Ázsia

 

Kereskedelmi utak Ázsiában

 

Ázsia különböző államai között élénk kereskedelmi és kulturális kapcsolatok voltak. Az eurázsiai térség nagy kereskedelmi útjai többé-kevésbé kapcsolódtak ahhoz az útrendszerhez, amely kapcsolatot teremtett Kína és a Földközi-tenger medencéje között. Ezt az útrendszer, amelyhez szárazföldi és tengeri utak tartoztak, Selyemút néven vált közismertté (ami utal az egyik legfontosabb árucikkre, a Kínából és Belső-Ázsiából nyugatra szállított selyemre). A Selyemút északi, szárazföldi ága Belső-Ázsián vezetett keresztül. Fontosabb útszakaszai: A Földközi-tenger keleti partvidékének városai (Tarszosz, Antiochia, Aleppo, Akkon)–Moszul–Tebriz–Rej–Nisápur–Herát–Balkh–Kásgár–Kucsa–Tunhuang–Kancsou–Lancsou (Sárga-folyó mellett). Innen tovább Csanganba és Lojangba. Kásgárból egy másik Út is vezetett, amely délről kerülte meg a Tarim-medencét, Jarkenden és Hotánon keresztül Tunhuangba, ott csatlakozott a fő útvonalhoz.

      Konstantinápoly szintén közvetlenül csatlakozott ehhez az útvonalhoz, Trapezunton, Erzerumon és Tifliszen keresztül (Tbiliszi), de a perzsa-római (bizánci) háborúk miatt a 6–7. században, utána pedig az iszlám hódítás miatt a Bizánci Birodalom egy ennél északabbi útvonalon keresztül állt közvetlen összeköttetésben Belső-Ázsiával. Ez az út a Fekete-tenger keleti partjától a baráti Laziké és a szövetséges, vagy legalábbis semleges Alán Királyságon keresztül vezetett. A Kaszpi-tengert északról kerülte meg, majd két felé ágazva, az egyik ág Hvárezm (Korezm) Amu-darja menti városait érintve csatlakozott a már említett főúthoz. A Volga–Káma-vidék szintén összeköttetésben volt ezzel az útrendszerrel. A másik ág az Aral-tavat északról kerülte meg, majd a Szir-darja völgyében vezetett (Otrar, Taskent) a szogdok födjén. Egy leágazással ez is kapcsolatban volt a Kásgáron keresztül haladó úttal, de egy másik út is elágazott belőle, amely északkelet felé vezetett, a Kazak-steppén keresztül a mai Mongólia felé.

      A Selyemút déli útvonalai részben tengeri utak voltak. Egyiptom felől a Vörös-tengeren vezetett egy hajóút az Arab-tengerre, ahonnan a tengeri utak Dél-Irán, India partjai mentén egészen Indokínáig, Malájziáig és Dél-Kínáig vezettek. A Vörös-tengeri hajóút déli végállomásához az Arab-félszigeten végighaladó út is csatlakozott. A Földközi tenger keleti partvidéke szintén összeköttetésben állt a déli tengeri utakkal: az Eufrátesz és a Tigris mentén vezető főutak kapcsolták össze a Perzsa-öböllel. Bagdad, az Abbászida-dinasztia 762-ben alapított fővárosa éppen ezen a fontos útvonalon volt. A Perzsa-öbölből az Arab-tengerre és az Indiai-óceánra lehetett kihajózni. India felé (Indus folyó) Dél-Iránon keresztül is vezetett egy főút, de észak felől, Herátból és Balkhból szintén vezettek utak a mai Afganisztánon keresztül Észak-Indiába. Kínából nemcsak nyugat, hanem dél és kelet felé is vezettek forgalmas kereskedelmi utak, Japánba, a Fülöp-szigetekre és Indonézia szigeteire tengeri utak, Dél-Kínába, Indokínába (Csampa [Vietnám], Pagan [Burma], Csenla, Khmer Birodalom stb.) szárazföldi utak.

      Ezeken az utakon kereskedők, követek, szerzetesek utaztak, de természetesen a hadseregek is itt vonultak fel egy-egy háború idején. A tengeri utak folyamatosan hajózhatók voltak, legfeljebb az időjárás és a kalózok jelentettek veszélyt a hajósokra. A szárazföldi utak esetében más volt a helyzet. A Selyemút szárazföldi ágának nyugati szakaszai a 7. század közepéig a Keletrómai (Bizánci) és a Szasszanida Perzsa Birodalom területén vezettek. A két nagyhatalom kisebb megszakításokkal háborúban állt egymással. Az útvonalak nagy része a Perzsa Birodalmon keresztül vezetett. Ezért volt fontos a bizánciak számára az északi útvonal, amelyik kikerülte a Perzsa Birodalmat. A Bizánciak figyelme akkor fordult erőteljesebben Belső-Ázsia felé, amikor megalakult a Türk Kaganátus. Ez a nagy belső-ázsiai birodalom, amely magában foglalta a Kína és a Perzsa Birodalom közötti terület nagy részét, ellenőrzése alatt tartotta a nyugat felé irányuló selyemkereskedelmet is, mivel a fentebb leírt szárazföldi főutak a területén haladtak keresztül. A türkök fontosak voltak a bizánciak számára a perzsákkal szemben. A bizánci–türk közeledést segítette, hogy a türkök maguk is ellenséges viszonyba kerültek a perzsákkal, a selyemkereskedelem miatt.

      A Türk Kaganátus a 7. század folyamán megszűnt (a keleti birodalomrész 630-ban, a nyugati 657-ben), de nagy változás történt Perzsiában is: a 7. század közepére az egész birodalom az arabok kezére került. Az iszlám hódítás nem állt meg Irán határainál, a 8. század elejére az arabok elfoglalták Hvárezmet és Transoxaniát (Amu-darja és a Szir-darja folyók völgyei), és határosak lettek a nyugat felé terjeszkedő Kínával, a Tang Birodalommal. A Selyemút déli részei is az arabok kezébe kerültek, egészen az Indus-völgyéig. A Kalifátus hatalmas birodalommá növekedett és élénk kereskedelmet folytatott Afrikától Kínáig. A Selyemút nyugati részeit a 13. századig a Kalifátus és utódállamai (Számánida, Gaznevida állam stb.) ellenőrizték, ekkor a mongol hódítás elérte Perzsiát. A mongolok hamarosan Kínát is teljesen meghódították, így a 13. század második felében csaknem a teljes Selyemút a Mongol Birodalom ellenőrzése alá került. A mongolok világbirodalma azonban hamarosan önálló államokra vált szét, a kereskedelmet azonban ez kevésbé akadályozta. A szárazföldi Selyemút jelentősége a 16. században, Amerika felfedezése után kezdett csökkenni, a nemzetközi kereskedelem számára új útvonalak nyíltak meg.

Vallások Ázsiában

 

Ázsia jelentős vallásai a hinduizmus, buddhizmus, taoizmus, zoroasztrianizmus, manicheizmus, a kereszténység és az iszlám voltak. A hinduizmus Indián kívül Délkelet-Ázsiában (Indokína, délkelet-ázsiai szigetvilág) terjedt el, körülbelül a Kr. u. 1. századtól kezdve, nagyjából akkor, amikor a buddhizmus is megjelent ezen a területen. Csenla (Kambodzsa), Angkor birodalmának hivatalos vallása volt a 9. századtól.

      A buddhizmus a Kr. u. 1. századtól kezdett terjedni az Indiai szubkontinensről. A buddhizmus két fő irányban jutott el kelet felé: 1. a Kusán Birodalmon keresztül Belső-Ázsiába, Kínába, Koreába és Japánba, ezekben az országokban főleg a buddhizmus mahajána ága terjedt el; 2. Észak-Kelet-Indiából és Ceylonból Kína, Indokína és Indonézia felé, ebbe az irányba a vallás mindkét ága, a mahajána és hinojána is terjedt.

      Kínában az első buddhista hitterjesztők az 1. században jelentek meg és megkezdték a szent szövegek lefordítását kínai nyelvre. A buddhizmus Kínában helyi vonásokkal egészült ki, és nagy népszerűségnek örvendett. A kínai buddhizmus első korszaka az alkalmazkodás időszaka (1–4. század). Ekkor működött számos híres szerzetes: Dharmakála, Dharmaraksa (Zhu Fahu), Tao-an. A buddhizmus fénykora (5–8. század), ekkor alkotott Huj-jüan (Huiyuan) és Kumáradzsíva. Kínai szerzetesek jártak Indiában, zarándokutakat tettek a vallás szülőföldjére. A buddhizmusnak Kínában több szektája alakult ki. A Tang-dinasztia első két évszázadában a buddhizmus volt Kína legbefolyásosabb vallása, fontos szerepet játszott a gazdaságban és a politikában is.

      A buddhizmus Tibetben a 8. században kezdett terjedni, uralkodói támogatással. A hagyományos tibeti vallás a bon még sokáig fennmaradt, de a mongol korban (13–15. század) Tibetben a buddhizmus volt az uralkodó vallás. A buddhizmus korán megjelent a Belső-Ázsia nomádjainak körében is, például a Zsuanzsuan Birodalomban (4–6. század), vagy a Türk Kaganátusban (6–8. század), de tömegesen nem terjedt el. Jelentős szerepe volt a buddhizmusnak a turkesztáni ujgur fejedelemségekben (9–13. század) és a Mongol Birodalomban (13–14. század). A mongol kánok kezdetben a kínai, majd később a tibeti buddhizmus iránt mutattak érdeklődést.

      A buddhizmus és a konfucianizmus filozófiája hatást gyakorolt az ősi japán hitvilágra, a sintóra is. Délkelet-Ázsiában a buddhizmus megfért a hinduizmussal, a buddhisták befolyása időnként erősebb, időnként gyengébb volt, Angkor egyes uralkodói (I. Szúrj Avarman [1002–1049], VII. Dzsjavarman [1181– kb. 1215]) a buddhizmust részesítették előnyben a hinduizmussal szemben. Kínában az univerzizmusnak is nevezett, részben vallási, részben filozófiai gondolatrendszer, amelynek fő alkotórészei Kong fuzi (Konfuciusz, Kr. e. 551–479) erkölcsi tanítása és a Kr. e. 4–3. században kialakult taoizmus, hagyományosan nagy befolyással bírt a Han-kor utáni Kínában.

      A taoizmusnak, akárcsak a buddhizmusnak, több irányzata, szektája alakult ki. A 9. században a külföldi eredetű vallások üldözése a konfuciánus befolyás növekedésének eredménye volt. A kínai univerzizmus hatással volt Korea és Japán szellemi életére is. A zoroaszter-vallás Irán (Szasszanida Birodalom) határain kívül nem terjedt el tömegesen. A 7. század közepén Iránt az arabok foglalták el, ezzel a hagyományos állami vallás szerepe megszűnt. A zoroasztriánizmusnak Belső-Ázsiában is voltak követői, közösségeik Kínában is megtelepedtek, az Északi Csou (Zhou) és Eszaki Csi (Qi) államban, később a Szuj és a Tang Birodalomban. A 7. században voltak templomaik Csanganban és Lojangban is. A császárok vallási türelmet tanúsítottak irántuk, de a zoroasztriánusok befolyása nem volt jelentős Kínában.

      Szintén iráni vallás volt a manicheizmus, amelyet azonban szülőhazájában, a Szasszanida Birodalomban üldöztek, ezért hívei külföldre kényszerültek. A manicheisták Belső-Ázsiában és Kínában is megtelepedtek. Itt Vu-cötien (Wu Zetian) császárnő (684–705) uralkodása alatt lett törvényesen engedélyezett vallás. A 9. század közepén betiltották, de 11–14. században újra terjedt, buddhista és taoista elemekkel keveredett. Még jelentősebb szerepet játszott a manicheizmus az Ujgur Kaganátusban. Itt Bügü kagán (759–779) uralkodása alatt a birodalom hivatalos vallása lett.

      A kereszténység különböző irányzatai is fontos szerepet játszottak Ázsiában. A nesztoriánus tanítás, amit a Római Birodalomban eretnekségnek nyilvánítottak és üldöztek, hívekre talált a Szasszanida Birodalomban, keresztény közösségek éltek Irán keleti részén Herátban és Balkhban is. Kereskedők közvetítésével jutott el Belső-Ázsiába és Kínába. A nesztorianizmus a belső-ázsiai nomádok körében is terjedt. A Türk és Ujgur Kaganátusban is voltak keresztények, valamint a turkesztáni ujgur fejedelemségekben. A 12–13. században a mongol nyelvű kereitek, öngütök és ongiratok fejedelmei nesztoriánus keresztények voltak.

      Rövid idő alatt vált Ázsia meghatározó vallásává az iszlám. Kezdeti terjedése az arab hódításnak volt köszönhető. A 8. század elején Khorászántól (Észak-Irán) északra eső terület (Hvárezm, Transoxania, szogd városok, Fergána, Kásgár) is arab fennhatóság alá került. Az iszlám a 8–9. században nem tudott gyökeret verni az eurázsiai steppe nomád birodalmaiban. A türk kagánok „hivatalos” vallása a Tengri-kultusz volt, de sok nomád és erdőlakó törzsnek saját hitvilága volt, szent helyeken, ligetekben áldoztak a isteneiknek. A 10. század végétől a Karahanida állam volt az első belső-ázsiai iszlám állam. Ezután az iszlám a steppén tartósan fennmaradt, Kína nyugati részein is megjelent, és Észak-Indiában is elterjedt.

Nomádok az eurázsiai steppén

 

Az eurázsiai steppe hosszan elnyúló, helyenként kiszélesedő, helyenként összeszűkülő földrajzi zóna, amely Mandzsúriától egészen a Kárpát-medencéig terjed. Északon a széles szibériai és kelet-európai erdőöv, délen a kínai síkság, Csilien-hegység, Kunlunhegység (Tibet), Pamír, Eszak-Irán hegységei, a Kaukázus, a Fekete-tenger északi partvidéke határolja. A Kárpát-medence síksági részei szintén az eurázsiai steppeövvel állnak kapcsolatban. Az eurázsiai steppezóna nagyobb hegységeket is magába foglal, éghajlata kontinentális, nyugatról kelet felé haladva a csapadék éves mennyisége csökken, helyenként olyan mértékben, hogy sivatagok alakultak ki. A sivatagokat és hegységeket leszámítva a steppeöv többnyire füves pusztákból áll, amelyek állattartásra a legalkalmasabbak.

      A nomadizmus olyan gazdálkodási forma, amelyben a legelők szabályos váltogatásán alapuló állattartás (ló, juh, szarvasmarha, kecske, esetleg teve, jak) van túlsúlyban más gazdálkodási módokhoz képest. A nomádoknál a lehetőségekhez képest tehát van földművelés, foglalkoznak vadászattal, halászattal is, de ezek csak kiegészítő jellegű tevékenységek az állattenyésztéshez képest. A nomadizmus olyan vidékeken alakult ki, ahol a természeti körülmények nem tették lehetővé az úgynevezett komplex gazdálkodást, amelyben a földművelés és az állattartás egyensúlyban volt.

      A nomadizmus kialakulása hosszú folyamat volt, Eurázsiában a Kr. e. 1. évezredben már megvoltak azok a jellegzetes vonásai, amelyek azután az ókori utazók, tudósok leírtak, Kínától egészen a görög poliszokig. A nomádok életéről hosszú ideig, a modern etnográfiai kutatásokig az ókori és a belőlük merítő középkori leírások alapján alkottak képet. A földművelő társadalmakban a nomádokról olyan toposzok alakultak ki, mint a vadság, kulturálatlanság, ravaszság, kegyetlenség, barbárság, szakértelem az állattenyésztésben, ügyesség és bátorság a háborúban. Eurázsia nomád társadalmainak és birodalmainak története szorosan összekapcsolódik a vele szomszédos nem nomád társadalmak és államok történetével. Ezek a civilizációk, a kínai, az iráni (esetenként az indiai), a görög és a római, az ókori és a középkori világ centrumai voltak. A nomád társadalmak ezekhez a civilizációs centrumokhoz képest a periférián voltak. A nomád gazdaság egyoldalúsága miatt bizonyos termékeket nem tudott előállítani, ezeket a letelepedett társadalmaktól kellett megszerezni. Mindez történhetett békés úton cserével és kereskedelemmel, vagy háborúval, rablással és hadisarccal. A nomádok, részben életformájuknak köszönhetően időről időre erős hadseregeket, elsősorban lovas hadseregeket tudtak létrehozni, amelyek sok esetben erősebbek voltak a földművelő birodalmak haderejénél. Eurázsiában a Kr. e. 3–Kr. u. 13. század közötti időszakban számos nagy, esetenként kontinentális méretű birodalom alakult nomád irányítással. A nomádok birodalmai sokszor olyan területekre is kiterjeszkedtek, ahol nagyobb számú földművelő és kézművességgel foglalkozó lakosság élt. Ilyen esetben valamennyire sikerült kiegyensúlyozni a nomád gazdálkodás egyoldalúságát. Más esetekben a nomádok által elfoglalt terület természeti adottságai voltak olyanok, amelyek lehetővé tették a nagyobb mértékű földművelést, a félnomád, esetleg a letelepedett, földművelő életforma kialakulását. A Kárpát-medence az ilyen területek közé tartozik, de a kelet-európai erdős steppén szintén jelentős mértékű földművelést folytattak. A nomád életformára tehát át lehetett térni és fel is lehetett hagyni vele, akár a földműveléssel, de akár halász-vadász-gyűjtögető életmóddal is fel lehetett cserélni, bár erre kevesebb példa van.

      A nomád birodalmak megszervezéséhez nélkülözhetetlen volt a földműves civilizációk vívmányainak átvétele és alkalmazása. A nomádok birodalmaiban sok olyan írástudó hivatalnok, kereskedő, kézműves élt és dolgozott, akik valamelyik szomszédos, vagy akár távolabbi nem nomád társadalomból származtak. A nomád birodalmak bevételi forrásai az alattvalók adóiból, a szomszédos államoktól kikényszerített hadisarcból és a távolsági kereskedelemből befolyt adókból és vámokból tevődtek össze. Utóbbi szerepe azért is figyelemre méltó, mert a Kína és Ázsia nyugati része, valamint Európa közötti szárazföldi kereskedelmi utak („Selyemút”) hosszabb-rövidebb szakaszokon érintették a belső-ázsiai steppezónát és a nagy belső-ázsiai nomád birodalmak területén haladtak keresztül. A steppei birodalmak vezetői felismerték ennek jelentőségét és támogatták a távolsági kereskedelmet. (A kínai hivatalnokok számára például furcsa és szokatlan volt az a külkereskedelmet pártoló politika, amit a mongol Jüan-dinasztia [Kubiláj kán és utódai] folytattak, a kínai kereskedelempolitika ellentétes volt a nomádok érdekeivel és korlátozásokon valamint szigorú bürokratikus szabályozáson alapult.) Az eurázsiai nomád birodalmak kialakulásának központja az Altaj-hegység, Mongólia, Mandzsúria területén volt.

A Mongol Birodalom Dzsingisz kán uralkodása végén

 

Dzsingisz (eredeti nevén Temüdzsin) kán (1162–1227) uralkodásának végére a Mongol Birodalom magába foglalta Belső- és Közép-Ázsia nagy részét. A 12. század végén a Jenyiszej és az Amur folyók felső folyása közötti területen, az Orkhon-, Szelenga- folyók völgyeiben különböző mongol nyelvű törzsek laktak: merkitek, ojrátok, tatárok, mongolok, kereitek, najmanok. A dzsürcsik által alapított kínai Kin Birodalom központi részétől távol esett ez a vidék, és a dzsürcsik nem is törekedtek rá, hogy birodalmukhoz csatolják (mint ahogyan a belső-ázsiai steppéket sem). Temüdzsin fokozatosan uralma alá hajtotta a mongol nyelvű törzseket, 1198-ban a dzsürcsikkel és a kereitekkel szövetségben a tatárok ellen, 1200-ban és 1202-ben Togril (Ong/Vang) kereit kánnal szövetségben újra a tatárok és a velük szövetkező más törzsek koalíciója ellen vezetett hadjáratot. Utóbbi esetben a tatárok súlyos vereséget szenvedtek, függetlenségük megszűnt. 1203–1204-ben Temüdzsin a kereitek ellen fordult és legyőzte őket. A nagyobb fejedelemségek közül a najmanokat 1204-ben, a merkiteket 1205-ben igázta le. Temüdzsint 1206-ban a mongolok nagykánjává választották, ekkor vette fel a Dzsingisz nevet.

      Dzsingisz kán sikeresen kiépítette, megszervezte a birodalom intézményeit, a hadsereget, a gazdaságot, ami megteremtette az alapot a további hódításokhoz. A Mongol Birodalom terjeszkedni kezdett. 1205–1207-ben és 1209-ben a tangutok Szi Hja (Xixia) Birodalom ellen harcoltak, akik ezután elismerték Dzsingisz uralmát. Dzsocsi, Dzsingisz legidősebb fia 1207-ben hadjáratot vezetett az „erdei népek” (ojrátok, a mai burjátok elődei, kirgizek és más törzsek) ellen a Jenyiszej felső folyása, a mai Tuva és a szomszédos vidékre. 1211-től kezdve támadták a Kin Birodalmat. 1213–1214-ben a mongolok Pekingig nyomultak előre, a kínaiak békét kértek, és hajlandók voltak adót fizetni Dzsingisznek. A császár azonban nem akarta teljesíteni a mongolok követeléseit, ezért Dzsingisz Újra Peking ellen vonult. A császár ekkor átköltözött Kaifengbe. 1215-ben a mongolok elfoglalták és kirabolták Pekinget. A következő években (1216–1223) a mongolok fokozatosan visszaszorították a kínaiakat. Időközben Dzsingisz nyugati irányban is hadjáratot indított.

      A 13. század elején a Mongol Birodalom nyugati szomszédja a Karakitaj (Nyugati Liao) Birodalom volt. A karakitajok vazallusai voltak a turkesztáni (turfáni) ujgurok, akik a 8–9. századi ujgurok utódai voltak, és az Ujgur Kaganátus megszűnése (745) után vándoroltak délre. Két fontos város volt a területükön, Kucsa és Besbalik. Az 1120-as években a karakitajok fennhatósága alá kerültek. Ezt váltotta fel 1209-ben a mongol uralom. Az Ujgur Fejedelemség mongol megszállása békésen zajlott, mivel az ujgur fejedelem önként csatlakozott Dzsingisz birodalmához. 1211-ben a szintén karakitaj vazallus karlukok álltak át Dzsingisz oldalára. A következő lépés a maradék Karakitaj Birodalom megsemmisítése volt. Itt éppen ebben az időben ragadta magához a hatalmat Kücsülüg, a korábban elfoglalt Najman Fejedelemség uralkodó dinasztiájának a sarja, aki korábban Dzsingisz serege elől menekült nyugatra. A mongolok benyomultak a Karakitaj Birodalomba és rövid idő alatt elfoglalták. Kücsülügöt megölték. A gyors sikerhez hozzájárult, hogy a helyi lakosságot nem bántották, a Kücsülüggel szembenálló muszlimoknak garantálták a vallásszabadságot.

      A Mongol Birodalom határai nyugaton ekkor már elérték a Hvárezmi Birodalom határait. A hvárezmi sahok a 12. század végén – 13. század elején jelentős területű birodalmat kormányoztak, ami a Kaszpi-tenger és a Szir-darj a között terült el, de legnagyobb kiterjedése idején hozzá tartozott szinte egész Irán, és a mai Afganisztán nagy része is. A hvárezmiekkel korábban is voltak kapcsolatai a mongoloknak, a Selyemúton közlekedő karavánok rendszeresen jártak egyik birodalomból a másikba. A háború kirobbanásának oka egy, a mongoloktól a hvárezmiekhez érkező kereskedelmi karaván elleni támadás (Otrar városában) volt. A mongol támadás 1219- ben indult meg. A mongolok 1219–1220 folyamán elfoglalták Otrart, Buharát, Szamarkandot és a fővárost, Ürgencset (Gurgancs). 1221-ben az Amu-darjától délre eső területet támadták meg a mongolok. Ekkor foglalták el és rabolták ki Balhot, Mervet, Nisapurt és Herátot.

      Az 1219–1223-as nagy nyugati háború része volt a kaukázusi és kelet-európai hadjárat is (1222–1223). A Mohamed sah üldözésével felhagyó mongol sereg új célt tűzött ki: átkelés a Kaukázuson. Előtte legyőzték a grúzok seregét, majd a Derbenti-szoroson (a Kaszpi-tenger partján) átvonultak a hegység északi oldalára. Több csatában legyőzték az alánok, cserkeszek és kunok seregeit, majd több orosz fejedelem és velük szövetséges kunok csapatait verték szét a Kalka folyó mellett (a Dnyepertől keletre). Végül a volgai bulgárokkal is megütköztek. A harcok befejeztével a mongolok a Kaszpi-tengertől északra, a kipcsak pusztán keresztül tértek vissza Hvárezmbe.

      Dzsingisz kán Hvárezmben töltött néhány évet, majd 1225-től ismét Karakorumban volt. Figyelme most Kína és a tangutok (Szi HialXixia Birodalom) felé fordult, utóbbit ténylegesen is be akarta kebelezni. 1226–1227-ben zajlott le a tangutok elleni háború, a főváros, Ningszia elfoglalását azonban már nem érte meg. A Nagy Mongol Birodalom ekkor (1227) a Kaszpi-tengertől a Sárga-folyóig, Szibériától a Himalájáig és az Indusig terjedt, magába foglalva gazdag és kulturálisan fejlett területeket.

A Mongol Birodalom Dzsingisz kán utódai alatt

 

Dzsingisz kán 1227-ben meghalt. Birodalmát azonban már korábban felosztotta négy fia között. Dzsocsi kapta a nyugati részt, Csagatáj a hvárezmi területeket az Amu-darjáig, Ögödej a Tarbagataj-hegység, Fekete-Irtis vidékét és Mongólia nyugati részét, Toluj pedig az ősi földet, az Orhon és Kerülen folyók vidékét. A birodalomrészek (uluszok) közül Dzsocsinak juttatott rész még meghódításra várt.

      Dzsocsi 1227-ben meghalt, ugyanabban az évben, mint apja, Dzsingisz kán. A második nagy nyugati hadjáratot azonban a Kin Birodalom végleges meghódítása előzte meg. 1232–1234-ben a déli Szung dinasztia támogatásával sikerült végleg megsemmisíteni a dzsürcsi dinasztia hatalmát Észak-Kínában. Ezután azonban a mongolok alkalmi szövetségesük, a Szung Birodalom ellen kezdtek háborút, ami végül 1279-ben, Kína teljes meghódításával ért véget. A hvárezmi területet nem foglalták el teljesen a mongolok, az iráni és afganisztáni területeken 1223 után helyreállt a hvárezmi sahok uralma. Dzseláladdín sah azonban a maradék birodalmának egyesítésével volt elfoglalva, a helyi lázadó emírek ellen kellett harcolnia, de háborút kezdett a szomszédos Abbászida Kalifátus ellen is. 1230-ban vereséget szenvedett az ellene szövetkező muszlim államok koalíciójától.

      Ogödej kán, aki Dzsingiszt követte a Nagy Mongol Birodalom élén, újabb hadjáratot indított az erősödő hvárezmi hatalom ellen. Az Iránba küldött sereg, Csormagan vezetésével legjobb időpontban érkezett, amikor Dzseláladdínt meggyengítette a szomszédokkal vívott háború. A mongolok a Hvárezmi Birodalom déli részéből elfoglalták Khorászánt és Azerbajdzsánt és nem is vonultak ki onnan. Azerbajdzsánból támadásokat intéztek Örményország és a Grúz Királyság ellen.

      Ögödej nem sokkal Csormagan hadjáratának kezdete után egy másik seregnek is parancsot adott az indulásra: a kuriltáj döntése alapján megkezdődött Dzsocsi uluszának birtokbavétele. 1236-ban meghódították Volgai Bulgáriát, 1237–1240 között a kunok területét a Kipcsak-Pusztát (a Kazak steppe nyugati része és a Kárpátok közötti steppe), a Rjazanyi, Viagyimiri, Szuzdali, Csernyigovi Fejedelemségeket, és feldúlták Halicsi Fejedelemséget. 1240–1241 telén Lengyelország déli részére vezettek hadjáratot. Egészen Sziléziáig jutottak el, az ellenük vonuló seregeket legyőzték, több fontos várost elfoglalták, majd elhagyták Lengyelországot. 1241-ben Magyarországot támadták meg, de a következő évben innen is kivonultak. A Kipcsak Puszta és az orosz fejedelemségek a mongolok uralma alatt maradtak. A Dzsocsi uluszát a jogos örökösök, Dzsocsi fiai, Batu és Orda két részre osztották: a nyugati felén, Batu vezetésével alakult meg a Kék Horda, a keletin pedig Orda vezetésével a Fehér Horda. A Kék Hordát (ez foglalta magába Kelet-Európát) egy később elterjedt név alapján Arany Hordának nevezi az utókor.

      Az iszlám világ továbbra is célpontja maradt a mongol hódításnak. 1256-ban újabb hadjárat indult, ezúttal az Abbászida Kalifátus elfoglalására, Hülegü (Möngke nagykán öccse) vezetésével, aki Horászán és Azerbajdzsán ura volt. 1258-ban elfoglalták Bagdadot, ezután tovább nyomultak előre Szíriába. Elfoglalták Aleppót és Damaszkuszt, de Hülegü a sereg nagyobbik részével visszafordult, mert időközben meghalt Möngke és az új nagykán megválasztása körül ellentétek voltak a Dzsingiszida-dinasztián belül. A Szíriában maradt mongol seregrész 1260-ban vereséget szenvedett az egyiptomi Mameluk Birodalom haderejétől, és elvesztette Szíriát.

      Ezután Kína végleges meghódítása volt még hátra, amit az új nagykán, Kubiláj fejezett be. Kubilájnak azonban a saját testvéreivel is harcolnia kellett. Möngke halála után több jelölt is volt a nagykáni trónra: Hülegü, Kubiláj és Arigbuka. Közülük Hülegü nem tudott és nem is akart beleszólni az eseményekbe, Iránban maradt. Kubiláj és Arigbuka versengéséből Kubiláj került ki győztesen (1263). Mindez hátráltatta a Kínában folyó hadműveleteket. 1265 után a kínai háború új szakasza kezdődött. A Szung-dinasztia uralma 1279-ben ért véget, ezután a Kubiláj által alapított Jüan-dinasztia kora kezdődött. Koreát szintén elfoglalták a mongolok (1261). A dél-kínai Nancsao állam (Tali) szintén mongol fennhatóság alá került (1253). A 13. század végén a mongolok több hadjáratot indítottak India (Delhi Szultánátus), Japán és Délkelet-Ázsia államai ellen (Amiam, Csampa, Sziám, Pagan, Szrividzsája [Indonézia]), amelyeket azonban nem szálltak meg.

      Kubiláj idején a birodalom központja Kínába került át (Peking/Kanbalik/Dadu), a Nagy Mongol Birodalom egységét azonban nem lehetett fenntartani. A különböző birodalomrészek önállósultak: Ilkanidák, Kék- és Fehér-Horda, Csagatáj-ulusz, Jüan Birodalom, mongol területek. A különböző uluszok egymás ellen is harcoltak. Ugyanakkor viszont a transzkontinentális Selyemút egészében a mongolok fennhatósága alá került, ami megkönnyítette az Ázsia és Európa közötti kereskedelmi kapcsolatokat. A 14. század folyamán az uluszok mongol vezetőrétege fokozatosan asszimilálódott, beolvadt a meghódított területek lakosságába. Az egyes uluszokon belül szintén gyakoriak voltak a belső viszályok, háborúk. A Nagy Mongol Birodalom fokozatosan kisebb államokra darabolódott szét.

Közép-Ázsia

 

Közép-Ázsia a 6–8. században

 

Közép-Ázsiában a 6. században a Heftalita Birodalom uralkodott. A heftaliták elleni harc szövetségbe tömörítette a terjeszkedő türköket és a határaikat biztosítani akaró a Szasszanida-dinasztia vezette Perzsa Birodalmat. A türkök 557-ben szövetséget kötöttek I Khoszrau Anusirvan (531–579) szasszanida uralkodóval, és a megegyezést Istemi lányának és a szasszanida uralkodónak a házasságával meg is erősítették. Az 560-as években a perzsa csapatok az Amu-darjától délre, míg a türkök a folyótól északra lévő heftalita területeket meghódították. A hefialita uralkodó 563-ban ugyan csatát vállalt a türkökkel szemben de vereséget szenvedett és életét vesztette. A szövetség azonban már 588-ban megszakadt, amikor a türkök verességet mértek a Babram Csobin vezette perzsa haderőre Herátnál. A győzelem után a két birodalom ismét békét kötött, és a határ az Amu-darja lett.

      A közép-ázsiai területek elfoglalása révén a türkök határosakká váltak a Perzsa Birodalommal és – belépve a dél-orosz steppe peremvidékére – megteremtették a kapcsolatot a Bizánci Birodalommal. A türkök mindkét hatalom esetében megkísérelték a Kínából szállított selyem értékesítését. A kereskedelemben nagy szerepet játszottak a közép-ázsiai szogd kereskedők. 568-ban türk követség érkezett Konstantinápolyba, amelyre válaszképpen még ebben az évben bizánci követek indultak el Istemi nyugati türk uralkodóhoz. A Kucsától és Karasartól északra a Julduz folyó völgyében lévő nyári szállásán a türk uralkodó fogadta a követséget. A bizánci–nyugati türk kapcsolatokban Istemi halálakor (576) állt be változás, amikor a türkök nehezményezték, hogy a bizánci kormányzat szövetségre lépett „szökött rabszolgáikkal” az avarokkal. 579-ben a nyugati türk uralkodó csapatai elfoglalták a Krím-félsziget bizánci kézen lévő fontos kereskedővárosát Bosporoszt.

      Az 580-as években azonban a bizánci kormányzat Boszporoszt visszaszerezte. 594-ben a nyugati türkök ura Istemi fia, Tardu, majd az ő utóda T’ung jabgu (618/619–630) idején a Nyugati Türk Birodalom ismét a térség vezető hatalmává vált. T’ung jabgu meghódította Toharisztánt, és ennek a területnek urává a fiát tette meg. A nyugati türk uralkodó birodalma a délorosz steppe keleti felétől egészen a Tarim- és a Fergánai-medencéig terjedt. T’ung jabgu szövetséget kötött Hérakleiosz bizánci császárral (610–641) a Szasszanidák ellen, aminek eredményeképpen 627-ben a bizánci–nyugati türk haderő együttes fellépése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy
II. Khoszrau vereséget szenvedett, majd életét vesztette, és utóda II. Kavad Szeroé beleegyezett egy a Bizánci Birodalom számára rendkívül előnyös béke megkötésébe. T’ung jabgu hatalmának végül egy a birodalmán belül kitört felkelés vetett véget 630-ban, halála után a birodalom két szárnya harcolt egymás ellen, magának követelve a kagáni címet. A belháború miatt a türkök elveszítették az Amu-darja mentén levő területeiket, és 638-ra két független államra estek szét, amelyek között az IIi folyó volt a határ. 657-ben a nyugati türköket kínai támadás érte, vereséget szenvedtek, és az utolsó nyugati türk kagán a kínai fogságába került.

      A 7. század második felében Közép-Ázsia két nagyhatalom a Bagdadi Kalifátus és a Tang-dinasztia vezette Kína ütközőterületévé vált. A kínai csapatok 640-ben bevették Kocsot és Besbalikot, majd 644-ben Karasar is behódolt. Kasgar és Hotan pedig szintén elismerte a kínaiak főségét. A 650-es évekre a Tarim-medence összes állama elfogadta a Tang-dinasztia uralmát. A helyi dinasztiák helyükön maradtak, csak uralkodóik most már mint a kínai császár alattvalói irányították.

      A 7. század második felében azonban a kínai uralom veszélybe került. Az eredetileg a Tibeti-fennsík déli részén megszerveződő Tibeti Birodalom lendületes terjeszkedésbe kezdett. A kínaiak feladták a négy helyőrségüket, amelyek közül utolsóként 677-ben Kucsa került a tibetiek kezére. 689-ben a kínaiaknak alárendelt nyugati türköket megtámadták a türgesek és vereséget mértek rájuk, vezetőjük Ücs Elig meghódította a nyugati-türkök területeit Csacstól egészen Besbalikig, és önálló nomád birodalmat alapított. A tibetiek gyengülését Kína a 7. század végén kihasználta, és visszahódította a Tarim-medencében korábban birtokolt, de elveszített területei nagy részét.

      Erre az időre a Perzsa Birodalmat az arab hódítás elsöpörte, és 651-ben létrejött az Omajjád Kalifátus, amely az Amu-darjáig terjeszkedett, 652-ben elfoglalta Balkhot és a 670-as években már adót szedett Buhara és Szamarkand uralkodóitól. 711-ben a keleti türkök Dzsungáriában megverték a türgeseket és vezéreiket Szakalt és öccsét is kivégezték, szétzúzva a Türges Kaganátust. Amikor a türk csapatok visszavonultak Belső-Azsiába a türgesek és dinasztiájuk egy tagja, Szuluk visszatértek és restaurálták kaganátusukat. A türges csapatok 719-ben bevették Szujabot, 726-ban és 727-ben pedig megostromolták Kucsát, majd folyamatosan támadták a Tarim-medence és Turfán városait. A muszlim csapatok 706-ban átkeltek az Amu-darján és elfoglalták Pajkendet, 711-ben a horezmi sahot hódoltatták, majd 712-ben Szamarkand uralkodóját is, 713-ban pedig Csacs (Taskent) került birtokukba. A muszlim ellenes szogdiai lázadásokba (728–730, 736–737) a türgesek és a tibetiek is beavatkoztak, de vereséget szenvedtek, a Türges Kaganátus pedig összeomlott. A Közép-Ázsiában hódító Kínát (740–750), az Abbászida csapatok állították meg Talas közelében 751-ben.

Az iszlám világ és a Szeldzsük Szultánság a 11. században

 

A Córdobai Kalifátusban a század elején gyakran váltogatták egymást a kalifák. Hol a berberek, hol a córdobaiak támogatta jelölt került hatalomra, ennek következtében 976 és 1031 között 10 kalifa uralkodott, közülük öten két alkalommal is. A tényleges erő a hadsereg kezében volt. A bomlás másik jele, hogy a Ceutát és Tangert birtokló Hammúdidák három alkalommal is magukhoz ragadták a kalifátusi hatalmat. 1027-ben az 54 éves Omajjád III. Hisám visszaszerezte ugyan a hatalmat, de nem volt ereje megtartani, így 1031-ben a córdobai vezetők bejelentették a kalifátus eltörlését.

      A politikailag tagolt nyugati iszlám területeket az Almoravidák (al-Murábitún) egyesítették újra. A berber eredetű dinasztia (1056–1147) neve olyan vallásos csoportra utalt, amelynek tagjai az iszlám határvidékén levő erődökben, ribátokban éltek. 1082-re egész Marokkót és Nyugat-Algéria nagy részét meghódították, végül 1086-ban Hispánia egy részét is elfoglalták. Az Almoravidák egyik jelentős uralkodója Juszuf Ibn Tásfín alapította Marrákech városát (1062), ami a dinasztia székhelye lett. Hispániai uralmukat a kasztíliai uralkodóval folytatott harcok jellemezték. 1083-ban a keresztény uralkodó megszerzi Toledót, amit 1085/6-ban az Almoravidák visszafoglalnak. Végül VI. Alfonz kasztíliai király 1086-ban vereséget szenvedett a zallakai csatában. 1106-ban, Ibn Tásfin halálakor az Almoravidák birodalma a Földközi-tenger keleti felét uraló Fátimidák kalifátusának nagyságával vetekedett. Utódai azonban nem tudták egyben tartani a birodalmat, így uralmuk a hispániai keresztények és az észak-afrikai Almohádok csapásai következtében 1146-ban véget ért.

      Egyiptomban a 11. század utolsó harmadában a Fátimidák saját török és szudáni rabszolgákból álló serege okozott gondot. Megregulázásukra Szíriából hívtak vissza csapatokat. A csapatelvonás meggyengítette a kalifátust a szeldzsükökkel szemben, akik 1076-ra megszerezték Szíriát. A 11. század végén pedig a Palesztinában és Szíriában megjelenő keresztesekkel kellett szembenézniük.

      Az oguz török eredetű szeldzsukok a 8. század utolsó harmadában telepedtek meg Transzoxániában, ahol később az Abbászidák, majd a Számánidák gázijaiként fokozatosan áttértek az iszlámra. A 10–11. század fordulóján a karahanida és a gaznevida seregben harcolva részt vettek a Számánida Emirátus megbuktatásában. A dinasztia két alapítója, Togril és Csagri, miután a dandakáni csatában (1040) megverték a gaznevida Maszúdot, megszerezték a Gaznevidák kezében levő Horaszánt és Horezmet. A Gaznevidák visszaszorultak Szisztán és É-India területére. 1043-ban a Kaszpi-tenger menti Tabarisztánt és Rájj városát, 1048-ban Kermánt, 1051-ben Dzsibált (Felső-Mezopotámia) hódították meg. Majd Togril 1055-ben vér nélkül elfoglalta Bagdadot, ahol a kalifa 1058-ban hivatalosan a szultán címet adományozta neki. Togrilt az Abbászida kalifa a szunnita iszlám megmentőjének tekintette. Togrilt Csagri fia, Alp Arszlán követte (1063–72), aki tovább növelte a szeldzsükök által meghódított területeket. Így Irak és Irán után Kis-Ázsia és Arménia megszerzése volt a szeldzsükök célja. 1064-ben a bizánci fennhatóság alatt álló örmény Anit hódították meg. A különböző török törzsek a szeldzsükök vezetésével Azerbajdzsán és Felső-Mezopotámia területére költözve támadásaikkal a Bizánci Birodalmat, valamint a Grúz Királyságot veszélyeztették. Miután Manzikertnél (1071) legyőzték a bizánciakat, a szeldzsukok kiterjesztik hatalmukat Kis-Ázsiára.

      A hatalmas területen fekvő Szeldzsük Szultanátust Nizám al-Mulk, a híres szeldzsuk fővezír (1063–92) szervezte meg perzsa mintákat követve. A Szeldzsük Szultanátus virágkorának Alp Arszlán (1063–72) és fia, Máliksah (1072–92) uralkodásának idejét tartják. Az utóbbi halála után megszűnt az egységes ellenőrzés a birodalom fölött, és különböző szeldzsük vezetők osztoztak a hatalmon.

      A szeldzsükök – az első olyan török eredetű hatalom, amely az iszlám világ közepén ragadta magához az uralmat – visszaszorították egy időre a síitizmus terjedését, ugyanakkor Kis-Ázsia eltörökösítése is uralkodásuk idejére tehető.

A Szeldzsük Szultanátus utódállamai

 

A Szeldzsük Szultanátus egységét Mohamed ibn Máliksáh szultán (1105–18) rövid időre helyreállította, de halála után a hatalmat fiai és férfi rokonai a hagyománynak megfelelően egymás között felosztották. Fiai, akik Nyugat-Perzsia és Irak területét kapták, egymással harcoltak a hatalomért. Ugyanakkor egyre nagyobb befolyásra tettek szert a szeldzsük hercegeket támogató török atabégek, amelyek közül a moszuli Imádaddín Zengi hamarosan megalapította a Zengidák dinasztiáját (1127–1262). A dinasztia tagjai sikeresen vették fel a harcot a keresztesekkel, így 1144-ben megszerezték Edesszát, 1154-ben pedig a frankoknak adófizető Damaszkuszt, majd 1164 Arta közelében egy győztes csata során elfogták az antiochiai fejedelmet szövetségeseivel együtt. A zengida Núraddín (1146–74) halála után utóda 1183-ban elfogadta az Ajjúbida fennhatóságot. A dinasztia uralmának a mongol hódítás vetett véget. Az iraki szeldzsükidák hatalmát a IV. Dávid (1089–1125) uralkodása idején felemelkedő Grúz Királyság, valamint a kalifák önállósulási törekvései is veszélyeztették, azonban a végső csapást Tekis horezmi sah mérte rájuk 1194-ben.

      Nem sokkal a manzikerti csata (1071) után két szeldzsük herceg, Szulejmán és Manszúr egy hadjárat során Iznik városáig és a Márvány-tenger vidékéig jutottak el. Szulejmán Nikaiába telepedett meg, ami az anatóliai szeldzsuk uralom kezdete. I. Kilidzs Arszlán (1092–1107) I. Máliksáh halála (1092) után önállósult. Székhelyét, miután a keresztesek elfoglalták Nikaiát (1097), a Konstantinápolyból Szíriába vezető fő útvonal mentén levő Konyába (Ikonium) helyezte át. A konyai uralkodóknak nemcsak a keresztesek, de a bizánciak támadásaival is gyakran szembe kellett nézniük. 1176-ban azonban a vesztes myriokephaloni csata után a bizánciak kénytelenek lemondani Anatólia visszaszerzéséről. A Konyai Szultanátusnak az 1242/3-ban megjelenő mongolok vetettek véget 1307-ben.

      Az Észak-Kappadókiában uralkodó török eredetű Dánismenida emírek 1085 után jelentek meg a térségben. Neokaiszareiaból az Ankara és Kaiszareia közötti kereskedelmi utat ellenőrizték, megadóztatták a Fekete-tenger parti városokat is, valamint grúz és örmény területek ellen vezettek portyákat. Több esetben jelentős győzelmeket arattak az első keresztes hadjárat seregei felett (1100, 1101, 1102). Időnként azonban a keresztesekkel léptek szövetségre a közös ellenség, a szeldzsükök és a bizánciak ellen. Végül a bizánciak segítsége ellenére a szeldzsükök 1178-ban véget vetettek a Dánismenida uralomnak.

      A török eredetű Szalgurok egy anarchikus korszakot kihasználva telepedtek meg Fárszban (1148). Elismerték a szeldzsükök fennhatóságát, majd 1217/8-tól a horezmi sahoknak fizettek adót a mongol hódításig. A szalgurok ezután először Ögödej nagykán, majd Hülegü vazallusai lettek, míg az utolsó atabég, Ábis Katun lányát feleségül vette Hülegü fia, Mengü Timur, akinek halálával (1282) véget ért a Dánismenida atabégek névleges uralma is.

Gaznevida Birodalom és a Karahanida Kaganátus

 

Iránban 1003-ban bukott meg a Számánida Emirátus. Területén a korábbi gázi harcosai, a török eredetű Gaznevidák hoztak létre jelentős államalakulatot (977/8–1187). A Gaznevidák az afganisztáni Gazna városáról kapták nevüket, ugyanis vezetőjük itt kapott illetményföldet, iktát katonai és kormányzói tevékenységéért. A dinasztia alapítója, Szebük-tigin (977–97) és fia, Mahmúd (998–1030) hatalmas birodalmat hoztak létre, amely virágkorában (az 1030-as években) magába foglalta a mai Irán keleti részét, Afganisztánt, Pakisztánt és Észak-India egyes területeit.

      A karlukok 744-ben részt vettek a II. Türk Kaganátus megdöntésében, majd az ujgurok nyomására Közép-Ázsiába vándoroltak. Az Ujgur Kaganátus bukásáról értesülve, a közép-ázsiai területeken élő karlukok vezetője felvette a kagán címet, és megalapította a Karahanida Kaganátust. Az új birodalom komoly fenyegetést jelentett a Számánida Emirátusra. A számánida emír, Iszmail ibn Ahmed 893-ben sikeres támadást indított a karlukok ellen, akik annak ellenére, hogy még varázslókat is bevetettek a küzdelemben, vereséget szenvedtek, és az emír bevette fővárosukat Taraszt. A karahanida uralkodó felesége is fogságba esett. Valószínűleg ez volt az a hadjárat, amely felborította az oguzok, kimekek és a karlukok közötti hatalmi egyensúlyt. A kimekek uralkodója megszabadulva a karlukok katonai nyomásától, felvette a kagán címet, az oguzok pedig nyugati terjeszkedésbe kezdtek, megtámadták a Volga és az Urál folyók vidékén élő besenyőket, akik vereséget szenvedtek, és nyugatra vándoroltak. Kelet-Európa legjelentősebb hatalma, a Kazár Kaganátus sikerrel verte vissza a besenyők támadását, akik emiatt rátörtek a magyarság dél-orosz steppe nyugati felén levő szállásterületére. A magyar csapatok a támadókat nem tudták megállítani, így szállásterületük feladására kényszerültek, és a Kárpát-medencébe költöztek. A 10. század második felében, a számánidákkal folytatott katonai és kereskedelmi tevékenység következtében a Karahanida Kaganátus iszlamizálódott, és ezzel kivédte a Számánida Emirátus expanziójának vallási alapját.

      A Karahanidák (ilekhánok) birodalma jelentős területekre terjedt ki, hatalma csúcsán a Tien-santól nyugatra fekvő területeket és Turkesztánt is magába foglalta. A Karahanidák a Gaznevidákkal együtt részt vettek a Számánida Emirátus felosztásában (999). Megszerezték a Szir-darja völgyét, valamint Buharát.

      A Karahanidák 1041/2-ben két részre osztották birodalmukat: az előkelőbb, a keleti rész, amelynek uralkodója a karahán címet viselte, az eredeti karahanida területeken, a Szemirecsje, Kelet-Fergána vidékén rendezkedett be Balaszagun vagy Kara Ordu központtal, és a fontos vallási-kulturális központnak számító Kásgárral. A nyugati részbirodalom vezetője Transzoxánia és Nyugat-Fergána vidékén uralkodott Özkend, majd Szamarkand fővárossal alakította ki hatalmi központját.

      A keleti karahanidák uralmának az Észak-Kínából nyugatra vonuló mongol karakitajok vetettek véget a 12. században. A nyugati részen élők a 11. század folyamán felemelkedő szeldzsükökkel kerültek szembe (1072/3), akikkel 1074-ben Szamarkandban békét kötöttek, majd fokozatosan a vazallusaik lettek. A karakitajokkal szemben azonban a szeldzsük–karahanida sereg is vereséget szenvedett a katváni steppén zajló csatában (1141). Így a karakitajok elfoglalták Transzoxániát és báburalkodókat állítottak a terület élére. A Buhara és Szamarkand vidékére szorult karahanidák a horezmi sahok és a karakitajok között egyensúlyoztak, míg 1210/11-ben Szamarkandban egy Horezm-ellenes megmozdulás után a sah elfoglalta a várost, és az utolsó karahanida kánt kivégeztette.

Gúrida Birodalom és a Karakitaj Kaganátus

 

Az iráni eredetű gúridák, akik nevüket az afganisztáni Gúr hegyvidékről kapták, a 10–11. század folyamán tértek át az iszlámra. A Gaznevidák egyre jobban visszaszorultak a felemelkedő szeldzsükökkel szemben, és azok adófizetőivé váltak. Miután a gaznevida Bahrámsáh (1118–57) megmérgezte az udvarában tartózkodó egyik gúrida vezetőt, majd egy másikat kivégeztetett, egy gúrida sereg 1150-ben elpusztította Gazna városát. Az egyre kisebb területen uralkodó Gaznevidák utolsó fellegvára, Lahór 1187-ben került a Gúridák kezébe. A Gúridák a maguk alapította központjukból, Firuzkuhból, valamint az 1173/4-ben véglegesen megszerzett Gaznából fokozatosan kiterjesztették hatalmukat a Gangesz medencéjében levő indiai államokra, majd észak felé fordulva, 1204-ben Horezm területére támadtak. Mohamed horezmi sah a karakitajok segítségével visszaverte támadásukat és elfoglalta Horaszánt is. Végül 1215-ben a horezmi sah eltávolította a Firuzkuhba székelő utolsó gúrida szultánt, és a Gúridák területei – az indiai részek kivételével – horezmi uralom alá kerültek.

      Az Észak-Kínát uraló kitajok hatalmát 1125-ben nomád hódító dzsürcsik döntötték meg. A kitajok egy része – akiket a továbbiakban karakitajoknak nevezünk az uralkodó dinasztia egyik tagjának, Jelü Tasinak a vezetésével nyugatra vándorolt. A nép a Góbi-sivatagon átkelve elérte Délnyugat-Mongóliát, és vezetőjük független nomád uralkodóként felvette a gürkán (egyetemes kán) címet. Továbbindulva átkeltek az kanszui-ujgurok szállásterületein, majd a keleti karahanida állam területén megalapították birodalmukat, amelynek fővárosa Balaszagun lett. A karakitajok 1141-ben összeütközésbe kerültek a szeldzsükökkel, és haderejük megsemmisítő vereséget mért szeldzsük–karahanida csapatokra Katavánál. A karakitajok az általuk elfoglalt közép-ázsiai területek lakosságának csak nagyon kis részét tették ki. Az iráni nyelvű városi lakosság a helyén maradt, csakúgy mint a különböző, a gürkán hatalmát elismerő nomád csoportok (karlukok, ujgurok), amelyek elismerték a gürkán hatalmát. A helyi uralkodók, ha hűséget esküdtek a gürkánnak, megtarthatták pozíciójukat.

      A nomád hódítók nem pusztították el az elfoglalt területek városait és fejlett földműveléssel rendelkező településeit. Az öntözéses gazdálkodáson alapuló földművelés és a kereskedelem adóztatása a karakitajok fontos bevételi forrása volt. A hódítók azonban megőrizték nomád életmódjukat, amit jól mutat az is, hogy a főváros Balaszagun mellett a birodalom elitje számára felállított nomád sátortábor helyezkedett el. Az államot a karakitaj haderő tartotta egyben, amely azonban nem állomásoztatott az egyes régiókban jelentős katonai erőt. A főváros környékén elhelyezkedő csapatok csak lázadások esetén vonultak ki. A Karakitaj Birodalom bukását egy a mongolok elől menekülő najman fejedelem, Gücsülük idézte elő, aki 1211-ben egy vadászat alkalmával fogságba ejtette a karakitaj gürkánt, akinek 1213-ban bekövetkezett halálával a dinasztiája is véget ért. Gücsülük átvette a Karakitaj Birodalom irányítását, de a mongolok támadásának nem tudott ellenállni. A mongol csapatok 1218-ban lerohanták államát, Gücsülük vereséget szenvedett és a támadók megölték.

A horezmi sahok birodalma

 

1017 után Horezmet a gaznevidák, majd 1042-ben a szeldzsükök szerezték meg, akik a terület élére kormányzókat neveztek ki. Ezek a kormányzók a horezmi sah címet viselték. A horezmi sahok dinasztiájának (1097–1231) alapítója Kutbaddín Mohamed (1097–1127), aki Szandzsar szeldzsuk szultán (1118–57) hű vazallusa volt. Az igazi alapítónak azonban Kutbaddín fia, Atsíz tekinthető, aki névleg ugyan elismerte a szeldzsuk uralmat, de ügyesen egyensúlyozva a szeldzsukok és a transzoxániai karakitajok között, kiterjesztette uralmát a Kaszpi-tenger keleti partvidékén és a Mandzsislák szigeten élő türkmenek fölé. Atsíz utóda, Il-Arszlán (1156–72) kihasználva a Szandzsár (1157) halála utáni hanyatlást, a szeldzsükök helyett a karakitajok fennhatóságát ismerte el, akik – mivel rendszeresen megérkeztek a gürkán udvarába az adók – nem avatkoztak be, mikor Il-Arszlán elfoglalta a karahanidák transzoxániai területét 1158-ban.

      A horezmi Il-Arszlán utóda, Aláaddín Tekis (1172–1200) ellenállt a gúridák, a szeldzsükök és a karakitajok alávetési törekvéseinek. Területének északi határait a Szir-darja alsó folyásánál élő kipcsakokkal és türkmenekkel szemben nemcsak megvédte, de a seregébe is sokakat toborzott közülük. Az ő segítségükkel 1194-ben legyőzte III. Togril szeldzsük uralkodót Nyugat-Iránban, így Horezm és Irán egy kézben egyesült. Utóda és fia, Aláaddín Mohamed (1200–20) alatt lett Horezm nagyhatalom. 1204-ben a karakitajok segítségével visszaverte a gúridákat, majd 1215-ben a megszerezte azok területeit. 1212-ben, miután megölte az utolsó Szamarkandban székelő karahanida uralkodót, Oszmán kánt, megszerezte a karahanidák maradék transzoxániai területét. 1217/18 telén Bagdadba indult, hogy az Abbászida kalifát, an-Nászirt (1180–1225) megfossza hatalmától, de egy nagy erejű hóvihar, valamint a kipcsakok közötti nyugtalanság miatt kénytelen volt visszafordulni.

Közép-Ázsia mongol meghódítása

 

A Dzsingisz kán vezette Mongol Birodalom az 1210-es években határossá vált Közép-Ázsia legjelentősebb államával a Hvárezmi Birodalonimal. Bár Dzsingisz kán felajánlotta Muhammad sahnak, hogy osztozzanak a világ feletti uralomban – amelyben a mongoloknak jutott volna kelet, míg a Hvárezmi Birodalom terjeszkedhetett volna nyugat felé – de a muszlim uralkodó a pogánynak és barbárnak tartott steppei monarcha ajánlatát visszautasította. 1218-ban a Hvárezmi Birodalom egyik helyőrségében, Otrarban a helytartó lemészároltatta Dzsingisz kán egyik karavánjának kereskedőit. A mongol uralkodó követelését pedig, miszerint a vétkeseket szolgáltassák ki neki, a sah megtagadta, amit a mongolok nyílt hadüzenetnek tekintettek. 1209-ben az addig a karakitajok fennhatóságát elismerő ujgurok behódoltak a mongoloknak, majd ugyanígy tettek 1211-ben a karlukok is. A mongolok elől menekülő najman fejedelem, Gücsülük pedig letaszította a trónról a karakitaj uralkodót, majd halála után maga ült a birodalom trónjára. A mongol csapatok azonban 1218-ban meghódították a Karakitaj Birodalmat és Gücsülüköt megölték. A mongol hadsereg ezen hódítások által értékes, a közép-ázsiai térséget jól ismerő segédcsapatokra tett szert.

      A Hvázezmi Birodalom ellen induló mongol sereg Dzsingisz kán vezetésével 1219 őszén Otrar alá ért, ahol három részre bomlott. A kán két fia, Csagataj és Ögödej hátramaradt és nekifogott a város ostromának. Dzsingisz kán legidősebb fia, Dzsocs elindult az Szir-darja irányába. A fősereg a kán vezetésével pedig továbbindult, és 1220 februárjában érkezett Buhara alá. Az ostrom harmadik napján a helyőrség – óriási veszteséget szenvedve – kitört a városból, majd a település megadta magát. Mivel a város lakossága nem tette le a fegyvert azonnal,
a mongolok a lakosságot rabszolgaként elhurcolták, a várost pedig felgyújtották. Innen továbbvonulva 1220 márciusában elérték Szamarkandot, ahol Csagataj és Ögödej csapatai – Otrar bevétele után – ismét csatlakoztak a fősereghez. A város öt nap után a támadók kezére került, akik a helyőrséget lemészárolták. Bár a Hvárezmi Birodalom fontos városai sorra a mongolok kezére kerültek, de Dzsingisz kán tisztában volt azzal, hogy a hódításai biztosításához nélkülözhetetlen a hvárezmi sah elfogása vagy megölése.

      A hvárezmi uralkodó üldözésére Dzsingisz kán két kiváló hadvezérét Dzsebét és Szübötejt indította el. A menekülő sah végül a Kaszpi-tenger egy kis szigetén – valószínűleg betegség következtében – meghalt. Az üldözők erről jelentést tettek a kánnak, aki engedélyezte számukra, hogy nyugati irányba előrenyomuljanak. Ennek során Dzsebe és Szübötej csapatai délről megkerülve a Kaszpi-tengert és átkelve a Kaukázuson megjelentek a délorosz steppén. 1221-ben öt hónapi ostrom után Ürgencs is a hódítók kezére került, akik leromboltatták a várost az Amu-darja ellen védő gátat és a várost elárasztották. Erre az időre Muhammad sah egyik fia, Dzsalal-ad-Dín Gaznába menekült, és megkezdte a Hvárezmi Birodalom megmaradt keleti területein uralmának elismertetését. Bár 1221-ben Perván mellett vereséget mért egy mongol seregre, de novemberben az Indus nyugati partján vereséget szenvedett, és seregének maradványaival Észak-Indiába menekült. A Hvárezmi Birodalom meghódítása után 1222 tavaszán a mongol csapatok nagy része Dzsingisz kán vezetésével visszatért Belső-Ázsiába. Dzsalal-ad-Dín 1224-ben visszatért Indiából, több alkalommal összecsapott a mongolokkal (1227, 1231), akik legyőzték, és 1231-ben meggyilkolták.

Az Ilkhanidák és Csagatajidák birodalma

 

A mongol seregek az 1220-as években érték el Iránt. 1220–22-ben támadták meg először Nyugat-Iránt és a Kaukázus térségét, de Nyugat-Iránt csak 1239-ben sikerült elfoglalniuk. A szeldzsük államok sorra mongol uralom alá kerültek. 1256-ban Hülegü megtámadta az iszmáilitákat (asszaszinok) és lerombolta váraikat. 1258-ban bevette és kifosztotta Bagdadot, ezzel megdöntve az Abbászida Kalifátust. A további hódítás a mamelukoktól elszenvedett vereség (1260) miatt elakadt.

      A mongolok megtelepedtek ÉNy-Iránban, Hülegü felvette az ilkán (’a törzs kánja’) címet, ezzel megalapítva az Ilkanidák dinasztiáját (1256–1336), fővárosa Tebriz lett, hatalma Iránra és Mezopotámiára terjedt ki. A dinasztia fennállása idején folyamatos harcban állt északon az Arany Hordával, nyugaton Egyiptommal és Szíriával.

      A mongol hódítók azonban nem tudtak beépülni a mezőgazdasági jellegű társadalomba, és a pásztorkodó életmód teret nyert a mezőgazdaság rovására. A nomád mongol és a letelepült helyi lakosság között állandó ellentétek voltak. Gazan kán (1295–1304) a belső feszültségeket orvosolandó, felvette az iszlámot, és államvallássá nyilvánította. Ugyanakkor vallásilag toleránsak voltak, így a később Irán „nemzeti” vallásává váló síitizmus is terjedhetett, valamint a keresztény missziók is püspökségeket hozhattak létre. Gazan idejétől kezdve a hatalom a török–mongol hódítóktól fokozatosan a helyi nemességre szállt.

      Az Ilkanidák bukását a mongol elem és a helyi lakosság összeolvasztásának kudarca okozta. Ehhez járult a mezőgazdaság hanyatlása és az állami bevételek csökkenése, valamint az ikta-rendszer örökletessé válása. Abu-Szaid kán halála (1335) után a birodalomban belharc robbant ki a helyi nagyurak között, és ez a birodalom teljes széteséséhez vezetett.

      A közép-ázsiai részeken Dzsingisz kán harmadik fiának, Csagatájnak az utódai rendezkedtek be a névadó halála után néhány évtizeddel. Az első független közép-ázsiai mongol uralkodó, Alugu (1259–65/66), Csagatáj unokája volt. Fennhatósága alá tartozott Horezm és a mai Afganisztán területe is. A Csagatajidákra, annak ellenére, hogy a fejlett Transzoxániát is birtokolták, nem hatott olyan intenzitással az iszlám, mint a Hülegidákra, és hosszú ideig megőrizték nomád életmódjukat is. Ezt tükrözi, hogy kánságuk hamarosan kettéoszlott: a Szemirecsje és Kelet-Turkesztán vidékén levő Mogulisztánra, ahol a nomadizmus erősebb volt, és a muszlim Transzoxániára. Természetesen a Csagatajida kánok többsége felvette az iszlám hitet, de volt köztük keresztény is. Miután 1346/7-ben Kazan kán vereséget szenvedett a helyi török előkelőktől, a török emírek állítottak báburalkodókat a Csagatajida-házból 1370-ig. Később, Timur (1370–1405) idejében pedig Ögödej leszármazottai álltak a terület élén. Ezen a területen alakult ki a csagatáj török irodalmi nyelv a 15. század folyamán.

Timur Lenk birodalma

 

A Csagatáj Birodalom Transzoxániára és Turkesztánra szakadt ketté. A kettő közötti harc Transzoxánia ura, Timur uralomra kerülésével ért véget (1370). Timur Lenk, a Timurida-dinasztia (1370–1507) alapítója, a Csagatajida Birodalom egyik jelentős mongol törzséből a Barlaszból származott. 1360-ban jelent meg először a forrásokban, amikor a keleti Csagatajida területek ellen harcolt. 1369-ben Timur összegyűjtve a törzsi arisztokráciát, korábbi szövetségesét, Huszeint a Csagatajida Birodalom törzsszövetségi uralkodóját, és átvette a hatalmat. Timur mivel nem volt Dzsingiszida leszármazott, Ögödej leszármazottait ültette a trónra, mint báb kánokat. Ő maga is a maga és utódai hatalmának legitimálása érdekében, Dzsingiszida hercegnőt vett feleségül, és felvette a güregen ’uralkodói vő’ címet. Az iszlámot támogató Timur fővárosa Szamarkand lett, amelyet nemcsak megerősített, de számos új épülettel is megszépített. 1370-ben a Csagatajidák is elismerték hatalmát. Ennek ellenére uralkodásának első tizenkét évében számos törzsi felkeléssel és elszakadási kísérlettek kellett szembenéznie, amelyeket azonban erővel vert le.

      Timur uralkodásának első éveiben a Fergána völgyébe és a Csagatajida Kánság keleti részébe vezetett hadjáratokat, ez utóbbi területre hamarosan kiterjesztett hatalmát, mivel a megosztott törzsi vezetők nem tudtak egységesen szembeszállni vele. Timur célja valószínű, hogy Dzsingisz kán birodalmának helyreállítása volt. E tervét azonban az ő támogatásával a Fehér Horda élére került (1376/7) Dzsingiszida Toktamis húzta át. Toktamis ugyanis hamarosan megszerezte az Arany Hordát (1382) is, de ettől kezdve a korábbi szövetségesek harcban álltak egymással az azerbajdzsáni területek miatt 1395-ig. Ebben az évben indított hadjáratába először Toktamis seregét győzte le Timur, majd végigpusztította az Arany Horda területét. 1380/1 és 1396 között több alkalommal Perzsia, 1398–99-ben India, 1400–1-ben Szíria és 1402-ben Anatólia területén vezetett hadjáratokat, és e területeket fennhatósága alá is vonta. 1402-ben Ankaránál legyőzte, és fogságba ejtette I. Bajezid oszmán szultánt. Keleten meghódította Horezmet, a Szir-darjától északra levő és a Fergánai-medencében fekvő városokat is, valamint igényt tartott Kásgárra.

      Timur hódításai mellett jelentős államépítő tevékenységet folytatott, Perzsia területén megszervezte az adminisztrációt, hasonlóképpen Irakban és Azerbajdzsánban is erre törekedett, de itteni hatalma bizonytalan maradt. A hódításaival együtt járó pusztítás alaposan megváltoztatta egész Közép-Ázsiát, a nomád életforma jelentős területeken elterjedt, és nagy lendületet kapott. Ugyanakkor a hadjáratai után számos olyan várost újjáépíttetett, amelyek a harcok során elpusztultak, valamint új területeket nyitott meg a földművelés számára. Birodalma egy részén perzsa és török–mongol minták alapján szervezte meg az adminisztrációt, amelynek nyelve a perzsa és a csagatajida török volt. A Timur államának legtöbb tartományát hercegek kormányozták, akik az uralkodó fiai vagy unokái voltak. Timur szoros ellenőrzést gyakorolt a kormányzói felett, és maga vezette a nagyobb hadjáratokat is. A szunnita Timur nemcsak az iszlám terjedését támogatta, hanem a történetírást és az építészetet is. Szamarkandban a legjobb építészeket gyűjtötte egybe. Ma is áll a Gur-Emir, Timur kék kupolás mauzóleuma és a kedvenc felesége számára építetett vallási iskola nagy része.

      Timur a Dzsingiszida leszármazott báburalkodók nevében maga irányította birodalmát, amit halálakor (1405) négy fia között felosztott. Utolsó hadjáratát, amelyet Kína ellen szervezett, már nem tudta befejezni.

Timur Lenk birodalmának utódállamai

 

Timur halála előtt (1405) négy fia: Omár sejk, Dzsahángír, Miránsah és Sáhruh között szétosztotta birodalmát. A négy fiú egymás közti harcainak következményeképpen területeket veszítettek el, így Horezmet az Arany Horda, Azerbajdzsánt a Kara-kojunlu ’Fekete Ürü’ szerezte meg (1408).

      A síita Kara-kojunlu (más néven Baráni vagy Báránlu), egy oguz eredetű, türkmén dinasztia volt, amely Kelet-Anatólia, al-Dzsazíra és Irán nyugati részét uralta. A különböző török törzsek szövetségéből álló Kara-kojunlu Bajrám Hodzsa (1351–80) idején tett szert történelmi jelentőségre. Utóda Kara Mehmed azonban 1389-ben vereséget szenvedett a Kis-Ázsia keleti részén felemelkedő Ak-kojunlu ’Fehér Ürü’ szintén török konföderációtól. Kara Joluk Oszmán, aki az Ak-kojunlu Birodalom alapítójának tekinthető, Timur vazallusaként részt vett az ankarai csatában (1402), aminek következtében megkapta Dijár Bakir területét, ami a Tigris torkolatától addig terjedt, ahol a folyó nyugat–kelet irányú folyása délkeleti irányba fordult. Az Ak-kojunluk terjeszkedését sokáig a Kara-kojunluk akadályozták, míg végül Kara Oszmán fia, Uzun Haszán (1466–78), a legjelentősebb Ak-kojunlu uralkodó legyőzet őket (1467). A kelet felé nyomuló oszmán törököket azonban már nem tudta megállítani. Uzun Haszán és utóda alatt az európai hatalmak, különösen Velence és a pápa az oszmánok elleni szövetségest látták bennük.

      A szunnita Ak-kojunluk 1502-ben vereséget szenvedtek az új iráni hatalomtól, a síita Szafávidáktól. Timur fiai közül Sáhruh (1405–1446/7), aki Horaszán kormányzója volt, fokozatosan kiterjesztette hatalmát testvérei területeinek egy részére is. Ő állta útját a Kara-kojunluk terjeszkedésének, akiktől 1420-ban Azerbajdzsánt ragadta el, majd két hadjárat (1429, 1435) során vazallusaivá tette őket. Sáhruh bizonyos időszakokban formális fennhatóságot gyakorolt az oszmánok és a delhi szultánok felett is, de nem tudta megakadályozni, hogy a Csagatajidák visszaszerezzék Kásgárt és vidékét (1435). Halála után az egymással rivalizáló Timurida hercegek összecsaptak Horaszánban, és legyilkolták egymást (1449). Az ennek következtében területeket veszített Timuridák Horaszán, Kermán és Transzoxánia területére szorultak.

      A már említett Miránsah unokája, Abú-Szaid megszerezte Szamarkandot az Ulugbeg-ágtól (1451). 1458-ban pedig Herátot, és a következő évben fővárosává tette. Majd tovább terjeszkedett Transzoxánia, Horaszán és Mázandarán irányába, elhárítva az üzbégek és a horezmi Huszein Bajkara, Omár sejk egyik leszármazottjának támadásait. Abú-Szaid hadjáratot vezetett Azerbajdzsánba (1468), azt remélve, hogy visszaszerzi a tartományt, és megakadályozhatja az Ak-kojunlu felemelkedését. De vereséget szenvedett, fogságba esett és meghalt (1469). Korábbi ellenfele és rokona, Huszein Bajkara a következő évben megszerezte Herátot, ami a város kulturális felvirágzásához vezetett. Birodalma magába foglalta keleten Balhot, nyugaton Bisztámot; északon Horezmet, délen pedig Kandahárt és Szisztánt. Timur egykori birodalmának északi területei Abú-Szaid fiai kezén maradtak. Az idősebbik, Ahmad szultán Szamarkand és Buhara vidékén uralkodott, míg ifjabb testvére, Omár sejk központja Fergána volt. Taskend és a határterületek felett a testvérek valamint a keleti Csagatajidák osztozkodtak. Badaksán, Tirmidz, Csagániján és Hiszár egy másik testvér, Mahmúd szultán kezében volt.

      A timurida birodalom két része közötti határok viszonylag stabilak maradtak Huszein Bajkara szultán haláláig (1506), bár mindkét oldalról voltak próbálkozások a területszerzésre.

      Abú-Szaid fiainak halála (1494–5) hatalmi harcokhoz vezetett Transzoxániában, így a timurida területek a mongol eredetű, de török kultúrájú Sejbánida-dinasztia hatalma alá kerültek.

Belső-Ázsia

 

Zsuanzsuan Birodalom

 

Az Északi Wei Birodalom nagy ellenfelei a zsuanzsuanok voltak, akik a szien-pik közül váltak ki, eredetileg a T’o-pa Wei függőségében éltek. A kínai hagyomány szerint T’o-pa Kui (386–409) alatt kezdődött meg a felemelkedésük. Első önálló uralkodójuk Sö-lun kagán (402–410) volt. Utódai közül Hu-lü kagán (410–414), Pu-lu-csen (414) és Ta-t’an kagán (414–429) uralma alatt folyamatos háborúban álltak a Wei-házzal. Wu-t’i kagán (429/430–444), 431 és 436 között átmenetileg adó-ajándék viszonyt létesített Kínával. Wu-t’i utóda T’u-ho-csen kagán (444–464) alatt is folytatódott az ellenségeskedés. Enyhülés csak Jü-kiu-lü Jü-cs’eng kagán (464–485) uralma alatt következett be. Az ő utóda, Jü-kiu-lü Tou-lun kagán (485–492) alatt tört ki a t’ie-lö (kao-kü) törzsek lázadása, amelynek leverése a türkök felemelkedését okozta. Sikertelensége okán utóda nagybátyja, Jü-kiu-lü No-kai kagán (492–506) lett. Ő békét kötött a Wei-házzal, ami az utóda Jü-kiu-lü Fu-t’u kagán (506–508) alatt is folytatódott. A különbség abban volt, hogy az utóbbi már nem kapott Wei hercegnőt feleségül. Ő és utóda, Cs’ou-nu kagán (508–521) folyamatosan háborúzott a kaokü néppel. 516-ban sikerül is átmenetileg pacifikálni őket.

      A zsuan-zsuan követek engedélyt kaptak arra, hogy ne a vazallus országok követeinek szertartásrendje szerint tisztelegjenek az udvarnál 518-ban. Ezt követően 520-ban A-no-kui Kínába menekült, Szu-cung császártól kért segítséget trónja visszaszerzéséhez. A-no-kui kínai tartózkodása során deklaráltan vazallusként viselkedett. Az udvarban ennek ellenére a vazallus uralkodók mögé rangsorolták. A császár Suo-fang kün fejedelmévé és a zsuan-zsuanok királyává (wang) nevezte ki. 521-ben térhetett haza, miután megvesztegette Jüan Ji főminisztert (cai-sziang). Mialatt A-no-kui Kínában tartózkodott, a zsuan-zsuanok között Ano-kui apai nagybátyja, a korábi sze-li-fa, P’o-lo-men (521–524) lett a kagán.

      A császári udvar úgy tervezte, hogy A-no-kui uralkodjék északkeleten, T’u-zsonál, míg P’o-lo-men tartsa fejedelmi szállását Szi-hai-kürinél, Tirnhuangtól északra. P’o-lo-men, akinek mindhárom felesége a heftalita uralkodó húga volt, megkísérelt Tunhuangból a heftalitákhoz menekülni, de útközben elfogták. 524-ig Lojangtől délre élt száműzetésben. 522-ben A-no-kui – nagy valószínűséggel népének szorult helyzetében – vetőmagnak való kölest kért Kínától. Hasonló esetre legközelebb csak a türk Qap(án qa)an (691–716) uralma alatt került sor. Az éhínség 523-ban is folytatódott, ezúttal A-no-kui Kínából állatokat rabolt, és túszként Jüan Fu császári főtitkárt is magával hurcolva, akit Sz-cung császár küldött követségbe a zsuan-zsuan vezér lecsillapítására. 524-ben fellázadtak azok a zsuan-zsuanok, akik 521 óta kínai helyőrségekben éltek. Ebben talán P’o-lo-men halála is közrejátszhatott. Császári parancsra A-no-kui verte le őket 525-ben. Ugyanebben az évben A-no-kui felvette a kagán címet. Követe, Jü-kiu-lü Mi-o adót hozott a Wei fővárosba, 527-ben prdig követe, Kung Feng-king járt a fővárosban adóval. A-no-kui alávetett helyzete ezzel véget is ért.

       Szucung (516–528) császár utóda, Hiao-csuang (528–530) 528-ban kiemelte a vazallus államok sorából a zsuan-zsuanokat. Megengedte a kagánnak, hogy a kínai császárokhoz hasonlóan névtabuval őrizze a saját személynevét, s beadványaiban ne nevezze magát alattvalónak. 532-ben A-no-kui kínai hercegnőt kért a fia számára. Az udvar 533-ban egyezett bele a házasságba. A még egységes Északi Wei-ház utolsó uralkodója, Hiao-wu (532–534) császár uralma alatt alaposan átrendeződtek a hatalmi viszonyok. A-no-kui jó diplomáciai érzékkel külön kapcsolatot épített ki Hien-wuval, C’i főhercegével (wang). A legkedvesebb lányát adta hozzá feleségül. 550-ben az Északi C’i-ház valóban letaszította trónjáról a Keleti Weit. Ez a dinasztia nyújtott 552 után rövid ideig menedéket A-no-kui utódainak és népének. Miután 534 telén a Nyugati- és a Keleti Wei kettévált, a két új dinasztia versenyt futott a zsuan-zsuanok kegyeiért.

      Néhány évig tartó ellenségeskedés után 540-ben A-no-kui hajlandónak bizonyult a Keleti Wei hűségére térni. 540–541-ben a Keleti Wei és a zsuan-zsuanok között alakultak házassági kapcsolatok, amelyet a kagán ezer lóval hálált meg. E kapcsolatoknak hála, 550-ig béke honolt a Keleti Wei északi határán. Időközben 542-ben – illetve más forrás szerint 546-ban – A-no-kui leányunokája megkapta a Lin-ho hercegnője címet és férhez ment C’i Sen-wu főherceg (wang) kilencedik fiához, Cs’ang-kuang hercegéhez (kung). Ezzel tovább erősödtek a zsuanzsuan hatalom és a Keleti Wei örökökébe lépni készülő Eszaki C’i közötti kapcsolatok. A kínaiak véleménye szerint A-no-kui egyenrangúnák tekintette magát a császárral. A-no-kui uralmának utolsó két évében az Északi C’i vette át a Keleti Wei korábbi szerepét. Miután 552-ben A-no-kui vereséget szenvedett a türköktől és öngyilkos lett, utóda és rokonai elmenekültek. Teng-csu kisebbik fia, T’ie-fa próbált meg az eredeti szállásterületen maradva ellenállni a türköknek.

      Mivel T’ie-fa elesett a kitajok elleni harcban, Teng-csu került a trónra. Egyik főembere, A-fu-t’i azonban őt is megölte, így K’u-t’i került a trónra. 553-ban új türk támadással is szembe kellett néznie a megroppant zsuan-zsuan hatalomnak. 554-ben An-locs’en fellázadt, Wen-szüan császár pedig személyesen vonult ellene, a zsuanzsuanok több alkalommal is vereséget szenvedtek, mégis az egész év folyamán fosztogattak. 555-ben Wen-szüan újra hadjáratot indított a zsuan-zsuanok ellen, ugyanebben az évben a türkök is hadra keltek ellenük, ami a zsuanzsuan hatalom összeomlását eredményezte.

A türkök

 

A Türk Kaganátus volt az első hatalom, amely Kína határától a Fekete-tengerig a saját uralma alatt egyesítette az eurázsiai steppék térségeit. A türk hatalom volt a csúcspontja annak a belső-ázsiai birodalmi hagyománynak, amely az ázsiai hunokkal kezdődött, s az ujgurok belső-ázsiai hatalmának bukásával (840) ért véget.

      A későbbi történeti időkben általánossá váló. s napjainkig az egész török nyelv- és népcsalád összefoglaló nevéül is használt türk népnév az 5–7. században még csak egy törzsszövetség neve volt. A türk hatalom egy dinasztia, az Asina köré szerveződött. Az Asina-ház totemisztikus eredetlegendája szerint a türkök ősei egy, az ellenség által elpusztított hiung-nu törzs véletlenül életben maradt, és egy nőstényfarkas által felnevelt fiúgyermeke és a nőstényfarkas közös ivadékai lennének, számos változatban maradt fenn kínai forrásainkban.

      A türkökről először 439-ben tettek említést a kínai krónikák, amikor a tabgacs eredetű Északi Wei-ház (386–534) csapatai legyőzték a Kanszuban hatalmat gyakorló, hiung-nu eredetű Északi Liangot (389–439). Ennek az eseménynek a következtében kerültek a türkök ősei az Altaj-hegységbe, ahol, az akkor hatalma csúcsán levő zsuan-zsuanok alattvalói, kínai forrásaink szerint „kovácsai” lettek. Az Altajtól délre nomadizáló t’ie-lö (kao-kü) törzsszövetség 508 és 521 után 546-ban kelt fel a 6. század folyamán immáron harmadjára a zsuan-zsuan uralom ellen. A zsuan-zsauanok szolgálatában az Altajban élő türkök verték le e felkelést. Ugyanakkor a zsuan-zsuanok ura A-no-kui megtagadta, hogy a türkök vezérének hercegnőt küldjön, a türkök sértett vezére előbb Kínához fordult, majd kínai támogatással leverte a zsuan-zsuanokat. A Türk Birodalom alapítója Bumin († 552) trónra léptekor felvette a Ji-li k’o-han címet. A türk birodalmat megalapító fivérek Bumin és Istemi († 576) közül az előbbi birtokolta a belső-ázsiai kagánoknak karizmatikus felhatalmazást (qut) adó szent hegyet, a mai Hangaj-hegység egyes részeivel azonosítható Ötükent. T’u-men halála után a birodalom keleti fele feletti hatalmat és a kagáni címet fia vagy öccse K’o-lo (552–553) örökölte. K’o-lot még 553-ban Mu-han (553–572) követte a trónon, aki K’o-lo öccse volt. Ez volt a Türk Birodalom kialakulásának és gyorsan elért nagyhatalmi státusának a kora. Miután 555-ben sikerült végleg legyőzniük a zsuan-zsuanokat, fogadták a tőlük keletre és északra élő kitajok és kirgizek hódolatát. A zsuan-zsuanok egyébként nem egykönnyen adták meg magukat. Nem csak a türkökkel harcoltak, de az őket 553-ban befogadó C’i-házat is folyamatosan zaklatták. Végül ez lett a vesztük. Innen a türkökkel szövetséges Nyugati Wei területére űzték őket, és ők 555-ben kiadták maradványaikat a türköknek.

      Mu-hannal kapcsolatban említik először a kínai források a türk kagánok farkasfejes zászlaját, valamint a fu-li (böri ’farkas’) testőrgárdát. Mu-han uralma alatt írták le elsőször a kínai források a birodalom tisztségviselőit. A birodalom nyugati területei feletti uralmat fivérétöl megkapó Istemi és utódai fennhatósága alá tartozott a Kaspi-tótól nyugatra elterülő hatalmas terület is, a Kaukázus előterében és a Fekete-tengertől északra elterülő pusztákkal. A türkök 557-ben kötöttek szövetséget a perzsákkal, a közös ellenfél a heftaliták voltak.

      Később a szassznida hatalommal szakító türkök a keletrómaiakhoz fordultak. A keletrómai követjelentésekből az derül ki, hogy a (nyugati) türkök urának szállása, az Ektag, görög nevén Aranyhegy volt. Istemi szállása nagy valószínűséggel a Julduz folyó völgyében, Kucsától és Karasartól északra terülhetett el. A keletrómaiak és a türkök barátinak induló viszonyát hamarosan ellenségeskedés váltotta fel. Az ellenségeskedés kitörésének oka az volt, hogy a türkök nehezményezték a kialakuló keletrómai–avar kapcsolatokat. Az a kijelentés, hogy a kárpát-medencei beköltözők valójában nem avarok lennének, hanem varchoniták, először Valentinos követjárása (576) kapcsán került forrásaink szövegébe.

      Még a türköknél volt a Valentinos-féle követség, amikor a türk szolgálatban hadakozó utigurok ostrom alá vették a kimmériai Boszporuszt. Ezzel, ha csak átmeneti időre is, de veszélybe került a Krímben és környékén az 5. század óta stabil bizánci fennhatóság. A 6. század utolsó évtizedeire datálható buguti felirat állítása szerint, a harmadik kagán Mu-han (553–572) egy buddhista kolostor alapítását rendelte el a birodalma szívében. Mu-han öccse volt Taszpar kagán (572–581). Az ő halálának éve volt a türk nagyhatalom végének kezdete. Ebben az évben (581) kezdte egyesíteni a leendő Szui-ház (589–617) az addig szétdarabolt és a türköktől nagy mértében függő Észak-Kínát. T’o-po halála után fia, An-lo és Mu-han fia, Ta-lo-pien küzdöttek a hatalomért. Közülük emelkedett ki egy korábbi „kis kagán”, Se-tu (Nivar), aki megszerezte az Ötükent (581–587). An-lo, a Tola folyónál kapott szállást és második kagáni címet. Ta-lo-pien az A-po kagáni címet kapta. A későbbi dinasztikus harcok során a birodalom nyugati fele átmenetileg A-po kezébe került. Tardu 594-ben került vissza a kínai száműzetésből. Uralma alatt feltartóztathatatlanul folyt a t’ie-lö törzsek 601-ben kezdődött lázadása. 603-ban a helyzete annyira tarthatatlanná vált, hogy végül a t’u-jü-hunok közé menekült. Távozásával a kaganátus valóban két részre szakadt. Egy keletire és egy nyugatira.

      A keleti kaganátus 630-ban kínai uralom alá került. A kínai hatalom a türköket a Góbitól délre telepítette le. A nyugati kaganátus fénykora 628–630 körülre tehető, amikor T’ung sö-hu kagán (618–630) csapatai nagy szerepet játszottak Herakleiosz (610–641) császár Perzsia elleni hadjárataiban. A hatalmaskodó kagán halálával megrendült a nyugati türk hatalom. Önálló hatalommá váltak a kazárok, s a kelet-európai t’ie-lö törzsek önállósodtak, s létrehozták a Bolgár Birodalmat.

A Második Türk Kaganátus

 

A nyugati türk népességet tíz törzsbe szervezték 650 körül, de ez már nem segített a dinasztikus belharcoktól gyötört kaganátuson. 657-ben a kínaiak támadást indítottak. Az utolsó nyugati türk kagán Asina Ho-lu 659-ben kínai fogságban fejezte be életét. A nyugati türk népesség ettől kezdve a kínai és az előretörő arab hódítók közötti harcok szenvedő alanyává vált. 702-ben a nyugati türkök egyik korábbi törzse, a türgesek kezébe került a hatalom. A kínai uralommal elégedetlen keleti türkök 679-ben és 681-ben is sikertelenül keltek fel a kínaiak ellen.

      Végezetül, az Asina nembéli Qutluγ vezetésével tört ki egy sikeres felkelés. Az új vezér felvette az Elteris kagán címet, s maga mellé vette a türk történelem talán legnagyobb hatású államszervezőjét, hadvezérét és politikusát, Tonjukukot. Az ő tényleges irányítása mellett a türkök 687-re érték el egykori szállásterületeiket a Hangaj-hegységben. Ez ebben az időben a t’ie-lö törzsszövetségből kivált, s az ujgurok vezette tokuz-oguzok kezén volt.

      Elteris kagánt halála után fivére Kapgan vagy kínai nevén Mo-cs’o kagán (691–716) követte a trónon. Az ő uralma alatt érte el legnagyobb területi kiterjedését a második türk kaganátus. Uralma alá kerültek a tokuz-oguzok és egy rövid időre a nyugati türkök tíz törzse is. A 709-ben indult nyugati hadjárat során – nagy szerepet játszott Tonjukuk mellett az a Bilge, aki később kagán lett – a türkök először bravúrosan átkeltek a téli Szaján-hegységen majd legyőzve a kirgizeket (710), 710–711 folyamán legyőzték és szétverték a türgeseket. 712 és 713 folyamán azonban katasztrofális vereséget szenvedtek az Amu-darja mentén hódító araboktól, majd ezt követően, 714-ben hiába próbálkoztak Besbalik ostromával, ugyanis a kínaiaktól szenvedtek vereséget. A meghódított törzsek Kínában kerestek menedéket, s a kagán is a lázadás áldozatául esett 716-ban. A helyzetet súlyosbította, hogy a kagán megkísérelte a saját fiát, Fu-küt a trónra juttatni. Őt és környezetét azonban félreállította az elhunyt Elteris kagán kisebbik fia, aki Tonjukuk kivételével lemészárolta az udvari főembereket, köztük az új kagánt is. Ezt követően a fivérét juttatta trónra Bilge kagán (716–734) címen, míg ő maga a Kül (vagy egyes olvasatokban Köl) címen a birodalom fegyveres erejét irányította. Az ő emlékhelyeiken állították a híres orhoni feliratokat, míg Tonjukuk, aki az új uralkodó apósaként 718-ban térhetett vissza a kegyvesztettségből, már korábban felállította a maga feliratát Nalajh közelében.

      A Kínához fűződő kapcsolatok eleinte feszültek voltak, az új uralkodó sikerrel stabilizálta az uralmát és uralkodása a türk hatalom utolsó felvirágzását jelentette. Ő maga 734-ben, egy udvari főembere által megmérgezve vesztette életét. A halálát követő évtized folyamán a türk hatalom már lényegében folyamatos káoszba süllyedt, és 744–745 folyamán átadta helyét az ujgurok birodalmának.

Az Ujgur Kaganátus

 

A Türk Birodalom vezető népeleme a türk törzsekből állt, akik számos más törzset legyőzve uralkodtak Belső-Ázsiában. Az egyik alávetett népcsoport a tokuz-oguz törzsszövetség volt, amelyhez az ujgur törzsek is tartoztak, de 745-ben, a törzsszövetség vezetői lettek. Az ujgurok által vezetett törzsszövetség a baszmil és karluk törzsszövetség támogatásával megdöntötte a második Türk Birodalmat (745). Az ujgurok a türkök felett aratott győzelem után, a szövetségeseiket is legyűrték, és önálló birodalmat szerveztek.

      Az Ujgur Birodalom a legyőzött Türk Birodalom területét elfoglalta, központja az Orhon folyó mentén Ordu-balik lett. Az Ujgur Birodalom kiterjedt a mai Mongólia, a Góbi-sivatag és Mandzsúria területeire, északon pedig csaknem a Bajkál-tóig ért. Ujgur fennhatóság érvényesült az Altáj és a Tien-san hegységek területén. Az ujgur kagánok jó viszonyra törekedtek a Kínai Birodalommal, jelentős számú állatot adtak el Kínának, és cserébe selymet követeltek. A kereskedelem nem a kölcsönös előnyökön alapult, ugyanis az ujgurok esetenként a kereskedés fenntartására kényszerítették Kínát.

      Az Ujgur Birodalom fénykora a 8. század második felére tehető, a kínai selyem az ujgur kereskedelem fontos áruja lett, amelyet Közép-Ázsiába vittek tovább. Az Ujgur Birodalomban jelentős szerephez jutottak a közép-ázsiai eredetű szogd kereskedők, akik a birodalom adminisztrációjának irányításában is jelentős szerepet kaptak. Az ujgur kagánok politikájának következtében a 8. század második felében elterjedt a manicheus vallás Belső-Ázsia keleti részén, majd Kínában is megjelent. Az ujgurok átvették a türk rovásírásat, a manicheizmussal együtt pedig a szogd írás is elterjedt, emellett az ujgurok saját nyelvű írásbeliséget is kialakítottak.

      Az Ujgur Birodalom jelentős vereséget szenvedett 790-ben a tibetiektől, akik bevonultak Bes-balik városába, illetve csaknem egy évszázadra elfoglalták a Tarim-medencét, amelyen a Kína és Közép-Ázsia közötti kereskedelmi utak haladtak át. A következő évtizedekben több ujgur törzs is igyekezett magához ragadni a birodalom irányítását, a leigázott törzsek pedig fellázadtak. Az ujgurok közötti hatalmi harcok kedvező lehetőséget biztosítottak a kirgizeknek, akik 840-ben elfoglalták Ordu-balikot, és ezzel megdöntötték az Ujgur Birodalmat.

A kirgiz hatalom Belső-Ázsiában

 

A kirgiz győzelem után az ujgurok menekülni kényszerültek, a győztesek pedig elfoglalták a megdöntött birodalom területének jelentős részét. A kirgiz hatalom 840–920 között volt a legerősebb, de nem jött létre egy új steppei birodalom, amely a korábbi zsuan-zsuan, türk, ujgur birodalmakhoz hasonlóan megszervezte volna Belső-Ázsia törzseit. Belső-Ázsia hatalmas térségein kisebb törzsi csoportok és népek osztoztak, a régió legjelentősebb hatalma Kína lett, amely hosszú időre megszabadult a nyomasztó katonai fölénnyel rendelkező nomád birodalmak fenyegetésétől. A szétszóródott ujgur és más nomád törzseket a kínai birodalmi politika ügyesen felhasználta saját érdekében, az ujgurok egyik csoportja Kína északnyugati határa mentén telepedett le, Kanszu vidékén, a másik részük pedig a Tien-san hegyei között talált menedéket.

      Belső-Ázsia keleti felének nomád népei három évszázad múlva, a Mongol Birodalom felemelkedésének korában jutottak meghatározó szerephez a történelmi események alakításában.

India

 

A Gupta Birodalom az 5. században

 

A Gupta-dinasztia egy vaisja rendbéli valószínűleg korábban a kusánok vazallusaiként uralkodó fejedelmi dinasztia volt, amely a központját Magadhaban rendezte be. A Gupta Birodalom első jelentős uralkodója I. Csandragupta (320–335) fia és utóda, Szamudragupta (335–380) uralkodása idején állama egyesítette India jelentős részét. Szamudragupta a déli hódításai révén a birodalmához csatolta a Bengáli-öböl nyugati partvidékét és hatalmát elismertette a Pallavákkal. II. Csandragupta (380–415) – aki a testvérével Rámaguptával való polgárháborút megnyerve lépett trónra – leányát a Vákataka Állam uralkodójához adta feleségül, így annak halála után Közép-India legbefolyásosabb államát a kiskorú trónörököse helyett Csandragupta lánya irányította. Szintén a birodalmán megerősítését szolgálta, hogy Nága-dinasztiabéli hercegnőt vett feleségül, amely nyugati hódításai során nagy előnyt jelentett. Északnyugat-India eddig független kusán eredetű fejedelemségei elismerték a Gupta Birodalom fennhatóságát. Még olyan távoli államok, mint Sri Lanka is kénytelen volt jó kapcsolatokat ápolni a Gupta Birodalommal. Belpolitikai téren fontos lépése volt, hogy elődeivel szemben az aranypénzek mellett ezüst és rézpénzeket is forgalomba hozott, állama második hatalmi központjává pedig Uddzsajinít tette meg. Utódának I. Kumáraguptának (kb. 414–455) már fel kellett venni a harcot a birodalma nyugati felén feltűnő fehér hunokkal, akiknek a támadásai a Gupta Birodalmat egykori törzsterületére szorították vissza, ahol az 5. század végére omlott össze a dinasztia uralma.

      A Gupták idején a hinduizmus újjáéledését tapasztalhatjuk. Szamudragupta visszaállította eredeti szerepét az állammal kapcsolatos áldozati szertartásoknak, és törekedett a kasztrendszer következetes alkalmazására. Sivát és Visnut tette a vallás főisteneivé és megnőtt a képek szerepe a hindu vallásban. Az 5. század folyamán a közép-ázsiai Heftalita Birodalom vereséget mért a Kusán és a Szaszanida Birodalomra is, és hatalmi súlyának növekedését kihasználva 455-ben és 458-ban betöréseket hajtott végre Észak-Indiába. Az indiai forrásokban fehér hunnak nevezett támadók első jelentős uralkodója, Tóramána (490–502 körül) idején a kezükre került Szind, Rádzsásztán és Nyugat-India egy része, és a Gupta Birodalom pedig fokozatosan Magadha és Nyugat-Bengál területére zsugorodott össze. Tóramána utóda fia, Mihirakula – aki a buddhizmus üldözője volt – a kezdeti sikerek után vereséget szenvedett a Gupta uralkodótól, Naraszimhaguptától, és a fehér hun uralom Gandhára és Pandzsáb területére szorul vissza, ahol a fővárosuk Szialkó lett. A 6. század első felében Jasódharman Málvá uralkodója is vereséget mért a fehér hunokra, de végleges bukásuk a század második felében a türkök és a Szasszanida Birodalom együttes támadásának áldozatául esett Heftalita Birodalom összeomlásával kapcsolódik össze. Az Indiában maradt fehér hunok beolvadtak a hindu társadalomba. Vezető rétegük a ksatrija kaszt tagja lett, a Gudzsarát területére telepedett csoportjuk pedig a Gurdzsara-Pratihára-dinasztia révén fontos tényezőivé váltak Közép-Indiának.

      Közép-Indiában a 3. században a Vákatakák állama szerezte meg a hatalmat. Az 5. században a főváros Nardivardhana volt. Ebben az időben a Vákatakák állama a Gupta Birodalom gyámkodása alá került. A Gupta Birodalom gyengülésének hatására a Vákatakák állama számos független fejedelemségre esett szét, amelyek hamarosan el kellett, hogy ismerjék a Csálukják fennhatóságát.

Harsa birodalma 640 körül

 

A Gupta Birodalom 6. századi bukása után Észak- és Közép-Indiát a Maukharí dinasztia kísérelte meg uralma alá hajtani. Első jelentős uralkodójuk, Isánavarmann és utódai idején már megszerezték Eszak-India ez időbeli hatalmi központját, Kanaudzsot és sikeres harcokat folytattak a fehér hunok ellen. A 7. század elején azonban államuk lehanyatlott. Helyét az 5–6. század fordulóján megalakult Thanészár állam vette át, amelynek uralkodója Prabhákaravardhana sikeresen harcolt a fehér hunok és Észak-India kisebb hindu államai ellen. Utóda fia, Rádzsjavardhana miután a Maukharí állam és Málvá közötti háború során az utóbbi győzelmet aratott és bevette Kanaudzsot, beavatkozott a küzdelembe. Bár csapatai vereséget mértek Málvá haderejére, de annak szövetségese Gauda uralkodója, Sasánká azonban legyőzte őket és Rádzsjavardhana életét vesztette. Utóda, testvére Harsa lett, aki ügyes diplomáciával rákényszerítette Sasánkát, hogy felhagyjon a további támadásokkal és feladja Kanaudzsot.

      Harsa a fővárosnak Kanaudzsba való áthelyezésével Észak-India nagy részét egyesítette. Csapatai a 620-as években elfoglalták Gaudát, és további terjeszkedésének csak a 630-as években a II. Pulakésin vezette Csálukja Birodalom elleni hadjárata során elszenvedett veresége szabott határt, így fel kellett adnia azt a tervét, hogy Közép-Indiára is kiterjessze fennhatóságát. Birodalmáról részletes híradást hagyott hátra egy kínai buddhista zarándok, Hszüan Cang, aki szerint az uralkodó a tulajdonát képező földeket négy csoportra osztotta. Az első bevételei az állami kiadások fedezésére szolgáltak, beleértve az állami istentiszteleteket is, a második, illetve a harmadik a fontos személyek vagy nagy szellemi teljesítményt nyújtó emberek ellátását, a negyedik pedig a jótékonykodást szolgálta. Az államnak adó gyanánt a mezőgazdasági termékek egyhatodát kellett beszolgáltatni, a kereskedelmi forgalmat magas vámok sújtották. A különböző vallások és vallási irányzatok (hinduizmus, buddhizmus, dzsainizmus) hívei szabadon gyakorolhatták hitüket. A kora viszonyai között rendezett és stabil birodalom Harsa 647-ben bekövetkezett halála után hamarosan összeomlott. Utóda, egyik minisztere – akinek kínai forrásban fennmaradt neve az Arunásva vagy az Ardzsuna nevet rejtheti – meggondolatlanul háborúba keveredett a Kínai Birodalommal, amelynek során vereséget szenvedett, és Harsa egykori állama egymással harcoló fejedelemségekre esett szét.

      Közép-Indiában Harsa birodalmának ellenfele a Csálukja Birodalom volt. Ennek egyik uralkodója, I. Pulakésin a 6. század közepén Vátápit tette meg állama fővárosává, utódai pedig a 7. század elejéig meghódították egész Közép-Indiát. Az állam legjelentősebb uralkodója II. Pulakésin (609–642) kiváló hadvezéri képességeire támaszkodva nem csak megállította Harsa déli terjeszkedését, hanem számos sikeres hadjárata során kiterjesztette hatalmát a Bengáli-öböl nyugati partvidékére is. Emellett meghódította a Palláváktól Véngit, ahol testvére Kubdzsa Visnuvardhana uralkodott előbb helytartóként, majd pedig később önállóan, megalapítva a Keleti-Csálukják államát. II. Pulakésin vesztét éppen a terjeszkedése okozta. A Pallava állam uralkodója, I. Naraszinhavarman (kb. 625–642) több hadjáratot vezetett ellene, és ezek egyikében 642-ben Vátápi ostroma során II. Pulakésin is életét vesztette. A súlyos vereség után ugyan a 7. század második felére a Pallavákat a Csálukják csapatai sikerrel visszaszorították, de 753-ban a dinasztiát a Rástrakuta uralkodó, Dantidurga végleg megsemmisítette. A Pallavák első jelentős uralkodója Szinhavisnu a 6. század végére a Pándják és a Csólák államának elfoglalásával kiterjesztette uralmát Dél-India jelentős területeire. A dinasztia legjelentősebb uralkodója, I. Naraszinhavarman volt, aki sikerrel állította meg a Csálukja Birodalom déli irányú terjeszkedését, és a harcok során esett el legfőbb ellenfele II. Pulakésin. A Pallavák állama a 9. század végén a Csólákkal való összeütközés hatására lehanyatlott.

India a 9. század végén

 

A korábban a Csálukják vazallusaként uralkodó Rástrákuta-dinasztiának az egyik tagja Dantidurgá 753-ban fellázadt és függetlenítette magát. A 8. század végén Dhruva (780–794) uralkodása idején a Rástrákuták háborúztak a Pallavákkal, a Keleti-Csálukjákkal és a Pálákkal északon pedig hadat vezettek Málvába. A dinasztia fénykora III. Góvinda (793–814) uralkodására esett, aki Észak-India középső részére is kiterjesztette hatalmát. Utódai Nripatunga (814–880), II. Krisna, III. Indra és III. Krisna (939–968) idején folytatódott a terjeszkedés. Legyőzik a Paramárákat, 916/917-ben lerombolták a Pratihárák fővárosát Kanaudzsot, bevették Kanycsípuramot és Tandzsavúrt, 949-ben pedig Ganga uralkodójának támogatásával vereséget mértek I. Parántaka Csóla uralkodóra. III. Krisna halála után azonban előbb a Málvá állam foglalta el a fővárost Mánjakhétát, majd pedig 973-ban a Csálukják megdöntötték a dinasztia uralmát.

      A Gurdzsára-Pratihárák egy valószínűleg fehér hun uralkodócsalád volt, amely Radzsásztánból kiindulva Észak-India nyugati felét fokozatosan uralma alá hajtotta. Egyik uralkodójuk, II. Nágabhata (805–833) megszerezte Kanaudzsot és szövetségesévé tette a Bengáli-öböl keleti partján elterülő Kalinga államot, amely lépése a Pálák ellen irányult. A halála után bekövetkezett hanyatlást Mihira Bhódzsa (kb. 836–885) állította meg, aki a Pálákkal és a Rástrákutákkal folytatott sikeres háborúi során megerősítette állama domináns helyzetét Észak-Indiában. Utódai idején azonban a hanyatlás egyre nyilvánvalóbbá vált. I. Mahéndrapála (kb. 885–910) birodalmának Kasmírral határos részét elveszítette, az őt követő Mahipála (912–944) idején pedig a Rástrakuták kifosztották Kanaudzsot, a Pálák csapatai pedig egészen Pataliputráig nyomultak előre. A 10. század végén lezajló Észak-India elleni muszlim támadásokat más hindu dinasztiákkal összefogva sem tudták megállítani. Amikor pedig Mahmúd Gúritól 1018-ban vereséget szenvedtek, majd a következő évben Kanaudzs is a támadók kezére került, a dinasztia hatalma összeomlott.

      Az Északkelet-Indiát uraló Pálák dinasztiájának létrejötte 760 körülre datálható, amikor egy sikeres hadvezért Gópálát alattvalói uralkodóvá választották. Utóda fia, Dharmapála beavatkozott az Észak-India uralmáért folytatott küzdelembe, de a Rástrákutáktól elszenvedett vereség hatására elveszítette a Gangesz és a Jamúna közötti területeit, majd le kellett mondania Kanaudzsról is, amely előbb a Rástrákuták később pedig a Gurdzsára-Pratihárák kezére került. Utóda – a dinasztia legsikeresebb hódítója – Dévapála meghódította a Bengáli-öböl északkeleti partvidékét és Asszámot.

      A számánidák állama és a Gurdzsára-Pratihárák birodalma között helyezkedett el Kásmír, amelynek uralkodója Lalitáditja Muktápída (kb. 724–760) Észak-India jelentős hatalmává tette államát, amit az is mutatott, hogy csapatai 733-ban bevették Kanaudzsot, kiterjesztette a fennhatóságát Pándzsábra, északra pedig az Amu-darja felső folyásáig tolta ki állama határát. 747-ben – a hindu hagyományoknak megfelelően legitimálva hatalmát – egy nagy tűzszertartással nemzetségét beillesztette a ksatrija kasztba. Birodalma azonban 756-ban bekövetkezett halála után összeomlott, és ezt a folyamatot csak az újonnan a hatalmat megszerző Utpala-dinasztia első uralkodójának, Avantivarmannak (855–885) sikerült visszafordítania. A törzsterületeken helyreállította a közbiztonságot, a mezőgazdasági termelést pedig a csatornahálózat kiépítésével növelte. Utóda fia, Sankaravarman (883–902) visszahódította Pándzsábot és a Kásmírtól északra lévő területek egy részét is. Halála után azonban a dinasztia, a testőrség és a királynék, valamint ágyasok által trónra juttatott züllött uralkodók idején alárendelt szerepet játszott a térség történelmében

      A Csóla-dinasztia felemelkedése a 9. század közepére tehető, amikor elfoglalták Tandzsavúrt és megtették fővárosukká. A 907-ben trónra lépő I. Parántaka jelentős sikert ért el, amikor vereséget mért a Pándjákra és bevette fővárosukat, Madurait. Északi irányban a Rástrakutákkal szemben azonban már nem volt ilyen sikeres, 949-ben III. Krisnától súlyos vereséget szenvedett Takkólamnál, és az ellenség elfoglalta Kánycsípuramot és Tandzsavúrt is. A halála utáni zűrzavaros időszak több évtizedig eltartott.

India a 11. században

 

A 10. század végén a Csólák hanyatlását I. Rádzsarádzsa (985–1014) állította meg, aki vereséget mért nem csak a Csérákra, hanem bevette a Pándják fővárosát Madurait is. A Dél-India feletti hegemónia megszerzésének következő lépéseként elfoglalta Sri Lanka északi részét, megszerezte az Indiától délre elhelyezkedő Maldív-szigeteket, majd birodalmához csatolta a Bengáli-öböl nyugati partvidékét. Utódja, I. Rádzséndra (1014–1044) 1017-ben teljesen elfoglalta Sri Lankát, és bár az 1021–1025 között a Pálák ellen folytatott háborúja nem zárult teljes győzelemmel, de csapatainak egészen a Gangeszig való előrenyomulása azt jelentette, hogy a Csólák most már közvetlenül befolyásolni tudják Észak-India hatalmi viszonyait. Utóda, I. Rádzsádhirádzsa (1044–1052) bár sikerrel leverte a Pándják, a Csérák és Sri Lanka támadását, de ezt követően testvére merényletének esett áldozatul. A zűrzavaros helyzetet I. Kullótunga (kb. 1070–1122) trónra lépése változtatta meg, aki perszonálunióra lépve a Keleti-Csalukjákkal, az ország fölé fiát majd pedig testvérét nevezte ki helytartónak. Gyengekezű utódai idején a Csóla állam törzsterületére szorult vissza, majd véglegesen a 13. században szűnt meg.

      A 10. században egy addig a Rástrakuták vazallusaként uralkodó Csálukja-ág, amikor uraik a Paramáráktól vereséget szenvedtek, önálló politikai szerepre jutott. Mikor pedig az északi határaik mentén élő Paramárák uralkodóját Mundzsát elfogták és kivégezték, hatalmukat sikerült megerősíteniük. A 11. század első felétől – kihasználva a Paramárák uralkodójának Bhodzsának halálát – jelentős területeket szereztek meg tőlük. 1052-ben pedig I. Szómésvara Csálukja uralkodó Koppam mellett vereséget mért Rádzsádhirádzsa Csóla uralkodóra, és ezzel megerősítette hatalmi helyzetét Közép-Indiában. A Paramárák, akik korábban a Gurdzsára-Pratihárák és a Rástrakuták vazallusai voltak a 10. század végére függetlenné váltak. Egyik uralkodójuk, Mundzsa (974–993/994) bár hatszor viselt sikeres hadjáratot a Csálukják ellen, de amikor a hetedik alkalommal elővigyázatlanul átkelt a Gódávarí folyón, II. Tailápán Csálukja uralkodó fogságába esett, aki kivégeztette. Utóda Bhódzsa (1000–1055) 1019-ben vereséget mért a Csálukjákra, akik azonban a 11. század közepén megtámadták őt, elfoglalták a fővárosát Dhárát, és szövetségben a Laksmi-Karna Kalacsuri dinasztiával vereséget mértek a Paramárákra és kifosztották az országot. A Paramára állam ugyan túlélte ezt, de csak annak köszönhetően, hogy a 14. századig nem volt olyan hatalmi tényező a térségben, amely érdekelt lett volna megszüntetésében.

      A 10. század végén a Pálák területei Nyugat- és Dél-Bengálra zsugorodtak össze. A hanyatlást csak Mahípálának (kb. 988–1038) sikerült megállítania. Bár visszaszerezte Észak-India keleti felét, de az 1021–1025 között lezajlott háborúban vereséget szenvedett I. Rádzséndra Csóla uralkodótól. Amikor azonban ellenfele váratlanul abbahagyta a hadműveleteket, biztosítani tudta a Gangeszen túli területeit. Fia és utóda, Najapála (kb. 1041–1072) védekező harcokra kényszerült a Laksmi-Karna Kalacsuri-dinasztiával szemben. Utóda III. Vigrahapála uralkodása idején I. Szómésvara Csóla uralkodó az Észak-India keleti fele ellen vezetett hadjárata során a Pálák államát is elfoglalta és a harcok során III. Vigrahapála is elesett. A halálát követő trónharcok során Rámapála került hatalomra, akinek elsőként az Észak-Bengálban élő Kaivarta törzs lázadását kellett levernie, majd hozzálátott a dinasztia hatalmának restaurálásához. Utódai alatt azonban a hanyatlás megállíthatatlanná vált egészen a dinasztia 12. századi végleges bukásáig.

      Alptegin a Számánida-dinasztia egyik török rabszolgája Gazna székhellyel önálló államot alapított 962-ben. Utódai Szebüktegin és annak fia és utóda Mahmúd (999–1030) megerősítette államát, majd az utóbbi zsákmányszerző hadjáratokat vezetett Észak-Indiába. 1027 után meghódította Perzsia nagy részét, Turkesztánt, és birodalmának határa nyugaton elérte a Kaszpi-tengert és az Aral-tavat. Utóda fia, Manszúr súlyos vereséget szenvedett a szeldzsüköktől, 1050-ben pedig a Gúridák elpusztították Gaznát. A Gaznavidák ezen események hatására áttették a székhelyüket Lahórba, ahol a dinasztia 1186-ig maradt fenn.

A Delhi Szultanátus 1206-ban

 

A korábban Gaznavida fennhatóság alatt élő Gúridák a 12. század közepére önállósodtak. Egyik uralkodójuk, Aláuddín Huszain 1150-ben bevette Gaznát, de a várost nem tudta megtartani, amely az oguzok kezére került. A települést csak 1173-ban tudta visszaszerezni az egyik Gúrida uralkodó, Gijászuddín Muhammad, aki testvérét Muhammad Gúrit nevezte ki annak helytartójává, aki 1175-ben az utolsó Gaznavida uralkodó, Mahmud Gaznevi üldözése során benyomult Pándzsábba. Muhammad Gúri 1178-ban egy Észak-India ellen irányuló hadjárata során vereséget szenvedett Gudzsarát uralkodójától, de 1185-ben elfoglalta Sziálkót és 1186-ban megdöntötte a Gaznavidák dinasztiáját, majd székhelyüket, Lahórt saját fővárosává tette. 1191-ben III. Prithvirádzs Csauhán uralkodó a szövetségesei segítségével Thánészár közelében sikerrel mért csapást Muhammad Gúri hadseregére, de a következő évben már a muszlim csapatok győzedelmeskedtek, és a fogságba esett III. Prithvirádzsot kivégezték. Ez a siker megnyitotta az utat a muszlimok számára, hogy elfoglalják Észak-Indiát. A 12–13. század fordulóján kezükre került Bihár és Bengál. 1206-ban, azonban amikor Muhammad Gúri Lahórból Gaznába igyekezett, merénylet áldozata lett. Utóda egyik rabszolgája és magas rangú katonai parancsnoka Kutubuddín Ajbak lett, aki megalapította a Rabszolga-dinasztiát, de uralmát csak Észak-Indiában sikerült elfogadtatnia, Gazna városát és a körülötte elterülő közép-ázsiai területeket elveszítette.

      India hindu fejedelemségei között ez időben nem alakult ki egy erős állam, amely szövetségeseket gyűjtve maga köré útját tudta volna állni a muszlim terjeszkedésnek. A kisebb-nagyobb hindu fejedelemségek egymás elleni harcai és az egyes államok folyton változó határai is az egységes irányítás ellen hatottak. A hindu hadseregek ekkorra már elavulttá váltak. A kizárólag ksatrija kasztba tartozó – ajzószerek hatására csatába induló – harcosok, az elefántok használata és az elavult taktika, a muszlim csapatokkal szemben nagy hátrányt jelentett. Ráadásul a támadók soraiban nagyszámban találunk közép-ázsiai nomád népcsoportok tagjait, akik mindennapi életének szerves részét alkotta a harc, és lóállományuk is sokkal jobb volt, mint hindu ellenfeleiké. A muszlim társadalom kevésbé volt merev, a kiemelkedő teljesítményt nyújtó harcosok előtt nyitva állt az út a felemelkedés előtt. A muszlim csapatok ideológiája – a bálványimádók elleni szent háború – pedig a harctéri sikerek mellett magával hozta a hindu vallási központok pusztítását, amellyel demoralizálták ellenfeleiket.

      Gurdzsára-Pratihárák helyébe lépő Gáhadava-dinasztia a 11. században jött létre, de mindvégig regionális hatalom maradt. 1192-ben amikor III. Prithvirádzs Csauhán uralkodó vereséget szenvedett a muszlim csapatoktól, veje a Gáhadavák uralkodója, Dzsajacsandra, nem nyújtott neki segítséget. 1194-ben Muhammad Gúri Csandavámál megsemmisítő vereséget mért a Gáhadavákra, és az ütközetben maga Dzsajacsandra is elesett. Utódai mint a Delhi Szultanátus vazallusai 1226-ig államuk annektálásáig hatalmon maradtak. A Szénák első jelentős uralkodója Vidzsajaszéna (kb. 1095–1158) volt, aki meghódította Bengált, Asszamot és Orisszát. Egyik utóda Laksmanaszéna (kb. 1180–1206) az előrenyomuló muszlim csapatok támadásai miatt 1197-ben elveszítette Bihárt, majd 1199-ben a fővárosa, Nadiá is a támadók kezére került. A Szénák uralma a Gangesztől keletre levő területekre szorult vissza, ahol a 13. század közepéig maradt fenn a dinasztia. A Csálukják államában a 12. század második felében a Laksmi-Karna Kalacsuri-dinasztia került hatalomra. A század végére azonban a Csálukja-dinasztia visszaszerezte a hatalmát, de a dinasztia utolsó uralkodója, IV. Szómésvara 1188-ban volt vazallusaitól, a Jádaváktól súlyos vereséget szenvedett, ami a dinasztiája bukásához vezetett. A Csólák állama a 12. század második felében egyre csökkent. Elveszítették Sri Lankát, korábbi vazallusaik, a Pándják és a Csérák sorra elszakadtak. 1267-re a Pándják megdöntötték a Csólák hatalmát.

A Delhi Szultanátus Muhammad ibn Tuglak uralkodásáig

 

A Delhi Szultanátus uralkodója, Kutubuddín Ajbak († 1210), után az utódlás kérdése mellett a külső fenyegetés is súlyos politikai gondot okozott. A Mongol Birodalom terjeszkedése során hamarosan elérte Észak-India határát, és a Gaznából elűzött Tádzsuddín Jildiz 1214-ben elfoglalta Lahórt. A helyzet megoldása Kutúbuddín Ajbak egyik rabszolgájára és egyben utódjára, Málik Samszuddín Iltutmisre hárult. Miután 1216-ban Taráin mellett vereséget mért Tádzsuddín Jildiz csapataira, bevette Lahórt, majd 1229-ben a bagdadi kalifa a nagy szultán címmel tüntetve ki, elismerte országa legitim uralkodójának. Leverte a fellázadt rádzsputokat (1226), elfoglalta Bengált (1230–1231), majd bevette Uddzsajinít (1234). Halála (1236) után leányát, Razíját jelölte meg, akinek uralmát a muszlim előkelők egy része nem fogadta el, és polgárháború tört ki, amelyet azonban az uralkodónő csapatai sikerrel levertek. Razíja bukásához az vezetett, hogy egy kegyence megsértette azon török előkelők egy csoportját, akik az uralkodónő legfőbb támaszát jelentették, akik erre fellázadtak. 1240. október 13-án a lázadók vereséget mértek Razíja csapataira, ő maga férjével együtt fogságba esett és kivégezték.

      A mongol csapatok 1241-ben érték el Észak-India határát, és bevették Lahórt. A zűrzavaros politikai helyzetnek Iltutmis egyik bizalmasának Gijászuddín Balbannak a hatalomra kerülése vetett véget. A jó képességű és kiváló szervezőnek bizonyuló új uralkodó átszervezte a hadsereget, saját embereit állítván a kompromittálódott korábbi vezetők helyébe, helyreállította a közbiztonságot és újjáépítette Lahórt. A sikerek mellett súlyos kudarcok is érték. 1285-ben a mongol csapatok betörtek Pandzsábba, és az uralkodó legidősebb fia, aki felvette velük a harcot elesett a küzdelemben. Utóda Kaikubád gyengekezű uralmának a török eredetű előkelők egy csoportja vetett véget, amikor 1290-ben meggyilkolták az uralkodót. Utóda Dzsaláluddín Fírúz (1290–1296) az uralkodása idején két jelentős hadjáratot vezetett: elsőként a Radzsputok által uralt Rathambhór várát ostromolta sikertelenül, ezt követően pedig 1292-ben legyőzött egy mongol sereget, és egy részének – miután áttértek az iszlámra – engedélyezte, hogy letelepedjenek az országában. Az uralkodó 1296-ban egyik unokaöccse, Aláuddín Hildzsi (1296–1316) merényletének esett áldozatul, aki ezt követően átvette az uralmat. Az új uralkodó, aki céljának India egészének a meghódítását tekintette, sikerrel szerezte vissza Rathambór várát. Terveinek végrehajtásához növelte az adókat, megalázó módon bánt a hindu lakossággal és széles körű kém és besúgóhálózatot hozott létre, majd 1303-ban bevette Csitórt, és 1305-ben csapatai elfoglalták Málvát.

      A mongol támadások, amelyek közül kiemelkedik az uralkodó által személyesen védett Delhi 1303-ban történt sikertelen ostroma, azonban a következő években (1304, 1306, 1307) folytatódtak. Aláuddín Hildzsi 1307–1312 között sikeres hadjáratokat indított Közép-India ellen, ahol a lakosság egy részének kiirtásával törte meg az ellenállást. Ennek következménye lett az India déli részén létrejövő hindu állam, Vidzsjanagar felemelkedése. Az 1316-ban bekövetkezett halála után kitört polgárháborút egyik hadvezére Gázi Málik Gijászuddín Tuglak nyerte meg, aki 1320-ban lépett a Delhi Szultanátus élére. 1321-ben csapatai megtámadták a Kakatiják államát Közép-Indiában, és a következő évben bevették fővárosukat Varangalt. 1324-ben fennhatóságát elismertette Bengálban is. 1325-ben – valószínűleg a fia Dzsauna herceg által szervezett – merényletben veszítette életét. Utóda fia és gyilkosa, Muhammad ibn Tuglak (1325–1351) néven foglalta el a trónt.

      A Jadáva-dinasztia, amelynek uralkodói korábban a Gurdzsára-Pratihárák és a Csálukják vazallusai voltak a 12. századra függetlenné vált. Egyik uralkodójuk, V. Bhillama (1185–1193) legyőzte a Csálukjákat és bevette a fővárosukat Kaljánát. Uralkodása idején elhúzódó és váltakozó szerencsével vívott háborúkat a Hójsalákkal. Utódai, Dzsaitugi (1193–1198) és Szinghana uralma idején az Jádávák állama Közép-India legjelentősebb hatalma lett. A 13. század elején Krisna (1247–1261), majd pedig Mahádéva (1261–1270/1271) uralkodása idején elhúzódó és tartós eredményeket nem hozó háborúba bocsátkoztak szomszédaikkal, és 1250-ben összecsaptak egy a Paramára állam területén fosztogató muszlim sereggel. A Mahádéva halálát követő polgárháborút Krisna fia, Rámacsandra nyerte meg. Az ő uralkodása idején zajlott le Aláuddín Hildzsi 1294-es támadása, amelynek során a muszlim csapat megtámadta Dévagiri erődjét. Az uralkodónak csak súlyos békefeltételek ígéretével sikerült a támadókat távozásra bírni.

      A Jádavák szorult helyzetét kihasználva a Hójsalák az állam déli terülteit elszakították. Amikor pedig Rámacsandra felmondta a Delhi Szultanátussal kötött békét, egy muszlim sereg nem csak hogy végigpusztított országán, hanem őt magát is fogságba ejtette. Az uralkodó azonban hat hónapi raboskodás után hazatérhetett és ettől fogva segédcsapatokat biztosított a muszlimok déli irányú katonai akcióihoz. A békés viszonynak a Rámacsandra fia és utóda, Sankaradéva ellen 1313-ban vezetett muszlim expedíció vetett véget, aminek során a hindu uralkodó életét vesztette. Amikor 1316-ban Aláuddín Hildzsi a Delhi Szultanátus uralkodója meghalt, Rámacsandra veje, Harapála fellázadt a muszlim uralom ellen. 1317-ben a leverésére indított muszlim sereg bevette Dévagirit, és a harcok során Harapála is elesett, akinek halálával a Jádávák dinasztiája is megszűnt létezni. A Hójsalák, akik korábban a Csálukják vazallusai voltak, II. Bittiga (1173–1220) uralkodása idején függetlenedtek. A muszlim előrenyomulás ezt az államot is elérte. 1310-ben Aláuddín Hildzsi csapatai elfoglalták III. Ballála (1291–1341) Hójsala uralkodó országát, aki a tricsinopoli csatában vereséget szenvedett és életét vesztette, ami dinasztiája bukását okozta.

A Delhi Szultanátus Muhammad ibn Tuglak uralkodása idején (1325–1351)

 

Muhammad ibn Tuglak (1325–1351) vitatott személyiségű uralkodója volt Észak-Indiának. Mélyen vallásos muszlim volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy néha durván megsértse vallása előírásait. 1337-ben sikertelen kísérletet tett arra, hogy birodalmának határait Tibet irányába kitolja. Bár serege elfoglalta Kángra-Nagarkót erődjét, de a további előrenyomulás sikertelen volt és csapatainak csak töredéke tért vissza erről a vállalkozásról.

      Sikertelennek bizonyult az a terve is, hogy török és mongol katonák segítségével közép-ázsiai területeket csatoljon államához. Belpolitikai lépései között is több hibásnak bizonyult. Kísérletet tett az ezüstpénzeknek rézpénzekkel való felváltására, úgy hogy az új fizetőeszközt a régi névértékén kellett volna elfogadni. A kísérlet természetesen nem vált valóra. Lázadásokhoz vezetett, hogy az állam területeit egységes nagyságú adókerületekre osztotta, azzal azonban nem számolt, hogy a különböző régiók képtelenek lesznek egységes összegű adót befizetni. A belső ellenállás letörésére a fővárost Delhiből Daulátábádba helyezte át, de ez a lépése, amely a Delhit uraló török eredetű arisztokrácia politikai súlyát volt hivatva megtörni, akárcsak az a terve, hogy katonailag és pénzügyileg stabilizálja birodalmát, kudarcba fulladt. 1338-ban a Bengálban, 1340-ben Dél-Indiában és 1347-ben pedig Közép-Indiában tört ki felkelés a szultán uralma ellen. Muhammad ibn Tuglak a súlyos pénzügyi gondokkal és helyi lázadásokkal gyengített birodalom uralkodójaként egy Szindbe vezetett büntető hadjárat során halt meg 1351-ben.

A Delhi Szultanátus szétesése

 

Muhammad ibn Tuglak halála után a Delhi Szultanátus trónját egyik unokatestvére Málik Radzsab foglalta el Fírúz Sáh (1351–1388) néven. Szakított elődje adópolitikájával és pénzverésével, aminek eredményeképpen növekedtek az adóbevételek és csökkentek a belső feszültségek. A bevételekből az uralkodó óriási építkezésekbe kezdett: felújították az öntözőrendszereket, kórházakat építettek. Eltörölte a csonkítással járó büntetéseket, a kínzásokat, gondoskodott az özvegyek és árvák ellátásáról, állami pénzen segítette a szegény muszlim lányok kiházasítását. A korábbi értéktelen rézpénzek helyett félig rézből, félig pedig ezüstből vert kisebb névértékű, de értékálló pénzt veretett. A sikeres uralkodó halála után utódai nem tudtak erős hatalmat kiépíteni.

      Tímúr Lenk csapatai lerohanták a Delhi Szultanátust 1398–99-ben, Delhit elfoglalták és a lakosságot lemészárolták. Bár a hódítók nem rendezkedtek be tartósan Indiában, de a pusztulás oly súlyos volt, hogy miután
a Delhi Szultanátus uralkodója Mabmúd visszatért államába, annak egységét már nem sikerült helyreállítania, amely 1413-ban bekövetkezett halálával kisebb államokra esett szét. Amikor Muhammad Tuglak visszatért Észak-Indiába, az uralma ellen fellázadt emírek egy hadvezért, Abdul Muzaffar Aláuddín Báhmant (1347–1358) kiáltották ki uralkodójuknak, aki fokozatosan uralma alá hajtotta Közép-Indiát és megalapította a Báhmani Szultanátust. Allamának területét négy tartományra osztotta, amelyek élére egy katonai és egy közigazgatási ügyeket kezelő helytartót állított. Az állam fővárosa Gulbargaba (Ahszánábád) lett.

      Az állam stabilitását a Vidzsjanagar állammal való háborúk és az uralkodó réteg megosztott volta veszélyeztette. A muszlim főurak két csoportja, a régóta India területén élőké és a Perzsiából érkezetteké között állandóak voltak az ellenségeskedések, amit befolyásolt az is, hogy az előbbiek szunniták, míg az utóbbiak síták voltak. Abdúl Muzaffar Aláuddín Babmant utóda fia, I. Muhammad Sáh (1358–1377) lett. Gurdzsárát muszlim helytartója, Zafar Kán a 15. század elején függetlenedett a Delhi Szultanátustól és megalapította a Tank-dinasztiát. A terület India gazdaságilag talán legfejlettebb régiója volt, amelynek legjelentősebb kikötője, Kámbá a legfontosabb kereskedelmi központ volt, amely összekapcsolta Indiát a Közel-Kelettel. Dél-Indiában a Muhammad Tuglak által kinevezett helytartó Harihara és testvére Bukka önálló államot alapított Vidzsjanagar központtal. 1346-ban elfoglalták a Hójsalák államát, az 1370-es évekre pedig a Madurai Szultanátust.

India a középkor végén

 

Amikor a Delhi Szultanátus utolsó Tuglukida-dinasztiabeli uralkodója 1413-ban meghalt, Hizr Kán Szajjid, Multán és Pandzsáb Timur Lenk által kinevezett helytartója szerezte meg a Delhi Szultanátus törzsterületét, de uralkodása végéig a Tímuridák helytartójának tekintette magát. A szétzilált állam az elszakadó területek és a sorozatos háborúk miatt teljesen kimerült. A kincstárat csak folyamatos rablóhadjáratokkal lehetett ideig-óráig feltölteni. Az uralkodó halála után a trónt Fia, Mubárák (1421–1434) foglalta el, aki függetlenedett a Tímuridáktól és önálló pénzt veretett. Uralmának egy összeesküvés vetett véget, amely Hizr Kán unokáját, Muhammadot (1434–1444) emelte a trónra, aki azonban csak báb volt a lázadás vezetőjének Szarvar-ul-mulk vezírnek a kezében. A vezír, majd az uralkodó halála után a hatalom Lahór és Szarhind kormányzójának, Buhlúl Kán Lódinak a kezébe került, aki 1451-ben lemondatta az utolsó Szajjid-dinasztiabéli szultánt és átvette az uralmat. Az afgán származású új uralkodó megtámadta Dzsaunpurt és 1486-ban az elfoglalt terület élére legidősebb fiát nevezte ki alkirálynak.

      A szultán 1489-ben bekövetkezett halála után, Fia Nizám Kán lépett trónra Szikander Sáh néven (1489–1517). Bár anyja hindu volt, de az új uralkodó meggyőződéses – néha egyenesen bigott – muszlim volt. A bevételeket szigorúan ellenőrizve megerősítette hatalmát, és államának határát egészen Bengálig tolta ki. Halála után fia, Ibrahím (1517–1526) foglalta el a trónt. Uralkodása idején azonban országának keleti része függetlenedett Darijá Kán Lóhári vezetésével, majd Pandzsábban Gázi Kán robbantott ki lázadást. Bár az uralkodónak az utóbbit sikerült levernie, de ez a lépése ellenfeleit egy táborba tömörítette. A felkelés sikere érdekében szövetségre léptek Kábul tímúrida uralkodójával Bábarral, aki 1526-ban a Pánipat melletti csatában vereséget mért a Delhi Szultanátus csapataira és elfoglalta az állam területét, megalapítva ezzel a Mughal Birodalmat.

      A Bahmanída Szultanátus uralkodója I. Muhammad Sáh (1358–1377) halála után bekövetkezett trónharcokból a szultán egyik unokája került ki győztesen, aki II. Muhammad Sáh (1378–1397) néven foglalta el a trónt. A békeszerető és a kultúra iránt fogékony uralkodó halála után Tádzsuddín Firúz Sáh foglalta el a trónt, aki 1398-ban, majd 1406-ban is sikeres hadjáratot folytatott a Vidzsjanagar állam ellen. 1420-ban azonban a Krisná folyótól északra lévő Pangal mellett vereséget szenvedett a vidzsjanagari csapatoktól, akik államának déli és keleti felét is elfoglalták. Utóda Ahmed Sáh (1422–1435) megtámadta a Vizsjanagar államot és bevette a fővárosukat, majd 1424–1425-ben csapatai elfoglalták a Várangal államot és azt a Bahmanída Szultanátushoz csatolta. A megnövekedett állam fővárosát Bidarba tette át. Utóda fia, II. Aláuddín lett, aki 1443-ban legyőzte a Vidzsjanagar államot és adófizetőjévé tette.

      III. Muhammad 1463-ban lépett trónra, akinek uralkodása idején foglalta el a Bahmanída Szultanátus a korábban a Vidzsjanagar államhoz tartozó fontos kikötőt, Goát. 1481-ben az uralkodó által vezetett sereg elfoglalta Kánycsípuramot. Az állam szétesése 1481-ben vette kezdetét, amikor az uralkodó kivégeztette legfőbb támaszát Mabmúd Gáván vezírt. 1490-ben Bídzsapúr, Bérár és Ahmadnagar, 1512-ben Golkonda is függetlenedett. 1525-ben az utolsó bahmanída szultán Bídzsapurba menekült. A portugál hajósok kísérletei, hogy Afrikát megkerülve közvetlen összeköttetést teremtsenek országuk és India között 1498-ban vált valóra, amikor Vasco da Gama vezetésével egy flottájuk kikötött Kálikutban. A portugálok haditechnikai fölénye tette lehetővé, hogy sikerrel vegyék fel a harcot Nyugat-India államaival, és megerősítsék pozícióikat a térségben. A portugál expedíciók (Cabral, Pedro Alvarez: 1500; Vasco da Gama: 1502; d’Albuquerque: 1510–1511) sikerei tették lehetővé, hogy megszerezzék Goát, és számos kikötőt, amelyek a portugál kereskedők árulerakatai voltak, és a hajózás biztonságossá tételében nagy jelentőséggel bírtak.

India gazdasága a középkorban

 

Indiát északon a Himalája, a Szulajmán- és a Kirthar-hegység határolja, ettől délre az Indus és a Ganga folyók termékeny völgyei helyezkednek el. Még délebbre pedig a Dekkán-felsík terül el. A hindu Indiára a pénzforgalom csekély volta és az önellátó gazdálkodás volt a jellemző. A lakosság elsöprő többsége önellátó faluközösségekben élt. Ezekben a kasztrendszerből adódóan minden szükséges foglalkozási ág megtalálható volt. A városok uralkodói központok, vallási létesítmények, illetve a kereskedelem központjaiként játszottak szerepet. Ez utóbbi feladata az uralkodó réteg luxusigényének kielégítése volt, és néhány nagy forgalmú kikötővárosra korlátozódott. A kereskedelem céhek kezében volt, akik kapcsolatban álltak a muszlim Közel-Kelettel és Közép-Ázsiával, de Kínával és Dél-Kelet Ázsiával is. A földeken gabonaféléket (rizs, árpa, búza), cukornádat, indigót és fűszernövényeket (bors) termesztettek. Fejlett volt a földek öntözéssel való ellátása, csatornák és víztározók épültek.

      A muszlim hódítás több jelentős változást is hozott India gazdasági életében. A Delhi Szultanátus fő bevételi forrásainak nagy része a mezőgazdaságból származott, ennek megfelelően megkezdték a művelhető földterületek felmérését, művelésbe fogták a parlagföldeket és megkezdték a mocsaras területek lecsapolását. A földművelés technikai része azonban nagyrészt változatlan maradt. Évente kétszer arattak, ismerték a vetésforgót, de a vaseke használata még nem vált általánossá. A változás leginkább az öntözési technika terén muszlim hatásra megjelenő vízemelőkerekek elterjedésében, és a szultánok által végrehajtott csatornaépítésekben érhető nyomon. Az állattenyésztés élénkülése a muszlim hódítók étkezési kultúrájával és a hadseregeik felépítésével függ össze. Megnövekedett a kecskék és a birkák száma. A hadseregek számára nélkülözhetetlen lovakat pedig Nyugat- és Közép-Ázsiából szerezték be, mert az Indiában tenyésztettek lovak minőségileg messze elmaradtak a nomád területeken tenyésztett lovaktól. Ennek oka, hogy az éghajlati viszonyok nem kedveztek a trópusi területeken a lótenyésztésnek, és a lótenyésztés kultúrája is elmaradt a steppei területekhez képest.

      A kézművesség terén a hinduk által végzett falusi kézműipar mellett a muszlim uralkodók jelentősen támogatták a városokban élő kézműveseket is. Nagyon fejlett volt a textilipar, amelynek Indiában nagy hagyományai voltak. A korábban a felső kasztbeliek által nem viselt bőrholmik készítése az új politikai helyzetben megélénkült, amely nagyrészt a hadseregek lószerszám és egyéb felszerelési cikkeivel kapcsolatos megnövekedett igénnyel magyarázható. A muszlim hódítók is csodálattal adóztak a vas és ezüst keverékéből előállított hindu szablyáknak, amelyek gyártása tovább folytatódott. A kereskedelem az indiai muszlim uralom hatására megélénkült a közel-keleti területekkel, de Indiát a kereskedők továbbra is összekötötték Kínával. A forgalom elsődleges lebonyolítói a muszlim kereskedők voltak, de a hindu pénzváltók és uzsorások – kihasználva, hogy ez a tevékenység a muszlimok számára tiltott volt – megtalálták helyüket a rendszerben. A muszlim uralom és a kereskedelmi forgalom fellendülése jótékonyan hatott a városfejlődésre is. A muszlim városfejlődés sajátosságai, a bazárok, mecsetek és fürdők megjelentek Indiában is. A muszlim uralkodók előszeretettel alapítottak új városokat (Burhanábád, Tuglakpur, Daulatábád), habár ezek nem minden esetben tudták megőrizni kezdeti jelentőségüket.

 

Kína

 

Az Északi Vej (Topa) állam

 

A Han Birodalom felbomlását követően, 220 és 589 között Kína politikailag széttagolt volt; ennek a korszaknak a fontosabb szakaszai: „Három királyság kora” (220–265), a Nyugati Cin (Jin)-dinasztia hegemóniája (265–316), valamint az „Északi és déli dinasztiák kora” (317–589). Észak-Kínában a Nyugati Csin (Jin)-dinasztia próbált birodalmat létrehozni, 280-ban elfoglalták Vu Királyságot, amely egyike volt a „Három Királyságnak”, amely jelentős szerepet játszott a 3. századi Kína történetében. A Nyugati Csin-dinasztia uralma azonban 317-ben véget ért, ezután észak és nyugat felől különböző nomád törzsek költöztek be Észak-Kínába, amelyek kisebb királyságokat alapítottak. A kínai történetírók az „Öt barbár” névvel illették őket. Közülük talán a legfontosabb szerepet a szienpik (xianbei) játszottak, később ők hozták létre a Topa (Tuoba) államot, és az Északi Vej-dinasztiát. Rajtuk kívül még hiungnuk (xiongnu), jie, kiang (qiang) és di törzsek telepedtek le Észak-Kínában. A hiungnuknak (xiongnu), vagy más néven ázsiai hunoknak a Kr. e. 3–Kr. u. 2. század között szintén hatalmas birodalmuk volt, ami a 3–4. században már nem létezett, kisebb részekre bomlott szét, és a hiungnuk egy része több hullámban nyugat felé vándorolva Turkesztánban és a Kazak-steppén telepedett le, más részük pedig kínai területre költözött.

      A kiangokből és a dikből alakultak ki a tibeti és tangut törzsek, amelyek a 6–10. században játszottak igazán fontos szerepet Kína és Belső-Ázsia történetében. 351–394 között Észak-Kínát a Korai Csin (Qin) Királyság próbálta saját uralma alatt egyesíteni, de ez csak néhány évig sikerült neki (370–383). A topa (tabgacs) egyike voltak annak a három szienpi törzsnek, amelyeket a Keleti Csin (Jin)-dinasztia letelepített Észak-Sanhsziban. A topa törzsek vezetői hercegi címet kaptak, fokozatosan gyarapították birtokukat, 386-ban Tatungba (Datong) tették a székhelyüket (Sanhszi tartomány északi része). Ekkor alapították meg a Vej-dinasztiát, amely később Északi Vej néven vált ismertté. Az 5. század elején sikeresen terjeszkedtek, szomszédjaiktól területeket hódítottak el: 431-ben a Hszia (Xia) Királyságot, 439-ben az Északi Jan (Yan) és az Eszaki Liang Királyságokat csatolták országukhoz. Előbbi Dél-Mandzsúriában, utóbbi Kanszuban volt. 440-ben a szintén kanszui Vu-vej is birtokukba került, és ezzel a Közép-Ázsia felé vezető utakat is birtokolni tudták. Délnyugaton egészen a Jangcéig terjesztették ki a határt. A meghódított területeken gyakran telepítettek át egyik helyről a másikra különböző foglalkozású és társadalmi helyzetű embereket. Datong környékét és Sanhszi tartomány egyes, ritkábban lakott részeit is áttelepítéssel népesítették be. A parasztság szigorú állami felügyelet alatt volt. A birodalomban a kínai mintára szervezték meg a közigazgatást és az igazságszolgáltatást. 494-ben a fővárost Datongból Lojangba tették át. Ettől kezdve a topa uralkodóréteg sinizálódása felgyorsult, amit a különböző császári rendeletek is elősegítettek. Hsziao-ven császár (471–499) idején kötelezővé tették a kínai viseletet, a kínai nyelv használatát és a kínai nevek felvételét. A topa arisztokraták kínai családokkal kötöttek házasságokat.

      A birodalomban támogatták a buddhizmust, buddhista kolostorokat és pagodákat építettek. Főleg a fővárosban, Lojangban volt sok buddhista kolostor. Lojang sok külföldi kereskedő úti célja volt. A topák birtokolták azokat az útvonalakat, amelyeken a Kína és Közép-Ázsia közötti kereskedelem folyt. A birodalom számára az északi és nyugati nomád szomszédok jelentettek veszélyt. Nyugaton a tujühun törzsszövetség, északon pedig a zsuanzsuanok (ruanruanok) vagy más néven zsouzsanok (rouranok) birodalma terült el. A Vej-dinasztia maga is azok közül a törzsek közül származott, amelyek részt vettek a zsuanzsuan birodalom felemelkedésében, az 5–6. században mégis többször is háborút vívtak egymás ellen. A topák 429-ben indítottak nagyszabású hadjáratot a zsuanzsuanok ellen. A topák nomádokat állítottak a szolgálatukba, és letelepítették őket az északi határok mentén. 523-ban a határvédő nomádok fellázadtak a császári udvar ellen („hat helyőrség felkelése”). Ezután tíz évig polgárháború dúlt a birodalomban (524–534). Hu császárné 528-ban megölette Hsziao-ming (Xiaoming) császárt (515–528), ezután egy felkelő sereg elfoglalta Lojangot. A hatalom a katonai vezetők kezébe került, akik végül 534–535-ben felosztották a birodalmat egymás között.

Kína a Szuj (Sui)-dinasztia korában (581–617)

 

Észak-Kínában 535 után a Vej Birodalom területén több állam alakult: Gao Huan tábornok 534-ben Dél-Hopejben megalapította a Keleti Vej (Wei) Királyságot, amelynek a vezetői a kínai befolyással szemben tartózkodó nomádok voltak. Jü-ven Taj (Yuwen Tai) tábornok közreműködésével 535-ben Csanganban megalakult a Nyugati Vej (Wei) Királyság, amelynek vezetői a lojangi arisztokrácia köréből kerültek ki. Jü-ven Taj (Yuwen Tai) idősebbik fia, apja halálát követően 556-ban megalapította az Északi Csou (Zhou)-dinasztiát. 557-ben Kao Huan (Gao Huan) unokatestvére vezetésével az Északi Csi (Qi)-dinasztia állama alakult meg, amelyet végül 577-ben az Északi Csou (Zhou) Királyság foglalt el. Csanganban Jang Csien (Yang Jian) tábornok 581-ben megalapította a Szuj (Sui)-dinasztiát, és neki sikerült egyesítenie uralma alatt Kína északi részét.

      A Szuj-dinasztiát mindössze két császár képviselte, de rövid fennállása alatt jelentős eredményeket értek el a birodalom szervezésében és eredményeikre a következő dinasztia, a Tang is támaszkodhatott, megkezdett vállalkozásaikat tovább folytatta. Ven császár (Jang Csien) (581–604) Lojanghan (Luoyang) és Csanganban (Chang’an) új palotanegyedet építtetett, az északi határon új falakat emeltetett a nomádok ellen, valamint egy vízi útrendszer építését kezdte meg („nagy-csatorna”) amely a Sárga-folyó, a Vej (Wei)-folyó és a Jangce közötti összeköttetést szolgálta. A főútvonalak mentén több helyen nagy gabonaraktárakat építettek. Ven császár utóda, Jang (Yang) császár háborúkat indított több irányba is.

      Ebben jelentős szerepet kapott a flotta, amit ezekben az években erőteljesen bővítettek. A hajóépítés központja Yangdu városa volt. Tengeri expedíciókat indítottak Tajvanra, a Rjúkjú (Ryükyü, Okinava)-szigetekre, Szumátrára és a mai Vietnámba. Jang császár több nagy hadjáratot indított a Koreai-félszigetre (589, 612, 613, 614), ahol a Kogurjo (Koguryo) Királyság volt az ellenfél. Ez az állam szövetségese volt a türköknek, akik ekkoriban északnyugat felől veszélyt jelentettek a kínaiakra. A kínaiak 585-ben megkezdték egy új védőfal kiépítését az északi határon, ami csatlakozott az Északi Csou (Zhou)-dinasztia által emelt falrendszerhez. 594-ben a Szuj-udvar és a türkök közötti dinasztikus házasság a béke megerősítését szolgálta. Mindez azonban nem tartott sokáig, a 600-as évek elejétől kezdve a türkök többször támadták a kínai területeket. 601-ben a türk csapatok egészen Csanganig (Chang’an) nyomultak előre. A kínaiaknak sikerült visszaszorítani a türköket, de döntő vereséget nem tudtak rájuk mérni. A 610-es évek elején ismét Korea felé fordult a birodalom figyelme, újabb hadjáratok indultak a félszigetre. A költséges vállalkozások nagy terhet jelentettek a parasztság számára, a 610-es években több parasztfelkelés tört ki. 613-ban az arisztokrácia is kimutatta ellenérzését a császár politikájával szemben, Jang Hszüang-kan (Yang Xuangan) vezetésével felkelés kezdődött.

      A Szuj Birodalom bukását végül egy másik felkelés okozta, amelynek az élén Li Jüan (Li Yuan) tábornok állt, aki Sanhszi (Shanxi) tartományban állomásozott. Szövetséget kötött a türkökkel és 617-ben bevonult Csanganba. A következő évben a Jangcsouba (Yangzhou) menekült, Jang császárt meggyilkolták, Li Jüan pedig Csanganban megalapította a Tang-dinasztiát.

Kína a Tang-dinasztia korában (618–906)

 

A Szuj-dinasztia hatalmát 617-ben Li Jüan (Li Yuan) tábornok döntötte meg, aki a türkök támogatásával bevonult Csanganba és Kao-cu (Gaozu) császár néven elfoglalta a trónt. Ezzel megszületett a Tang-dinasztia, amely egészen 906-ig uralkodott Kína felett. A rend helyreállítása után a közigazgatás újjászervezéséhez láttak hozzá. A birodalmat tíz nagy tartományra osztották, amelyek száma a 8. században tovább bővült, és amelyek élére felügyelőket (közigazgatási, gazdasági és igazságügyi) neveztek ki. Emellett számos reformot vezettek be a mezőgazdaságban, adózásban és a hadseregben. A Szuj-korban megkezdett nagy építkezéseket, elsősorban a Nagy Csatorna építését tovább folytatták. A közmunka rendszere továbbra is nélkülözhetetlen volt. A két fővárost a 7. század végén–8. század elején újjáépítették és bővítették, 624 és 653 között készült el a „Tang Törvénykönyv”, amely büntető törvénykönyv volt.

      A hadsereg központi részét az arisztokrácia által felszerelt csapatok alkották, köztük sok lovas katona, olyanok is, akik a birodalommal szomszédos nomádok közül származtak. A határvidékeken és a fontosabb utak mentén a csomópontokon, nagy városokban hivatásos katonaság állomásozott. A parasztok is teljesítettek katonai szolgálatot, de ők többnyire csak az utánpótlás biztosításában, vagy városok védelmében vettek részt, a lovas elitalakulatokban nem harcoltak. Az erős és ütőképes hadsereg birtokában a Tang Birodalom hódító hadjáratokba kezdett. A 7. század elején a birodalom északnyugati szomszédja, a Türk Kaganátus volt. A Tang udvarnak a türk hatalom visszaszorítására tett erőfeszítéseit végül 630-ban koronázta siker: sikerült felszámolni a Türk Kaganátust, területén kínai tartományokat létesítettek.

      A Türk Kaganátus feletti győzelemmel kezdetét vette a Turkesztán feletti kínai uralom. A birodalom rövid idő alatt messze nyugatra tolta előre a határait az eurázsiai nagy kereskedelmi útrendszer, a Selyemút mentén. A nagyobb városokban (Karasahr, Kucsa, Kásgár, Khotán) kínai helyőrség állomásozott. Az Amu-darja és a Szir-darja közöti Transoxania is kínai ellenőrzés alá került. 660-ban sikerült elfoglalni Korea nagy részét és Mandzsúriát. Délen egészen a mai Vietnam középső részéig terjedt a kínai fennhatóság. A 8. század első fele volt a Tang Birodalom fénykora. 755 és 763 között egy nagy felkelés rázta meg a birodalmat. A felkelést An Lushan tábornok indította el, aki Peking környékén volt katonai parancsnok, mintegy 200 000 fős sereg élén. Tekintélyének növekedését elősegítette, hogy a császári kormányzat egyes katonai vezetőkre támaszkodva próbálta ellensúlyozni az arisztokrata nemzetségek növekvő hatalmát és befolyását. An Lushan serege élén bevonult Lojangba és Csanganba. Hszüan-cung (Xuanzong) császár (712–756), a dinasztia egyik kiemelkedő uralkodója, Szecsuan (Sichuan) tartományba menekült és évekig tartott, amíg a felkelést teljesen sikerült leverni.

      A következő évtizedekben sikerült helyreállítani a dinasztia hatalmát, de egyes területeket a birodalom elveszített. Koreában a Szilla Királyság erősödött meg és függetlenedett a Tang Birodalomtól. 680 után a Turkesztán feletti ellenőrzés is megszűnt, előbb a második Türk, utána az Ujgur Kaganátus vált a terület meghatározó hatalmává, és a Tibeti Királyság is ekkor élte fénykorát. Délen Nancsao Királysága játszott jelentős Szerepet a Dél-Kína és Indokína közötti területen. Hadjáratokat vezettek északra, Szecsuanba, és délre is, Vietnámba, a Vörös-folyó vidékére. A 10. századtól kezdve Tali (Dali) Királyság néven is ismert állam a 13. század közepéig megőrizte befolyását a térségben és végül a mongolok hódították meg. A 870-es évektől kezdve Eszak-Kínában felkelés kezdődött, két sócsempész, Vang Hszien-cse (Wang Xianzhi) és Huang Csao (Huang Chao) vezetésével. Előbbit 878-ban kivégezték, ezután Huang Csao irányította a felkelőket. Végigvonultak az országon, több nagyvárost elfoglalták és kifosztottak. A birodalmon zűrzavar lett úrrá, hadvezérek kezébe került az irányítás, a Tang-dinasztia uralma rövid idő múlva véget ért (906).

Kína a 10. század első felében (Az Öt Dinasztia és Tíz Királyság kora)

 

A Tang-dinasztia uralma 906-ban végleg megszűnt, a birodalom részekre esett szét. A széttagolódás azonban a Huang Csao-felkelés előtt elkezdődött. A tartományokba kinevezett császári megbízottak fokozatosan függetlenedtek a császári hatalomtól, saját maguk nevezték ki utódaikat, amit az udvar jóváhagyott. A helyi kormányzók így tulajdonképpen kis királyságokat hoztak létre, majd később, a 10. század első évtizedeiben a császári címet is felvették és saját dinasztiákat alapítottak. Észak-Kínában a legjelentősebb hatalmi központ Kajfeng (Kaifeng) lett, itt körülbelül fél évszázad alatt öt dinasztia uralkodott egymás után („Öt Dinasztia korszaka”): Zhu Wen (Zhu Quanzhong), aki Huang Csao egyik alvezére volt, majd átállt a másik oldalra, 907-ben megalapította a Kései Liang-dinasztiát (907–923). Li Kojung (Li Keyong) tábornok, aki a felkelők ellen harcolt, 923-ban megalapította a Kései Tang-dinasztiát (923–936).

      A Kései Csin (Jin)-dinasztia 936–946 között, a Kései Han 947–950, a Kései Csou (Zhou)-dinasztia pedig 951–960 között állt fenn. Hopej (Hebei) tartomány északi részén a Jen (Yan) Királyság (909), majd Birodalom (911) alakult meg. Észak-Sanhsziban (Shanxi) a Csin (Jin) Királyság állt fenn (895–923), amikor a Kései Tang-dinasztia vette át a hatalmat. A Vej (Wei)-folyó nyugati völgyét 901-től a Csi (Qi) királyság birtokolta, 923-ban azonban a Kései Tang-dinasztia ide is kiterjesztette a hatalmát. Szecsuan (Sichuan) 907-től a Korai Su (Shu) Birodalom uralma alatt állt. Anhuj és Csiangszu (Jiangsu) északi részein a Vu (Wu) Királyság jött létre 902-ben, majd 927-ben a Vu (Wu) Birodalom. Csöcsiang (Zhejiang) tartományban 902-ben megalakult a Jüe (Yue) Királyság, majd 907-től Vu-Jüe (Wu-Yue) Birodalomként létezett tovább. Később, 951–979 között még egy új államjött létre, Sanhszi (Shanxi) tartományban, ahol egy türk eredetű dinasztia uralkodott, a kitajok támogatásával.

      Dél-Kínában Hunan tartományban a Csu (Chu) Királyság, tőle délre pedig egészen a tengerig a Déli Han állam volt. Utóbbihoz tartozott a gazdag kikötőváros, Kanton (Guangzhoui Kuang), az arab kereskedők kedvelt kikötője. A Déli Han-dinasztia fennhatósága alá vonta Vietnám északi részét is. Délkeleten szintén a tengermelléken 909-től kezdve volt egy királyság, Min, majd 945-től Min Birodalom. Észak-Kínát eléggé megviselték az állandóan kiújuló háborúk, amelyek 890 és 923 között folytak. Csangant (Chang’an) lerombolták, Lojangból (Louyang) elmenekült a lakosság, a Sárga-folyó gátjait a harcokban több helyen átvágták, hogy az ellenséges területet elárasszák.

      Dél-Kínát megkímélték a háborúk, és ott a gazdasági fejlődés akadálytalan volt. Az önálló királyságok saját kapcsolatokat építettek ki a szomszédos területekkel. A kereskedelem kedvezett a tengeri kikötőkkel rendelkező keleti tartományoknak, Fucsienben (Fujian), Anhuiban és Csöcsiangban (Zhejiang) felvirágzott a selyem és kerámiaipar. Csu (Chu) Királyság selymet és teát exportált nagy mennyiségben. A széttagolódás kora a 10. század második felében néhány évtized alatt véget ért. A birodalom újraegyesítését a Kajfengi székhelyű Kései Csou (Zhou)-dinasztia kezdte meg, amelyet 951-ben Kou Vej (Guo Wei) tábornok alapított meg, mindössze egy szűk évtizedig állt fenn. Az elhanyagolt földeket újra művelni kezdték, az adóterheken könnyítettek, a csatornákat rendbehozták, a buddhista kolostorok értéktárgyait elkobozták és beolvasztották. A terjeszkedést a Su (Shu) és a Déli Tang államok elfoglalásával kezdték meg. Hatalmuk alá vonták Szecsuan északi részét, a Huai- és a Sárga- folyó közötti területet. 960-ban Kajfengben Csao Kuang-jin (Zhao Kuangyin) tábornok vette át a hatalmat és megalapította a Szung (Song)-dinasztiát. Az új dinasztia folytatta a terjeszkedést és két évtized alatt sikerült az önálló államokat, birodalmakat saját hatalma alatt egyesíteni (Csu: 963, Kései Su: 965, Déli Han: 971, Csiangnan (Jiangnan): 975, Vu-Jüe (WuYue): 978, Északi Han: 979). A gyors birodalomegyesítés okait a hatékony gazdaság- és hadseregszervezésben lehet keresni. A Szung (Song) Birodalom északon a kitajokkal, északnyugaton a tangutokkal és a tibetiekkel, délnyugaton pedig Nancsaoval, (902 után Tali (Dali) Királyság) volt szomszédos. Vietnám 939-ben megszabadult a Déli Han-dinasztia uralmától és függetlenné vált. 968-tól a helyi Dinh-dinasztia irányította az országot, majd 1004-től a Li (Ly)-dinasztia megalapította a Dai-Viet („Nagy Viet”) nevű államot. A Szung-dinasztia történetét két szakaszra lehet osztani: 960–1127, amikor a birodalom központi része északon volt (Északi Szung-dinasztia), és 1127–1279, amikor a birodalom a Jangce-vidékre és attól délebbre szorult vissza az északról déli irányban terjeszkedő dzsürcsik nyomására (Déli Szung-dinasztia).

A Liao (Kitaj) Birodalom és az Északi Szung-dinasztia

 

A kitajok eredeti hazája a Kínai Birodalomtól északra, Mandzsúriában, a Liao- (Fekete) folyó vidékén volt. A kínaiak a szienpik (xianbei) utódainak tartották őket (a szienpi törzsszövetség a 2–4. században nagy nomád birodalmat szervezett Kína északi határainál). Nevük a forrásokban kitaj és kitan, kitany alakban fordul elő, először 405-ben említik őket. A kitaj egyike volt a Kína északi határainál lakó barbár törzseknek, gyakran intéztek támadásokat a kínai határvidék ellen.

      A Türk Kaganátus felemelkedése veszélyt jelentett a kitajokra: Kapgan kagán 697-ben legyőzte őket. A 8. századi türk feliratok tanúsága szerint a türkök keleten a kitanyokkal háborúztak, és uralmukat kiterjesztették rájuk. A türkök birodalmát követő Ujgur Kaganátus szintén fennhatósága alatt tartotta a kitajokat. 751-ben a kínaiak An Lushan tábornok vezetése alatt háborút indítottak a kitajok ellen, de vereséget szenvedtek. A 9. században Észak-Hopejben (Hebei) is kitajok laktak. A Kitaj Birodalom felemelkedése a 10. század elején kezdődött. Apaoki (872–926) egyeduralmi rendszert vezetett be a 8 törzsből álló szövetségben és terjeszkedni kezdett. 907-ben Apaoki felvette a császári címet, kínai neve Taj-ci lett. 924-ben a kitajok sereget küldtek nyugatra, a kirgizek ellen. Elfoglalták a régi ujgur fővárost, Ordu-balikot, a kirgizeket kiszorították innen. Ezután felajánlották az ujgurok Kanszuba vándorolt csoportjának, hogy települjenek vissza az ősi földre, de ők ezt nem vállalták. Harcoltak a dzsürcsik, a tangutok, a sivejek ellen. 924-ben és 926-ban a Mandzsúria keleti részét birtokló Pohaj (Bohai) állam ellen vezettek sikeres hadjáratot. Ekkor halt meg Apaoki. Apaokinak még korábban sikerült elfoglalnia a mai Pekinget, ahol a birodalom „déli” fővárosát (Nanking, Nanjing) alakftották ki.

      A kitajokat nemcsak kínai, hanem ujgur kulturális hatás is érte. Az ujgur írást is átvették („kis kitaj írás”), valamint ujgur méltóságneveket. A birodalomba sok ujgur és szogd kereskedő érkezett. Apaoki konfuciánus, taoista és buddhista templomokat építtetett. Apaoki utóda fia lett, Faj-cung néven uralkodott (927–947). Uralkodásának végén vette fel a Liao (dinasztia) nevet, ami a Liao-folyóra, a kitajok földjére utal.

      A Liao Birodalom a 10. század végén észak felé terjeszkedett: 991-ben a dzsürdzsiket győzték le Mandzsúriában, 997-ben Koreába vezettek hadjáratot. A tangutok szintén elismerték a Liao Birodalom fennhatóságát. A 11. században még Japánból is küldtek nekik ajándékot (adót) és a bagdadi kalifákkal is tartottak fenn diplomáciai kapcsolatot. 1004-ben a kitajok a Szung (Song) Birodalmat is éves adó fizetésére kötelezték (shanyuani szerződés). A kínaiak 100 000 uncia aranyat és 200 000 vég selymet fizettek évente. 1042-ben 200 000 uncia aranyra és 300 000 vég selyemre emelték fel, mivel a kitajok segítséget nyújtottak a Szung Birodalomnak a tangutok (Szi Hja I Xixia! Birodalom) elleni háborúban. A kitajok feltehetően eladták a hozzájuk kerülő selyem egy részét, ami így Belső- és Közép-Ázsiába került. A kitajok ellenőrizték a Belső-Ázsián keresztülhaladó utak forgalmát és a kereskedelemből befolyó jövedelmek is gazdagították őket. A Liao Birodalom a 11. század közepén élte fénykorát, ezután hatalma gyengülni kezdett.

      A Szung-dinasztia a 11. században igyekezett katonai erejét növelni, hogy eredményesebben tudja felvenni a harcot a Liao Birodalommal. A 11. század második fele egy nagy reformkísérlet időszaka volt. A reformok részben a korszak szellemi irányzataihoz kapcsolódtak, de a birodalom védelmi képességeinek növelése szintén fontos Szerepet játszott ebben. Ebben az időben a Szung Birodalom hadserege nagy részben zsoldosokból állt, és a gyakori háborúk nagyon költségesek voltak. Ráadásul a lótartásra leginkább alkalmas területek ellenséges kézre kerültek az ottani, lovakhoz értő lakossággal együtt. A reformtörvények kidolgozása Vang An-si (Wang Anshi) nevéhez fűződik. Az intézkedések a parasztság terheinek csökkentésére, a hatékonyabb igazgatásra és az olcsóbb, de ütőképes hadsereg megszervezésére irányultak. A reformoknak kezdettől fogva sok ellenfele volt és végül ők kerekedtek felül, ezért az új intézkedések csak korlátozott eredményekhez vezettek. A 12. század elején megerősödtek az addig alávetett dzsürcsik, és a Szung Birodalom velük szövetkezett a kitajok ellen. A Liao Birodalom 1125-ben szűnt meg. A birodalmuk felbomlás után a kitajok egy része nyugat felé vándorolt és turkesztáni ujgurok valamint a keleti Karahanida Birodalom területén telepedtek le. Itt alakult meg a Karakitaj (Nyugati Liao) Birodalom, amely 1218-ig állt fenn.

      A Liao Birodalom déli szomszédja a Szi Hia (Xixia) vagy más néven Tangut birodalom volt. A tangutok a tibetivel rokon nyelvet beszélő nép a 10. század végén kezdtek jelentőssé válni a térségben. Csao Paoki király 990-ben lépett trónra, a kitajok elismerték a tangut államot. A 11. század elején a tangutok elfoglalták a Tibettől északra eső területet, nyugaton egészen a Tarim-medence keleti részéig. 1028-ban elfoglalták Kanszut (Gansu) az ujgurok területét. 1038-ban Csao Jüanho (1032–1048) megalapította a Hszia (Xia) Birodalmat (a kínaiak Nyugati Xia Birodalomnak nevezték). Folytatta a terjeszkedést, Tibettől vett el területet. A tangutok a Szung és a Liao Birodalom ellen is háborúztak. 1044-ben A Szung Birodalmat adófizetésre kényszerítették: a kínaiak 72 000 uncia ezüstöt, 135 000 vég selymet és 14 tonna teát voltak kötelesek évente a tangutoknak átadni. Valószínű, hogy a tangutok is, akárcsak a kitajok, a hozzájuk került javak egy részét nyugat felé eladták, mivel a nyugat felé vezető utak, (Selyemút) egy része az ő földjükön ment keresztül, és ezek forgalmát ők tartották a kezükben.

Kin (Jin, Dzsürcsi) Birodalom és a Déli Szung-dinasztia

 

A dzsürcsik őshazája szintén Mandzsúriában volt, a kitajok északi, északkeleti szomszédai voltak. A kínaiak zsucsennek (ruzhen) nevezték őket (a dzsurcse elnevezés a muszlim forrásokban szerepel). Először 1069-ben említik őket, néhány évtized múlva gyors terjeszkedésbe kezdtek. Vezetőjük 1115-ben felvette a császári címet. A dinasztia neve Kin, Jin ’arany’ lett. Az ország központja ekkor még Mandzsúriában, a mai Harbin várostól északkeletre volt. Támadásokat intéztek a kitajok ellen, akiknek addig alattvalói voltak. 1120-ban szövetségre léptek a Szung (Song) Birodalommal, a kitajok ellen. 1122-ben egyidejű dzsürcsi és kínai támadás indult a Liao Birodalom ellen. 1125-ben a Liao Birodalom megsemmisült, a kitajok behódoltak, egy részük nyugatra vándorolt, és néhány év múlva megalapította a Karakitaj (Nyugati Liao) Birodalmat. 1124-ben a tangutok is elismerték a dzsürcsi fennhatóságot, Korea pedig 1126-tól volt a dzsürcsik vazallusa. A dzsürcsi terjeszkedés azonban nem állt meg ott, ahol korábban a kitaj előrenyomulás: a Sárga-folyó völgyénél.

      A dzsürcsik déli irányban egészen a Jangcéig előrenyomultak, elfoglalták Kaifenget, valamint Henan és Santung (Shandong) tartományokat. 1126 és 1135 között Kína keleti tartományait támadták, ahová a Szung császári udvar menekült előlük. Elfoglalták Nankingot és Hangcsout (Hangzhout) (1138-tól itt volta Szung Birodalom székhelye). 1138-ban a Szung Birodalomnak sikerült békét kötnie a dzsürcsikkel. 1142-ben megújították a békét és meghúzták a két birodalom közös határvonalát is, ami a Huai-folyó volt. A Szung Birodalmat hadisarc fizetésére kötelezték, ami megegyezett azzal az összeggel, amit korábban a kitajoknak fizettek.

      A Szung Birodalom később kísérletet tett az elvesztett területek visszafoglalására, de erőfeszítései nem jártak sikerrel. A Kin Birodalom legnagyobb kiterjedését ekkor érte el. Uralma alá tartozott Mandzsúria, Mongólia keleti része, Hopej (Hopej), Santung (Shandong), Henan, Észak-Csiangszu (Jiangsu), Észak-Anhuj egy része, Dél-Senhszi (Shaanxi), Sanhszi (Shanxi). Nem került viszont hatalmuk alá a mai Mongólia nagy része, a Xixia (Tangut) Birodalom, Turfán (ez a helyzet teremtett lehetőséget Dzsingisz kánnak a terjeszkedésre a 13. század elején). 1153-ban a fővárost a mai Pekingbe helyezték. Néhány hadjáratot vezettek még a Szung Birodalom ellen, majd a 12. század utolsó harmadától kezdve békésebb lett a viszony a két szomszédos birodalom között.

      A dzsürcsik, akárcsak elődeik a kitajok, átvették a kínai kultúrát, államigazgatást, fokozatosan elkínaiasodtak. A Kin Birodalom gyengülése a 12. század végén–13. század elején kezdődött. A mongolok elfoglalták Kelet-Mongóliát, majd Mandzsúriát, Dzsingisz kán seregei 1211-ben Pekingig nyomultak előre. A Kin Birodalom a fővárost Kajfengbe tette át. A birodalomra a végső csapást 1232–1234-ben mérték a mongolok.

      Kína másik meghatározó hatalma a Szung Birodalom Kína déli részei felett uralkodott. 1125-ben a dzsürcsik elűzték Kajfengből a Szung-dinasztiát, amely Hangcsouba (Hangzhou) tette át székhelyét. A birodalom központi része ezzel délre került. A dinasztia idején nagy gondot fordítottak a Jangce gátjainak és öntözőcsatornáinak fenntartására. A Déli Szung Birodalom virágzó gazdaságot teremtett, számos technikai újítás, találmány kötődik ehhez a korszakhoz. A kultúrában, a művészetekben szintén kiemelkedő alkotásokat hoztak létre. A birodalom katonai ereje azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy az elvesztett északi területeket visszaszerezze. Erős flottát építettek, valamint robbanóanyagokat és tűzfegyvereket fejlesztettek ki. A lovak számára megfelelő legelők a kitajok, dzsürcsik ás tangutok kezében voltak. A Szung-dinasztia ezért inkább igyekezett egyik ellenségével szövetkezni a másik ellen, így a dzsürcsikkel a kitajok ellen, majd a mongolokkal a dszürcsik ellen.

Kubiláj és utódai birodalma: a Jüan (Yuan)-dinasztia

 

A mongol hódítás először Kína északnyugati részét érte el. A mongolok célja a dzsürcsik legyőzése volt. 1211-ben mongol sereg tört be a Kin Birodalomba. 1215-ben A mongolok elfoglalták Pekinget. Ezzel lezárult a Kin Birodalom elleni első háború. Mandzsúria és Peking a mongolok kezére került. 1225–1227-ben megtámadták Kanszut, leigázták a Szi Hja (Xixia) Birodalmat (ekkor halt meg Dzsingisz kán). A mongol terjeszkedés Dzsingisz halála után tovább folytatódott, és még nagyobb méreteket öltött. Kelet felé nyomulva eljutottak Koreáig. 1234-ben végleg elfoglalták a Kin Birodalmat, Kína egész északi fele ekkor mongol fennhatóság alá került. Ezután megkezdték a déli Szung Birodalom elleni harcot. 1236–1239 között Szecsuan tartományt támadták, 1253–1259 között újra Szecsuan elfoglalásáért harcoltak. Ezekben az években egészen messze délre eljutottak: meghódították a Nancsao Királyságot, majd Vietnámba törtek be. 1257-ben Hanoit is elfoglalták. A Jangce-völgyében Hsziang-jang (Xiangyang) városát 1257-ben és 1273-ban is ostromolták, végül az utóbbi alkalommal el is foglalták. Ezután Dél-Kína meghódítása következett. 1276-ban elesett Hangcsou, egy évvel később Kanton.

      A Déli Szung-dinasztia uralma 1279-ben végleg megszűnt. A mongolok távolabbi területek felé is próbáltak terjeszkedni, már az 1250-es években megjelentek Vietnámban, majd 1274-ben Japán meghódítására tettek kísérletet, ami nem vezetett eredményre, akárcsak a második Japán elleni invázió 1281-ben. Az 1280-as években Vietnám (Dai Viet és Csampa) valamint a mai Kambodzsa területére törtek be. 1292–1293-ban Jáva szigetén szálltak partra a mongolok. Ezek a déli tengerekre vezetett hadjáratok sikertelenek voltak, Kína azonban tartósan mongol kézben maradt. Kína erőforrásai a mongol birodalmat erősítették. A mongolok felismerték Kína jelentőségét, és igyekeztek berendezkedni az elfoglalt területeken. Kína meghódítója Kubiláj kán (1260–1294) volt, aki 1271-ben megalapította a Jüan- (Yuan) Dinasztiát. Fővárosa Hanbalik (Kanbalik) vagy Tatu (Dadu) lett (Peking). A kormányzásban elsősorban a nem kínai (kitajok, közép-ázsiaiak stb.) származású szakembereket részesítették előnyben. A déli és északi birodalomrész közötti vízi szállítás elősegítésére egy nagy csatorna építését kezdték meg. A tengeri áruszállítás szintén jelentős volt. A szárazföldi utakon postaállomásokat építettek. A birodalom egész területén egységes papírpénzt hoztak forgalomba (1260-ban és 1287-ben). A parasztság gabonával, textíliával és ingyenmunkával adózott.

      A mongol korban Kína a mongol birodalom részeként bekapcsolódott az eurázsiai kontinentális kereskedelembe. Mindez azonban a külkereskedelmében korábban az elzárkózás politikáját folytató birodalom számára nem hozott gazdagodást, hanem éppen ellenkezőleg: a javak, elsősorban az ezüst külföldre áramlását, ami elősegítette a papírpénz elértéktelenedését. Az adóterhek, a kínaiak hátrányos megkülönböztetése, a korrupció, a birodalom elszegényedése elégedetlenséget váltott ki a kínai társadalomban, elsősorban is a parasztság körében. Kubilájt halála után Temür követte a császári trónon (1294–1307) aki folytatta a birodalomépítő munkát. Temür után azonban gyorsan váltották egymást a császárok (Kajszan, Bujantu, Jiszüntemür, Tugtemür, Kusalla, Rincsenpal, Togontemür), gyakoriak voltak a nyílt hatalmi harcok a mongol uralkodó dinasztián belül. 1351-től egy titkos társaság, a vörös turbános szekta vezetésével felkelés kezdődött a Sárga-folyó alsó folyásánál a mongol uralom ellen. 1368-ban a Jüan-dinasztia uralma véget ért. Az utolsó Jüan császár, Togontemür Mongóliába menekült és ott is halt meg 1370-ben.

 

Kína a kései középkorban

 

A mongol dinasztia uralmát követően kínai vezetéssel sikerült újjáegyesíteni a birodalmat. A mongolellenes mozgalmaknak két gócpontja volt: a Sárga-folyó alsó folyásánál, Santung (Shandong) tartomány határvidékén (Maitréja [Mile] buddhista szekta), valamint Anhuj tartományban (vörös turbánosok), és a Jangce középső folyásánál, ahol sóbányászok, hajósok és csempészbandák összefogásával kezdődött felkelés. Az anhui felkelők közül emelkedett ki Csu Jüan-csang (Zhu Yuanzhang), aki 1348-tól kezdve több várost is elfoglalt Anhui területén. A vörösturbánosokkal szövetségben 1359 és 1364 között elfoglalta Kína középső részét. Ezután korábbi szövetségesei és vetélytársai ellen fordult és legyőzte őket. 1368-ban a Hungvu (Hongwu) uralkodói nevet vette fel és megalapította a Ming-dinasztiát. Ezután visszafoglalta a még mongol uralom alatt álló északi területeket, Kanszut (Gansu), délen Szecsuant (Sichuan), valamint Jünnan (Yunnan) tartományt, északon előrenyomulva legyőzte a mongol seregeket (1388).

      A birodalom egysége 1387-ben visszaállt. Az új dinasztia tovább folytatta a terjeszkedést a szomszédos területek felé. 1392-ben a koreai Yi-dinasztia elismerte a Ming Birodalom fennhatóságát. Hung-vu (Hongwu) utóda, Jung-lö (Yongle) (1403–1424) császár idején északon, a mongolok ellen öt hadjárat is indult, amelyek sikerrel zárultak. 1410-ben a mongolok az Onon folyónál súlyos vereséget szenvedtek. Néhány évvel korábban, 1404-ben a kínaiak megszállták Mandzsúriában az Amur-folyó torkolatvidékéig terjedő területet. A kínaiak Vietnám ellen is vezettek hadjáratot és elfoglalták a Vörös-folyó völgyét, Vietnám egy részét. A vietnámi hódítás azonban csak ideiglenes sikert hozott, 1418-tól felkelés kezdődött, amely 1427-re felszabadította Vietnámot a kínai uralom alól.

      A távolabbi területekkel, mint Japán, Tibet, India, Indokína, Indonézia királyságai, Timur Lenk közép- ázsiai birodalma, is diplomáciai kapcsolatban állt a Ming Birodalom. Szintén Jung-lö (Yongle) és utódja, Hszüan-tö (Xuande) (1425–1435) császár idejére esik azoknak a tengeri expedícióknak a megszervezése, amelyek során a kínaiak Cseng Ho (Zheng He) admirális vezetése alatt elhajóztak Indonéziába, Malájziába, Sziániba, Indiába, Ceylonra, a Perzsa-öbölbe, az Arab-félszigetre, a Vörös-tengerre és Szomáliába (Kelet-Afrika). A tengeri expedíciók az ismeretek gyűjtését, diplomáciai és kereskedelmi célokat is szolgáltak. A 15. század közepétől a terjeszkedő politikát egy passzív, visszahúzódó korszak váltotta fel. Északon, Hopej és Sanhszi tartományokban falakat építettek a nomádok ellen, akik 1438–1449 közötti években területeket foglaltak el a birodalomtól. 1421-ben Peking lett a főváros, az addigi Nanking (Nanjing) helyett, a hivatalok átköltöztetése több évtizedig tartott. Észak felé az Amur folyó völgyéig terjedt a kínai fennhatóság. A Ming Birodalomnak sikerült északon uralma alá vonnia azokat a területeket, amelyek korábban a Kin (Jin, dzsürcsi) Birodalom részei voltak.

      A mongolok 1540-től harminc éven keresztül komoly veszélyt jelentettek Kínára. Dajan kán (kb. 1464–1532) egyesítette a kelet-mongóliai törzseket. Az Ojrát Kánság Dajan unokája, Altan kán (1507–1582) uralkodása alatt élte fénykorát. A mongolok rendszeresen támadták a kínai határmenti tartományokat, 1550-ben Pekingig előrenyomultak. Sikerült kikényszeríteniük, hogy a kínaiak határmenti piacokat nyissanak a részükre, ahol kereskedhettek a birodalommal. Altan kán kiterjesztette fennhatóságát a Kína nyugati szomszédságában lakó nomádokra, valamint Tibetbe is benyomult. A Ming Birodalomnak 1570-ben sikerült békét kötni Altan kánnal.

      Észak felől néhány évtizedig biztonságban érezhették magukat a kínaiak. A másik veszély a tenger felől fenyegette a birodalmat: a tengeri kalózok támadásai nyugtalanították a kikötővárosok életét. A kalózok aktivitása a Kína, Japán és az Indonéz-szigetvilág között virágzó kereskedelemmel volt összefüggésben. A külkereskedelmet a császári udvar igyekezett szigorúan szabályozni, de ez csak az illegális kereskedelmet bátorította. A tengeri kalózok miatt romlott meg a korábban baráti viszony Japánnal. A 17. század elejétől kezdve észak felől a mandzsuk terjeszkedése jelentett veszélyt. Ugyanekkor a Ming Birodalom súlyos pénzügyi és politikai válságba került, felkelések törtek ki a központi hatalom ellen. Mindez kedvezett a mandzsuknak, akiknek 1644-ben sikerült elérni céljukat: megdöntötték a Ming Birodalmat és megalapították saját dinasztiájukat.

Kína gazdasága a középkorban

 

Kína különféle természeti adottságú területeket foglal magában. A szorosabban vett Kína a Sárga-folyó és a Jangce, valamint a tengerpart mentén fekvő síkságokon kialakult földművelő civilizáció volt. A 8. századot megelőzően a gazdaság súlypontja a Sárga-folyó és a Vej (Wei)-folyó menti síkságokon volt. A mezőgazdaság és az ipar termelési módszerei egyre tökéletesebbé váltak, az idők folyamán felhalmozódott tapasztalatoknak, tudásnak és a technikai fejlődésnek köszönhetően.

      Kínában a technikai újításoknak két nagy korszaka volt: Kr. e. 4 – 2. sz. és a 8–11. század, amelyek gazdasági fellendülést és a népesség létszámának növekedését eredményezték. A 11–13. században a rizsből és gabonafélékből évente körülbelül 30 millió tonnát takarítottak be. A 11–15. században Kína lakossága körülbelül 100 millió fő volt. A növénytermesztést északon az árpa, búza, köles, szója jellemezte, a lucernát takarmánynövényként (lótakarmány) termesztették. A Jangce-vidéken és Dél-Kínában a 6. századig a rizsföldeket időnként „pihentetni” kellett, mert a rizst még nem palántázták, hanem a parcellákban elvetették. Ezt a módszert váltotta fel a 8. századtól kezdve a rizspalánta-kiültetésén alapuló művelés, ami a rizstermesztés fellendülését eredményezte. A 11. században új, korai érésű fajtákat honosítottak meg, amelyek lehetővé tették az évi két betakarítást. A termőföldek területét is sikerült növelni, főleg a Jangce-vidéken. A sikeres élelmiszer-termelés demográfiai „robbanást” idézett elő Dél-Kínában. 600 körül a lakosság 75%-a Észak-Kínában lakott, a 8. század közepére ez az arány kb. 53% volt, aminek az oka a déli országrész lélekszámának nagyarányú növekedése. A déli birodalomrész gazdasági súlya tovább növekedett, az An Lusan lázadást követő gazdasági újjáépítésben fontos szerepe volt, majd a 11–13. században pedig a Déli Szung-dinasztia erre a területre szorult vissza az északról támadó dzsürcsikkel szemben.

      A kínai mezőgazdaság jellegzetes haszonnövényei: eperfa (selyemhernyók számára), tea, gyapot és más textiliparban használt növények, lakkok előállításához használt fafajták, a cukornád és a bambusz. A földművelő vidékeken főleg igavonó állatokat, baromfit és sertést tartottak. Juh-, kecske-, szarvasmarha és lótartás nagy méretekben főleg a hegyvidékeken, a Sárga-folyó völgyétől északra volt jellemző, ahol a lakosság nagy része hagyományosan nomád gazdálkodást folytatott. A katonai céllal létesített állami ménesek is főleg ezeken a vidékeken voltak.

      A textil-, kerámia- és fémművesség (bronz és vas) területén szintén nagy hagyományokkal rendelkeztek a kínaiak. A Szung-korban további minőségi fejlődés figyelhető meg egyes gazdasági területeken. A porcelán készítésének tökéletesített módszerei véglegesen a 12. századra alakultak ki. A 13. században terjedt el a gyapotszövet. A kohászatban elterjedt a kőszén felhasználása és megjelentek a hidraulikus fújtatók. A vasgyártás legjelentősebb központjai északon, Hopej, Santung és Csiangszu (Jiangsu) tartományokban voltak. Szintén magas színvonalú volt a lakkgyártás, az ehhez szükséges fafajták termesztése különösen Hupejben (Hubei), Hunanban ás Észak-Csöcsiangban (Zhejiang) volt jellemző. A papírgyártás központja Szecsuan és Csöcsiang (Zhejiang) tartományokban volt. A könyvnyomtatás a Tang-korszakban terjedt el. Jelentős volt a belső kereskedelem, amit elősegítettek a vízi utak, csatornák.

      A tengeri hajózás szintén fejlődött a Szung-korban. A tengerpart mentén sok helyen kikötők voltak, a kínai tengerhajózás a 11. századtól indult fejlődésnek. A külkereskedelem állami monopólium volt, a kereskedelmi forgalom elsősorban a külföldi kereskedők által látogatott városokban folyt. Nyugatról, perzsa, szogd, arab kereskedők érkeztek, részben szárazföldi utakon Közép-Ázsiából, részben tengeren a dél-kínai kikötőkbe. A legjelentősebb ilyen kikötő Kanton volt, ahol sok arab kereskedő lakott. A hivatalosan engedélyezett állami külkereskedelemmel csak korlátozott mennyiségű áru jutott a birodalom határain túlra. A kínai termékek azonban adóként, hadisarcként nagy tömegben kerültek külföldre, főleg a 11–13. században, a kitaj, dzsürcsi, tangut birodalmakba. A kivitel másik iránya Dél-Ázsia, India, Indokína, Japán, Indonézia volt.

A Tibeti Királyság

 

A tibetiek ősei a kínai forrásokban emlegetett kiang (qiang) törzsszövetségben éltek, a Krisztus előtti időben. Lakóhelyük Kína északnyugati szomszédságában, a Kuku-nor és a Nan-san vidékén volt. A kiangok a Kína nyugati és északi határainál élő belső-ázsiai nomádok közé tartoztak. A Kr. e. 2. században érintette őket a jüe-csi (tokhár) vándorlás, amikor a Kína szomszédságában élő nomádok egy csoportja nyugatra költözött. A kiang törzsek többször indítottak hadjáratokat a kínaiak ellen is.

      A Tibeti Királyság a 6–7. században alakult meg. A tibetiek saját magukat Bodnak hívták, országuk neve Bod-jul ’Bodország, a bodok országa’ volt. Tibet Bod neve a szanszkrit irodalmi emlékekben is fennmaradt. A szomszédaik más elnevezést használtak rájuk, a ma is világszerte elterjedt Tibet nevet (türk feliratok, 8. század: Töpöt/Töpüt, mongol: Töböd/Töbed, középkori muszlim irodalom: Tubbat). A Tibeti Királyság első jelentős uralkodója Khri-szlon-brcan király volt, aki megszerezte a szomszédos törzsek feletti uralmat. Fia, Szrong-bcan szgam-po (620–649) folytatta az országépítő munkát, uralkodása idején a Tibeti Királyság jelentős hatalommá vált. Sikerült elérnie, hogy a kiang törzsek többsége neki engedelmeskedjen. Ezután a szomszédos, mandzsúriai eredetű és valószínűleg mongol nyelvű tujühun (a-zsa) törzsek ellen fordult és legyőzte őket. Birodalmukat nem csatolta Tibethez, de adófizetésre kötelezte őket. Több szomszédos törzsszövetséggel, birodalommal dinasztikus házasság útján épített ki szövetségesi viszonyt (Nyugati Türk Kaganátus, Nepál, Gilgit állam (Kasmírtól északra), zsangzsung állam). A Tang Birodalommal szintén békés kapcsolatban volt, 641-ben kínai hercegnőt vett feleségül.

      A Tibeti Királyság központja, Ra-sza Dél-Tibetben, a Brahmaputra folyó felső folyásánál volt. A tibeti királyok magukat szakrális uralkodóknak tartották, akik a hatalmat az égiektől kapták. Ha a király valami miatt elvesztette karizmatikus erejét, az alattvalói megölhették. Az ilyen események rituális szertartások keretében történtek meg. A királyságot négy területi egységre osztották, ezeket szarvaknak nevezték. Az egyes szarvak két-két osztályból álltak, amelyekben ezredek voltak. Ez a felosztás egy hadszervezeti formát testesített meg, hasonlóan más belső-ázsiai nomád birodalmakhoz. A kínai hatás hamarosan jelentkezett a Tibeti Királyságban, a királyi kancelláriát kínai mintára szervezték meg, a kínai stílusú, fallal körülvett városok és a buddhizmus terjedése mutatja ezt. A fejlett államiság fontos jele, a saját tibeti írásbeliség azonban nem kínai eredetű, hanem indiai: a kései Gupta-kor írását adaptálták a tibeti nyelvre (a kiang törzsek tibeto-burmai nyelveken beszéltek).

      A 649-től 755-ig tartó időszakban Tibet hatalma tovább növekedett. A kormányzásban jelentős befolyásra tettek szert a régensek, mivel ebben az időszakban három esetben is a királyok gyermekként kerültek trónra. A királyok hatalma a törzsfők felett egyébként sem volt korlátlan, a tibeti királyok nem voltak korlátlan hatalmú egyeduralkodók. A királyok és a törzsfői arisztokrácia között folyamatos volt a hatalmi harc.

      A belharcok ellenére a Tibeti Királyság kifelé erősnek és egységesnek mutatkozott. 648-ban a tibetiek és nepáliak részt vettek a kínaiak oldalán egy észak-indiai hadjáratban. 663-ban beolvasztották Tibetbe a tujühun birodalmat, amelynek uralkodója ezután egy előkelő tibeti hercegi rangot kapott. A Tibeti Királyság Turkesztán felé terjeszkedett. Itt a 7. század második felében kínai fennhatóság volt, a kínaiak a Türk Kaganátus legyőzése után terjeszkedtek ki erre a területre. A tibetieknek 662-ben sikerült elfoglalniuk Kásgárt, 665-ben Khotánt, és 670-ben már egész Kelet-Turkesztán az uralmuk alatt volt. A hódítások a Tang Birodalom rovására történtek, ami miatt megromlott a viszony Kínával. A tibetiek a türkökkel kötöttek szövetséget, akik 679-be fellázadtak a kínai uralom ellen és sikeresen visszaállították a fél évszázada elvesztett önállóságukat. A tibeti terjeszkedés folytatódott, 740-ben Gilgit is a kezükbe került. 751-ben a tibetiek az arabok és a karlukok oldalán harcoltak a kínaiak ellen a Talasz-folyó völgyében vívott csatában, amely meghatározó volt Belső-Azsia hatalmi viszonyainak alakulásában. Ebben a csatában állították meg a kínaiak nyugati irányú terjeszkedését. Kbri-szrong lde-brcan király uralkodása alatt (755–797) a kínaiak védekezésre kényszerültek a nyugati határaik mentén. A 756 utáni években a tibetiek részt vettek a Tang-dinasztia elleni An Lusan (Lushan)-lázadás leverésében. 763-ban a tibetiek kínai területre nyomultak be és sok lovat zsákmányoltak.

      Khri-szrong lde-brcan idején erősödött meg a buddhizmus Tibetben. Utódai szintén a buddhizmust részesítették előnyben. A tibetiek hagyományos vallása a bon-vallás volt, és a buddhizmussal szemben sok törzsfő a régi vallás fennmaradásáért küzdött. A belső harcok aláásták az ország erejét és egységét. 860-ban Tibet elvesztette Turkesztán feletti uralmát és a 9–10. század fordulóján az egységes Tibeti Királyság kis fejedelemségekre bomlott. Turkesztán ujgur és kínai fennhatóság alá került, Tibet északi szomszédságában pedig a tangutok birodalma (Hszi Hja, Xixia) alakult meg.