 1148-ban Damaszkusz előtt egyesült. Az 1148. június 24-i akkoni haditanács úgy döntött, hogy a szentföldi keresztesek, illetve a jeruzsálemi királyság vazallusai III. Balduin vezetésével egyesülnek a német–francia sereggel. A keresztes hadak júliusban ostromolták meg Damaszkuszt, s az akció során hatalmas stratégiai hibákat követtek el. A teljes megsemmisülést elkerülendő, a keresztes sereg öt nap után felhagyott az ostrommal és visszavonult.

      Núr-ad-dín 1149-ben legyőzte Antiochiai Raymundot, majd 1150-ben elfoglalta az Edesszai grófság fennmaradó részét (a Turbesszel fennhatósága alatt álló területeket). A keresztesek már 1150-ben megpróbáltak új erőket toborozni, de teljes kudarcot vallottak. Az elszenvedett fiaskó következményei súlyosak voltak: a Nyugat és a latin Kelet között megromlott a viszony – a két fél egymásra mutogatott, s ez több évtizedre visszavetette a szentföldi keresztes fennhatóság hatékony védelmét, és közvetve hozzájárult a muszlim erők újbóli egyesítéséhez.

A keresztes államok a 12. század második felében

 

Bár az 1160-as évektől folyamatosan érkeztek segítséget kérő követségek a Szentföldről, az európai uralkodók belső problémáikkal voltak elfoglalva. Szaladin egyiptomi szultán egyre növekvő sikereit (1174–1183) követően, egy 1184-es európai követjárás nyomán keresztes hadjárat megindítását tűzték ki 1186-ra, de a végső lökést csak a keresztesek Hattínnál elszenvedett súlyos veresége (1187. július 4.), majd ennek következményeként Jeruzsálem eleste (1187. október 2.) adta meg. Szaladin, a keresztesek helyzetét kihasználva sorra foglalta vissza a szentföldi várakat és városokat 1187–1188 során. A szentföldi erődítmények jelentős része muszlim kézre került. Jeruzsálem megszűnt keresztes központként funkcionálni, s a szerzetes-lovagrendek (templomosok, johaniták) is áthelyezték székhelyüket.

      VIII. Gergely pápa intenzív propagandájával az angol, francia és német uralkodót nem csak arra sikerült rávenni, hogy egymás közötti és országaikon belüli ellentéteiket tegyék félre (7 év fegyverszünet), de meglehetősen szilárd anyagi bázis kialakítására is sor kerülhetett (birtokok eladása, rendkívüli adók: pl. Szaladin-tized). A hadjárat vezetését Oroszlánszívű Richárd, angol király; Barabarossa (I.) Frigyes, német-római császár; II. Fülöp Ágost, francia király; Konrád, Montferrat őrgrófja és Lusignani Guidó, jeruzsálemi király vállalta.

      Barbarossa Frigyes 1188 márciusában vette fel a keresztet, s májusban indult útnak szárazföldön: Regensburgból, Magyarországon és Konstantinápolyon át érte el Kis-Ázsiát, de a Szentföldre sem ő, sem seregének nagy része nem jutott el. A császár 1190 júniusában Szeleukeiánál a Szalef folyóba fulladt. Oroszlánszívű Richárd 1189 végén vette fel a keresztet; 1190 júliusában Vézelaynél találkozott II. Fülöp Ágost francia királlyal, majd Marseille-ből indultak útnak tengeri úton; Messina, Kréta és Ródosz érintésével jutottak el a Szentföldre. A francia uralkodó 1191 áprilisában érte el a Szentföldet, Richárd azonban útközben elfoglalta Ciprust (amit barátjának, Lusignani Guidónak adott el), s csak júniusban ért Akkonba.

      A harmadik. keresztes hadjáratban számos kisebb kontingens is részt vett: II. Vilmos szicíliai király már 1188 első felében segítséget küldött. A fríz–flamand–angol–dán flotta (Avesnesi Jakab vezetésével) 1189 első felében indult el az angliai Darthmouthból, s velük egyidőben egy pisai flotta is vitorlát bontott. A következő évben (1190 nyarán) indult útnak Dél-Franciaországból – szintén tengeri úton – Henri, Champagne grófja, illetve Balduin, Canterbury érseke, valamint IV. Lajos, thüringiai őrgróf Dél-Itáliából. Az ő példájukat követte V. Lipót osztrák herceg 1191 első felében. A kevés keresztes kézen maradt szentföldi város között volt Tűrosz és Tripolisz.

      A hadjárat egyik fontos célja Akkon visszaszerzése volt. Annak ellenére, hogy a keresztesek komoly erőkkel ostromolták a várost, a győzelem (1191. július 12.) csak a francia és angol csapatok megérkezésének volt köszönhető. A sikert követően II. Fülöp Ágost rögtön hazaindult, míg Oroszlánszívű Richárd tárgyalásokat kezdett Szaladinnal, fivérén, al-Adilon keresztül, illetve katonai akciók során visszavívott számos tengerparti települést (Haifa, Kaiszareia, Arszuf, Jaffa). Az angol uralkodó novemberben megindult Jeruzsálem felszabadítására, azonban 1192 januárjában és júniusában is csak Bajt Núbáig ért serege, így Jeruzsálem Szaladiné maradt. Ötéves fegyverszünetet kötöttek, amely rögzítette, hogy a tengerparti területek Tűrosztól Jaffáig a kereszteseké, s bár a megállapodás szerint Jeruzsálem muszlim kézen maradt, a zarándokok szabadon látogathatják a szent helyeket. Bár a hadjárat nem érte el kitűzött célját, sikerült Szaladin újabb térnyerését megállítani, s a keresztes államok helyzetét, a megmaradt, illetve visszaszerzett területeken stabilizálni.

      Az 1192-es fegyverszünet leteltekor egy német hadjárat kezdődött VI. Henrik német-római császár vezetésével. A német keresztesek 1197 szeptemberében érték Akkonba, visszafoglalták Szidónt és Bejrútot, de sikertelenül ostromolták Toron városát, majd 1198-ban megújították a fegyverszünetet al-Adillal, s a muszlimok elismerték a Bejrút feletti keresztes uralmat.

 

A negyedik keresztes hadjárat (1202–1204)

 

II. Orbán után a keresztes eszme talán elkötelezettebb híve és legaktívabb támogatója került Szent Péter trónjára III. Ince személyében. 1198 nyarán hirdette meg először a kereszt felvételét, s elsősorban az angol és a francia uralkodót szerette volna megnyerni terveinek, a hadjárat azonban nem indult el. A megfelelő financiális háttér megteremtéséhez Ince 1199/1200 telén rendkívüli adakozásra kérte a híveket, s a negyvened formájában új adót vetett ki (jóllehet, ennek az egyház meglehetősen hosszú idő alatt tudott csak érvényt szerezni). Az új hadjárat elképzelései szerint Egyiptom lett volna a keresztesek célpontja. Hatalmas sereg kiállítását tervezték, s Velencével szerződtek a zsoldoshadak átszállítására, de 1202 nyarán a vártnál jóval kisebb sereg érkezett Velencébe, és még ezek transzportálására sem volt anyagi fedezet. Ráadásul a tervezett indulás alapján július végén–augusztus elején, éppen a Nílus áradásakor értek volna Alexandriába. Velence végül úgy állapodott meg a keresztesekkel, hogy a költségek fejében segítenek Velencének megszerezni Zára városát a Magyar Királyságtól. A pápa tiltakozása, illetve a sereg vezetésének megosztottsága ellenére a keresztesek és a velenceiek 1202. novemberében foglalták el és fosztották ki a keresztény Zárát.

      A tél közelsége miatt, a keresztes sereg nem indulhatott Egyiptom ellen. Ekkor érkezett a „felkérés” Alexiosztól, hogy a keresztes had megfelelő fizetség fejében segítse őt Bizánc trónjára. S bár az egyiptomi célpontot nem feledték (Jeruzsálem királya útnak is indított egy kontingenst, sőt, többen dezertáltak a seregből), a keresztesek túlnyomó része Konstantinápoly ellen indult. A keresztes sereget III. Tibold, champagne-i gróf († 1201), IX. Balduin, Flandria grófja; Lajos, Blois grófja; Bonifác, Montferrati őrgróf, Enrico Dandolo, velencei doge vezette, hozzájuk csatlakozott 1203 áprilisában a trónkövetelő Alexiosz, ekkor már durazzói császárként. A keresztesek 1203 nyarán fosztották meg III. Alexiosz császárt hatalmától, és II. Izsákot kiszabadítva Bizánc trónjára emelték, IV. Alexioszt pedig társcsászárává koronázták. A történtek nyomán III. Ince megpróbálta az 1054 óta fennálló szkizmát felszámolni, a két egyház újbóli egyesítésével Róma fősége alatt, de az igazi szakadás csak ekkor következett be.

      A keresztes sereg a telet Konstantinápolyban töltötte. IV. Alexiosz meggyilkolását követően, 2004 tavaszán az új császár V. Alexiosz a „latinok” ellen hangolta a bizánciakat. A keresztesek és a velenceiek 6–6 képviselője megválasztotta a saját „latin” császárát Flandriai Balduint Konstantinápolyban, akinek a birodalom egynegyedének kormányzása jutott, míg a fennmaradó 3/4 részt a többi fél között kellett felosztani egyenlő arányban. Ezt követően elszabadultak az indulatok, amelynek következménye a város elfoglalása és kifosztása lett 1204 áprilisában. A Latin Császárság (1204–1261) fennhatósága nem terjedt ki az Epiruszi Despotátusra (1204), a Nikaiai, illetve a Trapezunti Császárságra. Számos „latin” államalakulat jött létre a Bizánci Birodalom területén: az Athéni Hercegség, az Akhaiai Fejedelemség (1212), és a Thesszaloniki Királyság (1204–1224).

Az ötödik keresztes hadjárat (1218–1221)

 

A kétes dicsőséget hozó negyedik keresztes hadjáratot (1202–1204), illetve a katasztrófába torkolló úgynevezett „gyermekek keresztes hadjáratát” (1212) követően III. Ince 1213-tól egy újabb hadjárat indítását szorgalmazta, amelynek előkészítésére a IV. lateráni zsinaton (1215) került sor. A lelkesedés ellenére (II. Frigyes, német-római császár is felvette a keresztet), a keresztes hadak csak két évvel később indultak útnak. Ily módon az 1216 nyarán elhunyt III. Ince már nem érte meg a hadjárat kezdetét. Bár az egykori terv szerint a hadjárat célpontja Damietta elfoglalása volt, a keresztes esküt III. Bélától megöröklő II. András király 1217 őszén indult el tengeri úton, Velencétől bérelt hajókon a Szentföldre, azaz nem Egyiptomba. A hadjáratban szerepet játszó egységeket II. András magyar király; VI. Babenberg Lipót, osztrák herceg; Hugó, ciprusi király, Pelagius kardinális, pápai legátus; Brienne-i János, jeruzsálemi király; Lajos, bajor herceg; Vilmos, Hollandia grófja vezette. A hadjárat fő csapásiránya Egyiptom ellen irányult, amely II. al-Adil († 1218) és al-Kámil szultán hatalma alatt állt.

      Az első kontingensek (az ún. északi flotta) 1217 májusában németalföldi kikötőből, illetve a dél-angliai Dartmouth-ból június elején tengeren indultak a Szentföldre, és csak az osztrák, illetve magyar keresztesek után, 1218 áprilisában szálltak partra Akkonban. II. András azonban eddigre, kisebb katonai manőverek után, az év elején szárazföldön hazaindult. Lipót osztrák herceg, aki II. András magyar királlyal együtt érkezett a Szentföldre, 1219 májusában visszafordult. Vilmos, Hollandia grófja, aki 1218 tavaszán érkezett a Szentföldre, 1219 őszén tért haza.

      Az 1218 tavaszára összegyűlő keresztesek májusban egy hídfőállást létesítettek Damietta közelében, majd augusztusban kezdték el a katonai akciójukat, s novemberben elfoglalták Damiettát. Jóllehet al-Kámil szultán a Jeruzsálemi Királyság területéről történő kivonulást (a Jordánon túli területek kivételével) ajánlotta Egyiptomért cserébe, a keresztesek, egészen pontosan Pelagius pápai legátus nem fogadta el az alkut, mert mindvégig bízott a lovagrendek támogatásában és II. Frigyes seregeinek megérkezésében. Ám csak Lajos bajor herceg vezérlete alatt érkezett egy kisebb kontingens, amikor 1221 júliusában a támadás megindult. A keresztesek súlyos taktikai hibákat követtek el, s augusztus végén feladták az egyiptomi hadjárat tervét. A 13. századi keresztes hadjáratokban az ötödik volt az utolsó, amelyben a pápaság aktív szerepet vállalt.

 

 

A hatodik keresztes hadjárat (1228–1229)

 

A keresztes csapatok már 1227 nyarán elindultak Itáliából, de a hadjárat vezetője II. Frigyes császár, betegsége miatt késlekedett. IX. Gergely pápa, nem fogadván el mentségét, kiközösítette a császárt, aki 1228 nyarán ennek ellenére mégis útnak indult.

      Minthogy a kiközösítés híre Frigyessel együtt ért a Szentföldre, al-Kámil, egyiptomi szultán kedvező helyzetben készülhetett a védekezésre, mivel Frigyesnek nem sikerült a Jeruzsálemi Királyságtól katonai segítséget szerezni. A német lovagrend támogatására számíthatott ugyan a császár, de inkább a diplomácia eszközeihez nyúlt, s tárgyalásokat kezdett al-Kámil szultánnal.

      A kiközösített császár a tárgyalások révén visszaszerezte Jeruzsálemet, Betlehemet, s egy átjáró (korridor) kialakítására is sor került a Szent Város és a tengerpart, azaz a Jeruzsálemi Királyság fennhatósága alatt álló területek között. A két uralkodó 10 éves fegyverszünetet kötött. Frigyes jeruzsálemi tartózkodása idején a pátriárka interdictum alá helyezte a várost. Sem a Jeruzsálemi Királyság, sem a nagy lovagrendek nem helyezték vissza székhelyüket Jeruzsálembe, s a megállapodás értelmében Jeruzsálem védműveit le kellett bontani, így katonai-utánpótlási jelentőséggel nem bírt, bár 1244-ig keresztes kézen maradt. A keresztesek utolsó szentföldi sikereit elérő császár sietve visszatért Európába, s 1230 júliusában kibékült a pápával.

      A későbbi keresztes vállalkozások (pl. Szent Lajos két keresztes hadjárata, 1248–1254, 1270) valamelyest késleltették a keresztesek szentföldi uralmának végét (1291), de megakadályozni nem tudták.