Az rtf-változat letölthető innen

Manysi (vogul) és hanti (osztják) irodalom

Az 1917-es forradalmakat követően a kedvezőbbé váló társadalmi, politikai körülmények lehetővé tették a vogul és osztják irodalmak létrejöttét is. Érdemes kialakulásuk történetével kissé részletesebben is megismerkedni, annál is inkább, mivel a korábban írástudatlan kis szibériai népek túlnyomó többségénél (köztük pl. a nyenyeceknél is) azonos módon, időben és feltételek között születnek meg a nemzeti nyelvű irodalmak.

Szibéria több tucat elmaradott és mostoha sorsú népének legeredményesebb és legméltányosabb civilizálása csak egyféleképp történhetett: nemzeti nyelvű értelmiség képzésével. A szovjet művelődésügyi kormányzat a húszas évek elején felismerte a történelmi igazságtalanság jogorvoslásának ezt a módját (melyről később sajnálatosan letért), a taníttatás legmegfelelőbb formáinak és intézményeinek kialakítása azonban korántsem volt könnyű feladat. E népek fiait sokkal nagyobb távolság választotta el a műveltség legalacsonyabb szintjétől is, mint akár a cári Oroszország orosz nyelvű paraszti tömegeit, akár más, európai területén élő nemzetiségeit. Alapfokú ismeretekre sem támaszkodhattak képzésük megkezdésekor, legtöbbjük csak anyanyelvén beszélt. Oroszul nem tudott, képzet- és fogalomvilágát kizárólag szülőföldje földrajzi, természeti viszonyai, népe, nemzetsége foglalkozása, hagyományai szabták meg.

Különleges képzettségű pedagógusokból, szibériai nyelvekkel és néprajzzal foglalkozó kutatókból toborzódott az a testület, amely vállalta a szibériai nemzetiségek első anyanyelvű tanítónemzedékének képzését. Jórészt húsz év körüli, különféle szempontok szerint összeválogatott, illetve önként jelentkező fiatalokból került ki az a csoport, amely a húszas évek derekán, a Leningrádban felállított Északi Népek Intézetében megkezdte tanulmányait. A munka igen nagy nehézségek közepette indult: a hallgatók egy számukra tökéletesen ismeretlen világba csöppentek egyik napról a másikra, kezdetben egymással s tanítóikkal sem tudtak érintkezni; a tanárok pedig hagyományok, tankönyvek nélkül, nap mint nap jelentkező nyelvi akadályokkal küszködve keresték az ismeretek átadásának leghatékonyabb módszereit. A közös erőfeszítés gyümölcsözőnek bizonyult, a tundrák és a tajgák küldöttei rövid idő leforgása alatt megtanultak oroszul, elsajátították az írás és olvasás tudományát, s a nagyvárosban a modern élet számukra minden elemében új világát megismerték. Előrehaladásukról nagyobb nyilvánosság előtt is számot adtak, mikor 1927-ben tanáraik vezetésével megkezdték a nyelvi és stíluskészség fejlesztése céljából készített, orosz nyelven megírt legjobb dolgozatok összegyűjtését és szerkesztését néhány helyi, kéziratként megjelenő kiadvány számára. 1928 és 1933 között öt füzetben lát napvilágot „Tajga és tundra” címen az első, 1929-ben „Életünkről” címen a második vállalkozás. Ezekben az iskolás „leírások”-ban, „elbeszélések”-ben és „önéletrajzok”-ban bontogatják szárnyaikat Szibéria apró népeinek első írói, de még idegen nyelven, idegen minták alapján és segítségével. Anyanyelvükön nem írhattak még, mivel e nyelvek írásba foglalását kellett előbb megoldani, természetesen jórészt az ő közreműködésükkel. A cári időkben készült nemzetiségi nyelvű kiadványok javarészt a pravoszláv egyház céljait szolgálták, s noha minden bizonnyal számos felhasználható információt, útmutatást tartalmaztak a nemzetiségi ábécék összeállításához, zömüket – tartalmuk miatt − nem vették igénybe. Így vált a legtöbb 1917 előtti kiadvány, kézirat, szójegyzék, szövegfeljegyzés eddig még tudományosan is alig kiaknázott nyelvemlékké, mindennemű szerves kapcsolat nélkül a modern nemzetiségi írásbeliségekhez.

Szibéria népeinek első irodalmi antológiái jellegük és tartalmuk tekintetében is mintegy mintái maradtak a szibériai irodalmakat közösen bemutató szovjet kiadványoknak azzal a törvényszerű változással, hogy az idők során az iskolás fogalmazványok irodalommá minősülnek, s az egykori hallgatókból, illetve az ő tanítványaikból valódi költők és írók is felnőnek. Az újabb antológiák is többnyire orosz nyelvűek, de a kiválogatott szövegek már a szerzők anyanyelvén írt műveiből készült műfordítások, átültetésükre gyakran vállalkoznak neves orosz költők is.

Ezekben az egészen fiatal írásbeliségű nemzetiségi irodalmakban élő hagyománnyá vált az alapítók műfaji és tartalmi indítása, ami ereje is, gyengesége is valamennyiüknek: nevezetesen a legművészibb alkotások is önéletrajzi jellegűek, az új és a régi, a ma és a tegnap szembesítésén alapulnak.

Ez az a környezet, amelyből kinő, s amelybe egyidejűleg beletartozik az uráli népek közül a vogulok, az osztjákok és a nyenyecek irodalma. Mindannyiuk bölcsőjénél az orosz nyelv bábáskodott, nemzeti nyelvükön növekedtek fel, közvetítőjük az egyetemes irodalomba viszont megint az orosz.

Az Északi Népek Intézetének első hallgatói között vogulok és osztjákok is voltak, nők és férfiak vegyesen. Ez a nemzedék azonban valóban csak alapot vetett. Mint népük első anyanyelvű tanítói, sürgetőbb feladatokat oldottak meg: iskolát szerveztek, tankönyvek írásánál segédkeztek, helyi kiadványok és lapok közreadását szorgalmazták. A tényleges nemzeti nyelvű irodalmak megteremtésére elsősorban tanítványaik vállalkoztak.

A harmincas-negyvenes években még alig lehet különválasztani a vogul és osztják irodalmat, e két kis népnek sok esetben iskolái és tanítói is közösek, s közös adminisztratív központjukban, Hanti-Manszijszkban egyetlen felsőbb oktatási intézményük, tanítóképzőjük is közös.

A vogul és osztják írásbeliség megteremtése után, valamint az orosz nyelven tett kísérleteket és mintákat követően még két fokozat közbeiktatására volt szükség az eredeti vogul és osztják szépirodalom színrelépéséhez: orosz irodalmi alkotások átültetésére (amelyek e kis nyelvek irodalomra termettségét igazolták, a nyelvet is előkészítve eredeti alkotásokra), illetve vogul és osztják népköltészeti szövegek új kiadására az új írásbeliség keretében mint formai és tartalmi útmutatókra. (A nyugati gyűjtők nyelvész szakembereknek szánt, latin betűs kiadványait egészen a legutóbbi időkig nem ismerték, de nem is tudták volna olvasni az ifjú vogul és osztják írók.)

A vogulok és osztjákok irodalma részben az anyanyelvű tankönyvekben, másrészt néhány orosz nyelvű közös kötetben indul fejlődésnek, amelyekben a kiemelkedőbb alkotások, elsősorban versek kaptak helyet. 1940-ben jelenik meg Omszkban e két irodalom első fontos önálló kötete („Hanti és manysi költészet”), de az ezt követő időszakban már nem indokolt az állandó együttszerepeltetés, különösképp tudományos igényű cikkekben, tanulmányokban (így pl. a szovjet irodalmi lexikon 1967-es kötetében). Mert bármennyire is közel állnak és élnek egymáshoz a vogulok és osztjákok, önálló nyelvű és arculatú népek, s a körülmények alakulása következtében a negyvenes évektől irodalmuk már nem közös, az orosz nyelv köntösében megjelenő általános obi-ugor, hanem külön vogul és osztják nyelvű irodalom. Gondjaik is eltérőek, mivel a vogulok kisebb nehézségekkel küszködnek az irodalom nyelvének alakításában, mint a nyelvjárásilag igen tagolt osztjákok. Ugyanakkor az osztjákság nagyobb létszámának köszönhetően bizonyos előnyöket élvez, osztjákul jelenik meg a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet helyi lapja, a szovjet időkben neve: „Lenin útján” (ebben időnként vogul nyelvű cikkek és versek is helyet kapnak), s módjuk van anyanyelvükön rendszeres rádióműsor sugárzására is. A vogul értelmiség ugyanakkor mozgékonyabb, kevésbé kötődik szülőföldjéhez, az osztjákok közül viszont kevesebben telepedtek meg a milliós szovjet városokban.

A vogul irodalom első jelentős alkotója Matra Vahruseva (1918). Életpályája tipikusnak mondható, iskoláit szülőfalujában kezdi, Leningrádban fejezi be. Éveken át tanítóként dolgozik szűkebb hazájában, majd a leningrádi Herzen Pedagógiai Főiskolára kerül, ahol docensként népe fiait oktatja vogulra.

Irodalmi tevékenysége mindössze néhány évre terjed: a harmincas évek végén jelentkezik néhány hangulatos, dalszerű verssel, valamint politikai témájú költeményekkel, s 1949-ben teszi közzé „A Kis-Jukonda partján” című önéletrajzi jellegű kisregényét. E művének, amely azóta több kiadást is megért, vogul eredetijéből csak néhány részlet jelent meg nyomtatásban. Igen szemléletesek, színesek és üdék természetleírásai. A világnak azt a szemmel alig követhető gyors tágulását, amit a csöppnyi vogul településhez képest a kisváros, Hanti-Manszijszk, majd ezt feledtetően a metropolis, Leningrád jelent – több írótársához hasonlóan – mint életének egyik legnagyobb és legmaradandóbb élményét adja elő. Kisregénye megjelenése után felhagyott az irodalmi tevékenységgel. Idejét teljes egészében leköti tudományos és pedagógiai munkája.

Az alapítók közé tartozik Pantyelejmon Jevrin (családi nevén P. K. Csejmetov) is, aki a halász-vadász mesterség szerszámait könyvekre cserélve ugyancsak Leningrádban folytatta tanulmányait. Életrajzi adatai egyébként jórészt ismeretlenek, s a vogul irodalomtörténet mindössze egy műve, „Két vadász” című 1940-ben közreadott elbeszélése alapján jegyzi. Művét anyanyelvén is publikálta, a „Vorijap humij” című kis kiadvány ma már könyvritkaságnak számít. A két vadász a haladás és a konzervatívizmus, az elfogulatlanság és az elfogultság örök küzdelmét vívja egymással, s nem kétséges, hogy melyik fél javára dől el a harc. A meglehetősen banális történetet, amelyben a fiatal mintegy átneveli idősebb társát, meggyőzve őt az „új” előnyeiről, a ragyogó környezetrajz s a vadászélet hiteles bemutatása emeli ki az átlagból.

Az alapítók nemzedékének harmadik nevesebb tagja Mihail Kazancev. Életrajzi adatait egyetlen 1949-ben kiadott irodalmi alkotásából, az „Elbeszélés magamról” című művéből ismerjük. Ez is irodalmi szintű önéletrajz tehát, jellegzetes szovjet karriertörténet, amelyet a háború is motivál, s amelynek hőse kivételesen nem pedagógusként, hanem ügyészként kívánja népét szolgálni. Több benne a sematikus elem, mint akár Vahruseva, akár Jevrin írásaiban, de ugyanakkor tágasabb világban mozog, jellemek sorát szólaltatja meg, s néhány kitűnő jelenettel igazolja írói tehetségét.

A vogul irodalomnak e főleg csak oroszul publikált művekkel jellemezhető második korszakát az ötvenes évek második felétől a Juvan Sesztalov nevével jellemezhető harmadik periódus követi. Kirobbanó tehetségű, sokoldalú és igen termékeny író, aki a meglehetősen vérszegény kezdeményeket élő, színes, áradó irodalommá teljesítette ki, messze túlnőve egy szűkös kis nemzeti irodalom keretein.

1937-ben született olyan családban, amely még élte a hagyományos vogul életet, nagyapja még sámán volt, apja viszont az új világ egyik tudatos építője lett. Életútja nem különbözik a fent említettekétől: egy kicsiny vogul településen indul, s a leningrádi Herzen Pedagógiai Főiskolán kezd felívelni 1957-től, első verseinek megjelenésétől. Egy évtized alatt a Szovjetunió egyik legismertebb nemzetiségi költőjévé növekedett, önálló köteteinek száma közel félszáz (ebből hat vogul nyelvű), közülük némelyik a milliót is meghaladó példányszámban látott napvilágot. Műveit az első időkben kizárólag anyanyelvén írta, később egyre gyakrabban publikált oroszul (amelyet anyanyelvi szinten beszél), s igen megritkulnak vogul nyelvű írásai. Ennek legfőbb okát abban láthatjuk, hogy korszakos jelentőségű költészetét anyanyelvén csak igen csekély (mindössze néhány száz fős) olvasói kör élvezheti, oroszul viszont sokmilliós olvasótáborhoz szól.

Költészetének első szakaszát könnyed, dalszerű formák jellemzik, variációk sorozatában eleveníti meg szülőföldjét, miként ezt első, 1958-as kötetének címe, „Földem illata” is jelzi: szinte a semmiből teremt világot, s mivel vogulul a világirodalom klasszikus lírafogalmának megfelelően sem a folklór, sem a költő elődök nem mutattak számára formai, tartalmi mintákat, tehetsége, jó ösztöne és ízlése segítették a helyes út megtalálásában és bejárásában.

A fiatal költő egy ideig kevés figyelemre méltatja kicsiny népe gazdag szellemi értékeit, de hamarosan ráérez ízeire, s szinte lázasan kezdi tanulmányozni. Valósággal magába zárja a még élő folklórt, végigkérdezi rokonságát a régi szokásokról, a vogul múlt valamennyi elérhető nyomát felderíti, s gondosan átlapozza Reguly, Munkácsi, Kannisto és mások szövegeit, följegyzéseit is. Fantáziáját, képeit, nyelvét a továbbiakban vogulsága határozza meg, s költészete azáltal hogy nemzetibb, egyetemesebb érvényű is lesz.

Érettebb költészetét nagyobb lélegzetű, gondolatibb típusú versek, valóságos sámáni révületben írt látomásos poémák és lírával gazdagon ötvözött félig-meddig önéletrajzi regények jellemzik.

Filozófiai elemeket is hordozó költeményei közül a „Ki őrzi a rénszarvasokat?” és „A fehér éj szemei” címűek a legfigyelemreméltóbbak, az első az emberbe vetett végtelen hitének költői kifejtése – vogul miliőben és mitológiai keretben. A második a világot gazdagabbá tevő kis népek fennmaradásának reményét fogalmazza meg művészi igénnyel, optimistán.

Poémái közül a „Medveünnep” drámai költeménnyé szélesülve a vogul szokáshagyományok leghíresebbjét emeli be a műköltészetbe, „A bálvány” költői búcsú népe elmerülni látszó múltjától.

Két kifejezetten önéletrajzi műve: „Az ösvény kék szele” (1966) és az „Amikor a nap ringatott” (1972) együttesen a vogul élet művészi enciklopédiájának tekinthető. Leplezetlen céljuk a „tegnap” és a „ma” ütköztetése, de korántsem direkt módon, az elődök néha sematikus eszközeivel, frázisaival. Események hosszú sora, jellemek fejlődése, előrelépések, megtorpanások, meditációk sodrában alakul, fejlődik régiből újjá a vogulok világa. A legmegátalkodottabb nomád pásztor is belátja életfelfogásának és gyakorlatának keveset s egyre kevesebbet nyújtó eredményét korszerűen gazdálkodó társaival szemben, a fiatalok közül pedig egyre többen fordulnak el a nagyszülők és szülők sokszor önpusztító szokásaitól, babonáitól. Ebben az időben és térben is szűkre fogott keretben ott gomolyog az egész vogul élet: mesék, epikus énekek, mítoszok, közmondások, találós kérdések, számos belső monológ, eleven tájleírás, s a tényleges cselekményszál csupán néhány helyen tűnik elő pár tényközlő mondat erejéig az áradó lírai dikcióból, illetve az epizódok láncolatából.

Kortársa, a rokonszenves és művelt Andrej Tarhanov (1936) noha vogul anya gyermeke, már csak oroszul ír. Lírájában így is megcsillannak a vogul színek, hangulatok, négy kis kötetnyi verse („Az első magház”, 1963; „Hajnali fenyves”, 1972; „Zöld eső”, 1975; „Hajnali síelő”, 1979) finomtollú, érzékeny költőnek mutatja, akit a természet mellett a zene és az irodalomélményei is gyakran megihletnek.

Az osztják irodalom első ismert nevű alkotója a félig nyenyec, félig osztják Pjotr Jefimovics Hatanzejev (1894–1970), az első osztják ábécéskönyv szerzője. A szalehárdi tanítóképző tanára költő, műfordító és tudós egy személyben, az irodalmat azonban sohasem művelte hivatásszerűen, szépirodalmi publikációinak száma is csekély.

Arányaiban és hatásában is jelentősebb Grigorij Lazarev (1917−1979) irodalmi tevékenysége, aki a harmincas évek közepétől haláláig aktív alkotó volt, s a „Lenin útján” című osztják nyelvű lap szerkesztőjeként működött. Költeményeiről 1938-ban jelent meg az első ismertetés, amely egyben jelzi az úttörő költők nehézségeit: a folklór eszközeinek és nyelvének elégtelenségét a modern világ bemutatásában. Óhatatlan ezért az újság és a próza szókészletének, nyelvi megoldásainak alkalmazása a versben, de ilyképp veszélybe kerülhet a költőiség. Nem volt könnyű Lazarevnek megalkotnia a kifejező költői nyelvet, s erőltetés nélkül illesztenie a hagyományos keretekbe az új, legtöbbször politikai, nevelési célzatú mondanivalót. Legjobb műve az „Aranyparipa” című kisregénye, amelynek hőse, az idős osztják halász a valósággá lett mesétől meggyőzve (az aranyparipaként száguldó motorcsónak láttán) veti el fenntartásait a mával szemben.

A háborút követő években is fel-feltűnik egy-egy osztják név különböző időszaki kiadványokban, antológiákban, írásaik azonban csak kevéssel járultak hozzá az osztják irodalom arculatának határozottabbá rajzolásához. Ez a feladat a hatvanas években színre lépő költőkre vár. Ők is szinte kivétel nélkül a leningrádi Herzen Pedagógiai Főiskola falai között – az első nemzetközi hírű osztják nyelvész, Nyikolaj Ivanovics Tyerjoskin tanítványaiként – ébredtek nemzeti mivoltukra, s írták első zsengéiket anyanyelvükön. Műveltebbek, felkészültebbek elődeiknél, s az általuk megkezdett úton sokkal tovább is jutnak. Egyre azonban ők sem képesek, nem tudnak egységes osztják irodalmi nyelvet teremteni, s mindannyian saját nyelvjárásuk általuk irodalmiasított, sokszor teljesen egyedi változatán alkotnak (Lazarev pl. a középső-obin, Szaltikov a suriskatin, Volgyin a kazimin).

Prokopij Szaltikov (1934) kevés szavú, csak kiérlelt verseket közrebocsátó lírikus, akit elszakíthatatlan szálak fűznek Északhoz, népéhez, az osztják nyelvhez és folklórhoz. Képes a hagyományos eszközökkel modern tartalmak, mai életérzések kifejezésére is. Kedveli a kisebb formákat, de éppen a terjedelmes hősénekek tradíciói alapján és az orosz irodalomban népszerű poéma műfaj sugallataira is figyelve időnként nagyfokú koncentrációt megkövetelő, lírai hevületű elbeszélő költemények írására is vállalkozik. Összegyűjtött verseit „Dalol a szív” címen 1964-ben publikálta.

Vlagyimir Volgyin (1938−1971) az osztjákság „legnemzetibb” költője. Verseinek túlnyomó többsége a nemzeti tudat és érzés témaköréből való. Társainál kevésbé iskolázott, formakészlete is szerényebb, de a maga szűkebb körén belül mélyebbre hatolt, arra törekedett, hogy mint költő megfogalmazza felelősségét és feladatait. Egyetlen kötete, „A hanti” 1969-ben jelent meg. Korai és tragikus halála nagy tervek megvalósítását hiúsította meg.

Roman Rugint (1939) – miként a szibériai írók többségét – a régi és az új élet konfliktusai foglalkoztatják. Műveiben csak ritka esetben érnek az összeütközések tragédiává, s forrásuk inkább az emberi gyöngeség, hitványság, mintsem az egykori szociális ellentétek továbbélése. Honfitársairól, szülőföldjéről s a teljes emberi helytállást kívánó zord északi életről szóló elbeszélései jelentős írói teljesítmények, némelyikük valóságos prózába öntött hősének. Csokorba gyűjtött prózai írásait orosz fordításban 1965-ben tette közzé „Hajtóvadászat” címen. Sokat ígérő modern lírikus is egyben. „Élővíz” címen 1962-ben publikált verseskötetét igen elismerő kritika fogadta. Jó a visszhangja versei orosz nyelvű gyűjteményének, az 1976-ban kiadott „Havas melódiák” című kötetnek is.

E nemzedék legismertebb, legtöbbek publikáló és legmozgékonyabb tagja Mikul Sulgin (1940). Ő írta a legtöbb politikai, közéleti témájú verset az osztják irodalomban, költészetével szinte nyomon követi Szibéria természeti kincseinek felfedezését és gyorsuló kiaknázását. Írásaiban néha megmutatkozik a kellő érlelés és műgond hiánya, miként erre Sesztalov is rámutat jóindulatú, baráti hangú bírálatában. Költői termésének javát három kötete tartalmazza, az 1963-as „Mézízű Ob”, az 1971-es „Tavaszi ének” és az 1975-ös „Hála”.

A hetvenes években jelentkezett friss hangulatos elbeszéléseivel Jeremej Ajpin. 1979-ben lát napvilágot első önálló kötete, „Az első havat várva”, amely két kisregényt tartalmaz. Ajpin egyben az osztják dráma megteremtője is, első színművét (amely nyomtatásban még nem jelent meg) több ízben is előadta Hanti-Manszijszkban egy amatőr színtársulat.

Bár az osztják irodalomban egyelőre nincs Sesztalov méretű alkotó, s a nyelvjárási megosztottság miatt erői is szétforgácsoltak, jövője reménytelibb, mint a vogul irodalomé. Ennek – többek között – az osztjákság nagyobb lélekszámából következő szélesebb körű olvasótábor, az osztják költők és írók nagyobb száma a biztosítéka, valamint az a nem mellékes körülmény is, hogy az osztják irodalom művelői szinte kizárólag csak anyanyelvükön írnak és publikálnak.

(Domokos Péter)