Cseremisz irodalom

Az rtf-változat letölthető innen

Mari (cseremisz irodalom)

Általában 1908-ban szokás megjelölni a cseremisz szépirodalom születésének dátumát, ekkor jelent meg ugyanis az első tudatosan irodalomnak szánt, esztétikailag is értékelhető cseremisz nyelvű vers. A cseremisz irodalom előzményeit azonban a XVIII. századig (sőt még korábbi időkig) lehet nyomon követni. Az önálló, nemzeti nyelvű irodalom létrejöttének feltételét jelentő írásbeliség története, kialakulása, fejlődése az irodalomtörténetnek is része, annak mintegy első fejezete. A cirillikán alapuló cseremisz írásbeliséget a XV., a XVI. és a XVII. században orosz nyelvű oklevelekben és egyéb különböző műfajú orosz nyelvű munkákban található szórványemlékek indítják el útján, létét a XVIII. században szójegyzékeken, s egy figyelmet érdemlő nyomtatott nyelvtanban (1775-ből) folytatja, majd kiterebélyesedik, s a XIX. században túl a vallásos kiadványokon, evangélium – fordításokon már elemi fokú tankönyvekben és népköltészeti kiadványokban is polgárjogot nyer. Mikor a XX. Század elején össztársadalmi nyomásra, s a tőkés rend igen lassú, mégis érzékelhető fejlődésének egyik eredményeként néhány oroszföldi nemzetiséggel együtt a cseremiszek is lehetőséget kapnak egy meglehetősen szűk profilú, de világi szellemű évkönyv, a Mari Kalendárium kiadására (ebből 1907 és 1913 között nyolc füzet jelent meg), a szerzőknek nem a semmiből kellett elindulniuk, jelentős tapasztalatok birtokában kezdhetnek a munkához, technikai – formai, és tartalmi szempontból egyaránt.

Szorosan vett szépirodalmi előzménye – pontosabban szólva egyéni alkotás előde – is van a XX. Század elején szárbaszökkenő cseremisz irodalomnak. Az az üdvözlő vers ugyanis, amit az 1767-ben Kazányba látogató cárnő tiszteletére szerzett az egyik Kazányban tanuló cseremisz diák, nem csupán nyelvi szövegemlékként első, irodalmi műként is az.

A tanultabb cseremiszek egyébként akár irodalomként is olvashatták az anyanyelvükre fordított evangéliumokat, templomi énekeket, a nyomtatásban látott folklórszövegek pedig arról is meggyőzhették őket, hogy például a cseremisz népdal – vers. Bebizonyosodott előttük, hogy nyelvük egyéni alkotások létrehozására is alkalmas, s bármilyen műfaj megszólaltatható rajta.

A cseremisz irodalom első tudatos művelői kivétel nélkül paraszti származásúak, az iskolába – melynek felső fokát túlnyomó többségük részére a tanítóképző jelentette – szóbeliségen alapuló népi hagyományaik ismeretét hozták. Készültségüket, műveltségüket az orosz nyelv elsajátításával, s az oroszul megtanult tanítóképzős anyag bevésésével, a nem túlságosan mély, s nem eléggé kiterjedt, főként az orosz irodalomra szűkített ismeretekkel tették zárttá. A teljesebb orosz irodalom és a világirodalom sokak szemhatárán kívül rekedt. A fentiek alapján általában joggal lehet beszélni arról, hogy a cseremisz irodalom forrásait a folklór és az orosz irodalom jelentették egy ideig, de hamarosan számos olyan alkotó is színrelépett, aki gyorsan túljutott a népdal utánzásán, variálásán, s akinek nem kizárólag Puskin és Kolcov, majd később Majakovszkij és Gorkij jelentette az orosz, illetve a szovjet – orosz irodalmat, sőt aki a világirodalom távolabbi vidékeit és időrétegeit is feltérképezte.

A cseremisz irodalom sokra hivatott, számban és tehetőségben is legjelentősebb nemzedéke a Kalendáriumokban, illetőleg 1917 táján lép színre. Ha az életkort tekintve differenciált is ez a csoport, felfogásában és céljaiban egy úton jár, s a 30-as évek derekáig ennek tagjai határozzák meg a cseremisz irodalom jellegét.

Az úttörő és sok tekintetben betetőző nemzedék legjelesebbjei: Üpö-Marij, Sz. Csavajn, G. Mikaj, Ny. Muhin, M. Sketan, V. Szavi, Oszip Sabdar, J. Jalkajn, Olik Ipaj, Jivan Kirlja, Ny. Ignatyev.

A cseremiszek lakta területeken a századforduló táján már szép számmal működnek olyan tanítók, akik az anyanyelv szeretetére, a hagyományok ápolására nevelik növendékeiket, s szociális érdeklődésüket is élesztgetik. Meglehetősen gazdag irodalom alapján tanulmányozható már ekkoriban a cseremisz népi élet, műveltség, mitológia, s a Kazányban tanuló cseremisz diákok egyre szorgalmasabban lapozgatják a népükről szóló cikkeket, tanulmányokat. Egyik mesterük, aki jó példát mutatva önálló munkára serkenti őket, Üpö-Marij (azaz Ufai-Cseremisz), családi nevén Valerian Vasziljev (1883−1960) a kazányi leánygimnázium tanára. Ő a Mari kalendárium szerkesztője, az első cseremisz költők egyike, aki a Kalendáriumok 1913-ban történt betiltása után a cseremisz nemzeti tudomány kibontakoztatására teszi fel életét. Igen sokoldalú és termékeny tudós, mintegy kétszázötven cikk szerzője, a nyelvújító mozgalom jelentős alakja. Az egyik legkitűnőbb cseremisz – orosz szótár összeállítása is az ő nevéhez fűződik. Fontosak népdalkiadványai, alapvető tanulmányokat írt a cseremisz mitológiáról (megírta többek között a „Nagy gyertya” szekta történetét), legelsőként tanulmányozta a cseremisz vers és verselés kérdéseit. A cseremisz filológusok közül ő kapta meg legelőször a tudományok doktora fokozatot. Az irodalomtörténet költőként és műfordítóként tartja számon. Főként a verses állatmese műfaját művelte, írásait tudatosan az anyanyelvükön olvasni kezdő gyermekeknek és fiataloknak szánta.

A cseremisz irodalom első alkotásának sokáig Szergej Csavajn (1888−1942) „A tudás erősebb istennél” című versét tartották, amely a Mari Kalendárium 1908-as számában jelent meg. Az újabb kutatások korábbi, még diákkorában írt verseit is napfényre hozták, s utó az 1905-ös keletű „A berek” című verset állítják a cseremisz nyelvű antológiák élére: Csavajn teremti meg a cseremisz nyelvű prózát és drámát is. 1908-ban Kazányban adja közre „A mari nép régi életéből” című elbeszéléskötetét, s még ugyancsak a forradalom előtt írja meg „Vadkacsa” című vígjátékát. Már e korai művei alapján is kiemelkedő alakja lenne népe irodalmának, mindez azonban csak kezdet, szerény előzmény 1917 utáni igen sokágú és termékeny munkásságához képest. Az egész életművet jellemző motívumok azonban ezekből sem hiányoznak. „Az alkotói tűz a szívemben nem a személyes dicsőség elérése végett gyulladt ki, hanem népemért, népem boldogabb jövőjéért. Lelkem legmélyéről kívántam, hogy örömteli élet jusson osztályrészéül. Fájdalma az én fájdalmam lett, öröme az örömöm. Soha nem próbáltam elkülönülni tőle, kiszakadni sorsából. Mindaz, ami jó és nemen műveimben, a munkálkodó marik iránt érzett szeretetemből fakad, abból a vágyból, hogy segítsek nekik a szocializmus minél gyorsabb felépítésében.” – mondja 1935-ben egy tiszteletére rendezett esten. Ekkor már a Mari ASzSzK köztiszteletnek örvendő klasszikusa, legolvasottabb írója, költője. Líráját őszintén átérzett, átgondolt közéletiség hatja át, nevelni, emelni óhajtja népét minden sorával. Színműveivel műveltséget terjeszt, gondolkodásra késztet és jóízű nevetésre fakaszt. Prózája a cseremisz élet enciklopédiája, a múltba merülő cseremisz világ irodalommá nemesített szintézise a jelennek és a jövőnek szóló tanulságokkal.

Az anyanyelv, a nemzeti hagyományok és a nemzeti történelem hármasságában fogható meg ihletforrása és tematikája, legjobb művei a legnemesebb értelemben vett nemzeti szellemben fogantak, az önmagára ébredt cseremiszség bennük és általuk kép ki az alig ismertségből a világba. Öt kötetbe összegyűjtött műveiből drámája, az „Akpatír” és regénye, az „Elnet” megkülönböztetett figyelmet érdemel. Az 1935-ben írt „Akpatír” a Pugacsov – féle felkelés idején játszódó történeti dráma. A címszereplő a cseremisz mondavilág hőseiből egybeöntött hős, a parasztvezér cseremisz szövetségeseinek idős vezére. Életével és tetteivel is példát mutat elnyomatásban élő népének. A dráma négy felvonásában életre kel a XVIII. századi cseremisz falu, válogatottan szép népdalok teszik még hitelesebbé a hangulatot, amelyet az egyének (Akpatír és közvetlen környezete) és a közösség (a cseremiszek és a cári Oroszország minden elnyomott népének) együttes drámája tesz tragikumában is felemelővé. Csavajn szövegére írta az ifjan elhunyt kitűnő zeneszerző, E. Szapajev a cseremisz népzene szuverén felhasználásáról tanúskodó azonos című szép operáját, a joskar-olai színház egyik állandóan műsoron tartott darabját.

Az „Elnet” életműve betetőzését jelenti. Nagy kedvvel, pihenést nem ismerve írta személyes emlékeit, ifjúságát is megörökítő regényét, amelyet négy kötetesre tervezett. A cselekmény 1910 és 1917 között játszódik egy Elnet – parti faluban (az Elnet a cseremiszek „szent folyója”, a népdalokban is legtöbbet emlegetett földrajzi név), s két főszereplő sorsának szálaiból szövődik a régi cseremisz életet megelevenítő színes, gazdag epikummá. A fiatal falusi tanító, Vetkan alakjában a cseremisz mivoltára s ebből adódó felelősségének és feladatainak tudatár ébredő ifjú Csavajnra ismer rá az olvasó. A dolgos kezű, talpraesett, az uzsorakamatoktól szabadulni mégsem tudó béreslegény, Szakar alakjában pedig a gyorsan forradalmasodó nincstelen nemzetiségieknek egy emberileg is teljesre rajzolt képviselője lép elénk.

A négy kötetből csak kettő készült el, s a kettőből is csak egyet tarthatott nyomtatott formában is kezében az író. Csavajn nemzedéktársai túlnyomó többségével együtt a törvénytelenségek áldozata lett. A XX. Kongresszus után az elsők között rehabilitálják, műveit újra és újra kiadják, némelyiket oroszra is lefordítják. Munkásságának értékelése a cseremisz filológusok egyik központi feladata, sok tanulmány és néhány monográfia is méltatja életművét. Joskar-Olában utcát neveztek el róla, szülőfalujában szobor és múzeum őrzi emlékét. Mindennél fontosabb azonban, hogy nevét a cseremiszek apraja – nagyja ismeri, könyveit pedig nem szűnő érdeklődéssel és szeretettel olvassa népe.

G. Mikaj (Mihail Geraszimov) (185?−1944) azon cseremisz költők egyike, akik már a század első éveiben elkezdték irodalmi pályájukat. Mivel írásait forradalmi hangvételük miatt nem fogadta, nem fogadhatta el kiadásra a Mari Kalendárium szerkesztősége, azok csak a forradalom után jelenhettek meg nyomtatásban. „Szikrák” című 1920-ban közreadott kötete állatmeséket és népi szimbólumokra épülő harcra, helytállásra buzdító költeményeket tartalmaz.

Nyikolaj Muhin (1890−1943) irodalmi tevékenységének kezdete ugyancsak a forradalom előtti évekből kelteződik, 1917 előtt azonban nem tudta publikálni írásait. A politikumra érzékeny lírikus életművének központjában népe és szülőföldje áll, költészetét tudatosan a cseremisz folklórra építi. A cseremisz értelmiség egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb személyisége. Hosszú éveken át tanít, a 20-as évek végén termelő szövetkezetet szervez és igazgat, a 30-as években az irodalmi élet egyik vezéralakja lesz.

1917 után megpezsdül a cseremisz kulturális élet. Ekkor már számos tanult fiatal állt készen arra, hogy lehetőségek adtán erejét és tehetségét a nemzeti kultúra szolgálatába állítsa. A Mari Kalendárium betiltása után elakadt kezdeményezések megsokszorozódva folytatódtak, tucatnyi nemzeti nyelvű sajtóorgánumban hallatták hangjukat a nemzetiségi elnyomásból felszabadult „másfajtájúak”. A nevezetesebb kapok („Vörös nap”, „Vörös harcos”, „Mari hírek”, „Mari kommunista”, „Világítótorony”, „A szovjetek hírei”, „A szegények szava”, „Igazság”, „Tűz”, „A szántóvető” (Kazányban, Vjatkában, irszkben, Ufában, Kozmogyemjanszkban és Jelabugában jelentek meg, s távolról sem egységes nyelven, hanem jelentős nyelvjárási eltérésekkel.

A nyelv és az írásbeliség egységesítésére a 20-as évek óta számos kísérlet történt, de egységes cseremisz irodalmi nyelvet mindmáig nem sikerült kialakítani. Ily módon a cseremisz irodalom mennyiségileg is nagyobb hányada az ún. mezei cseremiszek nyelvén, a kisebb rész pedig a hegyi cseremiszek nyelvén jelenik meg. Beke Ödön írja 1926-ban a cseremisz irodalomról szólván: „Valóban leghatásosabbak azok a költemények, melyekben a költők a népet egyesülésre, összetartásra szólítják fel. Érzik ennek nehézségét, mert az óriási területen szétszórtan élő cseremisz nép nemzeti öntudata azért sem fejlődhetett ki, mivel a nyelvjárások nagy eltérése következtében az összes cseremiszek alig értik meg egymást, mindenesetre az egy néphez való tartozás érzését nem könnyű bennük felkelteni. Csavajn egy költeményében, melyben egyesülésre hívja fel a cseremiszeket, a megszólítást ezzel kezdi: cseremiszek! Igen ám, de a cseremiszben háromféle többesképző van, s akármelyiket használja, a más nyelvjárásbeliekre nézve már éppen az első szó idegenül hangzik. A költő úgy oldja meg a nehézséget, hogy ügyes nyelvtani ötlettel a marij (cseremisz) szót mind a három többes alakban megismétli: marij- la, marij- lak, marij- samçč!”

Az elszántság, az akarat, a találékonyság és a fáradhatatlanság a nehéz feladatok többségét sikeresen megoldotta, s a fentebb említett úttörők vezérletével az új, szocialista szellemű cseremisz értelmiség a Mari ASZSZK felállításáig (1936) mintegy másfél évtized alatt a nemzeti tudat formálásában, a paraszti műveltség magasabb szintre emelésében jelentős eredményeket ért el. E nagy társadalmi művelődési mozgalom élén a költők és írók haladtak, akik a forradalmi átalakulás lényegéről a legtöbbet tudtak, s felismeréseiket mozgósító, s egyben művészi erővel fejezték ki. Akárcsak a többi talpraálló nemzetiségnél, ők sem voltak „csak” írók, vagy költők, többségükben politikusok, pedagógusok, tudósok, újságírók is, s bárhova, bármilyen feladatra szólították őket az idők, mindenütt és mindenben helytálltak.

Csavajn mellett a cseremisz irodalom másik klasszikusa Sketan (családi nevén: Jakov Pavlovics Majorov) (1898−1937). A kitűnő prózaírót stílusművészként legelső helyen emlegetik a cseremisz filológusok. Ő már ízig – vérig az új világ elkötelezettje, talán nincs is olyan műve, öt kötetnyi írásából, amelynek (ha sokszor áttételesen is) ne lenne valamely politikai célja. Publicistának is kiemelkedő. Sketan túl írásain személyesen is részt vállalt szülőföldje szocialistává formálásában, s egyik agitációs körútján ellenségei olyan súlyosan megverették, hogy korai halálához vezető súlyos betegséget kapott. A 20-as években színházi rendezőként tevékenykedett, s több sikeres, aktuális falusi témájú darabot is írt. Mindmáig népszerűek humoros írásai, amelyekben ragyogó emberábrázolónak bizonyul, valamint regénye, az 1933-ban írt „Erenger”. Ez a regény akár a cseremisz „Feltört ugar”-nak is tekinthető, s tematikája, eszmeisége révén közeli rokona a mordvin Abramov „Najman”-ának, a zürjén Fjodorov „Falusi reggel”-ének és a votják Medvegyev „Lözjai mezsgyé”-jének. A közös fő vonulat mögött azonban valódi cseremisz táj látható, a bemutatott események mögött pedig személyes élmények sejthetők. Sketan az úttörők nemzedékének azon kevés tagjai közé tartozik, akinek műveit a személyi kultusz idején is olvasni lehetett. A joskar-olai cseremisz színház az ő nevét viseli, szereti, ismeri és olvassa ma is az egész cseremiszség, cikkek, tanulmányok sokasága értékeli életművét.

V. Szavi (Vlagyimir Alekszejevics Muhin) (1888−1938) költőként és kritikusként írta be nevét a cseremisz irodalomtörténetbe, a hazai történelemben pedig mint a művelődésügy egyik legfáradhatatlanabb harcosa, a Mari AszSzK megszervezőinek egyike szerepel. Az első világháború előtt falusi tanító, majd katona, a forradalom idején katonai parancsnok, 1918-tól az első cseremisz nyelvű szovjet lap, a Vörös nap” (Joskar keče) szerkesztője. Később pártmunkás, egyetemet végez Kazányban, majd aspirantúrát Moszkvában, s 1930-tól a Mari Kutató Intézet igazgatója. 1918-ban könyvet ír Lenin életéről, s ő a szerzője a „Ki a bűnös?” című drámának, amely történelmi kérdések osztályszempontú színpadra állítása. (Hasonló címmel és tartalommal több más szovjet nemzetiség irodalmában is megtalálható a Szaviéval egy időben írt színmű.) Ő tekinthető a cseremisz irodalomtörténet-írás megalapítójának, s a többi nemzeti tudományág kibontakoztatói egyikének is.

Oszip Sabdar (Joszif Arhipovics Sabdarov) (1898−1943) csak a forradalom után köthetett közelebbi ismeretséget a könyvekkel, s a kapcsolat életre szólt. Az egykori pásztorfiú tanulni kezdett, pedagógiai főiskolát végez, aspiráns lesz, majd a joskar-olai pedagógiai főiskolán a cseremisz irodalom tanára. Irodalmi pályáját költőként kezdi. Lírájának bensőségessége, befele fordulása miatt többször is megróják a helyi kritikusok, közéleti költészetét viszont magasra értékelik. Tudása elmélyülésével párhuzamosan nő érdeklődése népe múltja és hagyományai iránt, a műveiben egyre erősebb a nemzeti gondolat. A cseremisz irodalom klasszikus alkotása „Asszonyi sors” (1937) című regénye a cseremisz nő életének megrendítő erejű rajza. A népdalok tömör és költői erejű képeit oldja itt valóságos és teljes életté úgy, hogy igen sokat mond el a személyes sorsokon túl a cseremiszek mindennapjairól, ünnepeiről, szokásairól is. Az ihlető dalok közé tartozhatott a következő is:

Jaj, minek is lettem apám – anyám lánya,

Lettem volna inkább szép habos folyóvíz,

Jaj, minek is lettem uram felesége,

Lettem volna inkább nagy fekete szikla,

Lettem volna inkább nagy fekete szikla.

(Weöres Sándor fordítása)

A kitűnő regényt oroszra is lefordították, de az eredetitől oly mértékben eltérve (negyedrészére csökkentve, neveket, jeleneteket és színhelyeket megváltoztatva), hogy a kritika azóta is mint a nagyon rossz fordítás iskolapéldáját emlegeti.

Janis Jalkajn (1906−1943) a 20-as években felnövekvő, s a 30-as évekre beérő cseremisz értelmiség energikus és sokoldalú alakja, kitűnő és igen termékeny költő és író. Látva a népe előtt megnyílt hatalmas távlatokat, felismerve az elvégzendő feladatok sokaságát és nagyságát, felfokozott hangulatban és feszültségben dolgozza végig rövid életét, évek alatt évtizedek munkáját vállalja magára. Tudósnak is kitűnő. Elkészíti a cseremiszekkel foglalkozó szakirodalom bibliográfiáját (az 1762 és 1931 között megjelent művek számbavételével), fontos cikket ír a folklór és az irodalom kapcsolatáról. Számontartják mint műfordítót, Puskin, Gorkij, Blok, Byron, Goethe, Schiller verseket ültetett át anyanyelvére, elsőként szólaltatta meg cseremiszül Petőfit. Több levelet is vált Gorkijjal, aki buzdítja, és tanácsokkal látja el a fiatal írót. Első, tizennégy évesen írott verse 1920-ban jelenik meg, 1926-tól rendszeresen publikál. Sokat emlegetett verse „A nagy madár” a cseremisz földön leszállt első repülőgépről. 1934 és 1937 között nyolc önálló kötete jelent meg. Életének ebben az utolsó alkotói periódusában javarészt kisregényeket és regényeket írt, fő témája az iparosítás következtében megváltozó arculatú új cseremisz föld.

A cseremisz líra legeredetibb és legszínesebb tehetsége Olik Ipaj (1912−1943). A vonzó egyéniségű, művelt fiatalember a Moszkvai Filmművészeti Főiskola hallgatója, de betegsége miatt kénytelen abbahagyni tanulmányait. 1931-től lapoknál dolgozik, s igen sokat ír. 1931 és 1936 között kilenc verseskötete jelent meg. A legbátrabb és legeredményesebb kísérletezők közé tartozik, aki a cseremisz vers népdalmegszabta szűkös formavilágát (szerkezet, strófaépítés, rím, ritmus) szélesre tágította, s műfajilag is változatossá tette. Ő honosította meg a cseremisz irodalomban a szonettet, a tercinát, a triolettet, a gázelt és egyebeket. A fiatal cseremisz lírikusok mesterüknek tekintik, s nagy kitűntetésnek számít, ha valaki közülük elnyeri az Olik Ipajről elnevezett irodalmi díjat.

Jivan Kirlját (1909−1943) Gorkij „már-már zseniális filmművésznek” nevezte az első szovjet hangos filmben („Beutaló az életbe”) a főhős, Musztafa szerepében nyújtott alakításáért. A színész-költő útja a koldussorból a filmig önmagában is kalandregény, karrierjével mégsem áll egyedül kortársai között. 1936-an hazatér szülőföldjére, és a joskar-olai cseremisz színház egyik vezető színészeként dolgozik. Olik Ipaj közeli barátját kisszámú versei alapján is határozott arcélű, jelentős lírikusként emlegetik az irodalomtörténészek.

Nyikon Vasziljevics Ignatyev (1895−1943) a hegyi cseremiszek irodalmának legkiemelkedőbb alakja. 1919-től jelennek meg írásai, színművek, poémák, elbeszélések és regények. Publicistaként és irodalmi kritikusként is jelentős. Művei közül regényei a legmaradandóbb értékűek. Tematikájukat némiképp a címek is jellemzik: „Acélos szél”, „A Komszomol lánya”, „Meghal a múlt”.

E periódus legjelentősebb alkotóit Sketan és G. Mikaj kivételével a 30-as évek végén letartóztatták. A XX. kongresszus után rehabilitálták őket, s a cseremisz irodalom javát jelentő műveik húsz év után ismét részeivé váltak a modern cseremisz kultúrának.

A harmincas évek végétől a XX. kongresszusig fakóbb és egyhangúbb a cseremisz irodalom mint a korábbi évtizedekben. Lényegesen kevesebb maradandónak ítélhető mű születik ezekben az esztendőkben, a cseremisz irodalom azonban Csavajn és társai nélkül is életképes, s ezt a félreállítottak helyébe lépő újak, elsősorban Sz. Nyikolajev, M. Kazakov valamint a lírikus S. Bulat (1909-1943), P. Persut (1909-1943), V. Elmar (1910-1943), Maksz Majn (1914) és A. Bik (1915), az elbeszélő G Jefrus (1917-1941), a regényíró Ny. Lekajn (190), D. Oraj (1901-1950), Ny. Iljakov (1913) és A. Tok (1907-1970) munkássága bizonyítja.

Szergej Nyikolajevics Nyikolajev (1908) neve drámái révén ismert a Mari Köztársaságban. Iskoláit részben szülőföldjén, részben Moszkvában végzi. 1940-tőől 194-ig a Mari Írók Szövetségének elnöke, a kulturális élet vezető posztjain dolgozik a későbbi években is. A harmincas évektől publikál, kiemelkedően legjobb műve a Szalika (női név) 1938-ban jelenik meg. A forradalom előtti időkben játszódik a szinte teljesen népdalokból épülő darab, s a fiatalság boldogságért folytatott sikeres harcáról szól. A falu szociális ellentétei is feltárulnak a változatos, jól pergő cselekmény során. Csavajn Akpatírja mellett a Szalika a cseremisz irodalom másik klasszikus drámája, amely immár a negyedik sikeres évtizedét kezdte meg a Sketanről elnevezett színházban. Nyikolajev számos aktuális témájú színművet is írt – főként a negyvenes években -, utóbb a történeti témák felé fordult érdeklődése, s drámát írt Akparszról, az egyik legismertebb cseremisz mondai hősről, aki a XVI. Században többször is győzelmet aratott a cseremisz csapatok élén a tatárok ellenében. Ajvika című drámájának tragikus sorsú címszereplőjét a cseremisz Opheliaként emlegetik Nyikolajev írásos forrásai.

A cseremisz írók és költők közül Miklaj Kazakov (1918) nevét ismerik a legtöbben Oroszországban. A politikai, közéleti témák kitűnő költője 1933-ban jelentkezik első írásaival. A Nagy Honvédő Háború idején írt verseiért 1950-ben Sztálin – díjat kap. „A költészet – jó barátom” című híres kötetéből való „Vigyétek el üdvözletem” címen közismertté vált verse:

Húznak a vadlibák, húznak fejem felett,

gágogásuk ékes tavaszi üzenet.

Szárnyuk a levegőt egy ütemre szeli,

bátran hasítják a kéklő magas eget.

Szárnyas barátaim! Elnet vize partján

kinn a tágas mezőn szánt egy mari leány.

Szívem kedves szavát vigyétek el neki,

mondjátok meg, várom; várjon ő is reám.

Kedves szeretteim! Hallgatom dalotok

bús szívvel. Jó utat! Én csak ittmaradok.

Szárnyatok kerüljék veszélyek, félelmek,

hadd legyen szerencsés nagy – messzi utatok.

- Szállnak észak felé fecsegő vadlibák.

S mintha rám néznének, mintha azt mondanák:

„Sose félj, katona! Messzi kedvesednek

elvisszük a szíved minden tüzes szavát.”

(Tandori Dezső fordítása)

Kazakov nagy utat járt be a frázisoknak ható értéktelen versektől a megszenvedett, gondolatilag és művészileg is kiérlelt valódi költészetig. Az ösztönös tehetség szívós tanulás, kemény munka árán ért valódi költővé, a folklór alapos ismerete s a világirodalom remekeinek tolmácsolása emelik líráját egyre magasabb szintre.

A XX. kongresszus után helyreállt a cseremisz irodalmi élet egyensúlya, s az 1954 óta újra megjelenő (1926-ban alapított, de 1936-tól 1954-ig szünetelő) Oncsiko ('Előre') című irodalmi folyóiratban megvalósul a korszakok és a nemzedékek harmóniája. Kiteljesül számos idősebb alkotó életműve, beérik a háború után színrelépetteké, s megszólalnak teljesen friss hangok is. Megnő a nemzeti hagyományok értéke, áttételesebbé válik a politikum, igényesebb, gondolatibb, s formai tekintetben is színvonalasabb lesz a cseremisz irodalom. A legújabb periódus számottevő alkotói közül a puszta említésnél részletesebb méltatást érdemelne a lírikusok közül J. Oszmin (1915), Sz. Visnyevszkij (1920), G. Matyukovszkij, a próza művelői közül Micsurin-Azmekej (1912), V. Ivanov (1923-1971), A. Juzikajn (1929), a színpad szerzői közül pedig Ny. Arban (1912) és A. Volkov (1923). Náluk is hitelesebben reprezentálja azonban a modern cseremisz irodalmat Valentyin Kolumb (1937-1974) merevségmentes, színes, közvetlenlírája. Igen jelentős Kim Vaszin (1924) nagy történelmi és filológiai műveltségen alapuló, a cseremisz múltat és tradíciókat irodalomba mentő és irodalommá lényegítő munkássága.

Kolumb az elődök tapasztalatainak birtokában erősen kötődik a népi hagyományokhoz, a világirodalmat is kitűnően ismerve lélekben, felfogásban igen közel áll a szovjet – orosz lírának a XX. kongresszus után feltűnt nemzedékéhez, különösképp Vinokurovhoz. Az ún. nagy témákat rokonszenves egyszerűséggel s mégsem igénytelenül emeli versbe, s költészetté tudja varázsolni a hétköznapok apró jelenségeit is. Több kötetet jelent meg orosz fordításban is, s mindegyik meleg fogadtatásra talált az olvasók és a kritikusok körében is.

Kim Vaszin enciklopédikus tudású író, aki gyermekkorától gyűjti hangyaszorgalommal a népére vonatkozó adatokat. Ott inaskodott az alapítók nemzedékének műhelyében, ismerte Csavajnt, Muhint, Szavit és krónikása a későbbi éveknek is. Több mint húsz önálló kötetet bocsátott közre, művelődés- és irodalomtörténeti munkákat, kapcsolattörténeti áttekintéseket, esszéket, elbeszéléseket és regényeket. Hatalmas anyagismerete lebilincselő előadókészséggel párosul, könyvei ezért a cseremisz nemzeti tudat formálásának igen fontos tényezői.

A modern cseremisz irodalom ha egészében véve nem is olyan izgalmas és dinamikus, amilyennek húszas években indult, sok mindent megoldott és teljesített a nagy elődök kezdeményezéseiből, terveiből. Olvasótábora széles és érdeklődő, a cseremisz nyelvű kiadványok, könyvek, kapok, folyóiratok napok alatt vevőre találnak. Ha cseremisz nyelvű darabot játszik a joskar-olai színház, a környékbeli falvak lakossága teljesen megtölti a nézőteret.

A gazdag cseremisz népzene termékenyítő hatással volt a zenei életre is. Ennek megteremtésében nagy érdemei vannak a kórusszervező és zeneszerző I. Palantajnak (1886-1926). A mai cseremisz zene reprezentatív képviselője J. Espaj (1890), a Mari Köztársaság érdemes művésze, aki a hangszeres zeneirodalom első cseremisz művelője. Espaj, valamint a nála fiatalabb A. Iszkandrov, K. Szmirnov és legfőképp E Szapajev cseremisz népi motívumokkal átszőtt zenekari és kórusműveket alkottak. A cseremisz zenei előadóművészet gondozója a Mari Állami Filharmónia.

Tudományos életük központja a Joskar-Olában működő, 1931-ben létesített Tudományos Intézet, melyben főleg a cseremisz nép történetének, nyelvének, néprajzának kutatásával foglalkoznak. A fentebb említett tudós – írók közül többen is részt vettek az intézet munkájának elindításában. Utódaik méltóknak mutatkoztak mestereikhez, s számos igen jelentős tudományos publikációval emelik egyre magasabb szintre a hazai tudományos diszciplinákat. Említést érdemel itt a kétkötetes irodalomtörténet („Fejezetek a mari irodalom történetéből”, I-II., 1960., 1963), két fontos történeti munka („A mari nép eredete”, 1967.; „Fejezetek a Mari ASzSzK történetéből, 1965), a cseremisz történeti nyelvtan három kötete (1964., 1966., 1969). A tudósok közül külföldön is jól ismerik a nyelvész I. Galkin és L. Gruzov nevét, mindketten a tudományok doktorai. Sokat és eredményesen dolgozik a folklorista K. Csetkarev és V. Akcorin, az irodalomtörténész A. Aszilbajev, a versritmus kérdéseit kutató Ny. Kutorev. A felsorolás itt is éppoly töredékes mint az irodalom áttekintésénél.

A joskar-olai Pedagógiai Főiskola és a hetvenes években megnyitott egyetem az új cseremisz értelmiség utánpótlásának állandó bázisai. Az egykori „másfajtájú” kis nép fiai nem csupán szűkebb hazájukban állják meg helyüket, a szovjet tudományos és kulturális élet számos posztján is lehet találkozni velük. Igaz, Joskar-Olának csak kicsiny százaléka cseremisz anyanyelvű, de a főváros tudományos és kulturális intézményei gondoskodni tudnak a cseremisz nyelv és kultúra fenntartásáról, fejlesztéséről. Ennek egyik biztosítéka a könyvkiadás is, amely mennyiségben (ezer és ötezer közötti példányszámban), de legfőképp minőségben (teljességre törekvésben, tipográfiában és kötésben is) igen sokat tett és tesz e kis nép nemzetiségének a megőrzéséért.

(Domokos Péter)