Az rtf-változat letölthető innen

Karjalai irodalom

A karjalai nyelv első emléke egy a tizenharmadik századból származó négysoros imádságrészlet. A tizenhatodik századtól megszaporodnak az írásos nyomok, főként hivatalos, vallásos és tudományos célzatú iratokban, kiadványokban, majd tankönyvekben és népköltészeti munkákban, de nem vezetnek el az önálló karjalai írásbeliség megteremtéséhez. Mindenesetre két kísérlet is történt ilyen célzattal. 1931 és 1938 között a finnhez legközelebb álló karjalai nyelvjárásban kinyomtattak néhány könyvet, megindítottak egy folyóiratot is, a próbálkozás azonban nem járt sikerrel, a nyelvjárásilag tagolt Karjalában egyik napról a másikra nem lehetett közérthetővé és közhasználatúvá tenni a mesterségesen kialakított, hagyománytalan irodalmi nyelvet. Így 1940-től visszatértek a korábban is elfogadott és használt irodalmi finnhez, amely gyakorlatilag Szovjet-Karjala megteremtésétől a térség hivatalos és irodalmi nyelvének számított. A kis közjáték okai történelmiek. A szovjet-finn viszony már a 30-as évek elején sem volt harmonikus, a finn-szovjet háború közvetlen okai pedig közismertek. A finn nyelvet számos korabeli politikus és kritikus is a „burzsoá” Finnország nyelvének tekintette, s ez a körülmény súlyos következményekkel járt a finnül író költőkre és írókra nézve.

A karjalai az egyik legsajátosabb finnugor irodalom. Megteremtői az 1918-as forradalom leverését követően Finnországból a Szovjetunióba emigrált, s Karjalában letelepült finnek, akiknek számát később az Amerikai Egyesült Államokból, Kanadából és más nyugati államokból Karjalába áttelepült finnek gyarapítják. Az emigránsok többségükben baloldali érzelműek, szociális érdeklődésük is rendkívül jelentős. Egyesek közülük valamelyes irodalmi tapasztalat birtokában, sőt csekély irodalmi múlttal érkeztek a Szovjetunióba, mások viszont csak új hazájukban kezdték meg irodalmi tevékenységüket. Műveltségük a finn kultúra és irodalom ismeretén alapult, s ez az orosz nyelv elsajátítása után, amelyet egyébként sokan már megérkezésükkor beszéltek, - az orosz irodalom megismerésével egészül ki.

Az áttelepült írókhoz idővel helybeli születésű, tősgyökeres karjalaiak is felnövekedtek, akik valamelyik karjalai nyelvjárást vallották anyanyelvüknek. A nyelvek közelsége miatt egyáltalában nem esett nehezükre az irodalmi finn elsajátítása, amelyen műveiket írni kezdték. Közvetlen mestereik az idősebb, tapasztaltabb politikai menekültek, akik tovább fokozták bennük a közéleti témák iránt érzett érdeklődésüket.

A karjalai irodalom része a Karjalában született és ott élő orosz írók életműve is. A karjalai származású írók egyike-másika kétnyelvű: oroszul is, finnül is ír, az ő szerepük különösen a finn és az orosz irodalom kölcsönös tolmácsolásában jelentős.

A több ágból kifejlődő karjalai irodalomnak van egy fontos, közös ihletforrása is, a karjalai folklór, azon belül is a teljesen karjalainak tartott „Kalevala”, amely valamilyen formában (nyelv, verstan, szemlélet, szerkezet) hatást gyakorolt a legtöbb karjalai íróra. Céljaiban is található közös jegy: politikailag és társadalmilag is elkötelezett, amelyben a nemzeti tematika ugyanakkor közel sem olyan számottevő, mint más nemzetiségi irodalmakban (pl. a zürjénben, a cseremiszben vagy egyebütt). Ez az irodalom tehát nyelvét tekintve tulajdonképpen finn (de attól kb. úgy kezd különbözni, mint az angol nyelvű amerikai irodalom a szigetországétól), tartalmát és funkcióját tekintve viszont erősen politikus, az aktualitásokra különösen érzékeny szocialista szovjet irodalom – egyelőre meglehetősen kevés és vékony természetes gyökérrel.

Története négy korszakra bontható: 1920-tól 1938-ig tart az első, 1938-tól 1940-ig a második, 1956-ig a harmadik periódus, az 50-es évek végétől számítjuk a negyediket.

Az alapítók nemzedékének legtöbb tagja finn emigráns, akiknek többsége világlátott ember. Santeri Mäkelä (1870−1937) parasztból lett proletárköltő, verseinek ihletője a forradalom. Hilda Tihlä (1870−1944) szociáldemokrata, 1918-ban Svédországba menekül, a harmincas években települ át Karjalába. „Fordul a lap” (Lehti kääntyy) című regénye az oroszországi forradalom előzményeit tárgyalja. Mikael Rutanen (1883−1932) helsinki nyomdász, Amerikából érkezve 1931-ben lesz karjalai lakos. Költeményeiben a lendületes munkát dicsőíti, kötete, a „Munkadal” (Työn laulu) 1933-ban jelent meg. Emeli Parras (1884−1939) apja kocsis volt Helsinkiben, ő maga segédmunkás. 1905-től Amerikában él, ott is kezd írni, 1932-ben sok viszontagság után kerül Karjalába. Itt adja közre történelmi regényét „Jümüvaaralaiak” (Jymyvaaralaiset) címen (1933), amelyben a finn parasztság sorsát követi nyomon az 1860-as évektől a forradalomig. Lauri Luoto (1889−1937) is sok földet megjárt ember már, mikor Karjalába érkezik, s itt kezdi írni finn paraszti problematikájú műveit. Jalmari Virtanen (1889−1939) az első olyan finn száműzött, aki kifejezetten Karjalát, Karjala új életét állítja művei középpontjába. 1936-ban jelenik meg első verses kötete „Válogatott versek” (Valittuja runoja) címmel. Az előszó szerzője, Gorkij írja: „A múltat illetően szatirikus, kíméletlen realizmussal ábrázolja a jelent, forradalmian romantikus a jövő látomásában és értelmezésében – az én elképzelésem szerint ilyennek kell lennie a munkásosztályból jött írónak. Ilyennek tartom Jalmari Virtanent.” Oscar Johanson (1892−1939) Helsinkiben született kőműves fiaként, ő maga segédmunkás 1918-ig. 1920-ban került a Szovjetunióba, ahol főiskolát végzett, s mint tanár, Karjalában kezdett dolgozni. 1934-től jelennek meg írásai, versei, elbeszélések és karcolatok, általában karjalai témákról.

A karjalai irodalom – karjalai téma kapcsolata a 20-as 30-as évek irodalomkritikájának egyik központi kérdését is bebizonyította, az emigráns írók hiába álltak szívvel-lélekkel az új Karjala mellé, műveik többségében korábbi hazájuk gondjait-bajait taglalták. Nikolai Jaakkola (1905−1967) (aki egyébként szintén Finnországban született, de már gyermekkorában átkerült Karjalába), az irodalom karjalaiságát a következőképpen fogalmazza meg: „Ahhoz, hogy az irodalom nemzetivé váljék, a szocializmus együttes építéséből a nemzeti rész sajátosságait kell tükröznie; azaz a finn, a karjalai és az ingermanlandi munkások és parasztok részvételét a szocialista ipar és a kollektív mezőgazdaság megalkotásában.” Jaakkola az egyik legtudatosabb formálója a karjalai irodalomnak, első, 1929 táján írt műveit kifejezetten a karjalai népköltészet ihlette. Négykötetes nagy eposz-regényében („Pirttijärvi partvidékén” – Pirttijärven rantamilla I-II. 1949, 1957; „Hullámverésben” – Ristiaallokossa 1963; „Tiszta vizeken” – Selvile vesille 1966) dolgozza fel népe történetét 1917-ig, s tetralógiájának szerkezetében nem nehéz a Kalevala hatását felismerni. Az 1923-tól publikáló író pályája a karjalai irodalom valamennyi korszakára kiterjed, de életművének javát a 60-as években írta.

A karjalai nyelvű irodalom léte Karjala irodalmában valóban csak közjáték, mindössze hét-nyolc éves irodalomtörténeti szakasz. Az iskolában is bevezetett karjalai nyelv államnyelvként nem bizonyult életképesnek, eredeti irodalmi mű is csak mutatóba jelent meg ezen a nyelven, a „Karélia” című folyóirat számaiban. Legfőképp népköltészeti szövegekben és oroszból készült fordításokban realizálódik e próbálkozás. Karjalai nyelven írt és publikált a helybeli születésű Fjodor Iszakov (1918−1940) és Nikolai Laine (családi nevén Ny. G. Gippijev) (1920−). Közös kötetük a „Reggel” (Houndes 1939), e periódus egyetlen eredeti, önálló szépirodalmi kiadványa. Laine életében csak epizód volt a karjalai nyelvűség, kibontakozása a következő korszakokra esik. A modern karjalai líra egyik jelentős művelőjének számít, a „Kalevala” kitűnő új orosz fordítása (1974) is az ő nevéhez fűződik.

1940-től a finn nyelvet visszahelyezik jogaiba, s ekkortól jelenik meg Karjala színvonalas finn nyelvű irodalmi havilapja, a „Vörös Zászló” (Punalippu). Ekkor válik a köztársaság legismertebb költőjévé Helo Lea (családi nevén T. O. Guttari) (1907−1953), aki szintén „bevándorló”, Leningrád környéki finn, úgynevezett ingermanlandi család gyermeke. Fiatal tanárként érkezik Karjalába, s egész életét ott tölti. 1927-től jelennek meg írásai, 1930-tól kötetei. Halála után több válogatást is kiadtak költeményeiből. Versei oroszul is napvilágot láttak, néhányukat több más nyelvre is lefordítottak. Politikai és háborús lírája révén lett ismertté, a maradandóságot azonban a népies-romantikus hangvételű személyes tematika, az emlékezés, a szerelem, a vívódások versei biztosítják számára.

Helo Lea mellett Veikko Ervasti (1913−1947) és Uljas Vikström (1910−) munkássága érdemel említést ebből a korszakból. Ők is „importált” karjalaiak, de már több szállal kötődnek új hazájukhoz, amelybe fiatalon érkeztek. Ervastinak két verses kötete jelent meg, mindkettő halála után. Vikström tekintélyes alakja a mai karjalai irodalomnak is, a „Vörös Zászló” főszerkesztője. Legismertebb műve a „Finnország tűzben” (Szuomi v ognye) című történelmi regénye (1968).

A legújabb periódus a kiegyensúlyozottság korszaka. A nyelvi kérdés véglegesen elintézettnek tekinthető, az elvi-politikai ellentétek, félreértések is felszámolódtak, tisztázódtak. A „Honnan jöttél?” kérdés helyébe a „Hová tartasz?” lépett. A magukat karjalainak valló írók korukra, származásukra való tekintet nélkül kevesebb megkötéssel, nyugodtabb körülmények között alkothatnak. Változatlanul összetett egyébként az írótársadalom. Még az 50-es években is áttelepül néhány finn Karjalába, például Taisto Huuskonen (1925−), aki sikeres írói pályáját Karjalában kezdte, a született karjalaiak némelyike pedig Finnországot járta meg gyermekkorában, miként a Szovjetunióban ismertté vált regényíró, Antti Timonen (1916−) is, számos nagysikerű, oroszra is lefordított mű szerzője („Mi − karjalaiak” – Me – karjalaiset 1969; „Befogadsz-e engem, karjalai föld?” – Otat-ko minun Karjalan maa? 1969). Karjala reprezentatív költőjének számít a tősgyökeresen karjalai Jaakko Rugojev, akinek költészetében a szülőföld az élmények legfőbb forrása („Karjalai rege” – Karjalainen tarina 1975). Költészetét meghatározó másik élményforrás a Kalevala.

Régi finn emigráns fia Taisto Summanen (1933−), akit a modern karjalai líra kimagasló alakjaként szűkebb hazája határain túl is jól ismernek. Számos finn és orosz nyelvű kötete látott napvilágot. Mint kitűnő műfordító, mestere a kötött formának, de otthon van a tartalmilag tágabb lehetőségeket biztosító szabad vers világában is.

Már a címek is sejtetik, hogy az irodalom karjalaisága hangsúlyozottabb újabban, mint a korábbi években. A szemhatáron föltűnő fiatalok között a helybeliek és helyben nevelkedettek vannak túlsúlyban, de az idegenből átplántáltak gyökerei is mélyebbre nyúlnak már, mint nehéz sorsú elődeiké.

Külön elemzést érdemelne Karjala orosz nyelvű irodalma is. Az életük javát itt eltöltő orosz írók sokszor csupán nyelvükben különböznek a fent említettektől, szemléletben és témában azonosak velük. Műveikben az orosz mellett a karjalai nyelvű kultúra is jelen van, a „Kalevala” mindannyiuk alapélménye. Karjala legismertebb orosz írói: A. M. Linyevszkij (1902−), D. J. Guszarov (1924−), F. A. Trofimov (1910−) és B. A. Schmidt (1913−).

A karjalai Köztársaság Jaakko Rugojev vezette Írószövetsége a hetvenes évek elején 34 tagot számlált. Finn nyelvű folyóiratának, a „Vörös Zászló”-nak példányszáma több mint tízezer, s e lapnak jelentős számú előfizetője volt Finnországban. Másik rangos irodalmi fóruma az ugyancsak havilapként megjelenő orosz nyelvű „Észak” (Sever). Ennek hasábjain gyakran szerepelnek nyenyec, vogul, osztják, zürjén költők és írók is. A finnül kiadott szépirodalmi művek példányszáma ritkán haladja meg az ezret, az oroszra lefordított művek kiadványszáma lényegesen magasabb (pl. A. Timonen egyes kötetei a százezres példányszámot is elérték).

(Domokos Péter)