Az rtf-változat letölthető innen

Számi (lapp) irodalom

A lappok irodalma jelentős előzmények után csak a huszadik században bontakozott ki, de egységes, minden lapp számára érthető és elérhető irodalommá évtizedek elmúltával sem formálódott. Ennek legfőbb oka a lapp nép közismert adminisztratív és nyelvjárási tagoltsága. Mivel az államhatárok és a nyelvjárási határok nem esnek egybe, s a különféle lapp közösségek között a fluktuáció hosszú időn át szinte törvényszerű volt, nem könnyű feladat a lapp irodalmi élet jelenségeinek rendszerezése. A mondottakból következik, hogy a lapp kultúráról – s különösképp az irodalomról – ez ideig nem készült a teljesség igényével írt összefoglaló monográfia. Az eddig közreadott lapp irodalmi antológiák is csak részterületek bemutatására vállalkoztak, hasonlóképpen az irodalomtörténeti tanulmányok is.

A már említett „előzmények” 396 önálló lapp nyelvű kiadványt jelentenek, amelyeket 1619 és 1899 között adtak ki. A szinte kivétel nélkül egyházi, hivatalos és tanügyi kiadvány, illetve évkönyv elkészítésében, fordításában jórészt a lapp származású lelkészek és tanítók működtek közre. Közülük került ki az eredeti lapp nyelvű szépirodalom megteremtőjének tartott Olaus Sirma (1660−1719) is, akinek két svéd-lapp nyelven lejegyzett versét Johannes Schefferus 1673-ban kiadott „Lapponia” című könyve őrizte meg az utókornak. E két lírai költemény a lapp irodalom legfontosabb hozzájárulása a világirodalomhoz. Helyet kaptak ugyanis Herder nevezetes dalgyűjteményében, s nyomot hagytak Goethe, Kleist és Longfellow költészetén is.

A lapp irodalom úttörői között szokás számon tartani Anders Fjellner (1795−1876) svéd-lapp lelkészt is, aki sok tudományos vitára okot adó, a Kalevala ihlette epikus énekeit 1874-ben mondta tollba Otto Donnernek.

Az önálló lapp nyelvű szépirodalom tényleges színrelépését a huszadik század tízes éveitől számíthatjuk. Annál is jelentősebb ez a nyitány, mert nem egyetlen személy önmagában álló művéhez kötődik. Többé-kevésbé egy időben hívja fel a figyelmet magára a Svédországban élő Johan Turi (1854−1936), a norvégiai Anders Larsen (1870−1949), illetve Isak Saba (1875−1921) és a finnországi Pedar Jalvi (1888−1916).

J. Turi műve: „Az elbeszélés a lappokról” (Muittalus samid birra. 1910) megjelenése idején irodalmi szenzációnak számított. Az első kétnyelvű (lapp–dán) kiadást 1912-ben német, 1917-ben svéd, 1931-ben angol nyelvű kiadások követték, s Turi könyve tulajdonképpen máig a lapp irodalom legismertebb alkotásának számít. Turi valójában csekély iskolázottságú, de valódi írói tehetséggel megáldott művész volt. Napjaink dokumentumirodalmának egyik ősét alkotta meg az egyéniségével hitelesített történeti, szociológiai, néprajzi, helyenként művészi allegóriákkal színesített emlékezéseiben.

A. Larsen 1904 és 1911 között lapp nyelvű újságot szerkesztett és adott ki, s 1912-ben publikálta „Napkelte” (Baeivve-Alggo) című népies hangvételű, romantikus kisregényét. 1906-ban ő nyomtatta ki honfitársa, I. Saba híres versét, „A lapp törzsek dalá”-t (Sámi-saga lavla), amelyet azóta a lappok „nemzeti dalaként” emlegetnek.

P. Jalvi népe felemelését célzó szép terveiből csak keveset tudott valóra váltani. „Hópelyhek” (Muottacalmit) címen 1915-ben közreadott kis kötetkéjét – néhány verssel, köztük a kötetnek címet adóval s népe életének érdekes színfoltjait megvillantó, komor hangvételű elbeszélésekkel – a lapp irodalom klasszikus alkotásai közé sorolják.

A biztató kezdet nem maradt folytatás nélkül, s ha nem folyamatosan, sőt hosszabb szünetekkel, a lapp irodalom a következő évtizedekben is hallatott magáról. Fórumaként elsősorban a lapp nyelvű újságok szolgálnak, amelyek közül a legismertebbek az 1898-ban Norvégiában alapított „Sarkcsillag” (Nuorttanaste), az 1904-ben Svédországban alapított „A lapp nép” (Samefolket) és a Finnországban 1934-ben megindított „A lapp” (Sabmelas). A lapp nyelvű irodalom fejlődésének kedvezett a lapp nyelvű tankönyvek és olvasókönyvek tervszerű kiadása és növekvő száma, valamint több, a lappok érdekében életre hívott egyesület, társaság kiadói tevékenysége is. Itt kell megemlíteni, hogy a harmincas években – csekély eredménnyel – a Szovjetunióban élő lappok számára is megpróbáltak írásbeliséget teremteni.

A lapp nyelvű irodalom újabb fellendülése a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején következik be. 1937-ben hagyja el a nyomdát a norvégiai Anta Pirak (1873−1951) „A pásztorkodó lappok élete” (Jahtee saamee viessom), 1938-ben lát napvilágot a képzőművésznek is elsőrangú svédországi Nils Nilsson Skum (1872−1951) saját maga illusztrálta „Lapp falu” (Same Sita) című műve, s 1940-ben adja közre a finnországi Aslak Guttorm „A feltámadt forgószél” (Koccam spalli) című kis kötetét. A. Pirak és N. Skum J. Turi nyomait követi a mindennapi lapp életet realisztikus aprósággal megrajzoló elbeszélő műveiben, A. Guttorm 10 versével és 6 elbeszélésével a P. Jalvi teremtette hagyományok folytatója, írásait műgond és igényesség jellemzik.

A háború, majd a háborút követő évek pauzája után erőteljesebbé, lendületesebbé, nevekben és művekben is gazdagabbá, változatosabbá válik a lapp irodalom. Az újabb költő- és írónemzedék fellépése nem választható el az utóbbi időkben egyre erősödő lapp nemzeti mozgalomtól, amely a lappok lakta terület, a lapp nyelv, kultúra, hagyományok, a lapp nemzetiségi jogok védelmében bontakozott ki. E legújabb periódus egyik hangadója a Finnországban tevékenykedő Nils Aslak Valkeapää (sz. 1943), aki finn nyelvű pamfletjeivel „Üdvözlet Lappföldről” (Terveisia Lapista 1971), s két anyanyelvén kiadott verseskötetével („Tavaszi éjszakák, fényesek” = Gida ijat cuov’ gadat 1974; „Énekelj, csiripelj kicsiny madár” = Lávlomvizar biello – cizas 1976) költő elődeinél feltétlenül harcosabb egyéniségnek mutatkozik. Tehetséges és egyéni hangvételű az első lapp költőnő, Kirsti Paltto (sz. 1974), aki „A lappok” (Saamelaiset 1973) című finn nyelven írt, kesernyés hangulatú esszékötetével, „Lánykérés” (Scagnu 1971) címen anyanyelvén publikált elbeszéléskötetével, filozofikus színezetű, olykor keserű és lázadó verseivel a harcos lapp irodalom másik jelentős képviselője. Filológiai tevékenységével, szótáraival, antológiaszerű olvasókönyvével (Lohkamusakl 1972) s 1976-ban kiadott „Háziszőtes-avatók” (Kaggesciekcik) című verseskötetével a mérsékletet és a lapp törekvések összefogásának igényét fogalmazza meg az ugyancsak finnországi Pekka Lukkari (sz. 1918).

Fiatalabb finnországi költőtársaihoz hasonló szomorúsággal, de rezignáltabban s nagy költői érzékenységgel fogalmazza meg két szép kötetében is. („A költő” = Dikter 1970; „Nyelv – nyelv” = Giela giela 1974) a lappok sorsával és jövőjével kapcsolatos félelmeit a svéd-lapp lírikus, Paulus Utsi (1918−1975). Svédország irodalmi életében eseménynek számított Andreas Labba (1907−1970) két lappul megírt de csupán svéd nyelven kiadott regénye („Anta” 1968, „Anta és Mari” 1971), amelyek a lapp élet legutóbbi száz esztendejének szuggesztív erejű, önéletrajzi mozzanatokkal hitelesített krónikájának foghatók fel.

Jelentékeny a norvégiai lapp irodalom is. A lapp nyelvű szépirodalom fórumait elsősorban antológiák („Írások” = Cállagat I-IV, 1973−1975) újságok és tankönyvek jelentik. Lírikusként is, elbeszélőként is egyre többet hallat magáról Nils Mathias Vars (sz. 1953). „Gondolatok és szavak” (Jurdagat ja sánit 1975) című kötete árnyaltabbá és gazdagabbá formálta a lapp nyelvű irodalmat.

Noha az orosz-lappokat „írásbeliség nélküli nép”-ként könyveli el a tudomány, a szovjet nemzetiségi antológiák lapjain olykor fel-felbukkan egy-egy Kola-félszigeti lapp, aki képes ősei nyelvén is papírra vetni gondolatait. Közülük való Bazsanov, Aszkold (sz. 1934), akinek hangulatos, a természet és a szülőföld szeretetét sugárzó szépen megformált versei nem hiányozhatnak az egységesen felfogott lapp irodalom palettájáról.

A négyszólamú lapp irodalom életrevalóságát, erejét és különlegességét lényegesen több név és még több mű feltűntetésével lehetne bizonyítani. A felsorolás helyett mintegy összefoglalásaként a következő megállapítás tehető a lapp irodalomról: az igen erőteljes, sajátos, arktikus lapp hagyományvilágot a középkortól állandóan és folyamatosan itatták át a keresztény tanítások. A vallásos érzület mellett a múlt század közepétől a lappok többségénél előbb csak ösztönösen, majd az érzelmi mellett az értelmi szférában is egyre erőteljesebbé válik a szociális színezetű nemzeti-nemzetiségi érzés, öntudat. Kibontakozó szépirodalmukban napjainkra a „lapp” téma vált dominánssá.

(Domokos Péter)