Narráció

1. Szerző, narrátor

A mindennapi kommunikációban általában nem szoktunk különbséget tenni egy kijelentés szerzője és narrátora között, noha ez a megkülönböztetés a mindennapi társalgásra is alkalmazható: gyakran használjuk valaki másnak a megfogalmazásait, idézünk közvetetten valakitől, hogy megerősítsük azt, amit mondani akarunk, hogy vitatkozzunk vele, kifigurázzuk stb. Ezekben az esetekben ugyan mi mondunk ki valamit, de a kimondott szavak nem tőlünk „származnak”.

A szerző fogalma a kijelentés forrására vonatkozik, a narrátor fogalma pedig az éppen aktuálisan beszélőre. De ez a különbségtevés további pontosításra szorul. A „szerző” ugyanis nem korlátozható az életrajzi személyre, aki az adott kijelentés forrása.1 Hiszen az életrajzi személy nyilvános személyként alá van vetve a legendaképzés összes szövegszerű eljárásának. Az aktus, amely által a közönség egy szöveget egy adott szerzőnek tulajdonít (vagyis a szöveget a szerző műveként értelmezi), együtt jár egy sor feltételezéssel és elvárással, amelyek még azelőtt kialakulnak, hogy a szöveggel szorosabb kapcsolatba kerültünk volna. Például ha egy Hitchcock-filmet nézünk, akkor számítunk arra, hogy meglepetésben és suspense-ben lesz részünk, tehát az erre vonatkozó jeleket keressük. A „szerző” fogalma azért is tekinthető funkciónak, mert a szerzőség a szövegválogatás, a kanonizáció, az értelmezési stratégiák rögzítésének központi elveként működik; hasonlóan a csoportosítás és értékelés többi kategóriájához (stílusirányzatok, korszakok, műfaji kategóriák stb.), a szerzői név mindenekelőtt egy adott korpusz neve, amely már nevében különböző elvárásokat, befogadói tapasztalatokat, értelmezői gyakorlatokat gyűjt össze.

Míg a szerzőség részben a kijelentés eredetére irányuló kérdésből eredeztethető, a narrátor kérdése az aktuális közlés viszonylataiban fogalmazódik meg. A „narrátor” fogalmával – noha a megnevezés arra utal, hogy ez a képzet egy antropomorf kategóriát fed (ti. hogy a beszéd emberi cselekvés, tehát a beszélő ént mint a szubjektivitás kategóriáját kell értelmeznünk) – elsősorban egy nyelvtani kategóriát nevezünk meg.

A nyelvi közlés esetében nem kötelező rögzítenünk a kijelentés helyét, viszont a mondat grammatikai szabályai eleve feltételezik az idő, a szám és személy megjelölését. Vagyis szükségszerűen rögzítenünk kell a beszédnek a kijelentéstételhez való idő-, szám- és személybeli viszonyát.

Az olyan kijelentések, mint: „Az egyenlő oldalú háromszög oldalai által bezárt szögek egyenlők”, vagy: „Szeptemberben terrortámadás érte a WTC-t”, vagy: „Az a hír járta, időnként betéved hozzájuk egy idegen”, vagy: „Nem találom az esernyőmet” mind a kijelentés sajátos időbeliségét és különböző narrátori pozíciókat feltételeznek. Az első kijelentés esetében, lévén, hogy egy matematikai állításról van szó, általános vagy gnómikus jelen időről van szó. Ugyanakkor harmadik személyben van kimondva (ez a kijelentés átalakítható ilyenformán: „én állítom, hogy az egyenlő oldalú háromszög …”, de ebben az esetben teljességgel mindegy, ki beszél), ami egy általános beszédpozícióra utal, az aktuális kimondás tehát nem korlátozza, vagy bármilyen egyéb módon nem befolyásolja a kijelentés tárgyát. Mivel egy általános igazság van kimondva, ezért az mindenhol egyaránt érvényes. A másik példa („Szeptemberben terrortámadás érte a WTC-t”) esetében szintén egy személytelen kijelentéssel van dolgunk, de ez már egy narratív kijelentés: a kijelentésben reprezentált eseményhez képest utólagos beszédpozíciót feltételez. A narratív kijelentések esetében nem is annyira az utólagosság beszédpozíciója, mint inkább a kijelentés kimondásának szükségszerű elhelyezése hangsúlyozandó, vagyis az, hogy a kimondás (idő)pillanata és a kimondott tényállás nem közömbös egymással szemben. Az utolsó két példa esetében („Az a hír járta…”, „Nem találom az esernyőmet”) már személyes kijelentésekről van szó. Az első kijelentés harmadik, a másik első személyű: az köti össze őket, hogy mindkettő tartalmaz a közlés összefüggésére, pragmatikai kontextusára vonatkozó jeleket („az a hír járta”, személyjel), ezért megértésükben a közlés aktusára vonatkozó jelek is szerepet játszanak.

Émile Benveniste különbséget tesz „discourse” és „histoire” között: ez a különbségtevés annak alapján csoportosítja az egyes kijelentéseket, hogy az adott megnyilvánulás személyes vagy személytelen közlés-e. Vagyis hogy a narráció jelei maguk is jelentésképző szereppel bírnak-e, vagy sem. Ez a különbségtevés azért fontos, amikor a narrátor fogalmát vizsgáljuk, mert a közlés alanya lehet személytelen. Genette (1972) egyenesen „narratív instanciáról” beszél narrátor helyett, éppen azért, hogy a „narrátor” szerepköre tágabban legyen értelmezhető, és ne csak a személyes megnyilatkozások beszédpozíciójára legyen vonatkoztatható.

A legtöbb nyelvi megnyilatkozás úgy épül fel, hogy váltakoznak a kijelentés narrátori pozíciói. Ez azt jelenti, hogy beszéd közben váltogatható a megszólalás beszédpozíciója. Ez a lehetőség még inkább alátámasztja, hogy miért is kell különbséget tenni narrátor és szerző között: míg az utóbbi a kijelentés jelentéstani, értelmi biztosítékaként szolgál (a megértés során feltételezzük a kijelentés intencionáltságát, valamire irányultságát – valaki egy adott közlés révén valamit mond, valamire felhívja a figyelmet stb. – mindezt úgy teszi, hogy közvetít a különböző beszédpozíciók között), a „narrátor” kategóriája az egyes beszédpozíciók kijelölését teszi lehetővé.

Annak jobb megvilágítása érdekében, hogy milyen szerepet tölt be a narrátor a narratívák megképződésében, vegyünk egy példát A homokemberből. Ernst Theodor Amadeus Hoffmann e kisregénye egy levéllel kezdődik. A levél viszont nem a megszólítással, a címzéssel indul, hanem egy fejezetcímet visel („Nathanael levele Lotharhoz”). A fejezetcím kijelöl egy személynevet, akivel a levél beszélőjét azonosítjuk: ennyiben az olvasás során egy folyamatos fordítást hajtunk végre, amennyiben az egyes szám első személyű kijelentéseket egy személyhez kötjük. A levélben saját gyerekkori történetét elmondó narrátor („Bizonyára mindnyájan aggódtok, amiért oly réges-rég nem írtam …” [2005: 107]) és a leveleket közreadó, az egyes leveleket fejezetekre osztó narrátor (e fejezetekre osztás ébreszti fel azt az elvárásunkat, hogy az egyes levelek egy történetet fognak kiadni) viszont semmi esetre sem azonosítható. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szövegnek nem ugyanazon a szintjén helyezkednek el, annál is inkább, mert a fejezetcímmel való ellátást szükségtelenné tennék a levélírás gyakorlati vonatkozásai, legfőképpen pedig azt, hogy önmagát harmadik személyben nevezze meg („Nathanael”). A levél beszélője önmagára nem „Nathanaelként” hivatkozik, helyét az egyes szám első személyű személyes névmás és a megfelelő birtok- és személyjelek jelölik. A címadás egyben megváltoztatja a levél kontextusát is: ebben az esetben a levél mintegy idézőjelbe kerül: a verbum dicendi szerepét tölti be: „Nathanael azt írta Lotharnak, hogy: …”. Ez a kontextusváltás, amelyre a fejezetcím hívja fel a figyelmet, a levélbeli beszédet bemutatott, idézett beszédként tételezi. Nathanael a levelében elmeséli a homokember és apja elvesztésének démonikus történetét; a fejezetcím arra utal, hogy a narrációja idézve van, és egy nagyobb narratív struktúra része, amelynek nem ő a narrátora; ebből következően pedig ugyan mint aktuális beszélőre, rá vonatkoztathatjuk a kijelentéseit, és egyben ő kerül a történet fókuszába, a levél fejezetként való feltüntetése viszont jelzi, hogy itt a történet elmondása egy bizonyos nézőponthoz van rögzítve, ez a nézőpont azonban nem terjeszthető ki a szöveg egészére. A szöveg narrátori pozíciójának idézőjelezését és ezáltal a felfüggesztettségét a rá következő második levél teszi világossá („Klára Nathanaelhez”), ahol megváltozik a narrátor, aki egy másik nézőpontból, másként adja elő a történetet: mint logikus összefüggéseket, amelyeknek kísértetiessége csak a történet egyes mozzanatai közötti kapcsolatok félreismeréséből és démonizációjából származik.

E levelek narrátorai Klára és Nathanael. A kisregény úgy kezdődik tehát, mint egy levélregény, melynek konvenciói szerint a levelek beszélői váltogatják egymást, az olvasó feladata pedig a levelek közti kihagyások feltöltése, e narrátori pozíciók közötti közvetítés. A kisregény azonban felbontja e konvenció hatályát. A kezdő három levél után egy hosszú értekezést olvashatunk a narráció nehézségeiről. Ez az ironikus, parodisztikus kiszólás az olvasóhoz átértékeli az eddig olvasottakat:

Ezért éreztem magamban kényszert, s nem is akármilyent, hogy Nathanael végzettel terhes életéről beszéljek neked. A történet csodálatossága, különössége ámulatba ejtett, de épp ezért, s mert már a kezdet kezdetén fel kellett hogy készítselek, nyájas olvasó, a csöppet sem lebecsülendő rejtelmekre, váltig erőlködtem, hogy jelentőségteljes, eredeti és megkapó szavakkal kezdjem Nathanael történetét.
„Egyszer volt, hol nem volt…”: ez a legszebb bevezetés, de hát túlságosan józan. „Élt egyszer S.-ben, a vidéki kisvárosban …”: ez már valamivel jobb, mindenesetre előkészíti a kibontakozást. És ha in medias res belevágok?
„Takarodjék a pokolba! – kiáltott fel dühtől és rémülettől lobogó tekintettel Nathanael, a diák, amikor a barométerárus, név szerint Giuseppe Coppola …” […]
Elhatároztam hát, hogy nem kezdem el a történetet sehogyan sem. Legyen, nyájas olvasó, a három levél, melyekhez Lothar barátom jóvoltából hozzájutottam, az a bizonyos vázlat, s mostantól azon leszek, hogy elbeszélésemmel egyre színesebbé és színesebbé tegyem a képet. (2005: 125)

 

Ez a narrátori közbevetés nem kapcsolható ahhoz a narrátori pozícióhoz vagy „instanciához”, amelyből a levelek ki vannak mondva, jóval inkább a levelek „eltérítésének” gesztusához, fejezetekre való tagolásának aktusához. Egyrészt azért, mert szemben az eddigi narrátor-figurákkal, az ebben a részben az olvasó képzeletbeli figuráját megszólító narrátor nem része a diegetikus világnak; felidézi a levélregények konvencióit (vagyis hogy a levélregény elsőfokú narrátora a leveleket legvégül „pusztán” közreadó, kiadó vagy gondozó – beleértett – szerző figurájaként azonosítható: „a három levelet, amelyet Lothar barátom szívesen a rendelkezésemre bocsátott, fogadd, szíves olvasó”), de mindez javarészt azért történik, hogy egyszerre el is távolodjon ettől a konvenciótól. Ez elsősorban abban ragadható meg, hogy a levelek „közreadása” úgy jelenik meg, mint egy a szokványos történetkezdetek közül, amely egy narratíva létrehozása során a szerző rendelkezésére áll. A „jelentőségteljes, eredeti és megkapó” kezdet ironikus igénye és bejelentése, a felidézett lehetséges kezdetek mind-mind arra hívják fel a figyelmet, hogy az előadott történet hatását a narrátor nem annyira „magából a történetből”, mint inkább a bemutatás módozatából származtatja. A narráció artisztikus alakításának felfedése, az ironikus kiszólás a narráció elképzelt, inszcenírozott címzettjéhez – aki az elsőfokú narrátorhoz hasonlóan szintén nem a levelek címzettjének szintjén helyezkedik el – az olvasó hajlandóságának, együttérzésének az elnyerésére apellál. Viszont éppen azáltal, hogy ezt kimondja, tematizálja, fel is függeszti azt a természetes kapcsolatot, amely egy szövegben a bemutatott történet és a narratív bemutatás regisztere2 között létrejön.

A Homokember egyik központi eljárása tehát a különböző narrátori pozíciók egymással szembeni kijátszása. A levelekben a narráció Genette (1972) terminusával homodiegetikus. A homodiegetikus narrátor azt a narrátori pozíciót nevezi meg, amely egyben az általa reprezentált diegetikus világ részét képezi. A napló, az emlékirat, a memoár, a levél szükségszerűen homodiegetikus narratívák, de az irodalmi alkotások jó részére egy olyan narrátori pozíció jellemző, ahol a narrátor egyben szereplője is a felidézett világnak: ezért ezekben a narratívákban meghatározás szerint az E/1 dominál.

A homodiegetikus narrátor-típus aszerint osztható két nagy csoportra, hogy a narrátor saját történetének főszereplője (mint az első levél esetében Nathanael) vagy pedig a bemutatott diegetikus világnak – amelyről az olvasó az ő bemutatásán keresztül szerez tudomást – csupán mellékszereplője (ilyen például a Morgue utcai kettős gyilkosságban a meg nem nevezett narrátor vagy a Sherlock Holmes történetek dr. Watsona).

A Homokemberben a „közreadott” levelek után következő elmélkedő rész már egy olyan narrátori pozícióból van elmondva, amely pozíció nem tartozik a történetek diegetikus világához (ez annál is inkább nyilvánvaló, mert ez a fejtegetés éppen e diegetikus „világ” kialakítására vonatkozik). Ezt a narrátori pozíciót Genette (1972) heterodiegetikusnak nevezi. A heterodiegetikus narráció olyan narratívákra vonatkozik, amelyeknek a narrátora nem tartozik a történet szereplői közé. A narráció ezen esetei általában harmadik személyűek, de éppen a Hoffmann elbeszéléséből idézett rész lehet jó példa arra, hogy első személyű beszéd is képezheti a heterodiegetikus narráció részét. Nemcsak a homodiegetikus, hanem a heterodiegetikus narrátor is szert tehet egyéni vonásokra. Ha például a Mikszáth-szövegekre gondolunk, ahol gyakori narrátori közbevetésekkel, adomázásokkal, a szereplők jellemvonásainak és tetteinek erősen szubjektív szempontú leírásával találkozunk, beláthatjuk, hogy annak ellenére, hogy a mikszáthi heterodiegetikus narrátor nem része a bemutatott világnak, és ezáltal tárgyi értelemben nem sokat tudhatunk róla, beszédcselekvésén keresztül olyan jellegzetes vonásokra tesz szert, amelyek ugyanúgy egyénítik, mint a szereplőket a megnyilvánulásaik. Ugyanilyen, a narrátort egyénítő vonások lehetnek az általában a szöveg expozíciójában vagy zárlatában található, az olvasóhoz intézett felszólítások, megszólítások. Azáltal, hogy ezek a közbevetések kijelölnek egy bizonyos ideális olvasói magatartást, ezzel – közvetve – legalább annyira minősítik azt a beszédpozíciót, amelyből ezek a megszólítások elhangzanak. A korábban használt „én-” és „ő-elbeszélés” kifejezéseket – amely a narrátori pozíciót egy bizonyos grammatikai személyhez kötötte – éppen azért kellett felcserélni a valamivel bonyolultabb hangzású „homodiegetikus” és „heterodiegetikus narrátor” kifejezésekkel, mert velük egyszerre a megnyilatkozás grammatikai és pragmatikai kontextualizációját is elvégezzük. Magyarán a „ki” vagy „mi a narrátor?” kérdésre nem egyszerűen a nyelvtani személy a válasz: a különböző megnyilatkozásokat, még ha váltakozik is a grammatikai megformálásuk, köthetjük ugyanahhoz a pozícióhoz, és az azonos nyelvtani formákat különböző narrátori pozíciókhoz.