2. fejezet
Jel, nyelv, irodalom
2.1.1. A jel triadikus koncepciója
2.1.2. A diádikus
jelkoncepció
2.1.3. Verbális és nemverbális jelek
2.3. Nyelvi jel,
természetes nyelv és irodalom
2.4. Nyelv, irodalom,
kommunikáció
Az irodalomtudományi vizsgálódások tárgya az irodalmi szöveg, valamint az irodalom mint kulturális részrendszer, azonban tárgyának jellegénél fogva komplex diszciplináris rendszerbe is illeszkedik: az irodalmi szövegek nyelvi megnyilatkozások, sőt különlegességük az, hogy az irodalmi alkotás olyan „eszközzel” dolgozik, amely nem csak a sajátja: ellentétben például a zenével vagy a képzőművészetekkel, az irodalomnak nincs „saját” nyelve, hanem a természetes nyelvre épül, sajátos nyelvhasználatként határozható meg, aminek következtében az irodalmi szövegeket több megközelítéssel is lehet vizsgálni, elvonatkoztatva „irodalmiságuktól”, a nyelvi jelek és megnyilatkozások közé sorolva őket (minden irodalmi művet meg lehet vizsgálni például grammatikai elemzéssel, de akkor nem elsődlegesen irodalmi vizsgálatról van szó): a sajátos nyelvhasználat sajátos jelhasználatot is jelent.
A természetes nyelv nyelvi jelek rendszere, s mint ilyen, egyike számos lehetséges jelrendszernek (bár kitüntetett szerepe van az emberi kommunikációban). A nyelv vizsgálata tehát implikálja a nyelvi jelek jelszerűségének elemzését, a nyelv mint jelrendszer felfogását. Ennélfogva fontos kitekinteni a jel fogalmára, a jelrendszerek működésére és a jeltudomány, a szemiotika alapvető kérdéseire: ez a megközelítésmód alapot adhat az irodalmi szövegek, az irodalom jelenségeinek jelrendszerként való értelmezésére, s ezáltal egy szélesebb elméleti megközelítésbe integrálásukra, ami egy további lépésben lehetőséget nyújt specifikus jegyeik feltárására is.
A ’jel’ fogalmán általában valami olyan „dolog” érthető, ami egy másik „dolog” helyett áll, azt jelöli, s valaki ekként érti vagy interpretálja ill. számára valamilyen jelentéssel bír. A jel a kommunikáció eszköze, a jelhasználatban válik tulajdonképpen jellé, vagyis a jel a jelhasználat (szemiózis) „eszköze”. A jelekkel foglalkozó tudományágakban többféle jelfogalom ismeretes, ezek azonban visszavezethetők két alapvető koncepcióra, amelyek egymással is összevethetők. Az egyik koncepció szerint a jel alapjában véve egy háromelemű relációval, a másik koncepció szerint egy kételemű relációval írható le (a következő fejtegetések csupán vázlatosan mutatják be ezek alapvonásait, bár mindkét elképzeléstípusnak többféle variánsa is létezik, és élénk viták folynak egyes meghatározásokról, mozzanatokról).
2.1.1. A jel triadikus koncepciója
Azon koncepció alapján, ami szerint a jel mint háromelemű reláció (triádikus reláció) tételezhető, a jel egy háromelemű viszonylatként fogható fel. A jel alkotóelemei eszerint a ’jel(test)’, a ’fogalom’ és a ’jelölt [dolog]’ (vö. Lyons 1980), ezek együttesét és viszonylataikat többnyire egy háromszöggel ábrázolják:
B
A C
A = a jel(test)
B = a fogalom
C = a jelölt [dolog]
A jel elemeinek megnevezése a különféle elméletekben és irányzatokban nem egységes, emiatt nem könnyű eligazodni közöttük, fontos, hogy az elnevezések mögött láthatóvá váljon, mit értenek alatta. Csak példaképpen: „A” megnevezése Charles Sanders Peirce-nél „jel”, Ogden és Richards felfogásában „szimbólum”, Charles Morris pedig „jelhordozónak” nevezi. „B” neve Peirce-nél „interpretáns” vagy „mentális kép”, Ogden és Richards elnevezése ugyanarra „referencia”, Morrisnál „deszignátum”, John Stuart Millnél pedig „konnotátum”. „C” megnevezése Peirce-nél „tárgy”, Morrisnál viszont „denotátum”.
A háromelemű jel fenti ábrázolásmódja a jelekkel történő jelölés elemzésére hosszú hagyománynak felel meg: már a skolasztikus tanítás is azt mondta, hogy „vox significat [rem] mediantibus conceptibus”, vagyis „a hang [mint jel, szó] fogalmak közvetítésével jelöl[i a dolgot]”.
A háromszög, azaz a jel három elemét összekötő kapcsolatokat a csúcsok közötti vonalak mutatják: az AB és a BC csúcs közötti folytonos vonal arra utal, hogy ezek alapvetőbb és közvetlenebb viszonylatok a jeltest és a fogalom, ill. a fogalom és a jelölt [dolog] között, míg az AC csúcsot összekötő vonal szaggatott, ami azt jelzi, hogy a jel(test)/szó és jelöltje (vagyis a dolog, amire a jel utal) közötti kapcsolat közvetett, mert valami más, azaz a fogalom közvetíti.
A jelölés háromelemű elemzése tovább bővíthető, ha a jel használója (azaz a beszélő/hallgató) és a jelhasználat kontextusa is önálló alkotóelemként a modell része lesz.
2.1.2. A diádikus jelkoncepció
A jelfogalom meghatározásának másik felfogása/iránya szerint a jel mint kételemű reláció (diádikus reláció) értelmezhető, amikor az előbbi háromszög elemei közül vagy B, vagy C marad el. A jel ebben az esetben a fogalmat is jelöli, vagyis a jelet A és B alkotja, ebben az esetben C leképeződne B-ben (ez a felfogás jelentkezik alapjában véve a 20. századi nyelvtudományt és a jeltudományt alapvetően befolyásoló francia nyelvtudós, Ferdinand de Saussure koncepciójában). A másik lehetőség szerint a jel C-t jelöli, azaz a tárgyat vagy a tárgyak egy osztályát, ebben az esetben viszont kérdésessé válik B, azaz a szavak és dolgok között közvetítő gondolatok vagy fogalmak szükségessége.
A
B
A = jelölő [jel(test) = signifiant]
B = jelölt [fogalom = signifié]
A kételemű jelfogalom-koncepciót többnyire Ferdinand de Saussure (1857-1913) nevéhez kapcsolják, aki a Bevezetés az általános nyelvészetbe (Cours de linguistique générale) című, tanítványai egyetemi jegyzetei alapján 1916-ban posztumusz kiadott munkájában foglalkozik a (nyelvi) jelekkel és a jeltudomány kérdésével. Saussure szerint a jel két alapvető alkotóelemből, a jelöltből (signifié) és a jelölőből (signifiant) áll, ami nála egy fogalom és egy hangkép egyesítése (Saussure 1967), és alapjában véve „pszichikai entitás”. Saussure úgy véli, hogy a jelölő és a jelölt kapcsolata önkényes, vagyis nem szükségszerű, hogy például ugyanazt a jelöltet (tárgyat) a magyar nyelvben az „asztal” jelölő jelöli, németül viszont a „Tisch”, angolul, franciául a „table” (kiejtésük viszont különbözik), portugálul a „mesa”, olaszul „tavola”, oroszul „стол” stb. (bár ez az önkényesség csak a jelölő és jelölt kapcsolatának „eredetére” utal, a beszélő viszont, ha „asztalról” beszél, nem használhatja mondjuk a „szekrény” jelölőt).
Megjegyzendő, hogy a jelek ilyen kételemű felfogása bizonyos problémákhoz vezethet a homonímák és a szinonímák értelmezésében: a homonímák azonos alakú szavak, azaz egy jelölőhöz több jelölt rendelhető hozzá (pl. ,vár’, ,zár’), a szinonímák esetében pedig egy jelölthöz tartozhat több jelölő (pl. ,lift’ - ,felvonó’, ,fotel’ - ,karosszék’, ,vasútállomás’ - ,pályaudvar’ - ,megállóhely’).
Saussure elméletének másik fontos eleme a nyelv mint rendszer, azaz a langue és az aktuális nyelvi megnyilatkozás, a parole közötti különbségtétel, mely alapvetően meghatározta a 20. századi nyelvészet későbbi fejlődését is (pl. szintagmatikus és paradigmatikus jelenségek kérdését, a generatív grammatika kompetencia - performancia fogalompárját, vagy a mélystruktúra - felszíni struktúra problémáját).
2.1.3. Verbális és nemverbális jelek
A jel fogalmának magyarázatát a fentiekben a nyelvi jel mintájára ábrázoltuk, amint az különböző jelelméleti fejtegetésekben gyakorta történik. A jeleknek ugyanakkor többféle típusa létezik, az ún. verbális jelek (vagyis nyelvi jelek) mellett vannak nemverbális jelek is, pl. képi jelek, mint a közlekedési táblák, a piktogrammok vagy a kézjelek „nyelve”. A nyelvi jelek mégis dominánsak abban az értelemben, hogy másfajta jeleket is a nyelvi jelek teszik „hozzáférhetővé”, így például a közlekedési táblák vizuális jeleit „le tudjuk fordítani” természetes nyelvre, így a
táblát úgy értelmezzük, hogy „elsőbbségadás kötelező”,
a következő két tábla a kötelező haladási irányt jelzi, mégpedig
„egyenesen” és „jobbra”,
míg a következő két tiltó táblát is „értjük” (ha megtanultuk a közlekedési szabályokat), s tudjuk, azt jelentik, hogy
„minden jármű
forgalma tilos”
és „előzni tilos”,
s közlekedési magatartásunkat is a táblák jelzéseinek megfelelően alakítjuk. A verbális jelek rendszere ily módon közvetítő szerepet tölt be, s Saussure is a természetes nyelvet tekinti a legfontosabb jelrendszernek.
A jelekkel, típusaikkal és különböző aspektusaikkal foglalkozó tudományág neve jeltudomány vagy szemiotika, ill. szemiológia. A szemiotika kifejezés inkább az angolszász nyelvterületen használatos, elsősorban a Peirce-féle jeltudományi felfogás alapján ill. manapság többnyire így jelölik ezt a diszciplínát más nyelvterületeken is, de Saussure a szemiológia megnevezést használta az általa felvázolt nyelvtudományra, így francia (valamint olasz és spanyol) nyelvterületen ez a kifejezés terjedt el.
Etimológiailag mindkét megnevezés a görög szémeiótiké, azaz ,jelmegállapítás’ szóból származik (alapja a széma, azaz ,jel’ kifejezés), így értelmi különbség nincs közöttük, bár bizonyos mértékig és eredetüket tekintve utalnak a mögöttük rejlő jelfogalmak (a háromelemű és a kételemű jelkoncepció) különbségeire is.
A szemiotika a mai értelmében viszonylag új tudományág, amelynek gyökerei részben más tudományágakhoz (filozófia, logika, grammatika), ill. az antik filozófiai iskolák elméleteiig nyúlnak vissza, melyeket manapság egyértelműen a modern szemiotika előzményeinek tekintünk.
Az ókorban a görög orvostudomány egyik területe volt a szemiotika, amely azzal foglalkozott, hogy az emberi testen megfigyelhető tünetek, változások, szimptómák – azaz az esetleges betegségek jelei – alapján következtetett bizonyos kóros folyamatokra, bajokra. A sztoikus filozófusoknál a ’szemiotika’ elnevezés tágabb értelmet kap, ők behatóan vizsgálják a lelki folyamatok jelenségeit és jeleit, a jelek tanulmányozását a filozófia egyik alapvető részterületének tekintik, amely magába foglalja a logikát és az ismeretelméletet. A hellenisztikus filozófia (a sztoikusokon kívül az epikureusok és a szkeptikusok is) olyan jelelméletet alakít ki, amelynek előzményei megvoltak Arisztotelésznél, akire viszont Platón, a szofisták és különböző görög orvosok hatottak. Arisztotelésznek elsősorban a logikája és ismeretelméleti nézetei tekinthetők a szemiotika szempontjából fontosnak, különösen a gondolati formákról (szimbolikus formákról) alkotott nézetei.
A középkorban átfogó jelelmélet alakult ki (amelyet „scientia sermocinalis” néven ismernek), ehhez hozzátartozott a grammatika, a logika és a retorika is. Elsősorban a skolasztika jelentős e tekintetben, ismeretelmélete és logikája a tárgyak és a fogalmak viszonyának vizsgálatára (azaz jelfolyamatokra) irányul. Jól tükrözi a jelelméleti gondolkodást az ún. nominalisták és realisták harca, vagyis az a heves filozófiai vita, amely arról a kérdésről folyt, hogy az általános fogalmak, az univerzáliák valóságosak-e vagy csupán a gondolkodás eszközei. A kérdés Platón idea-tanával és Arisztotelész ismeretelméletével kapcsolatban is felvetődött, a középkor teológiai vitái pedig különösen kiélezték. A realisták szerint az univerzáliák valódi létezők, az egyes dolgok létezésének előfeltételei (universalia ante rem), a nominalisták szerint ellenben az általános fogalmak csak absztrakciók, nevek, nem a tárgyakban vannak, hanem a megismerés során jönnek létre (universalia post rem). Bár a realisták elgondolásai domináltak kezdetben, hosszas és heves viták után előtérbe került a nominalista felfogás Occam révén. A két ellentétes nézet között közvetített az ún. konceptualizmus is, képviselője, Abélard szerint az univerzáliák nem szavak és nem is dolgok, hanem jelentések – itt tehát az ismeretelmélet jelentéstannal kapcsolódik össze.
A reneszánsz fordulatot jelent a világról és az emberről való gondolkodás történetében, a természettudományos (Kepler, Galilei stb.) és (képző)művészeti (Leonardo da Vinci, Dürer stb.) törekvések egyaránt a világ jelenségeinek, jeleinek értelmezését keresik. A művészeti-poétikai elgondolásokban is nagy jelentőségre tesznek szert a jelképes ábrázolások, formai kérdések, az emblematika, ikonológia, melyek a jelekkel való foglalkozás különböző formáit és területeit képviselik, anélkül hogy külön tudományággá rendeződnének.
Részben a középkori filozófiai és jelelméleti hagyományokból nőnek ki későbbi vizsgálódások, melyek egyik iránya a jelfolyamatokat a platóni és arisztoletészi metafizika fényében értelmezte, ugyanakkor egyre nagyobb teret kaptak olyan törekvések, amelyek a szemiotikát az empirikus tudomány és filozófia keretébe helyezték – az előbbi törekvéseket Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) vitte tovább, az utóbbiakat pedig a brit empiristák (vö. Sebeok 1979). Leibniz egy egyetemes jelrendszert (characteristica universalis) akar megalkotni, elsősorban a jelstruktúrák szintaktikai összefüggéseire összpontosítva, elgondolásait a szimbolikus logika későbbi képviselői, így George Boole (1815-1864), Charles Sanders Peirce (1839-1914), Gottlob Frege (1848-1925), Alfred North Whitehead (1861-1947), Bertrand Russell (1872-1970), Rudolf Carnap (1891-1970), Edmund Husserl (1896-1938), Alfred Tarski (1902-1983) vitték és fejlesztették tovább. A brit empirista filozófusok (Francis Bacon, Jeremy Bentham, George Berkeley, Thomas Hobbes, David Hume és legfőként John Locke) főként a jelentés kérdéseivel foglalkoztak. A sztoikusokra visszanyúlva a „szemiotika” kifejezést John Locke (1632-1704) használta újra 1690-ben Értekezés az emberi értelemről című művében. Locke szerint a „jelek tudománya” a tudományok azon ága, amelynek feladata mindazon jelek természetének vizsgálata, melyeket az emberi elme használ, hogy a dolgokat önmaga számára érthetővé tegye és tudását másokkal megossza.
A francia 17. század is jelentősen hozzájárult a szemiotika korai történetéhez: a Port Royal kolostor „grammatikusai” (nyelvészei) műveikben alapjában véve jelelméleti alapokon álltak. Antoine Arnauld és Claude Lancelot először 1660-ban, majd 1676-ban harmadik kiadásban megjelent Grammaire générale et raisonnée című műve a nyelvet jelrendszerként írja le, azt mondja, hogy beszélni annyit tesz, mint gondolatainkat olyan jelekkel kifejezni, melyeket az emberek e célból találtak ki. Erre a legalkalmasabbak a hangok, az írás jelei pedig tartóssá és láthatóvá teszik őket. A jelekben két dolog figyelhető meg: egyrészt az, amik „természetüknél fogva”, vagyis hangok és betűk (azaz a jelölő mivoltuk), másrészt pedig a jelentésük, vagyis az a mód, ahogyan az emberek gondolataik kifejezésére használják őket – elemeiben felismerhetők itt Saussure későbbi jel- és nyelvelméleti szemléletének alapjai (vö. Kelemen 1977).
A mai szemiotika első rendszerezője és tulajdonképpeni megalapítója az amerikai filozófus, Charles Sanders Peirce (1839-1914) volt. Peirce Locke filozófiájára támaszkodott, átvette tőle a „szemiotika” megnevezést, és a jelek természetét és típusait tanulmányozta hosszú évtizedeken át. Peirce írásai igen komplexek, meghatározásai az idők folyamán változtak, így nehéz egységes elméletét rekonstruálni (összes műve máig sincs teljes egészében kiadva). Peirce meg van győződve arról, hogy az egész univerzum tele van jelekkel, szinte csak jelekből áll. A jeleket alapvetően háromeleműnek fogja fel, s a jel három alkotórészét is tovább differenciálva bonyolult tipológiai rendszerhez jut el. Eredetileg három fő jeltípust különböztetett meg (ikon, index és szimbólum), majd átfogóbb, a jel egyes elemeit külön-külön típusokra osztó jeltipológiát alkot (ill. évtizedeken át pontosít). Ez a háromszor három osztályból (trichotómiából) álló rendszer következőképp foglalható össze:
réma (mondatfunkció; szó vagy kifejezés)
dicent (mondat vagy kijelentés)
argumentum (logikai formula, szabály
stb.)
interpretáns
B
jel A C objektum/tárgy
(minőség mint jel) quali-jel ikon
(egyedi tárgy/esemény) sin-jel
index
(általános típus) legi-jel szimbólum
Peirce a három trichotómia alapján tíz jelosztályt különböztet meg, s ezeket is tovább oszthatónak tartja. Rendszerében (már csak kialakulását tekintve is) különös fontossággal bírnak a tárgyhoz való vonatkozás alapján definiált jeltípusok, az ikon, az index és a szimbólum (Peirce jelelméletéről, tipológiájáról vö. Walther 1979). Az ikon a jel és a jeltárgy közötti hasonlóságon alapul (ilyen pl. fénykép, rajz, diagramm, a logikai formulák stb.), az index esetében a jel és a jeltárgy között valamilyen valós, fizikai kapcsolat van (pl. a füst mint a tűz jele, lábnyomok a parti fövenyen, tulajdonnevek, mutató névmások stb.), a szimbólum viszont önkényes jel, a jeltárgy és a jel kapcsolata valamilyen szabályra, konvencióra vezethető vissza (ilyenek általában véve a nyelvi jelek kialakulásukat tekintve). A művészetekben és az irodalomban is különös jelentőségre tesz szert az ikonikusság kérdése, jelensége, Charles Morris például a művészet lényegét a műalkotás ikonikus jel mivoltában látja, de nagy jelentőséget tulajdonít az ikonikus jellegnek Jurij M. Lotman is a művészet kérdéseinek tárgyalásában.
Charles Morris (1901-1979) Peirce nyomán felvázolja a szemiotika rendszerét, a peirce-i trichotomikus elgondolásokra visszanyúlva a jeltudományon belül megkülönbözteti a szintaktika, a szemantika és a pragmatika részdiszciplínáit. Ez a felosztás ugyanakkor a nyelvészeti diszciplínák megkülönböztetésének is alapja, és fontos szerepet kap nemcsak a nyelvészeti, hanem az irodalmi szövegelemzés elméleti és gyakorlati kérdéseiben is. Morris ezenkívül a szemiotikán belül tárgyalásmódjuk alapján különbséget tesz elméleti, leíró és alkalmazott szemiotika között is. Az elméleti szemiotika a szemiotika elméleteként egyfajta metatudományt képvisel, a jelfogalmak és a jeltudomány terminusainak meghatározásával és módszertanának alapkérdéseivel foglalkozik. A leíró szemiotika különféle valós jeleket tanulmányoz, és e jelek típusai alapján van például zooszemiotika, irodalomszemiotika stb. Az alkalmazott szemiotika a jelek tanulmányozásából kapott eredményeket (vagyis a másik két részdiszciplína eredményeit) felhasználva különféle gyakorlati célokra alkalmazza. Morris a művészet jelelméleti alapú meghatározására is kísérletet tesz, az irodalmi szöveg nyelvi mibenlétéből ill. jelszerűségéből kiindulva próbálja meghatározni a művészet/irodalom alapvető jegyeit. A művészi jelet alapvetően ikonikus jelnek tekintve a műalkotás sajátos észlelését tételezi: ez szerinte kettős észlelés/befogadás, amely egyrészt közvetlen, mivel az ikonikus jel a hasonlóságon alapulva közvetlenül percipiálható, másrészt pedig közvetett, mivel az ikonikus jel is jel, ami implikálja a valami általi közvetítettséget.
2.3. Nyelvi jel, természetes nyelv és irodalom
A fentiek alapján elmondható, hogy a természetes nyelv is jelrendszer, s mint ilyen, szoros kapcsolatban áll az irodalommal, hiszen az irodalmi szövegek mint szövegek nyelvi megnyilatkozások, a természetes nyelvet „használják”, arra épülnek, s éppen ez a sajátos nyelvhasználat jelenti az irodalom specifikumát. Azonnal felvetődik természetesen az a kérdés is, milyen viszonylatok állnak fenn a természetes nyelv és az irodalom között, melyek egyaránt szemiotikai rendszernek tekinthetők.
Általánosságban megállapítható, hogy a két rendszer egyértelmű elhatárolása nem egyszerű, jónéhány olyan jelenség megfigyelhető, amelyek az egyértelmű elhatárolást nem teszik lehetővé. A természetes nyelvben is vannak olyan elemek és eljárások, amelyek – szisztematikusabban – az irodalmi szövegekben is benne vannak (pl. alliterációk, szójátékok, sajátos viszony a valósághoz stb.). A nyelvészeti és irodalomtudományi fejtegetésekben éppen ezért többféle koncepció is létezik, melyek e különleges viszonynak az alapján próbálják meghatározni az irodalom mibenlétét, a két rendszer viszonyát: a nyelvészeti strukturalizmus például hallgatólagosan a nyelvészet területére sorolja a poétikai-irodalomtudományos kérdéseket, ami ezek redukcióját vonja maga után, éppen az irodalom „irodalmisága” marad ezáltal figyelmen kívül. Az 1960-as évek stilisztikai kutatásaiban bukkan fel az a felfogás, miszerint az irodalmi nyelvhasználat sajátosságai a természetes nyelv szabályaitól való eltérésként értelmezhetők, más nézetek (pl. Manfred Bierwisch) pedig egyfajta univerzális grammatika két különálló részhalmazaként definiálják a természetes nyelvet és az irodalmat (ezáltal éppen sokrétű kapcsolatrendszerük kerül háttérbe).
Jurij M. Lotman (1922-1993) szemiotikai alapú koncepciója feltételezi a nyelv és az irodalom szoros kapcsolatát, de az irodalmat (művészetet) nem rendeli alá a másik rendszernek, hanem azt mondja, hogy mind a nyelv, mind az irodalom modelláló rendszer (vagyis jelviszonyokkal képezik le azt, amire vonatkoznak), a nyelv elsődleges, az irodalom pedig másodlagos modelláló rendszer, ami a nyelvre mint elsődleges rendszerre épül, de egyúttal önálló és saját szabályszerűségei szerint működik. Ez a felfogás alapul veszi a két rendszer szoros kapcsolatát, minek következtében egységes jelelméleti megközelítésben tárgyalhatók, viszont nem rendeli alá egyiket sem a másiknak, hanem egységes keretben vizsgálja autonóm működésüket.
2.4. Nyelv, irodalom, kommunikáció
Az általános jelelmélet fontos abból a szempontból, hogy megértsük, miként tudunk megjeleníteni, „jelenlévővé tenni” tapasztalati körünkön kívül eső jelenségek bizonyos jellemzőit. Fontos a jelelmélet abból a szempontból is, hogy megértsük, miként tudunk jelek segítségével elméleteket: ismereteket lehetővé tévő tudományos rendszereket felépíteni. De fontos a jelelmélet a művészetek szempontjából is, hiszen valamennyi művészet, mint már Poétikájában Arisztotelész megállapította, jelekkel él; a művészeteket az általuk használt jeltípus és a jeltest anyaga alapján rendszerezi és értelmezi az esztétika. Arisztotelész a hangsúlyt a jelviszony meglététre, a jelentett tulajdonságaira helyezte, ami az ő szóhasználatában így hangzik: Valamennyi művészet (vagyis a különböző szépirodalmi műfajok, a festészet, a szobrászat, a zene, a tánc) „utánzás” (mimészisz). Vagyis a műalkotás mint jeltest valami más helyett áll. Ugyanakkor felvetődik az a klasszikus jelelméleti kérdés is, mi az a más, miről ad információt a művészet, konkrétan a természetes nyelvek szimbolikus jeleit használó szépirodalom. A szépirodalomnak mint összetett jel működésének megértéséhez fel kell tárnunk – ha csak igen általános szinten is – a jelkomplexum belső szerkezetét és be kell vonnunk a nyelvhasználat funkcióinak a vizsgálatát is, hiszen a szépirodalmi mű „parole”-jelenség.
A nyelvi jelek mindig a beszélők között kommunikációban funkcionálnak (ettől válnak tulajdonképpen jelekké), a nyelvi kommunikáció modellje pedig alapjául szolgálhat a sajátos irodalmi kommunikáció leírásának is (vö. ehhez a 3.3. fejezetet). A nyelvhasználat kommunikációs elemeit és funkcióit az ókorban a retorika, legújabb korunkban a retorikusok és a grammatikusok mellett a természetes nyelvhasználatot a pszichológia felől vagy az általános jelelmélet felől megközelítő kutatók is vizsgálták. Ezt a kommunikációt Roman Jakobson, az orosz formalisták, majd a prágai strukturalista iskola képviselője, aki a modern nyelvészet egyik meghatározó alakja, Karl Bühler ún. organon-modelljének kibővítésével írja le.
Karl Bühler (1879-1937) osztrák pszichológus nagy hatású négy tényezős kommunikációs modelljét többek között a nyelvészeti kutatásait összegző, 1934-ben megjelent könyve, a Sprachtheorie (Nyelvelmélet) tartalmazza. Bühler e modell segtségével írja le azt az észrevételét, hogy a nyelvi jel (1) nemcsak tárgyak és tényállások (2) ábrázolására szolgál, hanem egyúttal hírt ad a jelet feladó (3) állapotáról és befolyásolja a jeladás címzettjének (4) magatartását is. Bühler a nyelvet organonként, azaz eszközként, a kommunikáció eszközeként fogja fel és írja le, az organon-modell (organon = gör. ,eszköz’) a következőképpen ábrázolható: a nyelvi jel a feladó és a címzett közötti kommunikációban „használatos” és tárgyakra/tényállásokra vonatkozik, vagyis
Tárgyak/tényállások
(2)
Jel (1)
feladó (3) (ábrázolás/szimbólum) címzett (4)
(kifejezés/szimptóma) (felhívás/szignál)
Amint látjuk, Bühler megkülönbözteti a nyelvi jel szimbólum-funkcióját (ábrázoló funkcióját), amely a tárgyakhoz és a tényállásokhoz való hozzárendelésből adódik, a szimptóma-funkciótól (kifejezési funkciótól), amely a nyelvi jel és a beszélő/feladó kapcsolatából jön létre. A harmadik funkció, a szignál-funkció (felhívás-funkció) a címzettre vonatkozik, akire nézve a nyelvi jelek felhívó jelleggel bírnak, viselkedését irányítják, hasonlóan egy közlekedési lámpához.
Az általános jelelméletben járatos, a nyelvészetet és az irodalomtudományt egyaránt művelő Roman Jakobson (1886-1982) Bühler kommunikációs modelljére támaszkodva tárgyalja újra a nyelvi jel funkcióit, egyúttal ki is bővíti Bühler modelljét, hogy differenciáltabban írhassa le a kommunikációt, annak elemeit és funkcióit (először a Bühler-modellt lineárisan ábrázoljuk, hogy jobban látható legyen a két modell különbsége):
Bühler modellje lineáris ábrázolásban:
feladó jel címzett
kifejezés ábrázolás felhívás
szimptóma
szimbólum szignál
Jakobsonnál – amint az a két modell összehasonlításából jól látható – a Bühler-féle modell a kontextus, a kontakmédium és a kód elemével bővül. Jakobson az egyes elemekhez szintén funkciókat rendel hozzá, így a Bühler-modellhez képest új funkció a referenciális, a fatikus és a metanyelvi funkció, és mint látható, a Bühler-féle elnevezések is módosulnak némileg:
kontextus
referenciális
feladó üzenet címzett
emotív poétikai konatív
kontaktus
fatikus
kód
metanyelvi
A feladó, például egy beszélgetésben a beszélő a címzettnek, példánkban a hallgatónak egy üzenetet közvetít. Természetesen a beszélgetés során folyamatosan változnak a kommunikációs folyamat pozíciói, a beszélőből hallgató lesz és viszont. De ahhoz, hogy az üzenet egyáltalán eljusson a címzetthez, fizikai közvetítőre is szükség van, ezt nevezi Jakobson kontaktmédiumnak. Például egy telefonbeszélgetésnél az elektromos impulzusok jelentik a kontaktmédiumot. Az érintkezésnek nem csak technikai feltételei vannak. A feladónak és a címzettnek a kommunikációhoz használt elemek közös repertoárjával, Jakobson szóhasználatával közös kóddal kell rendelkezniük, vagyis azonos nyelvet kell beszélniük ill. azonos jelrendszert kell használniuk. Szerves része a kommunikációnak a kontextus, ez Jakobson szerint az a közeg, amelyre az üzenet vonatkozik, s amit a címzett is ismer vagy el tud képzelni (ez jelenti az üzenet referenciális viszonyait). A példaként felhozott beszélgetésben mint kommunikációs folyamatban ez a kontextus verbalizálható, tehát a nyelvvel, a beszéddel kifejezhető.
A kommunikációs folyamat egyes elemeire vonatkoztatva határozza meg Jakobson a nyelv különböző funkcióit (vö. Jakobson 1969). Úgy véli, hogy a nyelv képes valamennyi funkciót betölteni, de egy-egy megnyilatkozásban bizonyos funkciók túlsúlyra jutnak, s ez odáig fokozódhat, hogy a jel adott használatban egyetlen funkcióra redukálódik. Ha a nyelvi közlésben a kontextus áll a középpontban, referenciális funkcióról van szó. Például ebben a mondatban: „A levegő ózontartalma túllépte a megengedett mértéket.” Ha a feladó a kódról beszél, a közlésben a metanyelvi funkció uralkodik. Pl.: „Ebben a mondatban sok a főnév.” Konatív funkcióról beszélünk, ha a közlés a címzettre vonatkozik, pl.: „Légy szíves, nyisd ki az ajtót!” Ha viszont a feladóról van szó, a közlésnek Jakobson szerint emotív funkciója van. Pl.: „Köszönöm, jól vagyok.” Ha a közlés a kontaktmédiumra vonatkozik, a fatikus funkció uralkodik: „Nem jól hallak, rossz a vonal.” Végül, ha az üzenet, annak kifejezési módja áll a közlés középpontjában, poétikai funkcióról van szó.
Jakobson szerint tehát a közlésben minden funkció jelen van, de nem egyenlő súllyal, hanem az egyik vagy a másik előtérbe kerül, uralkodóvá válik (a közlés célja lehet például a nyelvi háttér, a jelentés tisztázása, a közlés referenciális vonatkozásának kiemelése, a feladó vagy a befogadó hangsúlyozása, a kapcsolat fenntartása, a közlés formai-poétikai milyensége), és az is előfordulhat, hogy egy közlésben több funkció is hangsúlyt kap (például a poétikai az emotív funkcióval együtt – ez gyakorta előfordulhat reklámokban, amelyek játékosan kihasználják a nyelvi megfogalmazás lehetőségeit és erősen hangsúlyozzák a befogadót, akinek a reklám üzenetének megfelelően kellene viselkednie). Jakobson úgy véli, hogy az irodalmi közlésekben a poétikai funkció dominál, hiszen az irodalom éppen sajátságos nyelvezetével, „irodalmiságával” hívja fel magára a figyelmet. Azonban, amint arról éppen szó volt, nemcsak az irodalmi szövegek rendelkeznek poétikai funkcióval, hanem minden olyan közlés, amelyben a formai megformálás háttérbe szorítja a közlés tartalmát, tehát a reklámszövegek vagy a politikai szlogenek is. Mivel Jakobson általános modellt kíván kidolgozni, koncepciója nem koncentrál különösebben az irodalmi kommunikáció sajátosságaira, amelyek az irodalom rendszere és az irodalmi művek tárgyalásában jelentős szerepet kapnak (lásd ehhez a 3.3.1. fejezetet).
Érdemes ugyanakkor valamivel részletesebben megvizsgálni a Jakobson által bevezetett poétikai funkciót, amely nem csak azért érdemli meg kiemelt figyelmünket, mert elnevezése az irodalomtudománnyal való kapcsolatára utalhat. Meghatározása szerint is ez a funkció a szöveg megalkotottságának módjára vonatkozik, s ez a szempont a szépirodalomnak korábban adott definíciójában is szerepet kapott, amikor a szépirodalmat olyan nyelvi alkotásként határoztuk meg, amelynek sajátossága abban rejlik, hogy az általa hordozott leglényegesebb információkhoz úgy juthatunk, ha a megalkotottságuk módját meghatározó elveket is feltárjuk (vö. 1.1. fejezet).
Maga Jakobson azt hangoztatja, amiről követői gyakran megfeledkeznek, hogy „Minden kísérlet, amely a poétikai funkció szféráját a költészetre akarja korlátozni, vagy a költészetet a poétikai funkcióéra, megtévesztő egyszerűsítés volna.” Ugyanakkor állításához ezt is hozzáfűzi: „A poétikai funkció a verbális művészetnek nem egyetlen, hanem csupán uralkodó, meghatározó funkciója, míg minden más nyelvi tevékenységben másodlagos, járulékos alkotóelemként vesz részt. Ez a funkció a jelek érzékelhetőségének elősegítése által, elmélyíti a jelek és a tárgyak alapvető kettéválását.” Azt, hogy a költészet nyelvészeti elemzése nem korlátozódhat a poétikai funkcióra, így indokolja: „A különféle poétikai műfajok sajátságai feltételezik a többi nyelvi funkció különféleképpen rangsorolt részvételét az előtérben lévő poétikai funkció mellett. A harmadik személyre beállított epikus költészet erősen igénybe veszi a referenciális funkciót, az első személyre irányuló líra szoros kapcsolatban van az emotiv funkcióval. A második személy költészete a konatív funkcióval telített, és vagy könyörgő vagy buzdító, attól függően, hogy az első személy van-e alárendelve a másodiknak, vagy a második az elsőnek.”
Mielőtt kommentálnánk Jakobson e megállapításait, vizsgáljuk meg közelebbről, mit jelent Jakobson számára az, hogy a nyelvi jel poétikai funkciója az üzenet kifejezési módjára való fókuszálásban mutatkozik meg, vagy hogy szó szerint idézzük magyar fordításában: „A közleményre [az „üzenet” szinonímájaként szerepel e kifejezés itt] mint olyanra való „beállítódás” [viszonyulás], a koncentráció a közleményre magáért a közleményért, a nyelv poétikai funkciója.” A meghatározás nyitva hagyja azt a kérdést, hogy ezt a „beállítódás”-t a feladótól vagy a címzettől várja el. Jakobson példái azonban azt mutatják, hogy a „beállítódást” a feladó teszi lehetővé és a címzett is magáévá teheti. Ahhoz, hogy a feladó jelhasználatát megértsük, foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogy mi irányítja a feladó jelhasználatát és milyen lehetőségek állnak számára nyitva.
A közlemény mint jel valamiről referál, azaz valami helyett áll. Tekintettel arra, hogy egy bizonyos jelenségnek nem egyetlen jele van, a feladónak választania kell üzenete megfogalmazásához az alkalmas jelek közül, és szabadságában áll kiválasztania, hogy melyik jelet kívánja használni. Ezt a döntést nevezi Jakobson szelekciónak. „Ha a ’gyermek’ a közlemény témája, akkor az angol beszélő választhat a meglévő, többé-kevésbé hasonló főnevek közül, mint child [gyerek], kid [kölyök], youngster [gyerkőc], tot [pici gyerek], amelyek bizonyos szempontból valamennyien azonosak. Majd az e témára vonatkozó állítás kifejezéséül kiválaszthatja a következő szemantikailag rokon igék valamelyikét: sleeps [alszik], dozes [szendereg], nods [bóbiskol], naps [szundikál].” Ahhoz, hogy a feladó azt a tényállást, hogy ,egy kiskorú ember nincs ébren’, egy angol nyelvű közleményben megfogalmazhassa, a kiválasztott jeleket az angol nyelv szabályai szerint össze kell kötnie. Ezt a műveletet nevezi Jakobson kombinációnak. A szelekció egyenértékű jelek között válogat, a kombinációban a jelek szekvenciákat alkotva kapcsolódnak egymáshoz. A poétikai funkció akkor realizálódik, ha a feladó referenciális funkciójuk szerint egyenértékűnek tekintett jelek közül úgy szelektál, hogy a kombinációs sorban a kiválasztott jeltestek tulajdonságai révén is egyenértékű szekvenciák jönnek létre. Nyilvánvaló ez a szelekciós követelmény a metrikai értelemben kötött beszédnél, de megfigyelhető frazeológiai egységek kialakulásában, szólások megformálásában, a reklám nyelvében, s általában mindenütt, ahol könnyen megjegyezhető, az emlékezetbe mélyen bevésődő közlemények megfogalmazása a cél. „A poétikai funkció az egyenértékűség elvét a szelekció tengelyéről a kombináció tengelyére vetíti” – hangzik Jakobson sokat idézett összegzése.
Jakobson tanulmánya és a legutóbb idézett kijelentése lényegében azért vált megjelenése óta szinte megkerülhetetlen művé nyelvészet és irodalomtudomány tárgyában, mert igen általános szinten megfogalmaz valamit abból a problémából, ami a szépirodalmi nyelvhasználat kutatóit Arisztotelész óta foglalkoztatja. Ugyanakkor nem mentes tisztázatlan mozzanatoktól sem. Különböző válaszokat kapunk azokra a kérdésekre, hogy a poétikai funkció csak „beállítódás” kérdése-e, hogy dominanciája más funkciók elnyomásával vagy megerősödésével jár-e együtt, hogy a közlemény „poétikussága”, azaz „megcsináltsága” nem retorikai (konatív) funkcióját erősíti-e? A közlemény „megcsináltságát” metrikai terminusokkal és retorikai alakzatokkal írja le, s (ebben a tanulmányában) nem foglalkozik ő sem azzal a kérdéssel, hogy szimbolikus jeleket lehet-e a feladó vagy a címzett szempontjából indexikus vagy ikonikus jelekként értelmezni. Nem marad ugyan nyitva az a kérdés, hogy minden szépirodalmi szövegben a poétikai funkció van „előtérben”, de kérdés, hogy hogyan tudjuk eldönteni, hogy fennáll-e ez a helyzet, s ha megvan ennek a módszere, akkor minden esetben igazolni tudjuk-e ezt az állítást? Ami a jeltestek prozódiai szempontokból történő kiválasztását és kombinációját illeti, már Arisztotelész megjegyezte, hogy nem szükséges velejárója a nyelvi műalkotásnak. Tudományos munkát, krónikát, életrajzot épp úgy meg lehet írni metrikailag kötött beszédben, mint az Iliászt. Az Iliász viszont akkor is eposz marad, ha prózafordításban olvassuk. És mégis, a gondolat, hogy a poétikai funkció megköveteli tőlünk a koncentrációt „a közleményre magáért a közleményért”, és hogy a szelekciót a kombinációban elérhető rendezettség irányítja, a művészet mibenlétével foglalkozó kutatók érdeklődését joggal kiváltotta. Egyrészt abban a követelésben, hogy „a közleményre magáért a közleményért” figyeljünk, a l’art pour l’art (,művészet magért a művészetért’) Immanuel Kant (1724-1804) esztétikájára visszanyúló formulája visszhangzik, hogy a művészet szépsége érdek nélküliségében mutatkozik meg, és a 20. század első felében fellépő orosz formalisták felfogása az irodalomról és irodalmiságról, amelyben fontos szerepet kapott a jelviszony „dezatomatizálása”, vagy ahogy Jakobson fogalmaz, „a jelek és a tárgyak alapvető kettéválásá”-nak elmélyítése. De mindez – a kanti esztétika a 18. század végén, a francia irodalmi mozgalom a 19. század derekán, az orosz formalista iskola a 20. század kezdetén – a szépirodalmi szövegalkotásnak arra az alapvető, már Arisztotelész által felismert tulajdonságára épül, hogy esetükben a jelek szelekcióját nem a szituáció – a jakobsoni „kontextus”, a bühleri „tárgyak és tényállások” – irányítja. A jakobsoni modellben megfogalmazva a kérdést, azt kell mondanunk, hogy a szépirodalmi mű alkotójának szabadsága elsősorban nem abban áll, hogy dönthet: az ,egy kiskorú ember nincs ébren’ szituációt a child (,gyerek’), kid (,kölyök’), youngster (,gyerkőc’), tot (,pici gyerek’), valamint a sleeps (,alszik’), dozes (,szendereg’), nods (,bóbiskol’), naps (,szundikál’) szavak melyik kombinációjával kívánja üzenetté tenni, s ezzel a jeltest-szekvencia poétikusságát milyen mértékben tudja vagy kívánja megvalósítani. A szépirodalmi mű alkotójának szabadsága elsősorban abban áll, hogy dönthet, milyen szituációt kíván megkonstruálni. Olyat-e, amelyben ,egy kiskorú ember nincs ébren’, vagy esetleg olyat, amelyben ,már minden alszik, csak a kiskorú ember van ébren’. A poétikai funkció érvényesítése vagy érvényesülése a jelhasználatban ebből a szempontból másodlagos (Lásd: „Lehunyja kék szemét az ég, / lehunyja sok szemét a ház, / dunna alatt alszik a rét - / aludj el szépen, kis Balázs.” József Attila: Altató). Ennek a kérdésnek a tárgyalása az irodalmi szövegek szemantikai aspektusa szempontjából válik majd fontossá.