AZ EGYETLEN ATYAISTENNEK, A MI EGYETLEN URUNKNAK, A JÉZUS KRISZTUS ATYJÁNAK - AKIT KÜLDÖTT -, A FIÚNAK IGAZ ISMERETÉRŐL ÉS MI

AZ EGYETLEN ATYAISTENNEK, A MI EGYETLEN URUNKNAK, A JÉZUS KRISZTUS ATYJÁNAK - AKIT KÜLDÖTT -, A FIÚNAK IGAZ ISMERETÉRŐL ÉS MINDKETTŐNEK A LELKÉRŐL

MÁSODIK KÖNYV

RÓM 2,8-9: „.AZOKNAK PEDIG, AKIK VERSENGŐK, ÉS AKIK NEM ENGEDNEK AZ IGAZSÁGNAK, HANEM ENGEDNEK A HAMISSÁGNAK, (MEGFIZET) BÚSULÁSSAL ÉS HARAGGAL."

Gyulafehérvár

AZOKNAK FEJEZETEK AMIK A MÁSODIK KÖNYVBEN FOGLALTATNAK

1. Miként állítja helyre Krisztus az ő egyházát.

2. A törvény és az evangélium különbségéről

3. A logoszról.

4. Az egy Atyaistenről az ő minden hatalmával együtt egy rövid hitvallás.

5. A hitvallás első magyarázata.

6. Második magyarázat az egy Atyaistenről, az egyházatyák álláspontja szerint.

7. Más magyarázat az Isten Fiáról, amely azt bizonyítja, hogy az ember Krisztusnak egyetlen jelzője sem illeti meg az örök Fiút.

8. Harmadik magyarázat ugyanarról a Fiúról, a szofisták megtestesülése ellen.

9. Majdnem az összes olyan helyeknek a magyarázata, melyeket helytelenül használnak a hármas Istent védő szofisták.

10. A Fiú örökkévaló születéséről való bizonyítékok, amelyekkel a szofisták visszaélnek, hogy bizonyítsák az öröktől fogva létező Fiút.

11. A János evangélium első fejezetének rövid magyarázata.

12. Másik magyarázat a Kolosszébeliekhez írott levél első fejezetéről.

13. Másik magyarázat a Zsidókhoz írott levél első fejezetéről.

14. Egyenértékű kifejezések Krisztusról.

15. Többértelmű szavak és kifejezések mindkét testamentumból.

A JÁMBOR OLVASÓNAK

Az előbbi könyvben bőségesen kimutattuk, hogy honnan keletkezett a szofistáknak haszontalan beszéde a hármas Istenről és a kettős Krisztusról, és hogy milyen tanítómestereik voltak, melyik korszakban született meg, később kik erősítették meg és kik terjesztették el, kik milyen félrevezető elnevezésekkel illették, s hogy mennyire következetlen, nevetséges és istentelen. Szóltunk arról is, hányan szóltak ellene, és hogy miféle pompás eszközökkel védelmezik még ma is.

Hátra van még, hogy hitvallásunknak tartalmát kifejezvén és lelkünknek belső titkait feltárván kinyilvánítsuk a világnak, hogy mit vallunk az egy Atyaistenről, annak Fiáról és mindkettőnek lelkéről (ámbár az ellenfelek éppen eléggé meggyalázták a nevünket az eretnekség bélyegével, s a fejedelmeket a megölésünkre biztatták, sőt még a hamvai ellen is dühöngtek azoknak a jámboroknak, akik velünk egyet értettek). Tehát téged, jámbor Olvasó, röviden arra buzdítunk, hogy mindkét félnek írásait és bizonyítékait mérlegelvén ítéld meg, hogy vajon a kettő közül melyik látszik közelebbinek lenni Isten igéjéhez, s melyik felel meg jobban annak. Fontold meg továbbá, hová kell sorolnunk azt a gyülekezetet, amely a vallásért vért ont, azt a hármas Istent védelmezi, amelyet az Antikrisztus tisztel, szitkozódik és a sérelmet nem elszenvedi, hanem okozza.

Végül mérlegeld, hogy vajon miért akarta az Úr a vallás nagy pusztulása közepette a viszály almáját az emberek közé vetni. Nem kell-e hát félnünk, hogy éppen az a végső és könyörtelen üldözés áll küszöbünk előtt, amelyben a választottak lesznek majd veszélyben, amint ezt a jámborok és műveltebbek jósolták és várják. Bármiként legyen, kérni fogjuk ellenfeleinket is, nehogy az Isten igéje gonoszságunk miatt kárt szenvedjen, hogy a jövőben bánjanak velünk szelídebben, és igyekezzenek csendesebben vitatkozni, hogy mérsékletességünk valamennyire az egyház javára váljon. Kén e kérjük, mondom, ne fordítsák a fegyvert továbbra is önmaguk ellen. Mit használ kérlek a szörnyen kardoskodó győzelmi vágyból, vagy az ellenfelet leszidni akarásból adódó indulat? Bizonyára nem így jutunk el a csillagokig, nem így okul az egyház, nem így mozdíttatik elő az igazság. A szelídség szellemében téríttetnek vissza a tévelygők az útra ápoltatik a béke, és nyerjük meg a lelkeket. Nem acélkarddal, hanem az Úrnak lelkével, szeretettel harcolva győzték le Isten fiai a Sátánt, és csillapították le a szörnyű ellenség kegyetlenségét. Tőlünk kétségtelenül annyira távol van a vádaskodás, hogy mindig könyörögni fogunk azokért, akik minket rágalmaznak és üldöznek, a jó Istenre bízva minden bosszúállást, aki atyai érzülettel tudja magához fogadni a szelídeket; a bűnösöket és önhitteket pedig kegyetlenül szétszórni és megbüntetni, s akinek legyen tisztelet, dicsőség és hatalom, a mi Urunk Jézus Krisztus által.

Vissza a Tartalomhoz

MIKÉNT ÁLLÍTJA HELYRE KRISZTUS AZ Ő EGYHÁZÁT

ELSŐ FEJEZET

Nem hiába adatott számunkra a prófétáknak, Krisztusnak és az apostoloknak annyi sok intelme a hittől való elszakadásról, az élet könyvének lezárulásáról, a Babilonról, a szőrcsuhákba való öltözésről és hasonló bajokról, arról, hogy Isten egyházában uralkodni fog az Antikrisztus; s bár a legtöbben még nem látják be, hogy mindezek már bekövetkeztek, mint ezt a sok újítás és szektaalapítás is mutatja, Isten az ő könyvét mégis e sok viszály közepette naponként egyre fényesebben tárja fel, és Babilont minden szennyével együtt lerombolja, helyreállítva az ő igazságát és megkötözve e világ (hamis) istenét. Sokan csodálkoznak azon, hogy miért nem egyszerre és egy időben állt helyre a teljes igazság, hanem csak részleteiben és lassanként tisztul meg minden, továbbá azon, hogy miért halad visszafelé az Antikrisztus hatalmának lerombolása úgy, hogy nem az alapoknál, hanem a végénél kezdik a munkát. De megszűnnének csodálkozni ezen, ha megértenék, hogy amikor visszatérünk az Antikrisztustól a Krisztushoz, a Babilonból az apostoli egyházba, akkor e fordított irányú haladása végétől az eleje felé szükségszerű. Amiképpen azt látjuk, hogy a vakoskodók szemei a teljes fényt nem képesek elviselni, hanem látásuk csak lassanként áll helyre, mint ahogyan ez azzal a vakon született emberrel is történt, aki, amikor az Úr meggyógyította, először olyanoknak látta az embereket, mintha élőfák lennének, így mi is, ha a teljes fény előttünk egyszerre feltárult volna, elkábítva a hatalmas ragyogástól megvakultunk volna, s végül is visszamenekültünk volna az Antikrisztus legmélységesebb sötétségébe. Ne csodálkozzunk tehát, hanem inkább Isten rejtett szándékát tisztelve neki hálát adjunk, hogy számításba véve vakságunkat, az ő igazságát fokozatosan tisztítja meg, s mint a jóságos atya, minket mint csecsemőket csak lassanként, s hasznunkra szoktat rá a tej után a szilárdabb ételekre.

Hogy pedig ezt még világosabban megértsd és ténylegesen megismerhesd, először is vedd figyelembe, hogy a világnak e végső öregkorában az Úr elsőnek Luthert támasztotta Mózes gyanánt, melléje küldve nem sokkal később Melanchthont és más szorgalmas segítőket, sokféle okból, de leginkább azért, hogy az Antikrisztust minél erőteljesebben zaklathassák, és babonáit, bolondságait, hamis tanítását leleplezzék. Luther pedig nem az örök élet legfőbb, sarkalatos kérdésével kezdte munkáját, mivel a megtisztulás előre elrendelt ideje arra még nem érkezett el, hiszen ha a világ addig még a legvaskosabb tévedéseket sem látta meg, a teljes világosságot miképpen viselte volna el? Ezért a hitvallás végénél kezdte el a tanítást a bűnbocsánattal és a megigazulással, s először is a bűnbocsánattal való vásározást szüntette meg, amelyben minden vak megláthatta a tévedéseket. Azután megszüntette a különböző ráolvasásokat, a purgatóriumról szóló mesét, a holtak segítségül hívását és a szenteltvizet a mise egy részével együtt, mert ezek a bűnök ingyen bocsánatát, mely Krisztus által van, semmissé tették És mindezeknek megvolt a maguk előre elhatározott ideje, s megvoltak a maguk harcai és civakodásai.

Mikor pedig Isten a még tisztább igazsághoz kívánt volna elvezetni minket, hamarosan Zwinglt támasztotta harcostársaival együtt, aki által minket még jobb dolgokhoz vezetett, s az Antikrisztust méginkább lekaszabolta, mert a szentségekről tisztább tanítást adott, s az egyházat az oltároktól, a különböző papi ornátusoktól, az orgonáktól, énektől és egyéb babonaságoktól megtisztította, miközben maga Luther is tiltakozott és keményen harcolt e további újítások ellen.

Ezek után még jobbak következtek, egyrészt a pápista balgaságok reformátorai, másrészt a józanabb tanítás védelmezői, akik királyokat is nyertek gyámjaikul, amiért akkor még inkább habozni és visszaijedni, s végül a romlás láttára dühöngeni és újabb eszközöket keresni kezdett az Antikrisztus. A főbb atléták pedig Bucerus, Oecolampadius, Musculus, Petrus Martyr, Kálvin, Ochinus és Viretus voltak, műveltségüknél és éberségüknél fogva igen jeles férfiak, akik nemcsak a pápaságot szorongatták a rekedtségig, hanem annyira megerősítették a világot az igazságban, hogy már semmi remény nem maradt a visszatérésre a római egyházba.

Ezeknek a gyöngébb hittételeknek a megerősítése után Isten, aki soha semmit sem hagyott bevégezetlenül, végre isteni fenségének kegyelmét kiterjesztve, mind többeket és többeket serkentett fel saját magának és Fiának megismerésére és felkutatására, ámbár bizonyos magvakat korábban is elszórt minden korszakban.

Támasztotta pedig Rotterdami Erasmust, aki a mi korunkban elsőként mozdította meg ezt a követ, és nem homályosan tanított az egy Atyaistenről, inkább másokat bírálván, mint valamit világosan kijelentvén. Erasmus után feltámadt Michael Servetus, aki szorgalmasan és világosan írt az elfogadott tanítással szemben az egy Atyaistentől és annak fiáról, az Antikrisztus egész szofista teológiáját kárhoztatván. Őt, mivel nem voltak pártfogói és segítőtársai, ellenfele, Kálvin Genfben sok jámbor megbotránkozására megégettetett. Vérével erősítette meg tehát tanítását, és hátrahagyott tudós írásaival lassanként sokakat rávezetett annak a cikkelynek ismeretére és megerősítésére. Ezeknek a fáradozásai következtében végre az egész dolog (amint látjuk) a küzdőtérre került; és nem kell kételkednünk, hogy azoktól a koholt istenektől és kettős természetű Krisztusoktól az Isten egyháza jórészt még a mostani időkben sem tisztítható meg, minthogy elkeseredett ellenségei lesznek, és óriási üldözéseket fog szenvedni, ám az Úr övéit ki tudja menteni a megpróbáltatások közül.

Hogy pedig alaposabban felfoghasd, hogyan történt egyházaink előhaladása, mérlegeld, hogy mi kezdetben a Luther és Melanchthon írásait olvastuk, majd az igazi bűnbocsánat ügyében kiokosodván hamarosan a szász egyházakhoz csatlakoztunk. Azután, mikor láttuk az újabb és újabb, a korábbiaknál kissé jobb reformációkat, megváltoztattuk véleményünket (a kornak megfelelően), s végre a helvét egyházakkal - amelyek a szászok és más egyházak tévedéseit hibáztatták - egészen addig állhatatosan együtt maradtunk, amíg végül az örök életnek ehhez a sarkpontjához nem érkeztünk, aminek okából tőlük és másoktól kénytelen voltunk elválni. Így tettük meg az utat visszamenőleg a könnyebbektől a nehezebbek felé, az Úr parancsa szerint. Sőt még a szentség dolgában is megtartottuk ugyanezt a sorrendet. A mise megtisztítását az énekkel kezdtük, s eltöröltük a trombita és orgona melletti éneklést. Azután helyreállítottuk a két szín alatti kiszolgáltatást, utoljára az oltárokat, ornátusokat, kovásztalan kenyeret, térdhajlításokat és az átlényegülést töröltük el. Így a keresztségnél is a haladást visszafelé kezdve a chrismától, nyáltól, sótól és gyertyáktól jutottunk el az ördögűzésekre, a keresztjelekig, bábákig (akiknek szükség esetén a csecsemőket kellett megkeresztelniük), és végül a keresztszülőkre, s magára a felnőtt keresztségre került sor.

Így tehát, miután az úrvacsorának és a keresztségnek tisztaságát visszaállítottuk, és az Antikrisztus összes berkei (melyeket az Úr oltára körül ültetett volt) kivágattak, azoknak tisztogatásán már nem fogunk a továbbiakban fáradozni. És ahogyan azok a rothadt csinálmányok és ördögi tanok lassanként megszűntek, úgy remélnünk kell a babiloni isteneknek elpusztulását is, akiket eddig imádtunk: egyszer a hármat személyekben, másszor az egyet lényegében, hogy aztán az egyedüli magasságbeli Isten, Krisztus Atyja, akitől mindenek vannak, Isten legtisztább igéjéből megismertessék és imádtassék.

De ha valahol, akkor itt kell megemlékeznünk arról az isteni parancsról, mellyel Isten az ő népét arra kötelezte, nehogy valami csiszolt kőből, vagy vaseszközzel vésett oltárt alkossanak, s aztán ne is tűrjék az Úr oltára körül ültetett berkeket sem. Így nekünk az emberi bölcsességnek minden eszközét el kell vetnünk és az Úr parancsának egyszerű köveiből kell helyreállítanunk az Isten egyházát és kultuszát. Az emberi találmányoknak összes berkeit el kell távolítanunk az Isten oltárától, nehogy ott valami idegen dolog legyen, vagy különféle vidékről ültetett maggal átvéve, valami Baál Istentől származó vagy babiloni legyen.

Meg kell emlékeznünk arról a szent történetről is, melynek során Mózes leírja, hogyan sújtotta és pusztította Isten Izrael népét, mikor már az útnak jó részét a fáraótól a Vörös-tengeren át különféle veszedelmeken keresztül megtette, ám a sivatag és Kánaán földjének határait nem akarta átlépni (bár Isten azt megparancsolta). S hogy miképpen akart a Kánaán földjébe beküldött kémek szavától megrettenve visszatérni Egyiptomba, vezért választván magának. A gigászoktól és a megerősített városoktól való félelem miatt megrettenvén, feleségeiket és gyermekeiket féltvén, hogyan kényszerítették rá Istent a szörnyű büntetésre, olyannyira, hogy az Úr által megöletvén a kémek is elestek, a nép pedig a Vörös tengerhez visszatérni kényszeríttetvén Egyiptom szomszédságában maradt, míg végre negyvenévi bolyongás után különféle veszedelmektől megpróbálva csaknem teljesen elpusztult, azokat kivéve, akik az Úrhoz hívek voltak, ti. Józsuét és Kálebet.

Végül pedig hogyan vezettettek be Kánaán földjére ezeknek féltett gyermekei, nehogy az ellenség zsákmányává legyenek. Olvasd el, és fontold meg 4Móz 13. és 14. fejezetét.

Ha mélyebben vizsgáljuk meg az egyházainkban történteket, azt találjuk, hogy ugyanaz történt a mi időnkben is. Isten ugyanis elkezdett kivezetni bennünket a római fáraó fogságából, majd újabb és újabb kémeket biztatott fel Kánaán földjének kikémlelésére, akik bejárták azt a földet, és egyesek ki is hoztak bizonyos gyümölcsöket az Antikrisztus pusztájában élő néphez. Mert Luthernek és Zwinglinek adta a megigazulás és a szentség ügyének helyrehozó gyümölcsét, Martinus Cellariusnak, Sexvetusnak és Rotterdami Erasmusnak pedig az igaz Isten és Krisztus megismerésének más kiváló gyümölcseit. Ezek ugyanis ugyanabban az időben írtak ezekről a dolgokról olyannyira, hogy Isten ezek által a kémek által feltárta az egész Kánaánt, azaz Krisztusnak és az apostolok tiszta tanításának a teljességét ugyanabban az időben állíthatta volna helyre Isten (ha azok ezt elfogadták volna). De mivel azok a kémek visszariadtak az Antikrisztus gigászaitól és annak megerősített városaitól, vagyis megannyi királynak, az egyházatyáknak, a zsinatoknak és egyházaknak tekintélyétől és egyetértésétől, elijesztették a népet is, s Mózessel együtt elhagyatottságban haltak meg, önmagukat marcangolván, szitkozódásokkal és vereségekkel. Luther ugyanis Zwinglit kárhoztatta, ezek mindketten az anabaptistákat, akiket a helvétek megölni igyekeztek, amely zsarnokságért Zwingli hasonló büntetéssel lakolt. Ezért égette meg és kövezte meg irtózatos rágalmakkal Kálvin később Servetust Genfben, s ugyanez tőmént Valentinus Gentilssel a helvétek Bern nevű városában, s mindezek Krisztusnak ama félelmetes ítélőszéke alatt fognak megítéltetni. Így mindnyájan elvetették az Istenről és az ő Messiás fiáról való igaz tanítást, és mind ez ideig nem akarták egyházaikban elfogadni. Ezért megharagudván, Isten visszatartotta őket Kánaán földjétől, és nem küldött kémeket többé, hogy kémleljék azt a földet, hanem elpusztította őket a pusztában, s a hozzájuk ragaszkodó népet is visszatérésre és az Antikrisztus pusztájában negyvenévi bolyongásra kényszerítette úgy, hogy most először vezet minket, azoknak gyermekeit oda, megnyitván nekünk igazságának titkait, melyeket azok visszautasítottak, és egész eddig utáltak. Mivel pedig Isten előre megmondotta, hogy a pogány népek legyőzik az izraelitákat, ha a 40 év letelte előtt megkísérelnék a kánaánbelieket elűzni, kénytelepek voltak elszenvedni ezeket a csapásokat. Lásd 4Móz 14,415. Ez történt az anabaptistákkal, Servetussal, Gentilssel, akiket megöltek, mivel még nem következett el az Isten nagy titkai kinyilatkoztatásának alkalmas ideje. Más kémek önmagukat kövezték meg, amint önmaguk írásai is bizonyítják, hiszen kölcsönös szidalmakkal önmagukat s a népet is lebeszélték arról, hogy belépjenek a Kánaán földjére. Ha semmi mást, nézd meg legalább Zwingli és Oecolampadius levelezését, amelyet Baselben nyomatattak ki 1548-ban, s ahol Luthernek Zwinglivel való vetélkedései és elmondhatatlan civódásai vannak leírva. Olvasd el Kálvinnak Servetus, Castellio, Franciscus Balduinus elleni szidalmait, Bézának ezekre szórt hasonló rágalmait és sértegetéseit, azonkívül Eshusius, Alciatus és Biandrata és további sok, már elhalt ellen, kivált Órigenész, a hasonlíthatatlan férfiú ellen és Erasmus, a mi korunk dísze, továbbá Ochinus a legkiválóbb férfiú, Lismaninus, Matthaeus Gribaldus, Valentinos Gentilis és Laelius Socinus ellen megfogalmazott rágalmait

Mérlegeld, milyen ízlésesen háborgatják az elhunytak hamvait, s hogyan harcolnak kísértetekkel is, tanúskodnak erről hírhedett könyvecskéik. Nézd meg hát, milyenek azok a kémek, s milyen kitűnően védik, sőt építik is az egyházat.

De mit követett el később, kérlek, Stancarus és Osiander Kálvin és a helvétek ellenében? Mit Vigandus és Simlerus? Bizony még felidézni is borzalmas dolog. Hogy aztán a mi Matthias Heblerünk Melius Péter elleni, és viszont Meliusnak az ő ellenében megfogalmazott rágalmairól már ne is beszéljünk!

Innen arra lehet következtetni, hogy már közel van Babilonnak a próféták és az apostolok által megjósolt vége. Már keresztülmentünk ugyanis az Antikrisztusnak egész Babilonján, és a végétől, melyet Luther kezdett tisztogatni, végre eljutottunk a kezdethez, az Istenről, Messiásról és a keresztségről való hitnek az alapjához. Mihelyt pedig tisztábban harsog ez a kürt, és az amforák, melyek eddig Krisztust, a fáklyát magukba rejtették, széttörnek, akkor el kell pusztulniuk végre a madianitáknak, s minden kegyes ember remél, hogy ez hamarosan bekövetkezik.

Amiképpen ugyanis az Antikrisztus kioltotta Krisztus lelkét, eltörölvén annak igaz tudományát, úgy megtisztíttatván az evangélium az Antikrisztus Babilonjától, visszatér az a lélek (s ennek megtörténtét napról napra világosabban látjuk), s maga az Antikrisztus is megöletik Krisztus ajkának leheletétől, Ézsaiás és Pál jóslata szerint. Krisztus ajkának ez a lehelete, mely által az Antikrisztus megöletik pedig nem más, mint az a tudomány, amellyel az apostolok a pogány népek bálványaitól elcsábított népeket Krisztusnak megnyerték. Az egyház helyreállításának pedig nem volt és nem is lesz más módja, minthogy elvetvén minden emberi koholmányt, hitvallást, zsinati határozatokat és hosszas megszokásokat, egyedül a két szövetség bizonyságait használjuk, állhatatosan egyedül azoknak higgyünk, és azokhoz ragaszkodjunk. Isten ugyanis (az igazság előmozdításában) úgy járt el, hogy minél hosszabban voltak elszakítva az emberek a különféle Antikrisztusok és a filozófusok véleményei által az ő szent igéjétől, annál tisztább forrásokhoz vezette vissza őket, amint Lutherrel is történt, aki végre pusztán Isten igéjének kardjával riaszthatta vissza az Antikrisztust. Nincs is miért tartani attól, hogy sérelem esik az egyházatyákon, hiszen hozzánk hasonlóan és Pállal együtt ők is azt tanították és gondolták, hogy átkozott az, amit a Szentíráson kivűl prédikálnak. (Gal 1,7-9.)

Úgy kell tehát a végsőkig harcolni Babilon ellen, hogy emberi találmány gyanánt mindent vissza kell utasítani, ami az Isten igéjében nincs megírva. Hiába gondolkozunk ugyanis Babilon romlásától, ha nem követjük az égből nekünk ajánlott egyetlen Mestert, nem maradunk meg az apostoli tudományban, és nem elégedünk meg Krisztusnak ősi egyházával (melynél egy sem volt tökéletesebb). Ez lesz az egyetlen út, amelyen végig meg kell maradnunk.

Mivel pedig János biztosra vette, hogy ez a leggonoszabb Babilon össze fog omlani (melyben a hűségesek lelkei és testei is fogva tartatnak), az Apokalipszisben az Ótestamentumnak csaknem összes jóslatait ennek a romlásnak az előképeiként értelmezi, az Antikrisztusnak erre a Babilonjára alkalmazza, és ennek a bizonyságnak a pecsétjét majdnem ugyanazon szavakkal festi le. Ha valaki meg akarja látni ezeket, vizsgálja meg az ott leírt helyeket Babilon romlásáról és Isten egyházának helyreállításáról Egyebek között pedig hasonlítsa össze a Jer 51-et a Jel 18-cal, és sok hasonlóságot vagy azonosságot fog találni. Hasonlítsa össze ezekkel az Ézs 47-et, amelyben a babiloni varázslókról beszél.

Ugyanígy az Ez 39-et a Jel 19-cel, ahol Ezékielnél az egyháznak olyan szilárd helyreállítását írja le, amilyen még nem volt, amint meg van írva az Ézs 2. és a Mik 4-ben is.

Ugyanígy hasonlítsd össze az egyház helyeállításáról az Ézs 35; 60; 65ben és az Ez 44; 41; 43-ban írtakat a jel 21-gyel, és be fogod látni, hogy már már a küszöbön áll Krisztus egyháza egyetemes helyreállításának az ideje. Amiképpen ugyanis Isten beteljesítette mindazokat, amelyeket az övéinek Babilonról jósoltak meg, s amelyek arra a Babilonra vonatkoztak, a jámbor emberek éppen úgy biztosra vették, hogy emezeknek is be kell teljesedniük, kiváltképpen amikor már látják, hogy Babilonnak nagyobb része végéhez közeledik, s azt is tudják, hogy ez a fogság az összes többinél hosszabb és súlyosabb volt. Nem is kell félni majd az ellenségtől, mivel látják, hogy végre büntetéstől lesújtva elnyelik őket az egyiptomiakkal együtt a vizek, hogy ne akadályozzák tovább az Úr előrehaladását.

Ne csodálkozz azonban azon, hogy még nem mutatkoztak ennek a helyreállításnak komoly jelei, hiszen még szükséges, hogy a reformált egyházakban is uralkodjanak valamelyest a különféle Antikrisztusok, melyek azonban az Isten igéjét elhagyván el fognak pusztulni, amint Capito és Cellarius előre megmondották. Szükséges mondanom, hogy előbb leplezetlenül megismerje a világ a rágalmazókat, az istenkáromló Thrasonokat és a vérengző arisztarchoszokat legalább az ilyen viták által. Szemtelenségük, kérkedésük és patvarkodásuk már ismeretes mindenki előtt. Még a gyermekek is látják, hogy milyen eredményeket hozott megannyi próbálkozásuk, és hogy beszélhetünk-e közöttük a lelkeknek legalább valamelyes reformációjáról, hiszen annyira hiányzik ezeknél a rágalmazó szájaskodóknál mindenfajta kegyes cselekedet, hogy nem tudjuk, vajon található-e tíz valóságosan kegyes ember azok között, akik az ő tanítóvesszőjük alatt nevelkedtek. Ezeknek a bajoknak pedig a legfőbb oka az, hogy nem ismerik az egyeden Istent, Krisztus Atyját, nem hirdetik közöttük az egyetlen fiút, a Jézus Krisztust, és nem ragaszkodnak a Szentírás tisztaságához sem, hanem mindent emberi csinálmányokkal szennyeznek be. Mivel pedig sohasem volt olyan fogság, amelyet ne követett volna szabadulás és öröm, remélni kell, hogy rövidesen el fog jönni, s hogy beteljesedik az Úrnak ígérete (aki sohasem tud hazudni, amint Ézs 9;10; Ezsd 1; Neh 1-gyel bizonyítják.

Nyugodtabb lélekkel kell tehát elviselnünk a késedelmet mindaddig, amíg az hasznunkra van, amint egykor az izraelitákkal történt, akik az új Jeruzsálem alapjait akarván megvetni, az ellenség dühe és gonoszsága következtében arra kényszerültek, hogy egyik kezükkel önmagukat védelmezzék, másikkal pedig építkezzenek.

Szabadulásunk előtt ugyanezt a sorsot kell nekünk is elviselnünk, mert óriási rágalmak és óriási keresztek várnak mireánk is, melyekkel ellenfeleink megkísérlik, hogy elnyomjanak bennünket. Az ellenfelek azt terjesztik rólunk, hogy a királyoktól való elpártolást hirdetjük, hogy tiltjuk az adók beszolgáltatását és lázadásokat szítunk. Ellenségeink végső cselvetései várnak ránk, olyan próbálkozásai, amelyekkel a zsidók gyakran magát Krisztust akarták elveszejteni. Ámde, amint a Babiloni fáraók sem voltak képesek megakadályozni azokkal a gáncsoskodásokkal az Úr által elrendelt mű létrejöttét, ugyanúgy a mi utunkat sem késleltethetik semmiféle gyalázkodások, kardok és egyetlen Antikrisztus sem, mert az igazság óriási fénye már ajtónk előtt világol, s tudjuk, hogy Isten is segítségünkre lesz az Ő művében.

Vissza a Tartalomhoz

A TŐRVÉNY ÉS AZ EVANGÉLIUM KÜLÖNBSÉGÉRŐL

MÁSODIK FEJEZET

Hogy a dolog világosabban megragadható legyen, itt röviden először a törvény és az evangélium különbségére emlékeztetjük az Olvasót. Augustinus követőivel együtt nyaltan tanítja, hogy az Ótestamentum idejében Isten által az atyákkal kötött szövetség nemcsak a földi és testi, hanem a mennyei és lelki javak ígéretét is tartalmazta, és azért örök élet is adatott akkor mindazoknak, akik a Messiást felismerték, és a törvényt megtartották. Végül is nem kevesen, hanem Izrael nagyobb része tudott az eljövendő Messiásról, hiszen a törvény mindenki számára ismert volt. Ezért az atyák nem voltak elmerülve annyira a halál sötétségében, hiszen nem voltak megfosztva attól, amit a törvény képmásokkal megjelenített nekik. Mivel tehát Isten örök életet ígért nekik, nem kétséges, hogy ők is üdvözültek, hiszen természetesen ugyanaz a szikla követte őket és ugyanazzal a lelki táplálékkal éltek mint mi, amely a Krisztus volt. 1Kor 10,3. Az atyák tehát részben ugyanolyan módon nyerték el az üdvösséget és az örök életet, mint mi most, és remélhetőleg ezután is, akik várjuk azt a napot, amelyben megláthatjuk Istent úgy, amint van, részben pedig remény szerint már most is részesek vagyunk ebben, éppen úgy, mint a zsidók az Ótestamentum idején.

Végül arra a következtetésre jutnak, hogy nemcsak világi gazdagság és földi boldogság adatott meg nekik, hanem elnyerték az örök életet is, mert ők is Istennek ugyanazt a Fiát ismerték el Megváltónak, akit mi most jelenleg annak tartunk. A nekik tett ígéret lelki bizonyossága szerint tudták, hogy Istenhez kell tartozniuk, mert a világ eredete óta megöletett a bárány: Jel 19,4-14. „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.": Zsid 13,8. Bizonyítják ezt a tanítást a 2Móz 6,6: „Én vagyok az Úr"; 3Móz 26,12 „Én leszek nektek Istenetek"; és Zsolt 33,12: „Boldog nép az, melynek Istene az Úr, az a nép, melyet örökségül választott magának.": Ezeken a helyeken nemcsak a testi boldogságról van szó, hanem a léleknek örök boldogságáról is. Így lehet összefoglalni véleményüket.

De vizsgáljuk meg röviden, mennyire szilárdak érveik és bizonyítékaik, mennyire felelnek meg a célnak az idézett helyeken: „Én - mondják nektek Istenetek leszek", és „Boldog nép az, melyet az Úr örökségéül választott magának". Mintha bizony: a „leszek" nem jövő idejű lenne, vagy az örökség ígérete, mely nekik tétetett, nem vonatkozhatna a test szerinti örökségre, vagy nem lehetne arról szó, hogy test szerint segíti majd őket, avagy a próféták szavait nem lehetne az eljövendő üdvösségre értelmezni, amely csak remény szerint volt.

Hogy mily odaillően hozzák elő Pál 1Kor 10,1-11-gyet, azt megmutatja a szövegkörnyezet, amely világosan különbséget tesz a test és a lélek, az árnyék és a világosság, az előkép és igazság között, amikor testi Izraelről beszél. Akkor még ugyanis nem létezett a lelki nép, kizárólag azért beszél az írás lelki ételről és italról, mivel a mannában és a sziklában előkép gyanánt volt jelen a lelki misztérium. Figyeld meg Pál szavait: az őket követő szikláról beszél, nem pedig az akkor előttük járó, valóságosan létezőről.

Amellett figyeld meg, hogy Isten Ábrahámnak ezt mondta: „Adni fogok neked a te utánad következő magzatodnak", jegyezd meg ezt: „utánad". Jegyezd meg azt is, mikor azt mondja: „élni fog abban". És „Tiszteld atyádat és anyádat, ha azt akarod, hogy hosszú ideig életed legyen a földön". Sehol sem ígér örök életet. Nézd meg 5Móz 5; 6; 7 és Ezsd 9; Ez 18. részét is.

Ami pedig utolsó állításukat illeti, tudniillik hogy minden zsidó előtt ismeretes volt a Messiás, azt soha senki nem bizonyíthatja be, hiszen most is ismeri mindegyikük az evangéliumot, és mégis oly kevesen ismerik el azt! Vajon nem volt mindig is kicsiny az Úr és a választottak nyája? Az ősatyáknak az a nagyobb része is, amely hitt a Messiás eljövetelébe, úgy vélte, hogy valami földi király fog jönni, amint most is vélekednek a rabbinusok maradékai. S jól jegyezd meg Pál szavait ugyanazon levélben (10,5): De azok közül többeket - úgymond - nem kedvelt az Isten, sőt, kettő kivételével, mindnyájan a pusztába vesztek el.

Így hát a vélekedéseket elvetvén, Isten igéje alapján fejtsük ki alaposabban a törvény és az evangélium különbségét. Pál a Róm 3,19-24-ben az Ótestamentumot a félelem és a szolgaság, az Újat pedig a szabadság és gondviselés uralmának nevezi. A Zsid 12,18-24 és Gal 4,24-26 az Újtestamentumot mennyei és új Jeruzsálemnek, az Ótestamentumot pedig „testi hegynek" nevezi. A 2Kor 4 szerint az Ótestamentum a halálnak és kárhozatnak a kiszolgáltatása, az Újtestamentum pedig az életnek és igazságosságnak hirdetése. A Jer 31,31. azt mondja: „új szövetséget kötök az Izrael házával...", nem amaz egyezség szerint, melyet az Atyákkal kötött volt, hanem jóval kitűnőbb módon, melyet Pál megerősít a 2Kox 3,3 szerint szólván ekképpen: A törvény nekik kövekre írva adatott, nekünk pedig szívünkbe és belsőnkbe van vésve, ezért méltán nevezik később az Ótestamentumot ugyanabban a fejezetben „megölő betűnek", az Újtestamentumot pedig „megelevenítő lélek"-nek (2Kor 3,6), azt mondván, hogy „az Úr nem betű", hanem „lélek" (Kor 3,17), és azok, akik a lélek által vezéreltetnek, nincsenek a törvény alatt (Gal 5,22-23), és hogy ő nem a betű szabálya, hanem a léleké. Továbbá mind a mai napig ott van a lepel az Ótestamentum olvasásánál. Mindezek bőségesen bizonyítják, hogy azok az atyák még vakok voltak, és azért szívükön lepel lévén, akkor még semmiképpen sem nyithatták meg az elzárt egeket, s nem járulhattak Isten elé, mert az odajutás útja nem nyílik meg a Megváltó ember Jézus Krisztus nélkül.

Másodszor, meg kell jegyeznünk, hogy a törvény alatt test szerinti, az evangélium alatt lélek szerinti igazság volt. Hasonlóképpen, a törvény alatt a cselekedet, az evangélium alatt pedig a hit igazsága szerint ítéltettek meg az emberek. Azután az Ótestamentum idejében a pogány népek elhívásának csak előjelei voltak hallhatók, az evangélium alatt pedig ez nyilatkoztattatott ki. Ugyanis, amint János 1,17 mondja, Mózes által a törvény, Krisztus által pedig a kegyelem adatott meg, Mózes által az árnyék, Krisztus által az igazság. Mivel tehát a törvény és az árnyék semmi mást sem ígér a fenyegetésen, kételkedésen és a halálon kívül, hogyan lehettek volna az atyák részesei az örök életnek?

Hasonlóképpen Mt 11,13; Lk 16,16. A törvény és a próféták egészen Jánosig, azután pedig azt követően pedig az Isten országa hirdettetik meg. Ha egyszer Isten országát már elnyerték volna, nem János után kezdődött volna Isten országának a meghirdetése.

Úgyszintén Gal 4,1-3. Az Atyák szolgaságnak lévén alávetve, semmiben sem különböztek a rabszolgáktól; a szolga pedig nem lehet örökös. Lásd: Róm 7,5--6; 2Kor 5,16; Gal 6,15: a lélek és a betű, az újság az óság, a szolgaság a szabadság különbségeit. Lásd Ef 3,17 és Kol 1,27-et, hogy milyen az Isten országa, amelyről Isten a világ teremtésekor elrendelte, hogy azt az idők teljességének bekövetkezte után elnyerik a zsidók és a pogány népek Krisztus megjelenésekor. Ha azonban az igaz imádásnak még csak külső színét birtokolták az atyák, és nem éltek az igaz és hathatós imádsággal, miképpen nyerték volna el az üdvösséget és örök életet?

Jegyezd meg továbbá, hogy I1ron papsága testi volt, és parancsa is testi. Zsid 7,27. Úgyszintén: a törvény igazságszolgáltatásai testi igazságszolgáltatások voltak - Zsid 9,14. Pái szintén így szólt: „Tekintsétek meg a test szerint való Izraelt." - És az összes Atyák homály alatt voltak - 1Kor 10,18. Úgy szintén: A törvény igazsága a test igazsága volt - Fil 3,5-6. Úgyszintén „Ha a lelki ember nincs törvény alatt" Gal 4,26. Azok tehát, akik törvény alatt voltak, nem lehettek lelkiek - Róm 8,7.

Tudvalevő azonkívül, hogy az összes ígéret, kérés, büntetés, átok, testi volt - 3Móz 26,36 és 5Móz 28,65. Testi embereknek hívjuk azokat, akik a megújulás lelkét nem követték, hanem világi igazságszolgáltatásokat kerestek, amint most is sokan vannak.

Így a lévitáknál szereplő engesztelő ostyák, a bűnök különféle állatok vérének kiontása általi megbocsátása (3Móz 5-b.) valójában nem voltak igaziak, hanem a jövendő megbocsátás típusai és szimbólumai voltak. (Zsid 910.) Nem azt mondjuk tehát, hogy az atyák bármiféle hit híján voltak, vagy hogy egyáltalán nem reménykedtek az örök életben, hanem azt tanítjuk Pállal, hogy remény szerint is csak azok üdvözültek, akik elismerték Krisztusnak jövendő feltámadását, s így az idők beteljesedéséig ugyan nem az örök halálban, de ama halál árnyékában tartózkodtak. „És én, ha felemeltetem erről a földről" - mondja Krisztus, „mindeneket magamhoz vonzok", nem vett tehát magához senkit, mielőtt felmagasztaltatott volna - Jn 12,32.

Az atyáknak is volt hitük, de nem annyira eredményes és lelki, amellyel már akkor elnyerhették volna az örök életet. Prófétai lélekkel megáldva ők is látták Krisztus dicsőségét és cselekvő erejét, látták, hogy egyedül őáltala adatik örök élet, de olyanok voltak, mint az a jó Nikodémus, aki ugyan test szerint igaz volt, de aki a legkevésbé sem értette meg a felükől való születést, csodálkozott ugyanis az öreg, mikor azt mondották néki, hogy újjá kell születnie.

A maga módján tetszett is Istennek a szent atyák hite, és senki sincs, aki kételkednék, hogy annak a kornak megfelelő módon megigazultak voltak, de Ábrahám igazsága nem a Pálé vagy a Péteré. Tetszettek tehát Istennek, mivel félték és tisztelték Istent, és amennyire tudták, megtartották parancsolatait.

Megállapítottuk tehát, hogy a törvény Mózes idejében földi ország volt, és földi gazdagságot ígért és adott meg nekik Isten. Ígértetett örök élet is, de azt nem kapták meg, annak csak az árnyékát látták. Látták, mondom ahhoz hasonlóan távolról, ahogyan Mózes is látta az ígéret földjét, a mennyei élet előképét, ám oda egyikőjük sem lépett be, amint az ígéret földjére is csak Józsué és Káleb mehetett be.

Krisztus országa pedig nem e világból való, nem evilági békesség, hanem mennyei, belső béke és öröm. Krisztus szavai lélek és örök élet, tanítja maga Krisztus: János 6. és 8. és Pál, Gal 5-ben.

Mérlegeld tehát Olvasó, ma miért nem világi fegyverrel nyerjük el az ígéretet, amint azok nyerték el? Miért nem ad Krisztus az ő választott szolgáinak megbecsülést, fiakat, sértetlenséget és gazdagságot, amint Ábrahámnak, az ő szolgájának és az ő utódainak adott, hanem keresztet és üldöztetéseket? Ha nem lenne ez a kárpótlásunk, a legnyomorultabbak lennénk, és előbbre való dolog lenne zsidónak lenni, mint kereszténynek. Hasonlóképpen fontolj meg egyes cselekedeteket is. Miért nem könyörögtek azok ellenségeikért, hanem vérengző és bosszúvágyó férfiak voltak, szemet szemért követelők? Miért volt annyi feleségük és ágyasuk? És az a sok elválási levél! Nem is volt nekik ebben bűntudatuk, hanem folyton azt hajtogatták, hogy az Úr parancsait ők mindenütt megtartották. Más lélekkel bírtak, mint mi, és nem adatott meg nekik olyan megismerés, mint nekünk. Ezek miatt nekik sok minden szabad volt, ami nekünk már nem az. Mt 5,20kk; 6,1-18 és 19,3-9. Ezeken a helyeken Krisztus azt kívánja, hogy mi különbek legyünk.

EZEKBŐL AZ ELLENTÉTELEKBŐL KŐNNYEBBEN MEGGYŐZŐDHETSZ ERRŐL A KÜLŐNBSÉGRŐL

KÉTFÉLE TEREMTÉS

Régi: Első az égnek és földnek és mindeneknek, amik az égen és a földön vannak a teremtése. 1Móz 1,1. Ez volt az egyedül való Atyaisten által látható módon megalkotva. Ézs 44,24.

Új: A második a lelki teremtés az Újtestamentumban, az újjászületés, a megújulás, a Krisztussal való feltámadás, és mindeneknek visszafogadása mennyben és földön. 2Kor 5,17; Ef 1,5-10; Kol 1,16.

KÉTFÉLE VILÁG

Az Óvilág, melyről Mózes ír, 1Móz 1: ez mindenkinek látható.

Új, amelyről az evangélisták írnak 2Kor 5,1; Ézs 65,17; Jel 20,G; ez nem látható, csak a választottak által. Jn 1,10.

A DOLGOKNAK KÉTFÉLE KEZDETE

Az Óvilág kezdete, és mi és mely napon teremtetett, leírja Mózes 1Móz 1,1-2,4.

Az Újvilág kezdete és alkotása Krisztus által, leírják az evangélisták, mit és mikor cselekedett. ApCsel 1,1-2 és sok helyütt másutt.

KÉTFÉLE ÁDÁM

Az első földi Ádámot és az ő esetét Évájával együtt írja le Mózes 1Móz 1,2G-30; 2,4-3,24.

A második Ádámot, Krisztust, az evangélisták írják le, az ő mennyei jegyesével együtt, az egyházzal együtt, és az ő győzelmét is.

KÉTFÉLE SZÜLETÉS ÉS KÉTFÉLE EMBER

Az első testből való világit, az első Ádám által, ez az ó-ember Jn 3,G.

A másodikat, a lélekből való lelkit Krisztus által, a második Ádámot, ezért is mondatik a örökkévalóság Atyjának. Ézs 9,6; és Jn 3,6 - „ami testtől született, test az, és ami Lélekből született, lélek az".

KÉTFÉLE ÉLETET

A testit, világit, az időlegest, melyet mindenki él.

A lelkit, mennyeit, örökkévalót, mellyel Krisztus a benne hívőket mindenütt megvigasztalja, s amit már itt a földön elkezdenek élni.

KÉTFÉLE FIÚT, KÉTFÉLE ORSZÁGOT

Ennek a világnak fiait, a testnek a fiait, az emberek fiait, a világnak, a Sátánnak országát.

A mennyország fiait, az ígéret fiait, Isten fiait, a mennyeknek, Istennek és Krisztusnak országát.

KETTŐS SZÖVETSÉG ÉS KÉTFÉLE TESTAMENTUM

Az Ó, melyet kötött Isten Izrael fiaival, a Mózes által adott törvénnyel, és amely időleges.

Az Új, melyet Isten szentesített Krisztus által, megadván az evangéliumot és elküldvén a Szentlelket, és amely örökkévaló.

KÉTFÉLE ÍRÁST ÉS PECSÉTEKET

Az Ótestamentumét, amely a törvényből, zsoltárokból, prófétákból áll, s pecsétjei a körülvetélés, és a Peszah bárány.

Az Újtestamentumét, amely Krisztus és az apostolok legtökéletesebb tanítását tartalmazza, pecsétjei pedig a keresztség és az úrvacsora.

KÉTFÉLE DOKTORT

A külsőt, a láthatót, a Szentírást tanító Isten szolgáját.

A belsőt, Istennek láthatatlan lelkét, mely a szíveket indítja meg, és Isten igéjét megpecsétel.

KÉTFÉLE EMBERI ÉRZÉKSZERVEKET

Külsőket, melyekkel hallják, olvassák és megértik Isten igéjét, és ezeket az érzékszerveket mindnyájan a természettől kapják.

Vannak belső lelki érzékszervek, melyeknek segítségével a hit által fogható fel az Isten igéje. Ezekről mondja Krisztus: akinek van füle a hallásra, hallja meg. Ezekkel csak azok rendelkeznek, akiknek felülről adatott meg.

KÉTFÉLE A SZENTSÉGEK HASZNÁLATA

Külső, amikor a külső jeleket külső szájjal vagy érzékkel fogja fel az ember. Belső, amikor nem jeleket, hanem a dolgokat fogják fel a hitnek belső szájával.

IDECSATOLJUKAZOKAT IS, AMIK HÁROMSZOR ISMÉTLŐDNEKAZ ÍRÁSOKBAN

KRISZTUS HALÁLA

Az első árnyékban Ábelben és más kegyes emberekben, kezdettől fogva megölettetett a Krisztus, így az áldozatokban is.

A második testben Poncius Pilátus alatt. Mt 27,50.

A harmadik lélekben az Antikrisztus által, aki elvette az ő erejét és minden tisztségét. Jel 11,7. Megfeszíttetett az Úr Szodomában.

FELTÁMADÁS

Először árnyékban Énokban, Illésben a halottakat feltámasztókban és a cethal által elnyelt Jónásban Mt 12,39-40.

A második testben a Pilátus által lepecsételt sírból Mt 28,2.

A harmadik lélekben. Feltámad most Krisztus a különböző koporsókból. Luther által kezdett feltámadni ebben a korban.

VISSZAHÍVATÁS EGYIPTOMBÓL

Izrael népe visszahívatott Egyiptomból Hós 11,1.

Heródes halála után Krisztus visszahívatók Egyiptomból Mt 2,19-20. Most mi hívatunk vissza az Antikrisztustól Krisztushoz Jel 11,17-18 és 15,4.

BABILONBÓL

Ábrahám kivezettetik a kaldeusok Úr nevű városából Izrael népe visszahívatik a Babiloni fogságból. Most pedig mi az Antikrisztus Babilonjából.

A PUSZTA ÉS A MEGPRÓBÁLTATASOK

Izrael 40 éven át a pusztában.

Krisztus 40 napig kísértetett a pusztában Mt 4,2.

Most mi az Antikrisztus pusztáin keresztül Luther után 40 év óta bolyongunk a Babilon alatt.

ÉS EZ A NÉGY KRISZTUST HIRDETŐ IDŐSZAK IS MEGVILÁGÍT VALAMIT

ISTEN FIÁNAK IDEJE KEZDETTŐL FOGAVA

Előre rendeltetett 1Pt 1,19-20, eleve elrendeltetett kezdettől fogva 1Kor 2,7-8, kiválasztatott a világ megalkotása előtt Ézs 42,6. És aki az Atyánál volt elrejtve 1Jn 1,2.

ISTEN MEGÍGÉRT FIÁNAK MÁSODIK IDEJE NEMSOKKAL A VILÁG TEREMTÉSE UTÁN

A pátriárkáknak a törvény előtt megígértetett 1Móz 3,15. Mózesnek ismeretes 5Móz 18,15. Az Atyák hitték a törvény alatt, hogy eljön Ábrahám ágyékából 1Móz 12,3 Dávid magjából származó Zsolt 13 és 121,7-8; Mt 1,1;. Mk 12,35-37, illetőleg Júda törzséből 1Móz 49,10, a júdeai Betlehemben Mik 5,2; Mt 2,6.

ISTEN MEGJELENT FIÁNAK HARMADIK IDEJE

Fogantatott Mt 1,18-25, született Lk 2,1-20, adatott, kinyilatkoztatott Mt 3,11; 1Jn 1,2; 1Pt 1,20 fölkenetett Jn 3,29-31, meghalt, föltámadott, megdicsőült, mennynek és földnek urává tétetett Mt 27,1-28; ApCsel 2,2224, föláldoztatott a zsidók és a pogány népek végett Kol 1,23; Ef 3,5~; 2Pt 2,1-3; Róm 16,17-20; 2Tim 1,8; 1,12; Tit 1,10-12.

NEGYEDIK ÉS UTOLSÓ IDEJE ISTEN DICSŐSÉGESEN MEGJELENŐ FIÁNAK Elevenek és halottak megítélésére ApCsel 17,31; Róm 16,20; 2Tim 4,1;

1Pt 4,5. Az Antikrisztus megölésére és összes ellenségeinek lábai alá vetésére 2Tessz 2,8-12; 1Kor 15,25; Zsolt 110,1; 110,5-7. Az izraeliták megtérítésére, hogy legyen egy akol és egy pásztor Jn 16,25. És hogy adja vissza az országot Istennek és Atyjának 1Kor 15,28. És adjon minden hívőnek örök életet. És mindezeket Istennek amaz egyszülött Fiáról, aki fogantatott Szentlélektől - mondják

Vissza a Tartalomhoz

A LOGOSZRÓL

HARMADIK FEJEZET

Röviden bemutatjuk, hogy mit hittek egykor legtöbben arról: mi volt a Logosz, és mit hisznek most némely kegyes emberek.

Először is meg kell figyelnünk, hogy a legborzalmasabb módon pusztultak el, s különféle szektáknak, veszekedéseknek és gyűlölködésnek is utat nyitottak mindazok a kíváncsiskodók, akik szerettek minél mélyebben vájkálni a ki nem nyilatkoztatott dolgokban vagy Istennek az üdvösségünkhöz legkevésbé sem szükséges titkaiban. Ez a mi időnkben is így történt csaknem mindenkivel, aki, önmaga géniuszától túlságosan eltelve, mélyebben akarta kutatni, hogy mi volt a Logosz Istennél a világ megalkotása előtt, hol székelt, milyen anyagból volt teremtve vagy megalkotva, avagy milyenből született, és miben különbözött az Atyától. Amikor ugyanis a Szentírást elhagyván bölcsebbek akartak lenni, mint kellett volna, olyan rejtélyes labirintusokba tévedtek, hogy azokból sohasem találhattak ki.

Azokból tehát, amiket mellékesen most idevetettünk, értsd meg, mily sokfélék voltak azok az emelkedett lelkek.

Kelemen az 1. könyvének 6. szakaszában nyíltan azt mondja, hogy az Ige és a Szentlélek Istennek öröktől fogva született két akarata volt, s hogy ezt tanítómesterétől, Pétertől tanulta. O azt állította, hogy Isten mielőtt elhatározta volna a Messiás megszületését, már megfogalmazott egy annak születésére vonatkozó szándékot és elképzelést. Ezt a véleményt Augustinus is követni látszik a János evangéliumról írott értekezésében, ahol azt mondja, hogy a I,ogosz Istennek elgondolása és szándéka volt a jövő teendőre vonatkozólag, amint van terv és akarat a még el nem készült épületről.

Ha ezen a módon akarunk tanítani, könnyű lesz a megegyezés, vagyis azt mondjuk, hogy Istennek öröktől fogva megvolt az elgondolása, hogy Fiút nemz, és az akarata a leendő Fiú születéséről úgy, hogy az ige az Istenben elhatározott bizonyos akarat vagy gondolat, örökös ismeret és titok az eljövendő Krisztusról

Ignatiosz 4. levelében azt tanítja, hogy az ige és lélek az istenség működése. Vannak ugyanis erők, melyeket Isten mindig használt és használ, és ma is tetszése szerint használ.

Irenaeus pedig 2. könyvének 10. fejezetében Isten elhatározásairól, a 18. fejezetben pedig Isten erejéről beszél, s nem engedi, hogy azok között megkülönböztetés legyen, mivel a 48. fejezetben azt mondja, hogy maga az Atya a Logosz, mivel az Atya saját igéjének kiemelésével önmagát tüntette ki.

Hasonlóképpen a 47. fejezetben (a Logost) létező Isten misztériumának és megnyilvánulásának nevezi.

Ugyanezt teszi az I. könyv 13 fejezetében is. És másutt, amikor az igét is meg a lelket is Isten kezének nevezi. S a 4. könyv 15. fejezetében a Logoszt az eljövendő Krisztus képmásának nevezi. Ézsaiás pedig a 45,1-G,12-ben azt mondja, hogy előre elrendelt és megformált volt Krisztus az Istenben, és később nyilatkoztatott ki. Az áll az 1Péter 1,2-ben is, hogy előre el volt rendelve a világ teremtése előtt, és a legutóbbi időkben nyilatkoztatott ki. És 1Jn 1,2-ben mondja: „hirdetjük nektek, hogy az örök élet, amely az Atyánál volt, megjelent nekünk". Így az ember, Krisztus is bölcsességnek neveztetik Pál által, amely az idők kezdetén előre elrendeltetett a mi üdvösségünkre 1Kor 2,7-8.

Találni fogsz továbbá olyanokat, akik azt az álláspontot védelmezték, hogy a Logosz valamennyi teremtmény között a legkitűnőbb volt, amely mindenekfölött kedves volt Istennek. Ezek is különféle szektákra és nézetekre oszlottak.

Voltak aztán olyanok, akik azt tanították, hogy (a Logosz) az eljövendő Krisztusnak volt a lelke. Megint mások szerint az idők kezdetétől Krisztus lelkéhez kapcsolt lélek volt, amely lélek által alkotott Isten mindeneket a Logosz közreműködésével.

Mások azt mondták, hogy a Logosz a született lényeg volt, az Atyának nercszületett lényegéből. Ez van Augustinusnak a Háromságról szóló műve 7. könyvében, ámbár másutt mást tanít.

Mások úgy vélték, hogy az atyai istenségnek egy része volt, a lényegnek valamiféle sugara, melyet az Atyaisten előre meghatározott időben küldött el, hogy legyen az ember Jézus Krisztus.

Voltak mások, akik szerint csak cselekvési mód volt Istennél, amely szavai, rendelkezései és parancsai által nyilvánult meg.

Ismét mások azt hitték, hogy a I.ogosz az az ember, Jézus volt, aki Istennél öröktől fogva valóságosan létezett, s aki a mennyekből alászállva a méhbe semmit sem kapott a szűztől, tehát isteni test volt, s nem emberi.

Mások szerint az a fény volt, amely akkor jelent meg, amikor Isten ezt mondotta: „legyen világosság", illetőleg az eljövendő Krisztusnak volt valamilyen kisugárzása és eszméje, s amely a világ teremtésekor kezdett először megnyilatkozni, s amelyet ezért helyesen nevezhetünk személyt öltött Krisztusnak.

Voltak olyan szofisták, akik úgy vélték, hogy a Logosz valamiféle szubszisztencia, valóságos viszony, vagy tulajdonság Istenben, és a háromságnak valamiféle második személye. Ennek részleteiről aztán ahány ember, annyi vélemény.

Végül sok kegyes embernek az volt a véleménye, hogy a megszentelésnek az a lelke nyilatkoztattatott ki, hogy az ember Krisztus Isten fia volt Róm 1,4. Az az örökkévaló lélek, mely által Krisztus felajánlotta önmagát Istennek Zsíd 9,14.

Íme, mily ostobán torzultak el okoskodásaikban azok, akik teljesen fölöslegesen merültek el ezeknek a mély dolgoknak a fürkészésében, hiszen folytonos küzdelemre kényszerültek, ám az igazságot sohasem találták meg, s hovatovább azt sem tudták, mit is beszélnek.

Mi tehát annyi példából okulva először azt mondjuk, hogy nem kell bölcselkedni a szűz előtt létezett Logosz mibenlétéről. Azonkívül tehát, amit a Szentlélek kinyilatkoztatott, semmit sem kell tudni erről a testben létezett Logoszról.

Először is, mivel soha semmi említést sem tesz a Szentírás annak a Mária előtti fiúnak az öröktől fogva való valóságos létezéséről, egylényegűségéről, minden tekintetben való egyenlőségéről vagy valóságos szubszisztenciájáról és a születéséről

Másodszor, mivel be kell vallanunk, és be kell ismernünk járatlanságunkat és gyermetegségünket, ha az isteni titkokhoz közelítünk.

Harmadszor, mivel azokat tudni semmit sem használ üdvösségünkre, az emberek akkor is üdvözülhettek, ha semmit sem tudtak arról, hogy mi volt az a bizonyos Logosz az örökkévalóság előtt, másképpen szinte a köznép teljessége elkárhozott volna, és urast is elkárhozna, márpedig a leginkább az övék a mennyeknek országa. Ezért intjük a híveket, hogy az isteni titkok fürkészését félretéve minden erejükkel Isten Fiának, annak a Jézus Krisztusnak a megismerésére törekedjenek, aki megfeszíttetett, megtapintható és látható, és aki az Istennek kinyilatkoztatott igéje. A test előtt ugyanis semmiféle Logosz nem feszíttetett meg és nem halhatott meg érettünk, hanem az ember-Logosz az, aki minket megváltott, ti. a Szentlélektől fogantatott ember, akiről azért is mondják jogosan, hogy ő az Isten Logosza, mert valójában ő nyilvánítja ki a mennyei Atya akaratát, és Isten beszédeinek ő az igazi tolmácsa. Intjük tehát ellenfeleinket, hogy bármi is volt a Logosz Istennél öröktől fogva, ne hirdessenek nekünk valami olyan Isten Fiát, aki nem a Szentlélektől fogantatott, mert ha ezt tennék, az Antikrisztus csinálmányait hívnák újra életre, és persze a fanatikus vetélkedést a két fiúról.

Azt persze mondhatod az apostolokkal egyetemben, hogy az ige titka alatt az ember Krisztus öröktől fogva jelen volt Istennél (mivel Isten előtt mindenek öröktől fogva jelen vannak, és az ő szemei előtt minden tiszta és világos), és ezért anticipációval örökkévaló Fiúnak is lehet nevezni. Ily módon Dávid is királynak neveztetik mielőtt fölkenetett volna a Próféta által, továbbá az emberről, mennyről és a földről is beszél Isten, mielőtt lennének: 1Móz 1,1; 1,6; 1,10; 1,26-27. Ez az enallage trópusának alkalmazásával történik.

Legyen itt elég, hogy sok más, a megegyezést elősegítő dologra csak mellékesen hívjuk fel a figyelmet, főképpen arra, hogy az atyák és a próféták nem igazában, hanem csak képekben és árnyékokban látták a még jelen nem levő, de eljövendő Krisztusnak a dicsőségét, az angyalok által fölvett, időnként megjelenő képek alakjában, mint Pál 1Kor 10,1-5, hogy előttük mindenek képmásokban történtek meg. Az Ézs 6,1-9-ben az áll, hogy ő bizonyosan az Úrnak eltakart arcát látta, akiről aztán azt mondja (Ézs 8,17), hogy várja, hogy megnyilatkozzék nekik. Hasonlóképpen a Dán 7,13-14ben az áll, hogy a próféta lepel alatt látta az embernek Fiát. És Zak 1,2-6. Homályban és éjjel történt Jákob látomása, 1Móz 32,24-30, melyről a következő fejezetben azt mondja, hogy olyan volt, mint testvérének, Ézsaunak az ábrázatja 1Móz 33,10. A 4Ezsd 13 fejezetében azt mondja, hogy ő látta az Istennek Fiát egy magas hegyre felmenőben. Ezért nem alaptalanul mondják az apostolok Krisztusról és az élet igéjéről, hogy az idők kezdetétől előre el volt rendelve, és most lett kinyilatkoztatva. Az ugyanis, ami egykor el volt rejtve Istennél, az újabb időkben megjelent, ezért kívánja Krisztus Jn 17,1), hogy megdicsőíttessék azzal a dicsőséggel, mely neki előbb meg volt Istennél, mert az ember Krisztusnak előre elrendelt és századokkal előbb készült dicsősége volt Istennél, mely dicsőséget az atyák többnyire képmásokban láttak, mintha magát, Krisztus testét látnák megdicsőítve.

De nem éri meg a fáradtságot most ezekről a misztériumokról beszélni, legyen elég, hogy Krisztus, Istennek leendő Fia az Igében és a képekben ismeretes volt az Atyák előtt, s ezekről többet láthatsz a következő helyeken: Zsolt 4,3; 43,5; 66; 88; 89-ben, Ézs 6; Lk 2; ApCsel 7; Zsid 8; 9; Jel 4. Nézd meg Ezékielnél is a Kerubimról és Szerafimról szóló részt. 2Kir 22; Krón 28; 2Móz 25.

De akár megjelent árnyékban a pátriárkáknak, akár nem, mi magát a testet tartjuk birtokunkban, nekünk Messiásként jelent meg, nem képmásokban, hanem testileg. Így aztán egyáltalán nem is akarunk foglalkozni azzal, aki nem jelent meg, nem ígértetett meg, aki halhatatlan és láthatatlan. A Szentírásban egyedülvalóan az mondatik Fiúnak, aki a Szentlélektől fogantatott egy szűznek a méhében, akinek tulajdon neve Jézus, mellékneve Krisztus, aki az életnek az az igéje, melyet láttak, hallottak és megtapogattak az apostolok 1jn 1,1. És ő az Úrnak beszéde, aki vérrel áztatott ruhába volt felöltözve Jel 19,13.

Láthatják mindebből ellenfeleink, hogy mi azt a Fiút, akit a szofisták öröktől fogva valóságosan létezőnek, a Háromság második személyének és az Atya hiposztázisából születettnek, nem pedig a Szentlélektől fogantatottnak prédikálnak, teljesen elvetettük. Egyrészt azért, mert arról az Írás kifejezetten soha semmiféle említést nem tett, másrészt azért, mert csak az egész Írás megrontásával állíthatnánk, hogy két Fiú egyesül egyben. Azt is láthatják, hogy mi Krisztus istenségét nem tagadjuk, hanem, amint nemsokára világossá fogjuk tenni, más módon állítjuk és bizonyítjuk, mint teszik a szofisták, akik azt állítják az ember Krisztusról, hogy ő a természetek egyesülése által Isten és Istennek Fia. Tropikusan és nem közönségesen koholván egy másik láthatatlan és örökkévaló Fiút találnak ki tehát, akiről azt állítják, hogy Isten, leszállott és önmagát egyesítette az ember Krisztussal, s azért annak a nevétől lesz Krisztus Isten-ember és az Istennek Fia. Ezek a képzelődések aztán eltöröltek minden józan ismeretet az Isten fiáról, és az Istennek a tulajdon fiát, aki a Szentlélektől fogantatott, s akinek minden hatalom adatott volt mennyen és földön, megsemmisítették.

Vissza a Tartalomhoz

AZ EGY ATYAISTENRŐL, AZ Ő MINDEN HATALMÁVAL EGYÜTT

NEGYEDIK FEJEZET

A világ teremtésétől és az isteni akarat kinyilatkozásától elindulva első kötelességünknek azt tartjuk, hogy csak azokat a dolgokat kutassuk, amelyeket az Úr a Szentírásban kijelentett. Ezért nekünk nem sokat használ tudni, hogy mi volt Isten öröktől fogva, vajon Atya vagy Teremtő volt-e, amikor még semmiféle teremtmény sem volt. Továbbá az, hogy valóságosan vagy csupán gondolatban voltak-e akkor mindenek? És hogy vajon az egész örökkévalóság előtt szült-e valamit a saját hiposztázisából vagy lényegéből? S hogy vajon akkor hármas volt-e, és három külön személyből vagy három lényegből állt-e? Mert mi ezeket és az ezekhez hasonlókat hiábavalónak mondjuk.

Másodszor azt mondjuk, hogy az Isten igéje szerint az Ótestamentumban egyetlen más Isten sem nyilatkoztatott ki, annak az egynek a kivételével, aki szavával teremtette a mennyet és földet, és szájának leheletével megerősítette azt, aki (mondom) szavával tett mindent, parancsával teremtett mindeneket, aki megígérte, hogy egy asszony magjából lesz a Fia megváltóként, és aki végre Mózes által (5Móz 6,4) önmagát a Jehovának nyilvánította ki. Erről nem tagadjuk, hogy öröktől fogva mindig volt, s hogy nemcsak szavával és leheletével, melyeket mintegy ujjak és kezek gyanánt használt mindkét világ teremtésében, hanem további hatalmával és erejével egyetemben is öröktől fogva mindig volt, mivel ennél tökéletesebb Isten nem volt soha elgondolható, s később sem csatlakozhatott hozzá valami újabb.

Nehogy azonban a gonosz magyarázók szokásuk szerint azon gúnyolódjanak, hogy mi új háromságot találtunk ki (mert hogy azt vallottuk, hogy Isten együtt volt mindig az ő igéjével és szent lelkével), azt mondjuk, hogy az Úr igéje és szent lelke nem személyek, individuumok gyanánt vagy valami más szofisztikumként voltak az Istennél, hanem az ő erői és megnyilvánulásai voltak, melyeket úgy használt, mintha a kezei lettek volna a világegyetem megteremtésekor. Azt sem állítjuk, hogy az ige az Atyának örökkévaló hiposztázisából öröktől fogva Fiú lenne, hanem az uralkodó Istennek bölcsessége vagy akarata és hatalma, mellyel az ő lelkének szándékát különféle módokon egykor a prófétákban mutatta meg, majd újabban világosabban szólván - a Fiúban. A Szentlélek is ennek az Istennek ajándéka, hatalma és ereje, nem valami harmadik személy vagy viszony. Nincs mit fáradoznunk hát a különféle disztinkciók kutatásával, mivel az Isten igéje semmi egyéb, mint maga a beszélő Isten, a Szentlélek pedig semmi más, mint az Atyaistennek ereje és hatalma, s maga a hatalmas és szent Isten. Ezután az alapvetés után adjuk elő röviden tételek és ellentételek mentén összeállított hitvallásunkat az egyetlen Atyaistenről, az Ő egyetlen Fiáról, a Jézus Krisztusról és mindkettőjüknek lelkéről, mindent a Szentírás legtisztább fosásából merítvén.

AZ EGY ISTENRŐL KRISZTUS ATYJÁRÓL

Tehát hiszünk egy Istenben, aki az Atya, akitől mindenek vannak, és mi is őbenne 1Kor 8,6; „felséges" és „magasságbeli" ApCsel 7,48; Lk 1,76, „egyedül halhatatlan, -egyedül láthatatlan, egyedül bölcs" 1Tim 1,17; Róm 16,27. Egyedül úr Zsid 1,25 „egyedül Isten mindenek fölött" Ef 4,6. „egyedül igaz Isten" Jn 17,3. „egyedül Jehova Atyaisten", akin kívül más nincsen Ézs 45,5. Krisztusnál és mindeneknél nagyobb Jn 10,29 és 14,28. Krisztusnak feje 1Kor 11,3 és ugyanannak a Krisztusnak Istene és Atyja Jn 20,17 és Mt 27,46, akit maga Krisztus is mindig segítségül hívott, dicsőített, ajánlott, és akinek engedelmesen, mindig minden tekintélyt és előjogot megadott Jn 3,16; 5,30; 9,4; 12,445.49; 17,3.

De hogy minél helyesebben megértessük magunkat, azt mondjuk, hogy amaz Atyaisten, minden erejével, melyeket mindkét világ teremtésekor használt, egyedül önmagától való Isten, és egyeden fosása az egész istenségnek, az üdvösségnek és az összes javaknak, aki soha senkitől sem kapott semmit, de Ő az, aki mindeneknek létet, életet és mozgást adott és ad, akit mint egyedülvaló uralkodót illet meg minden tisztelet, dicsőség, kultusz és hatalom.

Tehát ebben az egy felséges magasságbeli Istenben, Krisztus Atyjában hiszünk erős hittel legelőször, aki igéjével és ajkának leheletével teremtette a mennyet és földet (amint az egész Szentírás tanítja), és azt mondjuk, hogy Ő az egyedülvaló, aki az Ő megmérhetetlen könyörületessége szerint üdvözített minket az újjászületésnek fürdője és a Szentlélek megújító fürdője által, melyet mireánk bőségesen kiöntött Jézus Krisztus, a mi Megtartónk által Tit 3,5-6.

ANTITÉZIS

Azt mondjuk, hogy az a hármas és egy Isten, aki egyetlen lényeg és egyszersmind három egylényegű, örökkévaló és minden tekintetben egyenlő személyt foglal magában, az Antikrisztus által bevezetett bálvány, amely a Szentírásban és a mi atyáink előtt ismeretlen. Ez valójában négyesség, amely szinte az egész világot megfertőzte, megrontotta a Szentírást és az egy Istenről és annak Fiáról való minden józan tanítást, és ezért azt teljességgel el kell vetni, s vissza kell adni a Sátánnak, az ő alapítójának, ugyanis nyilvánvalóan soha sehol sem mondta az írás, hogy az Atya, a Fiú és Szentlélek együtt egy Isten, az tiszta négyes istenség vagy egy lényeg.

ARGUMENTUM

Akit a Szentírás nem ajánl a legnyilvánvalóbb módon imádásra, annak imádására senkit sem szabad kötelezni.

A Szentírás sehol sem ajánlja nekünk a legnyilvánvalóbb módon, hogy a háunas Istent avagy közös Istent, a lényeg Istent vagy a Háromságot imádjuk Tehát senkit sem lehet erre kötelezni. Mutassák ki tehát a Szentírásból

szó szerint, hogy az Atya, a Fiú, a Szentlélekkel együtt egy Isten, s akkor meg fognak győzni bennünket.

A FIÚRÓL

Aztán hiszünk a mi egy Urunkban, a Jézus Krisztusban, „aki által mindenek vannak" 1Kor 8,6. A magasságosnak Fiában Lk 1,32, aki által a legújabb időkben szólt amaz Isten Zsid 1,1. Akit „Úrrá és Krisztussá tett" ApCsel 2,36, és akit mindeneknek örökösévé rendelt Zsid 1,2. Az egyház feje Kol 1,18; Ef 1,22; 4,15 és 5,23. Egyetlen közbenjáró 1Tim 2,5. Élőknek és holtaknak királya és bírája, Jn 12; 18; 19; ApCsel 10,42.

Azt mondjuk, hogy Istennek ez a Fia sohasem volt sem láthatatlan, sem halhatatlan, sem mindenekfelett való Isten, sem akitől mindenek vannak, sem önmagától való Isten, hanem Isten az Istentől, világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől, bölcs a bölcstől, halhatatlan a halhatatlantól. Ezeket tulajdonítjuk Isten Fiának, annak az embernek, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, mivel mindezeket az Atya reáruházta. Mindezeket hitvallás gyanánt csatoltuk ide, hogy az Olvasó világosabban megérthesse: Krisztus mindent az Atyától kapott, és semmit sem bír önmagától. Valljuk, hogy Jézus Krisztus amaz egyeden Fia az Istennek, kiről az Atyaisten a mennyből gyakran tett tanúbizonyságot: Mt 3,17 és 17,5; Lk 3,22; és akit egykor egy asszony magjából 1Adámnak megígért volt 1Móz 3,15. Azután a pátriárkáknak Ábrahám ágyékából 1Móz 12,3; 18,18-19; 23,6 és 26,4, úgyszintén ApCsel 3,13; Sir 44,24-27, később Dávidnak az ő magjából Zsolt 7,7-11; 83,14-19; 110,1, és akiről egyedül s nem más valakiről jövendöltek az összes próféták, és prófétált kiváltképpen Mózes, ezt mondván: „Prófétát támaszt nektek az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat, mint én" 5Móz 18,15; ApCsel 3,22; 7,37.

És azt mondjuk, hogy ugyanez a látható Jézus Krisztus az Istennek egyszülött igéje az Atyától Jn 1,14, és elsőszülöttje az egész teremtésnek s a holtaknak Kol 1,18; Zsid 1,2; akin kívül más nincsen Ézs 45,6; és aki az idő teljessége után az Atyának fog alávettetni 1Kor 15,28. Valljuk azt is, hogy ugyanez igaz Isten is 1Jn 5,6-9; Lk 20,42 és Mt 28,18; Jel 5,b és Jn 10,18 ahol az ó istensége leginkábba megszentelő Szentlélek és a kapott hatalom által nyilváníttatok ki nyilvánosan, akit tisztelünk és segítségül hívunk az Atya után, az ő parancsa és az Apostolok által nekünk előírtak szerint, akik segítségül hívták őt, nem miként a magasságbeli, hanem mintegy annak a fiát, a mi közbenjárónkat, urunkat, a Messiást és a megváltót.

Valljuk tehát, hogy mi senki mást nem akarunk ismerni, mint azt a keresztre feszített Jézus Krisztust 1Kor 2,2, aki áldott Isten örökké Róm 9,5.

ANTITÉZIS

Aki pedig azt tanítja, hogy Istennek valami láthatatlan fia volt, aki nem a Szentlélektől fogantatott, hanem az Atya személyétől született, öröktől fogva, vele egylényegű, vele egyenlő és vele együtt örökkévaló, s aki amennyiben lényeg amaz egy Isten, mennynek és földnek teremtője, és nem teremtő, amennyiben második személy, aki a mennyekből szállott alá Jézusra, magára öltvén az ember Krisztust, vagy egyesítvén önmagát vele, aki tehát ezt tanítja, arról, azt állítjuk, hogy gonosztevő és a keresztényi hit megrontója, aki nyilvánvalóan két fiút és két közbenjárót vezet be, s nyilvánvalóan azt tanítja, hogy Krisztus a szűztől született ember nem Istennek az egyszülött fia, hanem egy másik fiúnak az álarca.

ELSŐ BIZONYÍTÉK

Senki sem mondható Isten fiának, akit nem Isten ígért meg, s aki nem a Szentlélektől fogantatott egy szűznek a méhében.

Az örökkévaló Logosz Isten nem fogantatott a Szentlélektől egy szűznek méhében, és nem ígértetett meg.

Tehát nem mondható Isten fiának.

A SZOFISTÁK ELLENKEZŐ BIZONYÍTÁSA

Senki sem mondható igazán Isten tulajdon fiának és egyszülöttnek, aki nem az Atyának örökkévaló hiposztázisából született.

Az ember Krisztus a Szentlélektől fogantatott, nem az Atyának örökkévaló hiposztázisából született.

Tehát nem is mondható igazán Isten tulajdon egyszülött fiának

A SZENTLÉLEKRŐL

És hisszük, hogy a Szentlélek az Atyaistennek és a Fiúnak a lelke Mt 3,16; 10,20; 12,18; Lk 4,18; Róm 8; 1Kor 2,10; 3,16; 2Kor 3,17-18; Gal 4,6; Ef 3,16; Fil i,19; ApCsel 2,33, aki az Atyától jön Jn 15,26 és a Fiú által bőségesen adatik a hívőknek Tit 3,5-6 aki Isten által a mi vigasztalónkul rendeltetett Jn 14,16-17; Lk 12,11-12, aki kutatja Isten titkait, szólt a prófétákban és szól Isten fiaiban, és a lelki ajándékoknak osztogatója 1Kor 12,313; Zsid 2,4, akit Isten ajándékának és Isten kegyelmének, Isten ujjának és erejének hívunk.

Istennek nevezni nem merjük azonban, mert soha, sehol sem teszi ezt a Szentírás, segítségül hívni vagy imádni még kevésbé, mivel arra semmiféle hiteles példa nem látszik, és a könyörgésnek, imádásnak és segítségül hívásnak formulája. Mt 4,10; 6,9-13; Jn 4,23; 9,31; 11,42; 14,31; 15,26; 16,13-15; 17,1; ApCsel 1,24; 4,23-31; 12,23; Ef 1,3; 6,10; Zsid 3,4. Legyen ez bőven elég nekünk.

ANTITÉZIS

Azokat, akik a Szentlelket a Háromság harmadik személyének vagy harmadik járulékának (amint mondják}, avagy viszonylatának, vagy más kimérának állították (azt mondván, hogy a Szentlélek ugyanaz az Isten, aki az Atya és a Fiú, amennyiben közös a lényegük, de különböző, amennyiben személy, és ugyanúgy imádandó és segítségül hívandó, mint az Atya, és ezt minden írás ellenére tanították), azokat szofista káromlóknak mondjuk, Isten kigúnyolóinak, hamis prófétáknak, Isten egyháza megcsalóinak, s a Szentírás megrontóinak, hiszen a Szentírásban egyetlen szó sem szerepel ezekből a haszontalanságokból, sőt akkoriban nem is ismerték ezeket a profán szavakat és idegen kifejezéseket. Virágozzanak hát a tritoiták, a mihaszna teológusok, szofisták és rétorok, továbbá az összes elképzelhető eretnekség filozófus szerzői és mindennemű igazság és tisztaság ellenségei, ámde uralkodjék az alázatos Krisztus és Isten igéjének egyszerűsége.

Hogy hitvallásunk részletei világosabbak legyenek, idecsatoltuk magyarázataikat.

Vissza a Tartalomhoz

A HITVALLÁS ELSŐ MAGYARÁZATA EZEN IGÉK ALAPJÁN:

„Az pedig az örök élet" Jn 17,3

ÖTÖDIK FEJEZET

Az imádság közé iktatta be Krisztus az üdvösségünk alapjáról szóló tanítást, és megmagyarázza, miben áll az üdvösség és az örök élet, ti. az egy Atyaistennek és az ő Fiának, mi Urunk Jézus Krisztusnak megismerésében. De hogy ne kételkedjél abban, hogy ez meghamisíthatatlan igazság, a teljes Szentírásnak folyása fogja ezt neked bizonyítani, ugyanis Mt 23,8-I2; Mk 8,38; Lk 9,26; Jn 3,16; 6,27; 8,16; 16,3; 1Kor 8,6; Ef 4,13; 1Tim 2,5-6; és Pál összes leveleiben nem mást emleget, mint az Atyaistent és az Úr Jézus Krisztust, midőn mindenütt kegyelmet és békességet kíván az Atya-istentől és az Úr Jézus Krisztustól. És János az 1Jn 1,3; 2,1; 2,22; 5,6-ban megemlékezik arról a közösségről, amelyben együtt vagyunk az Atyaistennel és az ő Fiával, mi Urunk Jézus Krisztussal, s az Atyát és Fiút vési emlékezetünkbe. De hogy nyilvánvaló legyen, hogy mi nem térünk el az írásnak ettől az analógiájától, ellentétek felállításával fogjuk az Atyát, a Fiút és a Szentlelket Isten igéjéből megmagyarázni, hogy világos legyen, mi az Isten igéje, s mit beszél ezekről a pápa az övéivel egyetemben. Vedd szemügyre, s ítéletet alkothatsz mindkét tanításról.

ELSŐ RÉSZ

Először három kérdést adunk elő. Elsőként, mik azok a jelzők, melyekkel az Atyát megkülönböztetik a Fiútól? Másodszor, mi különbség van az igaz tanítás és az Antikrisztus koholmánya között? Harmadszor, mi a haszna ennek a tanításnak?

AZ ELSŐRŐL

Az Isten Fia, miközben az örök életről prédikál, minket világosan és minden kétértelműség nélkül mindenekelőtt Atyjának ismeretéhez vezet, az összes javak forrásához, ahonnan az örök élet, s ami csak testi és lelki jó van, reánk száll alá Jak 1,17; Fil 3,9-11; 1Tim 1,16. Hogy pedig ez az egyedüli és igaz Isten Krisztus Atyja, azt bizonyítják a szövegnek mind a megelőző, mind a következő részei. Előbb ugyanis ezt mondta: Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg a te Fiadat, és ezután rögtön hozzátette ezeket a szavakat és most dicsőíts meg Atyám engemet. Tehát saját Atyjáról beszél, és őt nevezi igaz Istennek. Hogy pedig ezek és az atyának adott hasonló jelzők megismerhetők legyenek, az Isten igéjéből felidézzük a továbbiakat is.

EGY: „Mivelhogy egy az Isten, aki megigazítja a körülmetéltet és a körülmetéletlent a hit által" Róm 3,30. „Egy az Isten, egy a Közbenjáró is Isten és az emberek között, az ember Jézus Krisztus" 1Tim 2,5. „Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van, és mindenek által mindnyájunkban munkálkodik" Ef 4,6. „Halld meg Izrael: a te Urad Istened, egy Isten." 5Móz 6,4.

EGYEDÜLVALÓ: „Én vagyok az Úr, és több nincs, rajtam kívül nincs Isten" Ézs 45,5. Mivel nagy vagy Te és csodákat tevő, Te vagy az egyedülvaló Isten. „Most lássátok meg, hogy én vagyok, és nincs Isten kívülem" 5Móz 32,39. Hogy higgyenek Téged egyedülvaló igaz Istennek Jn 17. „Az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké" Róm 16,27.

MAGASSÁGBELI: „Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala" 1Móz 14,18. És ismerjenek meg, mivel neked a neved Úr, Te egyedül vagy a magasságbeli az egész földön Zsolt 82.

„Ez nagy lesz, és a Magasságbeli Istennek Fiának fog hivatni". Úgyszintén: „A1 Magasságbeli Istennek ereje árnyékoztat tégedet; azért ami születik is, szentnek hívatik, Isten Fiának". Szintén: „Te pedig kis gyermek, a magasságbeli Isten prófétájának fogsz hívatni" Lk 1,32; 1,35; 1,76.

JÓ: Nincs senki jó, csak egy, az Isten Lk 18,19.

ÖRÖKKÉVALÓ: „Most pedig megjelentetett a prófétai írásai által, az örök Isten parancsolata szerint, a hitben való engedelmesség végett minden pogányoknak " Róm 16,26.

„Ábrahám pedig tamariszkusz fákat ültete Beérsebában, és segítségül hívó ott az örökkévaló Úr Istennek nevét" 1Móz 21,33.

NAGY: „Várván a boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak eljövetelét" Tit 2,13.

Íme a nagy Isten, aki legyőzi a mi tudományunkat Jób 36,22.

HALHATATLAN, LÁTHATATLAN: mint „A1z örökkévaló halhatatlan, láthatatlan királynak, az egyedül bölcs Istennek tisztesség és dicsőség örökkön örökké" 1Tim 1,17 Lásd: Rómaí levél utolsó fejezetben a magyarázatot.

EGYEDÜLI ÚR: Zsid 4.

EGY az atyja mindeneknek: Mt 23,9: „Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van".

„ATYJA mindeneknek, aki mindenek fölött van és mindenek által, és mindnyájatokban". Ef 4,6; Mal 2,10: „Nem egy atyánk van-e mindnyájunknak?"

Ez az egyetlen, felséges, egyedülvaló, örökkévaló igaz Isten, Krisztusnak feje, mint 1Kox 11,3: „Akarom pedig: tudjátok meg, hogy minden férfiúnak feje a Krisztus, az asszonynak pedig a feje a férfi, Krisztusnak pedig feje az Isten".

Úgyszintén: Ef 1,3: „Áldott legyen az Isten, és a mí Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban. A szerint, amint magának kiválasztott minket őbenne a világ teremtése előtt, hogy (együnk mi szentek és feddhetetlenek őelőtte a szeretet által".

ISTEN, a mi urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, mint 1Pt 1,3: „Áldott az Isten, és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja". Jel 3,5: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt". Kevéssel utóbb szintén: „Aki győz (úgymond), oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő; és felírom őreá az én Istenemnek nevét és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely az égből száll alá az én Istenemtől" Qel 3,12). Jn 20,17: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez".

ÖSSZEGEZÉS: Egy az Isten és mindnyájunknak Atyja, akitől vannak mindenek, aki mindenek fölött és mindenekben van, teremtője a mennynek és földnek, atyja a világosságnak és a lelkeknek és a mi Urunk Jézus Krisztusnak: Mt 11,25; Jak 1,17; Zsid 12,9.

A MÁSODIKRÓL

Semmi sem egyszerűbb és világosabb az Isten igéjében, mint az egy Istenről való tanítás, akiről mindig és mindenütt azt bizonyítja, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, teremtője mindeneknek, aki először Ádámnak, később Ábrahámnak és másoknak ígérte meg Fiát, aki önmagát - a szövetség miatt, melyet Ábrahámmal, Izsákkal és másokkal kötött - atyáik Istenének kívánta neveztetni, amint ApCsel 2,25; 3,13; és 8,32-ben van elmondva, később pedig új címet vett föl új jótéteményéről azért, mert Izraelt az egyiptomi szolgaságból kiszabadította. Végűi, miután elküldte asszonytól lett fiát: Gal 4,6 az Újszövetségben mindenütt Atyának nevezik.

Mivel az Antikrisztus ezeket az Isten igéjéből kitörölni nem tudta, hozzátette a magáéból a szentatyák és a zsinatok által, hogy az egy Isten hármas, s hogy ez az Isten mint lényeg abban a három személyben jelenik meg, amelyek nem lényegek, és e három személy egy az Istenben. Ezekkel a hozzátoldásokkal felfordult az apostoli egyszerűség, és Dániel próféciája szerint (Dán 11,31kk) olyan Isten hozatott be az egyházba, amelyet a mi atyáink nem ismertek. De, hogy az Antikrisztusnak ezt az istenét fölismerhesd, figyeld meg az antitéziseket.

Első antitézis

Azt hiszi az Antikrisztus, hogy egy az Isten lényegében, és hármas személyeiben, azaz hisz az Atya-istenben, a Fiú-istenben és a Szentlélek-istenben, és ez a három, ti. az Atya-isten, a Fiú-isten és a Szentlélek-isten egy Isten. Krisztussal ellentétben, aki azt az egy Istent nem hármasnak, hanem az ő Atyjának tanítja, midőn így szól : „mindnyájan Istentől tanítottak lesznek", és rögtön hozzáteszi „valaki azért az Atyától hallott, és tanult, én hozzám jön" Jn 6,45. És nem értették, hogy Atyját mondta Istennek. És ugyanott: „az én Atyám az, aki dicsőít engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek" Jn 8,54. Úgyszintén: Jn 1,14; Jn 6,4b; Mk 14,612; Mt 26,63-64.

Második antitézis

Másodszor azt hiszi, hogy valamint az Atya-isten teremtette a mennyet és a földet, úgy a Fiú-isten is és a Szentlélek-isten is, ellentétben a prófétákkal Ézs 40,28; 42,5; 44,6; 45,18; Jer 27,4-5; Zsolt 146,5; Mal 2,10. Hasonlóképpen - ellentétben Krisztussal Mt 19,17; Mk 10,18; 13,19. Azután pedig ellentétben az apostolokkal ApCsel 4,24; 14,15; és 17,24; 2Kor 4,6; és Jel 14,7.

Harmadik antitézis

Harmadszor azt hiszi, hogy ez a három: Atya, Fiú és Szentlélek egylényegűek, egyenlők és hasonlók, ahol semmi sincs előbb vagy utóbb, ellentétben Krisztussal Jn 3,5-19; 5,30-37; 7,16; 7,28-29; 7,39;10,14 és 1Kor 15.

A HARMADIKRÓL

Három okból kell ehhez a helyes tanításhoz ragaszkodnunk. Az első az, hogy megértsük, milyen bajok következnek a szofistáknak ebből a hamis tanításából. Nemcsak arra kényszerít minket ugyanis, hogy higgyünk a Háromság egy Istenben, hanem arra is, hogy egyet higgyünk a Háromságban, ami által már négyességet kell imádnunk, egyszer a háromságot az egységben, és az Istent a személyekben, és viszont a személyeket Istenben, máskor pedig a lényeget azokban.

Ez a tanítás tehát a szélhez hasonlítható, mert ezáltal kényszerítve vagyunk egyszer ezt, máskor azt hinni, és valójában mégsem hiszünk semmit. Higgyünk tehát a prófétáknak és az apostoloknak amaz egy Istenében, aki Krisztusnak Atyja, aki minket úgy szeretett, hogy nekünk adta az ő Fiát, aki nem kímélte tulajdon Fiát, aki megnyert minket magának Fiának halála által, aki mindeneket cselekszik, és nekünk ad mindent az ő Fia, a Krisztus által. Ha pedig nem ezt tesszük, arra kényszerülünk, hogy más istenekben higgyünk, akik egyike sem atya, és fiút sem adott nekünk, olyanokban amilyen Baál, Molok, Astarót volt, és amilyen most az egyes és hármas, a lényeg és a háromszemélyes. Ezekről egy betű sincs a Szentírásban, amely csak az egy atya Istenről tesz tanúbizonyságot, aki minket teremtett, továbbá az Isten egy Fiáról, a Jézus Krisztusról, aki minket megváltott, és az egy Szentlélekről, aki által eljegyeztetünk erre az életre. Mindazokat tehát, amik erre az életre és az eljövendőre vonatkoznak, ez az egy Isten, amaz Atya hajtotta végre a legtökéletesebben, akitől vannak mindenek az ő Fia, a Jézus Krisztus által, a Szentlélekben.

A második ok, hogy az Atya méltósága sértetlen maradjon, ugyanis a próféták. Krisztus és az apostolok egyedül ennek tulajdonítanak minden méltóságot.

Először, mivel csak róla beszélnek, és kizárólag ezt az egyet nevezik a menny és föld teremtőjének, őt magasztalják. A hit és a segítségülhívás az egész Ótestamentumban az Atyaistenhez, a menny és föld teremtőjéhez irányul, és a segítségülhívásnak más formája az Ótestamentumban nem található. A Mt 6,7-13-ban Krisztus is erre tanít minket ezekkel a szavakkal: „És mikor imádkoztok, 'ne legyetek sokbeszédűek", „azért így imádkozzatok: Mi Atyánk stb.". Úgyszintén 7,21: „Nem minden, aki ezt mondja nekem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." Ugyanez a 16. is. Mindaz, aki megvallott engemet az emberek előtt, én is bizonyságot fogok őróla tenni az én mennyel Atyám előtt. Lk 10,21; 23,46; Jn 5,19 23; 6,27; 7,16-18; 7,29; 8,18; 8,28; 8,42; 12,49; 14,28, és számtalan egyéb helyen tulajdonítja Krisztus az Atyának a méltóságot.

Ezt az igazságot az ördög az Antikrisztus által megrontotta. Először mikor azt tanította, hogy Krisztus ugyanazon Isten, mint az Atya, hogy ezáltal ne ismerjük meg, hogy ki is tulajdonképpen az Atyaisten. Ezt ugyanis először lényeggé alakította át. Ezt követően a Fiát második személlyé tette és ebbe a személybe beleköltözött Istenné változtatta.

Másodszor elérte, hogy megigazolásunk rendjét és módját összekeverjük. Az Atyaisten ugyanis mindeneket a Fia által cselekedett, és a Szentlelkében megpecsételte a kiválasztottakat. Az Antikrisztus azt akarta, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy és ugyanazon Isten legyen, s így megigazulásunk első okát és forrását éppúgy megrontsa, ahogyan Jákob kútjait a filiszteusok.

Harmadszor elérte, hogy az igazi könyörgésnek formája és módja feledésbe menjen, mert Krisztus tanúsága szerint, Jn 4,24, az Atyát lélekben és igazságban imádjuk, és Jn 15,7-8; 16,24-ben pedig az áll, hogy imádjuk az Atyát a Fiúnak nevében. Az Antikrisztus pedig azt tanította, hogy egyszerre mindhármat imádjuk. Mivel azonban semmiféle igazi könyörgés közbenjáró nélkül nem lehetséges, így akarta beteljesíteni, amit János evangélista mondott: „aki nem bírja az Atyát, nem bírja a Fiút sem". És „aki megtagadja az Atyát és a Fiút, az Antikrisztus".

Harmadik ok, hogy fontoljuk meg az ellenfél érvelésének különös erejét. Érvelésük ugyanis arra az alapra támaszkodik, hogy ugyanazok a jelzők illetik meg az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, tehát az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy és ugyanazon Isten. Nyilvánvaló, hogy a következtetés első tagja hamis, hiszen ezt láthattuk már az Atyára vonatkozó, csak öt megillető jelzők felsorolásánál De még inkább megerősítjük ezt akkor, ha felsoroljuk a Fiú jelzőit, azokat, amelyek semmiképpen sem illenek az Atyára és a Szentlélekre. Ámbár nem tagadjuk, hogy a Fiúnak megadatott az Isten név, s minden hatalom, dicsőség és tisztesség neki megengedtetett, amiért méltán megilleti őt majdnem minden olyan jelző, amellyel az Atya ékeskedik. De mindig megjegyzendő, hogy „adatott", „megengedtetett", „kapott" gyanánt szerepelnek ezek, hogy megértsed, nem olyan mértékben illetik meg a Fiút ezek az isteni jelzők, mint amiképpen az Atyára alkalmaztatnak, mivel egyedül ő a szerző és adományozó, ez pedig a tőle függő és a tőle mindent megkapó.

MÁSODIK RÉSZ

Miután Krisztus az első helyet és minden méltóságot az Atyjának tulajdonította, most meg önmagáról kezdett tanítani, hogy a tanítványok és az összes hívők tudják meg,. mi ő maga, és milyen jótéteményeket hozott a világnak. Még pedig azt tanítja, hogy ő az Atya által küldetett a világra, és hogy ő Jézus, a világ Üdvözítője, ahogyan az angyal magyarázata tanítja: az ő nevét Jézusnak fogod mondani, ez ugyanis meg fogja menteni az ő népét bűneitől, önmagát Krisztusnak is nevezi, mivel fölkenetett a Szentlélek teljességével, hogy a mi királyunk és főpapunk legyen. Nincs is semmi csodálni való abban, hogy az örök élet az egy Atyaistennek és az ő Fiának, a mi Urunk Jézus Krisztusnak megismerésében van, mivel az Atya úgy rendelkezett, hogy emez egy által adjon nekünk örök életet, ahogyan maga János mondja: „én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővelkedjenek" Jn 10,10) és Róm 5,12-21: Ahogyan egy ember által jött be a bűn a világba, és aztán kiterjedt minden emberre, azonképpen egy ember által lett az igazság is.

Az egész evangéliumnak a lényege abban áll: higgyük, hogy Jézus Krisztus az Istennek Fia, és ha hisszük, örök életet nyerünk. Ezek és ily nagy dolgok adatnak elő nekünk ebben a rövid beszédben. Most pedig, egyebeket mellőzvén, erről a kettőről szóljunk, ti. hogy miféle olyan jelzőkkel jelöltetik Isten Fia a Szentírásban, amelyek sem az Atyára, sem a Szentlélekre nem illenek. Másodszor, hogyan különbözik ez az Atya által elbocsátott Krisztus attól, akit az Antikrisztus hozott be az egyházba.

AZ ELSŐRŐL

Az első megnevezés, amellyel a Fiú az Atyától megkülönböztetik, ez a szó: „elküldetett", melyhez még add hozzá ezt a következőt is: „egyszülött", amint Jn 1,14-ben: „és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét". Úgyszintén Jn 3,16: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne... örök életet nyerjen."

„Tulajdon", mint Róm 8,32: „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta".

„Szentlélektől fogantatott", mint Lk 1,35: „A Szentlélek száll te rád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért ami születik is, szentnek hívatik, Isten Fiának". És Mt 1,20: „ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert ami benne fogantatott, a Szentlélektől van".

„Asszonytól lett" Gal 4,4: „Mihelyt pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett".

„Lett és származott Dávid magjából", mint ApCsel 13,23-bar: „Ennek magjából támasztott Isten, ígérete szerírt, Izraelnek szabadítót, Jézust". Róm 1,3: „Az ő Fia felől, aki Dávid magjából lett test szerint".

„Előre ismeretes" 1Pt 1,20: „Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek".

„Előre megígért" 1Móz 3,15: Egy asszonyállatnak a magja megtöri a kígyó fejét. Róm 1,2: „Melyet eleve megígért az ő prófétái által a fia felől". „Választott" Ézs 42,1; Mt 12,18: „Íme az én szolgám, akit választottam;

az én szerelmesem, akiben az én lelkem kedvét leli; lelkemet adom ő belé, és ítéletet hirdet a pogányoknak". 1Pt 2,6: „Íme szegletkövet teszek Sionban, amely kiválasztott, becses; és aki hisz abban, meg nem szégyenül".

„Megpecsételtetett" Jn 6,27: „Munkálkodjatok, ne azért az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre, melyet az embernek Fia ad majd nektek; mert őt az Atya pecsételte el, az Isten".

„Adatott és ajándékoztatott nekünk" Ézs 9,6: „Mert egy gyermek született nekünk, fiú adatik nekünk". Jn 3,16: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta". Róm 8,32: „tiki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem öt mindnyájunkért odaadta".

„Megszenteltetett" Jn 10,36: „akit az Atya megszentelt és elküldött e világra". ;,Jóváhagyatott és megerősíttetett az Isten által": ApCsel 2,22; 10,37-38: „Izraelita férfiak... halljátok meg ezeket a szavakat A Názáreti Jézust, azt a férfiút, aki Istentől bizonyosságot nyert előttetek erők, csodatételek és jelek által, melyeket ő általa cselekedett Isten ti közöttetek, amint magatok is tudjátok".

„Fölkenettetett" ApCsel 10,38: „A názáreti Jézust, mint kente fel őt az Isten Szentlélekkel és hatalommal".

„Feltámasztatott" ApCsel 2,24: „Kit az Isten feltámasztott, a halál kötelékeit megoldván".

„Megdicsőített" ApCsel 3,13: „a mi atyáinknak Istene megdicsőítette az ő Fiát, Jézust".

„Felmagasztaltatván" az Istennek jobbja által, és vevén az Atyától a Szentlélek ígéretét, kiöntötte ezt az ajándékot, amit ti hallatok és láttok.

Ennek az ő Fiának adta az Isten, hogy élete legyen önmagában Jn 5,2627: „Mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában: és hatalmat adott neki, az ítélettételre is, mivelhogy embernek fia."

„Tisztességet és dicsőséget" 1Pt 1,21: „aki feltámasztotta őt a halálból és dicsőséget adott neki" Zsolt 8,6, és Zsid 2,7: „dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt".

Hatalmat a mennyben és a földön Mt 28,18: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön".

„Nevet minden név fölött" Fil 2,9: „Annak okáért az Isten felmagasztalta őt, és ajándékozott neki olyan nevet, amely minden név fölött van". „Ítéletet tenni", mivelhogy az embernek fia: Jn 5,22.

„Ezt az ő hát apostollá és vallásunk legfőbb papjává tette" Zsid 3,1-2: „Annak okáért szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei, figyelmezzetek a mi vallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra, aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában".

„Örökkévaló főpappá rendelte őt" Zsid 6,20: „Ahová előfutárként bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap lett Melkhisédek rendje szerint". „Tette és rendelte őt minden dolgoknak örökösévé": Zsid 1,2.

„Rendelte őt az Isten úrrá és Krisztussá az Isten": ApCsel 2,36. „Rendelte őt élőknek és holtaknak bírájává" ApCsel 10,42: „ő az Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak".

„Tette őt szegletkővé" ApCsel 4,11: „Ez ama kő, melyet ti, építők megvetettetek, mely lett a szegletnek fejévé". 1Pt 2,6: „Íme, szegletkövet teszek Sionban". Zsolt 118,22: „A kő, melyet az építők megvetettek, szegletkővé lett. Az Úrtól lett ez, és csodálatos ez a mi szemeink előtt."

Az Istennek ez a Fia, Jézus Krisztus az Istentől lett nekünk bölcsességül és igazságul: 1Kor 1,30.

,jézust, kit ti fára függesztve megölétek", ez az, akit Isten felmagasztalt az ő jobbjával: ApCsel 5,30.

Ez a Fiú adatott nekünk az Istentől, hogy legyen a mi világosságunk, az igazság doktora, tanítómester, próféta, a mi lelkünk pásztora, bíró, közbenjáró, betegségeink orvosa, a mi lelkünk püspöke. Püspökké és pásztorrá, a juhok nagy papjává és örökkévaló királyává tette. És ez az a Fiú, akit hatalmas Istennek, a béke fejedelmének, Emánuelnek, s a jövendőkor atyjának kell hívni.

Ezt az Isten Fiát általában az Isten Igéje az ember fiának, embernek, férfiúnak, testnek nevezi.

Júda törzséből való oroszlánnak, Dávid nemzetségének, Mária méhe boldog gyümölcsének.

Ezek a fenti elnevezések nem tartoznak és nem is illenek a láthatatlan Istenhez, akinek ez a fia a Jézus Krisztus az ő élő és látható képe. Mert az egy Izrael Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene sohasem fogantatott és nem is született senkitől, senkitől sem rendeltetett, senki által nem volt előre ismert, senki sem tervezte el előre, senki nem választotta, nem küldetett el, sem föl nem kenettetett, föl sem magasztaltatott, senkitől semmit sem kapott, nem közbenjáró, nincs Istene sem, aki feje volna.

Ez a Krisztus a názáreti Jézus bírja a mennynek, a pokolnak kulcsait, mert neki adatott minden hatalom mennyen és földön, név minden név fölött Je11,18; 1Kor 15,27; Ef 1,21; Mt 28,18.

Ennek a tanúságnak az a haszna, hogy mi elválasztjuk magunkat attól a babiloni zűrzavartól, melyet az Antikrisztus hozott be, miközben azt állította, hogy az Atya, a Fiú, és a Szentlélek egy és ugyanazon Isten, s elrabolta tőlünk a nekünk küldött egyetlen Krisztust, hogy annak jótéteményeit ne ismerhessük föl, és így, miután eltörölte ezt az egyetlen közbenjárót, sokat hozott be az egyházba. Amikor ugyanis váltságunknak ezt az egyetlen árát eltörölte, már nem volt nagy dolog máshová téríteni a keresztényeket.

A MÁSODIKRÓL

Miután meghallottuk, hogy mit mond az írás a mi Krisztusunkról, az Atyaistennek egyetlen Fiáról, most hallgassuk meg az Antikrisztusnak Isten igéjével ellenkező koholmányait.

Mindenekelőtt azt állítja, hogy ez a Jézus Krisztus, amennyiben Istennek mondják, nem az Atyától született, hanem önmagától való Isten, mint ahogyan az Atya, amennyiben pedig személy, az Atya hiposztázisából született öröktől fogva, sőt ami még borzalmasabb, hogy folyamatosan születik.

Másodszor azt tanítja, hogy nem ez az egyszülött Istennek az a szeretett fia, aki Dávid magjából származott (ApCsel 11,22-23), hanem az a másik, aki az Atya lényegéből öröktől fogva született, amelybe az Atya önmagát szemlélvén mintegy tükörképbe átöntötte lényegét, és önmagával egylényegű és öröktől fogva való, vele egyenlő korú fiút nemzett.

Harmadszor azt tanítja, Istennek ez a Fia, aki fogantatott Szentlélektől és született szűz Máriától, nekünk adatott és küldetett, mivel nem tulajdon fia Istennek, hanem idegen, a másik pedig, aki Isten lényegéből származott, az tartandó Isten tulajdon és egyszülött Fiának, ellentétben Pállal, aki a Róm 8,32-ben ezt mondja: „aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta", azt nevezi Isten tulajdon Fiának, akit érettünk halálra adott, ámde az ember Krisztus, nem a Háromság második személye adatott értünk halálca Mt 26,2; Lk 22,70; 1Kor11,23; Jn 6,68-69.

Negyedszer, Istennek ez a Fia nem lett, azt énekli ugyanis a hitvallásában, hogy született, de nem lett, Pállal ellenkezően, aki a Gal 4,4-ben így szól: „Mihelyt pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett."

Ötödször, az az ő Fia - mondja az Antikrisztus - nem volt előre ismert, nem származott, nem adatott idő szerint, nem szenteltetett meg, nem hagyatott jóvá, nem kenetett föl, föl sem támasztatott a halából, meg sem dicsőíttetett

Hatodszor, ez semmit sem kapott, hiszen ugyanolyan Isten, mint az Atya, és mindeneket bír és hatalmában tart, mint az Atya, Krisztussal ellentétben, aki azt állítja, hogy ő mindeneket az Atyától kapott és világosan azt tanítja, hogy maga az Atya munkálkodik őbenne, Jn 5,30 és 14,10.

Hetedszer, ez nem szenvedhetetlen hathatatlan, aki nem növekedett korban, bölcsességben, nem sírt, nem éhezett és nem lett mindenben hozzánk hasonló, nem feszíttetett keresztre és nem halt meg, ellentétben Krisztussal, aki a próféták írásaiból bizonyítja, hogy neki szenvednie és meghalnia kellett, Lk 24,26-27.46.

Nyolcadszor, ez nem akkor kezdett lenni, amikor a Szentlélektől fogantatott és szűz Máriától született, hanem valóságosan létezett minden idők előtt és a teljes örökkévalóság előtt.

Kilencedszer, ez nem az, aki minket vérével megváltott, mivel ez az Istennek egy Fia, és az Atyával azonos Isten, s így aztán vére sincs.

Tízedszer, ez a Fiú nem is neveztetett Jézus Krisztusnak, hanem Logosz Istennek, mennynek és földnek teremtőjének.

Tizenegyedszer, a pápa Krisztusa teljességgel ellenkezik azzal, akit az Atya a mennyből nekünk ajánlott, akit láthatóként is megmutatott és nekünk ajándékozott Mt 3,17, nehogy az Antikrisztussal egy másikat képzeljünk ezen kívül, vagy ebben, vagy ezzel együtt lévőt, és határozottan állítsuk, hogy ezt bizonyította egyetlen szeretett faként, akiben az Atya megengesztelte magának a világot, és akiben az ő lelkének öröme telt. Tehát Istennek ehhez az egyeden Fiához ragaszkodjunk, alpi a Szentlélektől fogantatott, elhagyván azt, akit az Antikrisztus hozott be ezelőtt az egyházba.

HARMADIK RÉSZ

A SZENTLÉLEKRŐL

Krisztus a lehető legegyszerűbb módon az üdvösség fundamentumát az Atyaistennek és önmagának megismerésébe helyezte, s hogy miképpen írja azt le az Isten igéje, és mit tulajdonít neki, az előbbi két részben körvonalaztuk, s itt bemutattuk az ezzel ellentétes pápista tanítást is. Hinni kell tehát először az Atyaistenben, azután Jézus Krisztusban, alpi az út, igazság és élet, mert amint 2Kor 1,19 20 állítja róla: mindenek őbenne igen igen, és nem nem. Semmi kétséges, kétértelmű, hanem minden határozott igaz és világos.

Mindeneknek előtte tehát erre a hatalmas különbségre kell figyelnünk. Az Isten Fia azt tanítja, hogy az az örök élet, hogy megismerjék, hogy te vagy az egyedüli igaz Isten, és akit küldöttét, a Jézus a Krisztus. Athanasziosz és követői ezzel szemben azt mondják: Aki azt akarja, hogy üdvözüljön, mindenekelőtt tartsa meg az igaz és katolikus hitet. Az igaz és katolikus hit pedig az, hogy a háromságot az egyben, és az egyet pedig a háromságban tiszteljük.

Értekezésünknek ebben a harmadik részében mindenekelőtt azt kérdezzük, miért nem tesz Krisztus semmiféle említést itt a Szentlélekről. Másodszor, mit tanított az Isten igéje szerint a Szentlélekről, hogy meg tudjuk különböztetni az igazat a hamistól. Harmadszor, miért nem kell őt Istennek neveznünk.

AZ ELSŐRŐL

Legfőképpen három oka van. Az első, mivel nem őmagától való Isten, nem is harmadik személye a Háromságnak, hanem az Atyának és Fiúnak a lelke. Gal 4,6: „kibocsátotta Isten az ő Fiának a lelkét a ti szívetekbe". Róm 8,9: „ha ugyan az Isten lelke lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus lelke, az nem az övé". Mt 3,16: „és ő látta az Istennek lelkét alájönni mint egy galambot és ő reá szállni". Mt 10,20: „Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak lelke az, alpi szól ti bennetek". 1Kor 2,10: „Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő lelke által: mert a lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Hasonlóképpen (1Kor 2,12): „Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való lelket". Úgyszintén: 1Kor 3,16: „Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Istennek telke lakozik bennetek". 2Kor 3,3: „Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tentával, hanem az élő Isten lelkével írva". Ef 3,16: „Hogy adja meg nektek az Ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő lelke által a belső emberben". Fil 1,19: „Mert tudom, hogy ez nekem üdvösségemre lesz a ti könyörgésetek által és a Jézus Krisztus lelkének segedelme által". ApCsel 2,14.

Második ok, mivel a lélek Isten fiai örökbefogadására való, amint Róm 8,15: „Mert nem kaptátok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá Atyám!". Gal 4,6: Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta Isten az ő Fiának lelkét a ti szívetekbe". 1Jn 3,24: „És aki az ő parancsolatait megtartja, az őbenne marad és ő is abban; és abból ismerjük meg, hogy bennünk marad, abból a lélekből, amelyet nékünk adott". Róm 8,11: „De ha annak a lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő tibennetek lakozó Lelke által".

Harmadik ok, mivel a Szentlélek az örök éleznek közlése és megpecsételése. Mert az Atyaisten a Fiú által közli ezt, és az örök élet örökségét pecsételi meg bennünk. 2Kor 1,22: „Aki el is pecsételt minket, és a léleknek zálogát adta a mi szíveinkbe". Úgyszintén 2Kor 13,13: „Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, és az Istennek szeretete, és a Szentléleknek közössége mindnyájatokkal". Ef 1,13: „amelyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szentlelkével". Hasonlóképpen Ef 4,30: Ne engedjétek, hogy megszomoríttassék Istennek Szentlelke, amelyben be vagytok jegyezve a megváltás napján. 2Tessz 2,13; Jn 3,33; 14,16-17.

A MÁSODIKRÓL

Tehát Isten igéjéből jó lelkiismerettel és erős hittel vallom a Szentlélekről, hogy az az Istennek lelke, mert Istentől van, amint az apostol tanúsítja a 1Kor 2,10-ben, és az Atyától jön. Jn 5,37: Istentől jön, küldetik és kiöntetik a hívő szolgáknak és Isten engedelmes szolgálóinak, és azoknak, akik azt kérik És ezenkívül az írás Isten ajándékának nevezi, mint Jóel 2,28; ApCsel 5,3; Lk 2,25.

Vallom, hogy Isten ujja, hatalmának erőssége és a magasságbeli Isten ereje örökkévaló lélek, Isten titkainak kutatója, Isten ajándékainak osztogatója, mindenki számára, amint akarja. 1Kor 12,3-13; 2Móz 8,19; Lk 11,13; Zsid 8,11.

Azt tanítja, a Szentírás, hogy ez Istennek és a Fiúnak is lelke azért, mert Isten ezt nem mérték nélkül adta Krisztusnak, mint minden dolgok örökösének, akit ő azzá rendelt. Mert őt az Isten megkente az örömnek olajával osztályosai előtt: Zsolt 2,6 és Jn 16,7-15. Ez Isten lelkének doktora és erényre igazgatója, Isten összes választottjainak vigasztalója, hívekké, vidámakká, bátrakká, erősekké tesz az igazság megvallásában, kegyelmet és ékesszólást ad nekik Lk 12,11-12.22-23; Mt 12.

Istennek ez a lelke tesz Isten fiaivá, a bűnbánatot gyakorló bűnös embereket elvezeti Jézus Krisztus társaságába és közösségébe, aki egyedül nem örökbe fogadott, hanem tulajdon és egyszülött Fia Istennek És ezért nevezik őt az örökbefogadás lelkének Isten fiait illetően, mivel ő nekünk a tanúnk Isten ingyen kegyelméről, mellyel minket az Atyaisten az ő kedves egyszülött Fiában befogad, hogy minekünk atyánk legyen. A könyörgésre bizodalmat ad nekünk, sőt szavakat ajánl, hogy rendületlenül kiáltsuk: Abba, atya. Ilyen értelemben mondják a mi örökségünk zálogának és pecsétjének, mivel bennünket, a világban tévelygőket és a holtakhoz hasonlókat oly mértékben elevenít meg a mennyből, hogy bizonyosak lehetünk: Isten hűséges őrizete alatt elnyerjük az üdvösséget. Ezért mondják róla, hogy ő az élet az igazság szerint.

Mivel pedig az ő titkos öntözésével az igazság gyümölcseinek nagyfényre hozására serkent minket, nagyara gyakran víznek is maradják, mint Ezsaiásnál: „minden szomjazók, jöjjetek a vízhez", úgyszintén: „kiöntöm az én lelkemet a szomjazóra, és a folyókat a szárazföldre", ámbár olykor a megtisztítás és a megmosás alapján nevezik így, mint Ezékielnél: ahol az Úr tiszta vizeket küld, melyekkel az ő népét a szennytől megmossa.

Mivel pedig a kegyelmének vizével elárasztottakban helyreállítja az élet elevenségét, és táplálja is azt, megkapta az olajnak és a kenésnek nevét is. Ismét, mivel leforrázza és kiégeti bennünk az evilági vágyakozásokat, s ugyanakkor meggyújtja szívünkben Isten szeretetének és a kegyességnek a lángját, méltán nevezik tűznek is.

Végül leírják forrás gyanánt is, ahonnan reánk árad minden mennyei gazdagság, vagy Isten kezeként, mellyel hatalmát gyakorolja, mivel az erejének hatalmával olyan isteni életet lehel belénk, hogy már nem is mi magunk tevékenykedünk magunktól, hanem az ő cselekvése és indítása által kormányoztatunk, s ha van bennünk valami jó, gyümölcs vagy eredmény, az mind az Istennek Fia, a mi Urunk Jézus Krisztusban megnyilvánuló kegyelne által van. A tehetségünk őnélküle nem egyéb, mint az elme sötétsége és a szív romlottsága.

A HARMADIKRÓL

Ezt a Szentlelket sehol sem nevezi a Szentírás kifejezetten Istennek. Arról sincs írás, s nem is tanítja a Szentírás, hogy maga a Szentlélek teremtette a mennyet és földet, amit az Antikrisztus követőivel együtt szemérmetlenül és vakmerően elferdítésekkel, továbbá puszta feltevésekkel, vélekedésekkel, szillogizmusokkal, rideg következtetésekkel, és a Szentírás elferdítésével hirdet, hiszen ott csak az áll, hogy a Jehova általa teremtett. A próféták, apostolok vagy maga a Krisztus sehol, sohasem nevezték a Szentlelket Istennek. Mutassa ki tehát a pápa, hogy a pátriárkák, a próféták vagy az apostolok bármelyike is ezt hitte róla, valaha segítségül hívta őt, imádta, vagy áldozott neki. Ezt az Antikrisztus az Isten igéjéből sohasem fogja kimutatni, csak a zsinatokból, az egyházatyákból és a hamis hitvallásokból, de mi nem vagyunk kötelesek hinni ezek írásainak, sőt azt mondjuk Pál apostollal: „ha a mennyből jövő angyal hirdetne is más evangéliumot stb." Gal 1,18.

Egészen bizonyos tehát, hogy az Antikrisztus Mózesből, a prófétákból és az evangéliumból, továbbá az apostolok írásaiból sohasem védelmezheti meg ezeket a koholmányait. Mert ezek sohasem tudtak a három örökkévaló, egymással minden tekintetben egyenlő és egyaránt mindenható Istenről, nem hallottak ezekről sem a próféták, sem az apostolok, sohasem voltak ezek előttük ismeretesek. Ezek ugyanis az Antikrisztus pokoli hazugságai, amelyekkel az egyetlen, egyedül igaz, magasságbeli Istent, és azt, akit küldött, a Jézus Krisztust, az igazi üdvösséghozót és ezeknek ismeretét Istennek igaz ítélete szerint kipusztította és szívünkből kirekesztette.

Ha keresztények vagyunk, Isten Fiának juhai vagyunk az ő szava szerint, és meg kell elégednünk ennek a mi egyetlen tanítómesterünknek tanításával, és meg kell maradnunk az igaz prófétai és apostoli hitben. El kell vetnünk a három Istent, a három teremtőt, a három egyenlő tiszteletet érdemlőt, egylényegűt, örökkévalót, egyenlőt, mivel azok a Sátán koholmányai és merő bálványok Távoztassuk el hát ezeket a hazugságokat, és álljunk ellene a pápának, mert ezek és a hozzá hasonlók az ő műhelyéből kerültek ki.

Krisztussal egyetemben az egyetlen, egyedülvaló magasságbeli Istent, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját tiszteljük és az egy, általa rendelt Urat, a Jézus Krisztust, az ő kedvelt Fiát, aki a Szentlélektől fogantatott és a szűztől született.

A Szentlelket a Szentírás és Isten igéjének tanítása szerint úgy tiszteljük, mint vigasztalót, Istennek és a Fiúnak erejét, mint hatalmat (mondom) és erőt, amely a szegény törékeny híveket a ravasz és hatalmas ördög ellen, a világ, a test és a pokol minden kapui ellen védelmezi. Nem kell azonban új címet vagy hamis tisztséget tulajdonítanunk a Szentléleknek, mert nem gyönyörködik a hamisságokban vagy hízelgésekben, borzad attól, hogy bálvány legyen. Azt akarja, hogy az általa diktált írások szerint tiszteljük őt.

Vissza a Tartalomhoz

MÁSODIK MAGYARÁZAT AZ EGY ISTENRŐL, KRISZTUS ATYJÁRÓL, AZ ATYÁK VÉLEMÉNYE SZERINT

HATODIK FEJEZET

Helyesnek találtuk, hogy egy második magyarázatot is idecsatoljunk az Atyák tanítása szerint az egy Atyaistenről, hogy az Olvasók átlássák, hogy a tisztább egyházban örökös egyetértés volt az egy Istenről, Krisztus Atyjáról, persze nem valamely háromsápos Istenről És mi inkább akarjuk ezeknek a tanítását követni, mint a szofisták koholmányaiba belesodródni. Te pedig jóval többet szedhetsz össze a régiek hagyományaiból

A zsidó, török, keresztény filozófusok, továbbá az ördögök is elismerték mindig, hogy egy Isten van, amint Pál apostol megemlíti a Róm 1,20-21-ben, midőn így szól: a pogány népek azért menthetetlenek, mert ámbár a látható teremtmények által fölismerték Istent, mégsem tisztelték őt Istenként. Megerősíti ezt Mózes (5Móz 6,4-ben), továbbá Jakab is Jak 2,19-ben): „Te hiszed, hogy az Isten egy... Az ördögök is hiszik, és rettegnek".

De mivel a Sátán ezt az igazságot nyílt mesterkedésekkel megdönteni nem tudta, csavarosan és különféle aknák segítségével igyekezett azt elhomályosítani, a zsidóknak és törököknek egy meddő és fiú nélküli Istent hirdetvén, a keresztényekre pedig ráerőltetve nemcsak az egy, hanem a hármas Istent, amiért a keresztény név eddig nem is ok nélkül állott rossz hírben az összes pogány népeknél, akik kigúnyolták és kárhoztatták.

Ámbár ezt a vaskos tévedést kegyes és tanult férfiak minden korszakban leleplezték híveik előtt, mindazonáltal ezekben a legújabb időkben Isten segítségével mi nyomatékosabban tesszük meg ugyanezt, kimutatván, hogy mind az írások analógiája szerint, mind az ősi egyház atyáinak véleménye szerint, senki sem vallhatja meg helyesen az egy igaz Istent, aki nem vallja ugyanőt Krisztus Atyjának, és merő bálvány az a háromsápos Isten, akit a pápisták az egy lényegből és három személyből tákoltak össze.

Hogy tehát mindezek sorban és világosan kifejthetők legyenek, először azt kérdezzük, hol mondják azt a Szentírásban, hogy egy Isten van, de ez valamiféle háromságból áll, s hogy ezt vajon Krisztus Atyjáról kell-e értenünk? A kétség eloszlatása végett először azt kell meglátnunk, mit nyilvánított ki erről Krisztus. Másodszor pedig azt, mit hirdettek az apostolok. Végül azt, mit írtak erről az ősi egyház atyái. Mivel elfogadjuk azt, amiről azt olvastuk, hogy vallották a legrégibb egyházak, nem tekinthetnek minket új vélemények kitalálóinak (amint fecsegik ellenfeleink), hanem amaz egyszerű és tiszta tanítás védelmezőinek.

Jánosnál Krisztus a következőképpen tesz tanúbizonyságot az Ő Atyjáról: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust" (Jn 17,3). Hogy miképpen értelmezendők ezek a szavak, Isten igéjéből fentebb megvilágítottuk, most pedig a régiek magyarázatát terjesztjük elő. Hilarius a Háromságról szóló műve 3. könyvében így magyarázza ezeket: Az élet az, hogy megismertük az igaz Istent, de pusztán ez nem teszi az életet. Mi kapcsolódik hát hozzá? „És akit küldöttét, a Jézus Krisztust". A Fiú az Atyának megadja a köteles tiszteletet, midőn ezt mondja: „TÉGED EGYEDÜL IGAZ ISTENNEK". A Fiú azonban nem választja el önmagát Istennek igazságától, midőn hozzáteszi és akit küldöttét, a Jézus Krisztust. A hívek hitvallásában nincsen hézag, mivel mindkettőben az élet reménye van. Ezekkel ő a legvilágosabban bizonyítja, hogy Krisztus megadja Atyjának a köteles tiszteletet, mivel azt mondta: „Téged egyedül igaz Istennek". Istentelenek tehát azok, akik Krisztust is hazugsággal gyanúsítják, és elveszik az Atyától a köteles tiszteletet, tagadván, hogy az egyedülvaló igaz Isten Krisztus Atyja.

Hasonlóképpen, maga Krisztus a Jn 8,54-ben, a zsidóknak megfelelvén, a következőket mondja: „az én Atyám az, aki dicsőít engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek". Kérdezd meg a zsidókat, hogy vajon valaha tiszteltek-e valamely olyan Istent, aki egy volt lényegében, és hármas volt személyeiben, vagy- pedig inkább azt az egyet tisztelték, akit nekik Mózes hirdetett: 5Móz 6,4, s akiről Krisztus itt a legvilágosabban kijelentette, hogy ez az ő Atyja. Ugyanezt a véleményt még inkább megerősíti Krisztus a Mt 11,25-ben, ezt mondván: „Hálát adok neked Atyám, mennynek és földnek Ura". Még nyilvánvalóbban teszi ezt meg a Jn 20,17-ben, amikor így szól: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez". Mondd meg, kérlek, vajon valami Háromság-istenhez ment föl, s hol nyilatkoztatta ki valaha nekünk Krisztus, hogy ezt a Háromságistent kell imádnunk? De térjünk át az apostolokra.

Pál nem a három személyű egy lényegre, hanem Krisztus Atyjára, Isten egységére vonatkoztatja az 1Kor 8,5-6-ot, így szólván : „Mert ha vannak is, úgynevezett istenek akár a mennyben, akár a földön, aminthogy van sok isten és sok úr; mindazonáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is őbenne, és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, s mi is ő általa". Ha Pál azt hitte volna, hogy az egy Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek együttesen, amikor azt fejtegette, hogy ki az egy Isten, akkor azt mondta volna: „aki háromság", vagyis amaz Atya, akitől mindenek vannak, és Jézus Krisztus, aki által mindenek vannak, és a Szentlélek. De mivel egyedül az Atyát említi, világosan tanítja, hogy az Isten egysége az egyedülvaló Atyára vonatkozik. Ha ugyanis ezek úgy merészelik magyarázni, hogy az egy Isten három személy, miért ne tette volna Pál is ugyanezt, ha ugyanezt gondolta volna az egy Istenről? Hasonlítsd össze Pál szavait ezeknek képzelgéseivel, s a legnagyobb különbséget fogod találni köztük. Pál így szól: „Egy az Isten, aki amaz Atya, akitől mindenek vannak". Ezek pedig: „Egy az Isten, aki Háromság". Ilyen dőreség a legrégibb íróknál nem található, persze, hiszen ők éppen úgy, mint Pál, az egy Istenen Krisztusuk az Atyját értették, mint később alaposabban tárgyalni fogjuk. Ugyanezt erősíti meg az Apostol az Ef 4,6-ban, ahol ezt mondja: „Egy Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van és mindenek által". Kérlek, ki fogja valaha azt mondani, hogy akár a Fiú, akár a Szentlélek egyszerűen mindenek felett lehet. Vajon az Atya felett lesznek, amint az Atya felettük? Mérlegeld, hogy vajon ezek a szavak: „akitől vannak mindenek, mindenek fölött" valóban alkalmazhatók-e a Fiúra vagy a Szentlélekre?

Ugyanezt teszi 1Tim 2,5-ben, ezt írván: „Egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus", ahol Krisztus Atyját akképpen akarta ezen érteni, amint az előbbiben a korintusiakhoz írott levélben kifejtette. Ez az értelme: Egy az Isten, aki teremt mindeneket, aki amaz Atya, akitől mindenek vannak Egy a Közvetítő az egy Isten és az emberek között, az ember Jézus Krisztus, aki Istennek egyszülött Fia. Ugyanis ő maga a magyarázó azt akarta, hogy az összes helyek esetében, amelyekben ezekről szó van, ugyanezt a magyarázatot alkalmazzák, hiszen ez a legbiztosabb szabály. Pál felfogásától azonban akárcsak egy kevéssé is eltérni a legnagyobb veszedelem. Nagy vakmerőség nem megelégedni azzal a magyarázattal, amelyet a hívek mindegyike igaznak vél, s helyette egy másikat kigondolni. Ugyanez vonatkozik a Timóteushoz írt levél első részében megfogalmazottakra is: „A örökkévaló királynak pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek tisztesség és dicsőség örökkön örökké!" (1Tim 1,17) Ezt az Atyára vonatkoztatja, s ugyanilyen magyarázatot találunk a Róm 16,27-ben, amikor ezt mondja: „Az egyedül bölcs Istennek... dicsőség örökkön örökké".

De térjünk át a szentatyák véleményére, hogy abból állapíthassuk meg az igazi egyház folytonos egyetértését. Ignatiosz, Pál első tanítványa jut eszünkbe aki a magnesianusokhoz írt 6. levelében az egy Istenről, Krisztus Atyjáról ezt a nézetet nyilvánvalóan megerősíti, amikor azt mondja: Krisztus sohasem jelentett ki és nem hirdetett a világnak valami más Istent, mint az ő Atyját. A tharsusiakhoz írt 7. levélben eretnekekként kárhoztatja továbbá azokat, akik azt mondják, hogy Krisztus nem Fia annak az egy teremtőnek, aki a világot alkotta. Itt gyakrabban is ismétli, hogy Krisztus nem őmaga az, aki mindenek fölött való Isten, hanem annak a Fia. Egy az Isten is, Krisztus Atyja, Krisztus egyházának egyetemes hitvallása szerint. Világosabban bizonyítja ezt a Filppibelekhez írt 8. levél, ahol az 5Móz 6,4-nek ezt a helyét is idézi: „Halljad Izrael stb.", és nem a háromságra (mint a szofisták), hanem Krisztus Atyjára magyarázza, megerősítvén ugyanezt az antióchiaiakhoz írt 12. levélben.

Polükarposz, János evangélista tanítványa is, és Kelemen, a Péteré, mindenütt az egy Istent a mi Urunk Jézus Krisztusnak az Atyját prédikálják, és nem mást, bizonyítván, hogy Krisztus is Isten, és attól az egy Istentől rendeltetett Úrrá.

Azonkívül Irenaeus az 1. könyvének 2. fejezetében azt mondja, hogy az apostoli egyház az egész teremtett világon mindig azt tartotta igaz hitnek, amely a mindenható egy Atyaistenben, az egyetlen Fiúban, az Úr Jézus Krisztusban, továbbá az egy Szentlélekben hisz, aki a próféták által szólott. A 2. könyv 3. fejezetében a következőket írja: mivel pedig ez az Isten a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, és erről Pál apostol ezt mondta: „Egy az Atyaisten, aki mindenek fölött van, és mindenek által és mindnyájunkban". Továbbá a 3. könyv 6. fejezetében: „És én (úgymond) segítségül hívlak Téged, Uram, Ábrahám Istene, és Izsák Istene, és Jákob Istene, aki Izrael, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja. Isten, aki a te könyörületességednek sokaságával jó indulattal voltál irántunk, hogy tégedet megismerjünk, aki teremtetted a mennyet és földet, uraskodsz mindeneken, aki egyedülvaló igaz Isten vagy". Úgyszintén ugyanazon könyv 9. fejezetében, mivel maga az Úr adja elő tanítványainak, hogy csak az Atya az Isten és az az Úr, aki egyedülvaló Isten, ő uralkodik mindenek felett, és nekünk is ezt kell követnünk. Valamivel később a következőket írja: „tehát ugyanaz az egy Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megígérte a próféták által, hogy ő előfutárt fog küldeni, és kieszközölte, hogy az ő üdvözítése, azaz az ő látható igéje minden testben ott legyen".

Ugyanígy a 11. fejezetben: És azok az evangélium alapelvei, hogy egy az Isten, ennek a világegyetemnek a megalkotója, aki Mózes által kinyilatkoztatta a törvényeket, s aki a mi urunk Jézus Krisztusnak Atyjának neveztetett, s akin kívül nincs más Isten.

Ugyanott a 12. fejezetben. Mindeneknek ezt az alkotóját, mi Urunk Jézus Krisztusnak ezt az Atyját, a világosságnak ezt az Istenét megismerhetik és megláthatják, akik akarják az apostolok beszédeiből és cselekedeteiből, mivel egy ez az Isten, akin felül más nincsen. Ugyanezt megerősíti a 16. és 18. fejezetben.

Ugyanezt tanítja a 4. könyv 1. fejezetében, ahol azt mondja: Krisztus félrevezetőnk lenne, ha mást hirdetett volna nekünk Isten gyanánt, mint az ő Atyját. Hasonlóképpen a 2. fejezetben is, ahol ezt az 5Móz 6,4-et a szofistákkal ellentétben az Atyára vonatkoztatja. Többet láthatsz erről a 10, 14 és 37. fejezetben.

És Justinosz is helyesen mondja abban a könyvben, amelyet Marcion ellenében írt: „mivel magának az Úrnak sem hitt volna, ha más Istent hirdetett volna a mi alkotónkon, teremtőnkön és táplálónkon kívül". De mivel attól az egy Istentől jött az egyszülött fiú hozzánk, aki ezt a világot megalkotta és minket megteremtett, s mindeneket fenntart és igazgat, s aki önmagába foglalja az ő csíráját, erős az én hitem iránta.

Sok más fényes bizonyságát hozhattam volna még ide ennek, ha nem lennének ezek oly nyilvánvalók, hogy nem is értem, miképpen merészel valaki ezek ellen akárcsak megmukkanni is.

De nem tett-e meg mindent ezután Órigenész, valamennyi közül a legtudósabb férfiú, hogy azt javasolja a világnak: az egy Istent, Krisztus Atyját imádják. Nézd meg a János evangélium bevezetéséről írott magyarázatában a Peri archon kifejezésről írottakat, ahol az apostol szavai alapján a legvilágosabban bizonyítja, hogy csak egy az Isten, mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja. Ezek az ő szavai.

Azok a kifejezések pedig, amelyeket az apostol beszédéből világosan feltár, a következők. Először, hogy: „Egy az Isten, aki mindeneket teremtett és alkotott, és aki a világot a semmiből teremtette, s aki a világ teremtésétől és alapításától fogva Istene az összes igazaknak, Istene Ádámnak, Ábelnek, Séthnek, Énosnak, Énochnak, Noénak, Sémnek, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, a tizenkét pátriárkának, Mózesnek és a prófétáknak. És hogy ez az Isten a legutóbbi időkben, amint a próféták által azelőtt megígérte volt, elküldötte a mi Urunkat, a Jézus Krisztust, hogy először Izraelt hívja magához, majd másodszor Izrael népének hitszegése utána a pogány népeket is. Ez az igaz és jó Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak az Atyja, aki a törvényt, a prófétákat és az evangéliumokat adta, s aki egy Istene az apostoloknak, és az Ó- és Újszövetségnek is.

Ugyanezt irts a rómaiakhoz írt levél magyarázatáról szóló mű első könyvében. Mi pedig, akik a törvénynek, a prófétáknak és az evangéliumoknak az egy jó és igaz Istenét valljuk Krisztusnak atyjaként, ugyanazon magyarázatokat használjuk mind az Új, mind az Ótestamentumban. Ugyanezt teszi Cyprianus az apostoli hitvallás magyarázatában, a 10. részben a 263. lapon (hogy önmagával ne jöjjön ellentétbe), ezt mondván, hogy: Krisztusnak ama, szeplő nélkül való szent egyháza, amely elűzte Martiont, mivel ez tagadta, hogy Krisztus Atyja a teremtő Isten, mindig azt tartotta, hogy egy hit van, egy keresztség, és egy Atyaisten, egy Úr, a Jézus, és egy Szentlélek, s ezt a hitvallást a könyv végén megismételte, és végül, haldokolva is megerősítette, amint azt mártírsága előtt mondott beszédében megláthatod.

Mindenféle koholmányai közepette Kürillosz is kénytelen megvallani ezt az igazságot a Királynékhoz írt I. levél 2. könyvében. Megteszi ezt 5. prédikációja végén és az első anathematizmus 133. lapján, továbbá a Háromságról írott mű 7. könyvében, ahol ezt a helyet: „Élek én", mondja az Úr, nem az egész Háromságra, hanem az Atyára vonatkoztatja. Hasonlóképpen ezt: Jn 6,28 „Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük", az Atyáról érti a János evangéliumról írt mű 2. könyve 140. fejezetében. E munka 10. könyvének 4. fejezetében az Ézs 44,6-ot: - „Én vagyok az első és az utolsó" - az Atyáról és nem a Háromságról érti, amint másutt önmagáról megfeledkezve olykor megteszi.

De Ambrosius is ugyanezt vési emlékezetünkbe, mindenütt az örökkévaló Atyának elsőbbségét és tekintélyét védelmezvén. Nézd meg ettől a Pálnak (1Tim 1,17) „a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek" szavairól írottakat, ahol a következőket írja. Ezek az Atyaisten személyére vonatkoznak, akit azért nevez egyedülvalónak, halhatatlannak és láthatatlannak, mivel az egész halhatatlanság őtőle van, minthogy ez igazából egyedül őt illeti meg, mert akárki halhatatlan, nem önmagától bírja azt, hanem őtőle. Hasonló módon olvasható az evangéliumban, midőn azt mondja az Úr: Mivel - úgymond - senki sem jó, csak az Isten. És ismét őmaga mondja: A jó ember a jó kincsből hozza elő az ő javait. Senki sem jó azonban, csak az egy Isten, mivel őmaga a jóság forrása, és akiből a többiek isznak, hogy jók legyenek Maga az egyedülvaló Isten láthatatlan, mivel soha, senki nem látta, s e szavakkal a legvilágosabban bizonyíttatik, hogy Krisztus az ő Atyjáról beszélt, mikor így szólt a Mt 19,17-ben: „Senki sem jó, csak egy, az Isten", és az igaz értelmet adja vissza, hiszen azt mondja, hogy egyedül az Atya jó, ti. mivel őmaga a jóság forrása.

Megerősíti ugyanezt Khrüszosztomosz a fentebbi helyről a következőket írván: Kinek az előnyére szerepel tehát ez a különbségtétel? Mivel ő magát, mint mondja senki sem teremtette, a Fiú pedig az Atyától lett, mi is szívesen valljuk ugyanezt. Az okát is megadja, amiért egyedül az Atya mondható halhatatlannak, láthatatlannal, egy és egyedülvaló Istennek, mivel senki sem teremtette őt, amiből világos, hogy Khrüszosztomosz egy véleményen volt Ambrosiusszal.

A Prareas elleni könyvében Tertullianus is határozottan azt állítja, hogy azok a szavak, ahol így szól az Atyáról Timóteushoz: „Akit az emberek közül senki sem látott, de nem is láthat", egyedül az Atyára vonatkoznak. Továbbá így magasztalván: „Aki egyedül bírja a halhatatlanságot és lakja a megközelíthetetlen fényességet". Erről fentebb azt mondta: A mindenség halhatatlan, láthatatlan királyának, az egyedülvaló Istennek, s hogy az ellenkezőjét tulajdonítsuk magának a Fiúnak, vagyis a halandóságot, a megközelíthetőséget, amit meghaltnak tekint, és aki önmagát ismét láthatóvá tette a mindenütt látható világosság segítségével. Ezeket mondja ő.

Hilarius bizonyítja, hogy ámbár az egyház az ő idejében azt vallotta, hogy Krisztus Isten, mindazonáltal azt is vallotta, hogy az egyedülvaló igaz Isten az Atya. Az ő szavai ezek a Háromságról szóló műve 9. könyvében: De éppen az egyedülvaló, igaz Atyaisten nem hagyta Krisztusnak, hogy Isten legyen. Valóban, nem engedheti - ha egy az Atyaisten - Krisztusnak, hogy egy Úr legyen, s nem is engedi. Mert ha az egy Atyaisten Krisztustól nem veszi el, hogy egy Úr lehessen, akkor az egy igaz Atyaisten nem veszi el Jézustól, hogy igaz Isten lehessen. Az örök élethez ugyanis az szükséges, hogy higgyük az egyedűlvaló igaz Atyaistent, s higgyük azt is, hogy Krisztus a Fiú. És kevéssel alább: de te eretnek, aki képtelen vagy megérteni az isteni lelket, bajosan jut el hozzád a mennyei szavak értelme, mivel mérges tévedéstől vagy áthatva, nem ismered meg Krisztust igaz Istenként, pedig az örök élet elnyerése végett ezt is meg kell vallani. Ez az egyház hite ugyanis, amely az egyedülvaló igaz Atyaisten mellett megvallja Krisztust is. És ha nem vallja Krisztust igaz Istennek, nem vallja igaz Istennek az Atyát sem. Ismét, ha nem vallja az Atyát egyedülvaló igaz Istennek, nem vallja Krisztust sem. Ugyanis azáltal vallotta Krisztust igaz Istennek, hogyha egyedülvaló igaz Istennek vallotta az Atyát. Így minthogy egyedülvaló igaz Isten az Atya, megerősíti, hogy Krisztus is Isten.

Ezekkel a szavakkal a legvilágosabban bizonyítja, hogy az akkori idő egyháza Krisztust igaz Istennek vallotta, egyedülvaló igaz Istennek azonban az Atyát vallotta. Az örök élet elnyerésére azonban szükséges, hogy higgyünk Krisztusban is, s maga az üdvözítő is ezt tanította: „A1z az örök élet úgymond - hogy elismerjenek Téged egyedülvaló igaz Istennek, és akit küldöttél, a Jézus Krisztust". Hasonlóképen: „Hisztek Istenben, higgyetek énbennem". E szavakkal világosan kinyilvánította, hogy az örök élet elnyeréséhez szükséges, hogy ne csak azt higgyék az emberek, hogy egy Isten van, hanem higgyenek abban is, akit ő maga küldött, vagyis a Jézus Krisztusban.

Habár sok helyütt ellenszegül ennek az igazságnak, az Ef 4,1-6-ot magyarázva a Szentírás világossága által legyőzetve bevallotta ezt Hieronyrnus is. Íme világos, hogy egy urunk van, a Fiú, és egy Istenünk van, az Atya.

Ezt még világosabban megírta a korintusiakhoz: De nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől mindenek vannak, és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által mindenek vannak, és mi is őáltala. Ugyanis, valamint az Atyaistentől nem veszi el a Fiú, hogy Úr legyen, mivel az egyedülvaló Úrnak mondatik, hasonlóképpen a Fiútól sem veszi el az Atya, hogy Isten lehessen azáltal, hogy csak az egy Atya neveztetik Istennek.

Ezekkel a szavakkal a legvilágosabban megerősítette volt, hogy Pálnak ez a mondása: „nekünk egy Istenünk van" (1Kor 8,6), Jézus Krisztus Atyjáról értendő.

Augustinus ennek az igazságnak ellene mondván valójában megerősíti azt, miközben így szól De mit tegyünk az Úrnak e bizonysága felől? Az Atyának mondta ugyanis, és az Atyát nevezte volt meg, akihez szólt, mikor ezt mondta: „Az pedig az örök élet, hogy elismerjenek Téged egy igaz Istennek"? Ezt ugyan az ariánusok úgy szokták felfogni, mintha a Fiú nem lenne igaz Isten. Ezeket kizárván, lássuk meg, vajon kénytelenek vagyunk-e úgy felfogni, hogy mikor az Atyának az mondta: hogy „fölismerjenek Tégedet egy igaz Istennek", akkor azt akarta volna belénk táplálni, hogy mivel az egyedülvaló Atya az igaz Isten, csak ama hármat együttesen gondoljuk Istennek.

Ezekkel ő nem azt erősíti meg, amit teljes erővel megkísérelt, hanem bár nem szenvedhette el annak tündöklő fényét -, akarata ellenére is megvallotta az igazságot. Mert ha megengedjük is, hogy Isten nevén a Háromságot értsük (amint ő kívánja), mindazonáltal mégis az Atya lesz az egyedülvaló igaz Isten, mivel azért volt ő maga egyedülvaló igaz Isten, nehogy ne gondoljuk Istennek, ha ő maga egyszersmind Háromság is.

Ezek után, mivel a Fiú bizonyságot tesz az Atya mellett, hogy az maga az egy igaz Isten, a legnagyobb vakmerőség lenne tőlünk, ha nem adnánk hitelt az ő tanúbizonyságának, melyről hisszük, hogy az az igazság. Bárki könnyen megítélheti, milyen lelkületűek azok, akik ámbár hiszik, hogy a Krisztus tanúbizonysága igaz, mégis fékebeszéléseikkel kijátszatni igyekeznek azt. Ez pedig azokkal szokott megtörténni, akik (mihelyt hallanak valamit, ami lelkükből a tévedést kiirthatná, megsértődnek) vagy semmire sem becsülik mások szavait, habár azok a legigazabbak, vagy gúnyolódnak rajtuk, s így önmaguktól zárják el az igazsághoz jutás útját.

Ugyanezt a tant terjesztették elő azok az atyák is, akik a niceai, syrmiumi és konstantinápolyi zsinaton voltak, amint hitvallásaik bizonyítják. A niceai hitvallásban ez áll: „Hiszünk az egy mindenható Atyaistenben, minden látható és láthatatlan dolgok teremtőjében, és az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten Fiában". Mivel, amint Pál mondja: sokan vannak, akiket isteneknek és uraknak mondanak, ezért megmagyarázták, melyik .istenben és melyik Úrban hittek, ezeket mondván: „Az egy Atyaistenben és az egy Úrban, Jézus Krisztusban". Ugyanis ez az ÉS nem az Istenre vonatkozik, hanem arra a hiszünk szóra, s továbbá arra, amire mutat: ABBAN. Értelme pedig a következő: „Hiszünk az egy Atyaistenben, hiszünk az egy Úrban, a Jézus Krisztusban". Másképpen azt hitték volna, hogy a kettősség egy Isten, mert a niceai hitvallásban semmi említés sincs a Szentlélekről Ennek a tanúja Laurentíus Valla, aki Pogius [Bracciolni, Poggio] elleni művében így szól: „Add hozzá, milyen hitvallást alkotott a niceai zsinat egészen addig a helyig, akinek országa végtelen lesz". Hogy pedig ne láttassanak úgy, hogy két Istent mondanak, tovább, hogy tagadják a Megváltó istenségét, azt állították, hogy ugyanazon egy lényege van az Atyának és a Fiúnak, s szinte kimondhatatlanul babonás és ügyetlen módon teszik mindezt. Mert Isten a méltóságnak és a kitűnőségnek a neve, azt jelenti tehát, hogy van valami, ami a legfőbb hatalommal rendelkezik valamennyi dolog fölött, s akárhányan lennének is tehát olyanok, akik ezzel a főhatalommal rendelkeznek, mindannyian Istenek lennének, függetlenül attól, hogy azonos-e a lényegük vagy különböző. Istent ugyanis nem ez, vagy amaz a lényeg teszi, hanem amint mondtam - a legfőbb hatalom. Kilenne ugyanis olyan esztelen, hogy Istennek nevezné azt, aki egylényegű lenne ugyan az Istennel, ám nem lenne semmilyen hatalma? És megfordítva: ha eltérő lényegű lenne, de a teremtő Istennel egyenlő hatalommal, tisztességgel és uralommal rendelkezne, vajon az ilyen nem lenne-e Isten? Így ha Valentinusnak és Martionnak olyan Istene lett volna, amilyennek ők kieszelték, jóllehet nem lett volna ugyanazon lényegű az Istennel, mégis Isten lett volna, ha mindenben egyenlő lett volna a Teremtővel. Az eretnekek tehát észrevévén, hogy három Istent teremtettek azáltal, hogy a Fiút és a Lelket egyenlővé tették Istennel, nehogy sok Istent gyártóknak látszódjanak, úgy képzelték, hogy egy lényeg van, amely három Isten. Azt mondják tovább, hogy az a lényeg az Atyaisten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten. Nem akarták ugyanakkor, hogy sértse fülüket a három Isten hangoztatása, s ezért azt mondták, hogy a három személy egy lényeg. Nem látják tehát a szerencsétlen teozófisták, hogy így is azt mondják, hogy három Isten van, hiszen úgy értik, hogy minden egyes személy Isten. Ha ugyanis az egy Lényeg három személy, és minden egyes személy Isten, szükséges, hogy az egy lényeghez három Isten tartozzék

Ki akarván tehát kerülni a saját leleménynek örvendező szerencsétlen vakmerőség Kharübdiszét - amint mondják -, beleütköznek a Szküllába. Hiszen szóban ugyan kárhoztatják Szabelliusz eretnekségét, valójában mégis azt tanítják A következőket írja ugyanis Boethiusuk Symmachusnak: Igazában véve ismétlésről van szó, midőn azt mondják: Atya Isten, Fiú Isten, Szentlélek Isten, bármennyire különbözőnek látszik is a felsorolás. És ez a Háromság egy Isten, éppen úgy, mint nap, nap, nap: az egy nap. Nyilvánvalóan esztelenkedik azonban, amikor azt állítja, hogy aki ezt mondja, Atya Isten, ugyanazt ismétli, ha azt mondja, hogy Fiú Isten. Szerintük tehát semmiben sem különbözik azt mondani, hogy Atya Isten, Fiú Isten, Szentlélek Isten, mintha valaki ugyanazt a dolgot háromszor ismételve mondaná. Ezért énekelnek így zsinagógáikban: Atya, Fiú, Szentlélek, három név, de egy lényeg. Ezek szerint, mikor azt mondjál az „Istennek Fia megtestesült", ezt ismételgetve annyit teszi, mintha azt mondaná, hogy az Atya Isten megtestesült, s éppen olyan, mintha valaki azt mondaná: „A nap megtestesült, a nap megtestesült". Vajon nem azt teszi-e mindez, hogy egy Isten van három néven? Vajon nem ugyanezt esztelenkedi-e Szabelliusz is, mikor azt álmodozza, hogy ugyanaz az Isten nevezte magát olykor Atyának, máskor Fiúnak, megint máskor Szentléleknek? Ezekből akárki egészen világosan átláthatja, hogy ezek szóban ugyan eretnekként kárhoztatják Szabelliuszt, valójában azonban ugyanazt képzelik, mint ő. Tudni kell azonban, hogy az isten szó több jelentésben szerepelhet. Néha abszolút értelemben használják, abban a jelentésben, amelyről már szóltunk. Néha azonban olyan gyanánt fogják fel, mint akinek hatalma van ugyan mindeneken, de ezek a mindenek mégsem abszolút értelemben szerepelnek, hanem csak azokra értendők, akik neki Istentől alá vannak rendelve. Ez a megjelölés igen széles körben elterjedt, mert Mózest is ilyen értelemben mondja a fáraó Istennek, és ily módon embereket is isteneknek neveznek, mivel Isten éke állította őket, hogy az összes élőkön uralkodjanak. Ilyen gyanánt veszik azt is, akinek közvetlenül minden hatalom adatott mennyen és földön, és lélek mértéken felül. Ebben az értelemben mondják Jézus Krisztust Istennek, ugyanis őmaga Istentől jött és minden teremtmény őneki van alávetve, s ezért az összes angyalok és emberek mint Istent és Urat imádják őt. Ezért, habár azt mondom, hogy a Fiú Isten, akinek az Atyaistentől mindenek alá vannak vetve, de természetesen kiveszem ebből magát az Atyát, hiszen ő az, aki a Fiúnak mindent alávetett, s így önmagát ettől az alávetéstől mentesíteni akarta. Pál ugyanis a 1 Kor 15,27-ben így szól: „nyilvánvaló, hogy azon kívül, aki neki mindent alávetett". Azért nem teljességgel Isten mindenek fölött, hanem csak azok fölött, amelyek őneki alá vannak vetve. Isten pedig, aki mindeneknek Atyja, teljes hatalommal rendelkezik mindeneken, mert nincs semmi, ami ne engedelmeskednék az ő akaratának, mindenek Neki szolgálnak, mindenek az ő parancsainak engedelmeskednek, s maga a Fiú is, amint bizonyítja az apostol, mikor így szól: engedelmes lévén, alázatosan odaadta önmagát egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig. És ezért valóban igazán mondja Lactantius az igazi bölcsességről szóló 4. könyvében: Mert egy az egyedülvaló, korlátlan, kezdet nélküli legfőbb Isten, akiben benne foglaltatik minden, egyszersmind a Fiú is. Ezeket mondja ő. Ugyanis egyedül az Atyaisten uralkodik mindeneken, és nincs senkinek alávetve, senkinek sem tartozik semmivel, sem tisztességgel, sem valami egyébbel, mert forrása és eredete mindeneknek, magának a Fiúnak is, aki, mivel az Atyától bírja azt, ami ő, és hogy Isten, azért az Atyának alá van vetve, és köteles megadni neki a tiszteletet, mint Atyának. Ezért, habár mindenek alá vannak vetve a Fiúnak, mégis, mivel ő magát alárendeltnek találjuk, nem ő az abszolút értelemben vett Isten mindenek fölött, hanem ennek a fia. Ha bebizonyítottuk a Szentírásból, hogy ezek igazak, ki fog derülni, hogy nagy egyenlőtlenség van az Atya és a Fiú között. Maga a megváltó fog megtanítani minket erre az igazságra, aki Jánosnál a hatodik fejezetben így szól: „Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem" (Jn 6,38) Itt midőn Krisztus tagadja, hogy ő azért jött, hogy azt cselekedje, amit akar, arra tanít, hogy az ő akarata olyan szilárd az engedelmeskedésre, hogy habár óhajtaná is, hogy valami történjék, mindazonáltal nem akarja annak megtörténtét az Atya akarata nélkül. Ezt valóságosan is kijelentette, mikor a közeledő szenvedéstől iszonyodva könyörgött, hogy ha lehetséges, múljék el tőle az az óra. Azt mondta ugyanis: ABBA Atyám, mindenek lehetségesek Tenéked, távoztasd el tőlem ezt a poharat. Azt kívánta a Fiú, mikor ezeket mondta, hogy az Atya akarata az legyen, hogy azokat a szörnyű kínokat, melyeket előre látott, ne szenvedje el, és mégis, hogy engedelmesnek találtassék, alárendelte magát az Atya akaratának; mindazonáltal azt mondta: ne az én, hanem a te akaratod legyen meg. Tehát világos, hogy Krisztus nem a saját, hanem az Atya akaratát teljesítette. Mikor pedig úgy találjuk, hogy Krisztus ezt azért tette, hogy Atyjának a köteles tiszteletet megadja, ebből is az Atya nagyobb tekintélye mutatkozik meg. Ahol ugyan is egyenlőség van, ott nem függ egyiknek az akarata a másiknak az akaratától, hanem amit egyikőjük akar, azt valahányszor kedvére megcselekszi, vagy ha függés van, az kölcsönös. Tehát, amint a Fiú mondta: „nem keresem az én akaratomat, hanem annak akaratát, aki engem küldött, az Atyáét", így illett volna mondania az Atyának is: „nem keresem az én akaratomat, hanem annak akaratát, akit küldtem, a Fiúét". Hasonlóképpen, mikor a Fiú ezt mondta: „ABBA Atyám, távoztasd el tőlem ezt a poharat", úgy illett volna az Atyához is, ha ezt felelte volna: „távoztasd el ezeket a kéréseket, ne az legyen, amit én, hanem amit te akarsz". Ámde ki merészelné szemérmetlenül azt mondani, hogy ilyenek illenének az Atyához? Hogy pedig nem illenek, arra nagy bizonyító érv az, hogy ilyen felelet nem adatott, hanem angyal küldetett az ő megerősítésére. Ebből tehát világos az egyenlőtlenség, mely szerint sok illik a Fiúhoz, ami nem illik semmiképpen sem az Atyához. Aztán ilyen szavakkal bizonyítja Krisztus Atyjának elsőbbségét: „Ugyanis valamint az Atya önmagában bírja az életet, úgy adta a Fiúnak is, hogy önmagában bírja az életet". Itt Krisztus az élet elnyerését is Atyjának tulajdonítja, önmagát lekicsinyíti, az Atyát pedig felmagasztalja. Mert habár a Fiú ugyanazokat bírja, amiket az Atya, ti. az életet önmagában, mégis, mivel az Atyának senki sem adta az életet, azért senkinek sem tartozik érette semmivel, hogy visszajuttassa azt neki. Ámde a Fiú, mivel az Atyától bírja, amit kapott, azért magát az életet is Atyjának köszöni, ennélfogva mivel a köteles tiszteletet az Atyának megadja, azért kisebb az Atyánál. Látja ezt Ambrosius, aki az Ef 4. magyarázatában így szól: Azonban az Atyaisten, mivel senkinek sem tartozik azzal, hogy van, azt mondta, hogy mindenek fölött van és mindenek által tízért mindenek által, mivel belőle vannak mindenek, szükséges, hogy ő mindazok fölött legyen, amik belőle vannak. Ezeket mondja ő. - Ugyanezt jelenti ki Krisztus, midőn így szól Jn 5,36ban: „mert azok a dolgok, amelyeket reám bízott az Atya, hogy elvégezzem azokat, azok a dolgok, amelyeket én cselekszem, tesznek bizonyságot rólam, hogy az Atya küldött engem". Ha nagyobbnak tartjuk azt, aki ad, annál, aki kap, hogyne lenne nagyobb az Atya a Fiúnál, aki az életet is önmagában bírja, és a cselekedetek végrehajtását a Fiúra bízta? De erre azt szokták felelni, hogy amennyiben ember mindeneket az Atyától kapott, nem amennyiben Isten. Így beszélnek a mostaniak, de ama legrégebbiek azt mondják, hogy Krisztus Istenként is mindeneket az Atyától kapott. Irenaeus világosan így beszél 5. könyvében: Mert, ha senki sem bocsáthatja meg a vétkeket, csak egymaga az Isten, márpedig megbocsátotta, azokat az Úr, és gondját viselte az embereknek, nyilvánvaló, hogy az Isten igéjévé és az embernek fiává lévén, emberként és Istenként is hatalmat kapott az Atyától. Ugyanezt tanítja Tertullianus is a Háromságról szóló könyvében. Ezen túlmenően Krisztus szavaiból is könnyen következtethető, hogy az Atya nagyobb, hiszen maga Krisztus formálisan is kinyilvánítja ezt. Ha – úgymond - szerettek engem, örülni fogtok mindenképpen annak, amit mondtam: megyek az Atyához, mivel az Atya nagyobb énnálam. És bár ennek az igazságnak oly nagy a világossága, hogy semmiképpen sem tagadható, mégis koholmányaikkal oly nagy sötétséget árasztottak reá, hogy majdnem kialudottnak látszik. Mert hiszen annyira eltompult elméjűek, hogy már azt is bizonyosságként merik állítani, amit maguk koholtak. A vakmerőségben odáig jutottak, hogy bár Krisztust szétszedik és megkettőzik, azt hiszik, hogy nem is követnek el semmiféle vétket. Más nekik az ember Krisztus, kisebb az Atyánál, más az Isten-Krisztus, egyenlő az Atyával Láthatjuk, azt tanították: Jézus Krisztus egyenlő az Atyával istensége szerint, kisebb az Atyánál emberi mivolta szerint. Nem is lett volna semmi csodálnivaló abban, hogy ezek az esztelenségben odáig süllyedtek, ha nem állt volna szándékukban, hogy hitelt adjanak a zsinati határozatoknak. Mivel azonban hitelt adtak a négy egyetemes zsinatnak, amelyek egyikéről azt olvassuk, hogy határozatot hoztak: a Krisztusról szóló kifejezéseket nem szabad úgy értelmezni, hogy egy részük az emberre, a másik részük pedig Isten igéjére vonatkozzék, csodálni való, hogy mégis erre a rettenetes vakságra jutottak. Ez volt tehát az oka tévedéseiknek, s csaknem mindazokéinak, akik azt hitték, hogy ők a legélesebben látó követendő vezérek. Az effézusi zsinaton ugyanis elhatározták: átkozott legyen az, aki két személyre vagy létezőre osztja el azokat a szavakat, amelyek az apostoli vagy evangéliumi írásokban találhatók, vagy amelyeket Krisztusról avagy a szentekről mondanak, illetőleg ő maga mond, oly módon, hogy egyeseket az emberre, másokat pedig, mint Istenhez méltókat, az Atyaisten egyedüli igéjére vonatkoztatja. Ha ezeket valóban kárhoztatták volna azért, mert az Úr szavaival ellenkezőket tanítottak, akkor most nem tűnne úgy, hogy oly nagy sötétség szállott le rájuk. De mivel dicséretekkel magasztalják azokat, akik éppen az ellenkezőjét teszik, mint amit ők hirdettek, ki ne látná, hogy mindez a legnagyobb elvakultság eredménye. E tévedés belátásának nem csekély akadálya volt, hogy nem láthatták át annak a végzésnek eredeti értelmét. Ott ugyanis ez áll: „Ha valaki két személyre osztja a Krisztusról mondott szavakat." Mivel ugyanis ők maguk úgy vélik, hogy a Krisztusról mondott szavakat egy személyre alkalmazzák, nem hiszik, hogy vétettek volna ez ellen a végzés ellen. Elfogadható lenne ez a védekezés, ha azokhoz a szavakhoz nem lett volna semmiféle kitétel csatolva. De mivel oda van illesztve, nincs semmi, amit védelmükre felhozhatnának. Mert ez: „És egyeseket ezek közül mind embernek stb." vagy az előzményeknek magyarázata, vagy az előbbihez csatolt új kifejezés. Ha az elsőt megengedik, be kell vallaniok, hogy meg vannak fertőzve Nesztoriosz szennyével, mert Krisztust két létezőre bontják. És ezt kétségtelenül megcselekszik azok, akik bizonyos kifejezéseket az igéhez csatolt emberre, másokat magára az igére vonatkoztatnak. Kiátkozottak akkor is, ha a másodikat engedik meg, ha némely kifejezést az igére, másokat az emberre vonatkoztatnak.

Az isteni misztériumnak ilyenféle bírálóit Hilarius a legkeményebben és a legigazságosabban korholta le a háromságról szóló műve 10. könyvében. Először idézi Pálnak ezeket a szavait: „De az Isten bölcsességét szóljuk, mely a szentségben van elrejtve, melyet Isten előre meghatározott az idők kezdete előtt a mi dicsőségünkre, melyet senki sem ismert ennek a kornak a főemberei közül, mert ha ismerték volna, sohasem feszítették volna keresztre a dicsőséges Urat" - Majd így szól „Vajon az Apostol nem tudja, hogy Istennek a dicsősége a szentségben van elrejtve, és annak a kornak főemberei előtt ismeretlen?" Vajon feldarabolja Krisztust, hogy egyik fele fenséges Úr, a másik pedig a megfeszített Jézus legyen? De ennek az ostoba és istentelen véleménynek ellentmond, így szólván: „Mert én nem gondoltam, hogy valaki mást ismerek bennetek, hacsak nem a Jézus Krisztust, még pedig ezt a megfeszítettet " Az apostol nem ismer mást, és nem hiszi, hogy ő mást ismer. Mi pedig gyönge elméjűek, és még gyöngébb hitűek a misztériumok bírái és a rejtett szentség rágalmazói gyanánt feldaraboljuk, felosztjuk és megkettőzzük Jézus Krisztust. Mert nekünk mása megfeszített Krisztus, más az Isten bölcsessége, más az eltemetett, más az alászálló, és más az embernek Fia, és más az Istennek Fia. Ostobák vagyunk, de tanítunk, tudatlanokként érvelünk, és bár emberek vagyunk, Isten szavait magyarázzuk. És kevéssel ezek után: Ha tehát mindezek az egy Krisztuséi, és nem más a meghalt Krisztus, nem más az eltemetett, vagy nem más a poklokra alászálló, és a mennyekbe felmenő, az apostolok ama szavai szerint: „hogy hát mi az, ami fölment, hacsak nem az, aki a föld mélyébe alászállott", aki leszáll, ő maga az, és az is, aki fölmegy mindenek fölé az egekbe, hogy betöltsön mindeneket. Meddig terjesztjük hát istentelenségünknek ostoba tudatlanságát, azt merészelvén vallani, hogy mi megmagyarázhatjuk azt, ami Isten szentségében rejtve van? Látható, hogy Hilarius azért idézte Pál bizonyítását, hogy szavaiból kimutassa, Krisztust nem lehet oly módon földarabolni, hogy más legyen az ő fenségének Ura és mása megfeszített ember, s azáltal, hogy Pál ezt nem tette, megerősítette azt, hogy a dicsőség urát feszíttették meg, amit nem akarnak hinni azok, akik Krisztust feldarabolják Ezek ugyanis Cerinthussal és más hasonlókkal együtt tagadják, hogy a dicsőséges Úr megfeszíttetett. Mégis, nehogy ellentmondani láttassanak Pálnak, aki ezt bőségesen bizonyítja, azt költik, hogy az élet fejedelmét mondják megfeszítettnek, mivel az ember közli a saját tulajdonságait az ővele hiposztatikailag egyesült igével. Mégis, bár ezek Krisztust Istenből és emberből állónak vélik, sohasem beszélnek olyan módon, ahogyan részekről szokás beszélni. Mondják azt, hogy az ember Krisztus szenvedett, de ezt nem állítják Krisztus igéjéről. Belátták ugyanis, hogy ezek nem mondhatók, sőt bárki által könnyen kifogásolható lenne ez a tévedésük. Tehát előre látván saját tévedésüket, s nehogy bármikor is lelepleződjenek, az ember és az ige helyett az emberség és istenség szavakat használják. Ezért megnevezni akarván az Isten Krisztust, és az ember Krisztust, ezt mondják: Krisztus istensége és Krisztus embersége. A szavak megváltoztatása ellenére azonban megtartották ugyanazt az értelmet, s kárhoztatandó ez a szólásmód, mert ezáltal Isten üdvösséget hozó vetése közé titokban az ördög pestisterjesztő konkolyát hintették. Ha pedig azt képzelik, hogy a természetek egyesülése által mondható a dicsőség Ura megfeszítettnek, arról már hasonlóképpen kimutattuk, hogy a legteljesebb csalárdság. Ha valaki a próféták közül azt mondta volna, hogy a lélek halott, nemde csaló lett volna, hiszen alkalmat adott volna arra, hogy azt gondolják az emberek, hogy a lélek halandó. Ha pedig valaki ennek a szavait enyhíteni akarván azt állítaná, hogy a próféta a természetek egyesülése által mondhatta ezt, arra hivatkozván, mivel a halandó test és a lélek egy ember, s ennek a hiposztatikai egységnek számításba vételével mondhatta, hogy a lélek meghalt, jóllehet halhatatlan, az semmit sem enyhítene a dolgon, hiszen a próféta továbbra is fékevezető lett volna azért, mert idegenszerű beszédével sok embert tévedésbe ejtett volna. Hasonlóképpen imposztornak tekintették volna azokat is, akik tagadták volna, hogy a dicsőség ura valóban megfeszíttetett, minthogy megszokták, hogy amik a résznek a tulajdonai, azok az egészről is elmondhatók. Azt hiszik ezek, hogy az egyik rész közölheti a másikkal a maga tulajdonságát, ámde csalódnak, mert habár azt mondják, hogy az ember halandó, mivel az egyik része halandó, mégis csupán az állíthatja, hogy a lélek halandó, aki ilyennek hiszi- Ha az az ember, aki Poncius Pilátus alatt szenvedett és meghalt, nem lett volna Isten, Pál sohasem állította volna, hogy a dicsőség ura megfeszíttetett. De mivel mindig azon igyekezett, hogy meggyőzze az embereket arról, hogy az, akit a zsidók megfeszítettek, Istennek tulajdon Fia volt, igaz és helyes módon mondotta, hogy a dicsőség ura megfeszíttetett. Ezért Irenaeus is így szól 3. könyve 12. fejezetében: Eddig is fájdalmas dolog hirdetni, hogy akit a zsidók láttak és keresztre feszítettek, az Krisztus, az Isten Fia volt. Mivel tehát a természeteknek ezt az egymással való közlését azok találták ki, akik Krisztust feldarabolják, miként a pestis, kelülendők. Mert ezek az Antikrisztustól valók, aki azt állította, hogy a természetek alapján lehet beszélni az élet fejedelméről. Ha ugyanis senki sem állíthatja, hogy a természetek egymással való közlése alapján mondja azt, hogy ezt a zsidók által megfeszített embert megölték, akkor valaki másnak kell lennie, akiről ez elmondható. Krisztust tehát két Fiúra szakítják, akik közül az egyik tisztán ember, aki valóban szenvedett, s így nem mondható róla, hogy a természetek egymással való közlése által állítják róla, hogy szenvedett, a másik pedig Istennek igaz Fia, aki - mivel megmaradt nem szenvedőnek - a természetek egymással való közlése okából mondják róla, hogy szenvedett. Méltán nevezi tehát Hilarius ezt a nézetet merőben ostobának és istentelennek, mert ez a titkos szentségeknek is megrágalmazója. Meggondolandó az is, hogy Hilarius olyanokat jelöl meg ezzel a csúnya bélyeggel, akik nem voltak leszakítva az egyház közösségétől, hiszen így szól: Mi pedig, gyönge elméjűek, és még gyöngébb hitűek a misztériumok bírálóiként feldaraboljuk, megosztjuk, megkettőzzük Krisztus Jézust. Itt nem magára gondol, nem azt akarja, hogy őt magát sorolják be ezek közé, hanem az olyan emberekre érti, akiket megtűrtek az egyházban, mint a gyomot a búza között. És ez okozta, hogy az emberek úgy hiszik, hogy ez az istentelen vélemény a katolikusoktól indult ki, és ők adták kézről-kézre. Irenaeus a 3. könyvének 18. fejezetében az ilyen megkülönböztetéseket káromló szabályoknak nevezi, melyek Krisztust feldarabolják, azt mondván, hogy ő más és más állagból lett. De némely óvatosak, nehogy Krisztust szétszakítani láttassanak, a következőképpen akarják értelmezni szavait: Krisztus - mondják - nem az isteni természet tekintetében hasonlítja magát az Atyához, hiszen abban egyenlőek, hanem csak a boldogság méltósága tekintetében, s ebben a Fiú ezen a földön jóval kisebb volt az Atyánál Már pedig, aki így vélekedik, aki szerint tehát az Atyát azért mondják nagyobbnak, mert akkor is kellemesen, boldogan és vidáman élt a mennyben, amikor pedig Krisztus szerencsétlenül és nyomorultan járt-kelt a földön, az semmit sem fogott fel az eredeti értelemből. Az ilyeneket ugyanis szerencsésebbeknek hívják, de nem nagyobbaknak. Aki pedig nagyobb, akkor is nagyobb annál, akinél nagyobb, ha ez esetleg nem szomorú, hanem vidám. Nehogy gyanús legyen neked a mi magyarázatunk hív keresztény, meg fogjuk vizsgálni, milyen értelemben mondták azok a régiek, hogy az Atya nagyobb a Fiúnál. Ugyanis, ámbár maga az Atya szó magától érthetődőleg mivel atyja a fának - azt jelenti, hogy az atya nagyobb, mégis, hogy mindenkit megnyugtassunk azzal, hogy megismerheti a dologról a régiek véleményét, úgy gondoljuk, hogy okosabban cselekszünk, ha felidézzük vélekedésüket. Irenaeus 2. könyvének 65. fejezetében így bizonyít. „Mindazok, amik lettek és lesznek, születés által veszik kezdetüket, és ezért alsóbbrendűek annál, aki azokat alkotta, mivel nem önmaguktól valók." Ambrosius is a 2Kor 5-öt magyarázva így szól: „rímbár Krisztus váltott meg minket, mégis, mindenek az Istentől vannak, mivel ő tőle van az egész atyaság, azért szükséges az Atya személyét előbbre tennünk." Itt Ambrosius világosan kinyilvánítja, hogy az Atyát előbbre kell tennünk, mivel kezdete, forrása, és eredete mindennek, nincs ugyanis semmi, aminek ne ő maga adott volna életet. Ugyanezen értelem van Irenaeusnak, a legrégibb ortodox írónak szavaiban, aki világosan bizonyítja, hogy mindenek, amik születnek, alsóbbrendűek annál, aki alkotta azokat, éppen azért, mert nem önmaguktól születtek. Mivel tehát a Fiú nem önmagától született, mint az Atya, azért mindenütt azt tapasztalod, hagy az Atya az ő királyi parancsa szerint elöljáró, a Fiú pedig az ő parancsai szerint utána következő. Ha pedig teljesen egyenlőek lennének, s egyik sem járna a másik előtt, akkor azt kellene mondanod, hogy egyikük ugyan parancsol, de a másik csupán a kölcsönös szeretet okából teljesíti ezeket. Valaki meg is fogalmazta ezt a hamis tanítást, azt állítva, hogy Krisztus tőlünk eltérően nem a jutalomért munkálkodik és engedelmeskedik, hanem őt kizárólag a jóság és a kegyesség készteti erre. Ámbár Krisztus nincs úgy feldarabolva, hogy egyik az Istennek Fia, a másik pedig az embernek Fia lenne, mégis, ha nem lennének semmiféle bizonyítékok, amelyek megmutatják, hogy Krisztus szolgált az Atyjának, mielőtt emberi alakot öltött volna magára, akkor lenne mentségük e tévedés megfogalmazóinak. De mivel sok ilyen bizonyíték van, méltán csodálkozunk ezeknek a nagy vakságán. Annál is inkább, mert nem vetik el a régiek olyan írásait, amelyek feltárnak ilyen bizonyítékokat, és meg is fogalmazzák ezt a tant. Engedjük meg hát nekik az örökkévaló Fiút, és lássuk, vajon nem kell-e őt szolgának, segítőnek és eszköznek mondani a régi atyák véleménye szerint is. Irenaeus 3. könyve 8. fejezetében ezekkel a szavakkal említi meg Dávid bizonyságtételét. Amikor Dávid is felsorolta a magasztalásokat, megnevezte mindazokat, amiket csak mondtunk, hozzátéve az egeket és az összes erényeket, kijelentve, hogy mivel ő parancsolt, megteremtettek, mivel ő szólt, meglettek. Kinek parancsolt hát? Természetesen az igének, mely által az egek megteremtettek. Ugyanő a 4. könyv 17. fejezetében ezt így erősítette meg. „Ugyanis szolgál mindeneknek az ő ivadéka és az ő képmása, azaz a Fiú, és a Szentlélek, az ige és a bölcsesség, melyeknek szolgálnak, és alá vannak vetve az összes angyalok. Hasonlóképpen ír Euszebiosz az egyháztörténet 1. könyve 1. fejezetében: „Ő szólt, és meglett, ő parancsolt és megteremtettek." Ezekkel a szavakkal az Atyát teremtőként, királyi tetszése szerint parancsoló fejedelemként mutatja be, az Isten beszédét pedig a második helyre teszi, mint aki engedelmeskedik az atyai parancsoknak. Ugyanez a szerző ugyanannak a könyvnek a 2. fejezetében az Istennek isteni és mennyei szózatáról úgy beszél, mint az Atyának minden jóban szolgájáról, mint virtusainak irányítójáról.

A syrmiumi zsinat. Átkozott legyen az, aki nem vallja, hogy Krisztus öröktől fogva Fia Istennek, aki a világ teremtésénél az Atyának szolgált. Tertullianus is azt tanítja a Háromságról írt könyvében, hogy Mózes erről e szavakkal tett tanúbizonyságot. Mózesnél pedig arról az Úrról olvasunk, aki megparancsolja, hogy legyen világosság. Bemutatja tehát, hogy már akkor sem volt más Istennek segítségére, akinek megparancsolta, hogy meg legyenek azok a dolgok, hanem az, aki által mindenek lettek, és aki nélkül nem lett semmi sem. De Isten küldötte, Luther is ezt vallja az 1 Mózesre vonatkozólag, azt írván, hogy a dolgok teremtésében az ige az Atyaistennek az az eszköze volt, mely által mindeneket teremtett és alkotott, s ezt a véleményt két helyen is megismételi, lásd az 1. fejezetben. Ha pedig ilyen világosak a régiek tanúságtételei arról, hogy a Fiú a világ teremtésében segítségére volt az atyjának, akkor ebből nyilvánvaló, hogy neki alá volt rendelve emberré léte előtt is a régiek véleménye szerint. És ezért Krisztus, ámbár Isten formájában volt, mégsem tartotta magát egyenlőnek Istennel, amint Pál bizonyítja, így szólván: ugyanaz az érzelem van fíberretek, amely volt a Jézus Krisztusban, aki habár Isten formájában volt, nem gondolta azt vakmerően, hogy ő egyenlő az Istennel, hanem megalázta önmagát, szolga alakját vevén föl. Itt Pál Krisztus alázatosságát ajánlja figyelmünkbe, és követendő gyanánt mutatja be. Amint ugyanis Krisztus nem tette önmagát egyenlővé Istennel, ámbár Isten formájában volt, úgy minden egyes hívő emberben ugyanazon érzelemnek kell munkálnia, lett légyen bár szent nemzetségből való királyi pap, mégsem kell kérkedőnek lennie, mégse akarja magát mindenek fölé emelni, sőt inkább, akinek tisztességgel tartozik, meg kell azt annak adnia. Akik pedig akár tekintélyben akár valami másban nagyobbak nála, azokkal ne tegye önmagát egyenlővé, hanem legyen irántuk engedelmes, amíg él. Pál szavainak igaz értelmét azzal mutatja meg, hogy előrebocsátja ugyan az „aki habár Isten alakjában volt" kifejezést, ám csakhamar hozzácsatolja a tagadást is, s végül a tagadással ellenkező szócskát állított szembe, amelynek nem lenne helye, ha azt akarta volna, hogy Krisztust az Istennel egyenlőnek kell elgondolnunk. Ebben az esetben nem lenne olyan előzmény, amellyel ez a szócska ellenkeznék. Mert ha az lenne az érteltre, amit igen sokan vakmerően védelmeznek, hogy „aki habár Isten alakjában volt, nem gondolta zsákmánynak azt, hogy ő egyenlő Istennel", hanem inkább megalázta magát, ez azt jelentené, hogy aki mivel Isten formájában volt, méltán gondolta magát egyenlőnek az Istennel, de mégis megalázta magát. filézd azonban, milyen ügyetlenül Lenne ebben az esetben odatéve a „De" (sed) szócska. Ha Pál azt értette volna, amit ezek akarnak, önmagával került volna ellentétbe, mert az előbbiekben a korintusbelekhez kifejezetten így szólt: „Akarom pedig, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje a Krisztás, az asszonynak feje pedig a férfiú, a Krisztusnak a feje pedig az Isten" (1Kor 11,3). Ebből világos, hogy Pál az ember Krisztusról beszélt. Ezekről a szavakról írva Ambrosius így szól: „Méltó, hogy a Fiú fejének az Atyát mondjuk, mint az ő szülőjét. Mindazonáltal másképpen feje Krisztus a férfiúnak, és másképpen a férfi az asszonynak, és másképpen feje Isten a Krisztusnak. Isten pedig azért feje a Krisztusnak, mivel általa, vagy őtőle nemzettetett". Ezeket mondja ő. Egyébként, ha a mi magyarázatunknak nem sokat hiszel, jámbor keresztény, ott van neked Tertullianus, a legrégibb író, akit Erasmus a latin teológusok között a legeslegtudósabbnak ítél, aki ezt ugyanilyen módon magyarázta a Háromságról szóló könyvében. Az ő szavai a következők: „És méltán nyilatkoztatta ki Isten formájában, mivel ő is isteni hatalommal rendelkezett mindenek fölött és minden teremtmény fölött, és az atyja példájára Isten volt, azonban azt tulajdon atyjától nyerte el, hogy mindeneknek Ura és Istene legyen az Atyaisten formájához hasonlóan, akitől született és teremtetett. Itt tehát, habár Isten alakjában volt, nem gondolta vakmerően, hogy ő Istennel egyenlő. Tudta ugyanis, hogy ő az Atyaistentől való Isten, s így sohasem hasonlította vagy mérte magát az Atyához, tudatában volt ugyanis annak, hogy ő Atyjától való, és mindazt, amije van, azért bírja, mivel az Atyja adta neki. Így tehát a test fölvétele előtt, a test fölvétele után, továbbá a föltámadás után is minden dologban egyaránt teljes engedelmességet tanúsított és tanúsít az Atya iránt Mindebből igazolva van, hogy ő sohasem gondolt valami elrabolt istenségre, hogy önmagát az Atyaistennel egyenlősítse. Sőt ellenkezőleg, az Ő hatalmának és akaratának engedelmeskedve és alávetve, meg volt elégedve azzal is, hogy a szolga alakját felölthette." Ezeket mondja ő. Irenaeus pedig nemcsak hogy nem enyhíti valamely kétértelmű nyilatkozattal Krisztus mondását, hanem azt kutatva, hogy Krisztus miért nem szégyellte bevallani, hogy ő nem tudja, mikor jön el a végítélet, csak az Atya, azt tartja a legelfogadhatóbb indoknak, hogy ezáltal is meg akarta mutatni, hogy az Atya nagyobb Isten. Ezek az ő szavai. A 2. könyv 49. fejezetében pedig a következőket mondja: Ha tehát valaki azt kutatja, miért van az, hogy bár az Atya mindent közölt a Fiúval, s általa nyilatkoztatta ki azt is, hogy egyedül ő tudja a napot és az órát, melyet az Úr kinyilatkoztatott, nem talál annál alkalmasabb, illőbb és kisebb veszedelemmel járó okot, mint azt, hogy ő az egyedüli igazmondó Mester és Úr, s éppen őáltala kell megtanulnunk, hogy az Atya mindenek fölött van. Azt mondja ugyanis: „az Atya nagyobb énnálam." A mi Urunk nyilvánította ki tehát mintegy elismerés gyanánt, hogy az Atya előbbre tétetett. Ezeket a szavakat ő minden megkülönböztetés nélkül használta, amint azok a teozófisták is teszik, akik Krisztust megkettőzni merészelik. A legvilágosabban megvallotta azt is, hogy semmi veszedelem sincs abban, hogyha megtanuljuk az egyedüli igazmondó tanítómester által, hogy az Atya mindenek fölött van. Ezért Krisztus nem szégyenkezik megvallani, hogy ez nemcsak a mi, hanem az ő Istene is. „Felmegyek - úgymond - az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez" Jn 20,17). Ugyanezért Pál őt nemcsak Atyának, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus Istenének nevezi. „Áldott - úgymond - az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja..." (2Kor 1,3). Mivel ezt nem ügyetlenül magyarázzák némelyek emigyen: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja", ezért, hogy még világosabb legyen, idézem az ő bizonyságtételét. Az Efézusbeliekhez így szól: „Nem szűnöm meg hálát adni tiérettetek, emlékezvén reátok könyörgéseimben; hogy a mi Utunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek Atyja adja nektek a bölcsességnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerése által" (Ef 1,16-17). Ugyanezt bizonyítja a próféta is: „A te trónusod, Isten, örökkön örökké a te igazgatásodnak, a te-királyságodnak vesszeje. Szeretted az igazságot és gyűlölted az igazságtalanságot, azért kent föl téged Isten, a te Istened a boldogság olajával a sorstársaidnál jobban." Ezekből már mindenki jobban átláthatja, hogyan lehetséges, hogy egy Isten van, az Atya, ámbár a Fiú is Isten. Ugyanis, mivel Krisztus Atyja nemcsak a mi Istenünk, hanem az ő Fiáé is, egészen tisztán áll előttünk, hogy ő maga az egyedülvaló Isten és mindeneknek Atyja. Mivel pedig Tertullianus elég világosan kifejti ezt a Háromságról szóló könyvének a végén, az olvasót odautaljuk, hogy személyesen magát Tertullianust szíveskedjék meghallgatni. Hallgassa meg továbbá Justinoszt is, aki Triphon zsidó ellenében írván nem habozik Krisztust, Atyjától második Istennek nevezni.

A régieknek ezt a tanítását az egy Atyaistenről mintegy mellékesen helyeztük ide, hogy az olvasók megértsék: nemcsak maga Krisztus és az apostolok, hanem az ősi egyház kiváló doktorai is visszatértek az egyedülvaló Atyaistenről szóló tanításra, továbbá megőrizték előjogát és méltóságát is, hogy az ember és az Isten Krisztusnál egyaránt nagyobb legyen (amint ezek mondják), ellentétben azzal a tannal, amelyet most a szofisták tanítanak. Mivel pedig köztudott, hogy azoknak az írásait kivakarásokkal és hozzátoldásokkal megrontották, szinte mindenütt ellentmondások találhatók ezekben ezt a cikkelyt illetőleg is, s ezért őszintén megvalljuk, hogy mi ezeknek a tekintélyét és tanítását biztonsággal nem követhetjük, elfogadásukhoz hozzá nem járulhatunk. Ha ugyanis elfogadnánk az örök és egylényegű Fiúra vonatkozó tanítást, lehetetlenné válna, hogy ne ismerjük el az Atyával való egyenlőségét is, amint ezt a szofisták helyesen mondják. Figyeld meg tehát Olvasó, hogy milyen halálos labirintusokba keverednek bele, ha az isteni ige helyes irányától eltérnek, és - saját érzelmeiktől elragadtatván - milyen szégyenletesen kell állandó küzdelmet folytatniuk és vetélkedniük a kegyes emberek legnagyobb megbotránkozására. De megtanították nekünk az apostolok, hogy mindennek szükségszerűen meg kell lennie az egyházban, s ezért nyugodt lélekkel kell elviselni, hogy közöttetek szakadások, botrányok és eretnekségek legyenek.

Vissza a Tartalomhoz

MÁSODIK MAGYARÁZAT AZ ISTEN FIÁRÓL, HOGY A MI KRISZTUSUNK EGYETLEN JELZŐJE SEM ILLETI MEG AZT AZ ŐRÖKKÉVALÓT

HETEDIK FEJEZET

Mivel a különböző időkben keletkezett két természetnek a szofisták által kigondolt egysége elhitethetné velünk, hogy az egyetlen lényben összekapcsolt két fiút kell tisztelnünk, derekas küzdelmet kell folytatnunk azért, hogy - lelkünknek hosszú rabsága után - az egyik eltávolítható legyen. Ha az Atya hiposztázisából született amaz örökkévalót, aki tiszta Isten és nem ember, megtartjuk, akkor azt az embert, aki a Szendétektől fogantatott, csak az ember fának és nem az Istenének kell vallanunk, amint ezt Melius Péter nem is szégyellte többször is állítani. Mert ha Kálvinnal azt fogjuk is mondani, hogy azt az örökkévaló fiút Isten tulajdonképpeni fának kell neveznünk, nem kerülhetjük el, hogy azt a valóságos embert viszont ne tulajdonképpeninek nevezzük, s így két Fiút vezetünk be, egy tulajdonképpeni fiút, s egy másik nem tulajdonképpenit. Hogy tehát ez a tanítás a mi korunkban megtisztuljon, komolyan meg kell vitatnunk, hogy a kettő közül melyiknek kell Isten egyszülött fiának lennie. Elérkezett ugyanis az egyház helyreállításának az Úrtól megállapított legújabb ideje.

Olvasd tehát figyelemmel alábbi két magyarázatunkat Krisztusunkról, az Isten Fiáról, és mérlegeld, nehogy a kiérleletlen ítélet megelőzze az igaz ismeretet. Itt mi ugyanis a két Szövetségnek legszilárdabb tanúbizonyságaiból mutatjuk ki, hogy sohasem volt Istennek olyan fia, akit ne mondtak volna embernek vagy férfiúnak, a Názáreti Jézusnak, fölkentnek, egyszülöttnek és Istennek is, s kérvén kérjük ellenfeleinket, hogy ők is mutassák ki az ő Krisztusukat, az örökkévalót ugyanazon forrásból, a megkívánt legvilágosabb tekintélyekből, hogy ezáltal végre a bibliai helyek szorgalmas összegyűjtése megtörténvén, az egyház megítélhesse, melyik látszik a kettő közül igazabb és az írásoknak megfelelőbb véleménynek.

AZ ELSŐRŐL, HOGY A MI KRISZTUSUNK EMBER VAGY FÉRFI

Senki sincs, aki kételkednék abban, hogy az embernek fia ugyanazt jelenti a zsidóknál, mint az ember, ezért Krisztus e szóhasználat szerint gyakran az ember fiának nevezte magát, valamint azt is kijelentette, hogy ő ember (amit sok felől össze lehet gyűjteni: Mt 12,8; 13,55; 16,13; és 24,30 és Zsolt 8,5-9). Hogy pedig Krisztus sehol sohasem akarta magát nyíltan Istennek nevezni, és az apostolok ugyanőt gyakrabban nevezték embernek és férfiúnak, s ritkán Istennek (amint Erasmus Stunicával szemben fölényesen bizonyította), annak okait te magad is alaposabban megfontolhatod. Pál bizonyosan mindig embernek nevezte Krisztust, habár tudvalevő, hogy a Róm 9,5-ben az Isten név adatott mellé. Továbbá az 1Tim 2,5-ben: „egy úgymond - az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus". Úgyszintén Róm 5,19: „Mert miképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek: azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek". És: „miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is" {1Kor 15,21). És 1Kor 15,47: „Az első ember földből való, földi; a második ember az Úr, mennyből való". A Lk 24,19-ben is így szólt Jézusról Kleofás: „ki próféta volt". És Jn 1,30: „utánam - így szólt Keresztelő János - jön egy férfiú". És ApCsel 2,22: „A názáreti Jézust, azt a férfiút, aki Istentől bizonyságot nyer'. És ApCsel 17,31: Isten ,;megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt". És Jn 4,29: „Jertek, lássatok egy ember'. Ezs 53,3 pedig „a fájdalmak férfiá"-nak és a férfiak között legújabbnak nevezi. Zak 6,12: „Ime egy férfi, a neve csemete". Itt-ott gyermeknek is nevezik, mint Mt 1,25; Ézs 9,6; és 45.

Mondják meg hát a szofisták, kicsoda az, akit Isten az angyalok fölé emelt? - Zsid 1,3. Vajon valami Istent vagy második személyt, vagy pedig az ember Jézust? Mi az, amit Dávid csodál? - Zsolt 8,5-7. Krisztusnak azt a nagy dicsőségét, hogy mindenek őneki lesznek alárendelve? Vajon annak az örökkévaló Istennek, Krisztusnak lesz valami olyasmi alávetendő, amit még nem kapott volt meg, s a jövőre maradt, amikor az Atyával majd egyenlő lesz? De kit is nevezne Dávid Úrnak a szofisták szerint? - Zsolt 110. Valami elmúlt Krisztust, Istennek Fiát vagy az eljövendőt? Vajon nem arról az Istenről beszél, aki ülni fog Istennek jobbján, s akit mindenek vártak?

Gondold meg tehát, miért hangsúlyozzák annyiszor az apostolok az „ember" és a „férfiú" szót. Annak a háromságnak a második személyéről, vagy az örökkévaló és láthatatlan Fiúról pedig sehol, semmi említést nem tesznek, s végül, vajon az „ember" vagy „férfiú" név alkalmazható-e arra a láthatatlanra, és vajon mennyi képtelenség következik abból, hogyha nekünk Isten fiaként kell tisztelnünk azt, aki csak ember, hiszen ez csak tropikusan lenne tehetséges, s aligha lehetne egy asszonynak és Dávidnak a magja, s ellentmondásba kerülnénk Isten további ígéreteivel is.

A MÁSODIKRÓL, HOGY NÁZÁRETI JÉZUS

Senkit sem hiszünk annyira tudatlannak, hogy azt merné állítani: annak az örökkévaló Fiúnak, akiről azt mondják, hogy a Háromságnak a második személye, valaha is a Názáreti Jézus név adatott volna, mivel a régieknek és az újaknak egybehangzó véleménye szerint tudva levő, hogy ez a név csak a száztól születendő gyermekre illik, nem másra, és ezt a körülivetélés napján ruházták reá. Mivel pedig ez bizonyításra sem szorul, csak azokat a helyeket idézzük az Újtestamentumból, amelyek ezt világosan kinyilvánítják.

Lukácsa Názáreti Jézusról így szól aki férfiú, próféta volt: Lk 24,17-19; ApCsel 4,10: „a Názáretbeli Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek". És a 2,22-23; s 3,6-ban: „a názáreti jézus Krisztus nevében kelj föl és járj!" És a 13,23-ban: „A Dávidnak magjából támasztott Isten, ígérete szerint, Izraelnek szabadítót, Jézust". És a 22,8-ban: „Én vagyok a názáreti Jézus, akit te kergetsz". És a 26,9-ben: „elvégeztem magamban, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem". És Mt Z,23: „hogy názáretinek fog neveztetni". És a 26,71-ben: „Ez is a Názáreti Jézussal vala". És Lk 18,37: „a Názáretbeli Jézus megy el arra". És Jn 18,4-5: „Kit kerestek? Feleltek neki: A názáreti Jézust. Mondta nekik Jézus: Én vagyok" Lásd Mk 1,9; 10,33; 16,6. És Jn 9,35-37. És 19,19 a kereszt feliratáról „A Názáreti Jézus a zsidók királya".

Ha tehát a Názáreti Jézus név egyedül az emberre illik, ki lesz olyan istentelen, aki valami Istennek valamiféle olyan Fiát akarna költeni, akit nem neveztek, és nem is nevezhető Názáreti Jézusnak. Vajon nem két fiút vezetnénk-e be nyilvánvalóan ezen a módon, egyiket mint a Názáreti Jézust, a másikként pedig azt, akit sohasem neveztek annak, és tulajdonképpen nem is lehet Názáreti Jézus.

A HARMADIKRÓL, HOGY KRISZTUS VAGY FÖLKENT

Ki lenne továbbá olyan őrült, aki azt mondaná, hogy az az örökkévaló és az Atyával egylényegű fiú valaha fölkenettetett? A zsidók bizony sohasem kételkedtek abban, hogy az az ember, akivel viaskodtak, Jézusnak neveztetett-e, hanem azon vitatkoztak, hogy vajon Krisztus-e, azaz ő-e a megígért Messiás. Pál ezért mindig arra intette őket, hogy higgyék el, hogy ez az ember, Jézus, a Messiás, azaz Krisztus, vagy fölkent: ApCsel 9,20; 17,3; 18,5.

Ugyanezt igyekezett nagy hévvel Apollós is bizonyítani: ApCsel 4 és 10,37kk- ahol Péter sem törekedett másra, minthogy azt bizonyítsa, hogy Jézus a Krisztus.

Sohasem fogsz találni semmit (még a legkisebb igét sem a Szentírásban), ami Krisztust egy másik Isten-fiúnak mutatná, mint annak az embernek, kiről azt mondják, hogy „fölkenettetett" és a Szentlélektől fogantatott.

Hogy pedig belássad, hogy a Krisztus dicsőítése csak az emberi természetre vonatkozik, nézd meg az ősi egyház szentatyáinak csaknem mindegyikét. Egyedül az Antikrisztus az, aki tagadja, hogy az embert mondják az egyszülött Krisztus Jézusnak.

Ámde Krisztus igaz egyháza mindig azt prédikálta, hogy a szűztől született Jézusa megígért Krisztus, és meg is adatott. Lásd 1Jn 2,22: „Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy a Jézus a Krisztus?". És az 5,1: „Mindaz, aki hiszi, hogy a Jézus a Krisztus, Istentől született;". Az Evangéliumban is a 6. fejezetben, Jn 6,69) és Mt 16,16-ban Jézusról a következőket mondja Péter: „És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istermek Fia". Úgyszintén Jn 20,31 „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus". Lásd Mátét is 1,16 és 3,13-17-ben, aki ezt mondja: amely asszonytól született az a Jézus, akit Krisztusnak mondanak. Úgyszintén a 27,17: , Jézust, akit Krisztusnak hívnak". És Mk 8,29, ahol Péter az Úr kérdésére ezt feleli: „Te vagy a Krisztus". És Lk 4,41: „tudták, hogy ő a Krisztus", nem pedig azt tudták, hogy őbenne van egy másik örökkévaló Krisztus, vagy hogy ez egyesült vele.

Gondold meg, milyen nevetséges lenne Keresztelő János mondása, mikoris így szólt Jn 1,20: „Ne higgyétek, hogy én vagyok a Krisztus", ha a Krisztus név azt az örökkévaló fiút és a második személyt jelentené? Vajon azt hitte János, hogy ő maga volt a Krisztus, valami örökkévaló Isten? Mit akart hát Péter, mikor így szólt: „Te vagy ama Krisztus" - Mt 16,16_ Miért nem azt mondta: „Benned van ama Krisztus, aki öröktől fogva volt". Lásd: Jn 10,34-36 és Lk 22,70. De hogy mindent egy helyre hozzak össze, nézd meg, mit mond Péter az ApCsel 2,36-ban: „Bizonyosan - így szólt - tudja meg Izraelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek". Ki meri ez alapján azt mondani, hogy Péternek valami halhatatlan Jézusról volt tudomása, és ezt akarta a világ tudtára adni. De Pál is az ApCsel 13,23-ban azt mondja: Isten ígérete szerint Dávid magjából támasztotta a Krisztust, akit ti megöltetek. S mi mást tesznek az apostolok ApCsel 4,10-12; 7,56; 10,370 és 17,31, minthogy azt vésik elménkbe, hogy Jézus a Krisztus. Az 1Kor 1,23-ban azt mondja Pál: „Mi pedig a megfeszített Krisztust prédikáljuk,", és ugyanott a 2,2-ben: „Mert nem végeztem, hogy másról tudjatok, mint a megfeszített Jézus Krisztusról". És Jn 4,25, ahol a szamaritánus asszonyról szól: „Tudom, hogy Messiás jön, akit Krisztusnak mondanak", és mikor Jézus felel neki: „Én vagyok, aki veled beszélek" {Jn 4,26). Mt 16,20: maga Krisztus kijelentette a tanítványoknak, nehogy megmondják valakinek, hogy ő maga a Krisztus.

Gondold meg tehát, vajon a próféták és az apostolok Istennek valamely más fiát akarták-e a Krisztus elnevezéssel jelölni, azt, aki nem volt felkenhető? Vajon - mondom - nekünk valóban tisztelnünk kell egy felkent fiút és egy másik fel nem kentet is?

A NEGYEDIKRÓL, HOGY AZ EMBER NÁZÁRETI JÉZUS KRISZTUS ISTENNEK EGYSZÜLÖTT ÉS TULAJDON FIA IS

Arról a fiúról, akit a mennyei Atya, a próféták és az apostolok Isten fiaként támasztottak előnkbe, bizonyságot tesz majdnem az egész Szentírás, amely sohasem tett semmiféle említést másról, mint arról, aki Szentlélektől fogantatott. Gondold meg először, hogy Isten milyen fiút és Messiást ígért Ádámnak és Mózesnek, Ábrahámnak és Dávidnak. Aztán, kiről prófétáltak, vagy kit láttak lélekben a próféták, de gondolkodj e2 azon is, hogy a próféták a múltról jósoltak-e vagy a jövendőről? Vajon a pátriárkák és Dávid Istennek elmúlt fiában hittek, vagy az eljövendőben? Vajon - kérdezem vártak-e a zsidók valaha Messiást azon kívül, aki Ábrahám ágyékából volt eljövendő? S kérdezd meg őket, hogy más iránt vágyakoznak-e most is. Itt két dolgot jegyezz meg, nehogy a szofisták megcsaljanak.

Az első Lukácsnál olvasható: ;,Ami tőled születik, az szentnek hivatik, Isten Fiának" (Lk 1,35). A szofisták, mivel nem akarják, hogy az ember Jézus Krisztus valóban szentnek legyen mondható, hacsak nem a természetek egyesülése által, azt akarják, hogy az az egyedülvaló, örökkévaló fiú legyen szent Te azonban gondold meg, vajon nem az ember Krisztust kell-e szentnek mondani, hiszen ő az igazán bűn nélkül való? Nézd meg tehát azt a nyilvánvaló nyilatkozatot, amelyet maga Lukács tesz a következő fejezetben, ahol azt fejti ki, hogy miért nevezte az ember Jézust szentnek. Mivel úgymond - ő maga az a férfiú, aki az anyaméhet megnyitja, valóban, minden férfiú, amely az anyaméhet megnyitja, az Úr által szentnek fog neveztetni (2Möz 13,2; 34,19; 4Móz $,17). Szorgalmasan jegyezd meg ezeket

A második, ugyanazon fejezetben a következő: „A Szentlélek száll te reád, és a Magasságbeli ereje árnyékoz meg téged" (Lk 1,35). Itt a szofisták szokásos álomképeikkel megkísérlik „a Magasságbeli ereje" kifejezés alapján ránk erőszakolni azt a láthatatlan fiút Halljad hát, mi a magasságbeli ereje! Lukács itt „erő" névvel ugyanazt jelöli meg, amit a 24,49-ben és ApCsel 1,8-ben, ahol többször megismétli ugyanazt: „vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok". Ugyanilyen módon ugyanezt jelenti ki Lukács az 1,17-ben: János Illés lelkével és erejével jön majd el.

Mivel más próféták nem kapták meg prófétai lélekkel együtt a csodatevés adományát is, mint Illés, joggal mondták róla, hogy benne lélek és erő, vagy lélek és bátorság van. Ugyanilyen ereje volt Jánosnak is az anyaméhtől fogva, s így azt hirdette, hogy őt erő szállotta meg. Volt ereje arra is, hogy az istenteleneket az ő Istenéhez térítse, csodát tevén, mint Illés, akinek a szavára az igazság bizonyítékaként tűz szállott alá a mennyből, miután vizek özönlöttek az altár fölé (2Kir 18,34-38). A lélekkel társult erő tehát valami sajátságos hatalmat és ajándékot jelent, nem pedig metafizikai dolgokat.

A lélek és az erő között az a különbség, hogy nem minden lélekben lakozik ugyanolyan erő, egyik ugyanis ilyen, a másik pedig olyan, és ezért kívánta Illésnek kétszeres lelkét Elizeus, tudniillik a prófétálásnak lelkét és a csodatevésnek erejét. Ugyanezen a módon vették az apostolok is a szentlelket és az erőt, hogy így - eltelve nagy hatalommal és a csodák erejével Krisztus feltámadásáról tanúbizonyságot tegyenek ApCsel 1,5 és 4,12. Bizonyára nem hiábavaló az a kötőszó, hanem valamit hozzáad, mint amikor azt mondják, hogy szentlélekkel ÉS tűzzel, a tűz hozzáadása erőt ad és a megtisztulás hevességét, ApCsel 6,3. Eltelnek a férfiak szentlélekkel és bölcsességgel, hogy így a lélek közönséges ajándékán felül legyen alkalmas bölcsességük a küzdelemre. Ezekből igen világosan megérthető, miért mondotta Lukács azt, hogy a Názáreti Jézust Isten fölkente szentlélekkel és erővel, szentlélekkel és bátorsággal (ApCsel 10,38), ahol az ÉS kötőszó nem azt teszi, hogy az erőt metafizikailag kell érteni, második személy gyanánt avagy a megtestesült fiúként, hanem azért áll itt, mert Krisztus lelkének van bátorsága, ereje és hatalma mindeneket megtenni. Vedd hozzá: Lukács nem azt mondta, hogy azt az erőt nevezik Fiúnak, hanem azt, hogy [a Fiú] Isten erejétől született Máriában, s hogy azért Istennek Fia, mert Mária nem ismert férfiút. Ezért is mondjuk azt, hogy Mária a Szentlélektől került áldott állapotba, és Krisztus maga a Szentlélektől fogantatott, és kenetett föl, Ézs 48,61 és Mt 1,21. Nem azért, mert egy másik személy született az elsőtől vagy a harmadiktól, hanem, azért, mert ez maga az, aki a Szentlélektől és Máriától született, Istennek tulajdon fia. Így értelmezi ezt a helyet Irenaeus ötödik könyvének elején. „Máriától - mondja - született a Magasságbelinek a fia". Augustinus is rákényszerült arra, hogy így értelmezze ezt a helyet a János evangéliumához írt 99. értekezésben: „Az Isten ereje mondja - maga a Szentlélek, amely tevékeny Krisztus születésében.

Gondold meg tehát, hogy Krisztusnak nem volt férfiú atyja, kinek a fiának tartotta magát, ha annak a vakon születettnek, aki azt kérdezte tőle, hogy kicsoda Istennek ama fia, akiben hinni kell, így felelt: „Láttad is őt, és aki beszél veled, az az". Jn 10,37). Figyeld meg kérlek, vajon valami láthatatlan fiúról beszélt-e Krisztus, s a természetek egyesülése által szólott-e. Gondold meg - mondom -, vajon szofista volt-e az a szegény vak ember, avagy Márta vagy a százados, illetőleg az eunuch, s hogy vajon az a főpap arra a második megtestesültre gondolt-e, mikor Krisztust kikérdezte arról, hogy vajon az áldott Isten fia-e? S vajon Krisztus szofista módjára felelt-e neki, mikor így szólt: „Én vagyok" Mk 14,62. És Lk 22,67: Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk. Mondta pedig nekik: „Ha mondom nektek, nem hiszitek", majd később a következőt mondja: „Ti mondjátok, hogy én vagyok!" (Lk 22,70). Hogy tovább ne tartsalak fel, nézd meg ezeket a helyeket: Mt 4,1-10; 16,13-20; és 26,61-64. Mk 1,11; és 5,7. Lk 1,31 33; Jn 1,29, ahol azt mondja Keresztelő János: „én láttam és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia"; és a 6,67-71 és a 20,31 ahol azt mondja: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézusa Krisztus, az Istennek Fia"_ Lásd még ApCsel 3,26; 4,27; 8,37 ahol azt mondja az eunuch Fülöpnek: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia"_ Lásd még 15,11; 16,31; 26,23; 1Kor 1,9; lJn 4,9; 5,20. Halld meg magának a Krisztusnak a szavát, aki a Jn 8, 54-ben ezt mondja: „az én Atyám az, aki dicsőít engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek."

Ez tehát az Isten egyházának egyetlen fundamentuma, valamennyi szentnek egyedüli hite, hiszen sehol sincs szó a Szentírásban olyan Krisztusban való hitről, ahol ne a názáreti Jézus Krisztusban, Isten Fiában való egyszerű hit fogalmazódnék meg. Ámde a mi gúnyolódó arisztarchoszaink azt mondják, hogy ez az ember valamiféle emberi mivolta szerint ugyan Istennek Fia, de nem emberségének okán. Az pedig, aki őbenne van, vagy egyesült vele, sajátosabban Istennek fia, s azt tartják, hogy az a Szenttétektől fogantatott ember nem más, mint a másik láthatatlan és halhatatlan fiú öltözete. Mutassák ki azonban, hogy a Szentírásban bárhol is a fiú néven valami módon az örökkévaló és láthatatlan fiút lehet érteni. Mi ugyanis állhatatosan azt hirdetjük, hogy a Jézusnak, a Krisztusnak és a Fiúnak a dicsérete kizárólag az emberre vonatkozik. Álljanak hát elő a szofisták és véleményünket Isten igéjéből cáfolván bizonyítsák be az Atya hiposztázisából származó öröktől fogva való Fiú születését. A mi egyházaink ugyanis vonakodnak elismerni Istennek azt a Fiát, akit a természetek egyesülése nélkül sem embernek, sem fölkentnek, sem Názáreti Jézusnak nevezni nem lehet

AZ ÖTÖDIKRÓI,, HOGY UGYANAZ AZ EMBER JÉZUS KRISZTUS EGYBEN ISTENNEK FIA IS

Itt kérlek, hegyezd füleidet, mert az összes tévedéseknek ez volt az elsődleges forrása. A pápisták ugyanis a mi evangélikusainkkal egyetemben (nehogy több Istent vezessenek be, vagy megszegjék a minden tekintetben való egyenlőségre vonatkozó elképzelést) azt állították, hogy Krisztus az a magasságbeli Isten, akin kívül más nincsen, az istenségnek kettős módját álmodva meg: a kinyilvánítottat és megtestesültet, továbbá az elrejtettet és meg nem testesültet.

Stancarus követői (nehogy az egyik Istent közbenjáróvá tegyék a másik Istennél] azt állították, hogy Krisztus csak emberi természet szerint volt közbenjáró. A szofisták labirintusából származó ellenfelek mindegyike gyerekes módon felzúdult ugyan ez ellen az elképzelés ellen, ám valójában nem találsz egyetlen tudóst sem, aki Augustinusnak a háromságtól megfogalmazott tanítását követve jogosan térne el Stancarusnak a közbenjáróról megfogalmazott elképzelésétől.

Brentius is sokat játszadozott, hosszasan filozofálván az ő nevetséges mindenütt jelenvalóság-tanával Ő azt akarta, hogy Krisztusnak amaz öröktől fogva született istensége lehessen jelen mindenütt, amely egyesült a Krisztussal, ámbár leginkább maga Krisztus mond ellent Brentiusnak. Márpedig Brentius ezt nagy erőlködéssel bizonygatja, nehogy elessék Krisztusnak az útvacsorában való amaz anyagi jelenvalósága (amely a testi emberhez méltó), s közben pironkodás nélkül Isten mindenhatóságában vagy a csodákban keres menedéket

A nesztoriánusok is (miután egykor megengedték a két természetet és különböző módon a kétféle születést) erősen védelmezték később, hogy Krisztusban elválaszthatatlanul egyesült két fiú.

Az eutychiánusok nem tudván, hová forduljanak, azt állították, hogy Krisztusban csak isteni természet van, mivel ez mindeneket könnyen beteljesíthet a test segítsége nélkül is, s nehogy ezáltal kénytelenek legyenek két fiút vallani.

Az ariánusok, látván a görögök átkozott tanítását Krisztus istenségéről (nehogy több Istent csináljanak), azt állították, hogy Krisztus öröktől fogva egyszerű teremtmény volt.

A szabelliánusok nem ismemén el, hogy az a három személy semmi más, mint három Isten, s hogy a görögök csupán játszanak a szavakkal, úgy védekeztek, hogy az a három személy pusztán három név volt.

A Fiú istenségére vonatkozó tévedésekre nem kis mértékben a héber nyelv nem ismerete adott okot, hiszen ebben van meg egyedül az istenségnek minden neve. Mivel ugyanis a görögök {az istenségnek ezen a három nevén kívül: Theos, Chyrios és Tetragrammatos, mást nem tudtak] attól félvén, hogy több Istent vagy Urat csinálnak, kénytelenek voltak új tanokat és koholmányokat kiagyalni, mert nem tudtak mit kezdeni azzal, ahol az írás Istent és Istent nevez, vagy Urat és Urat a Zsolt 44: „Fölkent téged oh Isten, a te Istened" és ez: 2Tim 1,18: „Az Úr engedje meg neki, hogy találjon irgalmasságot az Úrnál".

Így a hebraizmusoktól visszariadván, és úgy vélvén, hogy a Szentlelket megmenthetik a tévedéstől (nehogy úgy látszódjék, hogy az írás két Istent mond imádandónak), inkább akartak a saját agyukkal esztelenkedni, mint az írás sajátos kifejezésével számot vetni, vagy magát a dolgot alaposan megvizsgálni. Azonkívül attól félvén, hogy az Atya és a Fiú egylényegűsége és minden módon való egyenlősége csorbát szenvedhet, furcsa koholmányokat költöttek Krisztus istenségéről, új szabályokat alakítottak ki, különféle megkülönböztetéseket, természeteket, származásokat, a természetek egymással való közléseit, és kimondhatatlan önmaguktól valóságokat agyaltak ki, melyekkel őmagukat és minden utódjukat egyaránt megbolondították.

A héberek pedig, akik Isten és Isten között világos nevekkel tehettek különbséget, nem küzdöttek ilyen nehézséggel, és nem voltak kénytelenek új teológiát alapítani azért, hogy kikerüljék a több istenben való hitet. Így ők maguk mindig az egy, egyedülvaló igaz Istent, a Jehovát tisztelték, akin kívül más, őhozzá hasonló nem volt, és nem is lehet, a többieket pedig, az egyetlen által alkotottakat sajátos jelzőikkel igen könnyen elkülöníthették egymástól: egyeseket „Shaddai", másokat „Hu", ismét másokat , Jah", megint másokat „Adonai", másokat „El", másokat „Ehie" vagy „Elohim"nak nevezvén az Úrnak előírt kifejezésmódja szerint, és sohasem volt vita közöttük Krisztus istenségéről (amint nálunk van). Soha nem is lett volna, ha elhitték volna, hogy a Messiás, Istennek tulajdon fia a Szentlélektől a szűz méhében fogantatott De Isten, akinek kegyelme odaadta tulajdon fiát is a halálra, s aki gazdag a könyörületességben (miután összegyűjtötte a kiválasztott nemzeteket), az ő Izraeljét is meg fogja menteni. És akkor pontosan meg fogjuk érteni, mekkora különbség van az isteni és emberi jövendölések között.

Most pedig erőtlenségünk mértékéhez képest fogjunk hozzá Krisztus istenségének magyarázatához, az ő maga tanítása szerint. Először is tudnunk kell, hogy Krisztus, Istennek Fia gyakran isteni jelzőkkel volt fölékesítve az Ó- és az Újtestamentumban. A következő elnevezésekkel illették ugyanis: Immanuel, Adonai, erős Isten, az eljövendő idő Atyja, úgyszintén örökké áldott Isten, mindeneknek Ura. Mondották még róla a következőket: Üdvözítő és Megváltó, az üdvösség fejedelme. Mindezek világosan megmutatják Krisztus Istenségét, és sohasem volt kétséges, hogy vajon Krisztust „Isten"-nek kell-e mondani, hanem mindig azt kutatták és vitatták, hogy mi módon birtokolja az istenséget.

Másodszor figyeld meg. Krisztus soha, sehol sem nevezte magát Istennek, hanem a leggyakrabban embernek. De ritkán tették ezt az apostolok is, s ez a józanság pedig arra kellene intsen minket, hogy az Isten titkairól ne vakmerően, az ige nélkül fecsegve vitázzunk, mivel az Istenről az igén kívül még igazat mondani is a legveszedelmesebb dolgok közé tartozik.

Harmadszor, hogy egyetlen istenség van, és ez oszthatatlan, s ennek eredete egyedül az Atya, aki azt egyedül birtokolja önmagától, s a saját akarata szerint osztja meg másokkal

Ezeknek előrebocsátása után mérlegeljük, mi módon igényli Krisztus maga magának az istenséget - Jn 10,34. Vádolják Jézust a zsidók, akik azt mondják, hogy ő Istent káromolja azért, mert bár ember volt, Istennek tette meg magát. Jegyezd meg, hogy Krisztus ott a zsidóknak felelvén, kettős érvet használt istenségének bizonyítására, hogy ezzel a helyes útra vezesse a hitetlen zsidókat. Krisztus ugyanis nem tagadta, hogy ember, illetőleg Isten, hanem istenségének minőségét akarta először bebizonyítani az erősebb érvből kiindulva. Tette ezt a megszentelésnek, a származásnak, avagy a fölkenetésnek módjából kiindulva, előrebocsátván az Írás bizonyosságát a 82. zsoltárból, mely ezt tartalmazza: „Én mondottam: Istenek vagytok". „Ha - úgymond - azokat isteneknek mondta, akikhez az Isten beszéde lőn (és az írás meg nem kerülhető), akkor miért vádoltok engem istenkáromlással azért, mert Isten fiának neveztem magam, hiszen engem mérték nélkül kent fel, s megszentelt engem mindenek fölött Jn 10,35-36). Mintha azt mondaná, „ha Mózes, Kürosz és az angyalok isteneknek neveztettek, és nem voltak az Atya által úgy megszentelve, amint látjátok, hogy én vagyok, mennyivel inkább lehetek én Istennek nevezhető, aki sorstársaim előtt és mértéken túl a királyok királyává kenettem?" Jegyezd meg, kérlek, vajon Krisztus azt akarta-e, hogy önmagát azzá a magasságos Istenné tegye, akiről mindig azt hirdette, hogy ő annak a Fia? Ha csakugyan ez lett volna Krisztus szándékában, kétségtelenül nem fogott volna bele sem miféle hosszas bizonyításba, mert nyilvánvalóan nem az Atyaistenről beszél, aki egyedül a magasságbeli, hanem az általa alkotott istenektől, és ezt hozza elő istenségének bizonyítéka gyanánt.

Másodszor, mikor Jézus megtudta, hogy a zsidók nem hiszik, hogy ő a Szentlélektől fogantatott, hanem inkább József magjából (amint mondták), Krisztus egy másik érvhez folyamodott, egy ismertebbhez, a hatalomból vett érvhez, hogy megmutassa a zsidóknak, hogy ő hatalmánál fogva is Istennek mondható.

„Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem - úgymond -, ne higgyetek nekem; ha pedig azokat cselekszem, ha nekem nem hisztek is, higgyetek a cselekedeteknek, hogy megtudjátok és elhiggyétek, hogy az Atya én bennem van, és én őbenne vagyok" Jn 10,37-38).

Ebből a világos szövegből következtess tehát arra, hogy milyen okokkal akarta Krisztus bizonyítani, hogy ő Isten, s ne légy magánál Kosztusnál elmésebb.

Azonban állításunk megerősítése végett jegyezd meg Ézsaiás mondását: 7,14 és 9,5, aki azt a fiúcskát csodálatos tanácsosnak és Istennek, s erősnek nevezi; csodálatosnak, ti. szűztől születése miatt, tanácsosnak tanítása miatt, Istennek csodái miatt, és erősnek a büntetések legnagyobbikának elszenvedése miatt. Fontold meg azt is, milyen Krisztust nevez Pál Istennek (Róm 9,5), vajon a láthatót, a Dávid magjából származót, avagy a szofistáknak ama láthatatlanját? Ott ugyanis így van: „Akiké az atyák, és akik közül való test szerint a Krisztus, aki mindeneknek felette ötökké áldandó Isten". Nézd, melyik Krisztusról beszél, és melyik Krisztusra utal, ez a vonatkozó névmás: „aki". Gondold meg azt is, miért mondják, hogy egyedül Krisztus volt bűn nélkül való, vajon nem azért-e, mert a megszentelés Szent Lelke által minden osztályosát meghaladó mértékben kenetett föl?

Nézd meg a 8. zsoltárt is, ahol Krisztust „Elohim"-nak nevezi, és a 110. zsoltárt: „Adonai", s a 96. ismét „Adonai", amelyek mind a hatalomnak jellemző nevei, amely hatalmat az összes teremtmények fölött az Atyától kapta az ember Krisztus. Nézd, mily nagyot ártott nekünk a héber nyelv nem ismerete. Ha a görögök és a latinok az istenség neveit {a héberek nyelve szerint) meg tudták volna tartani, sohasem vezettek volna be annyi személyes istent, annyi természetet a Krisztusban, annyi születésmódot, és Istennek annyi Fiát. Azt mondjuk tehát hogy Krisztus Isten, először is azért, mert a Szentírás világosan vallja: Róm 9,5; Jn 20,28; Ézs 9,6.

Másodszor, mivel Isten Fia a Szentlélektől és nem egy férfi magjától fogantatott, az Atya által mindenek fölött megszenteltetett, és minden hatalommal megajándékoztatott: Jn 10,30; 10,34; és Mt 28,19.

Harmadszor, mivel tisztelendő, mint az Atya, és imádandó az angyalok által is, mert adatott neki név, s olyan dicsőség és tisztesség, hogy Jézus nevére minden térdnek meg kell hajolnia: Fil 2, 10; Róm 14, 11; Ézs 45, 23.

Negyedszer, mivel azt mondják, hogy Isten által mérték nélkül fölkent egyedülvaló Isten, és tudva van, hogy őbenne testileg lakozik az istenségnek teljessége, kiváltképpen cselekedeteinek hathatós ereje folytán, amely erő soha senkinek sem engedtetett meg oly mértékben cselekedni; ugyanis egyedül Krisztusnak adatott, hogy önmagától cselekedje azokat: Jn 5,20-22. Az örökkévaló Isten ugyanis úgy látta jónak, és az volt az ő tetszése önmaga megdicsőülésére, s végtelen kegyelnének, szeretetének és jóságának mireánk való kiterjesztése végett, hogy ezt az embert, ezt az ő tulajdon fiát Istenné emelje, és jobbjára felmagasztalja. Ezért Tertullianus a Háromságról írt könyvében méltán mondja, hogy Krisztust Istennek kell tartanunk, mivel ő Istennek Fia. És Irenaeus 3. könyvének 21. fejezetében azt mondja, hogy Krisztus azért neveztetik Istennek, mert azt a kitüntető származást nyerte volt, amely a magasságos Atyától van egy szűznek a méhében.

Ám tovább erősködnek itten a szofisták, ezt mondván: „Krisztus Isten ugyan, de nem ő az a magasságbeli, s így hát két Isten lesz". Ezeknek röviden azt feleljük, hogy nem alkotunk két Krisztust, de nem csinálunk különböző istenségeket sem, mivel az Atya a saját egyetlen istenségét közölte vele mértéken felül, nem tanítjuk ugyanis azt, hogy Krisztus valaha is az Atyáéhoz hasonló nagyságú, önmagától való istenséget birtokolt, vagy valami második megtestesült istenséget, vagy hogy ez az ember Krisztussal volt egyesítve, hanem azt, amelyet az Atya mindig mérhetetlenül és megoszthatatlanul birtokol Azt kell ugyanis figyelembe vennünk, hogy Krisztusban csupán az istenség birtoklásának a módja más, magát az istenséget nem kell másnak elgondolnunk. Emlékeznünk kell arra az általános törvényszerűségre is, hogy az alsóbb szinten való részesedés nem szünteti meg az egységet.

Gondold meg hát, vajon találhatsz-e egy másik Krisztust, aki hatalmasabb ennél az embernél, erősebb, kedvesebb, Istennél pedig dicsőségesebb. Továbbá: ha Istennek ez a Fia mindent megnyerhet nekünk, miért kellene egy másik Krisztusról álmodoznunk, aki nem ígértetett meg, meg sem jelent és sohasem halt meg. Bárhogyan ügyeskednek is ugyanis a tritoiták különféle megkülönböztetéseikkel, az „amennyiben ez, amennyiben az" formulák használatával sohasem tudják bebizonyítani, hogy Krisztus ugyanaz a magasságbeli, teremtő Isten, mint az Atya, mivel ő valójában a magasságbeli teremtő Istennek a tulajdon fia. Szögezzük hát le először a prófétákkal és az apostolokkal, hogy az Atyaisten a világegyetemnek egyetlen forrása, aki egyedülvaló, akitől mindenek vannak. Ő a legfelségesebb és mindenek fölött való Isten és Atya, feje a mi urunk Jézus Krisztusnak. És ezután szálljunk alá a mi egyetlen urunkhoz, a Jézus Krisztushoz, a Fiúhoz, aki az Atya által mindenek fölé rendelt Úr és egyetlen Főpap lett, aki az egy igaz Isten által fölkent Isten és Megváltó, aki által egyedül van az Istenhez jutásunk. Végül ismerjük meg mindkettőnek lelkét, melyet szentnek mondanak, aki által adományokban részesülünk, aki védelmezőnk és doktorunk, és nem fogunk tévedni, ha további hiábavaló elmélkedésünkkel felhagyunk.

Ez a szent evangélium igaz tanítása, amely világosan ki van fejtve az egész Szentírásban, mind az Ó-, mind az Újtestamentumban. Ez - mondom - az egy magasságbeli Istenről és az ő egyetlen fiáról az egyszerű tanítás, és más hitet vagy tant nem hirdettek a próféták, s nem prédikáltak az apostolok, nem erősítettek meg vérükkel a mártírok. Te pedig hívő és kegyes testvér, akit nem valamely ember tekintélye vezérel, és aki senkinek sem esküdtél fel, hanem a Szentírás egyszerűségét és világosságát kívánod követni, fontold meg kérlek, és (minden becsvágyat félretéve) gondold meg szívedben alaposan, melyik vallást tartod igazabbnak, tisztábbnak, egyszerűbbnek és világosabbnak, s a Krisztus evangéliumával leginkább összhangban lévőnek. Azt-e, amelyet az imént fejtettünk ki neked az egy Atyaistenről, és az ő egy fiáról, megfeszített Urukról, a Jézus Krisztusról, vagy pedig azt, amelyiket néhány évszázada annyi kötetben igyekszik beléd sulykolni a hebraizmusokat egyáltalán nem ismerő görög filozófia? Jelesül a három személyről, a lényegekről, a viszonylatokról, és az individuumokról (amint fentebb mondtuk) szóló tanok, melyeknek ismerete nélkül - azt mondják - Krisztus misztériumai helyesen meg nem érthetők, s az evangélium biztonsággal nem prédikálható. Ó szegény keresztények, kik a világos hit és Istennek legtisztább beszédei helyett a filozófusoknak ezt a gonosz tanítását kényszerültök befogadni, amelyet méltán kacagnak ki a zsidók!

De hozzanak elő legalább egy kicsiny darabkát a teljes Szentírásból haszontalan tanításuk igazolására! Vagy legalább Pál, a választásnak ez az edénye (aki semmit sem mellőzött, ami az igaz hitnek és a keresztény vallás kijelentésére vonatkozott) legalább egyszer emlékezett volna meg ezekről a terminusokról! De egyáltalán nem ismert ilyeneket. És ha Pál előtt ismeretlenek voltak, kicsoda tudta az emberek közül?

De kicsoda hihette valaha a zsidó és pogány népek közül ezt a hármasságot, amikor ezek világosan kinyilvánították, hogy nekik csak az egy örökkévaló, láthatatlan Istent kell tisztelniük, és az istenek többségét méltán utálják és kinevetik. Nem úgy prédikáltak az apostolok, akik mindig azt hirdették, hogy egy Isten van és nem háromság, hanem az Atya; és az Istennek egy Fia van, a Jézus Krisztus, az, aki az emberi nem megváltásáért meghalt, feltámasztatott és megdicsőíttetett.

Ezt a hitet akkor könnyen felismerték az emberek és megtértek, s talán most is fölismernék és megtérnének, ha a mai teológusok is ezt az egyszerű hitet és tanítást hirdetnék a legvilágosabban és legtisztábban, mint egykor az apostolok. Nem kétséges, hogy az összes eretnekségek és viszálykodások megszűnnének a keresztények között, ha az egy Atyaistenről és az ő egyetlen Fiáról, a Jézus Krisztusról helyesen gondolkodnának. De csodálatosak az Isten útjai, és nem terv nélkül engedte, hogy ez az óriási tévelygés elterjedjen, hiszen némelyek - nem is kis súlyúak - egészen a mostani időkig megmaradtak az egyházban.

Íme, kegyes Olvasó, előtted vannak azok a szent bizonyítékok, melyek igazolják, hogy a mi Jézus Krisztusunk a Szentlélektől fogantatott, hogy ő Istennek tulajdon Fia és Isten. Most már csak az van hátra, hogy ellenfeleink is bebizonyítsák a Szentírásból vett hasonló bizonyossággal az ő láthatatlan, halhatatlan, minden tekintetben egyenlő, egylényegű és az Atyával együtt öröktől fogva létező fiújukat. Ha ezt valóban megteszik, megadjuk Istennek a dicsőséget és nekik a pálmát.

Vissza a Tartalomhoz

HARMADIK MAGYARÁZAT UGYANAZON FIÚRÓL

A SZOFISTÁK KITALÁLTA „EGYESÜLÉS" ÉS „MEGTESTESÜLÉS" ELLENÉBEN, ÉS ARRÓL, HOGY NINCS MÁS FIA ISTENNEK AZON KÍVÜL, AKI A SZENTLÉLEKTŐL FOGANTATOTT A SZŰZNEK A MÉHÉBEN

NYOLCADIK FEJEZET

Ha figyelembe veszi az Olvasó, hogy mily nagy fontosságú cikkely ez, amelyről tárgyalunk, nyugodtabb lélekkel fogadja a nagyon gyakori ismétléseket. Itt ugyanis nem az üdvözülés szempontjából közömbös dolgokról folyik a vita, hanem azokról, amelyeket nem árt gyakran ismételni.

Úgy látszik, hogy akik az örök, nem tudni kitől való fiúnak a Máriától születetett ember Krisztussal való egyesülését, vagy (amint ők nevezik) inkarnációját védelmezik, nemcsak a Szentíráson kívül járnak, hanem minden észszerűséget is nélkülöznek, s költői átváltozásokat adnak elő, amelyekkel az igaz Istent és az Atya által nekünk ajánlott Krisztust megsemmisítik, s a lehető legegyszerűbb és napnál is világosabb Szentírást elhomályosítják, amint ez ideig meg is cselekedte az Antikrisztus. Ezért, nehogy az egyszerűbb emberek a szofisták tavaszságai által félrevezettessenek, kénytelenek vagyunk itt röviden megmutatni ezeknek az igazságot.

A Szentírás lényege, hogy azt tanítja: egy Isten van, a Krisztus Atyja, s hasonlóképpen Krisztus is egy van, Istennek a Szentlélektől fogantatott Fia, aki a Szűz Máriától született. Amint ugyanis az egy Isten nem kettős, úgy az Istennek egy Fia sem engedi meg a kettősséget. Mert az Ótestamentum mindenütt egyformán tanítja,- hogy Krisztus egy asszony magzataként (s nem valami örökkévaló Istenként) fog előjönni a Dávid magjából, s így sohasem mint jelenlevőt mutatja be abban az időben. Az Újtestamentum hasonlóképpen azt tanítja, aki az időnek ebben a teljességében Máriától született, és azt erősíti, hogy ezekben a legújabb időkben, nem abban, a régiben, mondták Istennek. Sehol sem mondja tehát, hogy megtestesülve vagy egyesülve, vagy valami örökkévalóként szállott alá egy az időleges Krisztusba, és nem kétszer szülött, hanem egyszülött; és nem kétszeres születésű, vagyis nem a lényegből és személyből van összetéve, mivel magukat ezeket az elnevezéseket sehol egy szóval sem említette, s persze még kevésbé tanította. Mivel az Antikrisztus volt az, aki magának ilyen Proteus Istent és kettős Istent alkotott, ti. a lényegből és a személyből összetákoltat, hogy azt az egyedülvaló és egyszerű Istent, Krisztus atyját, egy Isten gyanánt ne ismerjük fel, sem az ember Krisztust Istennek igaz fia gyanánt. Így hozta létre az Atyában a lényeget az egy Isten helyett, és a második személyt a Krisztusban az Isten fia helyett. Azokat pedig, akik azt védelmezik, hogy Krisztus Atyja az egy Isten (s nem valaki őbenne), és Krisztus pedig a Máriától született Isten Fia (és nem valaki helyette), kiátkozandó, szörnyű eretnekek gyanánt halálra szánja és üldözi. Hogy tehát a kegyes emberek ne féljenek az ilyen átkoktól, tanulják meg felismerni az egy Atyaistent és az Istennek egy Fiát, a megfeszített embert, akit az Isten Úrrá és Krisztussá tett, meggondolván, hogy az egyedülvaló Atyaistennek és az általa küldött Krisztusnak megismeréséből áll az örök élet, Krisztusnak, a mi Mesterünknek és egyetlen Megváltónknak tanúsága szerint: Jn 17,3. Mivel pedig fennebb kimutattuk, hogy egy Isten van, az Atya, most tüzetesebben kell tárgyalnunk az Ő egyetlen Fiáról.

Akik a Szentírást szorgalmasan tanulmányozzák, sehol sem olvassák, hogy valami más Krisztus lenne megígérve vagy megadva, mint az asszony magzatja, s az a Sátán ellenében 1Móz 3,15; 12,3. Így mondták Ábrahám magjának és Dávid magjának (Ézs 11,1-2), melyet úgy írtak le, hogy a maga idejében (nem öröktől fogva) a Szentlélektől fogantatott és Szűz Máriától született, meghatározott időben és helyen, a próféták által előre megjósolva, nehogy valami más legyen koholható. És erről a született gyermekről prédikálják, hogy Istennek kell nevezni, s nem pedig valami Istent kell embernek hívni: Ézs 9,6. És az Újtestamentumban azt mondják róla, hogy fölkenetett, és Úrrá és Krisztussá tétetett, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön: ApCsel 2,30; Mt 28,18. Sehol sem beszélnek örökkévaló Fiúról, akit össze kellene kapcsolni azzal az annak idején Máriától születettel. Sehol sem nevezik az Apostolok Krisztust az Isten valami örökkévaló fiának, ámbár más, nem oly jeles címekkel gyakran illetik őt. Sohasem adnak ki semmiféle jeleket ennek az örökkévaló Krisztusnak a nevében. Sehol sem mutatják ki örökkévaló származását vagy fölkenetését, melyek nélkül pedig sem a Fiú, sem a Krisztus nem lehetséges, hanem Krisztusnak, a Szentlélektől fogantatott igaz Isten fiának adnak minden jelzőt (amit az alábbiakban nemsokára meg fogsz érteni), ennek és nem valami örökkévalónak adják bizonyságát az összes próféták, hogy akik hisznek őbenne, bírni fogják az örök életet. Az Atya lényegéből valóról, az öröktől fogva születettről azonban mindenütt a legmélyebb hallgatás van. Ki mondta az apostolok közül valaha, hogy az egy Fiú a másikkal egyesült? A láthatatlan a láthatóval? A halhatatlan a halandóval? Vagy hogy valami második személy szállott le az emberre? Vajon nem mindig egy és ugyanazt vallják és ismerik el, aki egykor megígértetett, megadatott és megjelent? Vajon bizonyságot tett-e a mennyei Atya másról, mint arról a Máriától született Krisztusról? „Ez amaz - úgymond - én szerelmetes fiam" (Mt 3,17), nem „ebben" vagy „ezzel", hanem: „ez". Péter is így szól: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia" (Mt 16,16), (nem azt mondja: „benned van a Krisztus, Istennek fia, és „te vagy az embernek fia", és nem mondja: „veled van Istennek fia", vagy valami hasonló). János is arról a láthatóról tanúskodik: „Ez az - úgymond - aki közöttetek áll, akit ti nem ismertek, ez az, aki Szentlélekkel keresztel", de sehol sem emutik, hogy benne egy másik, bizonyára kitűnőbb lett volna, amint ezek gondolják. Maga Krisztus is többször tesz tanúságot önmagáról. Egyszer az esküdöző Kajafásnak Mt 26,634: Én vagyok az Istennek fia, máskor a Krisztust kérdező vaknak Jn 9,37: „Láttad is őt, és aki beszél veled, az az", de a láthatatlanról hallgat! Vajon nem rászedne-e Krisztus, ha egy másikat, és bizonyára értéktelenebbet állított volna amaz örökkévaló és Istennel egyenlő helyébe (ha valóban létezne ilyen)? Így Pál is Dávid magjából való Isten Fiának nevezi őt, amit feltámadása által világosan bebizonyított; Róm 1,4: Nem valaki mást „ő benne", vagy „ővele", aki nem halt meg, és nem is támadott fel. Így tanítja Filep a megkeresztelendő főkomornyikot: ApCsel 8,32-37 megmagyarázván neki Ézsaiás helyét Krisztusról, a megölt bárányról, akit Isten Fiának nevez, és ha nem ismerné el, hogy a Krisztus Isten Fia, nem akarná megkeresztelni, ámde szó sincs ott semmiféle „őbenne" levő avagy „vele összekapcsolt" örökkévaló fiúról. És a már megkeresztelendő főkomornyik sem valaki mást ismer fel a Krisztusban, hanem megvallja, hogy ez a Krisztus az Isten Fia. De annak a 3000 megkeresztelendőnek sem valami más Krisztust hirdetnek, hanem azt, aki megfeszíttetett, akit Isten Úrrá és Krisztussá tett. Ha valamely örökkévaló lakozott volna abban a megfeszítettben, vagy egy olyan, aki nem Istentől lett, kétségtelenül azt hirdették volna, különben ugyanis gonosztevők lettek volna, ha annak a kitűnő örökkévalónak mellőzésével ezt az annyira értéktelent hirdették volna. Így mondja az a százados is a Mt 27,54-ben: „Bizony, Istennek Fia volt ez" (nem azt mondja, „ebben”). De maga a Sátán is, jóllehet hazug volt, amikor még nem alkalmazta az Antikrisztusnak szofisztikáit, másokkal egyetértőleg Istennek azt a látható fiát nevezi Jézus Krisztusnak. Egyszerűbben és világosabban beszélt tehát azoknál a szofistáknál, akik az Isten igazi egyetlen és igaz fia megölésére a következő szörnyűségeket vezették be: a személyek egyesülése, a természetek egyesülése, a két születés, a különböző időkben született két természet, a megtestesülés, homousion, a minden tekintetben való teljes egyenlőség, az egylényegűség, az együttes örökkévalóság, az elrejtőzés, és sok más, melyekről az apostolok még álmukban sem hallottak. Az apostolok elegendőnek tartották azt kinyilvánítani, hogy a látható Krisztus, a született ember, aki Szentlélektől fogantatott és megfeszítetett: Istennek Fia, akit Isten Úrrá és Krisztussá tett: ApCsel 2,36; fejedelemmé és megtartóvá tétetett: ApCsel 5,31. „És tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett": Zsid 5,9; főpap lett és kezese az Újtestamentumnak: Zsid 6,20; 7,21-22. Hasonló lett az emberekhez, kivéve a bűnt: Fil 2,7; Zsid 2,17. Bölcsesség, igazság, megváltás lett nekünk Istentől: 1Kor 1,30; fő és pap: Ef 1,22; Kol 1,18; Zsid 5,10; 7,21-22 és Zsolt 110,4. Hasonlóképp választott: Ézs 42,1; előre elrendelt: 1Pt 1,2; kitüntetett, megszentelt: Jn 6,51; küldetett, adatott, előre meghirdettetett, megfeszíttetett, és feltámadott: Jn 3,31-36; ApCsel 5,3031; 7,56 és 13,30-35. Mindeneknek bírájává és örökösévé rendelve: Zsid 1,2; felmagasztaltatott és Isten által a mennyeknél magasabbra emeltetett. ApCsel 10,40 stb. Ezért is mindenekben hűnek mutatta magát ahhoz, aki őt házának élére állította: Zsid 3,2.

Összegezve az apostolok nem tanítottak semmiféle más Krisztust, mint azt, akit Isten Úrrá tett, fölkent, és aki megfeszíttetett (amit arról a költőről elmondani nem lehet), s Pál is azt mondja, hogy ő semmiféle mást nem ismei, mint a megfeszíttetett: 1Kox 2,2. Bizonyára, ha valaki más lett volna őbenne, nem a megfeszített, Pál sohasem tagadta volna azt ezzel a kizáró kötőszóval „HACSAK NEM" ínisi), vagy „CSAK" (fantom). De ezt odatette az Antikrisztus miatt, aki más Krisztust akart bevezetni, aki nem született Máriától, nem evett, nem aludt, nem szenvedett, vagy meg nem feszíttetett, hacsak nem tropikus értelemben és a természetek ama közlése által

János is kizártnak tartotta ezt a költött Krisztust: 1Jn 4,3 és 2Jn 1,7, ahol a következőket mondja: Aki azt vallja, hogy Krisztus „testben", és nem test nélkül, testen kívül, vagy test előtt jött el, az Istentől van. Az apostolok is mindenütt arra tanítják a zsidókat és a pogány népeket, hogy Jézus a Krisztus, de semmit sem tanítanak Krisztusról a Jézusban, vagy a benne egyesült természetekről, a lényegről és a személyről, vagy kettős születésről, vagy a természetek egymással való közléséről, vagy valakinek örökkévaló megtestesüléséről és más szofista szörnyűségekről, amint az apostoli hitvallás is Krisztust Isten egyetlen Fiának tanítja, aki fogantatott Szentlélektől, távol ettől a szofista teológiától. Így jövendölve Péter előre megmondja, hogy az istentelenek meg fogják tagadni azt az Urat, aki őket megváltotta: 2Pt 2,1. Bizony így amiatt az örökkévaló miatt, aki érettük nem halt meg, mind mostanáig nem ismerik el azt, aki halálával megváltott minket. De mivel összes tévedéseik alapjának ezt a megtestesülést tették meg, a Szentírás alapján röviden ez ellen a szörnyűség ellen kell fellépnünk, hiszen ezt az alapot kirántván alóla, az Antikrisztus további építményei is összeomlanak.

Először tehát, ha azt akarják állítani, hogy az örökkévaló Isten Krisztus (amint ők nevezik) megtestesült, nosza, mutassák ki ezt a szent iratokból. Mi ugyanis még az „incarnatio" szót sem látjuk a Szentírásban, még kevésbé találjuk magát a dolgot. Úgy véljük továbbá, hogy az egyesülés és a megtestesülés idegenszerű szavai abból a műhelyből kerültek elő, amelyből a lényeg a személyek, és a „homousion" szavak eredtek. A Szentírás ugyanis egyszerűen tárja elénk Krisztus születését, midőn ezt mondja: „Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában" (Lk 2,21) ez a szó: ma „HODIE" (hacsak nem akarjuk metafizikailag értelmezni) világosan megmutatja, hogy azelőtt nem volt, hogyha öröktől fogva lett volna ugyanis, akkor azt kellett volna mondania, „ma újraszületett". Mivel azonban születést mond, cáfolja azokat, akik megtestesülést akarnak, ugyanis a megtestesülés a szofisták szerint is egy már létező dolognak egy másik, most jelenvalóval a kapcsolata, vagy egyesülése, és az különbözik a születéstől, ami egy megadott dolognak a kezdetét mutatja.

Ha pedig ezt a megtestesülést a Szentírásból kimutatni nem tudják (amint bizonyára sohasem tudják), legalább más módjait adják elő ennek, hogy elhihessük. Nem gondolom azonban, hogy más érveket fognak találni azokon kívül, amelyeket Lomburdus és a hozzá hasonlók agyaltak ki, hogy tudománya és cselekedetei szerint egyaránt tökéletes közbenjárónak és megváltónak kell lennie, hogy az Atya által reá bízott művet tökéletesen végrehajthassa. Mi azonban úgy hisszük, hogy mindezt a Máriától született Krisztus valóban tökéletesen elvégezte, de nem egy benne megtestesült vagy vele hiposztatikailag egyesült, valamely örökkévaló Istennek erejével, hanem az Atya hatalmával, aki Krisztusnak Istene és feje, aki Krisztust fiává tette és lelkével mérték nélkül fölkente. Ez az Isten, és nem más (amint amazok koholják) cselekedett Krisztus által mindent, és cselekszik az ő tagjaiban mostanáig, engesztelte ki magának a világot Krisztus által, és foglalt vissza mindent mennyen és földön, beteljesítve tehát mindazt, ami a Megváltó tisztének a lényege. Hogy ezt világosan láthassad, óvakodnod kell, nehogy annak az egy Istennek járó tiszteletet, akitől mindenek vannak, egy másik Istenre vidd át. Ugyanis „az egy és egyedülvaló Isten Krisztus Atyja, aki mindent a Jézus Krisztus által cselekedett és alapított" Pál tanúsága szerint: Ef 3., aki pedig őt megfosztja ettől a tisztségtől, kétségtelenül igaz Isten nélkül való lesz, és több Istennek tisztelője. Ezért maga a Máriától született Krisztus is ennek az egy Atyaistennek adott hálát mindenben, őt hívta segítségül, őt imádta, magát és az övéit neki ajánlotta, s azt mondta, hogy őnélküle semmit sem tehet.

Lássunk most már mindent a maga rendjén Krisztusban, hogy azt, amit mondunk, valóban bizonyíthassuk. Mikor fogantatása hírül adatik, először azt találjuk, hogy a magasságbelinek ereje beárnyékolta Máriát. Nincs tehát szó semmiféle megtestesülendő örökkévaló Igéről, vagy ebben a Krisztusban működőről, nem is nevez ott senkit Isten fiának, csak azt, aki Máriától születendő volt, máskülönben örökkévalónak nevezte volna azt, ha valaki olyan lenne. Sőt, hogy a jövőben is kizárjon mindenfajta képzelgéseket, azt mondja, hogy azért kell Isten Fiának hívni, mert a magasságbeli Isten erejétől beárnyékolva fog születni Máriától, s nem pedig valami örökkévaló Fiú fog leszállani abba az emberbe. És ennek a születendőnek igéztetik meg az ország, melyet azelőtt bizonyára nem bírt. Láthatod tehát, hogy a fogantatásban és Krisztus születésében nincsen semmi helye annak az örökkévaló megtestesült fiúnak.

Amikor pedig Krisztus csecsemő volt, megóvta öt Isten intésére ellenségeitől az angyal, aki Józsefet figyelmeztette, hogy meneküljön Egyiptomba. Nincs ott szó semmiféle az Atyával együttműködő, örökkévaló fiú istenről, aki megóvná a csecsemő Krisztust, s ha valami olyan lett volna, annak a csecsemővel együtt menekülnie kellett volna.

Amikor Krisztus még gyermek volt, növekedett bölcsességben s korban Isten és emberek előtt az evangélium tanúsága szerint. Megtelt lélekkel és izmosodott testi erőben is. De arról az örökkévaló Krisztusban megtestesült fiúról, aki nem növekedett, és nem izmosodott lélekben, nincs semmi említés, sőt ebből világos, hogy ilyen nem is létezett. Ha ugyanis jelen volt, és örökkévaló, tökéletes Isten volt (amint költik), és egy személy volt Krisztussal, mi szükség lett volna, hogy ez növekedjék bölcsességben és megteljék lélekkel, hogyha ez az örökkévaló, vele egyesült Isten nem növekedett? Ugyanis így az egyik növekedett volna, a másik pedig nem növekedett volna, és két fiú lenne.

Másutt Krisztust a bölcsességnek és a tudásnak a lelkével fölkentnek mondják, mégpedig mértéken fölül. Erre a fölkenésre semmi .szükség sem volt, ha ott valami örökkévaló egy Isten volt és az Krisztussal azonos volt. Miért ne írták volna le az evangélisták nekünk ezt a Próteuszhoz hasonló Krisztust, aki növekedett és nem növekedett, éhezett és nem éhezett, evett és nem evett, szenvedett és nem szenvedett stb. Láthatod ebből, hogy Krisztusnak úgy kellett fölkenetnie vagy ajándékokkal gazdagodnia, hogy az Atya igéje legyen, vagy mester és próféta, és ettől az Atyaistentől kenettetett fel, s nem valami más Istentől vagy örökkévaló Fiútól. Ezért mondja az Írás is, hogy Isten, azaz az Atya az utolsó időkben a Fiú által szólt, nem valami más, megtestesült Isten által, mivel ő azt tanította, amiket az Atyától tanult, míg az Atya maga elrejtette magát. Ami tehát a hitvallást illeti, láthatod, hogy Krisztus Máriától született, nem egy megtestesült Istentől, hanem az Atyaistentől nyert oktatást, és az ő lelkével kenetett föl, hogy lehessen mester, vagy az isten akaratát tanító ige. Az a megtestesült Isten semmit sem hasonlított őhozzá, még ha azt mondják is, hogy vele egy személybe összenőtt

Ami pedig a Krisztus által végzett cselekedetekre vonatkozik, maga Isten Fia bizonyítja, hogy az Atya, aki őbenne van (és nem más) végzi a cselekedeteket. Máskor a Szentírás Krisztus cselekedeteiről szólva azt mondja, hogy Isten rendkívüli jelekkel halmozta el ezt a Krisztust (férfiúnak nevezvén) azokra, amiket általa cselekedett. Máskor meg azt írja, hogy Krisztus meggyógyította az összes betegségeket és testi gyöngeségeket, kiűzte az ördögöket is, mivel Isten, azaz az Atya vele volt. Itt sem hagy semmit a megtestesült Istennek. De Krisztusban minden dicsőséget az Atyának tulajdonít, aki egyedülvaló Isten, és mindent ő vitt végbe Krisztusban. De Krisztusnak küldetéséről összegzően szólva azt mondja, hogy Isten általa békített meg mindent önmagával mennyen és földön. Semmiféle kivételt sem tesz akkor sem, amikor arról szól, hogy Isten Krisztusban békítette meg önmagával a világot, s ott sincs semmi említés a megtestesült Istenről. Krisztus, nehogy valami mást higgyünk őróla, önmagáról azt mondja, hogy ő semmit sem szól és semmit sem cselekszik önmagától, és nem is tehet önmagától, hanem mindent az Atya erejével cselekszik, mégpedig azokat, amiket nála lát. Ezért az egész megnyert dicsőséget nem önmagának, hanem az Atyának tulajdonítja, s azt sem kívánja, hogy őneki vagy a megtestesült Istennek higgyenek, hanem csak az Atya cselekedeteinek, amiket általa tesz. Sem itt, sem másutt nem említi ezt az őbenne megtestesült örökkévaló Istent, aki bármit tett volna, vagy tehetett volna. És méltán nem tulajdonított ezek közül Krisztus semmit önmagának, hogy igazán és tökéletesen dicsőíthesse Istent, ugyanis mivel az Atya Krisztusnak Istene és feje (más Istene pedig nincsen), ő nélküle semmit sem cselekszik, vagy tehet, ahogyan mi sem tehetünk semmit a mi fejünk, Krisztus nélkül, amint maga Krisztus is bizonyságot tesz rólunk ezt mondván: „Nélkülem semmit sem tehettek". Láthatod ebből, hogy Krisztus összes cselekedetei között semmi helye sem marad ennek a Krisztusban megtestesült Istennek, aki semmit sem mondott, vagy tett, és nem is tehetett Krisztus tanúsága szerint, mivel a legutóbbi időkben az Atya mindent e Máriától született Krisztus által (nem valami örökkévaló által) cselekedett. Krisztus maga tanúsította, hogy őbenne mindent az Atya cselekszik. Cselekedeteivel igazolta azt is, hogy őbenne van az Atya és ő az Atyában. Sohasem mondta azonban az Ige, hogy a szofisták örökkévaló Isten Igéje lenne őbenne, vagy ő abban, vagy hogy végezné annak a cselekedeteit, hogy hallott volna tőle valamit, és bármit is tanult volna tőle. Sehol sem mondta továbbá, hogy az mutatna meg neki valamit, mert bizony nem kis szégyen lenne, ha ez a más Isten lett volna benne, vagy valamit cselekedett volna. A kettő közül tehát az egyiknek kell igaznak lennie: vagy az, amit a szofisták tanítanak arról a megtestesült Istenről, vagy az, amit Krisztus tanít az Atyáról - mindent annak tulajdonítván. Krisztus további cselekedeteiről egyébként alább is fogunk hallani

De a szofisták (hogy ezt a saját ismeretien Istenüket védelmezzék) azt felelik, hogy az lappangott, vagy pihent az ember Krisztusban, és nem nyilvánította ki egy ideig erejét, melyet csak később mutatott ki. r1m mostanáig nem tudták kimutatni, hogy hol és mikor gyakorolta ezt az erőt. S egyáltalán, mi szükség volt arra, hogy ott rejtőzködjék, miután az Atya ereje Krisztusban nem lappangott, hanem mindenütt megmutatkozott: a fogantatásban, a születésben, majd Krisztus összes cselekedeteiben. Vajon nem éppen ezekben kellett volna kifejtenie, hogy ezáltal mindenkinek megmutassa és ajánlja magát. Mert ha ez az Isten mint Ige jött a világra, hogy üdvözítsen mindeneket, és egyesült Krisztussal, akkor éppen nem a rejtőzködésre volt szüksége, hanem inkább azon kellett volna fáradoznia, hogy felismerjék, és higgyenek benne. Mi szükség volt tehát arra, hogy rejtőzködjék az, aki azért jött hozzánk, hogy előttünk ismertté legyen.

De rajta hát, mutassák ki ezt a rejtőzködést az Írásokból, akkor hinni fogjuk, habár mindenképpen ellenkezik az észszerűséggel Tanítsanak meg tehát, hogy a megtestesülés és rejtőzködés után végre mikor mutatta ki önmagát és saját erejét, nehogy ott haszontalanul látszott légyen lappangani. Mutassák ki ennek a rejtőzködésnek az okát is, mivel mi világosan be fogjuk bizonyítani, hogy az a Fiú nem nyilatkoztatta ki önmagát sem szóval, sem tettekkel, sem az Új-, sem az Ótestamentumban, habár a szofisták azt állítják, hogy az Atya őt ennek gyakorlására küldötte volt

Bizonyos, hogy az Újtestamentumban ez a rejtőzködő Isten nem küldött Máriához, előre megmondván néki, hogy őt meg kell testesítenie, s az Atya sem ezt közölte az angyal által. Nem is ez fogantatott a Szentlélektől, mivel erről a Máriától abban az időben születettről, s nem pedig arról az örökkévalóról jövendölték ezt meg. Krisztus gyermekkorában és a keresztségben sem lappangott ez, azt sem tudjuk róla, hogy megtestesült volna Krisztusban, mert ott csak a látható és a világnak adott Fiát ajánlja az Atya, ezt mondván: „Ez az én íjam", máskülönben ezt mondta volna: „Ebben van az én örökkévaló fiam", vagy ezzel van, ha valaki ott valóban megtestesült volna vele. A pusztába vitelkor is az ember Krisztus, nem pedig valami megtestesült Isten vitetik a lélek által, és ott megkísértetvén ő küzd a Sátánnal, példát adván nekünk a Sátán legyőzésére, akik nem is vagyunk megtestesült istenek, hanem emberek, Krisztus tagjai és testvérei. Krisztus egész küldetése során nem ez a megtestesült Isten beszél, nem ez tesz bármit is (amint fentebb kimutattuk). Az Atyaisten a legutolsó időkben a Fiú által szólt és adott minden hatalmat Krisztusnak. A haldokló Krisztus sem említi ezt a rejtőzködő Istent, hiszen a mi ember Krisztusunk cselekszik, beszél és szenved ott, amikor könyörög, az Atyához fordul segítségért, nem pedig a megtestesült Istenhez. Pedig közelebb lett volna hozzá a segítségvitelre ez a rejtőzködő, ha ott lett volna, mert hiszen önmagának vitt volna segítséget és nem másnak.

Krisztusunk felpanaszolja, hogy öt is elhagyta az Isten, de az Atyáról beszél, nem arról a rejtőzködőről, és a zsoltárból Dávid szavait használja, nehogy valaki azokat egy másik Istenre vonatkoztassa az Atyán kívül. Ha lett volna neki egy saját, megtestesült Istene, inkább annak kellett volna panaszkodnia, aki őt elhagyta, mintsem az Atyának. Ekkor mutathatta volna meg ugyanis igazán erejét, ha valóban Krisztusban rejtőzködött volna, és azt akarta volna, hogy higgyenek benne, ám helyette a vért izzadó Krisztusnak vigasztaló angyal küldetett, amikor azt kiáltotta, hogy elhagyatott. Haldokolva azonban a lelkét az Atyának ajánlja. Márpedig ha valami más Isten lett volna benne, nem kellett volna legalább annak is ajánlania? Ó bámulatra méltó vakság, amely nem veszi észre az Antikrisztusnak ezeket a hízelgő csalárdságait.

Ha a Krisztus feltámadásához jutsz, kiről mondják, hogy feltámadott, vajon az őbenne lakó örökkévaló megtestesült Istenről? A Szentírásban erről az Istenről a legmélyebb hallgatás van, s ő, mint minden mást, úgy ezt is az Atyának tulajdonítja, aki őt fiúvá tette és Úrrá, és Krisztussá választotta., elrendelte, elhívta és megszentelte, kijelölte, megdicsőítette, felmagasztalta és jobbjára ültette. Ez az Atyaisten (és nem valami más Isten) támasztotta fel Krisztust is. Ez az Isten cselekedett mindent, és cselekszik mindenben, hogy elhiggyék, hogy mindenekben, mindenek által Isten, Krisztusnak és nekünk Atyánk (mert Krisztusnak nincs más Istene), akitől - mondja, mindent kapott.

De ugyanerről az Atyaistenről, és nem valami más lappangóról mondják, hogy a feltámadás után Krisztussá nyilvánította és megdicsőítette, hogy saját fiát a megszentelés lelke által felmagasztalja (és nem valami második Istenről). Tudott dolog továbbá, hogy ugyanazon Atyaisten minden hatalmat mennyen és földön a mi Krisztusunknak adott. Mert az az örökkévaló megtestesült Isten az Antikrisztus tanúsága szerint sem szorult semmiféle ajándékra, neki nem adatott semmi, és ő maga sem adott Krisztusnak semmit, mert - amint hallottad - mindent az Atyával egyenlő mértékben bíró Isten volt.

Az Atyaistennek (és nem másnak) a jobbjára is az ember Krisztus ült, és az ő Istenéhez és Atyjához ment föl. A Szentlelket is az Atya által és nem más Isten által küldötte el.

Mindenek megújítására is Krisztus fog eljönni, de nem más Krisztusról mondják ezt, hanem erről, akit a próféták előre meghirdettek: ApCsel 3,20. A próféták ugyanis sehol sem hirdettek más Krisztust, csak a Dávid magját, s nem valami más megtestesülendő Istenről beszéltek.

Az Atyaisten fogja elvégezni az utolsó ítéletet is, és nem más, emez ember Krisztus által, akit halottaiból feltámasztott, Pál tanúskodása szerint ApCsel 17,31.

Mindezeknél a cselekedeteknél mély hallgatás van arról a bizonyos megtestesült rejtőzködőről. Semmi sincs tehát a Szentírásban arról, hogy ez a fölkent másik Isten bármit is ráruházott volna a mi Máriától született Krisztusunkra, vagy bármit cselekedett volna általa, vagy hogy kinyilatkoztatta volna magát a megtestesülés és a lappangás után. Akik tehát ránk akarják erőltetni ezt a kezdettől fogva Krisztusban rejtőzködőt, azoknak meg kell vallaniok, hogy az Újtestamentumban kezdettől fogva annyira el volt rejtve, hogy semmit nem cselekedett, és semmilyen erőfeszítést sem fejtett ki. Semmi kétség tehát, hogy azok, akik az Istennek örökkévaló fiát kitalálják (akinek sem örökkévaló születését, sem megtestesülését, sem fölkenetését a Szentírásból kimutatni nem tudják), azok nemcsak Istennek Máriától született és elküldött Fiát ölték meg, akit az Atya ajánlott, hanem bizonyosan tudható, hogy azt az egy Istent, Krisztus Atyját is eltemetni igyekeznek.

A zsidók ezen botránkoztak meg oly nagyon, s ezért nem lettek keresztények, mivel erről a csinált, kettős természetű, kétszeres születésű Krisztusról és örökkévaló Istenről sehol sem olvastak a prófétáknál Ezek az egy és egyedülvaló Istentől, akitől mindenek vannak, és a Máriától született Krisztusról szóló egyszerű és igen világos Szentírást elhomályosították, kiforgatták, és úgy tönkretették, hogy egész mostanáig azt senki meg nem értette, és el nem fogadhatta.

Most térjünk át az Ótestamentumra, hogy lássuk, vajon ott is folytonosan lappangott, vagy alkalmakat szóval vagy tettel olykor mégis megjelent, és vajon a pátriárkák láttak-e valami Krisztust megjelenni, hallották-e, avagy megtapogatták-e őt. Az Antikrisztus ugyanis azt költi, hogy ó nemcsak a dolgok teremtésénél, hanem már az örökkévalóság előtt jelen volt, és az Atyaisten általa, és ővele egyenlően munkálkodva csinált mindent, ami ellenkezik az összes írásokkal, melyek azt bizonyítják, hogy az egy és egyedülvaló Isten teremtett mindeneket, soha semmiféle említés sem történt arról a vele egylényegű Fiúról. Látjuk, hogy Mózesnél mély hallgatás van erről a Fiúról, bár ő egyébként a legrészletesebben és igen szorgalmasan írt le mindeneket. Az összes prófétákkal együtt azonban mindig az egy és egyedülvaló Istennek tulajdonította ő is a dolgok teremtését, amint világosan tanítja Ézs 44,24 és Jób 9,5-9.

Ami ugyanis később az Újtestamentumban szerepel, hogy minden a Fiú által teremtetett, az a második teremtésről értendő, mely az ember Krisztus, a közbenjáró által kezdődött. Nem az Ótestamentumban békítette meg ugyanis Isten általa magát a világgal, hanem csak az Újtestamentumban olvassuk ezt. Mutassák ki tehát a szofisták, kit békített meg valaha Krisztus az Atyának az Ótestamentum idején, vagy kinek a kezeit, Lábait, szemeit újította meg. Bizonyos, hogy a legkisebb példát sem fogják előtalálni erre, mivel az egyedülvaló Atyaistennek a tiszte volt a semmiből teremteni, aminthogy a teremtetteket és a bűn miatt elveszetteket visszaszerezni egyedül a Fiúnak, Krisztusnak feladata. Ezért Krisztus nem ennek a látható világegyetemnek a teremtője, őt egy új világ, s új és lelki teremtmények alkotójának kell tartanunk Nem azt mondja ugyanis Pál (Kol 1,16), hogy Krisztus teremtette a mennyet és a földet, hanem csak azokat, amik a mennyekben és amik a földön vannak. Jegyezd meg ezt a Isifejezést, hiszen jól látható ebből, hogy sohasem hangzott el az Ótestamentumban semmiféle ígéret valamiféle Logosz Istenről, akinek a legutóbbi időkben meg kellett volna testesülnie, hanem egy asszonynak a magzata ígértetett meg.

Krisztus rendkívüli cselekedetei közé sorolják, hogy eltörölte a gonoszt és a halált, s áldást hozott a hivőknek. Lássuk tehát először, hogy vajon megcselekedte-e ezek valamelyikét az Ótestamentum idején. Ki ne látná, hogy a fentiek közül semmit sem cselekedett meg valamiféle Krisztus az Ótestamentumban, nem tiporta szét a Sátánt, sem annak műveit, áldást sem hozott, ami az összes cselekedeteinek lényege. Ott ugyanis csak az volt ígérve, hogy a jövőben össze fogja zúzni, és áldást fog hozni. Mindjárt az Újtestamentum elején harcolni kezdett viszont a Sátánnal, és annak műveit elkezdte megsemmisíteni, s áldást osztott, ahogyan az evangélisták mindezeket a maga rendjén leírják, ti. hogy mit, hogyan, mikor cselekedett, s azt sem hagyták említetlenül, ha magányosan cselekedet valami jót ApCsel 3,26. Az apostolok úgy írják le, hogy Krisztus most, a jelenben cselekszi a jót, amit Mózes a jövőre mondott volt (mivel akkor még nem volt Krisztus). És amiként ezt Mózes az Ábrahám leendő magjának tulajdonította, úgy az apostolok is Ábrahám ugyanazon magjának, az ember fának, a Dávid magjából származottnak tulajdonítják, aki meghalt és végül feltámadott. Sőt a próféták is világosan bizonyítják, hogy Krisztus az Ótestamentum idején ezek közül semmit sem cselekedett, s ezt megerősítik az evangélisták is, mivel amit Ézsaiás a 55,5-6-ban ír a jövőről, azt Máté a 15,29-31-ben a már megjelent ember Krisztusnak tulajdonítja. És maga Krisztus is, hogy a Messiás biztos ismertető jeleit az írásokból ismeretesekké tegye, megparancsolta Keresztelő Jánosnak ezek kihirdetését: Mt 11,5. Hasonlóképpen az Ézsaiás 61,1 is megjósolta Krisztus felkenetését, az ő tanítását, s hogy a foglyokat ki fogja szabadítani, vagyis mindazokat, amik az új teremtés művei. Krisztus maga is azt mondta, hogy ezek nem az Ótestamentumban, hanem az Újban teljesednek majd be: Lk 4,18-21. Az Újtestamentumban ugyanis a lélektől felkent Krisztus tanította és üdvözítette népét, s mindezeket Ézsaiás a jövőre jósolta, az evangélisták pedig mint jelenlegi és látott dolgokat írták le. Ezekben a szavakban pedig összegezetten mindkettőt leírták a próféták és az evangélisták: azokat is, amik a Sátán megsemmisítésére és az áldásra vonatkoznak (amiket Pál az új teremtés műveinek nevez). De ahogyan a próféták nem említettek semmiféle jelenlevő Krisztust, sem annak cselekedeteit, úgy az Apostolok sem írtak le semmiféle örökkévaló Krisztust, aki a próféták idejében lett volna, vagy annak akkor történt tetteit, hanem azt mutatták meg, aki jelen van és cselekszik, aki fölkenetett, tanít és megszabadít. Az Antikrisztus az, aki ezeket elferdíti, amott jelenlevőt szerepeltetvén, itt pedig elmúltat vagy örökkévalót, ami mindkét esetben hamis. Mindezeket pedig azért vezette be, hogy azt az igazit, aki a legújabb időkben adatott és Istentől a mennyből ajánltatott, elpusztítsa, s amint láthatjuk, ezt meg is tette, mivel ezt a kitalált örökkévalót rátukmálta az egész világra. Mert akárhogyan köti is egybe a maga Krisztusait, ti. az örökkévaló Krisztust az időlegessel, amazt a próféták idejéből, emezt az apostolok korából valóval, most az Ótestamentumnak, majd az Újnak közbenjárójaként tanítva, van közös ezekben: az, hogy nem marad érintetlenül az igazi Krisztus. Nem csoda hát, hogy mind a mai napig ugyanazt ajánlja élők és holtak megsegítésére, mintha Krisztus semmit sem hozott volna, és meg sem halt volna. Megtartja az ezerféle közvetítőt, a zsidó képmásokat, az oltárokat, a díszes öltözeteket, a ceremóniákat, amelyek az eljövendőknek csupán árnyékképei.

Másodszor, hogy az Ótestamentumban senkit sem neveztek Isten Fiának. De ki nem látná, hogy az Ótestamentumban az Atyaisten egy Messiást sem nevezett tulajdon Fiának, és nem nevezte önmagát Krisztus Atyjának és Istenének sem. Amint ugyanín nem nevezték Istent teremtőnek, mielőtt mindent meg nem teremtett volna, s nem hívta önmagát Ábrahám Istenének, mielőtt Ábrahám lett volna, éppen úgy Krisztus Atyjának és Istenének sem neveztetett, mielőtt Krisztus lett volna, hacsak nem a jövő vonatkozásában, vagy a világ megtartójára való tekintettel, amint Lukács is azt állítja, hogy akkor a Messiás nem volt Istennek Fia, mivel őt csak mint a jelenben meglévőt mutatja be, akinek csak akkor kellett fogantatnia és születnie. Ezért fogalmazott így: „ami tőled születni fog, az szent" (nem ami valami örökkévaló lényegből született, még a mennyben), „Isten Fiának fogják hívni" (nem pedig hívták azelőtt, mikor még nem volt). „Ez nagy lesz" úgymond - „akinek az Úr Isten Dávidnak, tulajdon Atyjának székét fogja adni" (ugyanis nem azelőtt adta volt), és „uralkodni fog" (mivel. még nem uralkodott volt) „örökké", nem öröktől fogva! Jegyezd meg, hogy mindezeket a jövőről mondja! Így a Gal 4,4 azt mondja, hogy Isten az idő beteljesedésekor küldötte el tulajdon Fiát (jegyezd meg!), aki egy asszonytál lett, (nem valami asszony nélkül született). Vajon itt nem inkább örökkévalót írt volna e helyett, ha valóban az lett volna? Így az ApCsel 13,23-bon Pál ugyanezt adja elő, hogy beteljesedtek Izrael ígéretei (jegyezd meg, hogyan illenek össze az ígéretek az előadott dologgal, és mikor teljesedtek be), miután Isten előhozta Dávid magjából Jézust, Izrael megtartóját, még egy szóval sem említi az örökkévaló Fiút, vagy az Atya személyéből származottat (ami nagyobb volna!). Innen is könnyen látható, hogy Mária, akitől Krisztus született, Dávid magja volt. Mert ha valóban lett volna valami Krisztus az Ótestamentum idején, az nem Mária magzatja lett volna, és így nem is Dávidnak fia, aki kezdettől fogva meg volt ígérve. Dávidtól ugyanis az ő magjából kellett volna erednie, tehát más Krisztus lett volna az, holott az Írás mindenütt azt az egyetlen Krisztust nevezi meg, aki Máriától, nem pedig Mária előtt született De feleljenek a következő szillogizmusra a dialektikusok.

Senki sem mondható Isten Fiának, aki nem Dávid magjából származott. Az örökkévaló Krisztus nem Dávid magjából származott. Tehát nem mondható Isten Fiának. Akárhogyan forgolódnak itten és takargatják, kénytelenek úgy okoskodni, hogy Istennek két Fia van.

Harmadjára: nézzük meg, hogy vajon az Ótestamentum idején Isten fölkent-e valamely Fiút, vagy Úrrá és Krisztussá tette-e, amint az Újtestamentumban később kijelentette, hogy ő megtette. Lásd a ApCsel 2,36-ot; lásd Lk 4,18-21-et arról, hogyan teljesedett be az ember Krisztusban, amit Ézsaiás a 61,1-ben jósolt, hogy ti. föl kell kenetnie a kisgyermeknek, amit Máté a 12,18-ban és János pedig a 3,16-ban erősít meg. Ugyanezt teszi János az 1,46-ban és Ézsaiás a 11,1-2-ben. Mérlegeld tehát, vajon fölkenetett-e valaha Mária előtt az az örökkévaló, az Atyával egylényegű és egyenlő Fiú? Vajon - kérdezem -, valamely örökkévaló Istennek föl kellett-e kenetnie, hiszen ő mindeneket tökéletesen bír, és egyedül az emberek kenethetők föl, amint erről a názáreti ember Krisztusról mondják, hogy Isten által fölkenetett: ApCsel 4,12 és 10,423, nem pedig valaki őelőtte.

Pál is (Zsid 1,9) idézi a 44. zsoltárból az Istennek ember Fiáról szóló helyet, aki fölkenetett sorstársai előtt. Az örökkévaló Isten vagy a háromságnak ama személyei, akik egy Istent alkotnak, minden társ nélkül valók, ám az ember Krisztusnak társai voltak a királyok, papok, próféták, akik szintén föl kenettek, de a lélektől mérték szerint, Krisztus pedig mérték nélkül Ezért az Istenség teljessége, a kegyelemnek és igazsáknak teljessége, az isteni bölcsességnek és tudománynak összes kincsei az Icásban egyedül őneki tulajdoníttatnak: Kol 2,3; Jn 1,14; Kol 2,9; Jn 3,35. Pál is neki tulajdonította ezt a Róm 9,5-ben, midőn azt mondja, hogy test szerint az Atyák közül való volt, de nem lélek szerint, melyet nem az Atyáktól bírt, hanem Istentőt, ezért mindenek fölött is áldott Istennek mondják mindörökké.

Elmélkedjünk a negyedikről is. Vajon hívtak-e valamely királyt és papot az Ótestamentumban Krisztusnak? Fölkenetett volt ugyanis Krisztus, miként az összes királyok és legfőbb papok fölkenettek, hogy uralkodjanak és tanítsanak. Lásd először. Ézs 11,10; Jer 23,5, akik megjósolják, hogy Krisztus az eljövendőben fogja bírni a királyságot, s nem akkor bírta, és a jövőben lesz adandó Dávid ivadékának az ország. Így Ez 37,24; Zsolt 72, mely egészen Krisztus országlásáról szól, és Zak 2,5 meg ezer más hely éppen ezt tanítja. Olvasd a prófétákat, sehol sem fogod azt találni, hogy akkor uralkodott Krisztus.

De ezt erősíti meg Lukács is az Újtestamentumban, az 1. fejezetben, midőn azt mondja: „és uralkodni fog örökké". Másutt is: „És az ő királyságának nem lesz vége" (Lk 1,33) mindig a jövőre gondolva mondják. Isten országa evangéliumának mondják ugyanis: Mt-13. „A mennyek országa", ami az Ótestamentumban csak képmásban létezett.

Krisztus pap sem volt az Ótestamentumban, nem tanított, semmit sem áldozott fel, ugyanis a saját testét egyszer áldozta fel érettünk az Újtestamentumban, az Ótestamentumban nem olvasunk semmiféle könyörgéseiről (ez a papok tiszte volt), hanem csak azt olvassuk ott, hogy az ő papságának a képmásai voltak: Melkisédek, a felajánlások, az áldozatok, 1Móz 14,19; Zsid 7. Ámde; ahol a képmások vannak jelen, ott hiányoznia kellett annak, akit ábrázolnak. Ahogyan az Úr megjelenése és áldozata után ama testamentum összes képmásainak meg kellett semmisülniük a templommal, a sátorral és azzal az egész Lévi-féle eszköztárral egyetemben, ugyanúgy most már Krisztus lesz főpap örökre, de nem öröktől fogva a Melkisédek rendje szerint, és őutána többé nem lesz más főpap, miként az ő egyetlen áldozata után többé nem lesz semmiféle áldozat sem a bűnért: Zsid 7,27 és 10,14-18. Mert ha az Ótestamentum idején Krisztus valóban áldozatot hozott volna, az ő áldozata nem lett volna egyetlen, amint Pál bizonyítja, és azt állitja, hogy Krisztus testi idejében könyörgött, nem pedig testi ideje előtt: Zsid 7,25-28.

A Messiásnak föl is kellett kenetnie, minthogy próféta volt, Isten szószólója. Krisztus azonban az Ótestamentum idején nem volt próféta, mivel a jövőre vonatkozólag mondja Isten, hogy őt el fogja hívni az övéi közül (és nem valamiféle lényegből), mint Mózeshez hasonlót (nem, mint örökkévalót), aminthogy ugyanarról a Krisztusról jövőre vonatkozólag mondta: 5Móz 18,18-19: „az én igéimet adom annak szájába, és megmond nekik mindent, amit parancsolok neki. És ha valaki nem hallgat az én igéimre, amelyeket az én nevemben szól, én bosszút állok azon!"

Láthatod, hogy mindezek eljövendők. Mert ha Krisztus valóban ott lett volna annyi éven át, s valóban tanított volna valamit, akkor ezt Mózes nem mellőzte volna hallgatással De Mózesnek ugyanezen szavait alkalmazzák a Máriától született Krisztusra ApCsel 3,22 és 7,37. Maga Krisztus így szól: „mert énrólam írt ő" (Mózes): Jn 5,4G. (nem másról őelőtte). Gondold meg hát, hogyan illik össze az Újtestamentum Mózessel. Máté ugyanis azt írja, hogy Krisztus először az Újtestamentum idején kezdett tanítani: Mt 4,17. Így az ApCsel 1,1-ben Lukács azt mondja, hogy ő leírt mindent (jegyezd meg) „amiket kezdett - mondom - Jézus cselekedni és tanítani", de sehol sem mondja még egy szóval sem, hogy Krisztus valamit tett az Ótestamentumban. A Jn 2,11 Krisztus tetteinek és csodajeleinek kezdetét a galileai Kánaánba teszi, második csodája pedig a Jn 4,54-ben van leírva. Aztán a Zsid 1-2-ben az Ó- és Újtestamentum ellentétek által van leírva. Amabban ugyanis Isten a próféták által szólt az Atyáknak, ebben pedig a legutóbbi időben a Fiú által szólt nekünk. Itt kezdődik az Úr által való üdvözülés elbeszélése: Zsid 2,7 és 12,1-11. Ebből egészen nyilvánvaló, hogy semmiféle Krisztus nem volt próféta az Ótestamentumban, sem mester és tanító, mivel ott semmit sem beszélt, senkit sem tanított, sőt, amikor született s még csecsemő volt, nem is beszélt, s míg gyermek volt, nem tanított, hiszen harminc éves korában kezdett tanítani, vagy a közbenjáró és messiás tisztében nyilvánosan foglalatoskodni. Ezért nevezi János is igének, vagy tiszte szerint szószólónak, amint János kiáltó szónak, és Áront Mózes szájának mondják. Megcsaltak volna minket az apostolok, az evangélisták és Mózes, ha Krisztus valamit beszélt volna, vagy cselekedett volna az Ótestamentumban, s ők mégsem közölték volna velünk, és a Szentírás is ellenkeznék önmagával, amint annyiszor hallottad. Pál is annyi helyet hozván elő az Ótestamentumból a zsidókhoz írván Krisztus kiválóságáról, vajon éppen erről az igéről vagy az Ótestamentumban tanító prófétáról hallgatott volna egészen, holott Mózesről, a prófétáktól és angyalokról nem hallgatott.

Ötödször, gondoljuk meg, vajon előfordult-e az Ótestamentumban az Isten Krisztus kifejezés, miként az Újtestamentumban egészen nyilvánvalóan jelen van. A tízparancsolatban bizony csak az egy Istenről van említés, a prófétáknál pedig az egy és egyedülvalónak, mindenek teremtőjének a lelkéről, aki a lélek által teremt mindeneket. Az újban pedig az egy Istenhez nyilván hozzácsatolják az egy Krisztust is: 1 Kor 8,6; Ef 4,4-6, s így nemcsak azt bizonyítják, hogy Krisztus Isten és egy Úr, hanem hogy őbenne is hinni kell, s mindezekről az Ótestamentumban mély hallgatás van. Ugyanakkor persze mindenütt az egy és egyedülvaló Istent, a teremtőt tanítják, Mózes, a próféták, az apostolok és Krisztus: 1Móz 1; Ézs 44,6; ApCsel 4,24-31; 13,131; és 17,22-31; Mk 10,1$; és 13,19-2Q.

Összegezve: a hitvallás, a hit és a cselekedetek mind az egy Istenre vonatkoznak az Ótestamentumban, az Újban pedig, ahol Krisztus ínár megvolt; az egy Istenhez hozzácsatolják az egy Úr Jézus Krisztust is, mint János hitvallásában: Jn 17,3 mind a hitben - mint Jn 14,6, mind a cselekedetekben: Jn 1,16-18; Kol 1,15-16; 2,2-3; 2Kor 5,1-10. Sehol sem mondják ugyanis az Ótestamentumban, hogy Mária előtt valamely Krisztus Isten lett volna. De amint Ézsaiás a 9,6-ban mondja, a született gyermeket a jövőben Istennek kell hívni, nem Isten a gyermek neve szerint, így Máté is az 1,23-ban azt mondja, hogy a fogantatott és Máriától születettet Immánuelnek kell hívni, azaz: Velünk az Isten a jövőben. Jeremiás is a 23,5 és a 33,15-16-ban (ha ez a hely Krisztusról értendő) világosan megmondja, hogy Dávid ivadékát Jehovának, a mi igazságunknak kell nevezni. Így Péter sem ismer más Krisztust, aki Úr lett volna, csak a megfeszítettet, akit Isten tett Úrrá és Krisztussá, akinek adatott hatalom mennyen és földön, és mindeneket alávetett neki az Atya, s név adatott neki minden név fölött, s ezért ezt az embert Istennek mondják. Ez` előtt az ember előtt azonban semmiféle Krisztusnak sem adatott meg az a méltóság, hogy legyen Úr és Krisztus, és mindeneknek Istene, akinek hatalma van mennyen és földön. A Sátán az örökkévaló, koholt Krisztusnak tulajdonította ezeket, hogy ezt az igazi Krisztust, akinek mindenek adattak, kifossza és elpusztítsa. Semmiféle isteni cselekedeteket sem művelt valamiféle Krisztus az Ótestamentumban, melyekkel önmagát Istennek nyilvánította volna, amint Ézs 35- és 61-ből hallottad. Ugyanis mindezek az isteni cselekedetek a jövőre vonatkozólag vannak ott leírva és az eljövendő ember Krisztusnak vannak tulajdonítva. Így Ez 52; Zsolt 72,1; Mik 5,2; Jer 23,5-6; és Lk 1,31-33 a leendő Krisztusnak, Dávid fiának juttatják a hatalmat, vagy neki tulajdonítják ott az országot, ámde valamiféle örökkévaló Krisztusnak nem adatik ott semmiféle uralom vagy ország, már pedig enélkül ő sem Úr, sem Isten, sem Krisztus, közbenjáró nem lehetett. János első fejezete tehát minden rangot ennek az ember Krisztusnak ad (Jn 1,14), aki már megszületett, tanít és küzd a Sátánnal, a halállal, á betegségekkel, a tengerrel és a szelek ellenében, s így ezt az Isten titulusát is ugyanennek az ember Krisztusnak tulajdonítja, megegyezőleg a prófétákkal és Pállal, aki ezt az Atyák szerint született Krisztust nevezi örökké áldott Istennek, nem pedig valakit ez előtt az ember előtt, vagy őbenne: Róm 9.

Hatodszor: térjünk át Krisztus más jelzőire, és vizsgáljuk meg, hogy vajon az Ótestamentumban hívta-e önmagát életnek vagy világosságnak, ahogyan a mi ember Krisztusunk az Újtestamentumban ugyanezen Jánosnál életnek hívja önmagát a 11,25-ben és 14,6-ban, és világosságnak a Jn 9,5-ben, és ezt tettel is megerősítette, mikor életet adott a halottaknak, és megvilágosította a vakokat. Életnek is nevezte magát, mikor Lázárt feltámasztotta, hogy ezáltal is bizonyítsa, hogy őreá illő ez a név. Többször ígérte az örök életet is azoknak, akik őbenne hisznek, és nem fognak meghalni, akik az ő testét eszik, és az ő vérét isszák, s ezt sehol sem olvastuk ez előtt semmiféle más Krisztusról

Soha senki sem mondta ugyanis, hogy ő az élet és világosság, vagy őbenne volt elhelyezve az élet, vagy az ő szavai az örök élet, a mi Krisztusunkon kívül az Újtestamentumban. Sőt az egész Ótestamentumban sehol sem olvastuk ezt, vagy ehhez hasonló nyilatkozatot, amilyent igen gyakran használt a mi Krisztusunk: „Aki hisz az Isten Fiában, örök élete van" Jn 3,36) és 6,5I. Így igazolta ugyanis, hogy ő a világ megváltója, vagy az élet, az élet kenyere, aki a mennyből szállott alá, és Ádám az 1Kor 15,45 szerint, aki megelevenítő lélekké lett, amit előtte senki sem tett, mivel ezen kívül, vagy ez előtt senki sem volt élet avagy világosság. Ézsaiás is a 42,6-ban nyilván a jövőre gondolva állítja, hogy ezt az ember Krisztust kell a népek világosságává és a nép szövetségévé tenni. Simeon a Lk 2,32-ben és az apostolok a ApCsel 13,47-ben megerősítik ugyanakkor, hogy ezek a Máriától született Krisztusra vonatkoznak.

De mondják meg, ki utasította vissza az Ótestamentumban azt a Krisztust az övéi közül? Mi ugyanis kimutattuk, hogy az Újtestamentumban a mi Krisztusunkat visszautasították az ő izraelitái, akikhez jött. De hol találjuk leírva, hogy Krisztus test nélkül volt? Nem azt állította-e János az 1Jn 4,3-ban és 2Jn 7-ben, hogy az Antikrisztus Lelke tartja birtokában azokat, akik azt koholták, hogy Krisztus test nélkül vagy test előtt jött el, s tudva van, hogy az ő idejében sokan voltak ilyenek. Azok pedig, akik azt vallották, hogy ő testben jött el, Istentől valók. Vedd hozzá azt is, hogyha az állna ott, hogy akkor Krisztus test nélkül jött el, akkor hatástalan lett volna az az érv, amelyet tanítványai előtt használt, amikor azt mondta a Lk 24,39-ben, hogy „a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nekem van". Azok ugyanis elmondhatták volna ellenében, hogy akkor a pátriárkák idejében csont és hús nélkül volt, forgolódott és evett. Ősszegezve: sehol, semmiféle írással sem bizonyítható, hogy Krisztus a pátriárkák idejében, az Ótestamentumban beszélt, őt befogadták, segítségül hívták, látták vagy hallották, hacsak nem akarunk hinni az emberi koholmányoknak.

Gondoljuk meg továbbá, vajon adott-e Krisztus az Ótestamentumban valakinek hatalmat, hogy Isten Fiává legyen. Mondottuk, hogy akkor Krisztus nem tanított, sehol sem tett semmit, és nem parancsolta, hogy higgyenek őbenne, nem is bocsátott meg vétkeket, habár Isten fiainak mégis így kellett volna cselekedniük az evangéliumi hit által, de sem az Ótestamentumnak, sem az Újnak egyetlen írója nem hozott elő valami hasonló dolgot, hogy ti. ha hinnének valamilyen jelenlévő Krisztusban, akkor örök életük lenne, amiről mindenütt olvashatsz az Újtestamentumban. Miért kellett volna Krisztusnak ugyanis eljönnie, ha Isten már akkor fiaivá tette volna őket, mielőtt ő ember lett volna.

De ahogyan nem olvassuk az Ótestamentumban, hogy bármely Messiás Isten lett volna, vagy Isten formájában lett volna, amint Pál apostol szól erről a Fil 2,6-7-ben, úgy ottan nem is fosztotta meg magát ettől a formájától, nem volt szolga, nem lett úrból szegénnyé, vagy emberekhez hasonlóvá, vagy amit János mond, nem lett testté, és nem volt felmagasztalva, s nem látszott az ő dicsősége sem, mint az egyszülötté, s nem adatott neki név minden név fölött, vagy teljes hatalom mennyen és földön, ami ugyanaz: mindazok tehát, amik a mi ember Krisztusunkat megilletik. Az Ószövetségben ugyanis egy igaz Isten volt, aki az Újtestamentumban Krisztust a maga képére formáltan alkotta meg, megadván neki a mindenhatóságot

De lássuk végül, vajon Krisztus az Ótestamentumban üdvözítő vagy közbenjáró volt-e, ami elsődleges dolog a Messiásban.

Bizonyos, hogy akkor senki sem üdvözíttetett, s Jézus neve, azaz a megváltóé nem adatott valamely öröktől fogva született Istennek. Máté azt mondja ugyanis (Mt 1,21), hogy a jövőben fogja megváltani a népeket bűneiktől, amely mondás összeillik Mózes próféciájával, aki azt jövendölte volt, hogy a kígyó feje össze fog zúzatni a jövőben, és áldani fogják a pogány nemzetek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az Ótestamentumban azok, akik fölismerték az eljövendő Messiást, csak remény szerint -váltattak meg, és közülük egy sem jutott be a mennyekbe, mivel még nem volt kitárva, s még nem volt jelen semmiféle közbenjáró. Amit ugyanis erről fecsegnek, hogy akkor is ugyanaz volt a pátriárkák közbenjárója, aki most a mienk, az a legnagyobb tévedés, mert akkor azt sohasem tanította a Szentírás, s ez Pálnak is egyértelműen ellent mond, aki világosan kijelenti, hogy az ember Jézus Krisztusnak kell a mi közbenjárónknak lennie: 1Tim 2,5. Akkor senki sem hívta Krisztus által segítségül az Istent, ott semmiféle Krisztus sem mondta önmagáról, hogy „út", „élet", „ajtó" vagy közvetítő, amint az Újtestamentumban a mi Krisztusunk állította önmagáról. Ott Krisztus nem könyörgött, abból az időből nem maradt ránk semmiféle könyörgése, amint Mózestől, Dávidtól és más prófétáktól, sőt Pál is az ellenkezőjét tanítja (Zsid 5,7): Krisztus testi idejében könyörgött, nem pedig testi ideje előtt. De maga Krisztus is megerősíti ezt tanítványainak a Jn 16,24-ben: „Mostanáig - úgymond - semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben". Azonkívül az ótestamentumi írás sehol sem nevezi őt közbenjárónak, hanem csupán az újtestamentumi, amint a Zsid 9,6-ban és 12,24-ben Pál is bizonyítja, s az Ó- és Újtestamentumnak a Zsid 1-2-ben, továbbá a 12-ben olvasható ellentétei éppen ezt erősítik meg. A mi Jánosunk is ugyanezt az ellentétet támasztja alá az 1,17-ben a legtökéletesebb érveléssel, azt bizonyítván, hogy a törvényt Mózes adta, a kegyelmet és az igazságot pedig Krisztus. Ezeket soha senki sem zavarhatja össze. Mivel Krisztus semmire sem tanította az Atyákat (Mt 5,17-48), amikor oly sokszor ismétli: „Megmondatott a régieknek", nem állítja, hogy ő maga mondta volna. Most pedig az Újtestamentumban maga állította, hogy ő mást, sokkal tökéletesebbet mond a Törvénynél Azt is bizonyította továbbá, hogy Atyja teremtett mindeneket, Ádámot és Évát is (Mt 19,4; Mk 10,6) nem pedig őmaga. De azt is mondta, hogy Isten nevében az Angyal szólott a csipkebokorban, nem pedig ő: Mk 12,26 és Zsid 13,2. Ábrahám angyalokat látott vendégül, nem pedig három személyt, s ha ott lett volna Krisztus, miért ne mondott volna valamit erről később az apostoloknak? Hiszen annyiszor lett volna alkalma ezekről szólnia, amikor az Ótestamentumnak oly sok helyét hozta elő. Miért tulajdonította Pál összegzően az ótestamentumi cselekedetek mindegyikét az Atyaistennek (ApCsel 13,16-41)? Senki sem bizonyíthatja be soha sem, hogy valamely Messiás vagy Logosz Isten Fia létezett volna az Ótestamentumban ez előtt a mienk előtt, s még kevésbé azt, hogy ott valamit szóval vagy tettel cselekedett volna. Krisztusnak ugyanis minden szavát és tettét leírta a négy evangélista, és ők sohasem írtak le egy általa végzett tettet sem az Ótestamentum idejéből Azt mondják ugyanis, hogy mindent végigkutatván, leírták azokat, amiket Jézus eleitől fogva tanított és cselekedett, az összes szükséges dolgokat együttlétük végéig, csodatetteinek kezdetét, elmondván azt is, hol volt, nehogy valaki az Ótestamentumban valami más kezdetet keressen, sőt az egész Szentírás arról tanúskodik, hogy a mi Krisztusunk az Ótestamentumban csak az elrendelésben volt jelen, csak Isten elhatározásában, csak képmás gyanánt, s a különféle ceremóniákban és tárgyakban - amelyeket Isten arra használt fel, hogy őt, az eljövendőt szimbolizálják - volt csupán jelen, s ezek alól az áldozatok alól mi már mentesek vagyunk, mivel hozzánk már eljött a Messiás.

Ezért egészen bizonyos, hogy ez az örökkévaló Krisztus az Antikrisztus koholmánya, amellyel több Istent is bevezetett, az egy, egyedülvaló Atyaistent eltörölte, az általa megígért, s Dávid magjából való, igaz Krisztussal egyetemben. De nem volt elég ezzel a szemfényvesztéssel elpusztítania Istent és a Messiást, hanem bevezette azt az ő Lényeg Istennőjét, aki nem is Atya, nem is Krisztus, és ezt azért tette, hogy elhomályosítsa mindazt, amit az istenek több voltáról prédikált, amely lényeg, mivel viselős volt, később sok szörnyeteget szült, ti. a három személyt, a kettős a természetet, a több születést, a különféle viszonylatokat közöttük, a tulajdonságokat, a személyek egyesülését, az egylényűségeket, a teljes körű egyenlőséget, az együttes örökkévalóságokat, a különféle belső és külső műveleteket, a csodálatos lappangásokat, a természetek egyesüléseit, mely emberi koholmányokat a szofisták különféle magyarázatokkal igyekeztek megvilágosítani és megannyi zsinati végzéssel és hitvallással megerősíteni, az igazságot teljesen elhomályosították, s különféle félrefordításokkal a teljes Szentírást kiforgatták. Az Úr azonban elhatározta, hogy mindezeket hamarosan lerombolja az egész Babilonnal egyetemben, s miután visszavezérelt minket az egyszerű apostoli hitnek a fundamentumához, az egy Istenről és az egy igaz Messiásról szóló tanításhoz, még világosabban feltárja az ő titkait, és felnyitja a Szentírásnak lezárt könyvét. Szüntelenül könyörögve várjuk, hogy ezt minél gyorsabban méltóztassék megengedni.

De azt mondják majd a szofisták, hogy az Ótestamentumban ugyan valóságosan létezett Krisztus, de még nem jött el annak az ideje, hogy mindeneket cselekedjen, amik az emberi nem megváltására szükségesnek látszottak. Ezért akkor az ő jelenlétének csak némi ismertetőjeleit mutatta, hogy a pátriárkák gyöngeségét erősítse, és különféle alakokban jelent meg a pátriárkáknak, hogy elmélyítse bennük azt a hitet, hogy ő lesz az a megígért Messiás, a megváltó, a világosság, az élet és a közbenjáró. Ekkor tehát még nincs miért keressük az örökkévaló Krisztus műveit, hanem csak a megtestesülés után, mert akkor mutatta meg igazán önmagát, és bebizonyította, hogy mindeneknek teremtője, igaz Isten, és egy Ura mindeneknek. Ezeknek röviden azt feleljük, hogy mutassák ki nekünk eme képzelgéseiket a Szentírásból, és akkor hinni fogunk nekik, hozzanak elő egyetlen kifejezett bizonyosságot, amely alapján azt taníthatják, hogy Istennek amaz egylényegűnek nevezett fia ott volt az Ótestamentumban. Mutassák ki, hogy Krisztus vagy valamelyik próféta mondotta azokat, amiket ők gondolnak, és akkor meg fognak győzni bennünket.

A lényeg az, hogy amiként az ember Jézus Krisztus, az Isten Fia megszületett és megadatott nekünk Istentök s a bűn kivételével mindenben hasonló volt hozzánk, úgy ugyanő az ő Atyja által föl is kenettetett mindenek fölé, Úrrá és Krisztussá tétetett, és mindenek megváltójává, akinek név adatott minden név fölött, hogy imádják az összes mennyeiek és földiek, s a föld alattiak, és neki mindenek alávettettek, kivéve az Atyát. És bírájává rendeltetett élőknek és holtaknak, s meggazdagíttatott sok egyéb ajándékokkal is, amint azt az alább írt helyekből következtetni lehet.

Bizonyítékok mindkét szövetségből Krisztusról, Istennek régen megígért és végül a legújabb időkben megadott Fiáról.

Az összes próféták megjövendölték Krisztust, aki eljövendő volt a Dávid magjából Róm 1,11 és ApCsel 13,27.32-40.

Az asszonynak magja el fogja taposni a kígyó fejét: 1Móz 3,15. A te magzatodban áldottak lesznek a föld minden nemzetségei: 1Móz 12,3. Prófétát fog támasztani nektek az Úr a ti atyátok fiai közül, miként Mózest: 5Móz 18,15; ApCsel 3,22; 7,37. Dávid ágyékának gyümölcséből helyezem az ő székébe: Zsolt 132,11; ApCsel 2,30.

„Íme a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek.": Ézs 7,14. „Egy gyermek születik nékünk, Fiú adatik nekünk... és hívják nevét... erős Istennek.": Ézs 9,6.

„És egy vesszőszál ered Jesse törzséből, s gyökereiből egy virágszál nevelkedik.": Ézs 11,1.

„Íme, az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel": Ézs 42,1. „Fájdalmak férfija és betegség ismerője.": Ézs 53,3. „Támasztok Dávidnak igaz magvat": Jer 23,5. „Kibocsátotta Isten az ő fiát, aki asszonytól lett.": Gal 4,4. Nem pedig az Atya örökkévaló hiposztázisából.

„Tudja meg azért Izraelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust [nem mást!], akit ti megfeszítettetek": ApCsel 2,36. „Bölcsességül lett nekünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul":

1Kor 1,30. „Az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé" lett nekünk: 1Kor 15,45. Krisztus a szegelet fejévé lett: 1Pt 2,4-7. Felkente őt Isten társai fölé: Zsolt 45.

Nem mérték szerint adott neki lelket: Jn 3,34. „Mert őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg.": Kol 2,9. „Teljes volt kegyelemmel és igazsággal.": Jn 1,14.

Jézus Krisztus Dávidnak fia, Ábrahámnak fia: Mt 1,1-16. Fia Máriának, akitől született Krisztus: Mt 1,11. Fogantatott Szentlélektől, született szűz Máriától: Mt 1,20-23. Krisztusban „van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve.": Kol 2,3.

„Ami benne fogantatott, a Szentlélektől van.": Mt 1,20.

„A Szentlélek száll te rád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged": Lk 1,35.

„Azért ami születik is, szentnek hívatik, Isten Fiának": Lk 1,35. „Akin az Úrnak lelke megnyugoszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke", ez a négy hely ugyanazt jelenti: Ézs 11,2. Az Atya „az ő kezébe adott mindent", „a hatalom mennyen és földön.": Jn 3,35; Mt 28,18. Rendeltetett a világnak örökösévé, s élőknek és holtaknak bírójává: Zsid 1,2 és ApCsel 10,42.

Adatott neki hatalom minden test fölött: Jn 17,2. Adatott neki élet az Atyától és ítélet: Jn 5,25-27.

Alávetett az Atya neki mindeneket, Önmagát kivéve: 1 Kor 15,27.

Krisztus eleve el volt rendelve a világ megalapítása előtt. 1Pt 1,20. „Választott": Ézs 42,1; „Elhívott": Ézs 49,1; adatott a pogány népeknek világosságul: Ézs 42,6; „Megszenteltetett": Jn 10,36; „Megpecsételtetett": Jn 6; Küldetett a világra: Jn 10,36; Felmagasztaltatott a legnagyobb magasságra az összes mennyeiek fölébe: ApCsel 2,33; Akinek adatott név minden név fölött: Fil 2,9.

És ez Krisztusnak ama fölkenetése az egy Magasságos által, amellyel az ember Krisztus, nem pedig előtte valami örökkévaló Isten kenetett föl, hogy mi az ő teljességéből merítsünk. Ezek közül semmit sem kapott Máriától, sem a pátriárkáktól, azért mondjuk, hogy ezektől van, amennyiben test, de nem amennyiben lélek, melyet csak Istentől, az ő Atyjától kapott teljességgel a fölkenetés által.

Észben kell tehát tartanunk, hogy egyedül a Máriától született ember Krisztus kenetett föl Krisztussá és Úrrá, nem pedig az Isten emberré (ugyanis az lefokozás lenne, nem fölkenetés), fölkenetésre nincs szüksége Istennek, aki mindeneket tökéletesen bír.

Mivel pedig valamely Mária elötli fiúnak örökkévaló számlazásáról és fölkenetéséről semmi nincs a Szentírásban, és róla semmiféle ígéret sem történt, azt mondjuk, hogy az a pápista Krisztus - mely két természet egyesüléséből tevődött össze, nem pedig Szentlélektől fogantatott, kétszer született, s nem egyszer, megtestesült, s nem született - az Antikrisztus koholmánya, és borzasztó istenkáromlás.

Vissza a Tartalomhoz

RÖVID MAGYARÁZATA A KÉT TESTAMENTUMBÓL ŐSSZEYÁLOGATOTT MAJDNEM ÖSSZES HELYEKNEK,

MELYEKKEL A SZOFISTÁK VISSZA SZOKTAK ÉLNI A PROFÁN SZAVAK MEGTARTÁSA VÉGETT, TOVÁBBÁ A LÉNYEG EGYSÉGE, S A SZEMÉLYEK HÁROMSÁGA, VALAMINT A FIÚ ÖRÖKKÉVALÓ SZÁRMAZÁSÁNAK

BIZONYÍTÁSA VÉGETT

KILENCEDIK FEJEZET

AZ ELSŐRŐL

Habár Luther a Háromság nevét Postillájában barbárnak és elvetendőnek állította, s az „usia" szó abban a jelentésben, melyben ezek prédikálják, sehol sohasem található, s így a lényeg kifejezés is oly idegenszerű, hogy a latin nyelv szegénységére panaszkodó Quintilianus sem tudott latin szót alkalmazni helyette, másfelől pedig Kálvin a személyek neveit el kivárta temetni az Institutióban, mások azokban retorizálva négy okkal is igyekeztek indokolni a profán szavak kegyes megőrzését. Az első ok az, hogy nagyon hasznosak az eretnekek megcáfolásában. A második, hogy az Atyák nem restellték megtartani őket. A harmadik szerint azért tartandók meg, hogy valamit mondjunk, és ne hallgassunk csupán. A negyedik, hogy a Szentírás rejtett misztériumait jobban meg tudjuk magyarázni segítségükkel. Hozzátesznek. egy ötödiket is, hogy azokkal azonos jelentésűek megtalálhatók a Szentírásban is. Megtalálható ugyanis a „Háromság" név az 1Jn 5,7-ben, midőn így szól: „És az a három egy." A lényeg név is 2Móz 3,14-ben, ahol Isten azt mondja, hogy ő az, aki. („Vagyok, aki vagyok', és aki valóságosan létezett, mert ugyanaz, mintha azt mondta volna, hogy Isten a lényeg. Megtalálható a hypostaseos név is, mert személyt jelöl: Zsid 1,1-2. Így az következtetik, hogy a nevek miatt nem kell kardoskodni, hanem követni kell a szentatyáknak és az egész egyháznak a szokását.

Vizsgáljuk meg, milyen szilárdak ezeknek a rétoroknak az okoskodásai. Először is, vajon éppen ezekkel a szofizmákkal és sohasem hallott elnevezésekkel lennének legyőzhetők azok az eretnekek, akiket Isten igéjének segítségével nem sikerült meggyőzni. És vajon szabad-e gonoszt cselekedni a jó érdekében? Bizonyára egy épelméjű ember sem fogja sohasem elhinni hogy az, aki nem ölhető meg egy nagyobb ágyúval, éppen egy dárdácskával lesz leteríthető.

Másodszor: vajon, ha mindazt elfogadjuk, amit az egyházatyák megtartottak, akkor meg kell tartanunk a képeket, valamint további tévedéseiket is?

Harmadszor: fontold meg, mire való beszéddel semmit sem mondani, s mire való, mondom, csak azért fecsegni valamit, hogy ne hallgass? Negyedszer: gondold meg, vajon az, ami homályos és szokatlan, meg világíthat-e egy kevésbé homályosat? S megtudta-e eddig bárki is helyesen határozni, hogy mi légyen Istenben a személy vagy a lényeg, s így valóban elvárható-e, hogy meg nem értett szavak által magyarázzunk meg isteni misztériumokat? Ki tudná eléggé csodálni, kérlek, ezeknek a rétoroknak a torzszüleményeit?

Arról, amit utoljára mondanak, vizsgáld meg, vajon az esse, az ens és az essentia valóban rokon értelmű szavak-e? Vajon nem az ens és az essentia fölött folyt-e a harc a dialektikusok között az eddig eldöntetlen vitában? Vizsgáld meg, vajon a Háromság három tulajdonképpeni dolgot jelent-e? Vajon nincsenek-e igen távol az elvontak a konkrét dolgoktól?

Ha úgy vélik, hogy ugyanazt jelentik, miért tartják meg az idegen és elvont nevet, s miért vetik el a konkrét és latin elnevezéseket, melyeket a próféták és az apostolok is használtak? Vajon nem méltán kacagná-e ki mindenki azt, aki Pált vagy Jánost „emberség"-nek nevezné? Amikor tehát józanul kell Istenről és az ő misztériumairól beszélni és elmélkedni, istentelenség lenne olyan új neveket alkalmazni rá, amelyekkel önmagát ékesíteni nem akarta. Mi tehát - mellőzvén az idegen tanokat, profán elnevezéseket és emberi koholmányokat - a Pál által nekünk átadott tant fogjuk megtartani. Lásd: Kol 2,3-10; 1Tim 1,4-8; 4,1-5; 6,3-5; és 2Tim 2,2-21; Tit 3,1-7; és Zsid 13,1-17.

A MÁSODIKRÓL

Miután azokat az utálatos szavakat meghonosították, elszánták magukat az Isten lényege egységének a bizonyítására. Első bizonyíték az 5Móz 6,4: „Halljad Izrael, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr", azaz egy lényeg.

A második a 2Móz 3,14: „Vagyok, aki vagyok", azaz én vagyok a lényeg; ugyanott: „az küldött engem hozzátok, aki van".

Vannak továbbá olyan helyek, ahol a próféták kinyilatkoztatják az egy és egyedülvaló Istent, ahol tehát a szofisták szabálya szerint valahányszor meghatározatlanul szerepel Isten neve, az egyetlen lényeget és egyszersmind a három személyt is jelöl.

Az Újtestamentumból is hoznak elő bizonyítékokat: 1Jn 5,8 „hárman vannak, akik bizonyságot tesznek.. . és ez a három egy", azaz egy lényeg. És Jn 10,30: „Én és az Atya egyek vagyunk", azaz egy lényeg. Így következtetnek ebből arra, hogy egy Isten van, azaz egy lényeg és nem több, melyről egyszerre állítják azt, hogy közölhető és hogy oszthatatlan.

Ezeknek röviden azt feleljük, hogy azok a helyek semmit sem jelentenek ezek értelmezésére nézve, mivel azokban sehol sem szerepel a lényeg szó, hanem arról az egy Istentői van szó, akit Krisztus Atyjának vallott Jn 8,54.

Azt mondjuk azonkívül, hogy a 2Móz 3,14 nem a „vagyok" (rum) szót tartalmazza, hanem ezt: „leszek" (ero), ezért a fenti értelmezők megrontják a szöveget. Lásd erről Vatablust és Castalliot.

Egyébként azt mondjuk, hogy nem következetesek önmagukhoz, mivel egyesek úgy vélik, hogy az abszolút értelemben vett Isten szó az Atyát jelentette, mások szerint az egész Háromságot, megint mások szerint a Fiút, s voltak olyanok is, akik szerint a Szentlelket, miként az első könyvben kimutattuk. Szabályuk tehát merő koholmány, ami ellentmondásban van a teljes Szentírással Mutassák meg tehát azt a helyet, amely alapján a lényeg ama közölhetőként értelmezhető, azt mondani ugyanis, hogy ahol Isten közelebbről meg nem határozva van említve, ott a teljes Háromságot magában foglalja, nem bizonyítása annak, hogy az egy Isten egy lényeg, hanem inkább valami Négység, és sok dologból összetákolt Istennek a reánk erőltetése.

Ami a János bizonyságtételére vonatkozik, először is azt mondjuk, hogy ez a bizonyíték igen gyanús, azért, mert hiszen a Biblia complutensisben, a zürichi változatban és más jobb kódexekben azok a szavak nem találhatók meg. Ezenkívül semmit sem bizonyítanak kevésbé, mint amit segítségükkel erősen állítani akarnak. Ott ugyanis János nem az Isten lényegéről, hanem egészen nyilvánvalóan a bizonyságtevés egységéről beszél. Lásd Erasmust, Kálvint és Vatablust.

Nem tudunk eléggé csodálkozni azon, hogy - ámbár megvannak azok a saját arisztarchoszaink, akik nyíltan tanítják, hogy az a bizonyos lényeg azokkal a helyekkel a legkevésbé sem bizonyítható - mégis ostoba módon saját maguk ellen fordítják ezeket a fegyvereket. Ami persze világos jele tanításuk hamisságának, hiszen nem lehet igaz az, amit különféle módon magyaráznak. Világos jel ez - mondom -, hiszen mivel nem lelnek fel más alkalmas bizonyságokat, kénytelenek ragaszkodni haszontalanságaikhoz. Nézd meg a Jn 10,30 magyarázatát Kálvinnál és Tertullianusnál meg Erasmusnál, hogy meggyőződhess arról, hogy az unom szó semleges nemben egyetértést, vagy ugyanazt a hatalmat jelenti, és nem a lényeget Nézd meg továbbá János evangéliuma 17. részének magyarázatát Ezek ugyanis azok a legfontosabb helyek, melyekkel az Isten lényegének egységét igyekeznek bizonyítani.

Mi tehát, ezeket a koholmányokat elvetvén, az Isten egységét meg fogjuk tartani, ám nem a lényegre vagy a személyekre vonatkozót, hanem az uralomra, a tekintélyre, a méltóságra és a legfőbb hatalomra való tekintettel. Őt tehát egyedülvaló egy igaz Isten gyanánt hirdetjük, aki egyedül birtokol önmagától mindeneket, és kivétel nélkül mindeneknek mindent adományoz. Őt mondjuk tehát, amint mondottam, egyedülvaló igaz Istennek, aki egyedüli forrása az összes javaknak és az istenségnek, a valóságok valósága.; az okok oka, akit Mózes és a próféták hirdettek, és akiről Krisztus azt prédikálta, hogy az ő Atyja, s akiről azt mondjuk, hogy ő az egyedülvaló magasságbeli, aki szájának igéjével teremtett és megtart.

A HARMADIKRÓL

Most lássuk, milyen fegyverekkel is védelmezik és bizonyítják azt a hármas Istent vagy három személyt Először az Ótestamentumból hoznak elő két helyet az 1Móz első fejezetéből Az első az, mikor Mózes mondja: „Kezdetben teremté Elohim." És aztán hozzáteszi: „Elohim lelke lebeg vala a vizek felett". De halljad, mit cselekszenek Egyesek az Elohim név többes számát akarják a három személyre vonatkoztatni, így magyarázván: „kezdetben teremté Elohim", azaz az Atya, a Fiú és a Szentlélek együtt. De azért is kénytelenek ezt mondani, mert a személy kifelé nem működhet külön a másik kettőtől, és azonkívül egyenlők, mindegyikük egy Isten és egy teremtő.

Mások (amint Melius Péter tette) az Elohim név alatt csak az Atyát és Fiút értik, mivel a Szentírás a Lélekről majd külön tesz emlitést. Augustinus élesebb elnéjű: a princípium (kezdet) név alatt a Fiút, az Elohim név alatt az Atyát, a Lélek név alatt a Szentlelket érti, s ezt a János 8-ik részének abból a helyéből bizonyítja, ahol a zsidóknak felelvén Krisztus azt mondta: Én vagyok a „kezdet", mivel én beszélek is nektek.

De kérdem, ki az, aki ne borzadna el ezektől a hazugságoktól, és ki ne kívánná, hogy józanodjék végre ki? Ezt a bizonyítást egyetlen épeszű ember sem pártolhatja, s így a helyet magyarázó Kálvinhoz utaljuk az olvasókat, aki összezúzza a szofistáknak ezt a gonoszságát.

A Háromságot is elővarázsolják ebből a fejezetből, minthogy Mózes ezt írja: „monda Elohim, teremtsünk embert", és ezt a helyet csaknem minden magyarázó úgy emlegeti, mintha az herkulesi buzogány lenne. De vizsgáljuk meg, milyen állhatatosak is ezek Augustinus, habár olykor azt tanítja, hogy az Atya a Fiú által beszélt, mégis legtöbbször azt véli, hogy az egész Háromság beszélt akkor neki.

Melius Péter nem restellte azt mondani egyszer, hogy a lényeg három személyben beszélt. Hilarius a zsinatokról írott művében kiátkozza azokat, akik azt állítják, hogy az Atya a Fiúnak nem parancsolt, kizárván társai közül a Szentlelket, és nem ok nélkül, mivel nyíltan sehol sem azt akarta Istennek vallani, amint következtetni lehet az ő hitvallásából, melyet a De trinitate (A háromságról) című műve 12. könyvének a végén közölt. Némelyek azt mondják, hogy az Atyaisten a fejedelmek szokása szerint (mivel ő monarchia) méltán használt többes számot, méltóságának bizonyítása végett. Mások, mint a sikamlós kígyók, mikor észreveszik a nehézséget, saját tekervényeikbe bonyolódnak, s azt ugyan nem tagadják, de valami határozottabbat sem mondanak, olyannyira, hogy könnyebben találhatsz náluk olyasmit, amit kerülni kell, mint olyat, amit követhetsz.

A rabbinusok (akiknek véleményétől Augustinus egészében véve egyáltalán nem irtózik) egyértelműen azt tanítják, hogy Isten az Ótestamentumban mindent az angyalok által teremtett, és azért mindig nekik parancsolt, s az embert is általuk teremtette. Ez a vélemény csakugyan sokkal inkább összhangban van a Szentírással, mivel magunk is láthatjuk, hogy Isten majdnem mindig az angyalok szolgálatát vette igénybe, és azért vannak teremtve, hogy amint Krisztusnak, nekünk is szolgáljanak. Lásd kivált e helyeket: Zsolt 103,20; Ézs 6,1-7 és 45,12; 2Móz 23,24-23; 1Kir 22,19.Vedd figyelembe, kérlek, miképpen adott törvényt az angyalok által, hogyan vezette ki népét, mi módon pusztította el a gigászokat és Szodomát, hogyan szórta szét a pogány népek seregeit, és segítette Józsuét, miképpen dorgálta meg övéit, és jelent meg az Atyáknak.

De azt is megkérdezheted, hogy kinek parancsolt beszédével a teljes Háromság? Vajon nem azt állítják-e, hogy mindent az Atyaisten cselekedett a Fiú által? Ha pedig az Atya mindent a Fiú által cselekszik, hogyan munkálkodik egyenlő mértékben a teljes szentháromság? De hát miért korlátozzák csak háromra, és nem többre, vagy kevesebbre azt a „teremtsünk" (faciamus) szót, amikor ugyanilyen joggal többről is lehetne mondani?

Mert ha úgy vélik, hogy mindig az a három személy jelöltetik meg, mi kor az Atyaisten vagy Krisztus mellett többes szám szerepel, akkor arra fogunk következtetni, hogy három személy beszélt, mikor így szólt: „olyanok lesztek, mint az istenek" (Elohim): 1Móz 3,5 és 2Móz 32,4: „Ezek a te isteneid Izráel, akik kihoztak minket Egyiptom földjéről" (Elohim). Lásd: Ézs 6,8 (nekünk); 41,10.13.17; 43,1.3. És Krisztus is egész Háromság lesz, amikor többes számban beszél, ezt mondván: „amit tudunk, azt mondjuk, és amit látunk, arról teszünk bizonyságot; és a mi bizonyságtételünket el nem fogadjátok" Jn 3,11).

De mit mondunk Pátról, aki 1Tessz 2-ben és 4-ben és 2Kor 1,8-24-ben önmagáról többes számban beszél? Mert ha azt fogják kérdezni, kinek parancsolt az Atyaisten, mikor ezt mondta: „teremtsünk" (faciamus) (nehogy félrevezettessünk a hiábavaló spekulációk által), vagy azt fogjuk mondani, hogy az angyaloknak parancsolt, mivel az Ótestamentumban olykor azoknak működését vette igénybe, vagy azt, hogy a „teremtsünk" (faciamus) szót nem a parancsolás végett tette Mózes többes számba, hanem a nehéz munkához készülődve használt héber szokás szerint egyes szám helyett többest, amint ebben az egész és a következő fejezetekben megfigyelhető. Nézd meg a Hós 12,4-ben használt kifejezést, ahol Isten azt mondja: „Jákob beszélt velünk", „velem" helyett. De mit használt az üdvősségre ez a tudakozódás? Hozzanak elő ellenfeleink világos helyeket, melyekkel először is bebizonyíthatják, hogy a Fiú örökkévaló, ha továbbra is ragaszkodni akarnak ahhoz, hogy ugyanő volt akkor a jelenlevő és a teremtő. Mi bizony, nehogy úgy tűnjünk fel, mintha két Istent akarnánk magunknak alkotni, azt állítjuk, hogy egy és ugyanaz az Isten az, aki többes számban azt ,mondta: „Teremtsünk embert" (1Móz 1,26), s azonos azzal, aki egyes számban mondta: „teremtette Isten az embert", és „legyen világosság." Ám lássák a szofisták, ha hárman mondták: „teremtsünk" (faciamus), vajon ők hárman is mondhatták: „teremtett" (fecit)? És vajon ugyanannyit tesz-e azt mondani, „hogy az Atya beszél a Fiúnak", mint azt, hogy a teljes Háromság beszél neki?

Harmadik bizonyosságuk az 1Móz 3,22: „Íme, Ádám olyanná lett, mint mi közülünk egy", ebből (azért, mert azt mondta: „közülünk' a Háromságot erőszakolják ki, mintha pedig (ha szabad lenne állítani) nem lehetett volna az Atya csak a Fiúval, mintha ezt: „közülünk" nem lehetne csak kettőről is mondani. Mivel pedig a közülünk való Arisztarchosz, Kálvin azt állítja, hogy ez a hely nem elég erős a Háromság bizonyítására, nincs miért vesződnünk ezzel, de azon méltán csodálkozhatunk, hogy ellenfeleink maguk között ilyen csúnyán meghasonlanak.

Némelyek ugyanennek a fejezetnek abból a részéről következtetik ki a háromságukat, ahol az ördög így szól Évához: „olyanok lesztek, mint az istenek", azt mondván, hogy a Sátán Évának titkon a háromságot véste lelkébe, hiszen akkor még nem voltak semmiféle bálványok, melyek isteneknek nevezhetők lettek volna, és így többes szám alatt a három személyt kellett érteni. Ki fog felelni egyáltalán ezekre a hazugságokra? Hiszen láthatod, Olvasó, mint ragadtatják el magukat a szofisták oda, ahol semmi biztosat nem találnak a Szentírásban. Kérdezd meg itt Vatablust, aki az Elohimot Istenként, vagy angyalok gyanánt értelmezi, nem pedig személyekre érti.

Ötödik bizonyságnak tartják az 1Móz 11,7-et, midőn így szól: „Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze a nyelvüket". A tudósabbak többsége megegyezik abban, hogy ebben a személyek háromsága van megjelölve, és nem hoznak elő erre más okot, mint azt, hogy ez nem értelmezhető az angyalokról, mivel ezek a szövegben nincsenek határozottan megnevezve. Mintha bizony az örökkévaló Fiú vagy a Szentlélek meg volnának ott nevezve! Gondold meg, kérlek, miképpen burkolóznak be saját koholmányaikba! Vajon nem kénytelenek e bevallani, hogy ott bizony a személyek sincsenek megnevezve? S amit ők az angyalokban kifogásolnak, mi nem vethetjük-e ellenük a személyek tekintetében?

Hatodik hely az 1Móz 18,1-8: Három férfit látott Ábrahám, és egyet imádott. Ez annyira nevetséges, hogy restellem előadni, mit állítanak ezek a logomachuszok. Augustinus szokása szerint ujjong, összezavarja a mennyet a földdel, és azt hirdeti, hogy Ábrahám lelki szemeivel a három férfi képében egy hármas Istent látott, s röstelkedés nélkül folyvást azt ismétli, jóllehet Ábrahám nem igazi imádással imádta azt az Urat, hanem csupán tisztelte, és miközben egyikükkel beszélgetett, kettőt elbocsátott, ami nem történhetett volna, ha az a három személy elválaszthatatlan lett volna (amint mondják).

Némelyek valamivel világosabban arról beszélnek, hogy két angyal volt, a harmadik pedig, akit először Úrnak nevez, Krisztus volt ember formájában, vagy valami különös angyal, aki a leendő Krisztust jelentette. Mások három angyalt mondanak, egy azonban a többieknél tekintélyesebb és kiválóbb megjelenésű, aki előtt Ábrahám a keletiek tisztelgő szokása szerint meghajtotta magát, de nem imádás végett.

Itt őszintén megvalljuk, hogy senki sem magyarázta Kálvinnál tisztábban ezeket a helyeket (melyeket a régiek a háromság bizonyítására használtak). Az atyák restségét senki sem hibáztatta nyíltabban, s e tudós férfiúnál senki sem volt nyilvánvalóbb ellensége a haszontalanságnak. Őhozzá utasítjuk tehát az olvasókat, aki azt mondja, hogy az atyáknak ez a magyarázata elvetendő; mert a gúnyolódások és rágalmazások miatt ártalmas, nem csoda, ha eme borzasztó torzítások miatt az egész világ elpártolt a keresztényektől. Itt ellenfeleinket intenünk kellene, hogy az elkövetkezőkben ne erősítsék magukat ezekkel a hitvány fegyverekkel az egyházak legnagyobb kárára.

Hetedszer: Krisztus és ama személyek istensége bizonyítására nem alkalmasabb az sem, amit az 1Móz 19,24-bőt hoznak elő: „Bocsáta az Úr... kénköves és tüzes esőt az Úrtól az égből". Bár itt némely tudósok a szofistákat követik, mégis a jobbik rész azt állítja, hogy az hebraizmus volt, mintha azt mondaná: eső esett az Úrtól, azaz önmagától. Így magyarázta világosan az a kegyes és nagy tudós Castello, s bár Vatablus és Kálvin is ismerte ezt, itt mégis inkább gyerekesen játszódni akartak, mintsem a Szentírás igaz értelmét elfogadni.

De mondják meg ezek, vajon nem világosan két Jehovát vezetnek-e be: egyiket, aki esőt hoz, s a másikat, akitől hozza. Másodszor: hogyan lesznek kifelé oszthatatlanok a Háromság művei? Mert amint azt mondják, hogy a Fiú az Atyától hozott esőt, úgy azt is mondaniuk kellene, hogy a Fiútól hozott az Atya esőt. De hol hagyták a harmadik személyt, hiszen ott csak kettőről történik említés. Negyedszer: hol említi a szöveg a személy nevet? Mit válaszolnak, ha ezt szemükre vetjük? Talán azt fogják mondani, hogy a harmadik odaértendő, ám ugyanezen okoskodás szerint más majd azt fogja mondani, hogy a lényeg is odaértendő, s ily módon hamarosan ott lesz a negyedik bálvány is. Láthatod, milyen labirintusba viszik bele az egyházat azok, akik az Úr parancsa ellenére tetszésük szerint vesznek el a Szentírásból, vagy tesznek hozzá.

Nyolcadik hely az 1Móz 20,13: „amikor kibújdostata engem az Isten az én atyámnak házából" (Elohim). A szerencsétlen szofisták nem tudván hová forduljanak, megragadják itt a vetélkedésre való okot, és szokásuk szerint azt mondják, hogy a „dii", („istenek' szó alatt három személy értendő. Ha ez igaz volna, nem tagadhatnák, hogy három személyt neveznek három istennek, mivel világosan ezt mondaná a Szentírás. De kérdezd meg Kálvint is, aki szerint túlságosan kiagyalt dolog lenne az együttes cselekvés. Ám lássák a többiek, miféle más szent bizonyosságokkal vagy emberi okoskodásokkal tudják ezt igazolni. Mi bizony nem tudjuk itt eléggé csodálni a szofisták széfyentelenségét.

A kilencedik hely Ezs 48,16-ban van, ahol a próféta ezt mondja: „És most az Úr Isten engem küldött és az ő lelkét". Ebből a helyből nemcsak a személyek háromságát igyekeznek bizonyítani, hanem a Fiúnak test elölti létezését is. De vannak olyanok is, akik esküvel erősítik, hogy itt Krisztus beszélt, és nem bírnak elszakadni ettől a véleménytől. Pedig megláthatják, milyen távol vannak az igazságtól, ha megnézik először a zürichi változatot, ahol oly sok híres férfi jegyezte meg, hogy nem Krisztus, hanem a próféta használta azokat a szavakat önmagáról, hogy tekintélyét erősítse. Ugyanígy vélekedik Vatablus, Musculus és Kálvin, meg a jobb tudósok mindegyike. Gondold meg, hogy egyesek „az Úr küldött engem és az ő lelkét" kifejezéssel fordították, míg mások így: „az ő lelkével". A lényeg az, hogy nincs semmi biztos alapjuk, egyetlen hely sincs, amely legalább áttételesen mellettük szólna, s mégsem szégyelli Melius Péter, hogy a mai napig állhatatosan ragaszkodjék ezekhez a haszontalanságokhoz, s hogy azokat naponként a megcsömörlésig elmenően ismételgesse, s írásaiba beleerőltesse

Kilencedik bizonyosságuk a Zsolt 33,6: „Az Úrnak szavára szilárdultak meg az egek, és szájának leheletére azoknak egész ereje", ahol azt vélik, hogy az „ige" etimológiájából az örökkévaló Fiú hüvelyezhető ki, míg az Úréból az Atya, szájának leheletéből pedig a Szentlélek, amely három személy természetesen egylényegű, mindannyian örökkévalók és egyenlők. Augustinus nagy fontosságú, megdönthetetlen bizonyítéknak tartja ezt a helyet Mások átlátják Augustinus felületességét De nézd meg az eredeti szöveget, mely így hangzik: „az Úr szavára lettek az egek, és az ő szájának leheletére minden seregük", s beláthatod, mily sok tévedésnek volt okozója á héber nyelv nem ismerete. Mivel tehát sem valamely Fiúról, sem a Szentlélekről nem történik említés, nincs miért felelnünk ellenfeleinknek. Lásd Castellio tanúbizonyságát vagy Vatablus megjegyzéseit, ahol szintén azt fogod találni ugyanerről a dologról, ahogy a próféta mondta: „az Úr szavával, és az ő szájának leheletével".

Hasonlóképpen varázsolják elő a személyek háromságát az Újtestamentumból.

Először a keresztelés szavaiból, Mt 28,19: „Menjetek... keresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és Szentléleknek nevében", amely szavak az istenségnek három személyét jelentik és egy Istent, mivel azt mondta „nevében", nem pedig „neveiben".

Itt pedig először megjegyzendő, hogy Máté arról a fiúról beszél, akiről az ApCsel-ben az apostolok beszéltek, amikor a pogány népeket a Krisztus nevében keresztelték. Nem a háromság második személyéről, hanem az ember Krisztusról tettek tehát említést. Másodszor, mivel a személy kifejezés egyáltalán nem szerepel, meg kell vizsgálnunk, honnan következtethettek itt a szofisták azokra a személyekre? Ha azt mondják, hogy az a három nem lehetett más, csak a személyek, találjanak a Szentírásban egyetlen helyet, ahol a Szentlelket személynek hívták, és el fogják vinni a pálmát. Tudjuk, hogy az ember Krisztus személy, mert ő viseli a királynak, a főpapnak és a közbenjárónak szerepét. Az Atyáról ezt sehol sem fogod megtalálni, ha csak nem akarod a Zsid 1. fejezetét félremagyarázni. Ezért, amit a szofisták képzelnek, arról azt mondjuk, hogy az merő koholmány, mivel keresztelünk az Atyának, mint Teremtőnek a nevében, az ember fiának, a közbenjárónak nevében, és a Szentlélek ajándékának nevében, de nem személyének a nevében, mint a régiek, s kivált Hilarius tanította. Különben előbb mutassák ki - megérdemli a fáradtságot -, hogy a Fiú örökkévaló volt, a Szentlélek pedig Isten, mielőtt azt tudnák bizonyítani, amit követelnek.

Második bizonyosság 1Jn 5,7: „hárman vannak, akik bizonyosságot tesznek a mennyben", azonkívül, hogy gyanús, amint a fentiekben mondottuk, ez a hely is ugyanabban a nehézségben szenved, mint az előző. János nem a Háromságnak valami második személyéről beszél, hanem arról az igéről, amelyet kezeivel megtapogatott és szemeivel látott, amely Krisztus volt, a látható Istennek fia, aki fogantatott Szentlélektől. Továbbá, mivel sem ott, de soha sehol másutt sem említette János a személynek a nevét, mit mondhatunk a szofisták szerénységéről?

A harmadik bizonyosság Pálnál van: „ha annak lelke... aki feltámasztotta Jézust" (Róm 11,8). Úgyszintén 1Kor 12,4-6: ugyanaz a lélek, ugyanaz az Úr, ugyanaz az Isten. És 2Kor 13,13: „Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme, és az Istennek szeretete, és a Szentléleknek közössége", ahol azt akarják, hogy Pál az istenségnek három személyére értse. Mivel pedig ilyen nehéz ügyben feltételezésekkel dolgozni a legkevésbé sem célravezető, s bizonyos, hogy az apostolok soha, semmit sem gondoltak a személyekről, Krisztusról szólván pedig azt írják, hogy ő mindig arról beszélt, akit Isten nekünk Úrrá és Krisztussá tett, mi szükség annyiszor tétovázni?

Ugyanazt a Háromságot bizonyítja Bullinger, János szavaiból - Jel 1,4-5 - midőn így szól: „attól, aki van, aki volt és aki eljövendő; és a hét lélektől..., és a Jézus Krisztustól..., aki a halottak közül az elsőszülött..., és megmosott minket az ő vére által". Ugyanezt teszi a 4. és 5. fejezetben, ahol János a királyi székben látja ülni őt, és amint a megölt bárányt a királyi szék előtt, akinek hét szeme van, akik istennek hét lelke, mert azt mondja, hogy az a hét lélek a Szentlelket jelöl, és amelynek hét adománya van, és „a királyi székben ülő" alatt az Atya személyét érti, „a bárány” alatt a Krisztust, aki a Háromságnak második személye. Azután tréfál, hogy a királyi székben az ül, akiről azt mondja, hogy az egyetlen lényeg, de restelli előadni. Meg kell azonban jegyeznem, hogy mivel János egyértelműen az ember Krisztusról beszél, aki valóságosan elsőszülött a halottak közül, és aki minket vérével megmosott, és az a hét lélek a hét egyház, melyekhez az Úr angyala szólt, így arra buzdítlak, hogy ne hagyd magad különféle spekulációkkal eltántorítani az ige tisztaságától

Vannak még további nevetséges helyek, melyeket Augustinus, lomburdus, Hieronymus és mások előhoznak, de ezekről az első könyvben már tüzetesebben volt szó.

Vissza a Tartalomhoz

A SZOFISTÁKNAK BIZONYÍTÉKAI A FIÚNAK ÖRÖKKÉVALÓ SZÁRMAZÁSÁRÓL, ISTENSÉGÉRŐL ÉS

TESTE ELŐTTI LÉTEZÉSÉRŐL AZ Ó- ÉS ÚJTESTAMENTUMBÓL

TIZEDIK FEJEZET

Olyan nagy volt az ellenfél legyőzésének a vágya, hogy a régiek attól sem riadtak vissza, hogy nem egyszerűen kétes, hanem ostobán eltorzított szentírásbeli bizonyítékokkal is megpróbálják igazolni a Fiú öröktől fogva való születését.

Először Ézsaiás 53-ból ezt hozták elő: Ki fogja az ő születését elbeszélni. Másodszor a Zsolt 110,3-bóL „A hajnalcsillag előtt szültelek téged". Harmadszor: Mik 5,2-ből: „Az ő származása eleitől fogva, öröktől fogva van". Negyedszer. a Péld 8- és 9-ből: „Kezdettől fogva, a teremtett idők előtt vagyok." És „az Úr szerzett engem, mielőtt valamit teremtett volna, kezdettől fogva, öröktől fogva rendeltettem". Sir 1,1: „Az Isten bölcsessége mindig vele volt és van az örökkévalóság előtt". Sir 24,3-9-ből: „Én a Magasságosnak szájából jöttem elsőszülöttként minden teremtmény előtt".

De hogy ezek a bizonyítékok mennyiben igazolják az Atya lényegéből való Fiúnak örökkévaló születését, arra a mai jobb tudósok csaknem mindegyike tanú lesz, kiváltképpen Kálvin, aki Institutiójában azt tanítja, hogy az Ezs 53. nem azt vizsgálja, hogy vajon az Atya nemzette-e a Fiút, hanem azt mutatja be, hogy milyen hosszú ideig tart, s a hívőknek mennyire népes sokaságát öleli majd fel Krisztus országa. A Zsolt 110,3-ban, ahol a próféta az ember Krisztusról szólván, aki „ül vala a Jehovának jobbján", azt mondja, hogy a harmattal permetezett óriási föld lesz Krisztus termékeny egyháza, amit nyilván bizonyít az eredeti szöveg is, mely így hangzik: „Neked is ott lesz a te nemzetségednek harmatja a legnagyobb díszben és szentségben a hajnalpír méhéből". A harmadik bizonyítékban, ahol a „ma" kifejezést pironkodás nélkül öröktől fogva értelemben magyarázzák, nyíltan megrontva Pál magyarázatát, aki az ApCsel 13,281-ban ezt a „ma" szót Krisztus feltámadására alkalmazza. A Mik 5,2-t, ahol a „származásait" (egressiones) többes számban mondja, kicsoda merészelné Krisztusnak több, örökkévaló születéséről magyarázni? Különben, mivel a próféta világosan arról a Krisztusról beszél, aki Betlehemből volt jövendő a jövőben, nem pedig másvalakiről, aki öröktől fogva eljött volt, nem látjuk értelmét, mit akarnak a szofisták. Itt nézd meg Kálvint is. Amit hozzátesz: „az örökkévalóság napjaitól", azt Péter magyarázza meg az 1Pt 2-ben, amikor arról a Krisztusról szól, aki mielőtt a világ lenne - előre el volt rendelve. Azt mondjuk tehát, hogy: Krisztusnak üdvösséges kijövetelei előbb voltak Istentől elrendelve, mielőtt a világ lett volna, később lettek aztán megígérve, s végül magával Krisztussal együtt a legutóbbi időkben megadva, amint az egész Írás tanítja.

Amit végül Salamonból és a Sirák könyvéből összevakarnak, ámbár azokat a könyveket legkevésbé sem számítjuk a kanonikusok közé, azzal hogyan győzedelmeskednének? Csak nem akarnak hagiográfok és apokrifok tekintélyére hittételeket alapozni? De engedjük meg, hogy ezek érvényes bizonyítékok. De hát mi egyebet tesz Salamon, mint parabolákban magasztalja Isten bölcsességét azért, mert Isten mindent bölcsen alkotott. S ha azt akarod, hogy Isten bölcsességének neve alatt Krisztus előképe szerepeljen, akkor az Istentől Dávid magjából előre megígért előképévé teszed, aki Isten bölcsessége, igazságossága és megváltása gyanánt volt eljövendő. S akkor persze azt is állítanod kell, hogy Istennek ama bölcsessége alatt előre el volt rendelve Istennek leendő Fia, amint Pál világosan elménkbe vési 1Kor 2,2-9. Fontold meg tehát, vajon nem minden a leendő Krisztusra vonatkoztatandó-e, amit az Ótestamentumban mondanak, mivel képmások formájában minden az atyákra illik 1Kor 10,1-5, és rájuk nézve számítottak az eljövendők árnyékainak.

Az Újtestamentumból is megkísérlik a Fiúnak ezt az örökkévaló születését bizonyítani a Jn 1,27-30-bóL „Aki utánam jő, aki előttem lett,... mert előbb volt nálamnál". Mivel ez a hely Krisztus méltóságáról, nem pedig istenségének idejéről beszél, csodálatos dolog, hogy ezt nem vették észre. Lásd erről Kálvint, Erasmust és a többi tudósabbakat.

A második hely Jn 3,13: „senki sem ment fel a mennybe, hanemha az, aki a mennyből szállott alá", és aki a mennyből jött, mindenek fölött van. És a 6,33-38-ből: „Én vagyok az életnek ama kenyere", „amely a mennyből száll alá". Úgyszintén: „Kijöttem az Atyától, és jöttem e világba". Jn 16,28. Szintén: mi az, „ha meglátjátok az embernek Fiát felszállani oda, ahol előbb volt" Jn 6,62. Ezekből és hasonló bizonyítékokból gondolják, hogy Krisztus megvolt minden idők előtt az Atyánál és az Atya ekkor nemzette. Ámde ha mindezeket az ember Krisztusról kell érteni, aki Szentlélektől fogantatott (ugyanis azért mondják Krisztust mennyből való második Ádámnak, mivel nem egy férfiútól, hanem Istennek lelkétől, isteni erőből született), akkor mi szükség más fiúról képzelődni? Vajon nem kapunk-e így egy fiút, aki a mennyből szállott alá, és egy másikat, aki nem szállott alá? Azt mondjuk tehát, hogy az ember Krisztus a mennyből szállott alá mennyei születés által. És nem csoda, hogy ha azt mondják, hogy mi is az égiek közül valók vagyunk, és valami módon a mennyből szállottunk alá, mivel a Szentlélek által új és mennyei teremtményekké lettünk.

Ami pedig Krisztusnak azt a mondását illeti, hogy „ha meglátjátok az embernek Fiát felszállani oda, ahol előbb volt", először figyelje meg az Olvasó, hogy kifejezetten az embernek fiáról történik említés, nem pedig egy más örökkévalóról, aki nem lehetett az embernek fia, mielőtt megszületett volna. Mert ha a szofisták szokása szerint a természetek közlése által az embernek Fiát az Istennek örökkévaló fia gyanánt értelmezzük, s ha ragaszkodunk ahhoz, amit ő maga állít, hogy ti. az embernek Fia nagymértékben különbözik az Istennek Fiától, akkor ahhoz az abszurditáshoz jutunk, hogy az embernek fia más valaki mint az Istennek fia; vagy az embernek ama fia tulajdonképpen nem fia Istennek. S mit tesznek, ha valaki nem járul hozzá, hogy az ő szabályaikat alkalmazzuk az isteni misztériumok magyarázatánál (mivel azok puszta emberi koholmányok)? Márpedig mi magát az evangélistát és Krisztust tartjuk szem előtt, akik nem szofista módon szólnak, akik nyilvánvalóan nem örökkévaló fiúról, hanem az ember fiáról beszélnek. Vajon nem arról van-e szó, hogy ez előtt az ember Krisztus előtt Istentől előre elrendelten s misztérium szerint létezett, és volt előre ismert (amint fentebb kimutattuk). Hasonló az alábbi két bizonyíték: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok" Jn 8,58; és „dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, mellyel bírtam tenálad a világ Tétele előtt" Jn 17,5. Ezek is könnyen megcáfolódnak. Az ember Krisztus csakhamar Ádám eleste után valóban ismerné vált, de isteni ígéret gyanánt, s az ő ereje, jövendő szenvedésének misztériuma Ábelben nyilvánult meg. Ezt. követően az áldozatokkal és az ismételt ígéretekkel növekedett meg Krisztus megismerése, úgy azonban, hogy az eljövendő Krisztus reménységében üdvözülhettek mindnyájan. Ábrahám ezért látni kívánta Krisztus napját, és meglátván, örvendezett. De ha valami jelenlevő Krisztusról lett volna szó, miért kellett volna óhajtania Krisztus napját? Az emberek ugyanis azokat a dolgokat kívánják, amiket várnak, nem pedig azokat, amik már birtokukban vannak. Létezett tehát Krisztus Ábrahám előtt erőben, ismeretben és előképekben, ahogyan mondják: tegnap és ma és örökké. Ez a hely ugyanis összefüggésben van azzal, amelyet Kálvin is értelmez az Institutióban Krisztus halálának erejéről szólván. Hasonlóképpen a Jel 19-ben ez is: „a megölt bárány a világ kezdetétől", habár a jobb tudósok arra mutatnak rá, hogy ezt a helyet rosszul fordították.

De mi van csodálnivaló azon, hogy Krisztus azt a dicsőséget keresi, melyet Istennél bírt a világ megalkotása előtt. Figyeld meg ezt a mondást: „nálad", ti. azt a dicsőséget, melyet készített volt neki az Atya, s amely nála volt, keresi Krisztus, mint hogyha ezt mondta volna: Engedd meg nekem, Atyám, azt a mérhetetlen hatalmat, mely elkészítve volt Nálad; számomra, mielőtt ez a világ volt". Mert hát nem voltak e azok a méltóságok és adományok, melyekkel Krisztus felékesítendő volt, már a világ teremtése előtt előre elrendelve számára? Arra, hogy így van, bizonyíték Ézsaiás látomása az Ézs 9,2-7-ben és Dávid tanúskodása a Zsolt 110,4-ben, akik látták lélekben az eljövendő Krisztusnak dicsőségét és felmagasztalását. Fontold meg tehát, vajon felmagasztaltatott-e amaz örökkévaló fiú, ha a felmagasztaltatás az ember Krisztusra vonatkozik, aki jobb felől vala ülendő. Mit képzelődnek hát arról az örökkévaló Krisztusról, aki nem dicsőülhet meg, mivel öröktől fogva van s egyenlő az Atyával és a Szentlélekkel. Vajon nincs-e hely készítve Isten kiválasztott fiai számára, mielőtt a világ alapjai megvettettek? Ef 1,3-14; Jel 13,8; 17,8; 21,27. Végül figyeld meg, hogy Isten a világ megteremtése előtt szerette Krisztust: Jn 17,24. Azt mondjuk tehát, hogy Ábrahám előtt Krisztus előképekben volt ismeretes és tevékeny, de az ő halála és Isten jobbjára való dicsőséges felmagasztalása az ember Krisztusra vonatkozott, s ezt az idők kezdetén elkészítették számára, s kívánta, hogy engedelmességet tanúsítván pályája befejeztével végre neki is ajándékoztassék. Idézik az 1Kor 10,9-bőt ezt is: „a Krisztust ne kísértsük, amint közülük kísértették némelyek". Pál is azt akarja azonban mondani, hogy mi ne kísértsük Krisztusunkat, miként a zsidók kísértették Istent a pusztában. Mert Mózes a 4Móz 21,1-9-ben és Dávid a Zsolt 106,14-ben nem azt mondja, hogy Krisztust kísértetették meg, hanem Istent. Ha azonban mégis úgy véled, hogy akkor is Krisztus kísértetett meg, azt fogjuk mondani, hogy ez képmásával történt, amint Pál ugyanott tanítja. Ezt tartalmazzák Róm 1,3 és 9,5: Krisztus a Dávid magjából született test szerint, ahonnan azt következtetik, hogy az istenség szerint Istennek más fiát jelölik meg, aki nem Dávid magjából származott, hanem az Atya örökkévaló lényegéből született. t1m efféle nevetséges következtetésekre alapozni egy ilyen nagy hittétel igaz voltát mi más lenne, mint tetszetős fecsegéssel való játszódás. Figyeld meg tehát, hogy a test sehol sem az istenséggel állíttatik szembe, hanem a lélekkel, és ezért helyesen mondják, hogy Krisztus test szerint (nem pedig lélek szerint) szállott alá az atyák közül. Ezt az ellentétet megfigyelheted a Róm 1,3-4-ben is, ahol Krisztust Dávid fiának hívja test szerint, azonban Isten fiának nyilváníttatott a megszentesítés lelke szerint a halottaiból való feltámadása által. Így Pál Róm 9,3-8-ban testvéreknek nevezi a zsidókat test szerint, ámbár lélek és hit szerint nem mindenkinek volt testvére. Így test szerinti „urak"-ról van szó az Ef 6,5-ben. Így Gal 4,21-31: Izmael test szerint üldözte Izsákot, aki lélek szerint született. Így 1Pt 3,18 „megöletvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint", aminek kifejtését tartalmazza a 2Kor 13,4: „Mert noha megfeszíttetett erőtlenségből, mindazáltal él Istennek hatalmából". Sok hasonló hely van, amelyekben látni való, hogy a lélek a testtel állíttatik szembe, s nem valami istenséggel, amint ezek következtetik.

Pál egy másik helyét is előveszik a Fil 2,6-ból: „Aki mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő." Mivel ez a hely nem azt tanítja igen világosan, hogy mi volt Krisztus, hanem azt, hogyan viselkedett, és hogyan kell az ő követésére megaláznunk magunkat (amint Kálvin ezt helyesen bizonyítja), mit használ Pál felfogását újabb és újabb értelemben elcsavarnunk? Különben is Pál több helyütt is világosan megvallja, hogy ő nem ismer és nem prédikál más Krisztust azon a megfeszítetten kívül. Így aztán csak vele ellenkezve csalhatnak elő más, örökkévaló fiút, aki nem volt Isten formájában, hanem maga Isten, aki tulajdonképpen sohasem alázhatta meg magát - ha hiszünk a szofistáknak -, és akit Pál sohasem hirdetett. Vajon nem az ember Krisztushoz illik valójában a megalázkodás? Mi szükség volt arra, hogy az Atyával teljesen egyenlő, egylényegű és örökkévaló Isten Ige alázkodjék meg, hiszen Isten változhatatlan. Tehát azt a szöveget így magyarázzuk: mivel Pál Krisztus alázatosságának követésére akart minket ösztönözni, az erősebbtől kiinduló érvet használ, látjátok - úgymond - mit tett a mi Urunk, aki habár Isten formájában volt, azaz az Atyától teljes hatalommal volt felruházva, mégsem akart a kapott hatalommal visszaélni, mellyel könnyen megszabadíthatta volna magát a zsidóktól és bárminemű haláltól, hanem megalázta magát, mintha letenne minden hatalmat, és erőtlen lenne, letenne minden rangot, lenézett és számkivetett lenne, letenné - mondom dicsőségének minden gazdagságát, és lenne szegény és megvetendő. Ennek a magyarázatnak felelnek meg Pál szavai: 2Kor 8,9; Ézs 53,6-14 és Jn 1,814.

Közben persze bizonyára észleli az Olvasó, milyen csúnyán veszekednek itt a magyarázók a két Krisztus fölött e teológiai szőrszálhasogatás miatt. Azt kérdezik ugyanis, hogy melyik természete szerint alázta meg magát Krisztus. Némelyek azt felelik, az isteni szerint, mások azt, az emberi szerint, megint mások azt mondják, mind a kettő szerint, amennyiben ti. mind a kettő szerint közbenjáró, megalázott volt.

Ugyanezt bizonyítják a Zsid 2,16-ból: „nem angyalokat karolt fel, hanem az Ábrahám magvát", ahol a régiek a nyelvek nem ismerése miatt gondolták, hogy a magáhozvétel (assumptio) annyit tesz, mint megtestesülés, és az örökkévaló fiúnak összekapcsolódása az ember Krisztussal, és ezért nem érthették meg a két fiúnak nyilvánvaló megkülönböztetését, az egyikét, aki a másikat magához veszi, ámbár az egyáltalában nem tudja, hogy azonos azzal, aki magához veszi, vagyis a felvevő a felvettel.

A zsidókhoz írt levél szerzője tehát úgy vél, hogy Krisztus nem azért halt meg, hogy az angyalokat vegye magához az örök életre, hanem az embereket, mivel a gonosz angyaloknak vég nélkül bűnhődniük kell. Ugyanezt a kifejezést látjuk a Jn 14,3-ban, ahol Krisztus azt mondja: „eljövök és magamhoz veszlek titeket". Ugyanezt 1Kir I2-ben is: „Téged pedig magamhoz veszlek" - úgymond. Így 2Sám 22,17: „felvett engem, s a mélységes vizekből kihúzott engem". Így a Róm 15,7: „fogadjátok be egymást". Így vett tehát magához minket is az ember Krisztusa halálból az életre, nem pedig az angyalokat.

Gyakran előhozzák az 1Tim 3,16-ból ezt a helyet is: „Isten megjelent testben". A magyarázók azonban bizonyítják, hogy az „Isten" szó a legtöbb példányban nem található meg, sőt még az ariánusokkal szemben leghevesebb Hieronymus is mellőzte azt. Nyilvánvaló ebből, hogy nem szilárd ez a bizonyíték, s a rákövetkező szavak is azt látszanak megerősíteni, hogy ez a szó később lett betoldva. Más Isten ugyanis az Atyán kívül Krisztus testében sehol sem jelent meg, s a pogányoknak sem hirdettetett meg. De más Krisztus sem azon kívül, aki fogantatott Szentlélektől, megigazult lélekben, akiben hittek, és aki dicsőségben felmagasztaltatott. Mindezek az ember Krisztusra illenek, akiben az Atyaisten beszélt, és jelentette ki magát. Vannak olyan tudósok is, akik az Isten jelzőt az Atyára vonatkoztatják. De mit tegyünk, ha annyi vélemény, ahány ember? Kit kövessünk, s kit utasítsunk vissza? Ezt tette hát az a háromszemélyű Istenről és kettős születésű Krisztusról való tanítás. Ez azt tanítja, hogy egyszer Krisztusban, a megtestesült Istenben higgyünk, máskor a testté változottban, egyszer az összekapcsoltban, a testben lakozóban vagy lappangóban, máskor a megfeszített Jézusban, akit az emutett egyesülés által Istennek és Isten Fiának mondanak, megint máskor abban a Krisztusban, aki két természetből van összetéve, melyek közül egyik született és Istennek ama leánya, emez pedig az emberé, olykor pedig abban a Krisztusban kellene hinnünk, aki amaz egyedülvaló és magasságos Isten. Mindezeket ránk erőszakolják és szörnyű törvényekkel követelik meg tőlünk. Láthatod mindebből, hová ragadtatja el magát az emberi bölcsesség.

Hozzáteszik a Zsid 7 és az 1Móz 14,18-20-ban a Melkisédekről írottakat, aki atya, anya és számlazás nélküli volt. A Krisztussal történt összehasonlításból aztán úgy gondolják, hogy Krisztus mindenben hasonló Melkisédekhez. Így aztán Athanasziosz és mások nem szégyellik azt tanítani, hogy az örökkévaló Krisztus anya nélkül volt, az időben született pedig atya nélkül. Meg aztán az is állítható (amint ők mondják), hogy Krisztusnak amaz összehalmozott személye különböző szempontok szerint mégis atya, anya és származás nélkül való. Ám hogy nyilvánvalóan tévednek, azt megmutatja maga a szöveg, amelyben Pál a királyságnak a papsággal való kapcsolatáról beszél, ami korábban sehol sem létezett. Egyedül Melkisédek volt egyszerre király és sajátságosan főpap minden utód nélkül. Olyat pedig, hogy Krisztus bármikor is atya, anya és származás nélküli lett volna, egyetlen épeszű ember sem állíthat, hiszen az evangélisták leírták az ő számlazását, és ő mindig megnevezi Istent, az ő Atyját. A leendő Krisztus, király és főpap előképe volt tehát Melkisédek, s nem valami örökkévalóé, aki főpap nem lehet, mivel egylényegű Isten az Atyával stb.

Hivatkoznak továbbá az Ef 4,8 és a Zsolt 68,19-re. Abból ugyanis, hogy „fölment", azt következtetik, hogy előbb leszállt volt a földnek legalsóbb részeire. Helyesen magyarázza Kálvin ezt a helyet, habár nem tagadja, hogy kicsiholható belőle az örökkévalóság. De mivel azok a kifejezések, amelyek az ember Krisztus megalázását és felmagasztalását írják le, átvitt értelműek, mi szükség van arról a Krisztusról elmélkedni, aki tulajdonképpen sohasem alázta meg magát, mivel az Atyával egyenlő volt, vagy felmagasztaltatott, jóllehet öröktől fogva mindent bírt az Atyához hasonlóan. Van igen sok más hely is, melyeket - mivel ostobán kimódoltak - elvből mellőzünk, nehogy a vallást és a szerzők hírnevét gúny tárgyává tegyük Továbbá hogy arról a Krisztusról értekezzünk a továbbiakban, akit a szofisták a magasságbeli Istennek mondanak, aki egyedül önmagától való, és akin kívül más nincsen.

HOGY KRISZTUS IS AZ A MAGASSÁGBELI, ÖNMAGÁTÓL VALÓ ISTEN, AKIN KÍVÜL MÁS NINCSEN - A SZOFISTÁK TANÍTÁSA SZERINT

Különféle bizonyítékai vannak a szofistáknak, melyekkel igazolni igyekeznek, hogy Krisztus amaz egy Isten, akin kívül más nincsen, és aki egyenlő az Istennel, s bár ezek a dolgok ellenkeznek egymással, nem tátják be, mit mondanak, mikor egyszerre állítják azt, hogy Krisztusa magasságbeli Isten, és ennek a magasságbelinek a Fia, aki egyenlő ugyanezzel az Istennel Ezek egymásnak ellentmondóak, hacsak nem koholsz két természetet vagy istenséget abban az örökkévaló Krisztusban, s ha nem állapítasz meg több Istent, és nem folyamodsz a szofisták tanításához.

A következőkkel tehát azt bizonyítják, hogy Krisztus amaz egy és egyedülvaló Isten, aki az Atya.

Először, mivel Jehovának vagy egyszerűen Istennek neveztetik az Ótestamentumban, és igaz Istennek az Újban, és mivel az angyal személyében igazán imádkozott hozzá Manoah és felesége (Bírák 13,2) és Józsué Jerikónál (Józs 5,13-15), s másutt gyakrabban, Jóel 2,31-32 is, mikor így szól „minekelőtte elfő a Jehovának nagy és rettenetes napja, s mindenki, aki a Jehova nevét hívja segítségül, megmenekül". Ezeket a jelzőket Pál Krisztusnak tulajdonította a Róm 10,9-13-ban és Lukács az ApCsel 9,11ben megerősíti, hogy István segítségül hívta őt: ApCsel 7,59-(0. Mert ha István nem tudta volna, hogy Jézus amaz egyedülvaló imádandó Jehova, nem hívta volna őt segítségül.

Úgyszintén az 1Móz 12,7-ben Ábrahám Jehovát látja és imádja Mezopotámiában, s ugyanőt hiuja István segítségül (ApCsel 7,59-60) mint a dicsőség Urát, aki a Krisztus. Ezt megerősíti Pál Krisztusról beszélvén az 1Kor 2,8-ben, midőn így szól: „nem feszítették volna meg a dicsőség Urát". Úgyszintén a Zsolt 30,11-13: „Benned remélek, Jehova", amit a Róm 10,913-ban Pál Krisztusra vonatkoztat. Istennek is hívatik Ézs 7,14 és 9,6-7ben. Ezt megerősítik Mt 1,23 és Lk 1,31-33 Jézusról beszélvén. És Jeremiás világosabban vallja a 23,5-6-ban Jehovának, a mi igazságunknak nevezve. Ügyszintén Ézs 8,13-14: „A seregeknek Urát, őt szenteljétek meg, őt féljétek, és őt rettegjétek! És ő nektek szenthely lesz, és a megütközés köve". Ezek a Róm 9,32-33-ban Krisztusnak tulajdoníttatnak. A 25. fejezetben is: „Készítsétek a Jehova útját, egyengessétek az ő ösvényeit". Ezeket a szavakat Keresztelő János a Mt 3,3-ban Krisztusra alkalmazza. És a 45,5-ben: „Én vagyok az Úr, és több nincs". És: „minden térd nekem hajol meg" {Ézs 45,23). Ezeket Pál Róm 14,11 és Fil 2,10-ben Krisztusnak tulajdonítja.

Az Újtestamentumból hozzáveszik a Mt 9,2 és Mk 6,50-bői: „Bízzatok, én vagyok". Jeremiás pedig 17,5-ben ezt mondja: „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik". Úgyszintén Mt 9,6: „hogy megtudjátok, hogy az ember Fiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani", pedig egyedül az Isten bocsátja meg a bűnöket. Ézs 43,1, úgyszintén Lk 24,50-53: a mennybe menő Krisztust az apostolok imádják. És Jn 1,1-4: Isten vala az Ige, és mindenek általa lettek. És ő maga tudta, mi van az emberben. Pedig egyedűi Isten a szívek vizsgálója. Ézs 27 és 10: „Én örök életet adok nekik". És: „Én és az Atya egy vagyunk", azaz egy Isten. És 14: „Hiszek Istenben, higgyetek bennem is". Egyetlennek és nem kettősnek kell lennie a hitnek, valamint egy az Isten, és nem kettő, s egy a keresztség. Zsid 2 és 3-ban az „Üdvösség fejedelmének mondatik". És ApCsel 4,12: „nincsen - úgymond - senki másban üdvösség: mert nem is adatott az emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk". Mindezeket világosan a Jehováról mondják. A Péld 18,10 és ApCsel 10,36: „ő mindeneknek Ura". És 20,28: „a Szentlélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett". És 1Tim 3,16: „Isten megjelent testben" és Tit 2,13: „Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és a megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését". Úgyszintén Róm 9,5: „aki ... örökké áldandó Isten". És Jn 20,28: „Én Uram és én Istenem". És lJn 5,20: „Ez az igaz Isten és az örök élet". És 1Tim 6,15: „Amit... megmutat ama boldog és egyedül hatalmas, a királyoknak Királya és az uraknak Ura". Ezeket János a Jel 19,16-ban Krisztusnak tulajdonítja. És Zsid 1,10: „Te, Uram, kezdetben teremtetted a földet". És Jel 1,8 és 22,13: „Én vagyok az Alfa és az Ómega".

Ezekkel a helyekkel bizonyítják, hogy Krisztus amaz egy Isten és egyedülvaló magasságbeli, aki mindenek által imádandó, segítségül hívandó és tisztelendő. Úgy vélik, cáfolhatatlan bizonyítékot hoznak így elő, hiszen a névből a lényegre következtetnek. Azt gondolják ugyanis, hogy mivel Krisztus világosan Jehovának, Istennek és Úrnak mondatik, egy és ugyanazon magasságbeli Isten és Úr, mint az Atya, mivel több Isten nem lehet. t1m te gondold meg, ha így volna, miért vonakodott volna annyira Krisztus önmagát Istennek nevezni, hiszen ő soha sehol sem jelentette ki, hogy ő maga Isten. Pál pedig nemhogy nem nevezte Krisztust Istennek, hanem még alá is rendelte az atyának: 1Kor 15,57. És itt, kérlek, ne vonakodjál Ambrosiust megkérdezni, aki neked világosan megmutatja, miképpen kell Krisztust Istennek gondolni. Mert amikor a Róm 9,5-ben Pál Krisztust Istennek nevezi, ezt a Dávid magjából származott Krisztusra érti, akiről azt mondja, hogy Isten, ámbár gyanús ez a szócska Cyprianus, Khrüszosztomosz és Hilarius előtt, és könnyen az Atyára is vonatkoztatható, amint Erasmus kimutatja. Hogy mily ritkán is nevezték az apostolok Krisztust Istennek, azt kimutatja Erasmus Stunica ellenében, nézd meg. Mivel pedig föntebb bőségesen kifejtettük, hogyan kell Krisztust Istennek gondolni, nincs miért most megismételnünk azokat. Röviden felelőnk tehát arra a bizonyításra, amely a névből következtet a lényegre.

ELSŐ ÉRV

Először: nincs helye ennek sem az isteni, sem az emberi dolgokban, mivel nem kísérhetjük nyomon jelenlétét a tulajdonnevekben, de még kevésbé gondolhatunk rá a megszólító alakok vagy a köznevek esetében. Isten ugyanis a hatalomnak neve, és ez sokakra vonatkozik, ami tehát megilleti mindazokat, akik Isten szentségét védelmezik, s nem tagadják, hogy Krisztus Istentől való Isten. Fontold meg tehát, vajon érvényes-e ez a következtetés: Krisztus Isten, tehát ugyanaz az Isten, akitől jön, és akinek a fia.

Másodszor: kérdezzük meg a szofistákat, vajon adatott név Krisztusnak, amely minden név fölött van, azaz Istennek vagy Jehovának neve? Ha adatott, vajon nem lesz-e Krisztus az az Isten, aki neki az Isten nevet adta?

Továbbá: mondják meg, melyik Krisztusnak adatott az a név, mely minden név fölött van, vajon annak az örökkévalónak, aki soha, semmit sem kapott, mivel öröktől fogva bír mindeneket? Vagy az ember Krisztusnak? Mondják meg, melyik Krisztusról beszél Pál a Fil 2,11-ben, vajon nem arról-e, akit az Atyaisten a legfőbb magasságra emelt, aki az ember Krisztus? Hogyan lesz tehát az ember Jézus Krisztus, akinek Isten név adatott, ugyanazon lényeg és ugyanazon Isten az Atyával?

Harmadszor: mivel a Jehova név nemcsak angyaloknak, hanem a hatalomra juttatott embereknek is tulajdoníttatik, vajon nem fogjuk-e azt mondani, hogy az emberek vagy angyalok (azért, mert isteneknek hívják őket) azonosak a magasságbeli Jehovával, akin kívül más nincsen. Azt mondjuk tehát, hogy Krisztus Isten, mivel Istennek Fia, és az atyai istenségnek teljes közlése által, nem pedig azért, mert ő az a magasságbeli és önmagától való Isten, aki neki mindent juttatott és adott. Gondolják meg a jámbor olvasók, hogy miféle ármánykodásokba keverednek itt bele a szafisták, akik azt akarják, hogy Krisztus az a magasságbeli és öröktől fogva való Isten legyen, aki (amint ők tanítják) egy lényeget és három személyt ölel fel. Azt mondják továbbá, hogy ugyanez a Krisztus a Háromságnak csak második személye, amely született és megtestesült. A lényeg az (hogy az ő szavaikkal éljünk), hogy van nekik egy lényegi Krisztusuk, aki tulajdonképpen testet nem öltött, a másik pedig egy személyi Krisztus, aki testet öltött, s nem változhatatlan lényeg. Ha megkérdezed, hogy honnan merítették ezeket a képzelgéseket, vajon az apostolok vagy próféták mondtak-e valamit azokról a Krisztusokról, mindjárt haragra lobbanva eretneknek neveznek, aki kétségbe vonod a Háromságtól elfogadott tanításukat.

MÁSODIK ÉRV

A hitalomról a lényegre más módon is következtetnek, amelyről azt állítják, hogy még az ördögök sem csavarhatják ki kezeikből Ebben azt állítják, hogy mivel mindazt, amit az Atya tesz meg, megteheti a Krisztus is, és mivel hatalma van lelkét odaadni és magához venni - Jn 5,19-27 és 10,17-18 -, ugyanúgy élete van önmagában, valamint az Atyának, parancsolhat a tengernek és a démonoknak A lényeg tehát: abból, hogy mindenható, azt állítják, hogy ő az az egy mindenható Isten, mennynek és földnek teremtője, mivel nem lehet két mindenható.

Mi megvalljuk, hogy az Atya után soha sem volt senki, s nem is lesz, aki olyan hatalommal rendelkezett vagy rendelkezik, mint amilyet Krisztus nyert el. Azonban mivel nyilvánvaló, hogy az neki adatott volt, és fölkent Istennek neveztetik, azt mondjuk, hogy Krisztus nem lehet az az Isten, aki őt fölkente, és mindenhatóvá rendelte. Mondják meg a szofisták, vajon nem az ember Krisztus kapott-e meg minden hatalmat mennyen és földön, amint maga is megvallja: Mt 28,18; Lk 10,22 és Jn 13,3. S ha megkapta, hogyan mondhatják, hogy önmagától való mindenható? Vagy hát az ember Krisztus egyazon Isten és egyazon lényeg lesz, mint az Atya?

Tudjuk, mit fecsegnek, hogy amennyiben lényeg, mindent önmagától bír, amennyiben pedig személy, mástól De honnan veszik ezeket? A próféták vagy az apostolok közül kicsoda mondta ezeket? Tanítsanak meg minket a Szentírásból, és mi hinni fogjuk.

Gondolják meg azt is, hogy az apostolok jóval több csodát tettek, mint Krisztus, és hogy ők ugyanolyan hatalommal küldettek a föld kerekségére, amellyel Krisztus: Jn 16,24-27; 17,17-19 és 20,22-23. Így hát ők is ugyanazon lényeg lennének az Atyával? S itt aztán egyáltalán nem lenne helyénvaló az a feleletük, hogy Krisztus önmagától cselekedett mindent, az apostolok pedig Krisztus nevében. Nyilvánvaló dolog ugyanis, hogy Krisztus is ember, Istennek fia, aki egyedül kapott minden hatalmat, és soha semmit sem cselekedett önmagától: Jn 5,19.

Ezek tehát a szofistáknak azok az erősebb érvei, melyekkel a Szentírásból igyekeznek bizonyítani az ő hármas Istenüket és az Atya állományából öröktől fogva született Krisztust, s amelyeket megfigyelés és megfontolás végett tömören eléd tártunk. Ha pedig ellenfeleink megbízhatóbbakat fognak találni (ezért ugyanis mindent meg kell tenniük), és azokat közre is bocsátják, mivel itt a kelleténél rövidebben érintettük az adott tanúbizonyságok magyarázatát, szeretettel ígérjük, hogy mi is tüzetesebben válaszolunk. Csak hát szűnjön meg a civakodási vágy, enyhüljön a vetélkedés és szitkozódás heve, mivel szerénység kívántatik, továbbá az ítélkezés óvatossága és a lélekben a szelídségre való intelem. Mert ha parancsolgatunk, elszélednek a gazda nyájának juhai, s ezért egyedül az Úr igéje uralkodhat a mi hitünkön, s ezt az igét alázatossággal és szelídséggel kell magyaráznunk a hit analógiája szerint Kérjük tehát ellenfeleinket, hogy békés lelkülettel lépjenek be erre a küzdőtérre, mert egyházaink a jobb tanítóknak fognak engedni, s minden makacskodás vagy tétovázás nélkül a tudósabbak véleményét követik majd.

Egyébként, mivel a szofisták tanításaik alfáját és ómegáját a János 1, Kolossebeliekhez írott levél 1, és a Zsidókhoz írt levél 1. fejezeteibe látszanak helyezni, szabadjon nekünk is idecsatolni azon fejezetek rövid magyarázatát, hogy mindenki megértse, milyen erőtlenek bizonyításaik és okoskodásaik.

Vissza a Tartalomhoz

RÖVID MAGYARÁZAT JÁNOS ELSŐ FEJEZETÉHEZ

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Mivel igen sokan visszaélnek Jánosnak ezzel a fejezetével, azoknak az emberi találmányoknak a megerősítése végett, amelyet Krisztusról, Isten örökkévaló fiáról, akit a legteljesebb igazság ellenében örökkévalónak, kétszer születettnek, két természetűnek és megtestesültnek költenek, és ezáltal nemcsak azt homályosítják el, rontják meg és forgatják fel, amit a Szentírás állít Krisztusról, Istennek fiáról, hanem teljességgel kiirtják azt a Krisztust, Istennek azt a fiát is, akit Mózes és a próféták jelentettek ki az Ótestamentumban, és akit a kegyes emberek vártak, s aki később a Szentlélektől fogantatott, Máriától született, miérettünk szenvedett és meghalt. Sőt egy második Istent is bevezettek annak az egyedülvaló, igaz és magasságbeli Istennek, Krisztus Atyjának az eltörlése végett. Ezért tehát, hogy a kegyes emberek ne engedjék önmagukat eltántorítani sem attól az egy és egyedülvaló Atyaistentől, sem Krisztustól, az ő egyetlen Fiától, akit nekünk az Atya a mennyből ajánlott, röviden érintem az ebben a fejezetben vitatott dolgok lényegét.

KEZDETBEN. A „kezdet" (princípium) szóval némelyek az örökkévalóságot kívánják jelöltetni, mások pedig a világ teremtése előtti időt értik rajta, ám János egyikre sem gondol. Ő ugyanis az evangélium idejét jelöli a „kezdet" (princípium) vagy elindulás (initium) szóval, vagyis azt, amikor Krisztus prédikálni kezdett, ahogyan másutt maga János ezt világosan bizonyítja, ezt mondván: „hogy amikor eljő az az idő (Krisztus mondja az apostoloknak), megemlékezzetek róla, hogy én mondottam nektek. De ezeket kezdettől fogva nem mondottam nektek, mivel veletek voltam" Jn 16,4). Mindkét helyen a kezdet (archi) szó szerepel, mint a Jn 1,1-ben, s Márki is ugyanezzel a szóval és dologgal kezdi az evangéliumát, amikor Krisztus evangéliumának kezdetét (arc7ii vagy princípium) említi. Lukács is ugyanezt a szót használva kezdi az ő evangéliumát. „Amint nekünk előnkbe adták - úgymond -, akik kezdettől fogva (a principio) szemtanúi és szolgái voltak az igének: Tetszék énnekem is..., hogy azokról rend szerint írjak neked" (Lk 1,2-3). Így az ApCsel 1,1 ugyanerről a kezdetről írja következőket: „Amiket - úgymond - kezdett Jézus cselekedni és tanítani", elkezdvén János keresztelésétől fogva. Így az ApCsel 2,3: „Leszállott a Szentlélek reájuk, ahogyan reánk «en archi> az elindulástól fogva". Bizonyosan nem öröktől fogva, de nem is a világ teremtése előtt, hanem szolgálatának idejében, amikor elküldetett. Ugyanezt a szót használja, mikor leírja azt a beszédet, az ember Krisztust, ami volt kezdettől fogva, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeink megtapogattak az életnek beszédéről. A Krisztus igéről, a szemmel láthatóról, kézzel megfoghatóról beszél, aki Máriától született, mert azt az örökkévalót, akit koholtak, soha, senki meg nem tapintotta öröktől fogva, róla sohasem olvastak, soha sem hallottak.

Különben mutassák ki, akik másképpen gondolkodnak, hogy a Szentírás bárhol is az örökkévalóságot jelölte a „kezdet" szóval S ha valami szilárd bizonyítékkal ezt nem tudják kimutatni, hogy merészelik vakmerően ezt hirdetni, elcsavarván a szavaknak eredeti értelmét?

VALA AZ IGE. Úgy vélik az „ige" szó valami örökkévaló fiút jelöl, aki által Isten mindent cselekedett az Ótestamentum idején, és aki beszélt az Atyákkal. De ezeket az emberi koholmányokat megcáfolja az Írásnak sok helye és különösen az ApCsel 13,17-23, ahol az áll, hogy az Ótestamentumban mindent az Atyaisten végzett el, ígért meg, s Fiát is ő hozta ki a Dávid magjából. Továbbá a Zsid 1,1-ben az áll, hogy Isten régen az Ótestamentum idején a próféták által szólt, most pedig a legújabb időkben, azaz az Újtestamentum idejében a Fiú által szólt. És az ApCsel 1,1-ben Lukács azt mondja, hogy ő azokat írja le, amiket Jézus kezdett tanítani és cselekedni, sehol semmit sem írván Krisztusnak az Ótestamentum idején viselt dolgairól.

Mi pedig azt mondjuk, hogy a szó, vagy Ige a Máriától született, látható ember Krisztus, aki - mivel az Atya akaratát tanította az embereknek, s az Atya parancsolatainak szószólója is volt - aszó vagy Ige nevet kapta. Akit ugyanis itt Igének neveznek, egyebütt János és mások által ugyanebben az értelemben „mester", „tanító", „doktor" és a mi hitvallásunk apostolának, főpapnak, a látható Isten képmásának elnevezésével illetik, s ezek mind az ember Krisztus szavait és tetteit jelölik.

Az Írásnak mindazon helyei, amelyek erről az Igéről beszélnek, nem valamiféle örökkévaló, kettős természetű, Mária előtt született Krisztusról beszélnek, hanem erről az emberről, amint 1Jn 1,1-3 beszédnek vagy látható, megtapintható Igének írja le, amelyet hallottak is, értvén az ember Krisztust. Így az ApCsel 13,26-ban az üdvösség beszédének neveztetik, akit a jeruzsálemiek nem ismervén elitéltek és megöltek.

Aztán a Jel 19,13: ;;Vérrel hintett ruhába volt öltözve, és a neve Isten igéjének neveztetik". Mindezek a helyek azt tanítják, hogy az ember Krisztus az Ige, az a szó ti., amely tanítva beszélt (nem valami örökkévaló, amelyről nem olvasható, hogy bármit is tanított volna).

ÉS AZ IGE VALA ISTENNÉL, EZ VALA KEZDETBEN ISTENNÉL- Akik Krisztust örökkévalónak tekintik, visszaélnek ezekkel a szavakkal, minthogy azt állítják, hogy Krisztus valóságosan a mennyben volt a világ teremtése előtt, holott semmiféle írás sem tanítja ezt. A kegyes emberek pedig könnyen beláthatják, hogy 1Pt 1,1-12-ben ez az előre elrendelésre vonatkozik, majd az ígéretre és képmásokra, árnyékokra és áldozatokra, amelyekben Krisztus jelentetett és ábrázoltatott ki. Ebben az értelemben állítja az ember Krisztus, hogy ő Ábrahám előtt létezett Jn 8,58 (ugyanis nem más beszél ott). A világ kezdete előtt, vagy Ábrahám előtt megígértetett ugyanis, ismert és várva-várt volt Különféle képmásai és áldozatai voltak, melyekkel Krisztust ábrázolták, melyek nélkül az Istent imádni akaró kegyes emberek sohasem mentek a gyülekezetbe. Ezért Ábrahám is az eljövendő Krisztus napját, nem pedig magát a jelenlevő Krisztust kívánta látni, akit ígéretben, majd képekben látott, az ő születését, halálát és feltámadását várta, s mindazokat, amiket érettünk teendő volt

Így a képmásokban volt ugyanazon Krisztusuk az atyáknak, az ételben, mint nekünk, mert ugyanazon ételük volt Pál tanúsága szerint 1 Kor 10,4: Mert szikla volt Krisztus, aki követte őket, azután lévén eljövendő, minket pedig már megelőzött. Így közösek velünk a keresztségben is, amint Pál ugyanott bizonyítja. Krisztus teste, mely az összes választottaknak eledele (nem az ő valamiféle örökkévaló istensége), persze akkor még nem létezett a valóságban, ugyanis még nem élt Mária, akitől született. Ugyanebben az értelemben mondta János is a Jel 19-ben: „a bárány megöletett a világ kezdetétől fogva", képmásokban, áldozatokban, árnyékokban, továbbá a kegyes emberekben, mint ahogyan a megölt Ábelben, ahogyan most is meg öletik, üldöztetést szenved az ő hű tagjaiban (amint maga Krisztus is tanúsítja az egyházat üldöző Pállal szemben), ámbár nem testben jelenlévőként van közöttünk, hogy megérinthető is lenne. Keresztre is feszíttetik az Antikrisztus által Jel 2. Az istentelenek által is, akik őt bántalmazzák és újból megfeszítik. Zsid 2. Ahogyan azok elnyerték az ígéreteket, mindent távolról látván.

Akik a tudósabb neoterikusok véleményére is kíváncsiak, nézzék meg efelől (habár ebben a dologban ellenfeleink) Kálvint, Bucert, s e helyekre nézve, Marloratust is, aki korunknak szinte minden véleményét összegyűjtötte, továbbá Castelliot is Újtestamentumában.

Azt tanítja tehát, hogy az Ige Istennél volt, de hozzáteszi: „kezdetben", azaz az ő szolgálatának, és tisztségének idején, amint hallottad. Abban a kezdetben kezdett ugyanis Krisztus az Ige lenni, a mester és a próféta, prédikálván az atyai parancsokat. Tehát ebben a kezdetben volt az Atyánál, még nem tévén ismeretes az emberek előtt, hanem egyedül az Atyánál. Az emberek ugyanis nem ismerték főt, hogy ö a Messiás, aki olyan alacsony származású, Názáretből, Józseftől való, egy ács fának tartották, nem gondolták, hogy Isten Fia és a Messiás az, akinek az összes előkelőbbek ellentmondtak. Halálakor fel is rótták Krisztusnak, hogy hamisan tulajdonította magának ezt a címet. Nem volt ismeretes János előtt, mert bár azért jött, hogy kinyilatkoztassa őt Izraelnek, azt mondja: „Én nem ismertem ót" Jn 1,31). Nem ismerték őt az izraeliták sem, amint János tanúsítja: „Közöttetek áll, akit ti nem ismertek" Jn 1,26). Sőt az apostolok előtt is ismeretlen volt, hiszen nem hitték róla sem azt, hogy meg fog halni, sem azt, hogy fel fog támadni, ami nélkül Krisztus igazán nem volt felismerhető. Sőt nemcsak Krisztust, hanem a tisztét, tetteit és szavait sem ismerték föl, nem is értették, amint az evangéliumnak sok helye tanítja: )n 13,7 és 20,9; 20,15.

Ugyanide tartozik az is, mikor az atyafiak tanácsolják Krisztusnak, hogy nyilatkoztassa ki magát a világnak, de maga Krisztus sem akarta, hogy felismerjék idő előtt, s ezért megtiltotta, hogy prédikáljanak róla, nemcsak a démonoknak, akiket ő kiűzött, hanem azoknak is, akiket meggyógyított: Mk 9,9; Mt 8,4.

Hallgatással mellőzni parancsolta egészen a feltámadásig még azt a színeváltozást is, amellyel bizonyította, hogy ő Istennek egyszülött fia. Az Istennél lévő Krisztus teljes kinyilatkoztatása ugyanis a feltámadással következett be, amikor is a kereszt, a halál és a megalázás elszenvedése után az Atya kijelentette, hogy az ő Fia a megszentelés lelke által hatalmasan feltámadott, amint Pál tanítja: Róm 1,16. Senki sem mentetett ki a halálból ugyanis úgy, hogy feltámadjon és örökösen éljen, ahogyan Krisztus: Róm 6,9-10. Senki sem kapott hatalmat mennyen és földön, mint Krisztus tanúsítja feltámadás után önmagáról: Mt 28,18. Senki sem ült rajta kívül az Isten jobbjára:.Mk 16,19. Mindezek pedig a feltámadás után történtek. Ezért. Dávidnak bizonyságát a Zsolt 2,7-ben: „én ma nemzettelek téged" nem az örökkévaló születésre, hanem a feltámadó Krisztusra alkalmazza Pál helyesen, mivel akkor ínár világosan kinyilatkoztatta, hogy minden kereszttől megváltatott az Istennek fia: ApCsel 13,32-37; valamint Róm 1,16 is. Ugyanezt mondja János is a 7,37-38-ban. A létek sem adatott meg addig, mielőtt Krisztus megdicsőült, azaz mielőtt világosan bebizonyosodott, hogy Istennek fia.

Az ApCsel 10,40-41 is éppen ezt bizonyítja, mondván: „Ezt az Isten feltámasztotta a harmadik napon, és megadó, hogy megjelenjék nyilván, nem az egész népnek, hanem az Istentől eleve választott tanúknak, nekünk, kik együtt ettünk és ittunk ővele". Ezért negyven napon át még az övéi között maradván, csupán nekik jelentette ki magát, s majd később még tökéletesebben, mikor a Szentlelket küldte nekik mint doktort: ApCsel 1,8 és 2,4.

Úgy van tehát, hogy Krisztus kezdetben Istennél volt, s nemcsak a köznép között volt teljességgel ismeretlen kezdettől fogva, hanem még az apostolok sem ismerték )áros is világos szavakkal bizonyítja ezt, az 1)n 1,1-2-ben, midőn azt írja, hogy az életnek az az „igéje", akit láttak, hallottak, megtapogattak (nehogy valaki egy másik örökkévalót, láthatatlant, meg nem tapinthatót költsön), az Atyánál volt, azaz kezdetben nem volt ismeretes az emberek előtt, és azért ellentétként mindjárt hozzáteszi: de később ez az élet kinyilváníttatott, amint már hallottad sok helyből Nem tér el ettől Mt 13,56. értelme sem: „És az ő nőtestvérei is nem mind nálunk vannak-e?" Ugyanez a görög kifejezés szerepel: „pros himas" azaz, előttünk ismeretesek. Így, amikor Kajafás kérdezte Krisztust tanításáról, Mt 26,62-64 és Mk 14,60-62, ő azt válaszolta, hogy mindarról, ami ismeretes kellett, hogy legyen előttük „én nyilván szólottam a világnak, én mindenkor tanítottam a zsinagógában és a templomban" Jn 18,20; aztán Gal 2,5: „egy pillanatra sem adtuk meg magunkat, hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra", azaz, hogy előttetek teljes és ismeretes legyen. De a közönséges beszédmód is erre utal, hiszen amikor nem tudunk pontosan valamit, de meglétét biztosra vesszük, azt mondjuk, hogy azok el vannak rejtve Istennél, Isten tudja azokat, előttünk rejtve vannak, ellenben tudunk azokról, amikről ő azt akarja, hogy nálunk legyenek. Aztán azt mondjuk, őnála vannak, csak őelőtte ismeretesek. Önmagánál lévő dolgokról beszél, mint a farizeusról (Lk 18,2) mondott szavaiból látszik

Istennél vannak mindenek, amik eljövendők és még nincsenek, valamint az eljövendő ítélet is, az Antikrisztus megsemmisítése és Babilon leomlása. Ugyanis semmi sincs előtte elrejtett, vagy nem jelen lévő, mint előttünk, emberek előtt. Mert ha János valóban azt akarta volna mondani, hogy Krisztus kezdetben Istennél volt a mennyben, akkor ezt jelezte volna akkor is, amikor arról írt, hogy Krisztus mennybemenetele után a mennyben volt, tehát azt mondotta volna, hogy volt, és most is Istennél van a mennyben, nemcsak kezdetben. Hazudott volna ugyanis, hogy ő „kezdetben volt", mivel arról ír, hogy jóval az után a kezdet után ugyanabban a mennyben volt, amikor János ezt írta. Figyeld tehát meg, hogy a Szentírásban a következő kifejezések, „volt Istennél”, „ott van az Atyánál”, „ott van Istennél”, „ott van az Atya ölében", „ott van mennyben", „Istentől jött", „Istentől jön", „az Atyától jött ki", „alászállott a mennyből" abban az értelemben szerepelnek, hogy Istentől megokosíttatott és megszenteltetett.

ÉS EZ AZ IGE ISTEN VALA. Az ige szóhoz névelő is csatlakozik, hogy világos legyen: alanynak tekintő az, akiről az Isten beszél. Az abszolút értelemben vett isten név a Szentírásban időnként Krisztusnak is tulajdoníttatik, de elsősorban mégis az Atyának, mivel ő az egy és egyedülvaló Isten, akin kívül senki más nincsen, aki önmagától való, magasságbeli és akitől mindenek vannak. A többiek, akik csak vannak, legyenek bár istenek, vagy urak, tőle kell, hogy legyenek, ezért mindnyájan neki tartoznak Ő. maga pedig senkitől sem függő, ezért senkinek sem tartozik. 1Kor 8,5-6: Ezért az istenek Istenének mondják, és a mi Urunk Jézus Krisztusnak is Atyja és Istene, s az ő feje: Ef 1,3; 1Kor 11,3. Mondják, hogy egyedülvaló mindenek fölött, mindörökké és mindenekben: Ef 4,6. Senkitől sem lett, senkitől sem teremtetett, nem választatott, nem rendeltetett el előre, senkitől meg nem szenteltetett, föl sem magasztaltatott, nem küldetett és nem valakinek is engedelmeskedő teremtmény. Senki sincs ugyanis őnála nagyobb. Mindezeket a Szentírás világosan Krisztusnak, a Máriától született Isten fiának tulajdonítja (és nem másnak, és olyannak festi le nekünk, mint aki mindeneket az Atyától kapva birtokol, ő maga pedig egészen az Atyáé. Mert tőle lett, mint a Dávid magjából való, asszonytól lett fiú: Róm 1,3; Gal 4,4. Általa lett Úr és Krisztus - ApCsel 2,36 -, akinek az Atya adott nevet minden név fölött, hogy őt imádjuk, azért, mert az Atya iránt engedelmes volt egészen a kereszthalálig Fil 2,8. Lett nekünk bölcsességünk, igazságunk, békességünk Istentől 1Kor 1;30. Istentől adatott nékünk mester és pásztor, hogy tanítson, nehogy valaki, aki őt hallja, eltévedjen. Adatott nekünk megtartó, király és fő, nehogy valakit elveszítsen. Ezért őbenne vannak elrejtve az isteni tudomány összes kulcsai - Kol 2,3 - és oly nagy hatalommal rendelkezik {mert mennyen és földön van neki az Atyától birodalma, Mt 28,18), hogy senkit sem enged megcsalatkozni, s mindeneket megtart, akik neki adattak. Ezért méltán mondják őt Úrnak és királynak, majd az Atyától fölkent Istenünknek, akiknek mindeneket alávetett (önmagát véve csupán ki), hogy végül minket és az ő országát, ellenségeinek és a halálnak legyőzése után visszaadjon az Istennek és Atyának, akitől kapta, hogy legyen amaz Isten, minden mindenekben: 1Kor 15,24-28. Ez az egyedülvaló Krisztusnak előjoga és méltósága, melyet egészen az Atyától kapott, amiben vele senki sem tekinthető egyenlőnek amaz egy Atyaistenen kívül. Ezért, és nem más okból Isten Fia, Isten, Úr és Krisztus, király, főpap, fej, próféta, mert ez az egész Istentől lett, és nekünk adatott, állíttatott, megszenteltetett és öröktől fogva kijelentetett, hogy ő legyen Messiás, megtartó, s mindeneknek Ura, aki által az Atya mindeneket bőven juttat nekünk.

Aki nem így vélekedik Krisztusról, azt hiszi, hogy ő önmagától való Isten, az két Istent vezet be, és az Atyát a legnagyobb gyalázattal illeti.

MINDENEK Ő.ÁLTALA LETTEK, ÉS NÁLA NÉLKÜL NEM LETT SEMMI, AMI LETT. Ezzel a részlettel is felette gyakran visszaéltek annak bizonyítása végett, hogy Krisztus mindeneknek, a mennynek és a földnek teremtője, de ebben tévedtek.

1. Mivel azt képzelték, hogy Krisztus egy Isten az Atyával, s vele együtt örökkévaló és egyenlő. Ezért koholták azt is, hogy ővele együtt teremtő.

2. Mivel a teremtés szót nem értették, nem tudták, hogy gyakran használják a Szentírásban az újjáteremtés, vagy megújítás, megnyerés, visszafoglalás, helyreállítás jelentésben is, amint Pál tanítja, és fentebb is megállapíthattad.

Ami az elsőt illeti, egyetlen olyan istenfélő, s a Szentírásba legalább belekóstolt ember sincs, aki azt állítaná, hogy Krisztus egy Isten az Atyával, vagy a mennynek és földnek is teremtője. Mert egy Isten van, az Atya, aki teremtett mindeneket, tehát más nincsen egyedülvaló, és senki sem volt mellette, mikor teremtette a mennyet Ézs 44,11 tanúsága szerint. Egymaga terjesztette ki az egeket Jób tanúsága szerint a 9,8-ban. Ő a teremtője mindeneknek, mindenütt őt hirdetik a törvény idején a próféták, majd Krisztus és az apostolok, s később az apostoli hitvallás is. Nézd meg az SMóz 32,6; Ézs 40,12-31; 42,5; Mal 2,10; aztán ApCsel 4,24; 14,15; 17,24.

De nem csupán egymaga a teremtés, hanem minden mű, amit Isten az Ótestamentum idején alkotott, akár szóval parancsolva és ígérve, akár ajkának leheletével állítván elő a dolgokat, annak az egy Istennek, Krisztus atyjának tulajdoníttatik, amint Lukács az ApCsel 13,16-23-ban a legvilágosabban tanítja. Róla azt is mondják, hogy végül betöltötte ígéreteit, kihozván a Fiút, és adván őt a Dávid magjából, nem pedig Istennek valami örökkévaló igéjéből

Mózes a legnagyobb gondossággal írja le (és őnála jobban ezt senki sem teszi meg, mert egyedül neki adatott Istentől ez a feladat) minden dolognak a teremtését is, s minden egyes napot megjelöl, melyiken mi történt. Előszámlálja ez élőlényeket, vadállatokat, férgeket, füveket s mindent a maga nemében. Ha tehát lett volna a teremtésben valaki, Istennek Fia, vajon ezt elhallgatta volna-e? Ahogyan, mihelyt a megromlott teremtés helyreállításáról tesz említést, azonnal arról beszél, hogy az asszony magja által (nem valami örökkévaló fiú által) kerül sor a kígyó fejének összetiprására. Ábrahám történetében pedig megemlíti az elvesztett áldás visszaszerzését az ő magja által (1Móz 12,3), s nem valami örökkévaló Krisztus által. Mindkét esetben, az átok megszüntetésekor, s az áldás megadásakor (amelyben Krisztusnak összes cselekedete benne foglaltattatik) az emberi magról, s nem valami örökkévaló Istenről tesz említést. Később az égi mannáról, a sziklából folyó vízről, a húsvéti bárányról, a felfüggesztett kígyóról beszél, amelyek nélkül Isten azt a népet nem táplálta, nem itatta, de nem is tartotta meg. Leírja továbbá a sátor szerkezetét a különféle felszereléssel, aztán az áldozatokat, a vér kiöntését, a föld részeinek vagy az oltárnak felszerelését, amelyek az eljövendő Krisztusnak árnyékképei voltak. A mennynek és földnek s mindeneknek Krisztus által való teremtését mellőzné csak hallgatással? Vajon nem a legnagyobb képtelenség lenne-e az általa akkor végzett dolgokat mellőzni, a jóval később leendőket pedig gondosan leírni? Az árnyképek egyikéről sem feledkezni el, a csúszómászókat, férgeket leírni, Krisztust, aki által mindenek lettek pedig egyáltalán nem említeni?

Ami pedig az új teremtésre vonatkozik, ez az Újtestamentumban mindenütt Krisztusnak tulajdoníttatik, aki által Isten ezt végrehajtotta, amiről itt is beszél János: Mindenek ama Krisztus, az Ige Isten által lettek, aki test volt, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.

S itt mindjárt felfigyelhetsz a megszorításra, hiszen nehogy valaki azt gondolja, hogy ezt általában minden teremtményről mondja, a szöveg hozzáteszi: „ami lett", értvén ezt azokról a dolgokról, amik általa lettek. Mert azzal a kivétellel érti ezt, hogy egyebek nélküle lettek, mielőtt Dávid magjából eljött, amint mondottuk, hogy az Ótestamentum idején volt.

Az új teremtésről beszélve a Szentírás ugyanakkor neki tulajdonítja, hogy általa van minden, s mi is általa vagyunk, és azt mondja, hogy mi Krisztusban a jó cselekedetekre teremtettünk, hogy azokban járjunk: 1Kor 8,6; Ef 2,10 és 2Kor 5,17-18-tan írja. Ha tehát valaki Krisztusban van, új teremtmény. (Íme világosan hallhatod, hogy van új teremtmény Krisztusban.)

Azonkívül hozzáteszi azt, amit a régiek mellőztek, hogy ti. minden újjáteremtetett (ismételten hallod, hogy minden új Krisztusban), az ég, a föld, a tenger, a fák és az összes élőlények bizonyára nem teremtettek újból Krisztus által, hanem itt lelki megújulásról beszél, és Krisztus általi megbékélésről Istennel. Amint ott mindjárt hozzá is teszi, ezt mondván: Mindezek pedig (ti. amik Krisztusban teremttettek és lettek újjá) Istentől varrnak, aki minket visszaszerzett magának a Jézus Krisztus által, ti. mivel Isten Krisztusban nyerte vissza a világot magának, nem tulajdonítván nekik bűneiket és a megbékélésnek ezt az üzenetét küldte el hozzánk. Tehát ezt a teremtést vagy megújulást, és minden újat, vagy az új teremtést írja le Pál, nem a mennynek és földnek teremtését. Hasonlóképpen szól az Ef 2,16ben: „hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt, egy testben a keresztfa által". Hasonló hely az Ef 3,9 ahol azt mondja, hogy mindenek Istentől teremtettek Krisztus által. Ez a hely a második teremtésről vagy megújulásról értendő, amint a körülményekből könnyen következtethető, amit Kálvin is nyaltan vall, ámbár némely helyen az ellenkezőjét mondja.

Ezt a Krisztus által való új teremtést támasztja alá az a hely is - Kol 1,13-22 -, ahol csaknem az eleitől fogva le van írva Krisztus, s nem a valamiféle örökkévaló, hanem az a Máriától született hús-vér ember, aki által elnyerjük bűneink bocsánatát.

Megemlékezik ott először is a sötétség cselekedeteiről, melyeknek elpusztítására jött Krisztus: Jn 4,36. Megemlékezik Krisztus országáról is, amelybe átjutottunk. Ez az ország pedig az ember Krisztusban kezdődik. Ugyanis - mondja Lk 1,31-33 - őneki adja majd Isten (s nem azelőtt adta volt) atyjának, Dávidnak a székét, és uralkodni fog abban (nem pedig azelőtt uralkodott), aki a látható Istennek képe, és akit minden teremtmény elsőszülöttjének mondanak, mely ember Krisztus által teremtetett minden, vagy újíttatott meg, vagy állíttatott helyre, foglaltatott vissza, ami Pál szavaiból bárki által kikövetkeztethetően ugyanazt jelenti, s más kifejezésekkel ugyanez van az Ef 1,3-14-ben is. Mindkét helyen azonban ugyanazon módon nem a mennynek és földnek teremtését (ami egyedül az Atyának a műve) tulajdonítja Krisztusnak, hanem azoknak a teremtését, amik a mennyben és a földön vannak. Pál ugyanis nem tulajdonítja Krisztusnak a mennynek és földnek teremtését, hanem meghódítását, vagy azoknak visszaszerzését, amik mennyen és földön vannak, amint a Zsid 9,14-ben mondja, hogy a mennyeiek Krisztus által megtisztíttattak, nem pedig lettek.

Krisztus által ugyanis nem csupán mint Atya mutatta meg magát nekünk az Isten, minket fiaivá fogadván, hanem megszüntetett minden ellenségeskedést is a menny és föld között, az angyalokat (akik egykor ellenségeik voltak Istennel együtt és lángoló karddal tiltották meg Ádámnak a belépést a paradicsomba), nem csupán barátainkká, hanem szolgáinkká is tette, akik jobban örülnek egy-egy bűnbánónak, mint sok igaznak A kegyesek angyalai ugyanis mindig látják a mennyben az Atya arcát Gal 1 és Mt 18,10.

Mindezek pedig megadatnak nekünk a Krisztusban, akinek Isten, mint a mi fejünknek mindeneket alávetett, s akinek e földi világba való bevezetése után megmondatott: „És imádják őt Istennek minden angyalai". Ami csak átok volt a földön Krisztus keresztje és halála által fordult áldásra úgy, hogy már semmi se maradjon mennyen és földön, aminek ártalmasságától nekünk félnünk kellene. Ezért Krisztus nekünk mindenekben hasonló testvérünk, minden teremtménynek feje, mennyen és földön hatalommal bíró Úr. Amint azonban a Szentírás hallgat az angyalok teremtéséről, úgy azok bukásáról is, s hasonlóképpen megújulásukról is csak kevés szóval tesz említést. Bizonyos azonban, hogy megújulásra szorultak, mivel azoknak a feje Krisztus, s Krisztus sem tehet semmit a fej, vagyis az Atya nélkül Jn 5,19. Az első angyalok vétke miatt ugyanis az angyalok természete éppúgy erősen megkisebbedett, amint Áldám vétke miatt az emberi természet is megromlott.

Ez a teremtés, avagy a Krisztus által végzett megbékélés mennyen és földön több gyümölcsöt hozott nekünk, és Istennek nagyobb dicsőségét nyilvánította ki irántunk ama korábbinál, melyet más teremtményekkel közösen bírtuk.

Tehát, amint az Ótestamentum azt az első teremtést az egy és egyedülvaló Istennek, mindenek teremtő Atyjának tulajdonítja, azonképpen ezt az utóbbi teremtést, vagy megújulást, vagy mindenek visszaszerzését mennyen és földön az Újtestamentum Krisztusnak tulajdonítja, ami az újtestamentumi közbenjáró által történt meg. Sehol sem mondja ugyanis a Szentírás, hogy egyedül Isten őrködött, vagy végzett el itt mindeneket, hanem mindent Krisztus által cselekedett, és szerzett vissza. Ezért az Újszövetség mindig azt bizonyítja, hogy minket Krisztus váltott meg, általa igazultunk meg, szenteltettünk meg, általa szerzett vissza bennünket Isten, és általa lettünk az örökélet örököseivé (ami az új teremtésnek a dolga). Nélküle ezek közül egyik sem történt meg. Istenhez is csak Krisztus által juthatunk el, amiről az Ótestamentumban mély hallgatás van.

Amint tehát az Ótestamentumban a maga rendje szerint az előbbi teremtésnek és a reá vonatkozóknak a cselekedetei soroltatnak elő, s egyedül az Atyaistennek tulajdoníttatnak, azonképpen az Újtestamentumban a Krisztus által végzett új teremtésnek a cselekedetei vannak felsorolva, amelyeket a próféták előre megmondottak, s semmi sincs elmulasztva, amit nekünk tudnunk szükséges. Mindent (mondja Lukács az ApCsel 1,1-2-ben) leírt, amit Jézus elkezdett (elkezdett mondom) cselekedni és tanítani (íme cselekedeteinek és tanításának kezdete) egészen addig az időpontig, ameddig mennybe vittetett, s mindezekről előbb tanúkat is állított Lásd Mt 4,18-22.

Ugyanazon a módon (amint Pál, aki erről az új teremtésről ír) az Újtestamentum is megállapítja ezeknek a beszédeknek és tetteknek a kezdetét (Zsid 1,1), hogy a legújabb időkben Isten a Fiú által szólt, míg előbb az Ótestamentum idején a próféták által tette meg ezt. Így a Zsid 2. fejezetében is arról olvashatunk, hogy miképpen kezdte Krisztus hirdetni az üdvözítő tant, majd pedig tetteinek összegzése fogalmazódik meg. Ugyanezt megerősíti a Zsid 12. fejezetében is. A 3. fejezetben pedig Krisztust teszi Isten házának kormányzójává, a ház pedig mi vagyunk. Bizony, hazudna Pál és Lukács, meg a többi evangélista is, mint Márk, aki a Krisztus evangéliumának kezdetéről beszél, ha Krisztus már előbb, az Ótestamentum idején tanította volna az atyákat, vagy bármit is tett volna.

Maga Krisztus sem hallgatta volna el, ha ő teremtette volna a mennyet és földet, ott különösen nem, ahol a zsidókkal szemben az Atyjával közös cselekedetei alapján bizonyítja, hogy ó Istennek Fia. Már pedig itt csak az új teremtés egyes részeit említi, a betegek meggyógyítását, a holtak feltámasztását és-az ítéletet Bizonyosan elmondta volna - ha igaz lett volna - a következőket: valamint az Atya munkálkodott a teremtéskor, úgy én is munkálkodtam. Ám ő csak a jelenben beszél, és így csatolja magához az Atyát, mivel ekkor az Atya általa tett mindent, az elmúltakról azonban hallgat.

Krisztus tagadta, hogy ő megsértette akkor a szombatot, mert amint az Atya mindenek megtartásával munkálkodik, úgy Krisztus is éppen ezt tette, amikor szombaton gyógyított. De a próféták is hallgatnak erről a második teremtőről, megelégedvén az egy Atyával, amikor Krisztus jövendő tetteit írják le: Ézs 35 és 61,1-2, amiket Mt 2,23 és Lk 4,18-19 is előszámlálnak. És ezek az új teremtésnek vagy megújításnak a művei.

A lényeg az, hogy itt János a Máriától született Krisztusról beszél, aki által szólott az Atya, nem hajdan, hanem ezekben a legutóbbi időkben. Ezért mondják „szó"-nak vagy „Igé"-nek. Az Újtestamentumról beszél, melynek Pál tanúsága szerint az ember Krisztus a Közbenjárója, és a Közbenjárót megilleti, hogy általa legyen minden, nem pedig belőle.

Az új teremtésnek eme tetteit, amiket általa tett az Atya, pedig a négy evangélista írja le, s Lukácsnál is azt olvassuk, hogy Isten általa jeleket, csodákat tett, démonokat űzött ki, minden betegséget meggyógyított, mivel vele volt az Isten. Semmit sem tulajdonít azonban a Krisztusban megtestesült Istennek. Krisztus sem kívánja, hogy őneki higgyék, ha önmagától szól vagy tesz valamit, hanem a tettei miatt, melyeket az Atya cselekedett általa.

Így másutt azt írja az evangélista Krisztusról, hogy jól elvégzett mindent. Amiket pedig felsorol, azok újtestamentumi cselekedetek, az új teremtésnek művei, a némák és siketek meggyógyítása, amiket jóval korábban Ézsaiás is megjósolt. A mennynek és földnek Krisztus által való teremtéséről, egyetlen próféta egy szóval sem tesz említést. De János is az 1,17-ben nyilvánvalóan bizonyítja, hogy a kegyelem és igazság Krisztus által lett, vagy nyilatkoztatott ki, amint Mózes által a törvény.

Nehogy tehát azt képzelje valaki, hogy Krisztus az Istennek örökkévaló Fia, s születése vagy öröktől fogva felkenetése sem bizonyítható. Ez semmit sem kapott az Atyától, s nem adatott neki mindenek fölött való hatalom sem. Mindezeket ugyanis a Máriától születettnek tulajdonítja az Írás.

ŐBENNE VOLT AZ ÉLET, ÉS AZ ÉLET VOLT AZ EMBEREK VILÁGOSSÁGA. Ugyanarról a Máriától született Krisztusról beszél János, azt bizonyítván, hogy az emberek élete benne van. Aki ugyanis hisz a Krisztusban, annak örök élete van, aki pedig nem hisz, nem fogja meglátni az életet és minden világosságtól megfosztva sötétségben tengődik: Jn 3. Itt tehát nem az időleges életről beszél, hanem az örökkévalóról, amint János kifejti az első levele 5. részében ezt mondván: „Mivel az örök életet nekünk Isten adta.és az élet az ő Fiában van", máshol így: „Valamint az Atyának önmagában van élete, hogy ő is megeievenítse azokat, akiket akar".

Így ő, az ember Krisztus önmagát „út"-nak, „igazság"-nak és „élet"-nek Jn 14,6 nevezi, az „örökkévaló" pedig ezeket önmagáról, ezelőtt sohasem mondta.

Ami pedig az éltető lélekre vonatkozik, Pál bizonyítja, hogy Isten adja mindeneknek azt a leheletet is. Benne élünk, mozgunk és vagyunk, ennek az életnek és a földön való lakozásnak a határidejét is Isten állapította meg. Amint tehát más elnevezésekkel írta le nekünk Isten fiát, a Máriától születettet, s nem valaki mást, aki Mária előtt született, ugyanúgy ezzel a legfőbb elnevezéssel is őt ábrázolja, mivel benne van mindeneknek élete, senki sem üdvözül nélküle, és mindenek általa üdvözülnek. Ő maga az élet, nála vannak az örök élet igéi, ő az élet kenyere.

De valamiféle örökkévaló, nem ember Krisztusnak sohasem tulajdonítja ezeket a Szentírás. Világosságnak is nevezi ót, mivel amint megelevenít, úgy megvilágít is. Ő maga az ember Krisztus tesz bizonyosságot önmagáról, ezt mondván: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben. Ameddig a világon leszek, világossága vagyok a világnak". Ezt a sötétségben fénylő világosságot a sötétség nem fogadta be, sőt menekül tőle, és János bizonyítja, hogy e világosság megvetése miatt, mely a világra jött, jogosult a kárhoztatás.

Ezt az elnevezést Ézs 42,6.16, valamint Lk 2,32 fejezetben az ember Krisztusnak tulajdonítja, mivel a pogány népek világosságának neveztetik. De bizonyos, hogy ez a világosság csak az élet örököseinek világít, csak általuk fogható fel. Isten azt mondja ugyanis, hogy Krisztust fogja világosságul odaállítani, mivel világosság nem volt.

A VILÁGON VALA ÉS A VILÁG ŐÁLTALA LETT, S A VILÁG NEM ISMERTE ŐT. Itt világnak nem az ég szerkezetét és a szférákat nevezi, hanem az embereket. Miképpen tartozna ugyanis a dologhoz azt állítani, hogy Krisztust nem ismerte fel az ég szerkezete és a szférák? A „világ" szó Jánosnál gyakran az emberek jelentésben szerepel. „Isten úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta" - Jn 3,16 - az embereknek, bizonyára nem az égi szféráknak. Nem azért jött, hogy megítélje a világot, hanem hogy a világ megmentessék általa. Krisztus a világ megváltója. Eltörli a világ vétkeit. Életet ad a világnak és testét odaadja a világ életéért.

A világon volt tehát, az emberek között forgolódott, és különösen a zsidók között, akiknek megjavítása és üdvözítése végett jött először, és a Máriától született Krisztust írja le. Mert arról az örökkévaló, költött Krisztusról sehol sem olvassuk, hogy az emberek között forgolódott. Aki tehát azt mondja, hogy Krisztus nem testben jött, hanem a test előtt, Antikrisztus az: 1Jn 14. Tehát az ember Krisztus világrajöveteléről értetődik, természetesen testben.

ÉS A VILÁG ÁLTALA LETT. Az új teremtésről beszél, amint hallottad. Mert Krisztus által új világ lett. Az Újtestamentum idején, mert az Újtestamentum közbenjárója által alkottatott, még pedig tanítással, mivel Ige, mester, próféta volt, isteni erőt gyakorolván csodatettekben, mivel az Ige Isten volt, megelevenítéssel, mivel élet volt, és megvilágosítással, mivel világosság volt, Ézs 35 és 61 és Lk 4. Leíratnak Krisztus cselekedetei: jó hírt hirdet a szegényeknek, gyógyítja a betegeket, látóvá teszi a vakokat. Ez az új világ megteremtése. És az új világ Krisztus által teremtetett meg.

Ez az a teremtés, melyet az összes evangélisták írnak le, nem pedig Mózes. És mégis ennek az új világnak a fő megalkotóját nem ismerték föl, mivel egyszerű ember, test, megalázott, lenézett férfi volt. Amikor a világon volt, amikor az emberek között forgolódott, megteremtvén egy világot, az nem ismerte fel őt. Ezért megbotránkoztak benne a tanítványai is, beszédét érthetetlennek mondták, elhagyták őt. Péter háromszor is megtagadta őt, kezdetben semmi szilárdság nem volt iránta a tanítványokban, tanítványai elmenekültek tőle. Ekkor mondotta, hogy az Atya kivételével mindenki elhagyta őt.

Mikor pedig megdicsőült a feltámadás által, és megszűnt forgolódni az emberek között, a Szentlélek elküldése után szélesebb körben lett ismert, s mint az imént hallottad, erénye is nagyobb mértékben terjedt el a kegyes emberek között, mint amikor a világon volt. Erre céloz Krisztus akkor, amikor megbotránkoztak benne, mint egyszerű emberben: „Hátha meglátjátok (úgymond) az embernek Fiát (nem valaki mást) felszállni oda, ahol előbb vala": Jn 6,62. Ez az, vagyis az embernek fia az, akinek hitványsága miatt most megbotránkozunk, de aki felmagasztaltatott, aki úgy mutatkozott meg, mint a világ megváltója és Messiása, aki által Isten mindeneket üdvözít. Az Atya neki adományozta azt a dicsőséget, amely nála volt a világ teremtése előtt, ezt pedig a feltámadás után adta neki, amikor jobbjára ültette. Akkor végre megszűntök megbotránkozni - mondotta -, amikor akkori hitványságát, ami miatt az övéi nem ismerték fel, szembe állította eljövendő felmagasztalásával (s ez be is következett pünkösdkor és azt követően). Ugyanezt tette Kajafással is, aki megbotránkozott Krisztuson, a hitvány emberen, aki ugyanakkor Isten Fiának mondotta magát. A ruháját megszakítót is szembesítette azzal, hogy az embernek fia fel fog magasztosulni, s az ég felhőiből fog eljönni a maga teljes fenségében.

Ha pedig valaki az első teremtésre akarná vonatkoztatni azt, hogy ez a világ általa teremtetett, és hogy ő egykor a világon volt, annak már előbb bebizonyítottuk, hogy téved. Vajon nem joggal kérdezhetnék-e meg ettől, hogy ki mondta csak egyszer is, hogy Krisztus teremtette az egeket, hogy ő a világ teremtése előtt már létezett. Mózes ugyanis a világegyetem teremtéséről írva hallgatott Krisztusról Maga Krisztus sem jelentette ki egy szóval sem, hogy ő maga az egek teremtője. Ugyanakkor szavakkal és ténylegesen is bizonyította, hogy aki a világot teremtette, az Isten és az ő Atyja. Tehát hiába vetette volna ezt bárki is annak a népnek a szemére.

Márpedig Jánosa másik teremtésről írván vádolja a zsidókat, hogy bár Krisztus eljött üdvözítésükre, tanításukra, megvilágosításukra és feltámasztásukra, a sötétség nem fogadta be a megvilágítót, nem ismerték föl, és nem fogadták be őt méltósága szerint. Ám akik megtették ezt, azoknak hatalmat adott Krisztus, hogy Isten fiai legyenek. Nem csekély jutalmat adott nekik Krisztus, s ezáltal mutatkozott meg a világban legfőbb előjoga és Istentől kapott hatalma. Mert János ezekkel a felsorolt elnevezésekkel a Máriától. született Isten Fiának a legfőbb előjogát védi, nehogy valaki azt higgye, hogy jelentéktelen. Ezzel ellentétben semmit sem képzel arról a bizonyos örökkévalóról, aki nem is létezett a világ teremtése előtt, nem tanított, csodákat sem tett, s nem adott hatalmat senkinek sem, mivel nem is hittek akkor benne az Ótestamentum idején, hanem várták őt. Lásd Jn 14,10-11-et, mikor Jézus mint ismert dologról mondja: Ha hisztek Istenben, higgyetek énbennem is, mint aki nem voltam ismeretes.

ÉS AZ IGE T'ESTI'É LETT, VAGY: AZ IGE TEST VOLT. Akik görögül nem tudtak, nem tudták, hogy ez az „egeneto" szó eredetileg azt jelenti, hogy volt, s hogy így az a mondat értelme, hogy az a Krisztus az Ige, azaz Isten szószólója, vagy magyarázója volt, s hogy ő mértéken felül fölkenetett lélekben, hogy ő volt a világosság, az élet és az Újtestamentum építőmestere, aki mikor az övéihez eljött, nem fogadták be. Ez az Ige (mondom) test volt, ember, jelentéktelen, halandó, megvetett és megrágalmazott. A „test" szó ugyanis majdnem mindig ebben a jelentésben szerepel. Azért mondja: és nehogy valaki olyan Krisztust képzeljen el Istentől fölkentnek, aki nem ember. János tehát előrelátván, hogy egyesek majd valami más Krisztust, nem embert akarnak bevezetni, óva intett ettől, ezt mondván: „Minden lélek, aki tagadja, hogy Krisztus testben jött el (nem azt mondja: testbe), az nem Istentől van, az gonosztevő és az Antikrisztus, akiről hallottátok, hogy el fog jönni, és már most is a világon van. Ezek a szavak igazolják, hogy az a tan Istennek test előtti, költött Fiáról már az apostolok idejében keletkezett, és hogy mindenekelőtt Krisztust, az igazi világosságot oltotta ki, hogy aztán a Sátán mindent a sötétségbe borítson, amint Krisztus előre megmondotta volt: Jn 9. Bizonyos tehát, hogy Jn 1. fejezetének szavaiban nincs szó semmiféle átlényegülésről (transsubstantiatio), sem arról, hogy egy örökkévaló Krisztus valamiképpen egyesült egy másik időben születettel, amiből kiindulva a két természetet, illetőleg a két Krisztust bevezette az Antikrisztus, ti. a láthatót és láthatatlant, az örökkévalót és az időben születettet, egy az Istennel egyesülő embert, a halandót és a halhatatlant, az egyenlőt és a kisebbet, azt aki növekedett bölcsességben és életkorban, majd azt, aki nem növekedett, aki egy az Atyával, aki nem egy, aki szenvedett, és aki nem szenvedett érettünk. Ezeket és további olyan szörnyűségeket hozott be az Antikrisztus, amelyekről János még csak nem is álmodott. Egyszerű itt a beszédmód, ám elhomályosították az Antikrisztus koholmányai. János ugyanis világosan azt a Krisztus Ige Istent tanítja, aki a világosság és az élet, az új világ építője és ember volt, nehogy valaki azt képzelje, hogy az Atyaisten a Messiás, vagy valamely örökkévaló Isten, és nem ember a Krisztus. Az Antikrisztus és az ő költött Krisztusa ellenében íródott tehát ez az evangélium, amit az Antikrisztus persze az ő örökkévaló Krisztusára próbál applikálni.

Ilyen beszédekkel tele van a Szentírás, ahol az „egeneto" szó „volt" jelentésben szerepel Ugyanebben a fejezetben kevéssel előbb mondja Jánosról „egeneto anthropos", Istentől küldött ember volt. Így Jn 6. - Így Lk 24 Krisztusról azt mondja: „egeneto aniv", aki „beszédben és cselekedetben hatalmas férfiú volt". Így Lk 1 „egeneto", azaz Heródes király idejében volt, így Mk 1. Aki tehát figyelmesen olvassa, több ezer helyet szedhet össze az Újtestamentum görög szövegéből, és sehol sem talál példát arra, hogy ezt a szót megtestesülés gyanánt, vagy két dolog, illetőleg két természet összekapcsolódása értelmében használnák. Ugyanakkor könnyebb ráakadni átváltozás értelmében, amint a víz borrá lett Kánéban. Gondosan óvniuk kell tehát a kegyes embereknek [Krisztust] az Antikrisztusnak ezektől a gaztetteitől, amelyekkel nem csupán eltiporta az egyetlen Krisztust, Istennek igaz Fiát, aki Szentlélektől fogantatott és szűz Máriától született, aki Istentől a mennyből ajánltatott, s aki persze sohasem testesült meg, s nem két természettől fogantatott, hanem annyira elhomályosította az egész Szentírást is, hogy e miatt a költött Krisztus miatt senki azt meg nem értheti. Innentől kezdve semmiről sem vitatkoztak annyit és oly hosszadalmasan, mint ezekről az Antikrisztus által kitalált természetekről, amelyekből persze egyetlen szó sem szerepel az egész Szentírásban, aminthogy a Sátán által feltalált természetek közléséről sincsen.

A germán, helvét, gall egyházakban most sem vitatkoznak másról, mint ennek az evangéliumnak a kezdetéről, továbbá a természetekről. Tényleg azt kell tehát gondolnunk, hogy az apostolok nem írták le ezeket az üdvösséghez olyannyira szükséges dolgokat, amelyeket ma egyesek vallásunk és üdvösségünk elejének és végének tartanak?

Vajon éppen erről az örökkévaló Krisztusról hallgatott volna az Atya, éppen őt ne mutatta volna meg az Ótestamentumban, éppen ott ne ígérte volna meg soha, éppen öt ne kente volna fel soha, éppen azt nem rendelte volna el soha, hogy benne higgyenek, holott az angyalokat is gyakran leírja az Ótestamentumban, és más egész csekély dolgokat?

Világosság a Krisztus, továbbá egyetlen tanítómester, akinél világosabban senki sem tanít, semmi sincs egyszerűbb az ő tanításánál, csak ki kell törölni a szemekből az Antikrisztusnak ezeket a kárhozatos koholmányait a hármas Istenről és a kettős Krisztusról. Krisztusnak ebben az egyedüli, egyszerű, a szentatyáktól, és a zsinatoktól még érintetlen tanításában (amikor még ezeknek füstje a világosságot el nem homályosította) megmaradt állhatatosan az a legtisztább apostoli egyház, amelyben az egyszerű emberek kegyesek, hitben és szeretetben buzgók voltak. Lukács tanúsága szerint egyedül emellett kell nekünk végig kitartanunk, ha végig Krisztus tanítványai akarunk maradni, s ha ki akarunk jönni a Babilonból, hogy az apostoli egyházban megmaradjunk.

Ha ugyanakkor valaki az ige testté tételét nem a kettőnek amaz egybe egyesülésére magyarázná, de nem is egyiknek másikká való átalakulása gyanánt fogná fel, hanem az állapot megváltozása gyanánt, vagyis a Krisztusnak adott legfőbb hatalom következtében beállott változásról beszélne, az nem cselekedne balgán, s megfelelne a Fil 2-ben és Ézs 53-ban leírtaknak is, illetve a 2Kor 8-ban leírtaknak, ahol az Istennek szolgai alakjáról van szó, s azt olvassuk, hogy „ámbár gazdag volt, szegénnyé lett érettünk". Mindezeknek a helyeknek az értelme ugyanis így összhangba kerülne: mivel Krisztus Ige volt, s a legelső doktor, oly nagy hatalommal volt felruházva, hogy mindenek engedelmeskedjenek neki, az ördögök elmenekültek előle, a betegségeket, a halált megsemmisítette, a tengert és a szeleket lecsendesítette, továbbá ártatlan volt, bűn nélkül, amint az Isten képére teremtett Ádám is. Mert ezeket foglalta magában Pál szerint az Istennek formájában lenni kifejezés. Mivel tehát oly nagy és olyan hatalmas volt, és elküldetett, hogy halála által megnyerjen minket Istennek, és hogy megszabadítson bennünket a bűntől (amitől ő, amint minden álnokságtól mentes volt, ártatlan, szent, kegyes, Isten képmását hordozó volt, és így sem halálnak, sem semmiféle gyalázatnak nem volt alávetve), mégis test lett, jelentéktelen és megvetett, és érettünk levetette magáról az Istennek formáját, s bár Istennel egyenlő volt, egy szolgának alakját választotta önként, s alávetette magát a nem akármilyen szolgaságnak, hanem a gyalázatos kereszthalálnak is, jóllehet az Atyától kapott hatalmánál fogva megvédhette volna önmagát, és megtehette volna, hogy nem adja át önmagát azoknak, akiknek szándékait már azelőtt is jól ismerte, s akiknek sexegeit kijátszhatta volna, s őket már elfogatása előtt leverhette volna. Istennek ez az igéje lett - mondom -test, azaz megvetett, szegény, nyomorult, meggyalázott féreg, és már szinte nem is ember, olyan, mintha minden hatalomtól meg lett volna fosztva, a kereszthalálnak vetette magát alá, engedelmes levén az Atya iránt (és ez is a szolgának alakja s az önkéntes szegénység), amiért ki is tüntette őt az Atya, adván neki nevet minden név fölött, hogy mindenek imádják őt, feltámasztotta őt és jobbjára ültette, mennyen és földön hatalmat adván neki. E megvettetés után, amint azt János, valamint Pál is írja, kitűnt az ő dicsősége, nem mint valami egyszerű emberé vagy angyalé, hanem mint az Atyától született egyszülött fiúé, már nem mint valami megalázotté vagy szolgai sorsban levőé, hanem kegyelemmel és igazsággal eltöltötté. Olyan Krisztust tehát, aki Mária előtt örökké lett volna, s aki Isten alakjában lett volna, aki gazdag Ige Isten, vagy élet és világosság lett volna, egyetlen egy szentírási hely alapján sem tudnak igazolni, nem mutathatják ki annak semmiféle gazdagságát sem. A földön élő oly hatalmas ember Krisztusról, a csodálatos dolgokat cselekvőről akarják ugyanis ezeket elmondani az evangélisták, és nem másról. Vajon Pálnak nem lett volna könnyebb „Istennek formája" helyett ezt mondani, igaz és örökkévaló Isten, amint ezt Antikrisztus kívánnád Ugyanis Isten alakjában Istenként parancsolt mindeneknek, Pál pedig ezt nem tette, mivel egy és ugyanazon Isten fiáról beszél (akit Isten Úrá és Krisztussá tett). Azt, akit nem Isten teremtett, nem próbálja igazolni, nem beszélt két Krisztusról sehol sem. Míg az Ótestamentum ugyanis csak megígérte őt, és előképét mutatta meg, de valóságos voltát nem, addig az Újtestamentum idején - nem az Ó alatt -, valóbam megszületett, megadatott; az angyalok, Simeon, Anna és az Atyaisten által megjelentetett, az ég megnyíltával a tömegeknek kihirdettetett, hogy mikor már el kellett jönnie (és nem előbb), tanításaival és cselekedeteivel bizonyítsa be, hogy ő maga az Ige, az Isten, a világosság és az élet. Ugyanebben az értelemben szerepel mindkettő: „ámbár Istennél a legnagyobb volt, valamennyi között a legalacsonyabb volt", ugyanaz volt a legnagyobb, aki megalázott lett, és nem más és más, amint a tudósabbak a neoterikusok között is elismerik, kivált Melanchthon, akinek szavait jónak láttuk ideidézni. A János evangélium 1. fejezetére írt régebbi kommentárjaiban az „És az Ige testté lett" szavakhoz a következőket irts: A megtestesülésről szóló filozófusi vitatkozásokat ezentúl mellőzvén, röviden úgy vélem, hogy János Tapinosus születését érti, mikor így szól az Ige testté lett, azaz, amint Ézsaiás mondja: „az emberek között a legutolsó". És Pál a 2Kor 5-ben: „Érettünk bűnné lett". És a Gal 3-ban: „Érettünk átokká lett". Ezért, amikor „test"-et mond, Krisztusnak legrettenetesebb megaláztatását kell értened.

ÉS LAKOZOTT MIBENNÜNK. Testté lenni azt jelenti, hogy átokká és bűnné lenni, hogy eltöröltessék az átok a mi testünkben. Így amikor azt mondja, hogy „lakozott mibennünk", azt jelenti, amit a Fil 2-ben mondott „az emberekhez hasonlóvá lett", külsőre olyannak találtatott, mint ember. És a Zsid 3-ban azt találjuk, hogy a főpép mindenek által megkísértetett, és ezt a próféta úgy nevezi, hogy az emberek között a legutolsó.

ÉS LÁTTUK AZ Ő DICSŐSÉGÉT. János ellentéziseket fogalmaz meg, mint előbb Krisztus megaláztatásáról, úgy itt ismét megdicsőítéséről beszél Krisztus dicsősége összes cselekedetein kívül az ő feltámadása a halálból Ef 1. És Krisztusnak más csodatette vagy cselekedete nincs is nekünk üdvösségünkre ezenkívül, amint a Mt 16,4-ben áll: „Nem fog adatni nekik más jel, hanem csak a Jónás prófétáé", Róm 10,9: „Ha szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol". De mi az, hinni, hogy uralkodik, legyőzte a halált, és szétzúzta a pokol kapuit, eltörölte a bűnt, megvéd minket, megfogja ítélni a hitetleneket. Ez a feltámadásnak a dicsősége, mellyel megdicsőíti Krisztus az összes benne hivőket. Ezeket mondja Fülöp, aki habár védi az örökkévaló megtestesült Krisztust, János szavainak („az ige testté lett”) értelmezésében mégis egyetért velünk.

Vissza a Tartalomhoz

RÖVID MAGYARÁZAT A KOLOSSZÉBELIEKHEZ ÍRT LEVÉL ELSŐ FEJEZETÉHEZ

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Ha valaki a kolosszébeliekhez írt levél első fejezetét alaposabban megvizsgálja, látni fogja, hogy ott semmiféle említés sem történik az örökkévaló Krisztusról, vagy arról, aki Mária előtt létezett. Ottan ugyanis a Szentlélektől fogantatott ember prédikáltatik, az ő bizonyságtételei jegyeztetnek fel, miket az Atyától kapott, s azok a cselekedetek prédikáltatnak, amelyeket Isten általa végzett.

Először is ahol azt mondja, hogy Isten megszabadított minket a sötétség birodalmától, és átvitt az ő szeretett Fiának országába, ott az újtestamentumi cselekedetekről beszél. A sötétség birodalmát vagy az ördög műveit ugyanis Krisztus kezdte pusztítani az Újtestamentum idejében, s Mózes is megjövendölte, hogy a kígyó fejének össze kell törnie a jövőben. János is azt mondja, hogy Krisztus eljött (nem volt öröktől fogva) az ördög műveinek megsemmisítésére. Pál ezt az ember Krisztust írja le, akit megfeszítettek, akiről azt mondja, hogy közbenjáró volt, víz és vér által jön, hogy az Antikrisztus csinálmányát a test nélkül való Krisztusról, vagy a test előttiről (amit János az Antikrisztus lelkének és csalárdságának nevez) kiiktassa_ Így Pál a test által törölte el a Sátánt, aki a halál uralmát bírja, nem pedig a test előtt: Zsid 2.

Krisztus országa is, amelyről azt mondják, hogy oda átvitettünk, nem előbb, csak Krisztus születése után kezdődött, amint a Lk 1-ben írva van. Annak a gyermek Jézusnak, a Dávid fiának volt előre megígérve a trón, amelyben uralkodnia kellett majd a jövőben. Aztán meg van jósolva, hogy üdvözíteni fogja a népet a jövőben: Mt 1. Később ezt az ember Krisztust írja le, nem valami az ember előttit, amikor így ír: „Amely Krisztusban van a mi megváltásunk, a vére által". Íme, nem más Krisztust állítanak, csak azt, akinek vére van, amint János is arról beszél, aki testben jön, nem a test előttiről. Nem kell tehát más közbenjárót költeni ez előtt, aki által mindenek vannak. Később azt mondja: „aki a láthatatlan Istennek, azaz az Atyának képmása", s a látható Krisztust írja le, aki az Isten akaratát tanítva és az Atya műveit cselekedve fejezte ki ezt a képet. Jóságot és igen nagy könyörületességet tanúsított mindenki iránt, még ha nem kérték is, amiből megismerszik a benne lakozó Atyaisten. A láthatatlan Krisztus, aki nem hallgattatott meg, s nem fejezte ki szóval és tettel az Atya cselekedeteit, nem lehetett a láthatatlan Istennek képmása, kiváltképpen mivel egyenlő és egylényegű vele, amint ezt kitalálták. Gondold meg hát, hogyan lehet képmása az Atyának Krisztus: Lásd a Jn 10 és 14 fejezeteit és Zsid 1-et , ahol Pál a látható Krisztust karakternek és az Atya képmásának nevezi, aki által szólt Isten az utóbbi időkben. A láthatatlan Isten ugyanis az ő láthatatlan [sic] fiában nyilatkozott meg, hiszen a láthatatlan nem nyilatkozhatott meg a láthatatlanban!

Később az egész teremtés elsőszülöttjének nevezi, azaz a legkiválóbbnak az összes teremtmények közül. Így neveztetnek „primogenitus"-oknak a pátriárkák Zsid 12, s Dávid is, habár születésre nézve a legutolsó volt Zsolt 89. Így nevezték Izrael népét (4Ezsd b.), s a Léviták is így neveztettek: 4Móz 8. Így Efraim „primogenitus"-nak mondatik Isten által, ámbár születés szerint ez Manassé volt, nem pedig Efraim: 1Móz 41, Jer 31. A törvény szerint minden elsőszülöttet Istennek szenteltnek neveztek, és Krisztus képmásai voltak, aki mindeneket megelőzött abban, hogy a legkitűnőbbnek születendő volt. Megerősíti ezt János is a Jel 3. fejezetében, Krisztust Isten teremtése kezdetének nevezvén, azaz a teremtmények közül a legkitűnőbbnek. A Róm 8-ban is elsőszülöttnek neveztetik a testvérek között stb. Hasonlóképpen a nyáj elsőszülöttjeinek neveztetnek azok, amelyek a nyájból valók, 1Móz 4, amint elsőszülöttje a testvéreknek, azaz a testvérek közül a halottak és feltámadók, azaz a halottak és a feltámadók között. Így a népek kezdete Amálek, azaz a népek közül - 4Móz 24. Így Krisztus csodajeleinek kezdete, tehát csodajelei közül Jn 2. -, így Isten teremtésének kezdete is, tehát a teremtmények közül a legkitűnőbb. A Jel 3. azt mondja, hogy e Krisztus által (akinek vére van) teremtetett minden, ami a mennyben és a földön van, láthatók és láthatatlanok, trónok, birodalmak, hatalmak stb. Ő van mindenek előtt, és mindenek általa léteznek, ő a feje az egyház testének, kezdet, hogy mindenekben az elsőséget tartsa.

Pál az új teremtésről beszél, melyet az ember Krisztus cselekedett az Újtestamentum idején, amint hallottad, s amelyről Pál is ír a 2Kor 5-ben: „Ha valaki - úgymond - Krisztusban van, új teremtés az, a régiek el fognak pusztulni, íme új lett minden, íme a régi és az új teremtés Krisztusban, új minden." És hozzáteszi: Mindezek pedig Istentől vannak, aki minket megnyert önmagának Jézus Krisztus által, és neki adta a megbékítés feladatát, ti. mivel Isten volt Krisztusban, maga magával békítette meg a világot. Íme, ennek az új teremtésnek, s a Krisztus által alapított új világ megteremtésének a módja van itt leírva.

Márpedig amit itt Pál mond, előszámlálván Krisztus dicséretét, Istentől kapott kitűnőségét és méltóságát (semmi mást nem kapott ugyanis soha máshonnan), azt majdnem ugyanazokkal a szavakkal sorolja fel Pál újra az Ef 1-ben. Erejét, mondja, Krisztusban mutatta ki Isten, aki feltámasztotta őt halottaiból és jobbjára helyezte a mennyekben, és legfőképpen adott neki hatalmat felül minden fejedelemségen és hatalmasságon, erőn és uraságon, továbbá minden néven nemcsak e világon, hanem az elkövetkezendőn is. És mindeneket az ő lábai alá vetett, s tette őt mindenek felette az egyháza fejévé, ami annak a teljessége, aki mindeneket betölt mindenekben. Íme, miképpen a legkitűnőbb Krisztus mindenek között, mindenek előtt van, mindenek általa állnak fönn, ő a feje mindeneknek, király, Úr, örököse mindeneknek, s az Atya által adott kormányzója, egészen addig az időig, mikor a halált eltaposván és az ellenséget levervén, visszaadja az országlást Istennek és Atyának. 1Kor 15. Íme, itt is hallod az elnevezéseket: hatatom, uralom, uralkodás, jelenkor és jövő, mindenek, amik a mennyekben és a földön vannak, amelyek mindenikének ő a feje, s mindenek neki vannak alávetve, s általa helyreállítva. Kevéssel előbb ugyanis ugyanabban a fejezetben Pál azt mondja, hogy az idő teljességében (azaz nem öröktől fogva) összefoglalt vagy újraegyesített mindent. Krisztusban, amik a mennyekben, illetőleg amik a földön vannak, mert nem mondja a mennyet és a földet, hanem csak amik a mennyekben vannak és a földön. Kevéssel utóbb a Kol 1. fejezetének magyarázata során hasonlóképpen írja le ezeket. Krisztus által nyert meg Isten mindeneket önmagának, akik megbékéltek az ő keresztjének vére által, őáltala, amik akár a földön vannak, akár a mennyekben. Látod, hogyan jelentik ugyanazt: megbékéltetni, megnyerni, megteremteni, összefoglalni. Látod azt is, hogy nem a mennynek és földnek a teremtését, hanem csak azokét tulajdonítja Krisztusnak a Szentírás, akik a mennyben és földön vannak, és nincs semmi, ami ne általa állíttatott volna helyre, s azért is ő a feje mindeneknek, az angyaloknak is. Kol 2. - ami által mindenek megállnak, ugyanis fej nélkül semmi sem állhat meg, Krisztus sem, mert az ő feje Isten, és az egyház sem, mert annak feje Krisztus, sem az asszony, mert annak feje a férfiú. Így tehát valamint amaz Isten, Krisztus Atyja és feje mindenek fölött van, Krisztus fölött is, úgy Krisztus az összes teremtményeknek feje, az összes teremtmények előtt létezik, mindenek között a legfőbb, Isten teremtésének kezdete - Jel 3. -, nála nélkül, mint fej nélkül semmit sem teszünk, amint ő maga tanúsítja: Jn 15. Mindenek között ő bírja az elsőséget, mert neki adatott hatalom mennyen és földön, senki másnak őelőtte vagy utána, és mindeneknek az ő lábai alá kell vettetniük, nemcsak az ellenségnek, hanem a senki által le nem győzhető halálnak is. Erre az új teremtésre vonatkozik ez a Gal 6,15 is: „Krisztusban semmi sem használ semmit, csak az új teremtés". És Ef 2. azt mondja, hogy „mi Krisztusban teremtettünk a jó cselekedetekre, hogy azokban járjunk". És amikor ugyanott azt mondja a zsidókról és pogányokról, hogy eggyé és új emberré teremtette őket, békességet szerezvén, és hogy mindkettőjüket megnyerte a kereszt á1taL Íme, egy és ugyanazon dologról írva, a kettőnek eggyé teremtését említi, megbékéltetését és megnyerését, mivel ezek Pál apostol szerint ugyanarra vonatkoznak, amint előbb mondtam.

Ugyanígy az 1Pt 1,3-ban: „Újjászült minket - úgymond - élő reménységre Jézus Krisztus feltámadása által", az újjászületésen a megújulást, az új életet és az új teremtést értve. Hasonlóképpen az Ef 4-ben éppen ez van mondva az újemberről, aki Isten szerint teremtetett, nem a régi Ádámról, akit le kell vetkőznünk, amint ott meg van nekünk parancsolva. Így az új teremtésre is vonatkoznak azok az ígéretek az új szív teremtéséről, a belsőnkben teremtendő új lélekről, amik Krisztus által vannak. Ha azonban egy minden iránt kíváncsiskodó azt kérdezné, hogy miképpen nyerték meg az angyalokat, s miképpen békéltettek és újíttattak meg (hiszen azt mondja a Szentírásban, hogy mennyekben, nemcsak a földön), holott azok semmit sem vétkeztek, és így nem szorultak sem megújulásra, sem pedig főre, ennek a következőket felelem: a bún nélkül lévő Krisztus sem volt fő nélkül, Isten nélkül, fel kellett kenetnie, adományokkal kellett megtelnie, lélekben meg kellett erősödnie, bölcsességben és életkorban is növekednie kellett Mennyivel inkább rászorultak hát a főre az angyalok, akik Krisztusnál tökéletlenebbek, aminthogy azoknak is tanulniuk kell az egyházban: Ef 3. És ha mi, akik nem vétkeztünk Ádámmal, bűnösök vagyunk, miért ne árthatna Isten akarata szerint az angyaloknak is azoknak az elbukottaknak a bűne, amint nekünk is ártott Ádám vétke. De mi közünk nekünk ahhoz, hogy miképpen nyerettek vagy békéltettek meg az angyalok, mikor a Szentírás világosan azt mondja és azt állítja, hogy Krisztusnak mennyei vérével tisztíttattak meg Zsid 9. (Habár ezt nem vonatkoztatjuk mindenekre.) A Szentírás ugyanis éppúgy nem hallgat el semmi nekünk fontosat az angyalok teremtéséről, amint a bukásukról sem ír majdnem semmit (mikor, és hogyan vétkeztek). Nincs tehát abban semmi különös, ha keveset mond megújulásukról és arról, hogy Krisztus azoknak a feje. Érthetően inkább az ember bukásáról szól a Szentírás, mivel ez inkább reánk tartozik. Így tehát az ember helyreállításának a leírása nagyobb hasznunkra van a Szentírás szerint is, mint a mennyeieké.

A lényeg az, hogy itten Pál arról az ember Krisztusról beszél, akinek vére volt Kol 1,14-20. Ettől a Krisztustól kezdi a 14. verssel, és fejezi be ezt az egész helyet a 20. verssel, nehogy valaki más Krisztust költsön ez előtt. Mert ez az ember Krisztus az új Ádám, az Újtestamentum közbenjárója, s nem a régié, ezáltal lett minden újjá, teremtetett újjá, békéltetett meg, foglaltatott össze mindaz, ami a földön van. Az Újtestamentumnak és nem a réginek az idejében születünk újjá emez Ádám által új lélekkel, teremtetünk újjá, és újulunk meg, amint ama régi Ádám által az előbbi és régi életre test szerint teremtettünk meg. Amint tehát az Ótestamentum a mennynek, a földnek és mindeneknek azt a régi teremtését mindenütt egyedül az Atyaistennek tulajdonítja, sehol, még egy szóval sem emlékszik ottan Krisztusról (ugyanis egyes-egyedül az Atyát mondja a menny és föld teremtőjének), úgy az Újtestamentumban az új teremtés sehol sem tulajdoníttatik egyedül Istennek, hanem hozzáadatik Krisztus is, az újtestamentumi Közbenjáró, aki által mindenek lettek, amint az 1Kor 8,5--6 és Ef 4,4-6-ban le van írva. Aki tehát összezavarja az Ö- és Újtestamentumot, az azokban történteket, a két teremtést, a két életet és születést, a két Ádámot, az kétségtelenül semmit sem ért a Szentírásból és abból, hogy mi az a Babilon, amelyet János parancsa szerint el kell hagynunk. Tartsuk meg tehát az apostoli hit lényegét, mely egyértelműen azt tanítja, hogy egy a mennynek és földnek teremtője, a Krisztus Atyja, Krisztus pedig az Atya által rendelt egyetlen Urunk, aki fogantatott Szentlélekföl, született Máriától, s a mi hitünknek és az örök életnek a fundamentuma. Itt azonban még álomban sem hallható Krisztusról, hogy az Atyával egyenlő, vele egylényegű, vagy örökkévaló lenne.

Ugyanezt célozzák azok a Krisztusról szóló kifejezések, amelyek világosan ellene szólnak a költött és örökkévalónak, ahol tehát az szerepel, hogy az ember Krisztus előre elrendeltetett a világ alapjainak megvetése előtt, - 1Pt 1,2. - Választott, elhívott, - Ézs 42,1. - fogantatott - Mt 1,23. - született Lk 2,11. - fölkenetett - Jn 3. A mennyből az Atya által kijelentett - Mt 3,17. - megszenteltetett, küldetett - Jn 10. - asszonytól lett fiú - Gal 4,4. - Úrrá és Krisztussá tétetett - ApCsel 2, örökösül állíttatott, ítélő bírája mindeneknek ApCsel 10. - Zsid 1, megaláztatott - Fil 2., felmagasztaltatott - ApCsel 2. I0. stb. Akinek adatott hatalom mennyen és földön, élet, ítélet és amit csak bír. Aki önmagától semmit sem tett, és nem is tehet. - Jn 5. Ezek sohasem vonatkozhatnak az örökkévaló Istenre, ahogy sohasem tulajdonította ezeket a Szentírás az örökkévaló Atyaistennek, aki mindig volt és nem volt soha senkitől való, előre elrendelt, vagy választott, vagy fölkent, küldött, sem teremtett, de nem is kapott senkitől sem hatalmat. Így hát egyik sem illik hozzá azok közül az elnevezések közül, amelyeket Krisztusnak, a Máriától született Isten Fiának tulajdonítana, aki bármije volt is, az Istentől, az ő Atyjától kapta. Ha pedig az az Isten, aki egy és egyedülvaló Isten, mindeneknek alkotója vagy teremtője, a mennyet mennyé, a földet földdé, Mózest Mózessé, Ézsaiást pedig Ézsaiássá teremtette, János és Pál apostolt pedig azzá, amik voltak, Krisztust is az ő tulajdon, egyszülött fiává, mindeneknek Urává teremtette, aki uralkodik a mennyben és földön. Ezért is hívja Krisztus az Atyát az ő Istenének vagy teremtőjének, akinek dicsőségét mindig kereste, és az ő akaratát mindig teljesítette mindenekben, hűséges maradván az Atya iránt, aki őt teremtette. Zsid 3.

Vissza a Tartalomhoz

RÖVID MAGYARÁZAT A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL 1. FEJEZETÉHEZ

TIZENHARMADIK FEJEZET

Pál a Jézus Krisztus leírását az atyaisten kinyilatkoztatásával kezdi Istennek az ugyanis mindenek közül a legnagyobb és legvilágosabb kinyilatkoztatása, amely a Fiú által és a Fiúban történt, mert benne, mintegy a legvilágosabb képben mutatta meg önmagát, hogy lássuk meg őt, amiként ő maga kifejti ezt a János evangéliuma 5. és 14. fejezetében, midőn így szól: „És aki küldött engemet, maga az Atya tett bizonyságot rólam, az ő szavát sohasem hallottátok s az ő képét nem is láttátok, az ő Igéje sincs maradandóan bennetek, mivel akit ő küldött, ti annak nem hisztek", világosan megjegyezvén, ha valaki Isten szavát hallani akarja, és az ő képét meg akarja látni, higgyen abban, akit az Atya küldött, aki Istennek amaz egyszülött Fia. - Jn 3,16-18. És Fülöphöz: „Fülöp, aki lát engem, látja az én Atyámat".

Az Ó- és Újtestamentum legfontosabb különbségét tehát ebből a helyből figyelhetjük meg. Ugyanis hajdan, vagyis az Ótestamentumban Isten sok módon és alakban szólt árnyékok által, elfedett ábrázattal, elrejtőzve, sőt az a Törvény és az ő összes cselekedetei az eljövendőnek voltak képmásai és előképei, ugyanis a Törvény árnyéka az eljövendőknek, s a testi dolgok alakjában az eljövendő lelki dolgok jelöltettek meg mivel a Törvény akkor Mózes által adatott. Ámde az idő teljességében, vagy a legutóbbi időkben - amint Ézs 2-ben található - a Fiú által szólott, mert az igazság és kegyelem Jézus Krisztus által lett.

Másodszor megjegyzendő, mikor szólt Isten a Fiú által, ti. a legutóbbi időkben, amikor ugyanis az ígéretek szerint megadatott, a földön forgolódott és megjelent az embereknek, mennyei Atyjának akaratát és tanítását előadta, miképpen János 7,16. és 14. fejezete tanúsítja: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé az Atyáé, aki engem küldött". Úgyszintén: „A szavak, melyeket én szólok" stb. Méltánytalanságot követnek el tehát a Szentlélek és Pál ellenében mindazok, akik azt mondják, hogy az -Ótestamentumban Isten fia jelent meg és beszélt a pátriárkákkal, mivel Pál világosan megmondja, hogy Isten a legutóbbi időkben szólt a Fiú által. Hasonlóképpen tévednek azok, akik azt mondják, hogy Közbenjáró is volt a test fölvétele előtt, mert Pál azt állítja, hogy az Új-, s nem az Ótestamentumnak volt Közbenjárója. És nem kevésbé méltánytalanságot követnek el a Szentírás ellen azok, akik egy másik, az Atya hiposztázisából öröktől fogva született Fiút tanítanak, aki a Szentháromság titkos tanácsából szólott, és teremtette meg ennek a világnak a szerkezetét, holott senki más nem Isten Fia, mint az, aki által legutóbb szólott, nem pedig azelőtt.

Harmadszor, megjegyzendő, hogy kicsoda az az Isten, aki sokféleképpen és sok módon szólt - mert azon áll vagy bukik a dolog, hogy megértsük, kicsoda az az Isten, aki az Ótestamentumban beszélt. A Háromság ugyanis nem lehet Isten, mivel annak nincsen fia, itt pedig annak az Istennek emlitése történik, aki legújabban a fia által szólott, emitt pedig az Atyaisten az, akinek fia Jézus Krisztus, amiképpen ApCsel 3; Gal 4;1Jn 3; 4; 5; Róm 1-ben és másutt mindenfelé taníttatik.

Akik tehát Háromság Istent tanítanak, nézzék meg, hol és mikor beszél erről a Szentírás, s a próféták vagy apostolok közül kicsoda szólt erről írásaiban? Nem kisebb tévedéssel vádolhatók meg azok sem, akik ebből a helyből azt következtetik, hogy a Szentlélek Isten, mivel az az Isten neveztetik itt meg, aki a Fiú által szólt, hacsak nem kívánja azt mondani, hogy Krisztus a Szentlélek fia, ami ezeknél képtelenség lenne.

Áttér tehát Pál annak a fiúnak a leírására, aki által az Atya legújabban szólt, először arról - úgymond -, akit az egész világ örökösévé tett. Pál a Kol 1. és az Ef 1-ben kifejti, hogyan tette Krisztust az egész világ örökösévé, mialatt az Atyaisten neki mindent a lábai alá vetett, és azt akarta, hogy ő legyen mindeneknek a feje, amik arról az Atya hiposztázisából született örökkévaló fiúról egyáltalán nem mondhatók el, mert az önmagától való Isten egy az Atyával, mindeneket alkotó és mindeneknek a szerzője, nem pedig örököse. Aztán a Zsidókhoz írt eme levélnek harmadik fejezetében is éppen ez van kifejtve, mikor így szól: „és Mózes bizony hűséges vala annak egész házában, mintegy szóigaként, azoknak bizonyságára, amiket hirdetnie kellett, Krisztus pedig mintegy fiúként a saját házában, amely ház mi vagyunk". - Íme látható, ki az örökös, és mi az az egyetemesség, amely fölé helyeztetik.

Másodszor, ugyanazon fiú által, akit mindeneknek örökösévé rendelt, alkotta meg az időt is. Időt hozott létre, nem mennyet és földet, úgymond Pál, mert a látható világ négyezer évvel előbb teremtetett és alkottatott az Atyaisten által, itt Pál azt mondotta, hogy ama Fiú által, aki által legújabban szólt, alkotta meg az időket, ahogyan a próféták előre megmondották volt a jövőt. Ugyanis Ezs 9-ben az eljövendő idők atyjának neveztetik. Hasonlóképpen 58. és 61. fejezetben: épülni fognak tebenned az idők pusztaságai, nemzedék és nemzedék alapjait fogod feltámasztani, és szakadékok kijavítójának fogsz neveztetni. Helyesen mondja tehát Pál, hogy amiket az Ótestamentumban ígért, hogy ő maga fogja megalkotni, azokat az Újtestamentumban a Fia által alkotta., javította, újrateremtette, helyreállította és elvégezte. Ugyanis szokás a hébereknél egyszerű dolgokat szerepeltetni összetettek helyett, amikor összetettek helyébe állíthatók Hogy miképpen történik meg az időnek ez a teremtése, arról nézd meg a következő helyeket: Ef 1, 2, 3, és 2Kor 5, Kol 1 és Gal 6. És további sok helyen is.

És valóban, eme Fiú által kellett kijavítatniuk és történniük az időknek, mivel Ézsaiás az 51. fejezetben így jósolt volt erről „adtam beszédemet a te szádba, hogy plántáljad az egeket és alapítsad a földet". Ebből a helyből meg fogjuk jegyezni, hogyan alkotta az Atya Krisztus által az időket, és plántálta az egeket, s alapította a földet, nehogy megtagadjuk az Antikrisztussal Isten Fiát, aki által legújabban szólt, s azt állítsuk, hogy ugyanaz az Isten, aki mennynek és földnek teremtője, aki Atya, holott azt a Szentírás sehol sem mondja.

Tehát alaposabban mérlegelendők a következő kifejezések is: először, mikor az apostol azt mondja, hogy általa teremtettek mindenek, amik a mennyben és amik a földön vannak. De, hogy mit akar azon érteni, hogy általa teremtettek azt az Ef 1-ben fejti ki, ahol ugyanazon szavakat használva arról beszél, hogy mindenek Krisztus által teremtettek, amik a mennyen és a földön vannak. Megjegyzendő másodszor, hogy Pál nem mennyet és földet mondott, hanem arról beszélt, amik a mennyben és a földön vannak, hogy csak a mennyei és földi teremtményekről beszélt tehát, vagyis azt mondotta, hogy az ésszel rendelkezők teremtettek Krisztus által. Ezt a kifejezést megerősíti és megvilágítja Ézsaiás is a 65. fejezetben, midőn így szól: Íme, teremtek új eget és új földet". János is a Jel 21-ben mondván: Láttam új eget és új földet, s szent várost, új Jeruzsálemet alászállani a mennyből, és mindig azt látjuk, hogy amint az Ótestamentumban legtöbbször a látható világ szerkezetéről van szó, úgy az Újban a láthatatlan és lelki világ teremtéséről szólottak Krisztus és az apostolok. Kétségtelen, hogy aki ezt nem látja, az nem ismeri föl, hogy Krisztus országa lelki, és több teremtőt megállapítva kénytelen az Antikrisztussal a kettős teremtés zűrzavarában tévelyegni.

Harmadszor, ugyanezt a fiút, akit az egyetemes világ örökösének nevez, aki által az emutett világot is teremtette, a dicsőség fényének nevezi, s az ő valósága képmásának De kinek a valóságáról van szó? Annak az Atyaistennek a valóságáról, aki legújabban a fiú által szólt. Ezen a helyen két dolgot tulajdonít annak a fiúnak, egyfelől azt, hogy a dicsőség fénye, másfelől azt, hogy az ő valóságának képmása. Ezeket valójában és tulajdonképpen a Názáreti Jézusról, Isten fiától mondja, aki a Szentlélektől fogantatott és a Szűz Máriától született, ő ugyanis igazán Isten dicsőségének fénye, mert benne ragyogott fel Isten dicsősége, melyről annyiszor mondja az Ótestamentum, hogy megjelent felhőben, ködben és további sok helyen, most Krisztusban is megnyilvánult és felragyogott. Ezért az evangélisták Krisztus születésekor Ézsaiás szavait alkalmazzák az Úr dicsőségéről, amint a következő helyeken találjuk meg. Mt 4; Lk 2; Jn 12. Aztán, valamint a fényben meglátszik a nap ereje és tevékenysége, úgy lett láthatóvá Krisztusban az Atya ereje és tevékenysége. Valamint ugyanis az ő fogantatásában a Magasságbeli ereje beárnyékozta őt, úgy az ő egész életében és főként feltámadásában lett láthatóvá az ő hatalma és dicsősége, azért mondta, gyógyítván egy vérfolyásos asszonyt, hogy ő érezte, hogy az erő tőle jött, és Isten ujjában ő űzte ki a démonokat, azt erősítette. E dicsőség fényének bizonysága látszott valamiképpen a Tábor hegyen is magában a megdicsőülésben, később pedig még inkább megnyilvánult dicsősége a mennybemenetelkor, és inkább meg fog nyilvánulni az ő eljövetelekor.

Ezek az Otestamentumban Isten bölcsessége szerint mintegy képmásban adattak elő, az Újtestamentumban pedig beteljesedtek a Krisztusban, aki Istentől bölcsesség és igazság lett nekünk.

Aztán ugyanezt a Krisztust az ő hiposztázisa karakterének mondja. Nem azt mondja Pál, hogy a láthatatlan Fiú az Atya hiposztázisából született hiposztázis, vagy második személy az istenségben, hanem hogy az ember Jézus Krisztus az Atya hiposztázisának karaktere. Amit tehát Pál Zakariás próféta - akinek szavaira utal - és saját maga írásaival mondani akar, az ugyanannak a levélnek az 5. fejezetéből lesz nyilvánvaló. Aztán - úgymond -, ha meggondoljuk Krisztus létezésének kezdetét, azt találjuk, hogy az apostol azt akarja, hogy a Törvénynek egyetemes rendjét Krisztusra, mintegy célpontra irányítsuk, mert a Törvény veleje és célja Krisztus, majd a 2. fejezetben azt mondja, hogy a hit a remélendő dolgoknak a hiposztázisa, az pedig, amit remélünk, az örök üdvösség, ami a hitben áll, és ami leghatalmasabb gyökere és alapja a mi üdvösségünknek. Azt mondjuk tehát, hogy az Atya hiposztázisa a Krisztus, mivel mindaz, ami van Istenben, az egészen benne foglaltatik Krisztusban.

„Karakter"-nek pedig azt tekinti, amit Pál másképpen „képmás"-nak nevez. Amint ugyanis a karakterben megjelenik annak alakja, akiről a karakter pecsétforma gyanánt vétetik, úgy a karakter annak a képe, ami a karakterbe bele van vésve, tehát a láthatatlan Atyaisten egész teljességében ott van az ember Jézus Krisztusban, benne tette önmagát láthatóvá és szemlélhetővé. Itt Pál semmit sem szól a Háromság második személyéről vagy az isteni lényekről. Azt ígérte Isten az Ótestamentumban, hogy amilyen O maga, úgy kívánja Önmagát teljesen kifaragtatni és kivésetni a Fiúban, a mintegy megformázott karakterben. Pál azt tanítja, hogy ez beteljesedett, és ez a fiú, aki által legújabban szólott, kijelenti, hogy ő az Atya hiposztázisának a karaktere úgy, hogy a Fiún kívül az Atyáról semmit se kérdezzünk, hanem ismerjük el, hogy benne van az Atya, miként Ő maga mondja: „Én az Atyában vagyok, az Atya énbennem". Ugyanígy a Fiú a dicsőség fénye és az Atya hiposztázisának karaktere.

Negyedszer: arról a fiúról - aki által legújabban szólt - mondta, hogy hatalmának szavával tart fönn mindeneket, s mivel a Kol 1. fejezetben így ír: „mindenek őbenne vannak, mivel az Atya mindeneket átadott a Fiúnak és hatalmas a Fiú szóval és tettel", hogyne őriztetnének s tartatnának fönn hát mindenek a saját hatalmának szavával. Hiszen kicsoda tartóztathatná fel Istennek pusztító tüzét, ha saját Fiának hatalmas szava nem volna képes erre. Nézd meg az Ef 1. fejezetét arról, hogyan óvhatók meg mindenek Krisztusnak hatalmas szavával. Mert hogyan is történhetne másképpen, mikor az Atya minden ítéletet és minden hatalmat a Fiúnak adott?

Ötödször. ugyancsak róla mondja, hogy bűneink megtisztítását elvégezvén, önmagától fölment a magasságba annak a fenségnek a jobbjára. Íme, ez a bűneink miatt meghalt Krisztus, aki a vérét ontja, mossa le bűneinket, ez az egyetlen áldozat magában is elégséges a szentek áldozatának megsemmisítésére mindörökre. Elvégezvén ezt a földön, fölmegy a mennyekbe, az Atyaistennek jobbjára ül, hogy legyen a mi szószólónk és főpapunk. Mérlegeljék a kegyes emberek, hogy vajon az a bizonyos második személy, aki egylényegű és teljesen egyenlő az Atyával, ülhet-e a jobbján. De mivel a Szentírás a megtisztítást is az Atyaistennek tulajdonítja, kérdés lehet, hogy miképpen mondható ezen a helyen, hogy Krisztus önmagától végezte a tisztítást. Könnyű a felelet: a Szentírás az Atyaistennek, mintegy olyan szerzőnek tulajdonítja ezt, akitől mindenek vannak, a Fiúnak pedig mintegy közbenjárónak, mivel pedig az Atya a Fiúnak adta, és így ő a már neki adottakat birtokolja, helyesen mondja, hogy önmagától és önmaga által cselekszik mindent Ez nyilvánvaló magának Krisztusnak az állításából, mikor ezt mondja: „Hatalmam van, hogy letegyem lelkemet, és újra fölvegyem azt, ezt a parancsot kaptam az Atyától". Ebben a kijelentésben mindkettő benne foglaltatik. Az is, hogy önmagától bírja a hatalmat, és az is, hogy az Atyától bírja ezt, mivel az Atya adta neki. Miután már odaadta, az ő tulajdona, él vele, rendelkezik felette, amint akar, akiket akar megelevenít, akiket akar, halálra juttat. Aztán másutt azt mondja, hogy az Atya adta neki, hogy élete legyen önmagában, íme: „adott életet, és hogy legyen élete önmagában".

Így tehát Pál eddig az Isten Fiát írta le, és a prófétai írásokból kimutatta,. hogy ő a megígért Messiás és a világ megváltója, most továbbmegy és összehasonlítja az angyalokkal, s a prófétai bizonyságokból kimutatja, hogy ő följebbvaló és kiválóbb az angyalok mindegyikénél, egyrészt mivel az Atya megparancsolta, hogy az Istennek minden angyalai őt imádják, másrészt azért is, mivel az Atya által valóban fölkenetett, nagyobb dicsőséget és tiszteletet kapott, mint társai.

Két olyan helynek az eredeti értelmére kell itt nagyon figyelnünk, amelyeket a szofisták elcsavartak. Az első a 2. zsoltárból való: „én fiam vagy te, én ma szültelek téged". Pál ellentézise szépen világítja meg a dolgot: a 2. zsoltárból, ahonnan e szavak le vannak írva ez a Fiú, aki által Isten legújabban szólt, ő kiválóbb az angyaloknál, mivel az angyalok nem ma született fiúk. Ebből nyilvánvaló, hogy nem az Atya hiposztázisából öröktől fogva született fiúról beszél, hanem arról, aki annak idején Szűz Máriától született, lásd az ApCsel 13. és a Zsid 5-öt. Nyilvánvaló ez abból is, ahogyan az angyalok közölték a hírt a pásztorokkal, hiszen ennek a próféciáinak igazságát és kiegészítését hangoztatták, ezt mondván: „Ma született nekünk a Megváltó". Hasonlóképpen ennek a dolognak megerősítésére idézhető a következő bizonyságtétel: „Én leszek neki Atyjává, ő pedig lesz nekem fiammá."

A második bizonyíték a 44. zsoltárból való: „A te trónusod Isten, örökkévaló", amiből a Fiúnak örökkévaló méltóságát következtetik, és azt, hogy egyazon teremtő az Atyával. Ámde ez a zsoltár helyének nem magyarázata, hanem elcsavarása. Először is, mert nem más fiúról beszél, mint arról, aki által legújabban szólott. Azután nem állítja, hogy annak az Istennek trónusa, melyet leír, öröktől fogva volt, hanem hogy örökké fog tartani, uralkodni fog ugyanis Krisztus örökké. Szépen kifejti azt is, hogyan kenetett föl Krisztus az Atya - Isten által, hogy megértsük, nem kell azt gondolnunk, hogy az a fölkenő Atyaisten a Krisztus, hanem az Atyaisten által fölkenetett Isten, amint a Jn 3, 6, és 10.-ben mondva van.

Hogy pedig bizonyíthassa ennek a Fiú Istennek a felmagasztaltatását, aki által az Atya legújabban szólott, az idézett helyekkel azt igyekszik bizonyítani, hogy mindezek az Atyaisten által végeztettek el, majd hozzáteszi, hogy Isten az, aki Krisztust oly hatalmassá tette, aki a semmiből teremtette kezdetben a mennyet és a földet, nehogy valakinek hihetetlennek látszódjék, hogy a saját fiát oly nagy méltóságra emeltette, hiszen a mennyet és a földet, s mindeneket a semmiből teremtette.

Hogy ez a Pál szavainak igazi értelme, az először is éppen Pálnak a szövegéből nyilvánvaló: Ha ugyanis ezek a szavak, „Te teremtetted Uram kezdetben a földet" a Fiúra vonatkoznának, akkor Pál önmagának mondana ellent, ugyanis semmiképpen sem teremtette az Atya a Fiú által az időket. Ha ugyanis a Fiú a teremtője az időknek, azaz a mennynek és földnek, akkor nem áll meg Pál és János szavainak igazsága, ahol az áll, hogy mindenek általa teremtettek, és ő maga annak az Úrnak neveztetik, aki által mindenek vannak, de nem annak, akitől mindenek származnak.

Másodszor, ha Krisztusról értendők azok a szavak, hogy „Te teremtetted, Uram, kezdetben a mennyet és a földet", akkor több mint nevetséges lesz Pálnak a fejezet elején megfogalmazott összehasonlítása Krisztus és az angyalok között. Mert hát miféle összehasonlítás lehet a teremtő és a teremtett között? Ugyanezen levélnek a 2. és 3. fejezetéből nyilvánvaló, hogyan hasonlíttatik össze Krisztus az angyalokkal és Mózessel, és miképpen különb ő mindeneknél Tehát az a mondás, hogy Krisztus volt a mennynek és földnek teremtője ellenkezni fog a hitcikkelyekkel és magával Krisztussal, a Szentírás igaz magyarázójával, aki világosan állítja, hogy nem ő maga, hanem az Atya volt a mennynek és földnek teremtője. Mt 11. 19; Lk 10; Mk 12 és 13. Tehát ez a hely: „Te teremtetted Uram, kezdetben stb." az Atyaistenről értendő, mert az Atyaistent szólítja meg. A megszólított személyek hirtelen megváltoztatása ugyanis megszokott dolog a Szentírásban, miképpen Augustinus is megjegyezte a 44. zsoltár magyarázataként írott alábbi szavaiban.

A személyek hirtelen és váratlan változtatásai gyakran előfordulnak a Szentírás könyveiben, és ha valaki jobban megfigyel, tele vannak ilyenekkel a Szentírás lapjai A 119. zsoltárban például olyannyira, hogy végül nagyon is figyelni kell a személyek gyakori változtatására, mert nem mondja a Szentírás, hogy ezt az Isten mondta, vagy pedig a próféta.

Fontold meg ezenkívül, milyen szégyentelenül csalják elő innen azt az örökkévaló fiút. Mivel ugyanis Pál azzal a fiúval kezdi az elbeszélést, „aki most ül a magasságban a Fenségnek jobbján", és a fejezet végén ugyanezzel a fiúval zárja le az elmondottakat, akinek mondva volt: „Ülj az én jobbom felöl", hogyan mutathatnák ki a szofisták, hogy Pál ez utóbbit arra a fiúra értette, aki semmi módon nem ülhet Istennek jobbjára, mivel egyenlő az Atyával, és azonos lényegű is vele. Hasonlóképpen, mivel világosan a fölkent fiúról tesz említést, miképpen mondhatják ellenfeleink, hogy amaz örökkévaló Istenfiú kenetett föl? Így hát a kíváncsiskodó embereknek saját bolondságaikba kellett belebonyolódniuk, és saját szövevényes meséikkel kellett takarózniuk

Pál tanításának tehát az a lényege, hogy leírja a látható Krisztust, aki érettünk megfeszíttetett és meghalt, aki a legújabb időkben, nem azelőtt, szólott, és aki Istennek egyszülött Fia, aki által az Atya minket megújít, megszentel, és átvisz az örök életbe. És egy az Isten, Krisztus Atyja, aki kezdetben egymaga teremtette savával és lelkével a mennyet és földet, később pedig a kitűzött időben saját egyszülött fiát dicsőséggel és méltósággal koronázta meg.

ELLENTÉTEL

TÖRVÉNYES KRISZTUS

FATTYÚ - KRISZTUS

Ezt Isten ígérte és adta, és az a postolok hirdették.

1.Az igazi Krisztus egy asszony magzata, 1 Móz 3. és 12. - Ábrahámnak és Dávidnak fia Mt 1 - Izrael magvából támasztatott, 5Móz 13.

2. Az igazi Krisztus fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, miután ezelőtt 1568 évekkel meg mondatott „ma született nekünk Megtartó Krisztus Betlehemben (1568) Lk 2.

3. Növekedett bölcsességben és életkorban, erősbödött lélekben. Lk 2. - mérték nélkül fölkenetett. Jn 3. éhezett, szomjazott, evett, aludt, kerülte a veszedelmeket, harcolt a sátánnal, könyörgött, sírt, szenvedett, meghalt, feltámadt, felment a mennybe stb. Mt 2, 4 stb.

4. Ezt a megfeszített Jézus Krisztust Isten Úrrá és Krisztussá tette. ApCsel 2. - azt az asszonytól születettet tette fiává. Gal 4. Péter Izrael egész házának ezt hirdette, s az ő nevében háromezer embert keresztelt meg ,és sok csodát tettek az apostolok. ApCsel 2.

5. Pál nem ismert el más Krisztust, csak a keresztre feszítettet, aki Dávid magjából származott. 1Kor 1, ApCsel 10.

6. Péter csak azt ismeri el, aki minket megváltott (aki érettünk meg halt), és veszedelmes eretnekségnek nevezi ezenkívül más Krisztust költeni.

7. János nem ismert el test nélkül való Krisztust, sőt az Antikrisztus lelkének nevezi azokat, akik tagadják, hogy Krisztus testben jött el 1Jn 4. De azt mondja, hogy Istentől vannak azok, akik megvallják, hogy Krisztus testben jött el, nem test előtt, vagy test nélkül - 2Jn 1. -, miként az Anti krisztus költi az ő atyái által.

És ugyanő mondja: hazug az, aki tagadja (pedig a Jézus név embernek adatott), hogy Jézus a Krisztus, 1Jn 5. - nem valaki Jézus előtt, vagy Jézusban.

Ezt az Antikrisztus az ő szofistái által vezette be.

1.Az Antikrisztus örökkévalója nem asszonytól van, sem Dávidtól? nem emberektől van, mivel az Antikrisztus azt költötte, hogy ő az összes emberek előtt Isten lényegéből lett.

2. Ez nem fogantatott Szentlélektől, és nem született Máriától, (mivel előtte megvolt), és nincsenek évei, mivel örökkévaló, kezdet nélküli, az Atyával egykorúnak koholják

3. Az örökkévaló nem növekedett bölcsességben, sem életkorban, nem kenetett föl, nem éhezett, nem evett, nem aludt, nem kerülte a veszedelmeket, nem könyörgött, nem szenvedett, nem halt meg, nem ment fel a mennybe, mivel ezek közül egyik sem illik reá, minthogy örökkévaló, halhatatlan és mindenben egyenlő az Atyával

4. Az örökkévaló nem lett Istentől, mivel ő maga- arról énekel a misében, hogy nem lett, hanem századok előtt született, a foguntatottat és születettet a niceai zsinaton eltörölte, ezek helyett megtestesültet állapítván meg, és ezt a Krisztust az apostolok közül senki sem prédikálta, s az ő nevében semmiféle csodát sem tettek

5. Az Antikrisztus örökkévalója saját maga tanúsága sem volt megfeszítve és létezett Dávid előtt, ezért nem az ó magja.

6. Az Antikrisztus örökkévalója nem szenvedett és nem halt meg érettünk, nem váltott meg minket, nem volt közbenjáró, mivel örökkévaló, egyenlő az Atyával, sőt egy Isten az Atyával

7. Az Antikrisztus koholt örökkévalója (akiről az ő atyái beszélnek) test nélkül, vagy test előtt jött el, beszélgetett az ószövetségi pátriárkákkal, evett velük, harcolt ellenük stb. És minthogy ott volt már amaz ember Jézus előtt, később belement Jézusba, vele egyesült, és megtestesült, s mikor jézus meghalt, kiment belőle.

Vissza a Tartalomhoz

VÉGŰL NÉHÁNY AZONOS JELENTÉSŰ SZÓ ÉS KIFEJEZÉS ETIMOLÓGIÁJA ÉS MAGYARÁZATA,

AMELYEK AKADÁLYOZNI SZOKTÁK AZ OLVASÓT ABBAN, HOGY FELKÉSZŰLTEBBEN LÉPJEN AZ IGAZSÁGHOZ VEZETŐ ÚTRA.

A HEBRAIZMUSOK ÉS

GRECIZMUSOK UGYANIS SOKSZOR NEM EGYSZERŰEN AKADÁLYOZZÁK A BIZONYTALANKODÓ OLVASÓKAT, HANEM MÉG ARRA IS RÁKÉNYSZERÍTIK, HOGY

ELTÉRJEN A HELYES IRÁNYTÓL. SZERETNÉNK TEHÁT, HA FÁRADOZÁSUNKKAL JÓ TANÁCSOT ADHATNÁNK AZ OLVASÓNAK.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Krisztusról, Istennek Fiáról szóló kifejezések, az ő testének evéséről beszélők, amelyek ugyanazt jelentik.

„.Az életnek kenyere, mely a mennyből száll alá" - Jn 6,35. „Istennek kenyere" - Jn 6,33.

„Kenyér, mely életet ád a világnak". Uo. „Az élő kenyér" - Jn 6,51.

„Bizony étel a Krisztus teste" - Jn 6,55. „Mennyei kenyér" - Jn 6,41.

„Kenyér, mely megmarad az örök életre" - Jn 6,27. „Nem romlandó". Uo.

A kenyér Krisztus teste, vagy a Krisztus teste érettünk adatott, a kenyér a mienk - Mt 26.

Mivel mennyei, nem testi, s az örök életre vonatkozó, azért mondják mennyeinek és az örök élet kenyerének, vagy élő kenyérnek. Uo.

Így János keresztelése a mennyből - Lk 24.

Új Jeruzsálem, mely a mennyből száll alá. - Jel 21.

„Minden jó adomány a világosságok Atyjától száll alá." - Jak 1,17.

A földi bölcsesség és a mennyei, emez felülről jő, amaz ördögi, földi. Jak 3,15. egymással szembe állítva.

Krisztus tetteiről szóló csaknem ugyanazt jelentő kifejezések. „Leszálltam a mennyből" - Jn 6,33.38.

„Küldettem az Atyától". - Jn 7,28. „Én nem magamtól jöttem és szólok".

„Az Istentől jöttem ki, az Istentől vagyok, az Istentől jöttem". - Jn 16,27.

„Nem vagyok e világból". Jn 17,14.

„Jöttem az én Atyámnak nevében". - Jn 5,43.

„Én felülről való vagyok, nem a földről". - Jn 8,23.

„Istennek fia vagyok". - Jn 10,36.

„Fogantatott Szentlélektől". - Mt 1,18.

„A második Ádám mennyből való". -1Kor 15,47.

Így Krisztus Messiás, Ige, Szó - Jn I,I. Mester - Lk 17,13. Tanító, Próféta - Jn 6,14. „Rabbi" - Jn 1,39. „A mi vallásunknak apostola" - Zsid 3,1. „Tanácsos" - Ézs 9,6. „Istennek képe" - Kol 1,5.

Ugyanazt jelentő kifejezések, melyek miatt eddig vitatkozások vannak. „Enni Krisztus testét, inni az ő vérét" - Jn 6,59.

„Jönni Krisztushoz" - Jn 6,35.45.

„Hallgatni Krisztust", „Látni Krisztust" - Jn 6,35.40 „Követni Krisztust" - Jn 8,12.

„Vallani Krisztust" -1Jn 4,15. „Krisztusban maradni" - Jn 6,5.

„Megtartani Krisztus beszédét" - Jn 8,52.

„Hinni Krisztusban" körülbelül azonos értékű: Jn 6,35.47.

Aztán: „meglátni Isten országát" - Jn 3,3.

„Bejutni Isten országába" - Jn 3,5 „Meglátni az életet" - Jn 3,36.

Így: „Istentől lenni" annyi: „Isten kegyes tisztelője lenni", „Isten akaratának alárendelt lenni", és „isteni jeleket tenni" és „isteni igazságot szólani", - Jn 3,2 és 9,31.33.

Így „Istentől való dolog" - ApCsel 5,39.

Ugyanolyan jelentésűek

„Újjászületni" - Jn 3,5 - Pt 1,23. „Megújulni" - Ef 4,23 „Felülről születni" - Jn 3,7 „Istentől születni" - Jn 1,13.

„Nem testből születni" - ugyanott. „Víztől és lélektől születni" - Jn 3,6.

„Nem e világból lenni", „Kiválasztatni e világból" - Jn 17,16.

„Új emberré vagy új teremtménnyé lenni Krisztusban" - Gal 5.

„Igazságtól lenni", „Istentől lenni", azaz „új teremtménnyé lenni Krisztusban", „új emberré lenni Krisztus által" - Jn 8,3.

Így: „testből való test" azaz testi - 2Kor 5.

„Lélektől született lélek" azaz lelki - Jn 5.

„Az én országom nem e világból való" azaz nem világi - Jn 18,36.

„Isten országának evangéluma" azaz isteni - Mk 1,4.

„Nem Istentől lenni", Istent nem félni? „Megsérteni az isteni dolgokat" - Jn 9,16.

„Isten szavait nem hallgatni meg" - Jn 8,47.

„Érzéki embernek lenni, s nem újjászületettnek, aki nem foghatja fel, amik Istennek dolgai" -1Kor 2,14.

„Érzékinek lenni, akikben nincs Szentlélek" - Zsid 19.

„Istentől jönni, vagy Istentől lenni, annyi: az isteni dolgoknak legfőbb ismeretét bírni és azt kinyilatkoztatni, amint most tudjuk, hogy te mindeneket tudsz, és nincs szükséged, hogy valaki téged kérdezzen, ezáltal hisszük, hogy te Istentől jöttél" - Jn 16,30.

Így „ama beszédeket, amelyeket nékem adtál, őnékik adtam, és ők befogadták, és igazán hitték, hogy én tőled jöttem ki, és elhitték, hogy te küldtél engem". - Jn 17,8.

Így: „Istentől lenni, Isten beszédeit hallani" - Jn 8,47.

„Az én tudományom nem az enyém, Istentől van" - Jn 7,16-17.

„Az ember, Krisztus Istentől hallota az igazságot" -Jn 8,40.

„Ezzel ellentétben Ördögtől lenni, hallgatni és tanulni az ördögtől" ugyanígy -Jn 8.

Új teremtés a Krisztusban „Újjászületés" -1Pt 1.

„Életrekeltés" „Halálrajutattás" - Róm 6.

„Önmegtagadás" - Mt 16.

„Megújulás" - Ef 4.

„Feltámadás" a Krisztussal - Róm 6.

Beoltás Krisztusba és eltemetés vele, számbavevés, azaz lábadozás, vagy összefoglalás, visszanyerés és megbékélés - Róm 6, - Ef 1, - Kol 1.

„Új égnek és új Jeruzsálemnek építése Babilon után, felszabadítás (apocatastasis) vagy megújítás, vagy mindeneknek helyreállítása, megújulás" -Jel 21; ApCsel 1,6; 3,19.21.

Szintén azonos értékűek

„Senki sem jön hozzám, csak akit az Atya vezetett" - Jn 6.

„Csak az, akinek adatott a mennyből" - Jn 8,65.

„Aki az Atya által. taníttatott, az jön hozzám" - Jn 6.

Így: ,.Senki sem megy föl a mennybe csak az, aki leszállott" Jn 3.

„Az ember semmit sem vehet magához, hanem csak azt, ami a mennyből adatott néki" - Jn 3, 27.

„Senki sem ismerte az Atyát, csak a Fiú, akinek kinyilvánítja magát" - Mt 11,27

Így: „Ti az alvilágiak közül vagytok, én a fennvalók közül" - Jn 8,23.

„Ti ebből a világból vagytok, én nem".

Így. „Én amiket láttam az Atyánál, azokat beszélem" - Jn 8,38.

„Ti azt cselekszitek, amiket láttatok a ti atyátoknál".

„Krisztus azt cselekszi, amiket látott, hogy az Atya cselekszik" -Jn 5.

„Az Atya szereti a Fiút, és mindeneket megmutat neki, amiket cselekszik". - Jn 5,20.

A Máriától született Krisztusról

„Minden teremtmények elsőszülöttje" - Kol 1.

„A sok testvér között elsőszülött" - Róm 8,29

„Elsőszülött a halottak között" - Kol 1,18 „Az elsőszülöttséget tartja" - Kol 1.

„Minden teremtmények feje" - Kol 1,18

„Minden birodalomnak és hatalomnak feje" - Kol 2,10.

„Isten teremtésének kezdete: Alfa. és Omega." - Jel 1,8

„Az életnek fejedelme és vezére" - Jel 4.

„A szegelet fejére tett" -1Pt 2,7

„Isten által teremtett Krisztus és Úr" -ApCsel 2.

Azonos értékű kifejezések .

„Benne lakozik Krisztusban az istenség teljessége" - Kol 2,19

„Krisztusban vannak az isteni bölcsességnek és tudásnak összes kincsei" - Kol 2,3.

„Felkente őt Isten sorstársai előtt" - Zsolt 45,8; Zsid 1.

„Adott neki lelket nem mérték szerint" - Jn 3,34.

„Telve kegyelemmel és igazsággal" - Jn 1,14.

„Megnyugodott rajta az Urnak lelke, a bölcsességnek lelke, az értelem, az okosság és a bátorság lelke" - Ézs 11,2.

Szintén azonos értékűek

„Krisztus az egekben a legmagasságosabb pap volt" - Zsid 7.

„Felment jóval az összes egeken fölül" - Ef 1.

„Felmagasztalta őt Isten az összes egek fölé a legmagasabb méltóságra" - Fil 2.

„Úrrá és Krisztussá tette őt" -ApCsel 2.

„Adott neki nevet minden név fölött" - Fil 2.

„Kiválóbb név az angyaloknál, erős" - Zsid 1.

És ellenkezőleg egyenlő értékűek

„Megalázta önmagát" - Fil 2.

„Leszállott a föld alsóbb részeibe" - Ef ,4.

„Ámbár gazdag volt, szegénnyé lett" - 2Kor 8.

„Ámbár Istennek formájában volt, emberekhez lett hasonlóvá" - Fil 2.

„Ámbár Ige, Isten volt, test lett" - Jn 1.

„Megvettetett, férfiak között a legutolsó, féreg, és nem ember, fájdalmak embere, alacsonyságot ismerő" - Ézs 53.

Így: Zsolt 85 „Kiszabadítottad lelkemet a mélységes pokolból". Így: Zsolt 88.

Így: „Krisztus született gyermek" - Ézs 9, Mt 2.

„Testben jött" -1Jn 4.

„Testben részesítette" - Zsid 2.

„Ábrahám magját vette magára" - Zsid 2.

„Dávid magjából lett" - Róm 2.

„Dávid magjából hozatott ki" -ApCsel 33.

„Asszonytól lett" - Gal 4.

„Egy a Közbenjáró, az ember Krisztus" - 1Tim 2.

„Hü volt mindenekben ahhoz, aki őt Atyjának tette" - Zsid 3.

És sok hasonló hely van, amelyeket a szorgalmas olvasó könnyen öszszegyüjthet.

Vissza a Tartalomhoz

KÉTÉRTELMŰ SZAVAK, MELYEK A SZENTÍRÁSBAN HELYENKÉNT ELŐFORDULNAK

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

IGEI BESZÉD VAGY LOGOSZ - MIT JELENTENEK?

Először az Atya - Istennek utasítását, parancsát, cselekvési módját, vagy akaratát, melyet megtörtént beszéddel rendel el - Zsolt 32 - Az Úrnak szavára erősíttettek meg az egek Ugyanott: Ő maga szólt, és meglettek És: 4Móz 3: Alkotta az Igét, melyet az Úr megparancsolt volt neki. És Lk 5; Mt 4 - szintén Lk 7: „Csak szóval mondd az Igét", vagy csak „mondd az igét". És 14 - „Ti áthágtátok az Úrnak szavát", azaz parancsát, az Úrnak akaratát

Úgyszintén: Zsid 11,3: „Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett meg". És: „Az Ő erejének szavával teremtvén mindeneket". Úgyszintén Lk 3: „Lett őhozzá az Úrnak Igéje". És 5Móz 4,2: „Semmit se tegyetek az Igéhez, melyet én parancsolok néktek". Tehát az Ige kiváltképpen az Ótestamentumban Isten akaratának kifejezése, s az ő bölcsessége és ereje; melyet az emberi nemnek előbb a dolgok teremtése által, később angyalok által, majd próféták által, legutóbb pedig saját Fia által juttatott kifejezésre.

Az Ige jelenti Krisztust is, Isten Fiát, aki Szentlélektől fogantatott, Szűz Máriától született - lJn l: „Amit kezeinkkel megtapogattunk az élet Igéjéből, azt hirdettük nektek". Szintén Jel 19: „És vérrel hintett ruhába vala öltözve és neve Isten Igéjének neveztetik". És ApCsel 13: Beszédnek vagy üdvösség Igéjének neveztetik, hasonlóképpen Jn 1: „Kezdetben vala az Ige", ugyanarról a Krisztusról szólván, mert más, örökkévaló Krisztusról, Isten Fiáról sehol semmi említést sem tesz a Szentírás.

Az Ige jelent szólást is, akár üdvös beszédet, akár vétket, kárhoztatót, mint Mt 12. Ha valaki mondta az Igét a Fiúra. - És 4. Királyok 17 és 22 „Gonosz beszédeket mondtak", valamint igen sokszor a tett helyett, akár jó, „ akár rossz tett helyett használják, mint Józs 23: „Mind gonosz szót" mondanak És uo. „minden gonosz szót", azaz minden gonoszat A jóra: Ézs 1,10: „Halljátok az Úrnak beszédét, ti Fejedelmek". És 1Pt 1,25: „Az Úrnak beszéde megmarad örökké".

Olykor a Szentírást jelenti, mint Pál 2Tim 4: „Hirdesd az Igét", és Rom 10,8: „A1 hit beszéde, amelyet mi hirdetünk". Uo.: „A hallás az Isten igéje által". Úgyszintén Jer 7: „Kiáltsad ott e beszédet".

Az Ige olykor vétetik valami tett vagy cselekedet gyanánt is, mint Ez 12: „És szólott az elköltözéshez mindenféle igéket", azaz, mindenféle cselekedeteket. 2Sám 11: „És nem teszem ezt a szót, melyet cselekedett vala az Úr előtt", azaz: ezt a tettet Hasonlóképpen Jn 14: „A beszédeket, melyeket én szóltam nektek, nem magamtól szóltam, hanem a bennem lakózó Atya maga végzi a cselekedetet"_

Úgyszintén gyalázás vagy fenyegetés helyett. Ez 2 - „És ne félj azoknak szavaitól".

Ismét: „vélemény", „ítélet", helyett. Ézs 28: „azért hallgassátok meg az Urnak ítéletét".

Az Ige jelenti az egész evangéliumi tevékenységet is - Jn 6: „Az igék, melyeket én szólok nektek, Iélek és élet".

Az Ige valami dolog, vagy elbeszélhető ügy gyanánt is vétetik - Lk 1: „Mivel nem hittél az én szavaimnak". Ismét uo.: „Mivel nem lesz lehetetlen Istennél minden szó". Ismét Ézs 2: „Az Ige, melyet látott Ézsaiás". És így Jer 33: Nem lesz neked nehéz minden szó, így beszélnek a zsidók".

KIFEJEZÉSEK

Az Úrnak szava járul valakihez, azaz az a valaki jóslattal kioktattatott, hogy ezt vagy amazt tanítsa vagy cselekedje. Lk 2 - A pásztorokról Lássuk meg ezt a beszédet, mely hozzánk intéztetett.

A szót visszaadni annyi, mint az ügyről felelni. Neh 2: „Megadtam nekik a választ" - Szokása az Írásnak isteni törvényeket, parancsokat, jóslatokat igének nevezni.

Igét szájba adni - 4Móz 13. Az ő szájába adja az igét, azaz sugalmazta neki Bálám, hogy mit feleljen. És 5Móz 18.

Valakinek igéje szerint cselekedni annyi, mint cselekedni, amit valaki kíván, mint 2Móz 8: „Cselekedett az Úr Mózes kívánsága szerint". És: „A te kívánságod szerint" - 4Móz 14.

„Az igét megigazítva cselekszi az Úr" - Rom 8, ez annyi: biztos, erős dolgot cselekszik, azaz a leghatározottabban fog cselekedni.

A szót elhelyezni a szívben annyi, mint emlékezetben tartani - 5Móz 11. Szavakat a nép szájába adni, azaz alaposan belevésni- 5Móz 31.

„Ajkak beszéde" szavak helyett, melyek élő szóval adatnak elő.

Eljön az Ige annyi, mint amikor beteljesedik valóban, mint Bír 13. „A te beszéded mikor eljött, beteljesedett.

Nincs szó valakivel, vagy valakiről, az annyi, hogy nincs azzal viszályom, mint Bír 18. „Szót ne tegyen a király az ő szolgájára" héber szólás -1 Kir 22 is.

Az „Egeneto" szóról, és hány módon értelmezik azt a Szentírásban

Mk 1: „Vala Keresztelő Jánosa pusztában"

Lk 1: „Vala és volt Heródes király idejében".

Uo. 2: „Történt pedig azokban az időkben".

Uo. 3: „Történt pedig, mikor az egész nép megkeresztelkedett".

Uo. 24,19: „Történt pedig mialatt beszélgetének. És aki volt, próféta volt, férfiú".

Jn 1: „Mindenek általa lettek". „Nélküle nem lett semmi". És: vala vagy volt Istentől küldött ember. „És az Ige test vala, vagy lett".

Uo. 3: „Keletkezett tehát vitatkozás némely tanítványok között".

Uo. 5: „Aki elsőként szállott le, kigyógyult valamilyen gyöngeségéből". „Minthogy pedig késő lett, vagy mihelyt már este lett".

Uo. 10: „Ha azokat Isteneknek mondta, akikhez Isten beszéde szólt". ApCsel 1: „És ismeretes lett Jeruzsálem összes lakóinak".

ApCsel 7: „És Fáraó előtt kitudódott József nemzetsége"_ Ismét: „Mózes jövevény lett Midiónban". Ismét: „Lett hozzá az Úrnak szava".

Az összes idézett helyeken „egeneto" szerepel: egyszer vala, majd volt, máskor lett, ismét máskor volna, és van helyett

ISTEN MIT JELENT

A héberek Istent mondanak életről, erőről, bölcsességről, segítségről, elégtételről, de ezekkel az egyedül való Istenre akarnak utalni, aki mindeneknek életét megtartja és ajándékozza, s innen származnak az alábbi nevek, mint látni fogjuk.

A görögöknél az Istent a készségről vagy a hirtelen megjelenésről nevezik el, mert sohasem hiányzik a halandóknak, hanem mindig és mindenütt segítséget visz. Ezért az ókor semmi mást nem gondolt Istennek, mint ami a halandóknak hasznára van, s akik az élet kényelméhez valamivel hozzájárultak, azokat isteneknek nevezték.

Isten nem személynek a neve, hanem a fenségnek és hatalomnak Isidarus szerint A hébereknél pedig a könyörületességnek és jótékonyságnak a neve.

Ez a név kiválósága miatt tulajdoníttatik a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mint Pál 1Kor 8-ban írja. Ha vannak is, akiket mennyen és földön isteneknek mondanak, nekünk mégis egy istenünk van, amaz Atya, akitől mindenek vannak, azután Atyja az ő Fiának, Jézus Krisztusnak, ami Utunknak, aki szűztől született, Szentlélektől fogantatott Jn 20; Róm 9;1Jn 5; Ézs 9.

Ezenkívül használják ezt a nevet egyes számban és többesben, tulajdonítják angyaloknak, hatalomra emelt embereknek, és Istennek szentelt lelketlen dolgoknak is, átviszik démonokra és bálványokra.

Az elsőről ezt találjuk a 1Móz 16-ban: „Te Isten, aki látsz engem". És 31-ben: „Én vagyok Bételnek Istene", az Angyalról tett említésnél. Ismét: Bír 6; Zak 3.

Többes számban is angyalok és mesterek gyanánt, mint Zsolt 82: „Én mondtam: istenek vagytok". És 86: „Nincs hozzád hasonló az Istenek között". És 49; 81; 95; 2Móz is, 1Sám 28.

Az angyalokról pedig sajátságosan Dán 2: „Azoknak az isteneknek a kivételével, akik nem beszélgetnek az emberekkel". És Zsolt 128: „Az Istenek előtt énekelni fogok neked".

A másodikról 2Móz 4-hen. Mózeshez mondja az Úr: „És te leszel neki Isten gyanánt". És 7. fejezetben: „Adtalak téged Isten gyanánt a fáraónak". Salamonról Zsolt 45: „A te trónod Isten örökkön örökké". Szintén Küroszról - Ézs 45 és Nabukodonozorról - Judit 5.

A harmadikról 1Krón 13 - Dávid és az egész nép táncolt az Isten előtt, azaz: a láda előtt Ismét Zsolt 84 házról és helyről találjuk, a 1Móz 33-ban és „Nevezte azt a helyet El Betelnek, azaz Isten Betelnek, vagy Isten házának". És Zak 12 - Dávid háza, mintegy Isten. Az oltárról 1Móz 13 is: „És állított Jákob oltárt, és nevezte azt Izrael erős Istennek". És ezek mindig egyes számban találhatók.

A hasról is van mondva metaforaként Fil 3: „Akiknek Istenük a hasuk". Ismét a démon és bálványok helyett is használják mindkét számban. 2Kor 4 ezekben: „ennek a világnak Istene megvakította". A bálványokra pedig mint a Zsolt 95: „A pogány népek istenei bálványok". És a 1Móz 35; Jób 12 „Csendesek a kunyhói annak, aki Istent saját kezével hozza haza", azaz: aki bálványt csinál 2Móz 20; 1Krón 16.

ISTENNEK RÉT KIVÁLÓBB NEVE VAN A ZSIDÓKNÁL, A JEHOVA ÉS AZ ELOHIM

Az Elohim többes számú, s eleinte ezzel a névvel, mint közönségesebbel nevezték Istent. A Jehova név pedig inkább tulajdonneve Istennek, ezt a nevet legtöbben lényeg jelölésére használják. Mások inkább a születésére, de a tudósabbak nemcsak egyszerűen a lényeget, a létet adó lényeget akarják jelölni, vagyis azt, aki teremtő. Itt mellőzzük a sokat hazudozó kabbalistákat. Nemcsak Jehova létezik ugyanis, aki teremtő és létező, hanem ás is van, teremtőt teremtő is, mivel az Atya teremtette, hogy legyen mindent teremtő Fiú.

Hogy ez annak a szónak igazi jelentése, azt megtanuljuk magának a saját nevét kijelentő Jehovának a végzéséből - 2Móz 6, ahol, mivel nagy dolgokat vala végzendő, azért mondta: az ó neve Jehova, ami neve a nagy dolgokat cselekvőnek, és annak a teremtőnek, aki mást teremt, az azonban nem volt ismeretes az atyák előtt, ámbár az El és Shaddai nevek ismertek voltak előttük. „Én - úgymond - El Shaddaiként jelentem meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak de az én nevem szerint mint Jehova, nem vagyok ismeretes előttük". A 2Mózesnek ebben a helyében ezeknek a neveknek jelentéseiből következtetjük, hogy a Jehova név által jóval több jelöltetik, mint más nevek által

Az Elohim név többes számú és az El egyes számból származik, amely név erőt jelent, Istennek hatalmát és magát Istent. Angyalok is neveztetnek Elohimnak, akik által Isten végrehajtja tetteit. 1Móz 20 idegen Istenek voltak, Istenek jelentek meg - 1Móz 35. Istenek szenteknek mondatnak - Józs 24. Istenek, akik élnek, élő Istenek - Jer 10 és 23. Aztán: Urak, és Bírák, Fejedelmek, mint fennebb, aztán Zsolt 57 és 2Sám 7: Mentek az istenek megmentésére, azaz mennyei hatalmak.

Némelyek azt írják, hogy Mózest többes számban használják nyelvszokásból, mert mikor a kisebb a nagyobbról beszél, többes számot szokás használni. Így 2Móz 22 az ő urai beveszik az esküt, ura helyett. Ézs 19: Elviszem Egyiptomba kemény uraknak a kezébe, kemény Úr helyett.

Az Adonai a többes szám miatt is az én uraim helyett szerepel, azaz az egyetlen az Isten nevei közül, amelyet a magyarázó Isten neve gyanánt Tetragrammatonként határozott meg, mert Istennek hatalma volt az összes teremtmény fölött, melyek mennyben és földön vannak

A Shaddai is Istennek mondatik, mert az összes dolgok bőségével és elegendő mennyiségével rendelkezik. Másokhoz hasonlóan ez is Istennek amaz ereje, bátorsága és hatalma, amellyel a szónál gyorsabban bosszulja meg összes ellenségeit, s a héber „shadad" igéből származik, amely legyőzést, elpusztítást, megsemmisítést jelent. A Septuaginta készítői mindenható gyanánt használják, mert olykor bőségest, elégségest, értékest, bátort és győztest jelent. Megjelent Isten maguknak az Atyáknak és önmagát „El Shaddai" név alatt jelentette ki 1Móz 17; 28; 35 és 48. És 2Móz 6.

A „Jah" nevet más Isten is bitorolta, lásd Zsolt 68. Azt mondják a haiah alakból származik, mivel mindeneket teremtett, hogy legyenek és létezzenek mindenek. „Jah Jova" alak szerepel Ézs 26-ban. A Jova megcsonkított név a Jehova-ból. HV is Isten neve, jelentheti ezt; vagy őmagát. Lásd Vatablust Ézs 17 és 42-nél.

HEBRAIZMUSOK

Mikor valamit mondanak, és hozzáteszik ezt a szót, Isten, ez héber sajátság és azt jelenti, hogy az a legjobb, amit megneveznek, vagy nagyot, kitűnőt, magasságost és felségest jelöl Zsolt 35. A te igazságosságod valamint az Isten hegyei. Zsolt 79 - és az ő fái, „Isten cédrusai" 1Móz 13. Amint a paradicsom, avagy Isten kertje uo. 1 - Isten lelke, azaz: nagy szél. Zsolt G7 - „Isten hegye, kövér heg' Jón 3 - „Isten országa" vagy Istennek, nagy helyett.

És ez a leghasználatosabb szólásforma a hébereknél, mikor egy dolog nagyságát akarják jelölni, hozzáteszik ezt az Isten nevet. Így Isten fái sudár magasak, s Isten férfiai, Isten mennydörgései, Isten egei szerepelnek hatalmasok helyett.

Teremteni, alapítani és elrendezni, cselekedni és szülni a Szentírásban össze vannak keveredve.

A teremteni tulajdonképpen azt teszi, hogy a semmiből valamit alkotni, így Isten teremtette a mennyet és földet, azaz semmiből alkotta valami előbb létező anyag nélkül

A csinálni pedig annyi, mint valami előbb létező anyagból alkotni

A teremteni jelentheti még, hogy alapítani, rendezni, csinálni. Embert teremtett, embert alkotott, embert csinált. Ismét csak a teremteni, szülni, rendezni is szerepelhet ugyanaz gyanánt Bölcs 8; 32; 33. A bölcsesség lehet született, majd teremtett, majd rendezett

A teremteni ugyanakkor vétetik rossz értelemben is. Ézs 45: csinálván világosságot, és teremtvén sötétséget, csinálván jót és teremtvén rosszat.

A „CSINÁLNI" IGE SIFEJEZÉSEI

Csinálni ökröt, ökröt áldozni jelentésben, 3Kir 18 és Kir 17. „Csinálni" szerezni jelentésben, vagy fiakat nemzeni. 1Móz 12.

Lelkeket, akiket csináltak Háránban, azaz embereket, akiket szültek és megszereztek.

Csinálni teremteni jelentésben 1Móz 1. És látta Isten, hogy minden amit teremtett... stb.

Ismét betölteni jelentésben - Róm 2. A törvény alkotói meg fognak ítéltetni.

Nagy nemzetté tenni annyit tesz, mint azt cselekedni, hogy sokan szülessenek abból, és meg fog szaporodni annak a magja. 4Móz 14 és 32, 1Móz 21 és 48.

Házat csinálni annyi tesz, mint gazdagítani, növelni, gyarapítani a családi vagyont. 2Sám 7.

-Jóllétet csinálni, annyi mint segítséget vinni. 2Móz 14. Aranyat és ezüstöt csinálni, azaz: aranyból és ezüstből.

Igazságot tenni és igazságra törekedni. Ítéletet tenni bosszúállásképpen. Zof 2 és Zsolt 9.

Azt cselekedni, hogy átmenjen, annyit tesz mint terjeszteni a beszédet. 2Móz 36.

Országot csinálni, királyt állítani értelmében. 3Kir 21. És tenni királyokká. Jel 1; 3.

Csináltatott az Úrnak igéje, héber nyelvszokás, szólott az Úr helyett, vagy mondta az Úr helyett.

A csinálni szerepel a helyett is, hogy egy személyt lelki és világi méltóságba helyezni. A minőséget jelenti, és nem valamely természetet, ami egyedül Krisztust illeti meg. ApCsel 1 - „Isten ezt Krisztussá és Úrrá tette".

KÉTFÉLE TEREMTÉS VAN A SZENTÍRÁSBAN: EISŐ ÉS MÁSODIK

Az első, amely az egy Atyaistentök az ő szájának Igéjétől és leheletétől lett, mint a Zsolt 32-ban: „.A Jehovának szava által az egek megerősítettek, és az ő szájának leheletétől van azoknak egész ereje". Ismét 1Móz 1 és ApCsel 4 „Te vagy az Isten, aki teremtette a mennyet és földet". Ismét ApCse1 7 „Nemde az én kezem csinálta mindezeket"? És a 14: „Forduljatok az élö Istenhez, aki teremtette a mennyet és földet". Ezek a látható világnak szerkezetéről értendők.

A második teremtés vagy megújulás a Krisztus által. Zsolt 51,12: „Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten". Zsolt 101: „A teremtendő nép dicsérni fogja az Urat". Zsolt 103: „Bocsásd ki a te lelkedet és megújulnak'. Ézs 65: „Íme, én teremtek új egeket és új földet".

Ef 2: „Teremtettek Jézus Krisztusban jó cselekedetekben". Uo. amint kettőt teremtett önmagában.

Uo. 3 „Aki mindent teremtett a Jézus Krisztus á1taL" Uo. 4 „Aki Isten szerint teremtetett"

Kol 1. „Mivel általa, vagy őbenne teremtettek mindenek". uo. 3 „Annak képe szerint, aki teremtette őt"

KÉTFÉLE TEREMTÉS IS VAN: RÉGI ÉS ÚJ, VAGY TESTI ÉS LELI

A teremtés szó széles értelmű, mert magában foglalja a lelki és a testi teremtést is.

Az ember, az összes teremtmények fejedelme gyanánt vétetik a Róm 8-ban. ;,Ugyanis nyugtalanul várja a teremtett világ". Ismét Mk 16 - „hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. És Kol 1 - „Ami hirdettetett minden teremtménynek".

A LELKI VAGY ÚJ TEREMTÉS

Ha valaki Krisztusban van, az új teremtmény - 2Kor 5.

Ismét: Jézus Krisztusban sem a körülvetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem használ semmit, „hanem az új teremtés" - Gal 6,15

Az ember is ugyanúgy kétféle.

;,Gyönyörködtet engem az Isten törvénye a belső ember szerint" - Róm 7,22 „Ha a mi külső emberünk megromlik is, a belső mindazonáltal megújul" - 2Kor 4,16

„Hogy ama kettőt újemberré teremtse önmagában" - Ef 2,15 Hasonlóképpen: „Hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Lelke által a belsőemberben" - Ef 3,16

Ismét: „Öltözzétek fel az új embert" Ef 4,24 - „Ne hazudjatok egymás ellen, mivelhogy levetkeztétek amaz ó embert az ő cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek amaz új embert" - Kol 3,9-10

SZŰLNI VAGY SZÜLETNI ÉS SZÜLETÉS, MIT JELENT A SZENTÍRÁSBAN

Szülni vagy születni szerepel a hébereknél, amikor valakinek a dicsősége kinyilváníttatik. Így azt mondják, hogy Dávid megszületett, mikor fölkenetett. 2Kír 2 és 5. Mi pedig azt mondjuk, hogy Krisztus is igazán a feltámadás után született meg, amikor megdicsőült. Így a Zsolt 2 - „Az én fiam vagy te, én ma szültelek téged", mikor valaki kimenekült valami óriási veszedelemből, és kikerülte a halált, mint hogyha abban az időben született volna. A zsidók szóképe ez, és az isteni Pál fölismeri - ApCsel 13.

Szülni is annyi, mint lelkileg szülni és nemzeni, amint Pál 1Kor 4,15-ben mondja: „Mert Jézus Krisztusban az evangélium által szültelek titeket". És Filemonhoz: „Kérlek az én fiamért, Onésimusért, akit szültem a börtönben" És Jak 1 - „Önként nemzett minket az igazság beszéde által".

A nemzés szó a hébereknél olykor vétetik történet, mese, megtörtént dolgok gyanánt. Így Mózes az 1Móz I1 fejezetben. Ezek Sikem nemzései, azaz elbeszéltetik Sikem története és a 36. fejezetben történetet szőtt, nem születést, mikor így szólt: „Ezek Ézsau nemzedékei, mert ezen a helyen összefoglalja, amik vele történtek, és általa véghez vitettek." Ezért figyelni kell, ahol csak ezt a szót használják, hogy vajon valóban szülés gyanánt vétetik-e, vagy történések, és más megesett dolgok értelmében, Mt 1: , Jézus Krisztus születésének könyve", az ő származásáról beszél.

A „teremtés" helyett is használtatik a „szülés" 1Móz 2: „Ez a menny és föld születése".

A születés olykor sokaságot, kort, időtartamot jelent. Ézs 53 - Annak születését ki fogja elbeszélni? 2Móz 17 - „nemzetségről nemzetségre, azaz korokon által, örökkön örökké".

KIFEJEZÉSEK

„A ti nemzedékeitekben" 2Móz 32 - azaz a ti korotokban, ameddig éltek.

„A ti nemzedékeiteken át" 4Móz 15, azaz bármikor is ti magatok és unokáitok életében. Ezekkel a hebraizmusokkal gyakran él Mózes. Úgyszintén: Lk 16 - „Az ő születésében". Ez annyit tesz, az ő nemzedékében.

A KEZDET ÉS EREDET SZAVAK ROKON ÉRTELMŰEK A SZENTÍRÁSBAN

Kezdet vagy eredet a dolgok megindulása gyanánt használtatik, mint 4Kir 19 - „Tudod mit cselekedtem eleitől fogva" És 1Móz 1 - „Kezdetben teremtette". Zsolt 101 - „Eleinte, Te teremtetted Uram kezdetben stb.". És Jn 1 fejezetben: „Kezdetben vala az Ige". És Mk 10 - „A teremtés kezdetétől fogva" és Jer 26 - Joakim országlásának kezdetén- És 1Jn 1: „Ami vala eleitől fogva".

Néha mind a kettőt veszik szegelet vagy valamilyen dolog fő része és kiegészítő része gyanánt, mint a Zsolt 110-ben: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme". Es Péld 16: „A jó út kezdete igazságot cselekedni". És Jel 21.: „Én vagyok a kezdet és a vég". Préd 25 - „az asszony a bűnnek kezdete".

Néha „méltóbb" és „jelesebb" jelentésben szerepel, mint 4Móz 24: „A nemzetek kezdete Amálek". Ismét Kol 1: „Aki kezdet, az elsőszülött".

KIFEJEZÉSEK

A fájdalmak kezdete Rúben, ez a nemzésre vonatkozik. 1Móz 49 vagyis aki elsőként okoz fájdalmat vajúdó asszonynak Az ő gyermekeinek kezdete, azaz első - 5Móz 21. Ugyanaz a bátorság kezdete.

MINDEN ÉS MINDENEK

Általánosan használatos szavak és kitételek a Szentírásban, mivel többnyire valamely alárendelésben szereplő tárgyra korlátozódnak. 1Kor 6: „Nekem minden szabad, de nem minden használ". Ismét uo. 9,25: „Mindaz, aki pályafutásban tusakodik, mindenben megtartóztatja magát". És Mt 23 - „Mindeneket cselekedjek, amiket nektek mondtak".

De gondosan meg kell figyelni, mikor kell csak lelki országra korlátozni mint Jn 1: „Mindenek általa lettek". És Kol 1: „Általa teremtettek mindenek". És „minden általa nyeretett meg". És „mindenek újjá lettek" - Jel 21 ami a kegyesek egyházáról értendő. A „minden" és „mindenki" héber módon nemcsak különbségtevő, hanem összefoglaló jelentésben is szerepelhet. 2Móz 9: „Elpusztult minden barom", azaz az igás állatok nagyobb része pestisben elhullott. Így 1Tim 2: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön", azaz az egész nemzetségből.

A „mindenki" szó ezenkívül is igen gyakran szerepel a Szentírásban, olyannyira, hogy a „mindenki" szócska olykor egyetemesen az összes ember helyett ált, bármiféle kivétel nélkül. Róm 5,12: „Mindnyájan vétkeztek".

Olykor teljességgel „minden dolgok" gyanánt van: „Az Atya az, akitől mindenek vannak" - 1Kor 8. És ApCsel 10. „Erről a próféták mind bizonyosságot tesznek".

Van úgy is, amikor csak a legnagyobb tekintély gyanánt vétetik, mint a Mt 28-bon: „Adatott nekem minden hatalom". És 1Kor 15: „Alávetett neki mindent, de azonkívül, aki neki mindent alávetet'.

De a Szentírás olykor a jónak és rossznak kétféle egyetemességét alkalmazza, amint Jeremiás megjelöli, ezt mondván: „Akkor mindnyájan felkeltek az Úr prófétája ellen, meg akarván ölni őt", és következik: „de az egész nép nem engedte".

Idetartoznak a Jeremiás 31-ben állók: „Ezek mindnyájan a kicsinytől egészen a nagyig meg fognak ismerni engem". És Ézs 45:;„Mivel előttem meghajlik minden térd". És 2Kor 5: „A régi dolgok elmúltak, íme, mindenek újak lettek". Így a hitetlenekről is Fil 1: „Mindeneket megkeresnek, ami az övék".

„Minden" néha nem jelenti valami fajtának egyetemességét, hanem annak a dolognak a tökéletességét, amelyhez kapcsolódik, mint a ! Kor 3-bon: „Hatalmas az Isten megtenni, hogy reánk árassza teljes jótéteményét, hogy minden dologban minden elegendőt bírván, bővelkedjetek minden jó cselekedetben". Uo. 9: „Az apostol csodajelei elvégeztettek közöttetek teljes türelemmel". Uo. 12: „Buzdítlak mindnyájatokat, hogy hivatástok szerint cselekedjetek teljes lelki mérséklettel". Így 1Kor 14 - Ha „egész" hitem volna, azaz teljes, tökéletes.

„Minden" vagy „egész" néha „valami" és „semmi" gyanánt szerepel, kiváltképpen, ha ott áll mellette a „nem" tagadó szó, mint 2Móz 20: „ne tégy minden dolgot", azaz semmi dolgot se. És 3Móz 3: „Ne egyetek mind kövérséget és mind vért", azaz semmi kövérséget.

A „mindent" sokféléről szokás mondani, nemcsak a héber nyelvben, hiszen minden nyelvnek megvan ez a szokása, mint a Zsolt 22. Pál is a Kolossébeliekhez írván dicsekedett, hogy akkor már az ég alatt minden teremtménynek prédikáltatott az evangélium, és gyümölcsöt termett.

Többet fogsz látni az alább jegyzett helyeken: Zsolt 14; 145; Ézs 34; Jóel 2; Mt 23; 26; Mk 6; Jn 3; 12; 1Kor 6; 13; 2Kor 8; Fil 2; 2Pt 1.

Az efféle szavakról lásd még Ambrosiusnak a De vocatione Gentium (A pogányok elhivatásáról) c. műve első könyvének 3. fejezetét, valamint Petrus Martyr kommentárjait az alábbi bibliai helyekhez: Róm 9; 11; Ézs 54; Jn 6.

SZABÁLYOK

Meg kell tehát jegyeznünk, hogy a kétértelmű szavakból és kifejezésekből származó bizonyítékok fortélyosak és megtévesztők. Ezért gondos szövegmagyarázatra kell törekednünk, nehogy a különböző emberi koholmányok megtévesszenek bennünket. Hogy alaposabban megérthessed, vizsgáld meg a szentatyáknak az alábbi helyekről írt magyarázatait. Athanasziosznak az ariánusok elleni beszéd 3. részében, Cyrillusnak a Thesaurus 5. könyv 3. fejezetét, Ambrosiusnak a De vocatione Gentium {A népek elhívásáról) írt 1. könyve 3. fejezetét, Hieronymusnak, Khrüszosztomosznak, Erasmusnak, Bucernak, Musculusnak, Marloratusnak az efézusi levél 2. fejezetéről írott kommentárjait, Augustinusnak a Manichaeus erkölcséről írott 2. könyvét és a törvény és próféták ellenségei elleni könyvét. Procopiusna.k a 1Móz 1. fejezetére írott magyarázatát, Szókratésznek 2. könyvét, a Historiae Tripartitae 21. fejezetét, Kálvinnak az efézusi levél 3. részére, Vatablusnak ugyanannak 2. fejezetére, Musculusnak Ézsaiás 5. fejezetére írt magyarázatait. Nézd meg Brentiust és Borrhaust is Ézsaiás 65. vagy 66. fejezetére, Kálvint a 2Kor 5-re, Borrhaust a 1Móz 3-ra. És Vatablust uo. Ugyanezt a Vatablust Ézs 65. fejezetére is.

ELSŐSZÜLŐTT ÉS ELSŐSZÜLŐTTSÉG

Elsőszülött az egyeden fiú helyett, vagy egyszülött helyett szerepel Mt 1; Lk 1; 2; Zsolt 89; Róm 8-ban.

Úgyszintén kiváló, legjobb, méltóbb jelentésben, amint Krisztus neveztetik a Róm 8-ban: „Elsőszülött a sok atyafi között". És 1Krón 3 Johanánról, aki 2Kir 23-ban Joakház-nak neveztetik. Ézs 14 - „És legelnek a szegények elsőszülöttei", azaz: a legjobbak. És Jer 31: „Efraim az én elsőszülöttem". Józs 17: „Maga volt az elsőszülött József '. 1Krón 4: „Ezek Efrata elsőszülött 6ai".

Olykor az elsőséget bíró jelentésben. Így ez mondatik Krisztusról Kol 2 és Jel 3: Az egész teremtés elsőszülöttje, azaz az elsőséget bíró, amint maga Pál is magyarázza.

Első vagy híres gyanánt is előfordul valamely kitűnő tettnél vagy cselekedetnél, amint Krisztus is elsőszülöttnek van mondva a halottak között, azaz első, aki föltámadott a halhatatlanságra.

Néha kiválasztottak gyanánt mondják, mint az egyházról - Zsid 12. Elsőszülötteknek veszik a barmoktól és vagy állatoktól elsőként születetteket is 1Móz 4: Felajánlott a nyájak elsőszülöttjeiből és 49 - „A barmoknak minden elsőszülöttjét". 2Móz 14: „Meg fog halni minden elsőszülött" - 2Móz 12.

„Elsőszülöttség" (amint mondják a héberek) volt az öröklés az Atya fejedelmi méltóságában és annak tisztségében, és hogy tekintéllyel bírjon a kisebbekkel szemben. A kisebb testvérek fölkerekedtek annak látására, és szolgáltak annak, aki az elsőszülöttséget bírta. 1Móz 25: „Íme, meghalok, mit használ nekem az elsőszülöttségem". Ismét „Add el nekem a te elsőszülöttségi jogaidat".

Némelyek azt vélik, hogy elsőszülött az, aki az atyai javakból két részt kap.

A halál, azaz az éhség és bátorság fájdalmának kezdetét is nevezik elsőszülöttnek. Jób 18.

A VILÁG S0KFÉLEKÉPPEN VÉTETIK A SZENTÍRÁSBAN

A „világ" szóval néhányszor az embereket jelölik, akik a világon vannak, vagy az emberek tarka egyetemességét, vagy általában az egész emberi nemet, vagy a világegyetemet, azaz a zsidókét, és a pogány népekét együttesen, ti. minden nemzetet, amely az ég alatt van, mint Mt 18,7: „Jaja világnak a botránkozások miatt!" IsméC Jn 1 - „Az Isten úgy szerette a világot". Uo.: „Nem azért küldte Isten az ő Fiát, hogy megítélje a világot". Pál is Róm 5,12 „Egy ember által jött világra a bűn".

Olykor a világegyetem egész tömege és szerkezete gyanánt, mint Mt 4,8: „Megmutató neki a világ minden országát". Ismét: 16,26: „Ha az egész világot megnyeri is".

Olykor a hitetlenek és az istentelenség gyanánt vétetik, mint Jn 1: „.A világ nem ismerte őt". És 17,2: „Nem a világért könyörgök". Ismét 14,17: „Akit a világ be nem fogadhat". És uo. 22. vers: „Nékünk jelentsd ki magadat, s ne a világnak". És 16,20: „A világ pedig örülni fog". Ismét 18. A világ pedig gyűlölte őket.

Olykor a világ szót a jelenlegi élet javai gyanánt veszik, azaz: dicsőség, kincs, gyönyörök értelmében, mint Pál Gal utolsó részében mondja 6,14: „aki által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak". És 1Jn 2: „Ne szeressétek a világot, sem azokat, amik a világon vannak".

Néha jelenti a bűnök és gonoszságok tömegét is, ezért mondunk asszonyias világot, mint Jakab 3-ban: „A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége", azaz az összes bűnök halmaza és némileg eledele.

Néha a világ elemei, szertartásai és az emberi bölcsesség gyanánt szerepel, mint Pál 1Kor 2,12: „Mi pedig nem ennek a világnak a lelkét vettük". Úgyszintén Gal 4,3: „Mi is, mikor kiskorúak valónk, a világ elemei alá voltunk vetve". Ismét Kol 2,8: „Meglássátok, hogy senki se legyen, aki bennetek zsákmányt vet a bölcselkedés és üres csalás által az emberek rendelése szerint, a világ elemei tanításai szerint".

Néha a kegyes emberek és az egyház helyett, mint Jn 3,17: „hogy megtartassék a világ általa" Ismét Jn 4: „Bizonnyal ez a világ üdvözítője". Ismét 14,31: „Hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát".

KIFEJEZÉSEK

A világra jönni, semmi egyéb, mint születni, amint Jn 1: „aki e világra jön" és a 12,46: „Én világosságul jöttem e világra".

A világon beszélni, annyi, mint közhírré tenni: és mindeneknek kinyilatkoztatni, mint Jn 8. Ugyanaz: a világnak szólni, mint Jn 18,20: „Én nyilván szólam a világnak".

A világban lenni, annyi, mint a világban forgolódni, mint Jn 1: „A világon vala". A világból kimenni (kimúlni) annyi, mint meghalni, mint Jn 12.

A világból valónak lenni annyi, mint világias gonoszsággal teli lelket bírni. Nem a világból valónak lenni annyi, mint Isten lelkét bírni, mely idegen minden gonoszságtól.

A FÖLDREREKSÉG

A földkerekség néha valamely fejedelemnek birodalma, vagy privát gazdagsága gyanánt szerepel, amely fölött ő rendelkezik, mint Lk 2: „Augustus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeírassék", ámbár soha senki sem volt az egész földkerekségnek tejhatalmú uralkodója.

És Ézs 13: Szünecdoché által az egész világ bajairól beszél, jóllehet csak Babilon földjéről szól. Ismét ApCsel 17: Ezek, akik felháborítók a föld kerekségét, ide is eljöttek. A „föld kereksége" a világ helyett is szerepel, ti. eme látható gépezet helyett, mint 1Krón 16: „Teremtette az ingatlan kerek világot". És Jób 37: „a földkerekség színe fölött". És Lk 4,5: „Megmutató neki a föld minden országait".

„A kerek világ"-ot is veszik az emberek helyett, mint a 9. és 97. zsoltár. „Ő maga fogja megítélni a föld kerekségét". És a Zsolt 76: „Beragyogták a te villámlásaid a kerek földet". És 6: Üdvössége a föld kerekségének. És Jel 12,9: „aki elhiteti mind az egész föld kerekségét".

AZ „ELŐTT" KÉTÉRTELMŰ A SZENTÍRÁSBAN

Először fokozat és méltóság gyanánt szerepel, Jn 1: „Aki előttem lett". És Kol 1: „Ő maga mindenek előtt".

Másodszor jelent időt. Mt 23: „Aztán megölték a prófétákat, akik előttetek voltak". És Lk 24: „akik virradat előtt voltak a sírnál".

Harmadszor jelenti a valaki színe előtt fogalmát, mint Mt 11: „Küldöm az én angyalomat előtted". És Lk 1,6: „És mind a ketten igazak valónak az Isten előtt".

A héber olam szó az „örökkévaló", a „mindenkori", az „állandó" és az időbeli jelentések mindegyikét magában foglalja.

Az örökkévaló, mindenkori, állandó, időbeli, örökös szavak a Szentírásban összekeverve szerepelnek, egyiket a másik helyébe teszik, amint a jó fordítóknál látható is a Zsolt 111; 116; 117. és Ézs 26-ban, s különösen Mik 4; 5-ben. Mi a mi Istenünk nevében minden korszak gyanánt értelmezzük. Némelyek az örökkévalóságra, sőt még azon is túlra, mások az időkre, s még azon is túlra, megint mások a tökéletes állandóságra vonatkoztatják.

Mózes rabbi azt tanítja, hogy az „örökkévaló" (aeternum) szó nem mindig örökkévalóságot jelent a Szentírásban, hanem valami tartósságot, amely azonban valamikor megromolhatik. A Szentírásban ugyanis sok minden örökkévaló gyanánt ígértetik meg, ám kiderül, hogy a legrövidebb idő alatt elpusztul. Így 1Móz 13 és 17-ben Ábrahámnak ígértetik az a föld, melyről az úr azt mondja, hogy az ő magjának örökös birtoka lesz.

Így Dávidnak meg van ígérve, hogy a királyi jogar maradandó lesz az ő családjában, amely azonban gyorsan elvétetik tőle, amint Ézs 7; 2Kir 7 írja. Fenntartom az ő királyságának trónusát egészen az örökkévalóságig. Ugyanígy 1Móz 6 azzal fenyegetőzik, hogy az emberi nemet mindörökre el fogja pusztítani, de Noé által megmenekült, aki ilyen büntetést nem érdemelt

Használják a végtelen hosszúság jelölésére, Mt 18: „örökös tűzre juttatni". És 19: „Örök élete lesz". Ismét 25: „Az átkozottak örökös büntetésre mennek, az igazak pedig örök életre".

Itt az „örökös" nem az évek számaként és hosszú idő gyanánt (amint másként gyakran „olam”) vétetik, hanem akképpen, hogy aminek volt ugyan kezdete, de sohasem lesz vége, mint 1Pt 1: „Az Urnak igéje megmarad örökké".

A folytonosság jelölésére is használják az örökké szót, mint a Zsolt 89 „Mert megmondtam, örökre megáll a te kegyelmességed Dáviddal, megerősíted a te hűséges voltodat az egekben."

A mindörökké szó nem mindig az állandóságot jelenti, hanem valami kitűzött időt is, mint 2Móz 21-ben, amely szavak mind, egészen a Jubileumi évig valónak értendők. Azután 2Móz 12 így 1 Móz 13 Ábrahámról: „Neked fogom adni ezt a földet és a te magodnak mindörökre", azaz addig fogom adni neki ezt a földet, ameddig az egyezséget, melyet az Atyával kötött, megtartja.

Az évszázad száz évet ölel fel, de a hosszú idő helyett is használják a latinoknál. Zsolt 21 - Mivel részesíteni fogod őt áldásodban századnak századáig, azaz hosszú időn át, azaz - úgymond - nemcsak életet adtál neki, hanem hosszú életet, így Ézs 28.

Az évszázados szót használja Pál „világi", „testi" helyett, Tit 2: „az évszázados kívánságokat", azaz a világiakat.

KIFEJEZÉSEK

„Örökre", „mindörökre", „századrál századra", „folyamatosan", „minden korban", a hébereknél a bizonytalan és határtalan tartósság idejét éppúgy jelöl, mint a végtelenét.

„Az időnek végéig" (seculi et usque) olyan kifejezés, melyet a Szentírásban gyakran kihagyásos módon használnak. Zsolt 21: „Adod neki az időnek végéig...", mintha azt mondta volna, századról századra, ami semmi egyebet nem jelent, csak hosszú életet.

Századnak százada, vagy századoknak századai körülírás vagy bizonyos bőbeszédűség a hébereknél, mellyel általában az örökkévalóságot fejezik ki, amint gyakran látjuk ezt a szóképet a Szentírásban. Ef 3,21: „Legyen dicsőség - úgymond Pál - az egyházban Krisztus Jézus által nemzetségről nemzetségre, örökkön örökké". Vagyis azé a századé, mely a következő századokkal sohasem ér véget.

A lélek egyszerűen, minden hozzáadás nélkül hányféleképpen használtatik. A „ruáh" a hébereknél kétes és sokféleképp magyarázható szó, mely nem

annyisa Isten szent lelkére, mint inkább a leheletre vagy széke vonatkozik, s nem tesznek különbséget a lélek és a szél között, hanem vegyesen használja ezeket a Szentírás.

A lélek név alatt ugyanakkor gyakran az egész testi természeti működést értik, s ezért nemcsak a mennyeiket jelölheti, hanem az ésszel bíró teremtmények mindegyikét, ebben az értelemben az animanak felel meg, s azokat a titkos energiákat is jelenti, melyeket az ész hoz mozgásba.

Így általában jelenti a tevékenységet, vagy természetet, vagy működő erőt, s megfigyelendő, hogy ezek nagy változatosságban jönnek elő a prófétai és apostoli iratokban.

Vétetik a Krisztusban ható isteni erő és hatalom gyanánt is, mint 1Pt 3,18: „Megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint". Vétetik sátán és démon, vagy a gonosz és tisztátalan „lélek" gyanánt, de nem világosan, mint 1Kir 16 és 18: „gyötörte őt a gonosz lélek". És Mt 12: „midőn a tisztátalan lélek kiment az emberből”. És Ef 2,2: „a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik".

Ez a szó néha jelenti magát az elmét (mens), amint Pál Ef 4,23-ben írja. „Megújultatok pedig a ti elméteknek Lelke szerint".

Jelenti a szeleket is. Jn 3,8: „a szél fú ahová akar". És illóz 1: „A lélek lebeg vala a vizek fölött".

És Isten szent lelkét is 1Kor 2,10: „A lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységét is". És Mt 4,1: „Akkor Jézus viteték a Lélektől a pusztába". Ismét „Minden szidalom, mely a Lélek ellen van, meg nem bocsáttatik".

Használják hatalom értelemben is. Zsolt 33,6: „Az ő szájának leheletétől van azoknak minden ereje". És 1Kir 30; Ézs is 11: „Ajkainak leheletével meg fogja ölni az istentelent".

A szentlélek ajándékaként is. 1Tessz 5: „A lelket meg ne oltsátok". 4Móz 11: „Vevén a lélekből, mely Mózesben vala, és adván hetven férfiúnak".

Uo. És mikor megnyugodott rajtuk a lélek, prófétáltak". És Jóel 2: „Kitöltök az én lelkemből".

Ismét betű szerinti értelmében szerepel cselekvő erőként, amint persze a lelkiek lelkileg értendők. És a 2Kor 3 szerint: „A betű megöl, a lélek megelevenít".

Semmiség és haszontalan dolog helyett is használják, mint Ézs 26,17: „Csak szelet fogamzottunk és szültünk".

Használják elme vagy lélek gyanánt is Jn 11,33: „Elbúsula lelkében és igen megrendüle". Ismét lehelet gyanánt 1Kor 11,14: „Mert ha nyelvvel könyörgök, a lelkem könyörög". 1Kor 11,15: „imádkozom a lélekkel, de imádkozom az értelemmel is".

A lélek a héberek szokása szerint sohasem vétetik a szív alázatossága gyanánt és a Lélek egyszerűsége értelmében, mint Lk 6 - Lelki szegényeken azok értendők, akik nincsenek eltelve az emberi dolgok gőgjével.

Ismét ama mennyei és lelki ihletés gyanánt, amely az újjászületett emberben történik meg. Jn 3: „Ha valaki újjászületett víztől és lélektől". És 1Tessz 5,23: „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket mindenestől és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg". És Zsid 4,12: „Istennek beszéde élő és ható... és elhat egészen a szívnek és léleknek... megoszlásáig".

Fantázia vagy képzelet helyett, mint Dániel könyve 2,1: „Nyugtalan lőn az ő lelke", vagy kiment a lelke az álom miatt.

A SZENTLÉLEK

A Szentlélek Istennek mindeneket éltető, megbosszuló, megtartó és megemésztő ereje, melynek a leheletétől van egyedül, hogy Istent megismerjük és szeressük, s végül hozzá hasonlóvá legyünk. Ez a lélek a záloga és a kezese a kegyelemnek, s majdnem bizonyossága a mi szívünknek, midőn kiáltjuk. Abba, Atya Róm 8 és 2Kor 6. Tehát Istennek lelke, és Krisztusnak lelke, s annak a lelke, aki Jézust halottaiból feltámasztotta ugyanaz.

Az adományok különbözősége szerint olykor az Atya lelkének, Krisztus lelkének, az élet lelkének, az igazság, a megszentelés, a kiválasztás, az ígéret, a tanács, az erő vagy bátorság lelkének nevezik, azaz a lélek, mely örökbe fogad, megszentel, kiválaszt.

A Szentírás a Szentlelket egyszer a „víz", másszor a „tűz" szóval nevezi metaforikusan, megint máskor „levegő", „szellő" (lehelet), vagy „szél" szóval, mint Ézs 12; 44; Ez 29 és Jer 23.

A „felkenetés" helyett is, mint 1 Jn 1: „Nincs szükségetek, hogy valaki tanítson titeket, hanem úgy, mint maga a fölkenetés tanít".

A vidámság és ujjongás olaja helyett a Zsolt 44; Ézs 4; ApCsel 4.

Aztán vigasztalónak nevezi azt az Úr az evangéliumban, ami nem annyira vigasztalót, mint buzdítót, ösztönzőt, védelmezőt jelent. Isten ujjának is nevezik, ez az Isten ereje és hatalma, mint Lk 11; 2Móz 8.

Ismét Isten ajándékának mondják a Szentlelket, melyet kitölt Isten az övéinek a szívébe. Jn 20; Róm 8. Ígéret lelkének is mondják, Krisztusnak a Szentlélekről tett nagyszerű ígéretei miatt. Ézs 44; Jóel 2; Ez 36; Jn 7;15; és 16.

KIFEJEZÉSEK

Betegségnek a lelke, a betegség helyett, mint Lk 13-ban, hebraizmus.

A vigasztalásnak a lelkét venni annyi, mint megerősíteni és bizonyságot nyújtani a mi lelkünknek, azaz elménknek, vagy lelkiismeretünknek, öntudatunknak - Róm 8.

A világ lelkét venni annyi, mint emberi bölcsességet és tanítást befogadni-1Kor 2.

Eltántorodásnak, rosszaságnak, hazugságnak, kábulatnak, bámulatnak a lelke, és a további effélék annyit tesznek, mint a lélektől való, azaz az okosságtól való elhajlás Ez 16; Ézs 19 és 28, s a Királyok utolsó könyve.

A lelket föltámasztani annyi, mint megvigasztalni, lelkesíteni. Haggeusnál is: a lelket - úgymond - Zorobábel támasztotta fel.

A lelket megnyugtatni Krisztus által annyi, mint teljesen benne lenni, nem mint az apostolok és a próféták esetében, csak részben - Ézs 11. Lélekben izzani annyi, mint erős bizalommal lángolni Isten iránt, hogy mindent megtegyünk, amint a Szentírás mindenütt leírja, hogy a szent próféták mindent megcselekedtek.

A TEST (HÚS) SZAVA MIT JELENT A SZENTIRÁSBAN?

A test (hús) szóval néha az emberi természet van kifejezve, mint 1Móz 2: „Ez csont az én csontjaimból, és hús az én húsomból". Uo. 21. vers: „És hússal tölté be annak a helyét" a bordáról szólván. És Róm 1 és 9 - „Dávid fia test szerint", azaz igaz ember.

A test olykor a rokonságot és atyafiságot jelenti. 2Sám 5,1: „Íme, mi a csontodból és testedből valók vagyunk". 3Móz I8: „A te atyádnak teste az". 1Móz 37,27: „mert atyánkfia és vérünkből való vagy". Ézs 48: „A te testedet ne vesd meg".

A test néha csak a választottak helyett vétetik. Zsolt 63: „Hozzád fog jönni minden test". Ézs 40,5: „Minden test látni fogja az Úrnak dicsőségét. Jóel 2,28: „Kiöntöm lelkemet minden testre". Itt jegyezd meg, hogy az általános megjelölések a legtöbb esetben valamily alárendelt anyagra korlátozódnak.

A „test" olykor az emberi természet gyöngesége helyett is szerepel, gyarló és megvetett dolgot jelent. Zsolt 18 - „Visszaemlékezett, hogy ő test volt." Jn 1: „És az Ige testté lett", azaz mintegy gyönge és gyarló lett, a Fil 2 szeringi „Megalázta magát", vagy lealacsonyította magát. Jer 17: „Átkozott, aki testet tesz kardjául". És Ézs 40,6: „Minden test fű".

A test külső Ádám, testi élet és gondolkozás helyett is szerepel. Gal 3,3: „Amit lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be". És 6,12: „Akik testre szépek szeretnének lenni, azok kényszerítenek titeket". Ismét Róm 8,13. „Ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldökölitek, éltek és ha test szerint éltek, meghaltok".

A „test" szava a hébereknél ugyanazon ellnének és természetnek egy akarata gyanánt, mint Mk 10: „Már nem ketten vannak, hanem egy test". És ketten lesznek egy testben.

A „test" vétetik az egész ember helyett Róm 7,1$: „Mert tudom, hogy nem lakik énbennem, azaz testemben a jó". És Lk 3: „És meglátja minden test az Istennek szabadítását".

A testet szembe is állítják a lélekkel, mint Róm 4 és 8: Mit mondjunk tehát, hogy Ábrahám a test szerint találta meg az Atyát?" Gal 5: A test erősen kíván a lélekkel szemben. És Lk 24: „A léleknek nincsen teste és csontja".

A testet néha képletesen a testi erő és tevékenység jelentésben szerepeltetik. Jn 6: „Az én testem az igazi eledel". És „ha nem eszitek az én testemet". „Test" és „ember" általános értelembe véve rossz hírben állnak a Szent

írásban, mint Zsolt 115: „Minden ember hazug". És 55: „Nem félek, hogy valamit tehet nekem az ember". És 1Móz 6: „Nem fog tárgyalni az én lelkem az emberrel, mivel test". Ismét 1 Kor 15,50: „Test és vér nem örökölheti Isten országát".

A „test" néha bármilyen élőlény gyanánt vétetik. 1Móz 8,17: „Minden vadat, amely veled van, minden testből". És 3Móz 17,11: „Mert minden testnek élete a vérben van". 4Móz 6; 3Móz 15 és Ez 23.

A testet oktalan gyanánt veszi a Zsolt 77. Említette, hogy mivel test, a lélek elmegy és nem tér vissza.

A test a családtagok és a saját nemzetségből való emberek helyett. Róm 11: „Ha valamiképpen versenyre hívhatnám az én testemet".

KIFEJEZÉSEK

„A testet sanyargatni", „testüket fogaikkal szaggatni" kifejezéseket közmondásszerűen mondják azokról, akik önmagukat gyötrik, és mérhetetlen fájdalommal kínozzák. Jób 13,14.

Saját karjának húsát nyelni, s a népnek testét pusztítani és szipolyozni. Ézs 9; Zsolt 2G; Mik 3. „Mindenik a saját karjának húsát fogja nyelni". „Mivel közelednek a zsugoriak, hogy egyék az én testemet". És „akik megeszik az én népemnek húsát" - Mik 3,3. A testet keresztre feszíteni, az ó-embert a testi kívánságokkal együtt megölni, önmagát megtagadni, a bűn testét levetkőzni, mint Gal 5,24.

Testben lenni annyi, mint a test cselekedetei szerint élni. Róm 7 és 8, Fil 1 és 2Kor 10.

Testben jönni annyi, mint embernek lenni 1Jn 4,3: „Minden lélek, aki vallja, hogy Jézus a testben eljött Krisztus".

Krisztus testét enni, vagy megízlelni annyi, mint huni Jn 6.

MI AZ ANGYALA ÉS HÁNYFÉLE

Az angyal közönségesen követet, hírnököt jelent, és ezért a köznév mindazokra vonatkozik, akik Isten parancsait végrehajtották és Istentől küldettek, vagy mennyei lelkek, vagy próféták, vagy apostolok

A prófétákat a seregek Urának angyalai néven nevezik Zsid 1; Mal 2; Hag 1. Azt mondja Haggeus: „Az Úrnak angyala mondta a népnek". Lk 6 Jézus angyalokat küldött maga előtt a szamaritánusok falvaiba. Az Isten igéjét hirdető angyalok az ő követei, nyilvános szolgái, vagy Isten hírnökei.

Az angyalok teremtmények, lelki lények, szolgák, amint Dávid próféta is mondja a Zsolt 28-ban: A tűz lángja, de nem testi és látható lángok. Ezért a Szerafim név kétségtelenül a tűzből származott. Mert a név általában szellemi teremtményként vétetik. Mt 18,10: „Mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyben. . ." A Zsid 1- „Sohasem vett maga mellé angyalokat."

A küldő neve miatt az angyal többnyire Istennek neveztetik a Szentírásba, valamint az Úr nevéről Úrnak. 1Móz 16,13: „És nevezé Hágár az Úrnak nevét, aki ővele szólott vala, Te látsz engem". Uo. 31,13: „Én vagyok Béthelnek Istene". Bírák G - Nézd át az egész fejezetet. Zak 3,2: „Mondó az Úr a sátánnak, dorgáljon meg téged az Úr, te sátán".

Hasonlóképpen valahányszor a kegyes emberek nagyon dicsérnek valakit, metaforikusan az Úr angyalának nevezik. 2Kir 14 és 19 Azért ugyanaz szerepel Gal 4; Mal 2. Ellenben akit erőteljesen szidalmaznak azt „gyilkos fiá"-nak nevezik, mint Elizeus teszi Izrael királyával

Az angyalokat mondják Isten fiainak is - Jób 1: „És vala egy nap, s eljöttek Isten fiai", némelyek mondják Isten szolgáinak. Az őrök is Dánielnél így neveztetnek annak jeléül, hogy egyes tetteket kikutatnak és felismernek.

Az angyalokat ördögök gyanánt is szerepeltetik. Az 1Kor 6. sünekdokéval démonoknak nevezi a gonosz párthoz tartozó angyalokat, ezen kívül: „a Sátán angyalai által" kifejezés olvasható a 2Kor 12-ben. Az adott ügyben alkalmazott személy észrevesz minden ellenkezést és minden rosszat, ami velük történik. A héberek pedig, ami ellenük volt és veszedelmükre történt, azt vagy ördögnek nevezik, vagy azt hiszik, hogy az ördög miatt van. Így 1Kor G. Az angyal néven az ördögöt érti a Mt 25 és a Róm 8 is.

Az angyaloknak ábrázatot, szárnyakat, lábat tulajdonítanak, s ezekkel szolgálatuk szerény voltát és gyors engedelmességüket fejezték ki, valójában azonban test nélküliek.

A megváltó neve nemcsak Krisztusra, hanem az Atyaistenre is vonatkozik a Szentírásban.

Krisztusról Lk 2,11: „Született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus", Jn 4; ApCsel 13; Fil 3; Tit 2 és 3 és 1Jn 4.

Az Atyaistenről is mondják IKir 14 - Él Jehova Izrael megtartója Zsolt 17. Reménykedők megtartója, csodáld a te kegyességedet. 1Tim 1; 2 és 4. Szilárd reménységünk van az élő Istenben, aki megtartója az összes embereknek.

Az emberekre is vonatkozik. Bír 3: „Támasztott Jehova megtartót Izrael fiainak, és megtartotta őket". 2Kir 13: „És adott Jehova Izraelnek megtartót". Abd 1,21: „És felmennek a megtartók Sion hegyére".

VÉGE

Vissza a Tartalomhoz