Az rtf-változat letölthető innen

 

A kisebb uráli (finnugor) irodalmakról

 

 

A finnugor irodalmakról együttesen, beleértve tehát a magyart, a finnt és az észtet is, ez ideig legfeljebb csak a kifejezetten finnugrisztikai (főként nyelvészeti) témájú szakkönyvekben esett szó. Ezekben sem mindig, nem is részletező módon, s általában elkülönítve a „nagyokat” (a magyart, a finnt, az észtet) az összes „kicsitől”. Az ok voltaképpen érthető, hisz az előbbiek jelentőségben, mértékben, a róluk szóló szakirodalom gazdagságában oly fokban meghaladják az utóbbi csoport tagjait, hogy az együtt tárgyalás és az egybevetés reménytelen, felesleges vállalkozás. A nem finnugrisztikai érdekű, óriási többségben létező, az ún. „világirodalom”-mal foglalkozó kiadványok – igen kevés kivétellel – csak a három „nagy” finnugor irodalomról vesznek tudomást, a többiről, csakúgy, mint a földgolyó több száz kis nyelvéről és irodalmáról említést sem tesznek.

 

A magyar, a finn és az észt irodalom jelenléte tehát teljesen érthető bármely szakmunkában, antológiában, a többi finnugor–uráli népé (gyakran és sokáig finnugor kézikönyvekben is) magyarázatra szorul. Az okok történeti, politikai, esztétikai természetűek és napjainkban is léteznek. Az mindenképpen tény, hogy a kis uráli népek – ismert történetük kezdetétől – orosz fennhatóság, uralom, elnyomás, hatás alatt éltek, élnek. Pusztán csak megjegyzés, hogy az orosz mibenlét, sőt jelenlét (hosszabb vagy rövidebb ideig) a nagy finnugor népek történelmében sem ismeretlen! A kis uráli népek irodalmával, művészi, szellemi teljesítményeivel csak úgy érdemes és lehet foglalkozni, ha értjük és megértjük létrejöttük körülményeit. Ez csak az orosz szellemi burok tudomásul vételével, ismeretével, a mélyben is létező állandó jelenlétének elismerésével lehetséges. Akkor is, ha e felfogás ellen tiltakozás érzékelhető.

 

Csak rövid magyarázatra van lehetőség. A kis uráli népek többsége anyanyelvét beszélő önálló közösségként mintegy ezer éve tűnt fel a történeti forrásokban. Ezt követően előbb számos szomszédos kis vagy nagyobb nép és államalakulat (mongol, tatár, török, szibériai) ellenében küzdött önállóságáért, életteréért, majd egyre inkább s reménytelenebbül a terjeszkedő orosz birodalommal szemben. Csupán példaként: az északkelet európai komikat (zürjéneket) a 14. században, a nyugat-szibériai manysikat (vogulokat) a 18. században hódították meg az oroszok, de „hírnökeik” már jóval korábban is megjelentek ezeken a területeken. A katonaság nyomában az ortodox egyház, az állami bürokrácia, a gazdaság képviselete jött (pópák, kormányzók, hivatalnokok, kereskedők, iparosok stb.), és számos lázadást, sőt tartósabb ellenállást letörve a Csendes-óceánig, a kínai határig minden területet elfoglalt, minden népet uralma alá hajtott. A russzifikációs szándék nyilvánvaló és fokozódó intenzitású volt, amely számos helyen s főleg külsőségekben látványosnak, eredményesnek bizonyult, de voltaképp mindmáig nem győzelmeskedett. A kis népek többsége megőrizte anyanyelvét (de kétnyelvűvé vált), megőrizte hagyományait, de rengeteg orosz díszlettel. A modernebb műveltséget azonban teljesen orosz közvetítéssel és köntösben sajátították el. A Nyugat számára ez a körülmény a legmegrázóbb, legérthetetlenebb! Úgy látszik, teljesen megfeledkeztek például az amerikai indián őslakosság sorsáról, illetve az oda korábban behurcolt afrikai rabszolgák históriájának alakulásáról! A cirill betűk és az orosz nevek szinte az egész orosz (volt szovjet) világot egybeolvasztják, egyszerűsítik, egyneművé teszik Európa szemében. Ez enyhén szólva is szűklátókörűség! A kultúra nem betűrendszereken múlik, a nevek pedig voltaképpen egy gyökerűek e földrész minden égtáján. A sorrend, a használati mód és a helyesírás-leírásmód pedig nemzeti sajátság, hagyomány!

 

A kisebb lélekszámú uráli népek irodalmát nem lehet elválasztani írásbeliségük kialakulásától (ez többnyire a 18. századtól keltezhető), nem lehet elkülöníteni folklórjuktól, hagyományaiktól, és nem lehet leválasztani a számukra mintát és modellt adó klasszikus orosz irodalomtól, amely egyben a világirodalmat is közvetíti számukra, s végül – a legutóbbi időkben – a finnugor népek összetartozásának tudatától (Petőfi, a Kalevala és az észt kortárs szerzők jegyében).

A kisebb uráli népek írásbeliségéről szólva megjegyzendő, hogy például a komik számára már a 14. században megteremtettek (helybeli ortodox misszionáriusok) egy speciális ábécét (az ún. ABUR-t), amely azonban csak kevesek számára és rövid ideig volt használatban. A 18. század második harmadától a finnugor népek többségénél az orosz ábécé betűivel készültek az első helyi igényű, célú feljegyzések (szószedetek, listák, imák stb.). A Balti-tengerhez közeli finnugor népeknél és Karjalában viszont, nyilván az itt erősebb nyugati hatás következményeként a latin betűs írás kezdett terjedni. A kisebb uráli nyelvekkel foglalkozó nyugati tudósok (németek, svédek, magyarok, finnek) feljegyzéseiket, gyűjtéseiket latin betűkkel készítették. Ők persze (többnyire) a cirill írást is tudták olvasni, a helybeliek viszont sokáig nem (olykor ma sem!) boldogultak a latin betűkkel. A helyzetet egy ideig (főként a szovjet időkben) bonyolították az írásreformok, amikor egyik napról a másikra át kellett volna térni a cirillről a latinra (a kísérlet csődöt mondott), majd a gyors visszatérés a leegyszerűsített cirillre (elhagyva a korábban engedélyezett, nyelvenként szükséges kiegészítő jeleket). A képtelenségek csúcsának bizonyult Karjalában a cirillikába kényszerített finn nyelv, amely mára tragikomikus emlékké szelídült.

 

Az orosz nevek a nyugati finnugoroknál csak kisebb mértékben kerültek használatba, a keletieknél viszont, ahol az eredeti nemzetség- és ragadványnevek, illetve helyi névformák nem rögzültek írásban, az ortodox egyház és a hivatal rákényszerítette a lakosságra az orosz névadási formát és neveket (személynév + apai név + családnév orosz végződésekkel). Az anyakönyvekbe már csecsemőkorban bekerültek az orosz nevek, amelyeknek viselői sokszor felnőtt korukban sem tudtak oroszul, s pogány hitüket is őrizték (a pravoszláv látszat mellett). Egyébként a nyugati olvasókat gyakran és könnyen megtéveszti az -ov és az -in végződés. E morfémák előtt azonban nem ritkán eredeti uráli szó, sőt név található. Ilyen például a manysi költő, Sesztalov neve, amely a következőképp tagolható és értelmezhető: sesz = gyermek, -tal = -talan/telen (fosztóképző). A név jelentése tehát 'gyermektelen', amely a szibériai övezetben ún. óvónév. És még egy példa a komi író, Izjurov neve kapcsán. Az iz 'kő', a jur 'fej' jelentésű szó a komiban, a szerző családi neve ilyképp: Kőfejű. Sok hasonló példával lehetne szolgálni a nyenyec nevek világából, s még többel az oroszföldi mohamedán népek névtengeréből.

 

A húszas években számos kis uráli népnél nyelvújítási mozgalom indult a modern világ anyanyelven való kifejezhetősége, megszólaltathatósága érdekében. A szovjet hatóságok ezt a jelentős és hathatós kezdeményezést rövid időn belül csírájában elfojtották, és ebből már sejthető, milyen irányban és módon gazdagodtak a továbbiakban az említett nyelvek. A mozgalom keretében a személyneveket és formákat is nemzetiségükhöz próbálták igazítani a költők és írók. Így képezte a maga nevét az udmurt Gerd Kuzebaj és Asalcsi Oki. Gerdet kivégezték, Asalcsit hallgatásra kényszerítették, de a nevek a terror ellenére fennmaradtak, ma is élve élnek, s csak kevesen tudják, hogy Gerd orosz megnevezése Csajnyikov, Asalcsié pedig Veksina volt. A kitűnő mordvin poéta a kilencvenes évekig (haláláig) meg tudta őrizni maga választotta, 'dal' jelentésű Moro nevét (oroszok adta Oszipov neve csak lexikonokban lelhető fel). Legmesszebb talán a marik jutottak a nevek nemzetivé tételében, de szép vállalkozásuknak – Jezsov működésének tulajdoníthatóan – írmagja sem maradt.

A kétnyelvűség ügyét is differenciáltan kell megítélni. Vannak (s főként voltak), akik csak anyanyelvükön írnak, s oroszul legfeljebb beszélnek, jól-rosszul. Mások csupán beszélnek, értenek anyanyelvükön, de oroszul írnak. Egyesek valódi kétnyelvűek beszédben is, írásban is. Közülük említendő napjaink egyik tekintélyes, elismert alkotója, az erdei-nyenyec, rénszarvasait el nem hagyó, az olajkutak mérhetetlen kártevése ellen nyíltan tüntető Jurij Vella vers- és prózaíró. Az ő szavai jellemzik legpontosabban a kis (az egészen kicsiny!) uráli irodalmak s művelőik lehetőségeit: Jól tudom anyanyelvemet, de az nem elég gazdag gondolataim bensőleg igényelt kifejezéséhez, az oroszt alaposan ismerem, értem, de annyira nem, hogy identitásomból fakadó érzéseimet kellő árnyaltsággal megfogalmazhassam. (Az idézet nem szó szerinti, de hű. Esetleg utalhat a fentebb említett nyelvújítás elmaradásának az irodalmat is érintő következményeire, veszteségeire.)

 

A megszülető irodalmakban a folklór és a hagyományok jelenléte megkülönböztetett figyelmet érdemel. A folklórt a szaktudomány általában a kollektív emlékezet termékének, a hagyományokat egy adott közösség egykori, alkalmakhoz kötődő szokásrendszere variálódó továbbélésének tekinti. Mégis: az első tényleges folklórfeljegyzések az adatközlők nevéhez, dátumokhoz, helységekhez, tájakhoz kötődnek, a szokásleírások hasonlóképp. Ezek tehát voltaképp már rögzített szövegek, a közlők pedig valamiként kanonizálódó személyek (többnyire anélkül, hogy erről tényleges tudomásuk lett volna korábban, mert újabban már sejtenek valamit közreműködésük értékéről). Tulajdonképpen az ő gyermekeikből, környezetük tagjaiból nő, fejlődik ki a kis uráli népek első költő – író – tudós – előadó nemzedéke, amely a szülők, nagyszülők dalaival, meséivel, emlékeivel feltöltve hozza világra népe szépirodalmát, műköltészetét. Szinte mindegyiküknél ez a születés, a létrejövés titka, illetve folyamata az udmurt Grigorij Verescsagintól a hanti Jeremej Ajpinig. Még mostanában sem ritka az adatközlő és a publikáló költő egybeesése, azonossága, szinte szétválaszthatatlansága, lásd például a nyenyec Ljubov Nyenyang lenyűgöző életművét. Ezekhez és a vérré vált alapokhoz kapcsolódik előbb az orosz klasszika (de: Puskintól is inkább a mesék és nem az Anyegin), majd a szovjet-orosz élgárda (innen is inkább Jeszenyin, természetszeretetével, Majakovszkij, lépcsőzetes versformáival és Gorkij, főként „Az anya” világszemléletével; de nem Blok, Ahmatova vagy Bulgakov. Egyébként: honnan is kerülhettek volna az utóbb említettek, a művelt orosz értelmiség számára is alig elérhető szerzők a Szura vagy az Irtis partjára, ahol akkoriban nem megérteni, de elolvasni is alig tudták volna szövegeiket?

 

Mindenesetre megteremtődött a kisebb uráli népek írásbelisége, hosszú vajúdás után irodalma is, de ezek az eredmények – mint fentebb is említődött – nem tekinthetők, tárgyalhatók együtt sematikus egységben sem a finnugor nyelvészet rokonsági formulájában, sem a közelmúlt szovjet irodalomtudománya földrajzi-adminisztratív kategóriáiban. Tagadhatatlan azonban, hogy sem az egyik, sem a másik klasszifikáció megoldásai nem hagyhatók figyelmen kívül. Tény: a számba vehető mintegy húsz kis uráli nép (nemzetiség) – a „mintegy”-re alább következik magyarázat – a nyelvek rokonsági foka szempontjából több csoportba sorolható, lakóhelye és adminisztratív-politikai helyzete szerint is külön osztályokba helyezhető. E népek történetének, műveltségének, jelentőségének differenciái, eredményeinek eltérései is indokolják elválasztásukat, s a sorsuk egészében feltalálható jellegzetes egyezések (ezek főként az orosz-oroszosítás-oroszosodás szótriászban fejezhetők ki) ellenére önálló, egyenkint történő bemutatásukat vagy bármilyen rövid jellemzésüket is.

 

Kapcsolódik a mondottakhoz az a nem új megállapítás is, hogy ezek az irodalmak periodizálhatók. De nem a régi, szovjet módon! (E szerint: 1917 előtt semmi sem volt, ami irodalom, ha mégis mutatkozott valami, az reakciósnak nyilvánítódott; ami viszont lett, ami jó, pozitív és esetleg szép, az mind „október gyermeke”).

Rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy az irodalmak fejlettségét, előzményeit, kapcsolatait, belső tagoltságát s teljesítményét tekintve jelentősek a különbségek a baltikumi, a Volga–Káma környéki és a szibériai irodalmak között korszakolásukat illetően is. Karjalát más időszemlélettel kell tekintenünk, mint a kelet-európai régiót, amelynek 1770-től 2000-ig jól tagolhatók a szakaszai, s benne 1917, míg az Urálon túliaknál megint más az idők felfogása, ide például jelentős késéssel érkezett el a „szocializmus”, utóbb viszont – e terület olaj- és ásványkincseinek köszönhetően – ugyancsak felgyorsult a kétes értékű modernizáció.

 

A kis uráli népek kutatója munkája során nem kevés nehézséggel szembesül. Kezdetben ilyen volt a források hiánya, illetve elérhetetlensége, újabban – s ez szinte hihetetlen! – hasonlóan nagy gond a friss kiadványok sokasága. Emezekhez csak nagy késedelemmel és töredékesen lehet hozzáférni, gyakran csak címek láthatók, a példányszámok kétségbeejtően szerények (akad 50 és 100 példányos kiadvány), s roppant nehezen ellenőrizhetők az adatok. A szakemberek száma örvendetesen megnőtt, de alig ismerik egymást, nehéz személyes kapcsolatot létesíteni a kollégák között, többségük (s ez jó!) már nem központi nagyvárosokban él, hanem olykor eldugott kis településeken. És kerüljön szóba még egy, újabb keletű nehézség. Korábban nem jelentett hibát, sőt természetes, magától értetődő ténynek számított például mordvin vagy karjalai irodalomról szólni, nyilatkozni, írni. Újabban viszont elfogadhatatlan, mert a mondott népek, nyelvek, irodalmak voltaképp nem léteznek (a hagyományos megjelöléssel), nem képeznek egységet, több részre tagolódnak. De más népeknél sem olyan egyszerű a helyzet megítélése, mint amilyennek akár két vagy három évtizede látszott. Hogy fest tehát mostanában, napjainkban a kisebb uráli irodalmak együttese csoportokba sorolva (római számmal), illetve egyenként (arab számmal) jelezve? A jellemzés csak roppant tömör formában, szűkszavúan lehetséges korszakolás, felsorolás, szerzők bemutatása, művek elemzése nélkül. Ilyképp:

 

 

I. Balti tömb

 

1. lapp

Miként a lapp etnogenezis, a történelem, a nyelv tagolása is gondot okoz. Egységes írásbeliséget is lehetetlen megteremteni számukra, és nem is igénylik. Irodalmuk – a nyelvészeti felosztással szemben – lakóterületük alapján is szemlélhető. A finnországi és az oroszországi lappok teljesítménye hozzáférhetőbb, mint a norvégiai és svédországi kiadványok. Mindenképp számon tartandó a norvég, a svéd, a finn és az orosz nyelven is megszólaló lapp irodalom. Ugyanakkor a szakemberek számára is alig ismertnek mondható az oroszföldi lappok teljesítménye. Elérhetőségére mindenképp törekedni kell, mert a szakirodalom hivatkozásai figyelemre méltók.

 

2. karjalai

A karjalai irodalomról kiderült, hogy voltaképp nem emigráns finnek, valamely helyi nyelvjárást beszélők (pl. a lűdök), illetve betelepült oroszok, hanem lényegében inkeri (lásd alább) költők és írók hozták létre. De külön-külön vagy együtt mindenképp tanulmányozandó.

 

3. vepsze

A vepszék 1990-ig népként is fogyni látszottak, írásbeliségük múltba merült. Azóta viszont a lakosság lélekszáma megnőtt, és már létező írásbelisége bázisán valódi irodalom teremtődött költőkkel, írókkal – anyanyelven.

 

4. lív

A bizonyosnak vélelmezett teljes elmúlás nem következett be, az életben maradásnak, tartásnak több biztató jele mutatkozik.

 

5-6. inkeri finn és izsór

A két – egymáshoz igen közelálló, de nem összetévesztendő vagy azonosnak vélt – közösség irodalmának ügye alighanem Karjalában és Finnországban dől el, várhatóan békességben, megegyezéssel.

 

7. vót

Feltételezhető, hogy ez az a kis uráli nép, amelynek létéről, nyelvéről, írásbeliségéről már csak múlt időben lehet szólni. Paul Ariste műveiben élnek tovább dátumokkal és adatokkal az ének- és mesemondók.

 

 

II. Volga–Káma vidékiek

 

1. mordvin

A lélekszámban sorrendben a harmadik uráli nép megmaradása és jövője igen kétséges. A „mordvin” megnevezés, az összetartozás tudata egyre vitatottabb, az erzák és a moksák elkülönülése a politikában és a tudományban is mind nyilvánvalóbb és élesebb. Hiábavaló igyekezetnek tűnik a külföldi mordvinisták ésszerűnek hitt egységesítő törekvése, a belső elkülönülés folytatódik. A mindmostanáig egységesnek vélt és ilyképp kutatott mordvin irodalom napjainkra erzára és moksára tagolódott, együttes vizsgálatuk aligha megoldható feladat. Irodalmuk orosz nyelvű vonulatának még nehezebb helyet találni.

 

2. mari

A valaha legerősebb, legszínesebb uráli irodalmak egyike az utóbbi két évtizedben elhalványult, összezsugorodott. A süllyedés a helyi tudományos teljesítményben is érzékelhető. Nehezen észlelhető már a nemes vetélkedés a mezei és a hegyi, valamint a keleti marik között, stimuláló hatása gyengült. Úgy gondolható, hogy a számos, vezetésre termett író, költő, tudós korai halála, illetve visszavonulása meggyengítette az értelmiséget, a kezdeményező kedvet. A köztársaság általános szegénysége és a vezető orosz erők intoleranciája válságot idéz elő a mari irodalmi életben. Aggasztó a könyvkiadás helyzete, csekély a nemzeti nyelvű kiadványok száma.

 

3. komi

Az írásbeliség és az irodalom gazdag múltja, a komi nép közismert életrevalósága a legnehezebb időkben is megoldást hozott. Talán most is, amikor váratlan és komoly veszteségek sora ritkította meg az irodalom és a tudomány köreit. Jelentős és sikeres (olykor nemzetközi) rendezvényeik, kitűnő és színvonalas kiadványaik (például a Komi Enciklopédia), folyóirataik, antológiáik fennmaradásuk komoly biztosítékai.

 

4. komi-permják

A beavatottak tudják, hogy Kudimkar, a komi-permják körzet fővárosa voltaképp Sziktivkar testvér-, de inkább fiókvárosa volt, hogy a permják irodalom és tudomány elszakíthatatlan szálakkal kötődött a komihoz, amelynek voltaképp szerves tartozéka volt 2004ig. (Ekkor megszűnt a Komi-Permják Autonóm Körzet. Mégis őriz és felmutat valamely, olykor imponáló, érdekes különállást, bár lehet, hogy ez csak az ikreket szétválasztó orosz hatalomnak szól. Így viszont legalább két helyen is lehetett fejleszteni a komi kultúrát, amely talán az egész „kis uráli közösségben” a legerősebb, és biztos lábakon állt – ezideig.

 

5. udmurt

Csoportja markáns, erős, konzervatívnak (a szó jó és rossz értelmében egyaránt) is mondott tagja, 1767-től keltezhető írásbeliséggel, a 19. század végén kialakuló irodalommal. Nyelvi és etnokulturális megosztottsága nem jelentős. Mégis feszítő erejűnek bizonyult és bizonyul ma is az a szembenállás, amely a hagyományos nemzeti érdekekre és az idők szavára figyelők csoportjai (mindkét oldalon udmurtokról van szó!) között érzékelhető. Nyelvről, történelemről, hagyományokról, kötődésekről, kapcsolatokról, illetve ezek ellentétes értelmezéséről folyik a vita. A gyökerek valahol a múltban keresendők: a pogányság őrzésében szemben az ortodox egyházzal, majd a nemzeti identitás hangsúlyozásában a szovjet törekvések ellenében. Nem lehet itt kétséges a győztes, s felmérhetetlen a valódi udmurt kultúra vesztesége. Az udmurt irodalom és a tudomány azonban még így is erősnek, fejlődőképesnek bizonyult, s hullámvölgyeiből kikerülve imponáló teljesítményekkel (Udmurt enciklopédia, magyar költészeti antológia, Kalevala-részletfordítás) igazolja életrevalóságát.

 

 

III. Szibériaiak

 

a) (obi-ugorok)

 

l. manysi

Az uráli nyelvcsaládon belüli ugor-ág egyik alcsoportja az obi-ugor, melynek egyik tagja a manysi. Hatalmas területen, legközelebbi rokonaival, a hantikkal olykor keverten élő, lélekszámban már a tízezret sem elérő nép. Máig őrzött, hagyományos, bámulatosan gazdag folklórjából arculata jól megismerhető, a közösség egésze azonban az utóbbi évtizedekben hovatartozása tudatában, szülőföldjén és múltjában való tájékozottságában aggasztóan megrendült. Mindez főként olajban gazdag lakóterülete vonzó hatásának tragikus következménye. (Több tízezernyi-százezernyi? betelepülő, lelkiismeretlen szerencselovag, kalandor, bűnöző felbukkanása – hasonlóan az egykori amerikai aranyásók inváziójához –, plusz a „civilizációs áldások”: hektoliterek ezreiben ömlő vodka, lerohadt, szanaszét hagyott traktorok, olajkutak s egyéb „javak” tízezrei, hirtelen összedobott bádogvárosok, lakhatatlan betonrengetegek stb. stb.) Az anyanyelvet jól ismerők és beszélők aránya a szakértők szerint az elmúlt húsz esztendőben alig éri el a fél ezret (!), s köztük is kevés a negyven évnél fiatalabb. A mintegy 80–60 esztendős manysi nyelvű irodalom elférne egyetlen nem túl testes kötetben, orosz nyelven viszont meglepően gazdag. Ezt az eredményt semmiképp sem helyes le- vagy alábecsülni, az orosz szöveg is jól, hitelesen tükrözi a különleges északi világot, az alkotók lelkületét, felmenőiktől őrzött emlékeit.

 

2. hanti

A hanti nép lélekszáma több mint kétszerese legközelebbi rokonaiénak. Történelme, műveltsége, életmódja úgyszólván minden mozzanatában egyezik a manysiéval, de annál némiképp konzervatívabb, ugyanakkor magabiztosabb és életképesebb közösség. Talán szerencséjére jóval tagoltabb is: égtájanként, sőt lakóterületének folyói szerint is csoportosítható nyelvjárásokra, nemzetségekre. Mindebből következően nem csekélyek a belső különbségek, s ezért például meddő kísérlet minden próbálkozás egységes irodalmi nyelvet formálni mindannyiuk számára. Anyanyelvüket viszont tudatosabban őrzik, a vadász-, halász- és legelőterületükre bezúduló olaj- és egyéb környezetromboló és -rabló cégek roppant nyomásának némiképp ellenállva néhány intézményt is létrehoztak hagyományaik megmentésére (részben magyar segítséggel, Schmidt Éva [1948–2002] életét is feláldozó szervező-nevelő munkájával). 80–60 éves anyanyelvű irodalmuk a mondott okok miatt is szerény. Lényegesen gazdagabb, és ismertebb az orosz nyelvű vonulat, amelynek esztétikai értéke is kétségbevonhatatlan, s amely nélkül aligha lehetne megismerni a közelmúlt és a jelen hanti világát.

 

 

b) (szamojédok)

 

3. nyenyec

A szibériai uráli népek legerősebb, fejlődő tagja. A harmincezren felüli közösség rendkívül széttagolt, több adminisztratív-közigazgatási körzetben él, de a nyenyec mivolt tudatát (nyelvben és hagyományokban) mindenütt őrzik. Főként réntartásukról nevezetesek, de Észak zord területein mindenütt feltalálják magukat. Történelmük során nem kevésszer szálltak szembe az orosz, sőt a szovjet hatóságokkal, s noha mindig okkal, jogosan; megmozdulásaikat következetesen lázadásnak, reakciós zendülésnek, neves vezéreiket pedig banditáknak vagy ellenforradalmároknak nyilvánították. Írástudó már a 20. század elején akadt soraikban, írásbeliségük és irodalmuk az 1920-as évektől folyamatosan létezőnek mondható, s nemzedékenként van legalább egy (olykor több) rangos alkotójuk. A nyelvjárási megosztottság itt is gondot jelent, s mivel földrajzilag is nagy távolságban él egymástól számos szerzőjük, nem is alakulhatott ki egységesnek mondható szépirodalmuk. Egyébként lehet, hogy ilyenre még nem is gondoltak az érintettek. Noha jelentős a nyenyecül megjelenő kiadványok száma, az orosz nyelv mégis domináns. Az utóbbi idők leglényegesebb műveit (főként a prózát) szerzőik – szinte magától értetődő módon – oroszul írták.

 

4. szölkup

A szovjet korszakban ún. „írásbeliség nélkülinek” mondott kicsiny, déli szamojéd nép. Az idézőjelben szereplő jelző nem igaz, hiszen a szakirodalom többször említi a nyelvükön 1873-ban kiadott, Grigorovszkij által összeállított ábécét, s újabb ábécés könyv készült nyelvükön 1953-ban is. Létezik tehát valamelyes írásbeliségük, folklórjukból sem csupán régi, klasszikusnak is mondott szövegek, hanem új gyűjtések is napvilágot láttak (az adatközlők adataival). Nyomokban, kísérletekben az irodalom kezdeteire is felfigyelhetünk.

 

5-6. enyec–nganaszan

E két, szintén szamojéd nép részére a szakirodalom bizonysága szerint kísérlet sem történt ábécé létesítésére. Ugyanakkor mindkét nép hagyományai és nyelve révén kincsesbányája a tudománynak, a nyelvészek, a folkloristák, a néprajzosok fáradhatatlanul és eredményesen dolgoznak tragikus gyorsasággal fogyatkozó csekély köreikben az uráli nyelvcsalád talán legmostohább, hideg, kopár, sötét, kegyetlen lakóterületein. Talán mégsem teljesen hiábavaló a reménykedés, hogy létük végsőnek látszó pillanataiban is támadhat köztük érdeklődő, tanulásra vágyó személy, aki esetleg meg is szólal anyanyelvén.

 

vvv

 

Ezt a rövid számbavételt követően (amelyben a nyelvcsaládot illető, föntebb leírt húszas számot a többször említett megosztottság akár növelheti) feltehető a kérdés: mikor, hol és kik figyeltek fel ezekre az irodalmakra, vagy „fedezték fel” őket? Hogyan váltak kutathatóvá, honnan szerezhetők be a források, a művek, hogy alakult a kezdetektől napjainkig a velük foglalkozó, őket együtt szemlélő tudomány, illetve az őket fokozatosan egybefogó irodalmi élet?

 

A válasz nem nehéz, de összetett, s részletezés esetén túlságosan terjedelmesnek bizonyulna. Tény és való, hogy az irodalomtudomány több más diszciplína társaságában (régészet, néprajz, folklorisztika, történelem) a finnugor–uráli nyelvtudományból nőtt ki, s attól társaival együtt elszakíthatatlan. A nyelvek közös eredetéből, rokonságából indul ki valamennyi kutatás, s ez az egyetlen támadhatatlan érv, indok az uráli jelenségek együttes tárgyalásához, amelyet csak kiegészít a szomszédság (az area), a tipológiai egyezés, majd az összetartozás fiatal (mindössze 250 éves) tudata.

 

A folklórban gyanítható esetleges összetartozásra már Reguly és Castrén is felfigyelt, és H. Paasonen később már együtt szemlélte a keleti finnugor népek költészetét. Írásbeliségük kezdeteit Y. Wichmann és Fokos-Fuchs jelezte a huszadik század elején, összefoglalóan Bán Aladár 1911-ben, majd részletesebben az észt J. Mark 1925-ben. Voltaképp Mark tekinthető a kis finnugor irodalmak kutatása megteremtőjének. Ezután megszaporodnak az adatok, s egyben meg is nehezedik közöttük a tájékozódás. Hivatalosan is színre lép a szovjet finnugrisztika (Leningrád, 1925), s ismert okokból egyre inkább elkülönül a nyugati tudományosságtól. A Szovjetunióban a harmincas évek elején megszervezik a helyi tudományos intézményeket is, amelyekben megindul az adott nemzetiségek kutatása – saját erőkkel. Ekkor már virágjukban vannak, de legalább bimbójukban a kis uráli irodalmak, s recenziókban, cikkekben születőben az irodalomkutatás is. A nyugati (voltaképp a magyar, a finn és az észt) finnugrisztika minderről viszonylag keveset tud (önhibáján kívül!). Az ilyen módon erősen megosztott szakma integrációja előbb szűkebb, majd nemzetközi szinten csak a háborút követően kezdődött. Előbb a Szovjetunióban, ahol 1947 és 1987 között 17 helybeli „össz-finnugor” konferenciát tartottak a komplexitás jegyében, különböző színhelyeken. Utóbb, magyar és finn kezdeményezésre, a szovjet illetékesek egyetértésével 1960-tól 2005-ig ötévente tíz Nemzetközi Finnugor Kongresszust szerveztek – kezdve Budapesttel – egyre több résztvevővel, egyre több országból, s szintén a multidiszciplinaritás jegyében.

 

A kis uráli népek irodalmának kutatása – érthető módon – főként a Szovjetunióban lendült fel, ahol az ötvenes évek közepén már önálló monográfiák értékelték, mutatták be a felnövekvő literatúrákat. A hetvenes évek elején, központi akaratra és irányítással hat terjedelmes kötet mutatta be együttesen, párhuzamosan a „soknemzetiségű szovjet irodalmakat”, köztük az uráliakat is. De nem nyelvrokonsági, hanem areális, fejlettségi szint alapján. Ez az eljárás – ott és akkor – tökéletesen érthető, nem helyteleníthető! A kis uráli irodalmak együttes bemutatására, emlegetésére, hosszú szünet után először az észt J. Mägiste és Képes Géza (1958-ban), majd 1960-ban, az I. Nemzetközi Finnugor Kongresszuson Domokos Péter vállalkozott. Voltaképp ekkor született meg az összehasonlító finnugor–uráli irodalomtudomány.

 

1960 után aligha követhetők s nehezen rendszerezhetők a kis uráli irodalmakkal kapcsolatos események, eredmények. Maguk az egyes irodalmak is – méretükhöz, korábban elért szintjükhöz képest – az elkövetkező négy évtizedben rohamosan terebélyesednek, színesednek, kapcsolataik is sokasodnak. Markánsan erősödik a velük foglalkozó szakirodalom. Normalizálódik nemzeti öntudatuk, lassan számba vehető és megismerhető közeli és távolabbi múltjuk, amelyben 1917 már csak egyike a fontos dátumoknak. Klasszikusaikat (ilyen például a komi Ivan Kuratov és az udmurt Gerd Kuzebaj) méltó köntösben, a teljesség szándékával, filológiai pontosságra törekedve többször is kiadják saját nyelvükön és jó orosz fordításban is. Tudományos ülésszakokat is szerveznek életművük értékelésére, s e célból tanulmánykötetek, monográfiák is napvilágot látnak. A kortárs „klasszikusok” pedig már nagyon is tudatában vannak egzotikusságukban is rejlő jelentőségüknek, lásd például a manysi Juvan Sesztalov hat kötetes életműkiadását. Mindezt nem ellenzi, inkább támogatja a helyi (olykor a központi) politikai vezetés is. Bölcsen teszi. Bár mindegyik kis uráli népnél így tenné!

 

De kiléptek a világba is a kis uráli irodalmak. A hetvenes, nyolcvanas években főleg a magyar, a kilencvenes években a finn, majd az észt könyvkiadás népszerűsítette és terjesztette a nyelvrokon irodalmakat, több jelentős tudományos munkában is vállalták bemutatásukat, értékelésüket. Nem lényegtelen, hogy egyetemi tankönyvekben, lexikonokban is helyet kaptak. Egyes uráli népek írói s műveik átlépték már a nyelvrokonság határait is, Japánban, az Egyesült Államokban, Kanadában is feltűntek és megszólaltak, kitűnő angol, francia, német kutatók figyelmét keltették fel. Nagyon aktív és eredményes a lappok kulturális mozgalma, akik oroszföldi rokonaiktól függetlenül növelik hírüket szerte a világban. De már egymásra is rátaláltak.

 

Fél évszázaddal ezelőtt még lehetséges volt néhány oldalas cikkben, tanulmányban ismertetni valamely kisebb uráli nép irodalmát (részben azért, mert még igen kevés információ állt a kutató rendelkezésére). Ez most már a fentebb kifejtettekből következően is lehetetlen. A friss oroszföldi központi és helyi kiadványok tömege, számos kitűnő lap, folyóirat, bibliográfia, alkalmi kiadvány, monográfia, illetve ezek általunk elért töredékének átlapozása bizonyítja, hogy az információk mennyiségben és minőségben is szétfeszítik a régi kereteket. Álljon itt néhány bizonyíték: a kiváló moszkvai filológus, publicista, V. Ogrizko két vastag kötetben közreadott, Szibéria nemzetiségi szerzőit bemutató vállalkozása (Moszkva 1998, 1999) önmagában véve is impozáns, de egyben a következőket igazolja: Budapesten (vagy Helsinkiben, Bécsben, Hamburgban stb.) csekély hányada sem érhető és olvasható el mindannak, ami e téma kapcsán nélkülözhetetlen, de ami csak Moszkva, illetve az oroszföld távoli kis városainak könyvtáraiban, kézirattáraiban és magángyűjteményeiben lelhető fel. Mindezt számokkal, tényekkel is alátámaszthatom. Az elmúlt negyven évben többször is írtam a kisebb uráli irodalmakról, illetve egyes szerzőikről (kisebb-nagyobb cikket, esszét, tanulmányt – több nyelven). Úgy véltem, viszonylag jól ismerem legtöbbjüket (a nyugati-lappok kivételével), sok forrásban mélyedtem el, rengeteget leveleztem, ahol lehetett, érdeklődtem, de gyakran így is csak pusztán neveket tudtam földeríteni. S most már egyre több hiányt látok munkáimban. Példaként: 10 nyenyec szerzőt tárgyalok röviden a Világirodalmi Lexikonban (19 kötete 1970 és 1996 között jelent meg), s mellettük tudomásom volt még 5-6 további szerzőről. Ogrizko említett munkájában viszont 40 személyt mutat be, műveiket is felsorolva. Hasonló a helyzet a hantikkal is, náluk is csak tíz szerzőről szólok, Ogrizko viszont egy még frissebb munkájában (2002-es keletűben) 52 személyt tárgyal. De nem vigasztalóbb a kép az általam komolyan tanulmányozott komi irodalommal kapcsolatban sem. A fenti lexikonban 34 főt tárgyalok, miközben a komi írókat felsoroló-ismertető legújabb két kötetes mű (1996, 2001) 160 tollforgatót prezentál (műveik felsorolásával). Végül egy még jellemzőbb, elgondolkodtató adalék: két nevet említettem (s további kettőt ismertem) a halódónak vélt, gondolt lív irodalomból. Nemrégiben került a kezembe egy 1998-ban közreadott lív–lett nyelvű lírai antológia 20(!) névvel s a versekkel.

 

Mi történt, mi történhetett? A patakból folyó lett, vagy eleve is folyó volt, csak én véltem, néztem – most is – pataknak, erecskének? Az ügyhöz csak annyit fűzök hozzá, mintegy mentségként is, hogy a jóval nagyobb lélekszámú irodalmi képviseletekből is csak egy lényegesen kisebb csapat reprezentálja voltaképp nemzete-nemzetisége fölött, az átlagszintet meghaladóan a maga közösségét a világirodalomban. E tekintetben az én sokkal szűkösebb választékom egészében véve maradandónak mondható, de nagyon örülök a gazdagodásnak, szeretem a meglepetéseket, a váratlan felfedezéseket, és készséggel elismerem tévedéseimet, helytelen megítéléseimet. A neveket és a kiemelkedőnek tartott szereplőket illetően: a fentebb már szóba kerültek mellé odasorolnám még a hanti J. Ajpint, a nyenyec A. Nyerkagit, a komi K. Zsakovot, a mari Sz. Csavajnt és V. Kolumbot, a mordvin K. Abramovot. Nagyon fontos, sőt döntő fontosságú, hogy a „kis uráli irodalmak válogatottja” a vártnál lényegesen nagyobb választékból áll össze, s e csapat minden bizonnyal bővíthető.

 

Az áttekintés végén feltétlenül megemlítendő az uráli nyelvű írók egymásra találásának ténye. 2004-ben immár nyolcadik konferenciájukat tartották (ezúttal Hanti-Manszijszkban), s mindegyik találkozón jelen voltak a „nagy” uráli irodalmak képviselői is. Nos e nagyok különféle intézményei, kiadói a jövőben komolyabb, felelősségteljesebb figyelemmel fordulhatnának rokonaik felé (különösképp a magyarok!), s egyebek mellett szorgalmazhatnák nemzetközi elismerésüket s felvételüket a jelentős európai és világszervezetekbe. A fentebbiekben többször is elmarasztalt, de több vonatkozásban pozitívan említett orosz hatóságoknak, hatalomnak is bőven akadna tennivalója a nemzetiségi kérdések kezelésében, intézésében. Egészen bizonyos, hogy Oroszországra sokkal nagyobb elismeréssel, megbecsüléssel tekintene a világ, ha kicsiny nemzetiségeit inkább felemelné, segítené identitásuk megőrzésében. Ez semmit nem vonna le vitathatatlan nagyságából, erejéből, óriási kultúrájának jelentőségéből. Nyelve sem szorulna vissza, hiszen azt mindenképpen ismernie kell minden állampolgárának. Ha maga mellé emelné a nemzetiségeket, árnyaltabb, színesebb lenne a róla alkotott kép is. Ezt a tényt a központban régebben és többek is felismerték, nem véletlenül még a Szovjet Írószövetség kezdeményezte a finnugor írók összehívását és tanácskozását – nem akármikor: 1989-ben. A célok eléréséhez azonban át kellene varázsolni a helyi kiskirályokat, a szinte a cári időkből itt maradni látszó aktuális kormányzókat, akik többnyire oroszok, sohasem tudták és tudják az irányított nép nyelvét, nem ismerik kultúráját, sőt azt, kevés kivételtől eltekintve el is nyomják. Nem hagyható említés nélkül, hogy a korábbi Finnugor Írókonferenciákat a legmagasabb szinten – legtöbbször jelenlétükkel is – üdvözölték, kitüntették a legmagasabb közjogi méltóságok (Finnországban, Magyarországon, Észtországban, a Komi Köztársaságban). Ők felismerték e rendezvények jelentőségét. Más vezetők viszont folyamatosan támadják a finnugor témákkal foglalkozó helyi lapokat, állandóan beszüntetéssel fenyegetve azokat. A kis uráli népek jövőjét, anyanyelvük és irodalmuk fennmaradását és fejlődését ezek a tények nagy mértékben befolyásolják, ezért sem maradhattak említés nélkül még ebben a dolgozatban sem.

 

 

(Domokos Péter)