A
finnugor világkép és hitvilág elemeinek bemutatása során forrásként a
Mitológiai Enciklopédia finnugor címszavaira, illetve HOPPÁL Mihály rövid
összefoglalására támaszkodhatunk.[1]
A
finnugor népek hiedelmeiben közös eredetű a világ teremtésére vonatkozó mítosz.
A különböző variációkban a világteremtő demiurgosz-isten megparancsolja egy
vízimadárnak, vagy vízimadár képében megjelenő testvérének (aki a teremtő
ellenlábasa, maga az ördög), hogy az ősóceán fenekéről hozzon fel földet. A
felhozott és átadott földből teremti az isten a földet, s egyéb hasznos
dolgokat. Testvére, az ördög azonban elrejt a szájában egy kis földet, s midőn
azt kiköpi, abból lesznek a hegyek, s minden rossz a Földön. Ebből a
történetből következik, hogy az ősi elképzelések szerint a földet víz veszi
körül. A víz felszínén cethalak vagy más állatok tartják fenn a földet. Ez a
világmodell igen ősi, ezt mutatja, hogy Eurázsiában és Amerikában egymástól
igen távoli, nyelvi rokonságban nem álló népek körében is megtalálható – teljes
egészében vagy csak egyes elemei. Ez a mítosz dualisztikus világszemléletet
tükröz. Elképzelhető, hogy a finnugorokhoz az ősiráni kultúrkörből került. A
finnugoroktól délre, a sztyeppövezetben lakó ősiráni csoportokkal a finnugorság
kapcsolata folyamatos volt. Feltételezhető, hogy a bronzkorban valamilyen
ősiráni nyelvet beszélő közösségek (a balanovói és abasevói régészeti kultúrák
egyes csoportjai) be is telepedtek a finnugorok közé.
A
másik finnugor kozmogonikus mítosz szerint a világ egy őstojásból származik.
Ezt a történetet a balti finn, a lapp és a komi mitológiában is megtalálhatjuk.
Ez olvasható a Kalevalában is. A történet különböző variációiban valamilyen
vízimadár kering az ősóceán felett fészekrakó helyet keresvén. A Karjalában
ismert változat szerint végül Väinämöinen tengerből kiemelkedő térdére rak
fészket. A költés idején Väinämöinen térdét égeti a meleg, ezért megmozdítja. A
tojás a tengerbe gurul és összetörik. Alsó héjából keletkezik a föld, a
felsőből az ég, a tojás sárgájából a hold, fehérjéből pedig a nap. A világtojás
mítosz inkább az egyenlítőhöz közeli területeken ismert, mindkét féltekén (Görögország,
Kisázsia, India, Közép-Amerika stb.), Finnország és Észtország jelenti e mítosz
elterjedési területének legészakibb pontját.[2]
A
világ szerkezetére vonatkozó finnugor elképzelések szerint létezésünk tere
három régióra oszlik. A felső rész az ég, középpontjában a Sarkcsillaggal, a
középső réteg a föld, amelyen élünk és végül az alsó régió a hideg és a
sötétség, a gonosz erők e világon túli birodalma. E hármas világot a világfa
vagy világoszlop köti össze. Felül tartja a félgömbként a földre boruló eget,
gyökereivel pedig lenyúlik az alsó világba. E felfogás számtalan variációban él
Földünk sok pontján. Az emberiség eme ősi világnézete azonos élményekből,
azonos életkörülményekből táplálkozik: halászó-vadászó-gyűjtögető elődeink
természeti környezetükkel, az éjszakánként feléjük borul csillagos égbolttal sokkal szorosabb kapcsolatban éltek, mint napjaink
túlnyomórészt városlakó népessége. A természeti erők játékának kitett ősi
közösségek élete nagymértékben függött a számukra megmagyarázhatatlan
jelenségektől: viharoktól, árvizektől, földrengésektől. A környező világ
mindenütt hasonló közös vonásainak értelmezéseként születtek meg a mindenütt
sok közös vonást mutató világmagyarázó mitológiai rendszerek. A világfa vagy
világoszlop általános elképzelésében egy szűkebb csoport, az
uráli-altaji-paleoszibériai népek közös elképzelése, hogy a világfa élő
organizmus, ágain helyezkedik el a nap és a hold.
Az
alsó-középső-felső régiókra oszló hármas osztatú világ rétegei önmagukban is
osztottak. A magyar népmesékből megállapítható, hogy az égig érő fa ágai az
egyes égi rétegeket jelképezik. A fa ágain a hold a hatodik, a nap a hetedik
rétegben helyezkedik el. Az égbolt az obi-ugorok szerint is hétrétegű: Numi-Tórem
főisten az ég hetedik emeletén lakik. Az alsó világ a felsőnek pontos
tükörképe, ennek megfelelően az is hétrétegű. A magyar népmesék mellett ezzel
az elképzeléssel találkozunk az obi-ugoroknál és egyes szibériai népeknél is.
A
felső világ az égi istenek: a világteremtő legfőbb isten, a villámisten stb.
lakóhelye. A finnugor főisten az ég és a levegő képzetének keveredéséből
származik, ezt nevének jelentése árulja el. A finn-permi ágban a finn jumala
és rokon szavai jelölik a legfőbb istent. Az obi-ugoroknál és a szamojédoknál Numi-Tórem
nevének első tagja lehetett a legfőbb isten ősi elnevezése. A finnben van egy
másik elnevezés is a legfőbb istenségre, ez az Ukko. A szó származása,
etimológiája bizonytalan, ugyanúgy, mint a magyar Istené.[3]
A földet a finnugor népeknél istennők
személyesítik meg, ők általában a főistenek feleségei. Gyermekeik szintén
istenségek, akik szüleiktől eltérően aktívan részt vesznek a földi világ
irányításában. Az obi-ugoroknál Numi-Tórem felesége a Föld-anya,
gyermekeik a Világügyelő-férfi és a Kaltes-asszony. A világügyelő
férfi (Mir-szuszne-hum) a főisten hetedik fia. Az emberek egészségért és
boldogságáért felel. Egyéb nevei: Lúd-fejedelem, Arany-fejedelem.
Az újjászülető, vándormadarakkal visszatérő istenség a napistenre utaló
jegyekkel rendelkezik. A Kaltes-asszony termékenység istennő, a szülés
felügyelője, az anyák gondozója. Nevezik még Arany-kaltesnek vagy Hajnal-leánynak
is. A 16–18. századi utazók leírásában szereplő Zlata baba, ’arany
asszony’ valószínűleg az ő tiszteletére emelt bálvány volt. A földön éltek az
egyes tevékenységeket pártoló istenek és a természeti jelenségeket megtestesítő
szellemek. E szellemek a finnugor hitvilágban az adott jelenség anyjaként
jelennek meg: a víz, a tűz, az erdő, a szél anyja stb.
Az alsó világban a teremtő isten
ellenfele, valójában testvére élt az ártó szellemekkel és az elhunytakkal
együtt.
Az
isteneknek és szellemeknek a finnugor népek szent ligetekben, berkekben
mutattak be állatáldozatot. E helyeket szerették úgy kiválasztani, hogy a
közelben forrás is legyen. A szent ligetekben helyezték el a bálványokat: az
isteneket és szellemeket jelképező felöltöztetett, ajándékokkal ellátott
bábukat. Az egyes isteneknek különböző színű állatot áldoztak. Az obi-ugor
istenek által legkedveltebb áldozat a ló volt. E szokás az ugor ősnépesség
hajdani fejlett lótartásának korából maradhatott fenn.
A
finnugor népek dualisztikus lélekhite közös eredetű, azonban a finnugor nyelvi
egységnél ez is korábbi eredetű, egész Észak-Eurázsiára jellemző jelenség. A
két lélek közül az egyik a lélegzet-lélek. Ez szoros kapcsolatban van az ember
életfunkcióival, ha az ember megszűnik lélegezni, vagyis meghal, akkor
véglegesen eltávozik. A magyar lélek szó finnugor eredetű, minden finnugor
megfelelője összefüggésben a lehelet és a levegő fogalmával, miként a magyar
szó is. A másik lélek úgynevezett szabadlélek vagy árnyéklélek,
az emberi testből ki-bejárhat. Ez a lélek leginkább az ember álmában távozik, s
barangol be ismeretlen tájakat, ahol más lelkekkel találkozik. Az obi-ugor
nyelvekben e lélek neve isz. A szó kapcsolatban
lehet a magyar iz szóval, amely a köznyelvből már kiveszett, a Magyar
Tájszótár szerint jelentése : „rák, rákfekély: egy rossz betegség …
kisgyermekeknél az ún. szájpenész”. E jelentésből
következően a szó korábban valamiféle gonosz szellemféle lehetett, amely
megtámadta az embert. Az árnyéklélek vagy szabadlélek gazdájának halála után
alakulhatott át ártalmas lénnyé.
(Klima László)
[1] Finnugor mitológia. In: Mitológiai Enciklopédia I.
Bp. 1988. 527–560. Hoppál Mihály:
Az uráli népek hiedelemvilága és a samanizmus. In: Uráli népek. Nyelvrokonaink
kultúrája és hagyományai. Szerk Hajdú Péter. Bp. 1975. 211–233. Másodközlése Az
uráli mitológiáról címen in: Uralisztikai olvasókönyv. Szerk. Domokos
Péter. Bp. 1977. 261–282.
[2] Honko,
Lauri: Finn mitológia. In: A tejút fiai. Tanulmányok a finnugor népek
hitvilágáról. Bp. 1980. 189.
[3] Rédei
Károly összefoglalja a kérdés kutatástörténetét, a szót iráni eredetűként fejti
meg: Isten szavunk eredete. Magyar Nyelv, XCV/1(1999)
40–45. Másodközlés in: Ausgewählte Schriften von Károly Rédei/Rédei Károly
válogatott írásai. Urálisztikai tanulmányok 12. Bp. 2002. 282–288.