Sárközy Péter

„Et in Arcadia ego.” Faludi Ferenc, az olasz Árkádia költője

1743-ban jegyezték be a XVIII. század egyik leghíresebb költő akadémiája, a római Árkádia Akadémia tagjainak lajstromában - nem messze Voltaire nevétől: Carpato Dindimeo – Franciscus Faludi, ungherese. Faludi Ferenc, magyar jezsuita 1740 végétől 1745  őszéig élt Rómában mint a Szent Péter Bazilika magyar gyóntatója. Mivel a magyarországi zarándokok száma meglehetősen csekély volt, így az akkor 36 éves pap-tanárnak ideje és lehetősége volt arra, hogy aktívan részt vegyen az Örök Város kulturális életében, eljárjon a Collegium Germanicum–Hungaricum és a központi piarista kollégium, a Collegio Nazareno „posztgraduális” képzésen lévő magyar tanáraihoz és diákjaihoz, megnéyye a római színházak gaydag müsorát, barátjával, a neves dalmát természettudóssal és költővel, Ruggero Boskovichcsal részt vegyen az árkádikus költők felolvasó estjeirn, vagy elmenjen a via Appia Anticára római sírfeliratokat tanulmányozni. Római élményeiről ő maga számolt be latin jegyzőkönyvében, az Omniarium „mindenes gyüjteményében”.[1] Ebben a naplóban találhatjuk első latin nyelven írt költeményeit is, melyek révén felvételt nyert az Árkádia költő akadémiába, melynek később itáliai útja során Goethe is tagja lesz.

                 Itt Rómában kezdte el írni első prózai munkáit, az angol William Dorrel erkölcstani munkája fordításaként készült Nemes Embert és Nemes Asszonyt, valamint a spanyol Balthasar Gracián maximái alapján írt Udvari embert, melyeket hazájába való visszatérése után, a Nagyszombati Egyetem nyomdájának igazgatójaként fog kiadni nagy sikerrel 1750-ben. Hasonlóképp római tartózkodásához fűződik két olasz minták alapján írt iskoladrámája, a Caesar Egyptus földén és a Constantinus Porphirohogenitus is, melyeket Nagyszombaton és majd Kőszegen mutattatott be diákjaival. Ezzel be is zárult Faludi Ferenc első „írói korszaka”, ugyanis, az elkövetkező húsz esztendőben, ahogy római útja előtt is, rendje egymás után bízta meg iskola-igazgatással, illetve a pozsonyi rendház vezetésével, mely mellett még el kellett látnia a Királyi Helytartótanács könyvvizsgáló kollégiumában a külföldről behozott kiadványok könyvvizsgálói (cenzori) munkáját is.[2] Csak a hetvenes évek elején térhetett vissza az írói munkássághoz, amikor 1770 és 73 között új kiadásban kibővítve kiadja korábbi fordításait, illetve ezek mellett saját írásait a Szent és a Bölcs Ember című műveit. 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatása után az idős író visszavonul szülővidékére és a mai Burgenlandban lévő Rohoncon (Rechnitz) lesz a nemesi szegényház igazgató-lelkész lakója, és élete utolsó éveiben itt kötetbe szerkeszti magyar nyelvű vereseit és a Téli éjszakék elbeszéléseit, melyeket 1779-ben bekövetkezett halála után tíz esztendővel késöbb Révai Miklós fog kiadni.[3]

            Faludi Ferenc tipikus alakja volt a bécsi testőrírók fellépése előtti XVIII. századi magyar kulturális életnek. Nem volt „hivatásos” író, mint Kazinczy vagy Csokonai Vitéz Mihály. Jezsuita szerzetes, tanár-ember volt, aki római évei alatt azért kezd el irodalmi művek írásával, fordításával foglalkozni, hogy „messzi bujdosásimban ki ne kopnék élő nyelvünkből, példát adnék sok heverő pennának olvasásra.” Ez az írói pálya a korban teljesen megszokottnak számított, sok más egyházi értelmiségi vált a XVIII. századi magyar történelem és szépirodalom kiváló egyéniségévé, mint a Faludival együtt Rómában több évig tartózkodó Desericzky Ince, a magyar őstörténet egyik első kutatója, az enciklopedista Horányi Elek,  a Janus Pannonius verseit kiadó Conradi Norbert, a neves latni költőnek számító, „a kor Horatiusa”-ként tisztelt Hannulik Crisostom János, valamint a századvég deákos költői, Rájnis József, Révai Miklós, Szentjóbi Szabó László és a piarista Virág Benedek is. Ezek a pap-költők, éppúgy, mint a század utolsó évtizedének katonai pályát választó írói, mint a bécsi testőr-irók is Kisfaludy Sándorral bezárólag, semmiképp sem tekinthetők „dilettánsok”-nak, mert, ha életüket nem is írói tevékenységük határozta meg, de az meghatározta a magyar irodalom XVIII. századi megújulását. Így Faludi Ferenc esetében elmondható, hogy Rómában elkezdett próza-fordításaival a magyar elbeszélő irodalom Pázmány utáni egyik legjelentősebb alakjának bizonyul, két színműve bátran tekinthető a magyar nyelvű színműirodalom kezdetének, és minden bizonnyal –ahogy Batsányi János és Toldy Ferenc is megállapíthatták – „az olasz ég csalta elő belőle” a költőt is.[4]

             Faludi azért fogott a korban nagy népszerűségnek örvendő erkölcsnemesítő művek magyarra ültetésébe, mert korának magyar irodalmát akkor még szinte teljes mértékben a vallásos művek, prédikációs és imádságos könyvek, moralista értekezések alkották. Ugyanakkor tudatosan olyan műveket választott, és úgy ültette át azokat magyarra, hogy könnyen olvashatók, szórakoztató olvasmányok legyenek. A fordítás során szabadon bánt a szövegekkel, a műveket élvezetes stílusfordulatokkal gazdagította, egyes részeket felcserélt, sőt más művekből vett részleteket is beiktatott fordításaiba, melyek így akár eredeti műveknek is tekinthetők.

              William Darrel angol jezsuita eredeti munkája[5], melyet Faludi Giuseppe Morelli olasz fordítása alapján ültetett át magyar nyelvre, a katolikus férfiak és nők társasági viselkedésének főbb szabályait és normáit kivánta meghatározni párbeszédek sorában, melyekben nem kis tért kapott a korabeli (angliai) erkölcsi állapotok bírálata. Faludi fordításának stílusából jól kivehető, hogy számára nem annyira az erkölcsös viselkedési szabályok megfogalmazása, mint inkább az emberi gyarlóságok szatirikus lefestése és ezen keresztül olvasói szórakoztatása volt a fontos. Rónay György szerint Faludi már azt az új „keresztény humanizmust” képviseli fordításaiban, mely egy „derűs, minden kényszertől mentes, a világ felé kitárulkozó örvendő optimizmussal tekintett Istenre, és távol állt minden aszkézistől.”[6] Faludi egyrészt hűen fordít, ugyanakor stilusában szinte mindenben eltér az általa magyarra fordított olasz szöveg egyszerű szürkeségétől, és jelzős szerkezetekkel, népi fordulatokkal tűzdelve a szereplők párbeszédes szövegét az igazi élőbeszéd hatását kelti. Szinte már nem is az az érdekes, amit az angol szerző a korabeli élet fonákjairól és a helyes keresztényi viselkedés szabályairól mond, hanem, hogy az egyébként tényleg józan és bölcs tanácsokat miként öltözteti fel egy élvezetes új magyar nyelvbe, mely Heltai Gáspár és Pázmány Péter óta, Mikes Kelemen vele egyidős Törökországi levelei mellett a magyar irodalmi nyelv megújítását jelenti. Faludi munkája valóban nagy sikert aratott, azonnal ujabb kiadása jelent meg Budán, így a szerző megjelentette a Nemes Ember folytatásaként Az istenes jóságra és szerencsés boldog életre oktatott Nemes asszonyt is, abban a reményben, hogy sikerül felkeltenie a női olvasók érdeklődését is a szépirodalmi művek iránt. A mű harmadik részét, a Nemes urfit majd csak húsz évvel később, 1771-ben fordítja le és jelenteti meg a két korábbi rész újrakiadásával egyetemben. Ebbe már más művekből vett részeket is belesző, hogy ezekben kifejthesse saját véleményét a Mostani világról.[7] Hasonlóképp két részletben készült el Baltasar Gracián Oraculo Manual (Orákulomok zsebkönyve) 1647-ben írt nagysikerű maxima-gyüjteményének magyarra fordításával. Az első száz maximát még 1750-ben jelentette meg Nagyszombatban Bölcs és figyelmetes udvari ember címmel, a másik kétszáz maximát 1770-71-ben, az egész művet pedig 1772-ben adatta ki Nagyszombatban. Gracián sajátos pesszimista életfilozófiája a nemcsak korőban volt igen népszerű, de még Schopenhauerra és Nietzschére is nagy hatással volt.[8]  Faludi Udvari embere is nagy sikert aratott olyanyira, hogy még vereses átdolgozása is született, de ezt nem annyira a mű filozófiai kisugárzásanak, mint Faludi fordítói – nyelvi leleményeinek köszönhető. Szinte telejesen megváltoztatja Gracián aforizmáinak stilusát. A concettismo szellemében fogalmazott nyakatekert homályos, gnómákkal telitüzdelt körmondatokat népiesnek tűnő élő magyar nyelven szólaltatja meg, melyre legyen egy-két példa:  „A hólt oroszlánytúl még a félénk nyulak sem futnak. Az ébren vitéz emberrel ellenben, nem tréfa a tréfa.” (I/LIV); „Amelly mű hamar kész, hamar vész.” (I/LVII); „Tanácstalanúl semmibe se bocsátkozzál, kémekeskedve jár most a világ. Magyar mondás: a vizbe ne lépj, míg kővét nem látod.”(II/XLIV); „A nyíl általveri a testet, az ártelmas szó a testet. …A puha igén és a légy beszéden kiki megnyugszik, mindent végezhet ember vele.”(III/LXVII).

               Graciánt követve Faludi maga is megfogalmazta saját gondolatait az erkölcsös életről, melyet 1773-ban Szent ember címmel jelentetett meg, még azelőtt, hogy 1773-ban a Habsburg birodalom országaiban is feloszlatták volna a jezsuita rendet. Életének utolsó éveit az idős költő teljes elvonultságban tölti egy burgenlandi szegényház lakójaként, de az Arany János-i „Mindvégig” szellemében folytatja az írói munkát. Kötetbe szerkeszti magyar nyelvű verseit, még egy évvel a halála előtt megjelentet egy újabb próza kötetet, Bölcs ember, vagyis az erkölcsös bölcseségre vezérlő rövid oktatások címmel, melynek alapja egy ál-brahmanista angol mű volt,[9] és befejezi szépírói munkásságának főművét, a Téli éjszakákat, melyet verseivel együtt, külön kötetben Révai Miklós fog megjelentetni 1787-ben. A Téli éjszakák elbeszélései is idegen minta, a spanyol Antonio Eslava XVII. századi olasz novella-kincsből összeállított műve alapján készült,[10]  de Faludi az eredeti 11  novellából álló műből mindössze négyet vesz át, melyekhez más elbeszéléseket, portugál és francia szerzőktől vett történeteket illeszt teljesen szabadon, és a mű keret-elbeszélése is saját találmány. Egy vidéki kúriában élő magyar nemes embert, „kastélos urat” felkeresnek barátai, Báthori és Szilágyi uram, és ennek felesége, hogy a „téli esidőnek unalmait enyhítő beszédekkel” múlassák. A házigazda, Hollósi egy sapanyol elbeszéléskötetből olvas fel részükre történeteket, melyeket a vendégek jó ízűen kommentálnak. A Téli éjszakák már igazi „világi” alkotás. Az idős író immár nem erkölcstani munkát, hanem élvezetes olvasmányt kívánt olvasóinak nyújtani. Itt áll legközelebb a Rodostóban Törökországi leveit író Mikes Kelemenhez. Ők ketten jelentik a XVIII. századi magyar prózairodalom legnagyobb művészi teljesítményét, a magyar prózanyelv élőbeszédhez kozelítő megújulását. Csupa jókedv ez a stílus, annak ellenére, hogy amint Horváth János megállapította, „Faludi nyelvében sűrű Pázmány zamat van”.[11] Faludi a korábbi magyar prózai hagyományokat finomítja, tömöríti, csiszolja egy derűsebb kor szellemében és tudatosan népnyelvi kifejezésekkel színesíti, melyeket egész élete során gyűjtött  Jegyzőkönyvében. Szépírói munkásságával Faludi nagy sikert ért el, a Nemes ember és a Nemes asszony 5-5 kiadást, a Nemes úrfi és az Udvari ember 2-2 kiadásban látott napvilágot, és Nagy János szanyi plébános 1790-ben versbe szedve is megjelentette Faludi Gracán-fordítását Udvari Kátó címmel. Faludi prózai munkásságához tartozik a Halotti Beszéd első átírása is, melyet pozsonyi barátai, Pray György és Sainovics János kérésére készített a finnugor nyelvészetet megalapozó Demonstratio 1770-ben megjelent pozsonyi kiadásához.[12]

               Hasonlóképpen római színházi élményei hatására vállalkozott arra Faludi, hogy olasz szövegek fordításával hozzon létre nemzeti nyelvű színielőadásokat Magyarországon. A Collegium Germanicum-Hungaricum tanárának, Giulio Cordara piemonti olasz jezsuitának színműve alapján írta a Caesar Aegyptus földjén Alexandriában című szomorújátékot, melyeket 1749-ben Nagyszombatban, majd 1751-ben Kőszegen is előadatott diákjaival, illetve a Constantinus Porphyrogenitust, melyet egy szintén egy még ismeretlen olasz szerző által írt szinmű változataként ültetett magyarra, és mutattak be Nagyszombatban 1750-ben. Faludi két színművével kezdődött el a magyar nyelvű színjátszás a nagyszombati egyetemen. A Caesar-hoz Faludi a korban igen nagy népszerűségnek bécsi olasz császárköltő, Pietro Metastasio modorában felvonás-záró ariettákat, „magános” és „páros-ének”-eket is írt, melyeket később felvett kötetébe saját költeményei közé. Dramaturgiai szempontból és a párbeszédek élőbeszédhez való közelsége szempontjából a Constantinus Porgphyrogenitus már valóban igazi magyar színműnek tekinthető, melyben igazi konfliktusok, igazi szenvedélyek vannak. A két főszereplő mellett egy sor érdekes karakter szerepel a drámában, kiváló szereplehetőségeket nyújtva a darabot előadó diák-színészeknek. Faludi második színműve annak ellenére, hogy minden bizonnyal ez is idegen minta alapján készült, önálló színdarabnak tekinthető, mely sem a kompozíció, sem a nyelvi megformálás szempontjából nem marad el a húsz évvel később született Bessenyei-drámák színvonalától, melyek a magyar irodalomtörténetírásban a felvilágosodás eszméinek képveselete mellett a magyar színműirás kezdetét is jelentik. A darabnak igen nagy sikere is volt a korabeli magyar iskolai-szinpadokon, 1754-ben Egerben, 1789-ben Lőcsén és 1792-ben Vácott is előadásra került, hiszen az udvari cselszövésekről szóló darab, ahogy Faludi írja, „nem magyar dolgokról szól, de a magyarokhoz szól.”

        Faludi Ferenc a színdarabok és a Téli éjszakák kivételével minden művét megjelentette, ugyanakkor verseinek kiadását látszólag nem tartotta fontosnak. Ám ebben is megfelelt korának, hiszen a kor neves költőinek számító, Amade László, Orczy Lőrinc is hasonlóképp kéziratban terjesztették verseiket, és még Kisfaludy Sándor is álnéven jelentette meg Himfy-versek első kötetét. Ugyanakkor Faludi verseiből igen gondosan lemásolt kéziratos köteteket szerkesztett, melyeket pártfogóinak és barátainak küldött el. Így kortársai jól ismerték költészetét is, és Faludit nemcsak prózai munkái miatt tartották „magyar Ciceró”-nak, a korabeli magyar irodalom egyik legjobb stílusművészének. Tanítványa, majd pozsonyi tanártársa, a deákos költő, Rájnis József az Apuléjus tükörében mesterét „a magyar poéták tsudájá”-nak nevezi, és verseit „tiszta arany”-nak tartja. Révai Miklós 1786-ban és 1787-ben két ízben is kiadta Faludi verseit és prózai munkáit, mert akkora igény volt az addig kéziratban körözött versek és a már elfogyott prózai munkáira. A nyolcvanas években Faludi költészetének több követője is akadt, mint Fekete János, Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós és mindenek előtt az úgynevezett népies költők, Dugonics András, Péteri Takács József, Sándor Iván vagy Nagy János, akik dalaikat a Faludi-versek mintájára írták. Ugyanakkor Faludi költészetének kisugárzása nem tartott sokáig. A század utolsó két évtizedében Kazinczy Ferenc és költőbarátainak fellépése, majd Csokonai Vitéz Mihály költészetének varázsa, az európai neoklasszicizmus és preromantika irodalmának magyarországi térhódítása hamar elfeledtette a mindössze negyvenhárom verset író jezsuita költőt. Faludi költészetének „újrafelfedezése” majd csak Batsányi 1824, illetve Toldy Ferenc 1853-évi kiadásához és tanulmányaihoz fűződik, de ez már „csak” irodalomtörténeti elismerést jelenthetett, mert a XIX. század közepének nemzeti-klasszicista izlésétől már elég távol esett ennek a jezsuita papköltőnek személyes motívumokat elfojtó, miniatűrizáló  formakultusza, és dallamosságra épülő, jellegzetesen rokokó költészete, annak ellenére, hogy Horváth János 1923-ban írt A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig című máig érvényes monográfiájában a Petőfi költészetével tetőző új, modern magyar költészet első előfutárának nevezi Faludit.  Weöres Sándor szerint is Faludi volt „az első ízig-vérig európai lirikusunk”, az ő költészete „nyitott ajtót az európaiság felé” XVIII. századi költészetünkben. „Vele végződik a nehézkes, nemes, régi magyar költészet, és vele kezdődik a hajlékony, civilizált új hangzás”, „mindazt magába sűríti, amit a régi magyar irodalomból folytathatónak ítélt az utókor, József Attiláig mindenki egy kicsit adósa verszenéjének, versmondattanának, strófáinak és rímeinek”.[13]

                 Faludi költészete az Itáliában megismert olasz árkádikus kőltői stílus és költői nyelv magyarországi meghonosítását jelenti, éppúgy, ahogy a XVI. században Balassi költészete bizonyult az olasz és az európai petrarkizmus eredeti magyar megszólaltatásának. Az 1690-ben Rómában alakult, majd a XVIII. században nemzeti akadémiává alakult Árkádia költői, a Csokonai és Kazinczy által is fordított Lemene, Zappi, Rolli, Frugoni, és mindenek előtt a magyarországon is nagyon népszerű Pietro Metastasio az élőbeszéd és a muzikalitás tökéletes érvényesítését, a reneszánsz által kidolgozott műfajokhoz  és műformákhoz tértek vissza a Marinót követő olasz barokk költészet retorikus  tulzásai után.[14] Ezt az élőbeszédhez közel álló árkádikus pásztorkötészetet ismerte meg itáliai tartózkodása alatt Faludi Ferenc, és saját verseit is az ott megismert olasz minták alapján írta. Ugyan többször felmerült, hogy nem egy dalának megvan a német, illetve francia „gáláns” párdarabja is, de ez nem von le semmit abból a tényből, hogy Faludi Rómában írta első költeményeit, és később is az olasz árkádikus pásztori költészet követője maradt, verseit jellegzetesen olasz strófaszerkezetekben írta, és az sem közömbös, hogy maga is felvételt nyert 1743-ban a római Árkádia költőakadémia tagjai közé a Kárpátok Dindimeio-ja (Carpato Dindimeo) néven. Faludi Ferenc tehát nemcsak követte az olasz árkádikus költők példáját, mint később Csokonai Vitéz Mihály, hanem maga is árkádikus költő volt, költészete pedig az olasz árkádikus-rokokó izlés tökéletes megszólaltatása volt magyar nyelven. Faludi verseit idegen, olasz dallamokra, idegen strófaképletekben írta, de vereseinek nyelve, ritmusa keze alatt jellegzetesen magyarrá vált, és kortársai is mint jellegzetes magyar (népi) dalokat olvasták. Épp ezért igazságtalan az a felvetés, hogy Faludi nem lett volna „eredeti” költő. Ha az eredetiség fogalmát nem szakítjuk el a XVIII. század közepének Europa-szerte elfogadott irodalmi kánonjaitól, amely szerint a költők egymást utánozva igyekezték elérni a lehető legmagasabb művészi tökéletességet, akkor Faludi minden bizonnyal a Csokonai előtti magyar költészet „legeredetibb” magyar költőjének számít, annak ellenére, hogy prózai munkáihoz hasonlóan verseit is külföldi, olasz minták alapján írta.

        Faludi ránk maradt összes költeménye, melyeket maga gyűjtött össze kötetbe, mindössze negyvenhárom verset jelent. Ugyanakkor a kis gyüjtemény, - melyet Toldy Ferencet követve szokás „Világi dalok”-ra, „Vallásos énekek”-re, „Alkalmi költemények”-re és „Pásztori versek”-re osztani, - a teljes költészet élményét nyújtja, mert felöleli a lírai költészet legkülönfélébb műfajait és témáit. Strófaszerkesztés, rimtechnika és stílus szempontjából nyiltan mutatja a költő szándékát, hogy a magyar költői nyelvet alkalmassá kivánta tenni a korában Európa-szerte népszerű olasz árkádikus páasztorköltészet különféle műnemeinek megszólaltatására. Lirai verseinek legtöbbje igen dallamos, rokokó megformálású ének, melyben a költő a hétköznapi élet, az úgynevezett „kis boldogság” örömeit énekelte meg, amelyek között helye van a szerelemnek, sőt a csufolkodásnak is (Nincsen neve). Egy-egy versében kis történeteket mond el, hol az elfogott, kalitkába tett, felhízlalt, majd jóízűen elfogyasztott Tarka madárról, vagy a szívét Ámortól visszakérő Phyllisről. A Bucsuzó énekben, éppúgy, mint a Kísztő és Felelő énekben, egy fiú és egy lány felelgetnek egymásnak. Saját keze által írt kötetében[15], mely az antik varietas-elv alapján lett megkomponálva, találhatók „tájversek” (A hajnal, Erdő, Tündérkert), kisebb dalok a szerelemről (Cupidó, Clorinda), életbölcsességek megverselései (Tarka madár, Szerencse, Forgandó szerencse, A pipárul), zsánerképek (Remete, Szakácsének, Nincs neve), vallásos költemények és himnuszok (Szent István királyhoz, Az Úr Jézushoz, A Szűz Máriáoz, A Feszülethez), alkalmi versek Mária Teréziához és pártfogóhoz (Mária Terézia asszonyhoz, Méltóságos gróf Battháyny Lajosnak, Méltóságos vitéz gróf Nádasdi Ferenc horvátországi bánnak), társasági események megörökítése (Méltóságos gróf Niczky György és Batthyány Xavéria kisassony házassága alkamatosságával, A tarcsai savanyú vízrül) és végül hat pásztori vers Vergilius eklogái modrában.

              Faludi a kor költészetének konvencionális témáit változatos versformákban, bravúros rímeléssel, kivételes stílus- és formaérzékkel énekli meg, a költői nyelv tudatos felfrissitésének kimondatlan, de határozott szándékával. Faludi két versének olasz címet adott (Duetto – Páras ének, A’Dio – Köszönöm, hogy hamis voltál), míg A pipárul c. verse alá maga írta a magyarázatot: Olasz sonetto formára. Ezeken kívül még több versét is „olaszos” jelleginek tekinthetjük, hiszen ezeket, mint a Clorindát és a Phyllist az olasz árkádikus pásztori verseket jellemző bukolikus hangvétel jellemzi, mely egyúttal a népies dalköltészet kezdetét is jelenti a magyar költői nyelvben.  

              Az árkádiai pásztorvilág teljes eszkötárát felvonultató Tavasz egy hoszzú felsorolásból álló mondat, mely főnévi igeneves szerkezetek sorában mutatja be, hogy milyen „Királyi mulatság erdőkben sétálni, / Árnyékos utczáin fel s alá járkálni, /  Fülemile éneklésén / Gyönge szellől legyezésén / Örömet nevelni / Kedve szerint élni.” A hajnalban húsz négysoros nyolcas-hetes, keresztrímes magyaros ritmusú strófában írja le a természet reggeli feléledését, a madarak ébredését, a virágok nyílását, a tavaszi vetésben bóklászó nyulakat, a rájuk vadászó farkasokat és a barlangjában morgó medvét. A versben megjelenik az emberek világa is, a madarászó, vadászó parasztok, a műhelyében dolgozó kovács, az iskolában tanuló diákok. „Leiró” verseiben minduntalan megjelennek a nimfák és pásztorok, így is erősítve a versek bukolikus hangulatát. Az Erdőben azt látjuk, hogy a Pán trombitájának szavára mindenki felkél, nemcsak a madarak, de a faunok és szatírok is: „Ásít Faunus és nyujtózik / Rut torháját kiveti, / Gubás testén vakaródzik, Csufos álmát neveti. // Satyrusok napaeáknak / Szép jó regvelt mondanak; / Hizelkedve a nympháknak, / Mosdóvizet hordanak.” A huszonnégy versszakból álló költemény a pásztori világ és az emberi törvényektől távoli, „vám nélküli” szabad élet „csokonais” dicséretével zárul: „Igy járják az erdő dolgát, / Ide semmi gond nem fér, / Itt találja nyugodalmát, / A kit bú és bánat vér. // Isten hozzád váras azért,/ Bóldog a ki ide tér, / Mulatságért, víg órákért, Senki vámat itt nem kér.”

          A Tündérkertben a nimfákkal együtt az egész természet hajnali táncra kél: „A nárcissus a hyacinttal, / Ruta, kapor, pipacs, mák, / Majorán a rozmarinnal / Bársonyvirág, violák // Egymás derekába kapnak, / Megforgatják társakat, / A többinek példát adnak, / Kik kémélik talpukat.”  Németh László szerint a vers nem egyéb, mint egy „rokokó virágbál”, melynek „hangulata szinte Csokonaié már. Épp oly tökéletes, olaszos és sok nedvvel magyar.”[16] Egyik zsánerképe, a Remete is Csokonai „magánosság-versei”-nek világát idézi elénk: „A kemény kősziklák kietlen kebelében, / Járatlan barlangok elrejtett mély ölében, / A vadon erdők közt találtam kedvemet, És lelkem-kihültig itt töltöm életemet.”

A magányos barlangban élő remete rajzának ellentéte a Szakácsének hőse, a későn kelő, jókat evő és ivó szakács: „A szakácsnak jól van dolga, / Télen, nyáran könnyen él. / Úr a szakács és nem szolga, / Mikor tetszik, akor kél. / Mindjárt vannak udvarlói, / Szép jó regvelt mondanak, / Hizelkednek szolgálói, / Mosdó vizet hordanak.” Kovács Sándor Iván a Szakácséneket „derűvel és játékossággal megmunkált realisztikus zsánerkép”-nek tartja, melyben Faludi igen tudatosan felhasznál egyes Zrínyi Miklósnál már meglévő költői fordulatokat is.[17] Az alcíme szerint Olasz sonetto formára írt A Pipárul is zsánerképszerűen indul: „Hiv társam, dohányos börbönczém / Te tisztitod fejemet, / Szép pipám, égő kis kemenczém, / Te enyhíted mellyemet.”, de már a második strófától kezdve a szállongó-kerengő füst képe az elszálló élet, az elmúlás allegóriájába csap át: ahogy a füst eloszlik, életünk is hirtelen elszáll, vagy mint a pipaszár „elcseppenünk” véletlenül: „Sőt, nem csal, leczkét ád elmémnek, / Mert igy lesz vége életemnek, / Élő ember gondold meg: // Mint a füst oszlik hirtelenül, / Ugy magad is fontold meg, Elcseppensz egykor véletlenül!”  Faludi verse az egyik a magyar költészetben addig nem alkalmazott verstípus, a szonett első megvalósítása. Igaz, ritmusa még nem az úgynevezett „nyugati” verselést követi, azt majd csak Kazinczy honosítja meg a következő század elején, hanem még a magyar hangsúlyos mértéket követi.

          Faludi leghíresebb versének a Forgandó szerencse számít, amely tulajdonképpen egy nagy költői toposz, a szerencse forgandóságának, a Horatiustól Zrínyiig megtalálható Fortuna-motívum rokokó megvalósítása. A szerencse forgandóságával, a „kopasz szerencsével” Faludi többször is foglalkozik mind prózai műveiben, mind költeményeiben, sőt van még egy Szerencse verse is, melyben a Fortuna ajándékét „álomkincs”-nek nevezi: „Szerencsére csak úgy tekints: Ajándékja álomkincs.” Ám az egész Faludi-életművet átfonó szerencse-gondolatnak szinte filozófiai megfogalmazása a Forgandó szerencse. A nagy színjátékban, ahol egyedül Fortuna befolyásolja sorsunkat, csak az a fontos, hogy okosan tudjunk élni a sors fordulataival, „okosan kell ülni” a szerencse szekerén. Faludi versének igazi értékét a vers dinamikája, organikus egysége, zeneisége adja. Az első versszaktól kezdve, mely a szerencse irányíthatóságát feltételezi, minden versszakban „fordul a kerék”, új és új ellentétek világítják meg, hogy semmi sem biztos az életben. Minden versszak első két sora kinyilatkoztat egy-egy tételt, melyeket aztán a következő három sor variál, majd a refrén nyomatékosít. A vers igazi titka a ritmus tökéletessége, a zeneiség, „melyhez hasonlót – Pór Péter szerint - a magyar líra talán Balassi óta nem tudott felmutatni.”[18] Faludi nyomán a „forgandó”, „kopasz” szerencse, iletve a „Fortuna-szekere” irodalmi közhellyé vált a magyar irodalomban is. Berzsenyi híres, A magyarokhoz írt második ódájában is a „tündér szerencse” forgandó viszontagságai határozzák meg az emberi történelmet, és Petőfi is „felszállt” Fortuna-szekerére első versében, a Hazámban.

            Külön csoportot alkotnak Faludi vallásos énekei, melyeket Az Úr Jézushoz, A feszülethez, A Szűz Máriához és  Szent István királyhoz, illetve Szent Imre hercegrül írt abból az alkalomból, hogy 1771-ben Mária Terézia visszahozatta Raguzából Budára a két magyar szent ereklyéit. Ezt a Mária Terézia királyné asszonyunkhoz című versében külön is megköszöni az uralkodónak. Faludi vallásos énekei is hamar ismertté és népszerűvé váltak. A Keresztények sírjatok kezdetű ma is énekelt egyházi ének Faludi A Feszülethez írt versének templomi változata, mely így kezdődik: „Szüzek, ifjak sirjatok, / Mélyen szomorkodjatok / Kesergejen minden sziv, A ki Jézussához hív.”  A vers könnyű énekelhetőségének és pattogó rímeinek köszönhetően igen hamar tréfás versek mintájává is vált, így az 1765-ben színre került színjátékban, a Kocsonya Mihály házasságában így szól a prológus: „Szűzek, ifjak sírjatok, / Rajtam szomorkodjatok, / Víg tanácsot adjatok, Mert búm s bánatim nagyok. // … Éltem holtig szomorú, / Fejemen a koszorú, / Száraz mint a vén korú, / Hasam s faram domború.”  Faludi alkalmi verseit a kor „társasági” eseményeiről, házasságokról, csatanyerésekről, illetve a tarcsai savanyú-forráshoz tett kirándulásáról szólnak. Ezek ugyan alkalmi versek, de tele vannak filológiai utalásokkal,[19] formai szépségekkel. A Méltóságos Vitéz Gróf Nádasdi Ferenc horvátországi bánnak 1757-ben írt ének, mely a győztes schwednitzi csata emlékére íródott szinte Berzsenyi ódáinak hangján szólal meg: „Rettentő Mársnak fajzati, / Ti bátor seregek! / Bellona igaz magzati, / Jól vitézkedtetek: / Meggyőztük burgus kölykeit, / Fejünkre eskütt ölveit, / Már dicsekedjetek, / Már dicsekedjetek! // Megvertük kevély táborát, / Vágtuk mint barmokat, / Letéptük sürü sátorát, / Raktunk testhalmokat, / Gázoltunk büdös véreket / És kikergettük lelkeket, / Kin örvendezzetek /, Kin örvendezzetek.”

    Faludi költői művészetében külön helyet foglal el az a hat vers, melyet a költő élete végén írt Theokritosz és Vergilius pásztorversei, az eklogák műnemében magyar alexandrinusokban. A Rohoncra visszavonult idős költő az ekloga műfajában talált rá arra a műnemre és arra a költői világra, amelyben kedvére festhette meg az általa mindig is kedvelt „természetes létet”, a városi világtól távoli, a szabad természetben élő pásztorok életét, miközben nagy élvezettel szólaltja meg az „egyszerű pásztorok” népies fordulatokban gazdag párbeszédeit. Ugyanakkor ez volt az a műfaj, amelyben meg tudta szólaltatni – papi kötöttségeiből adódó távolságtartása mellett – legbensőbb érzéseit, az egész életét meghatározó Jezsuita rend feloszlatása miatti fájdalmát, mely egyszer és mindenkorra végét is jelentette mindazon értékeknek és erkölcsi rendnek, melynek szolgálatában töltötte egész életét, és írta irodalmi munkáit. Az eklogák egyúttal a csúcspontját is jelentik Faludi „olaszos” bukolikus költészetének is. Az olasz árkádikus költészetben is igen nagy szerepe volt a vergiliusi idilleknek, mint azt jól mutatják Pietro Metastasio Csokonai által is lefordított kantátái, Az elmenetel, A szabadúlás, A háborús zivatar, melyekben éppúgy, mint a Pásztor király című melodrámában pásztorok szerepelnek, és mondják el érzelmeiket. Faludi lirai verseiben már korábban is többször felbukkannak pásztorok. A Cupidóban Rusticus és a Poéta felelnek egymásnak, a Clorindában két szerelmes pásztor beszélget, az Erdőben megjelenik a Pán, Phyllis és Tityrus terelik a nyájat. A Tavaszban Mopsus „furuglyáját fújja”, mellette pedig ott játszik dudáján Corydon, a disznópásztor. Faludiban mindig megvolt a hajlam a bukolikus lírára, de az igazi pásztorköltészet hangján öregkori eklogáiban szólal meg, amikor Vergilius kedvelt műnemében ír életképeket, idilleket a pásztori világról. Ugyanakkor Faludi pásztorai egyúttal igazi magyar pásztorok is, akik a Bakony erdőségeit járják, „csörgés szalonnát” esznek, „víg lengyel nótát” fújnak a dudájukon annak örömére, hogy „Veszprém és Pápa urát”, -  az Első eklogában Meliboeusként szereplő Fekete György grófot  - megválasztották az ország új főbírájává.

         Faludi alaposan ismerte és eklogáiban tudatosan fel is használta Theokritosz és Vergilius eklogáinak különböző motivumait, átvett egyes leírásokat, a pásztorok nevét. Hasonlóképp vesz át sorokat Zrínyi idilljeiből is. Szinte „lubickol” a pásztori élet megelevenítésében, melynek megjelenítésében felhasználja Jegyzőkönyvében összegyűjtött népies szólásokat. Ennek köszönhetően eklogái egyszerre lesznek az antik műnem és – ahogy Horváth János írja – „a rokókó népiesség” legjellemzőbb darabjai.[20]

           Az első eklogában a pásztorok nagy lakomát csapnak az uj biró megválasztása alkalmából. Faludi ízes  népnyelven beszélteti hőseit: „Uj csákom van, látod, uj kankó vállamon, / Uj varrott ing rajtam, uj bocskor lábamon. / Tejünk, túrónk, sajtunk, van öreg gesztenyénk, / Ómánk, szivánk, körténk, szép puha berkenyénk, / Répánk, borsónk, lencsénk scörgés szalánnával, / Szeretem a lencsét csörgés szalánnával. / Geczi faragj nyársat, süsd meg a kis kecskét!” A II. eclogának Pásztorversengés a tárgya éppúgy, mint Vergilius harmadik idilljében. Faludi versében Corydon, a disznópásztor és a juhász és Tityrus, találós kérdéseket tesznek fel egymásnak („Mese mese mi az: Jár-kél lába nélkül? / Mese mese mi az: megáll talpa nélkül? / Ha elő találad, tied lesz kobakom, / Vagy ha jobban tetszik, légrádi bicsakom.” Hasonló pásztorversengés a III. ecloga is, ahol Mopsus és Menalcas azon versengenek, hogy melyikük tud szebben énekelni a tavszról és a mezőről, ahol „gyöngyöt legel” a nyáj. Thyrsis szerint Menalcas éneke a szebb, mint Mopsusé, akinek „mocskos verse… Nem illik a múzsák udvarába.” Ezen Mopsus megsértődik, és meglehetősen faragatlanul válaszol: „Ilyen leányvárba Mopsus még nem lakott; / A kinek nem tetszik, fejje meg a bakot.”  Faludi IV. eclogája váltotta ki a legtöbb vitát és megrökönyödést, mert ott két pásztor vetélkedik egy szép pásztorfiú szerelméért. Ám ez a vers sem Faludi eredeti ötlete, hanem Vergilius II. és VIII. eklogájának magyar variánsa, így az erkölcsi kioktatás nem Faludit, hanem a nagy latin költőt illethetné.

           Faludi pásztori versei között különleges fontossága van a két utolsónak. Látszólag az V. ecloga is versengés, hogy Micon vagy Thyrsis képes-e jobban lefesteni énekében a világot, amelyben élnek. Ám ezen a ponton eltűnik az idill, a látszólagos énekverseny csak arra szolgál, hogy a két pásztor egymást túllicitáló dalában a rendházából elkergetett idős költő kifejezze legőszintébb fájdalmát a nagy igazságtalanság, a Jezsuita rend feloszlatása miatt. Az allegória teljesen egyértelmű. A nagy Pán, aki feloszlatta a nyájat, nem más, mint a jezsuita rendet feloszlató XIV. Kelemen pápa, és most  „a nyáj” akol és pásztor nélkül veszésre van ítélve: „ Micon: Felfordult a világ, eltörött tengele, / Régi csapásának se nyoma, se hele, / A hegyek költöznek, a sütő nap megáll, / A föld kerülette kerengőben járkál. // Thyrsis: Felforrott a tenger, tüzes habot forgat, // Városok omlanak, a szükség nyomorgat, / Galatheát szánam, szinében változik, Bánatos arczája ázik, siránkozik. // Micon: A baglok huhognak, rut ebek ugatnak, / Farkasok dühödnek, juhokat szaggatnak, / Pán azt mondá nékünk: ezek gonosz jelek, / Fergetegek lésznek, rontó, vesztő telek. // Thyrsis: Büdös már a rózsa, méreg az orvosság, / Zászlót emel, tombol a gonosz ravaszság, / Fejér már a holló, fekete a hattyu / Másnak örökébe száll a hitván fattyu. // …Pásztor az ő nyáját már maga széllyeszti, / Ártatlan csordáját szántszándékkal veszti, / A révész elveti evező lapátját, / Al s fel szélnek hagyja hánykodó csónakját.” A rosszra, visszájára fordult világ Faludi versében a népi képzeletvilág képeiben jelenik meg több versszakokon keresztül húzódó felsorolások egymásra halmozásával. A költő megtalálta a lehetőségét, hogy a vergiliusi allegorikus eklogaköltészet keretei között saját egyéni érzéseit szólaltassa meg a pásztorköltészetnek teljes megfelelő népies stílusban. Itt szólal meg először a modern magyar költészetben a nagy erejű vallomásos líra. Faludihoz hasonló lesz majd Radnóti Miklós költői magatartása, amikor a „Pásztori Múzsa” segítségével találta meg azt a formát, melynek segítségével - Faludihoz hasonlóan - kozmikus képekben tudta kifejezésre juttatni saját kora „városainak omlását”, az emberiség pusztulását okozó „megromlott világot”. A VI. eclogában Moeris és Mopsus tovább keseregnek azon, hogy a Pán „kivetköztette” pásztorait, és a „vak szerencsének balszárnyára” vette őket: „ Moeris:  Pásztor, kinek fonyod szirmos ostorodat? / Veddelő telekes téli bocskorodat, / Más szelek fujnak most, lemosták nevünket, / Felturták, elhányták kevés mindenünket. // Se nyájunk,se erdőnk, a hol legelhessünk. / Eltiltotta a Pán, Pán kivetkőztetett, / A vak szerencsének balszárnyára vetett. // … Mopsus: Már azt is elhiszem: szántó vizen arat, / Bárány farkast kerget, a nyúl ver agarat, / A tél rózsát hoz, a nyár kemény jeget, / A mord északi szél izzasztó meleget. // Métely juhnak, dér virágnak / Horog halnak, tőr madárnak, / Darázs méhnek, aszal rétnek: / Pán haragja vége, fogyta életemnek.” Ekkor érkezik a pásztorok közé Menalcas a hírrel, hogy a Pán, aki romlásukat okozta, meghalt és „a kulcsos városban” új Pánt „ültettek a székbe”. 1775-ben halt meg XIV. Kelemen  pápa, akit a pápai trónuson VI. Pius követett, akitől a jezsuiták rendjük visszaállítását remélték. A jó hírnek megörülnek a pásztorok, énekük a gyászból örömujjongásba csap át. Faludi a nagy költő-elődöt, Zrínyi Miklós sorait átvéve[21] ünnepli, hogy élete végén még neki is megadatott a remény: „Érzi már az erdő, kifakad zöldsége, / Felvont sátorinak szinlik ékessége, / Futnak a patakok, csörögnek, vidulnak / Hegy, völgy, sziget, liget szépen megujulnak. // Thymfű a juhnak, nap a virágnak, / Friss víz halnak, társ madárnak, / Fü-kert méhnek, eső rétnek: / A kegyes és jó Pán élte életemnek.” Faludi Ferenc hívő ember volt. Hitt az emberi sors Isten akaratából való megváltoztathatóságában. Hitte, hogy az emberi életnek mindvégig van értelme. Ahogy Radnóti Első eklogájában a kivágásra jelölt tölgyfa uj ágakat hajt, és a halálra itéltségét érző költő tovább írja verseit, úgy Faludi pásztora is hisz abban, hogy van értelme „végig fonyni” szirmos ostorát. És az idős Faludi utolsó éveiben megírja a Téli éjszakákák meséit, kötetbe szerkeszti tulajdon verseit a Radnóti által is vallott Arany János-i „Mindvégig” szellemében.

             Az a negyvenhárom költemény, melyet Faludi ránk hagyott, első látásra kevésnek tűnhet, de egy igazi nagy költőt mutatnak fel. Faludira az a jellemző, hogy dalban, zenében gondolkodik ellentétben a XVIII. század első kétharmadának költőivel, akik a korábban prózában megfogalmazott témákat igyekeztek ritmikus formnában, párrimekbe szedve verssé formálni. Ezzel szemben Faludi zenei-költői inspirációit öntötte versbe antik és a korabeli olasz költői mintákat követve. Faludi Ferenc volt a XVIII. század első tudatos műköltője. Verseit a korabeli költők műveitől megkülönbzteti a a szerkesztés pontossága, az organikus felépítettség. Rend, mérték, kerekdedség van minden versében. Hol egy egész költeményen végighúzódó rímpárral fűzi össze a gondolatokat (Nincsen neve, Az Úr Jézushoz), hol egy szokatlan refrénnel (Tarka madár, Felelő ének), hol egy-egy sor tudatos megismétlésével (Nádasdi). Kedveli a párhuzamos szerkezeteket, ezt néha egy versen belül egymásnak felelő verszakok beiktatásával (Bucsuzó ének), máskor két költemény egymásnak felelő verszakai révén éri el (Kisztő és Felelő ének). Költészetének legnagyobb újdonságát új tipúsú verszenéje, sajátos vereselése jelenti. Még megtartja a magyaros ütemű sorokat, de változatosan élve a rímek játékával olasz mintájú dallamokra építi verseit, a magyaros ütem ellenére jambikus-trochaikus lejtésre emlékeztető zeneiséget ér el. Németh Lászlót épp ezért Faludi költeményei határozottan Csokonaira emlékeztetik: „Éppolyan zene, tökéletes, olaszos és sok nedvvel magyar”.[22] Faludi tökéletesítette a magyar költészetben a négy hetes sorból párrimektől alkotott strófát is, mely a Petőfi előtti népies költőkre lesz nagy hatással. Másik kedves formája a nyolcas és hetes sorok kétszeri váltakoztatásából keresztrímmelk képzett versszak, mely szintén kedvelt megoldása lesz a moder magyar költészetnek, míg két utolsó eklogájának tizenkettes sorai már a XIX. századi népies elbeszélő költészet legnagyobbjának, Arany Jánosnak versformáját előlegezik.

           Faludi költészetének hatása nemcsak a deákos és a korabeli népies költőknél érezhető, de kimutatható a századvég három nagy költőjénél is. Csokonai több versében visszatérnek Faludi strófaszerkezetei, az őt megelőző árkádikus költő nem egy képe, strófaszerkezete. Kisfaludy Sándor, aki szintén olasz költői mintákat követett, a Faludi által kicsiszolt  nyolcas és hetes sorokból alakította ki a híres Himfy-strófát, és Berzsenyi is a modern mélabú felé hajlított verseit legtöbbször a Faluditól kezdeményezett 8-7-8-7 összetételű keresztrímes versszakokban írta. Weöres Sándor szerint A győzedelmeskedő Nádasdi ritmusa egyaránt érződik Berzsenyi ódaköltészetében és Vörösmarty Szózatában, rimtechnikája pedig kimutatható még Babits Mihály és József Attila egy-egy versében is.[23]  Németh László szerint „Ha az írókat nem műveik nagyságával mérnék, hanem azzal, hogy a nyelvben mit vittek végbe: Faludi Ferencnél aligha volna két-három nagyobb írónk.”[24] Ahogy Pilinszky János mondta: „Sok vagy kevés: az irodalomban rendszerint értelmetlen szavak. …A műveknek egyedül a minősége érvényes … Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap szárnyával, hanem hogy íveljen.”[25] Verseit átolvasva mindenki megállapíthatja,hogy Csokonai Vitéz Mihály felléptéig Faludi Ferenc olaszos jellegű, ízes magyar népnyelven megszólaló árkádikus-rokokó költészete ívelt a legmagasabbra a XVIII. századi magyar költészetben.

Bibliográfia
Batsányi János Faludi Ferenc versei, Pest, 1824.
Binder Jenő, Faludi „Téli éjszakái” és a „Noches de invierno”, „Egyetemes Philológiai Közlöny”, 1901, 97-106.
Darrel William Gentlemann Instructed in the conduct of a virtous and happy life, London, 1704.
Forgandó Szerencse. Faludi Ferenc (1704-1779) kéziratos versfüzete, Szerk. Dobri Márta, Kovács Mihály, Szombathely, Egyházmegyei Könyvtár, 1992.
Horváth János A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Budapest, 1923, 1978.
Horváth János A magyar irodalom fejlődéstörténete, Budapest, Akadémiai 1976.
Kovács Sándor Iván, Néhány Zrínyi-nyom a XVII-XVIII. századi magyar költészetben, in Uő. A „Syrena” és a szobor, Pécs, l993.
Kovács Sándor Iván A kolozsvári káposztától Faludi Ferenc Szakácsénekéig, „Életünk”, 1981, 257-269.
Nagy Elemér, Faludi Ferenc Omniáriumának latin költeményei és jegyzetei, Ipolyság, 1943.
Németh László, Janus arccal. Költők prózája. In Uő., Kiadatlan tanulmányok, Budapest, Magvető, 1968, 666-667.
Pór Péter, Faludi Ferenc és a Forgandó szerencse stilustörténeti helye, „Irodalomtörténeti Közlemények”, 1969, 2-3, 246-258.
Révai Miklós Faludi Ferenc költeményes maradvényai, Győr 1787, Pozsony, 1787.
Rónay György Előszó in Téli éjszakák. Válogatás Faludi Ferenc prózai műveiből,, szerk. Szörényi László, Budapest, Magvető, 1978.
Sainovics János, Demonstratio. Szerk. Szij Enikő, Budapest, ELTE, 2003.
Sárközy Péter, Petrarcától Ossziánig. A költészetértelmezés megújulása a XVIII. századi olasz költészetben, Budapest, Akadémiai, 1988.
Szauder József, Faludi Ferenc udvari embere, Pécs, 1941.
Szauder József, Faludi és Itália, in Uő., Olasz irodalom – magyar irodalom, Budapest, Európa, 1963, 368-387.
Szauder József, Faludi és B. Pereirius, „Filológiai Közlöny”, 1957, 435-440.
Szentmártoni Szabó Géza, Faludi Ferenc ódája a tarcsai savanyú vizrül, „Életünk”, 2006, 4.
Szörényi László, Faludi Ferenc a könyvvizsgáló, „Magyar könyvszemle”, 1979, 1-24.
Tarnay Andor, Egy tibetinek álcázott laikus erkölcstan a XVIII. század irodalmában, „Irodalomtörténeti Közlemények”, 1958, 177-186.
Vörös Imre, szerk., Faludi Ferenc prózai művei, I-II, Budapest, Akadémiai 1991.
Weöres Sándor, Három veréb hat szemmel, szerk. Kovács Sándor Iván, Budapest, Szépirodalmi, 1977, 1982.

Kiadások
Faludi Ferenc Mindenes Munkái,szerk. Toldy Ferenc, Pest, 1853
Faludi Ferenc Versei, szerk Négyessy László, Budapest, Franklin 1900.
Faludi Ferenc: Fortuna szekerén okossan ülj, szerk. Vargha Balázs, Budapest, Szépirodalmi, 1985.
Faludi Ferenc prózai művei, szerk. Vörös Imre és Uray Piroska, Budapest, Akadémiai, 1991.

Irodalom
Császár Elemér, Faludi Ferenc költészete, „Egyetemes Philologiai Közlöny”, 1903.
Gyárfás Tihamér, Faludi Ferenc élete, „Irodalomtörténeti közlemények”, 1910.
Géfin Gyula, Faludi Ferenc, Budapest, 194l.
Illyefalvy Vitéz Aladár, Faludi Ferenc élete és költészete, Budapest, 1894.
Koltay Kastner Jenő, Faludi Ferenc olasz versformái, „Irodalomtörténeti Közlemények”, 1924.
Kovács Sándor Iván, Árkádiában élt ő is. Faludi Ferenc háromszázadik születésnapjára, „Életünk”, 2004, 370-382.
Sárközy Péter, Faludi Ferenc 1704-1779, Bratislava-Pozsony, 2005.
Staud Géza, Faludi Ferenc és az iskolai színjátszás, „Irodalomtörténeti Közlemények”, 1981.
Szörényi László, Faludi Ferenc irodalmi jelentősége, „Életünk”, 1981.
Tarnay Andor, Faludi Ferenc, in A magyar irodalom története 1660-tól 1772-ig, szerk. Klaniczay Tibor, Budapest, Akadémiai, 1964, 536-543.
Turoczy Trostler József, Faludi és a gáláns költészet, in Uő, Magyar irodalom – Világirodalom, Budapest, Akadémiai, 1961.
Vörös Imre, Bevezetés = Faludi Ferenc prózai művei, Budapest, Akadémiai, 1991.

---

[1] Nagy E., 1943;  Vörös I. 1991.

 Nagy E., Faludi Ferenc Omniárumának latin nyelvű költeményei és jegyzetei, Pécs, Ipolyság, 1943. A latinul írt napló magyar fordítással ellátva megjelent az Akadémiai Kiadó Vörös Imre és Uray Piroska által gondozott kritikai kiadásában: Faludi Ferenc prózai munkái, szerk. Vörös I. és Uray P., Budapest, 1991.

[2] Szörényi L., 1979, 1-24.

 Szörényi L.,Faludi Ferenc, a könyvvizsgló, „Magyar Könyvszemle”, 1979, 1-24.

[3]  Révai M., 1787.

Révai M., Faludi Ferenc gyüjteményes maradványai, Pozsony, 1787.

[4] Batsányi J., 1824; Toldy F., 1853.

Faludi Ferenc Versei, Kiadta Batsányi János, Pest, 1824.

Faludi Ferenc Minden Munkái, Kiadta Toldy Ferenc, Pest, 1853.

[5] W. Darrel, 1704.

W. Darrel, Gentlemann Instructed in the Conduct of a Virtous and happy life, 1704.

[6] Rónay Gy., 1978.

Rónay Gy., Előszó, in Téli éjszakák. Válogatás Faludi Ferenc prózai műveiből, szerk. Szörényi L., Budapest, Magvető, 1978, 5-29.

[7] Szauder J., 1963. 368-387.

 Szauder József mutatta ki a betoldások eredeti szövegváltozatait Faludi Ferenc és Itália c. tanulmányában. Uő., Olasz irodalom – magyar irodalom, Budapest, Szépirodalmi, 368-387.

[8] Szauder J., 1941

Szauder J.,  Faludi udvari embere, Pécs, Egyetemi kiadó, 1941.

[9] Tarnay A., 1958, 177-186.

Tarnay A.,  Egy tibetinek álcázott laikus erkölcstan, „Irodalomtörténeti Közlemények”, 1958, 2-3, 177-186.

[10] Binder J., 1901, 97-106.

Binder J.,  Faludi „Téli éjszakái” és a „Noches de invierno”, „Egyetemes Philologiai Közlöny”, 1901, 97-106; Szauder J., Faludi és Pereirus, „Filológiai Közlöny”, 1957, 435-440.

[11] Horváth J.,1978, 184.

Horváth J.,  A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Budapest, 1923, 1978, 184.

[12] Sajnovics J., 1770.

Sajnovits J., Demonstratio. Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos. Ford. és szerk. Szij E., Budapest, ELTE, 1994.

[13] Weöres Sándor, 1982, 73-76.

Weöres S.., Három veréb hat szemmel, szerk. Kovács S. I.., Budapest, Szépirodalmi, 1982, 73-76.

[14] Sárközy P., 1988.

Sárközy P., Petrarcától Ossziánig. A költészetértelmezés megújulása a XVIII. századi olasz irodalomban, Budapest, Akadémiai, 1988.

[15] Forgandó Szererencse, 1992.

Forgandó Szerencse. Faludi Ferenc (1704-1779) kéziratos versesfüzete. Szerk Dobri M., Kovács M. és Sill F. Szombathely, Egyházmegyei Könyvtár, 1992.

[16] Németh L. 1968, 667.

Németh L., Janus arccal. Költők prózája, in Uő., Kiadatlan tanulmányok, Budapest, Magvető, 1968, 667.

[17] Kovács S. I., 1981, 257-269.

Kovács S. I., A kolozsvári káposztától Faludi Ferenc Szakácsénekéig, „Életünk”, 1981, 257-269.

[18] Pór P., 1969, 258.

Pór P., Faludi Ferenc és a Forgandó szerencse stílustörténeti helye, „Irodalomtörténeti Közlemények”,1969, 2-3, 246-258.

[19] Szentmártoni Szabó G., Faludi Ferenc a Tarcsai savanyú vízről írt éneke……”Életünk”, 2006, 4.

[20] Horváth J., 1923, 32.

Horváth János, A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, im., 32.

[21] Kovács S. I., 1993, 65-69.

Kovács S. I., Néhány Zrínyi –nyom a XVII-XVIII. századi magyar költészetben, in Uő., A „Syrena” és a szobor, Pécs, 1993, 65-69.

[22] Németh L., 1968. I. 671.

[23] Weöres S., 1983, 74.

[24] Németh L, 1968, I. 666.

[25] Pilinszky J., 1965.

Pilinszky J., Egy lírikus naplójából, „Új Ember”, 1965, nov. 5.