Az rtf-változat letölthető innen

Mordvin irodalom

1866-ban az egyik oroszországi kormányzósági lapban a következő „jóslat” látott napvilágot: „Nincs messze az idő, amikor a mordvinok nemzetsége teljesen beleolvad a nagyoroszba, s nyoma veszik. Kívánatos ez a többi, még erősebb nemzeti öntudattal rendelkező finnségi népeket illetően is, olyanokkal, pl. mint a cseremiszek… Sajnálatos viszont az olyan történelmi népek esetében, amelyek gazdag írott és művészi értéket hagytak hátra; ha azonban az előbb megnevezett népekhez hasonlóan csaknem félvadakat nyel el erősebb és műveltebb nép, nem kell sajnálkoznunk.”

Mikor ezeket a sokkal inkább sovén beállítottságról, rosszindulatról és tájékozatlanságról, mintsem prófétikus képességekről árulkodó szavakat leírták, a mordvinok lélekszáma nem járt távol a milliótól, költészetüket, történelmüket, hiedelmeiket és nyelvüket kiváló finn, magyar, orosz tudósok tanulmányozták, nyelvükön számos tankönyv és vallásos könyv létezett, s már élt az a mordvin polihisztor, Makar Jevszevjev, aki a mordvinok nemzeti tudatának alakításában, a mordvin nemzeti kultúra alapjainak megteremtésében a legtöbbet tette.

Noha a mordvinok lélekszáma az uráli népek között a magyaroké és a finneké után következik, történelmük során olyannyira szétzilálódtak, hogy összefüggő, nagy tömbök helyett jórészt oroszok, kisebb részt tatárok közé ékelődött csoportokban élnek, s egy-egy kisebb eloroszosodott vagy eltatárosodott töredékük mellett több más mordvinlakta területen is egyre erősebb idegen hatások mutathatók ki nyelvükben, viseletükben, szokásaikban. Ugyanakkor akadnak olyan szigetszerű települések is, amelyeknek lakossága érintetlen eredetiségében őrzi mordvinságát.

Ezek a körülmények a mordvin nemzeti kibontakozásra is rányomják bélyegüket. Annak ellenére, hogy a legszámosabb szovjetunióbeli uráli népet jelentik, ők nyerik el legkésőbb az autonómiát. Bár a huszadik század elején már aránylag magas a képzett, tanult mordvinok száma, náluk bontakozik ki legvontatottabban a nemzeti kultúra és irodalom, mivel hosszú évekig nincs adminisztratív mordvin központ. Részben ennek az egyik következménye az, hogy a felkészült mordvinok tekintélyes hányada Moszkvában telepszik meg és oroszul ír. Ma is számos mordvin származású költő ír csak oroszul. A késést viszont igen gyors fejlődés követi, s 1945 után a mordvin irodalom mennyiségi „termését” tekintve messze megelőzi a rokonnépekét (a magyar, a finn és az észt kivételével), színvonalban viszont csak a hatvanas években éri el az övékét. Irodalmi élete most már a legdinamikusabb, publikálási lehetőségeinek skálája is jóval szélesebb amazokénál. Alapvető megosztottságán viszont nem is próbál, és aligha lehetne is segíteni, a mordvin irodalom ugyanis megszületése pillanatától két irodalmat jelent, egy erza és egy moksa nyelvűt. E tények ismerete a mordvin irodalom tanulmányozásának és megértésének előfeltétele.

A nem kifejezetten szépirodalmi művek és a nem mordvin nyelvű szépirodalmi alkotások, amennyiben a szerzők mordvinok, az írások tárgya és szelleme mordvin az önálló nemzeti kultúra és irodalom megszületése idején éppúgy szerves részét képezik a tágabb értelemben vett mordvin irodalomnak, mint – az uráli népek körében maradva – a latinul írt magyar irodalom vagy az ugyancsak az irodalomtörténet keretében tárgyalt egykori röpiratok, vitairatok, szónoklatok, stb.

Azokat az előmunkálatokat, amelyek mintegy technikai előfeltételei egy irodalom létrejöttének (szótár, nyelvtan), s a megbízható alapok lerakását (népköltészeti, néprajzi gyűjtőmunka és publikálás, történeti adatok felkutatása) a mordvinok részére Makar Jevszevjev (1864−1931) végezte el. Egyik leveléből vett önéletrajzi adatai nem csupán írójuk szerénységét, de áldozatkészségét, tevékenységének sokágú voltát is jól mutatják: „A mordvin nyelvvel elméletben 1883-ban kezdtem foglalkozni (a gyakorlatban – mint született mordvin – gyermekoromtól ismerem), vagyis mindjárt az első naptól kezdve, mihelyt megkezdtem a szolgálatot a Kazányi Nemzetiségi Tanítóképzőben, az említett tanítóképző néhai igazgatójának, Ny. I. Ilminszkijnek az útmutatása szerint. Az ő utasítására fordítottam le tíz valláserkölcsi művet, előbb a mordvin nyelv erza nyelvjárására, majd pedig a moksa nyelvjárásra… 1886-ban beutaztam csaknem az egész mordvinföldet A. O. Heikel finn tudós társaságában, segítettem neki a mordvin női viseleten alkalmazott minták és hímzések, valamint a helsinki múzeumnak szánt néprajzi tárgyak gyűjtésében. Korábbi utazásaim során már megfigyeltem, hogy a ruházat formája összefüggésben áll a nyelvjárással: a változás a viseletben mindig jelezte a nyelvjárás megváltozását…”

A többfele is tapasztalt elnemzetietlenedés jeleit látva írja: „…ezért igyekszem minden erőmmel összegyűjteni mindazt, ami még megőrződött a mordvinoknál mind a nyelvükből, mind a népköltészetükből, mind pedig az öltözetükből és szokásaikból. Leginkább a lakodalmi siratók érdekelnek, ezekben a maga teljességében tükröződik a mordvinok élete, és megőrződött régi életük sok vonása… A Kazányi Fordító Társaság 1882-ben nyáron, majd a következő években néhány vakációmban elküldött a tambovi és a penzai kormányzóságba, hogy a moksa-mordvin nyelvjárásokat tanulmányozzam, és hogy állítsak össze tankönyveket ezeken a nyelvjárásokon az elemi iskolák számára… 1895-ben és 1896-ban a Nyizsnij-Novgorod-i országos kiállításra készítettem néprajzi albumokat… Ezeket az albumokat később a tanítóképző kiállíttatta a párizsi világkiállításon is, és mind a nyizsnij-novgorodin, mind pedig a párizsin aranyérmeket nyertek… Ezen utazások eredményeképpen gyűlt össze mordvin−orosz szótáram anyaga, valamint a lakodalmi siratók, dalok, mesék, találós kérdések, ráolvasások és fényképfelvételek tömege…” S mindez munkásságának mindössze a századfordulóig terjedő futólagos számbavétele. Hasonló tempóban dolgozott a forradalomig, majd 1917-től haláláig még fokozottabban vette igénybe szaktudását, rendkívül nagy anyagismeretét a saját lábára álló új mordvin közművelődés, s természetesen az irodalom is. Számos cikke, tanulmánya, könyve (köztük a dalok százait tudó, híres nótafa édesanyának ajánlott „Mordvin lakodalom”) nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a „félvad mordvinok nemzetsége” megmaradjon mordvinnak, öntudatos és művelt népnek. Összegyűjtött műveit öt kötetben a hatvanas években tette közzé a Mordvin Kutató Intézet, folklórgyűjtései pedig alapját jelentik az Intézet tizenöt kötetre tervezett mordvin népköltészeti kiadványsorozatának.

A Kazányi Nemzetiségi Tanítóképzőben Jevszevjev tanítványa volt Zahar Dorofejev (1890−1952), a mordvin szépirodalom megalapítója. Nagycsaládú mordvin szegényparaszt gyermeke, faluja a mordvin hagyományok és folklór hű őrzője. Legkorábbi és legmaradandóbb élményeit, a későbbi költészetét meghatározókat itt kapja, a falu, a paraszti élet és a népköltészet egész életművének legfontosabb ihletforrása marad. „A mordvin népdal az én lelkem és örömem” – vallja. Anyanyelvén papírra vetett első verseit sehol sem publikálhatja, ekkor nagyot és merészet gondolva oroszra fordítja őket (amelyet kitűnően beszél), és szerény tanítói jövedelméből 1912-ben Moszkvában kiadatja kötetkéjét „Egy néptanító gondolatai és énekei” címen. Nem különösebben nagyigényű költészet ez még, de igen jó szándékú, tiszta, naiv is természetesen, a világot a jó és a rossz ellentéteként felfogó, szociális indulatokat is hordozó, de a „gonosz” elleni harcra nem is gondoló ifjú nemzetiségi értelmiségi verseinek füzére. „Időnkint tollat ragadok // az elesett emberekért” – írja indítékairól. A társadalmi méretű elesettség egyik okát az alkoholizmusban látja: „Külhonban a nép az iskola és templom körül // kitépi az ürmöt és virágot ültet; // de nálunk, Oroszországban, erdők, mezők között // iskola és templom helyett – kocsma, kocsma. // Belőlük a föld orcájára éjjel-nappal ömlik vodka és bor, // tajtékzó hulláma zúgva hömpölyög, // s a satnya, gyenge lelkűeket elborítja az ár…”

Emlékezetes s indulatokat keltő elbeszélő verset írt egy falusi iskolai vizsgáról, amelyen a felügyelő és a pópa együttesen sértették és alázták meg mélységesen a tanítót és tanítványait, kérdéseikkel és viselkedésükkel megcsúfolva az emberséget és legelemibb pedagógiát is.

A forradalom után Dorofejev Jevszevjev mellett a mordvin közművelődés nélkülözhetetlen embere lesz, kitűnő alaptankönyvek sorát írja, a mordvin tanító-tanárképzés egyik megszervezője, riportok, felvilágosító cikkek, elbeszélések szerzője. Most már csak anyanyelvén publikál, költőként azonban ritkábban lép fel. Versei igen népszerűek, több közülük népdallá vált, s alig akad olyan mordvin, aki ne ismerné Bölcsődalát.

A fiatal költőnemzedék eleinte mesterének tekinti, a harmincas évektől azonban elfordulnak tőle, mivel nem tartják eléggé korszerűnek, haladónak. Írásai is megritkulnak, s a tervezett nagy történeti, folklorisztikai munkáját sem tudja sajtó alá rendezni. Részt vesz a második világháborúban is, és súlyosan megsebesül. Életművének jelentőségét csak jóval a halála után ismerték fel, ekkor több válogatás mellett összegyűjtött műveinek kiadására is sor került.

Az Októberi Forradalom idején részben mordvin, részben orosz nyelven már nem is egészen „újszülött” a szocialista szemléletű mordvin irodalom közvetlen előzménye. A tanult és gondolkodó mordvin fiatalság köréből nem egy teljes kötetet is le tudott volna ekkor már tenni a kiadó asztalára, ha lett volna rá kiadó. Többen közülük túl is voltak az első, természetesen orosz nyelvű publikációkon, s ők 1917 után – kevés kivétellel – Moszkvában települtek le. Néhányan meglehetősen ismert költők és írók lettek itt a húszas években, így pl. A. Dorogojcsenko, A. Zavalisin és D. Morszkoj. Ámbár volt pályájukon olyan szakasz, amikor mordvinul írtak, műveik túlnyomó többsége orosz nyelvű. A nyelven túl minden egyéb mordvin bennük, a téma, a szemlélet, a világ, amiről írtak.

A mordvinul írók – a már említett adminisztratív szervezetlenség, nyelvi különbség és egyéb okok miatt – nehezebb helyzetben voltak, a megszülető mordvin sajtó széttagoltsága miatt (az első mordvin lapok több, s nem is mindig mordvin földön levő városban jelentek meg) írásaikat szanaszét publikálták, s mivel nem volt hol tömörülniük, erőik is szétforgácsolódtak. A nehézségek ellenére s azok leküzdésével mégis útnak indítják a modern mordvin irodalmat, s ez elsősorban Csesznokov, Grigosin és Ilka Moricja érdeme.

Nem maradhatnak mellettük említetlenül azok a híressé vált népénekesek sem, akik a számos kitűnőnél kitűnőbb, de névtelenül maradt nótafa közül kiemelkedve a szovjet rend idején váltak félig népi, félig „mű” költővé. Ők azok, akik minden elmondott, elénekelt és leírt sorukban a leghitelesebben képviselték népük költészetét, akik egyben gazdagítják és fejlesztik is azt, s akik az írott irodalom küszöbén állva mintegy közvetlen és eredeti forrását és ihletőjét jelentik annak. Emilija Krivosejeva (1867−1936) és Fjokla Bezzubova (1880−1966) énekei és siratói utat nyitottak a mordvin kultúrának az egyetemesség felé.

Az oroszul alkotó mordvin írók közül Alekszej Dorogojcsenko (1894−1947) tanítóképzőt végez, majd a pétervári egyetem hallgatója lesz, de a háború miatt nem tudja befejezni tanulmányait. A forradalmat követő nehéz időkben szülőföldjén tevékenykedik különféle felelősségteljes posztokon, majd Moszkvába vezénylik, s a szovjet sajtó egyik fontos szervezője lesz. Rövid ideig a Pravda irodalmi rovatát is vezeti. A harmincas években visszatér szűkebb hazájába, s rövid ideig (1938-ban) a Mordvin Írószövetség élén áll. Elhatalmasodó betegsége miatt egyre kevésbé tud aktívan és személyesen részt venni az irodalmi életben, terveiből is keveset válthat valóra. Legtermékenyebb és legjobb korszakát a húszas évek jelentik, művei túlnyomó többségét ekkor írta. Bár a líra sem volt idegen tőle, az igazi műfaja az epika, az elbeszélés és a regény. Elsősorban aktuális témák foglalkoztatják, írásaiban az új világ mellett érvel, de nem pusztán szóval, hanem irodalommá lényegített tényekkel, alakjainak sorsával és harcaival. Az átalakuló szovjet falu egyik első krónikása az egész szovjet irodalomban. Legjelentősebb regénye, a szülőfalu nevét címül kapó Bolsaja Kamenka 1927-ben jelent meg. Nem csekélyek az érdemei a mordvin folklór és műköltészet oroszra közvetítésében.

Alekszej Zavalisin (1891−1939), aki mordvin eredetű kozák katonacsaládból származott, a húszas évek sikeres elbeszélője és drámaírója. A moszkvai Forradalmi Színház 1929-ben többször is előadta Pártkönyv című darabját. 1922-től 1931-ig a Szegénység című lap szerkesztőségében dolgozik, majd haláláig írásaiból él. Több ízben is találkozott Gorkijjal, aki 1921-ben lakásán is fogadta. E találkozás egyik emlékezetes mozzanatát így örökítette meg Zavalisin: „Ön tehát mordvin? – Alekszej Makszimovics enyhén csodálkozott, és miután köhécselt, kissé elfogódottan így folytatta: Hiszen én is mordvin vagyok, anyai részről. Igen, az anyám mordvin volt.”

Dmitrij Morszkoj (1897−1956) a mordvin irodalom egyik legkiválóbb tehetsége pályafutását szülőföldjén kezdte, de a húszas évektől már Moszkvában élt, s itt igen népszerű, őstehetségnek tartott lírikusnak számított. Barátjának vagy személyes ismerősének mondhatta a kor híres orosz költőit (Brjuszovot, Jeszenyint), tudósait, politikusait (Lunacsarszkijt), valamennyien örömmel és jó szívvel támogatták az emberként is igen rokonszenves fiatal mordvint. Hazulról csak a hagyományok ismeretét hozta s a gyermekkor nagy nyomorának élményéit. Négy évet a polgárháború frontjain töltött, s csak ilyen előiskola után vehetett tollat a kezébe. Első műveit még mordvinul írta, de miután a Brjuszovról elnevezett irodalmi és művészeti főiskola hallgatója lett, már csak oroszul versel, ám szinte kizárólag csak mordvin témákról: Állandó résztvevője a legszínvonalasabb irodalmi összejöveteleknek, szalonoknak, fáradhatatlannak bizonyul műveltségi hiányosságainak felszámolásában. 1927-ben jelenik meg első verseskötete, „A vihar hangfogója”. Az előszó szerzője, P. Szakulin írja: „…D. Morszkoj fiatal tehetségét és egy őszinte költő termékeny gondolatait nyújtja át az olvasónak. Tulajdona minden, amit átad, mivel mindent maga élt át, magából ad. Nincs egyetlen hamis hangja sem…” A kötetet Gorkij is ismeri, s a szerzőnek küldött levelében a következőket írja róla: „…Úgy tűnik, hogy Ön ura a versnek, nincsenek technikai gondjai. Némelyik költeménye… igen jól hangzik és arról tanúskodik, hogy Ön vitathatatlanul tehetséges… De miért bánatos? Vajon Ön nem talál örömet a munkában, s nem büszke arra, hogy az írástudatlan földművelésből költő varázslódott?”

1929-ben jelenik meg következő kötete, az édesanya alakját felidéző, s benne az egykori mordvin asszonysorsot megörökítő Uljana Szosznovszkaja című elbeszélő költemény, amelyet hamarosan követ a második kiadás is. A vers telis-tele van a mordvin élet képeivel, a mordvin történeti énekek és balladák fordulataival, többek között az igen jellemző és kedvelt ellentétes párhuzammal, hasonlatsorral („Nem nyírfa az, amely előtted áll, nem az hullatja leveleit, a leányod áll itt szegény, ő hullatja keserves könnyeit”).

1930-ból való kitűnő történeti poémája, a Nuvazi, alcíme szerint a „Dal a mordvinokról”, amely kifejezetten nemzeti szellemi mű. Komor és tragikus hangvételét a mordvinság nehéz sorsa magyarázza, függetlenségét nehéz és súlyos harcok árán sem tudta megvédeni, s hosszú évszázadokat kellett rabságban leélnie.

1936-ban adja közre következő kötetét „Rózsaszínű reggel” címen, amely főleg a forradalom és a polgárháború témakörében mozgó lírai verseket tartalmaz.

A törvénytelenségek idejében Morszkojt három ízben is bebörtönzik, s igen súlyos sebet kap a háborúban. Hátralevő éveiben tollat már alig vesz a kezébe, tervei nagy részét nem tudja megvalósítani.

Fjodor Csesznokov (1896−1939) a mordvin nyelvű irodalom megalapítóinak egyike, a mordvin irodalmi élet egyik legkiválóbb szervező egyénisége. Tanítóképzőt végez, tanít, az első világháború idején katona, majd vörösgárdista, leszerelése után a Moszkvában működő Nemzetiségi Könyvkiadó mordvin szekciójának munkatársa, tankönyvszerkesztő és szerző, aspirantúrát végez, a harmincas évek elején a Mordvin Kutató Intézetben dolgozik, az első mordvin folyóiratok egyikének szerkesztője, a szovjet írók első kongresszusán a mordvin irodalom képviselője. Többkötetnyi elbeszélést és drámát írt az aktualitás és a közéletiség jegyében. Egy korabeli kritikus 1925-ben így ír róla: „Csesznokov a jelen mordvin íróinak a legtehetségesebbike. Nyelve kifejező, szemléletes képekben gazdag. A gazdagság és a művészi sokoldalúság forrása a mordvinok és a mordvin élet sajátosságainak beható ismerete.”

Jakov Grigosin (1888−1939) a mordvin nyelvű irodalom alapító nemzedékének tekintélyes alakja. Életútja – állomásait tekintve – sokban egyezik Csesznokovéval. Tanítói képesítést szerez, tanít, s már évekkel a forradalom előtt irodalmi ambíciókat táplál. A húszas években egyetemet végez, majd a mordvin művelődés ügyének különféle területein dolgozik, Jevszevjev munkatársaként a folklórgyűjtő munkában is részt vesz. Elsősorban lírikus, de prózája és publicisztikája is számottevő. Számos versében szembesíti a jelent a múlttal, s élményszerűen szól a mordvin élet tegnapjáról, a feneketlen szegénység megélt nélkülözéseiről: „Mi volt a mi szekerünk? Csörgő! // Szomorú nyikorgás – boronánk. // Ekénk – tölgyfajáték // Bádogból vágott ék – fura kaszánk // Lovacskánknál – nincs rosszabb gebe // A tehén sem ad, mit elcserélj // Sírva fakadsz, ha kimész a mezőre, // Elátkozod az egész világot, // S mint egy bogár túrod a földet.”

A mordvin líra egyik legkiválóbb mesterének, a mordvin vers leleményes kísérletezőjének és formálójának Ilka Moricját (1898−1967) – családi nevén Ilja Krivosejevet – tartják a mordvin filológusok. Édesanyja, a messze földön híres énekes indítja el útján, amelyet úgy jár végig, hogy a folklórtól, a mordvin hagyományoktól soha egy pillanatig nem szakad el. Ő is a magas képzettségű mordvin írók közé tartozik, a Kazányi Nemzetiségi Tanítóképző elvégzése után az egyetemi diplomát is megszerzi. A mordvin nyelv és irodalom tanáraként dolgozott nyugdíjba vonulásáig, miközben irodalmi tevékenységet is folytatott kisebb-nagyobb megszakításokkal. A mordvinföldön költőként, pedagógusként és emberként is általános szeretetnek örvendő Ilka Moricja költői életművének különösképp a húszas évekre eső része érdemel megkülönböztetett figyelmet.

A Csesznokov, Grigosin, Moricja és több társuk által életrehívott mordvin nyelvű irodalomra többen is felfigyeltek, és a kor egyik tekintélyes kritikusa, B. Szokolov professzor a „Szovjet művészet” hasábjain 1926-ban fontos cikket ír az „újszülött” irodalomról. Érdemes megállapításait a hatvan évvel korábbi, fentebb idézett „jóslattal” egybevetni: „Ha tekintetbe vesszük, hogy a kis nemzetiségek túlnyomó többségének a vallásos kiadványokon túl semmiféle saját nyomdaterméke nem volt, akkor csak maga az a tény, hogy megalkották saját irodalmi nyelvüket, olyan grandiózus dolog, amelynek értékelésére mi, a kortársak nem is vállalkozhatunk.” Igaza van annak a kaukázusi írónak, fejtegeti alább, aki így nyilatkozott nemrégiben: „Ne magukhoz mérten ítéljenek! Mi, a jobbágysorból kilépett kis népek, még csak az első lépéseinket tesszük. A járni tanuló gyermek első lépése – a maga rendjén – csak a felnőtt ember tíz lépésével mérhető össze.” Szokolov ezután így folytatja: „Nincs messze az az idő, mikor mi, oroszok olvassuk majd a mordvinok, a marik és más nemzetiségek új költőinek és íróinak műveit, belefelejtkezve az olvasásba. Oly népek ezek, amelyekkel régóta együtt élünk, de amelyeket kevéssé ismerünk, amelyeknek művészetéről, képességeiről vajmi keveset gondolkoztunk… A mordvin műköltészet megteremtői mindahányan a dolgozó parasztság fiai, valamennyien igen fiatalok, húsz és harmincöt év közöttiek… Ha valaki ezt az irodalmat olvassa, rögtön érzékeli, hogy legfőbb témája a munkálkodó falusi ember élete, gondolat- és élményvilága, azaz a falusi lét. Árad belőle a fény és a tudás vágya, a tudomány és a felvilágosodás dicsérete, és mindezek fölött a nemzeti öntudatra ébredés öröme, amely nem választható el a forradalom ünneplésétől, s a jövőbe vetett feltétlen hittől… Ezek a derék fiatalok éjt-napot nem ismerve csiszolják az erza nyelvet. Jó ügyet szolgálnak, jó gondolatokat kapunk tőlük. Csendben, de szívvel-lélekkel teszik a dolgukat. Amit látnak és tudnak – mindarról írnak is. Nézzük őket és várjuk, mikor szólnak hozzánk így: Van népünk és van nyelvünk.”

A mordvin irodalom a sok fáradozás és erőfeszítés ellenére is csak a harmincas években jut el a szervezettség, és önmaga megvalósítása, kiteljesítése megfelelő, a továbbfejlődést biztosító fokára. Ez már tulajdonképpen a harmadik nemzedék színrelépésének és működésének időszaka, amely az ötvenes évek közepéig ível. Kifejezetten politikus költők és írók alakítják e korszak irodalmi arculatát, számosan közülük igen tehetségesek, sokoldalúak, újat és értékeset alkotók, de akadnak a politikai témák konjunktúráját kihasználó szerzők is mellettük.

A mordvin irodalom klasszikusának számít napjainkban már két fiatalon elhunyt költő, illetve író, Mihail Bezborodov (1907−1935) és Tyimofej Raptanov (1906−1936).

Bezborodov az „új falu” énekese, a céltudatos emberi tevékenység, az örömmel végzett munka, az életet megkönnyítő gépek témáinak találékony versbefoglalója, a népdal hagyományos kereteit, alakzatait ötletesen gazdagító és modernizáló lírikus. Ő az első maradandó értékű mordvin nyelvű poéma, az „Igaz mese” (1929) szerzője. Életművének minden sora osztályharcos szemléletéről tanúskodik, szavai az épülő szocialista világ „traktorai”.

Raptanovot kegyetlenül nehéz gyermek- és ifjúkora vezeti el az irodalomhoz. Vak édesapját kísérve koldusként hatalmas területet kóborol keresztül-kasul a bomló cári Oroszországban, élményei életre szólóak. Miután több sikertelen kísérletet tesz a versírással, áttér a prózára, s ebben a műfajban hamarosan megmutatkoznak nem mindennapi epikus adottságai. A forradalom előtti mordvin faluval foglalkozik legtöbb írása, köztük a mordvin próza egyik legjobb alkotásának tartott kisregény, a kegyetlenül nehéz sorsú mordvin nő típusát megrajzoló Tatyu (1933).

Pjotr Kirillov (1910−1955) azon kevés mordvin írók egyike, akinek minden műfajban sikerült jelentőset alkotnia. Lírai versei, poémái (különösképp a „Hajnal a Szurán” − 1934), drámái – amelyek a szegényes mordvin drámairodalom legjobb, ma is játszott darabjai – a történeti témájú verses formájú Litova (1940), valamint az 1905-ben játszódó Tanítónő (1952), kisregénye, „Az első óra” (1940) „a mordvin irodalom aranyalapjába tartoznak”.

Vaszilij Kolomaszov (1909) a mordvin olvasók táborában rendkívül nagy népszerűségnek örvendő szatirikus regény, a Lavginov (1941) szerzője, Andrej Kutorkin (1906) a mordvin verses regény megteremtője (Lamzur, 1941; „Almafa a nagy útnál” − 1958), Tyimofej Kirdjaskin (1888) az egyik legkitűnőbb mordvin történelmi regény, „A széles Moksa folyó” (1953) írója. A névsort még hosszasan lehetne folytatni a tárgyalt periódusban jelentkező költők és írók előszámlálásával. Számosan közülük az SzKP XX. Kongresszusát követő éveknek is tevékeny alkotói. Nem is kevesen egyenesen ekkor írják legjobb műveiket. A mordvin irodalomnak a legutóbbi, a modern periódusa a leggazdagabb. Irodalmi élete színes, dinamikus, közel félszáz főt számláló Írószövetségében az idős, a középkorú és a fiatal írók nagy egyetértésben dolgoznak, és fölöttébb termékenyek. A hatvanas évek némelyikében a Mordvin Könyvkiadó kiadványszáma (az eredeti, mordvin nyelvű szépirodalom tekintetében) meghaladja a zürjén, a cseremisz és a votják kiadók együttes kiadványszámát is.

A neves szerzők (többségükben az idős, illetve a középső korosztály képviselői) közül említést érdemel Szergej Larionov (1908), a szocialista mordvin falut ábrázoló elbeszélő és regényíró („Meleg kezekkel” – 1962; „Három szél” - 1964), Leonyid Makulov (1907), „A moksa leány” című kitűnő regényével (1957), amelyben a húszas évek hősi munkát végző mordvin pedagógustársadalmának állít maradandó emléket, Ivan Antonov (1919−1960), háborús és falusi témájú írásaival („Összeforrt családban” – 1954; „Friss szél” − 1960) és Makszim Beban (1913), lírai elbeszéléseivel és regényével („Tavaszi madarak” − 1962). Fokozatosan gazdagodó és igaz emberi tartalmakkal feltöltődő életmű az Artur Moróé (1909) és a Nyikul Erkajé (1906). Moro írja indulására gondolva:

Pedig mi voltam én?

Koldusok alja,

ki a moslékot is

lihegve falja!

A bánat poharát

kittam itt lenn.

Sok minden biztatott −

soha az isten.

                   (részlet, Hajdú Henrik fordítása)

Kalinyin személyes közbenjárására folytathat magasabb szintű tanulmányokat, kiadókban, szerkesztőségekben dolgozik, néhány éven keresztül tanít is. 1925-ben jelenik meg első verse, a harmincas és a negyvenes években az előtérbe állított, divatos költők közé tartozik. A naturalizmustól a deklaratívizmuson át vezet az útja a magvas, tágabb szemhatárú lírához, amelyet Képes Géza így jellemez: „Ez a költészet, amely csakúgy a folklór tején izmosodott, mint a többi rokonnép költészete, felnőtt és világirodalmi kitekintésre tett szert. Artur Moro a Fekete-tenger partján Ovidiusra gondol és róla ír nagy lélegzetű, puskini hangütésű verset:

Hogy ver a szívem! Elönt hullámod, élet!

Ó, hogy megrészegít az ifjúság!

Tenger feszül hajóm acélszügyének –

Tajték repül – sós szél arcomba vág…”

                                               (részlet)

Erkaj pályafutása sok vonatkozásban a Moróéra emlékeztet, azzal párhuzamos. Költőként lép színre 1929-ben, két évtizeden át divatos, a napi sajtó hasábjain is gyakran szereplő közéleti lírikus. Az ötvenes évek második felétől prózát is ír, ifjúsági regénye, az Aljoska (1960) és a mai mordvin életről szóló, lírával ötvözött regénye, a Nyírfalé (1962) a mordvin olvasók körében nagy népszerűségnek örvendenek. Magas példányszámú orosz nyelvű kiadásuk is gyorsan elkelt.

Vaszilij Radajev (1907) életműve elválaszthatatlan a mordvin folklórtól, amelynek gyűjtésére, tanulmányozására s a Kalevala mintájára történő egybeszerkesztésére évtizedeket fordított. Az a vidék, ahol született és nevelkedett, ritka és archaikus hagyományok őrzője, másutt nem, vagy csak töredékekben élő történeti mondák és énekek gazdag lelőhelye. Radajev a mordvin nyelv és irodalom tudományos vértezettségű tanáraként s egyben felkészült és tehetséges költőként kezdte meg a húszas évek végén némely tekintetben Lönnrótéra emlékeztető munkásságát, amelyben Dmitrij Morszkoj is ihlető szerepet játszott. A mordvinság egykori függetlenségi harcairól szól a legendás Tyustya fejedelem tetteit és emlékét felidéző háromrészes műve („Tyustya születése”; „Penza és Szura”; „Saját hazája mindenkinek oly szép, mint a nap”). 1960-ban jelent meg nagy feltűnést keltő és vitákat kavaró eposza, a Szijazsar, a formájában és szellemében is legnemzetibb mordvin irodalmi műalkotások egyike. Radajev fáradhatatlan munkásságán felbuzdulva a folkloristák tervbe vették a mordvin népi eposz anyagának tudományos igényű kiadását is.

A mordvin irodalom legújabb szakaszának Kuzma Abramov (1914) a legkiemelkedőbb, egyre inkább becsült és olvasott alkotója. Pedagógusi képesítésének megszerzésével egyidejűleg kezd írni, s erejét mindhárom nagy műfajban próbára teszi. Nem vall szégyent sem mint költő, sem mint drámaíró, legkülönbnek mégis az epikában bizonyul, novellistaként is, regényíróként is kimagaslik a mordvin írótársadalomból. Témáiban szinte semmit sem különbözik a mordvin és általában más szovjet nemzetiségi irodalmak fő témakörétől, az ő műveinek a zöme is falun és többnyire a közelmúltban játszódik, de már stílus, szerkesztés, jellemábrázolás, miliő és hangulatteremtés dolgában fölötte van a fiatal nemzeti irodalmak átlagának.

Elbeszélései közül az egyik legszebb „A szőke hajfonat” című lírai színezetű, de a tragikus befejezést már az első sorokban megsejtető szerelmi történet. Regényei közül a trilógiává szélesült falukrónikában szülőfaluja, Najman legújabb kori történetét dolgozza fel („Najman” – 1957; „Emberek egymáshoz közelebb” – 1961; „A füstön át” − 1964). Szinte törvényszerű, hogy az első rész a legsikerültebb, esztétikailag a legigényesebb szövetű, amely legkisebb részleteiben is kimunkált, alakjai között a negatívak is valódi emberek, teljes sorsok hordozói. A faluról adott kép hiteles, meggyőző, a folklór nem csupán a fejezetek kitűnően megválasztott népdalmottóiban, hanem a mű egész szemléletében, kompozíciójában is jelen van. Nem kisebb vállalkozásnak ígérkezik a világhírű mordvin szobrászművészről, az Erzjáról tervezett trilógia sem, amelynek az előbbi műnél sokkal nagyobb történeti íve a mordvinság történetét az egyetemes történelembe is belefoglalja. E nagy műnek két első része már meg is jelent 1971-ben és 1973-ban.

A modern mordvin irodalom művelői közül legalább az említést feltétlenül megérdemli még a lírikus A. Martinov (1913), aki évek óta a Mordvin Írószövetség elnöke, A. Malkin (1923) és I. Pinyajev (1923), a prózaíró F. Atyanyin (1910), V. Viard (1907), A. Lukjanov (1927). Drámaírót, jelentőset, nem lehet kiemelni.

A mordvin irodalom mindenkori friss termése az önálló kötetekben, az antológiákban, az almanachokon és az újságok irodalmi mellékletein túl elsősorban két kéthavonta megjelenő irodalmi folyóiratban kap helyet, az 1956-ban alapított moksa nyelvű Moksában és az 1929-es alapítású erza nyelvű Szjatko-ban („Szikra”). Jelentős eredményekkel dicsekedhet a mordvin filológia – szűkebben az irodalomtudomány – is, cikkek, tanulmányok százain túl, disszertációkban, önálló kötetekben tárja fel egyre több részletét a mordvin irodalomnak. Kiadványai közül legfontosabb „A szovjet-mordvin irodalom története” című két kötetes munka (1971, 1973) és „A szovjet Mordvinia írói” című bibliográfia (1970).

A Mordvin Köztársaság kulturális fejlődését jól jellemzi néhány további adat. 1928-ban lakosságának még csak 27,3%-a volt írástudó, az arány 1932-ben már 79,8%-ra, 1934-ben pedig 92%-ra nőtt. 1931-ben szervezték meg a szaranszki Pedagógiai Főiskolát, amely 1957-ben egyetemi rangot kap. 1930-tól működik Szaranszkban színház, előbb ideiglenes majd állandó társulattal, 1932-ben állítják fel a mordvin nemzeti kultúra ápolására a Mordvin Kutató Intézetet.

A mordvin képzőművészet két olyan alkotóval is büszkélkedhet, akik közül egyiknek a nevét világszerte, a másikét pedig egész Oroszországban ismerik. Sztyepan Erzja (1876−1959) élete valóban regényesen gazdag és változatos, (nem véletlenül választotta tárgyául a kitűnő regényíró, Abramov), karrierje igen mélyből ível a magasba. Nyomorban élő sokgyermekes mordvin parasztcsalád gyermeke. Kézügyességére korán felfigyelnek, s a tanulás és inaskodás hosszú évei után Olaszországba kerül, ahol hamarosan ismertté válik nagyszerű technikával kidolgozott kifejező szobrai révén. A forradalom után visszatér hazájába, ahol méltó foglalkoztatásáról és munkafeltételeiről maga Lunacsarszkij próbál gondoskodni. Néhány otthon töltött év után mégis kénytelen Nyugatra távozni, s Argentínában telepszik le. Innen csak nem sokkal halála előtt tér vissza, s immár végleg a Szovjetunióba, úgy, hogy szobrai hazaszállítására különhajót biztosít számára a szovjet kormány. Mintegy kétszázötven ismert alkotásából közel kétszáz a szovjet múzeumokban látható, a legtöbb pedig a Mordvin Köztársaság fővárosában, Szaranszkban. Bárhol is élt, mindenütt meg-megformázott egy-egy jellegzetes mordvin arcot, alakot, öreg parasztot vagy fiatal nőt, melyek a múzeumi csarnokokban Erzja kitűnő Beethoven-, Tolsztoj- és Lenin-szobrainak társaságában a művész szűkebb és tágabb hazájáról együttesen vallanak.

Fjodor Szicskov (1870−1958) színes és poétikus képei a mordvin paraszti lét számos mozzanatát örökítik meg magas művészi szinten.

A mordvin nemzeti opera megteremtője L. Kirjukov, aki többek között Kirillov „Litova” című, Sztyepan Razin idejében játszódó verses drámáját is megzenésítette.

(Domokos Péter)