Az rtf-változat letölthető innen

 

 

A Kalevala első runója tíz magyar fordításban

 

 

(Összeállította Tillinger Péter,

a bevezető tanulmányt Csepregi Márta írta.

Szentendre, 2002.)

 

 

 

„Kezed kapcsold hát kezembe, ujjaid zárd ujjaimba”

 

A Kalevala nem egy eposz, hanem sok – állapította meg Lauri Honko professzor, a turkui Kalevala Intézet igazgatója abban a tanulmányában, mellyel a Régi Kalevala új, 1999. évi kiadását vezette be. A megállapítás hátterében az a változás rejlik, mely az utóbbi években ment végbe a Kalevala és a népköltészet viszonyának megítélésében. A folkloristák korábban nem tekintették a Kalevalát kutatásuk tárgyának mondván, hogy az nem népköltészeti alkotás, hanem Elias Lönnrot (1802–1884) tudatos szerkesztői munkájának eredménye, valójában szépirodalom. Most viszont egyre gyakrabban lehet hallani, hogy Lönnrot egyike volt a finn-karjalai epikus hagyomány aktív művelőinek – csak az különböztette meg adatközlőitől, akiknek nevét szintén számon tartja az irodalomtörténet, hogy nem szóban adta elő az eposzt, hanem leírta az egyes változatokat. Ilyesfajta csiszolgatás, a terjedelmet és formát mélyen érintő átalakító munka nem jellemző az írásbeliségre. Egy irodalmi mű az első megjelenésekor általában végleges formát ölt, írója a legritkább esetben változtat rajta. Az a különös alkotói folyamat viszont, melynek során Lönnrot 1833–1862 között öt különböző, egyre érettebb Kalevalát hozott létre, a szóbeliség sajátja. A szájhagyományban élő költészet előadások sorozatából áll. A jó énekesek az eposz cselekményének és a poétikai formuláknak az ismeretében minden előadási alkalommal egyedülálló alkotást hoznak létre. Elias Lönnrot munkáját úgy érthetjük meg, ha az énekest látjuk benne, aki ismeri a nagy történetet, és ha megkérik, újra meg újra előadja.

Harminc év alatt Lönnrot ötféle változatban adta elő a Kalevalát. 1833-ban előbb három versciklust állított össze: 825 sort Lemminkäinenről, 1867 sort Väinämöinenről, valamint 499 sort a Násznép dalaiból. Még abban az évben elkészült e három versezet kibővített változata is, az 5052 sort számláló, Ős-Kalevalának is nevezett Énekgyűjtemény Väinämöinenről. Bár gyűjtőmunkáját Lönnrot mindig a kiadás szándékával végezte, anyaga az egyes gyűjtőutakon olyan ütemben bővült, hogy mire nyomdába adott volna egy változatot, már ott volt a következő, gazdagabb énekfüzér. Így történt, hogy az első két változat sokáig kéziratban maradt, s elsőként a harmadik változat jelent meg, a 12 078 soros Régi Kalevala (Vanha Kalevala) 1835–36-ban. E kiadás előszava és a függelékben közölt sorvariációk mutatják, hogy Lönnrot nem szánta véglegesnek művét, inkább kiindulópontnak a további bővítéshez. A 19. század elején, amikor a finn nyelvű olvasáskultúra még első, bizonytalan lépéseit próbálgatta, ez az ötszáz példányban megjelent és tizenkét év alatt eladott kiadvány nem vált népkönyvvé, mégis ez lett az az alap, melyre a finn nemzeti nyelvű kultúra épült. Értékét a belőle készült fordítások, és ezek nyomán a hazai és nemzetközi sajtóban megjelent méltatások adták meg. A Régi Kalevala kibővített változata a ma általánosan Kalevalaként ismert mű, az 1849-ben megjelent, 22 795 soros Új Kalevala (Uusi Kalevala). Lönnrot 1862-ben nyúlt utoljára az eposzhoz, amikor megalkotta a 9732 sorosra rövidített változatot, az Iskolai Kalevalát (Koulu-Kalevala), s bizonyára ez az a variáció, melyet a legtöbb finn ismer.

A Kalevala metamorfózisainak sorozata Lönnrot halála után is folytatódott. Több átdolgozás után legutóbb a savói nyelvjárású Kalevala és a Kutyakalevala aratott nagy sikert. A művészeti ágak határait is átlépve új meg új Kalevalák tűnnek föl a zenében, a képző- és az előadóművészetben, bizonyítva e halhatatlan mű életerejét.

Kezed kapcsold hát kezembe, ujjaid zárd ujjaimba (Régi Kalevala 11–12, Új Kalevala 21–22. sor) – ez a sorpár emlékeztet a runóéneklésnek egyes tájakon elterjedt módjára, mely szerint az előénekes és kontrása egymással szemben ülve, összekapcsolt kézzel adja elő az epikus énekeket. Átvitt értelemben a kezeknek ez a láthatatlan láncolata jelenik meg a Kalevala sokféle megjelenési formájában is: a finn–karjalai epikus énekek minden előadással megújuló változataitól Lönnrot öt írott versgyűjteményén keresztül a különb-különb féle nyelveken való megvalósulásig. A jelen kötet az első ének magyar fordításainak összehasonlítását teszi lehetővé.

A fiatal Reguly Antal (1819–1858), aki 1839-ben, finnországi tartózkodása idején ismerte meg a Régi Kalevalát, egyike volt azoknak a magyaroknak, akik elsőként küldtek információt Magyarországra a finn eposzról. A finn népköltészettel való találkozás valószínűleg életre szóló élményt jelentett neki. Ez tette fogékonnyá egyéb epikus hagyományok befogadására, s ez sarkallta  később, szibériai kutatóútján, amikor 1843–44 telén megfeszített munkával hat hét alatt 17 000 sornyi hőséneket jegyzett fel egy hanti (osztják) énekestől. Tervezte a Kalevala fordítását is, de idejéből csak egy rövidebb részletre futotta. Az ő kezét fogta, és az ő nyomába lépett Hunfalvy Pál (1810–1891), aki az Új Kalevalát ismertetve saját fordításában is közölt részleteket – inkább a tájékoztatás, mint az esztétikai gyönyörködtetés céljából. A következő fordító, Fábián István (1809–1871) katolikus pap volt, az MTA és a Finn irodalmi Társaság levelező tagja, nyelvészeti munkákat is írt. Amikor meghalt, Hunfalvy azt írta róla finn barátainak, hogy „ő volt az én első tanítványom, és követőm a finn nyelv tanulmányozásában”.

Hunfalvy a Magyar Tudós Társaság könyvtárának, Reguly az Egyetemi Könyvtárnak volt főkönyvtárosa, s mindketten elkötelezetten munkálkodtak a finn-magyar kulturális kapcsolatok építésén s a finnugor kutatások fejlesztésén. Ugyanezt lehet elmondani Barna Ferdinándról (1825–1895) is, az első teljes magyar Kalevala alkotójáról. Ő volt az úttörő, aki egyetlen finn–latin szótár segítségével küzdött meg a bonyolult nyelvjárási szöveg minden egyes soráért. Utóda a fordítók sorában Vikár Béla (1859–1945), aki több mint húsz évig dolgozott művén. A finnek nemzeti eposzával Barnához hasonlóan ő is egyetemi tanulmányai révén, Budenz József óráin került kapcsolatba, de neki volt alkalma a helyszínen ismerkedni a finn–karjalai népnyelvvel és runóénekléssel. Folklorisztikai ismereteit is beépítette fordításába, szövegét évekig csiszolgatta (hasonlítsuk csak össze a jelen kötetbeli 1890-es és 1935-ös változatot!), így rászolgált arra a lelkes fogadtatásra, melyet a korabeli kritikákban olvashatunk. Az örök változtatás igénye mindegyik fordítóra jellemző: vannak különbségek Rácz István (1908–1998) 1975-ös helsinki és 1980-as budapesti kiadványa között, ahogyan találunk különbségeket Szente Imre (1922–) fordításaiban is, ha összehasonlítjuk az 1987-es müncheni és a 2001-es szombathelyi kiadást. Csak Nagy Kálmán (1939–1971) műve lett örökre befejezett, mert ő nem érte meg műve első, bukaresti kiadását sem. Képes Géza (1909–1989) részleteket fordított a Kalevalából, s szövege a Thália Színház előadásai nyomán is formálódott, Varga Domokos (1922–2002) pedig élete végéig dolgozott művén, fordításának legutóbbi, javított változatát éppen eme kiadvány számára készítette.

Ha az öt teljes magyar Kalevalát összehasonlítjuk, azt tapasztaljuk, hogy a fordítók világosan megfogalmazott elvek szerint dolgoztak. Barna Ferdinánd elsősorban arra törekedett, hogy a nyolc szótagos sorokat megtartsa. Mivel a finn Kalevala rímtelen, ő is kevés rímet használt, melyek főként a gondolatpárhuzamokból eredő ragrímek voltak. Vikár a maga Kalevaláját páros rímű nyolcasokkal fordította. Saját közlése szerint kerülte a nyelvjárási és az elavult szavakat, az olvasó azonban így is gyakran botlik olyan tájszavakba, melyek ódon ízt, keresett népiséget kölcsönöznek a szövegnek. Nagy Kálmán a finn eredetihez akart közeledni akkor, amikor rímtelen sorokat fordított. Nyelve a székely népballadák nyelvével rokon mai köznyelv. Rácz István megpróbálta visszaadni az eredeti Kalevala alliterációs gazdagságát. Arra is rájött, hogy a betűrím nem egyszerűen formai díszítő elem, hanem versszervező erő: egyes szavak nem a jelentésük alapján kerülnek egymás mellé, hanem azonos szókezdő hangjaik miatt. Rácz István tipográfiailag is újított: két sort egymás mellé szedve 16 szótagos, eposzi méltósággal hömpölygő versezetet hozott létre. Szente Imre még ennél is merészebb volt: ő mindenféle sorbeosztást elhagyott. A prózát idéző nyomtatott formával az eposz meseszerűségét kívánta hangsúlyozni. (Az összehasonlítás megkönnyítésére a jelen kiadvány minden fordításban az eredeti Kalevala sorbeosztását követi.) Szente Imre időmértékes verselésben, trochaikus sorokban fordította az eposzt, úgy próbált hű lenni az eredetihez.

Kéz a kézbe kapcsolódjék, ujj az ujj közé szoruljon: az itt közölt tíz fordításban tízféleképpen jelenik meg e két sor jeléül annak, hogy a Kalevala valódi népi alkotás módjára, évszázadokon és országhatárokon átívelve, szorosan összekapcsolódó kezek nyomán minden megjelenésekor új és új formát ölt. Ennek fényében még igazabbnak tartjuk a fentebb idézett mondatot: a Kalevala nem egy eposz, hanem sok.

 

(Csepregi Márta)

 

 

Régi Kalevala (1835) 1:10–13 sor

Pannos nyt käsi kätehen, / Haka toisehen hakahan, / Lauloaksemme hywiä, /Parahia pannaksemma.

 

 

Azért kezet kézbe téve, /Markot a marokba véve, /Énekeinket hozzuk elő, /Legszebbjeinket adjuk elő.

(Reguly Antal)

– v –

 

 

Új Kalevala (1849) 1:21–22.

Lyökämme käsi kätehen / sormet sormien lomahan

 

 

Kezeinket csapjuk egybe, /Ujjainkat fűzzük össze.

(Barna Ferdinánd)

– v –

 

Üssünk kezet kézbe hát, /fűzzük egybe ujjainkat.

(Hunfalvy Pál)

– v –

 

Nosza csapjunk fel barátom / fogjunk mi egymással kezet!

(Fábián István)

– v –

 

Kéz a kézbe, kössünk öszve, / Ujjat ujjal egybefűzve.

(Vikár Béla)

– v –

 

Kezed kapcsold hát kezembe, /Ujjaid zárd ujjaimba.

(Képes Géza)

– v –

 

Kösd a kezedet kezembe, /ujjad ujjaim közébe.

(Nagy Kálmán)

– v –

 

Kapcsoljuk most kezünk egybe, fogas ujjunk fogjuk össze.

(Rácz István)

– v –

 

Kéz a kézbe kapcsolódjon, ujj közébe ujj fonódjon.

(Szente Imre)

– v –

 

Kapcsolódjék kéz a kézbe, ujj az ujj közé szoruljon.

(Varga Domokos)

– v –