Az rtf-változat letölthető innen
Votják irodalom
A cári Oroszország egyik-másik tudósa a votjákokról még kedvezőtlenebbül vélekedett, mint a Volga-vidék többi nemzetiségéről. Minden emberi és szellemi értéket megtagadva tőlük ilyen mondatokat írtak le velük kapcsolatban: „A votjákok örökös titkolódzása és zárkózottsága nagyon előmozdítja az ő szellemi tekintetben való elmaradottságukat, mely annyira megy, hogy úgy élnek, mint ezer évvel ezelőtt, s házi eszközeik is úgyszólván özönvíz előtti időkből valók…” (Behtyerev)
„A votjákoknak nincs olyan daluk, amely a szerelmet, az örömöt vagy a bánatot énekelné meg; általában különálló szótagokat énekelnek, melyeknek semmi jelentésük nincsen… vagy arról a tárgyról énekelnek, ami a szemük elé kerül…” (Lebegyev)
Jobb ízlésű és a felszín mögé néző kortársaik egészen másként látták a votjákokat, elmaradottságuk történelmi és társadalmi okaira is rámutattak, a jót, a szépet, az értékeset is felfedezve létükben. Ezt a kis népet is hagyománytisztelete mentette meg az elenyészéstől. Hagyományai és költészete révén válhatott a huszadik században öntudatos nemzetté.
A fenti becsmérlő nyilatkozatokat is csattanósan cáfolja az a sok ezer dal, amelyekből ez ideig mindössze néhány kötetnyit sikerült közreadni. A gazdag votják monda- és mesekincs néhány darabja arra utal, hogy az egykori tatár, majd orosz elnyomást még nem ismerő votjákoknak saját, önálló írásrendszerük volt. A tényleges votják írásbeliség azonban éppúgy a cirillikán alapul, miként az oroszországi kis nemzetiségek többségéé, s első emlékei a tizenötödik századból valók. A votják írásbeliség e korai emlékeivel (a tizenötödiktől a tizenhetedik századig) a votják történelem kiváló kutatója, P. Luppov foglalkozott legbehatóbban, s megállapítása szerint lényegében szórványtípusúak e korszak emlékei.
A tizennyolcadik század írásbelisége gazdagabb és változatosabb az előző időszakénál, T. Tyepljasina idevágó munkája szójegyzékekről és nyelvtanokról is említést tesz, valamint két versről, a votják irodalom első alkotásairól, amelyek egyben a votják nyelv első szövegemlékei. A következő évszázadban tovább bővül a votják nyelven írott művek köre, az evangéliumfordítások és a tankönyvek mellett népköltészeti szövegeket is találunk közöttük. Tulajdonképpen már a 20. század elején a lehetőségeihez képest fejlettnek tartható a votják írásbeliség, (évkönyvek, újságok, tudomány-népszerűsítő művek jelennek meg votjákul). Az 1917-es forradalmak után a kulturális autonómiát nyert kis nép magas szintre fejleszti írásos műveltségét, s részben ennek révén rohamosan civilizálódik.
A votják irodalom első alkotásai a tizennyolcadik
században keletkezett alkalmi versek. Szerzői Kazányban tanuló votják diákok
(név szerint nem ismeretesek), akiknek egyike az 1767-ben Kazányba látogató
Katalin cárnőt köszöntötte verssel, másika pedig a Kazányi Egyetem 1781-ben
történt megnyitására írt ünnepi verset. E nem különösebben értékes szerzemények
elsősorban azt hivatottak bizonyítani, hogy:
A rangos votják irodalom útnak indítása a sokoldalú Grigorij Verescsagin (1851−1930) nevéhez fűződik, „Bölcsődal”-át azonban ő is csak mint népköltészeti szöveget tudta kiadni. Versét „A Vjatkai Kormányzóság Szarapuli Járásának votjákjai” címen 1889-ben kiadott kitűnő történeti néprajzi könyvében publikálta.
Verescsagint a nincstelen parasztgyermekek sorából tehetsége, kitartása és szorgalma emelte ki, tanítóként majd papként dolgozta végig életét, publikációi a votják nemzeti tudományok alapjait jelentik. A költőt benne csak a legutóbbi időkben fedezték fel, mikor különféle műveinek és kéziratainak filológiai vizsgálata során a verses szemelvények egy részénél a szerzőség minden kétséget kizárólag rábizonyult. Elbeszélő költeményeket és egyfelvonásosokat is írt, ihletője és mintája irodalmi alkotásaiban minden esetben a folklór és a falusi élet.
A régi votják irodalomtörténetek 1909-ben jelölték meg a votják irodalom születési évét, ekkor jelent meg ugyanis M. Mozsgin (1890−1929) „Szökevény” című elbeszélő költeménye. A votják nyelvű kalendáriumok korábbi kötetei is tartalmaztak ugyan már irodalmi szemelvényeket, ezek közül azonban egyik sem volt önálló alkotás, mindegyikük fordítás vagy átdolgozás. Mozsgin műve egy népdalon alapul, de azt sokszorosára bővíti, s műfajilag a balladához közelíti.
A votják irodalom első nagy írói egyénisége, aki tudatosan is írónak készült, Kedra Mitrej (1892−1949). A Kazányi Nemzetiségi Tanítóképző hallgatójaként az intézet kéziratos lapjában publikálja első írásait, később módot talál arra, hogy vidéki orosz újságokban is helyet találjon elbeszéléseinek, mondafeldolgozásainak. 1915-ben saját költségén megjelenteti „Es-Terek” című történeti tárgyú tragédiáját. A címszereplő a votják mondák egyik legrokonszenvesebb hőse, a tatárok legyőzője, aki azonban Kedra Mitrej allegorikus koncepciójában negatív figurává alakul, gátlástalanul hatalomra tör, s népét romlásba dönti. Kedra Mitrej a húszas években a legbefolyásosabb votják írók egyike lesz, Moszkvában aspirantúrát végez, a harmincas években egyik irányítója az 1931-ben felállított kutatóintézetnek, irodalomtanár a Pedagógiai Főiskolán, s egy rövid ideig a votják írószövetség elnöke. 1929-ben adja közre legjobb művét, „Nehéz iga” című történeti regényét. Ez már nem áltörténeti alkotás (mint az „Es-Terek” és két folytatása), hanem tényeken alapuló, szociográfiailag is hiteles írás a tizenkilencedik század elejének votják falujáról. Művei közül feltétlenül említést érdemel még 1911-ben írt, de csak halála után kiadott önéletrajzi írása, illetve naplója, „A beteg század gyermeke”.
Kitűnő leírásokat és jellemzéseket találunk itt szülőfalujáról, rokonságáról, tanítóiról, tanárairól, hű képet a századelő oroszországi nemzetiségi viszonyairól, iskoláiról. A mondottakat az alábbi kis részlet illusztrálja:
„A szeminárium aránylag népes tantestületét tizenhat ember alkotta, az igazgatón kezdve egészen a felügyelőkig. Az intézet igazgatója Alekszej Andrejevics Voszkreszenszkij. A növendékek előtt nemigen volt tekintélye, „alig-alig” -nak nevezték, ugyanis ezt a kifejezést igen szerette az igazgató… Alekszej Andrejevics pszichológiát, pedagógiát, logikát tanít. Nem tudom miért, csak őrá aggattak annyi kitűntetést, „csörgőket”, ahogy a tanulók nevezték. Az ördög vigye, pedig csak fecseg, fecseg az osztályban, úgy elkalandozik messzi tájakra, hogy elfeledkezik magáról, s a végén ő mondja: „Igen, igen… nos, uraim, miről is kezdtünk beszélni az előbb?” – és elkezd kotorászni a könyvben. Ha pedig egyszer rákezdi, semmi sem állíthatja meg. Minden mondata, minden kifejezése hemzseg az olyan teljesen felesleges szavaktól, mint „tudják”, „látják”, „értik”, „ez olyan dolog” és hasonlók… Mennyi időnk telt el az ő fecsegésével! A növendékek rendszerint nem is figyelnek rá, az egyik könyvet olvas, a másik ír vagy rajzol valamit, és nem törődik azzal, hogy mit beszél a tiszteletre méltó direktor úr őexcellenciája. A direktor polgártárs a lényeges dolgokat kertelés nélkül felolvasta nekünk abból a tankönyvből, amelyből mi magunk is tanultunk…”
„Földrengés Vuzsgurtban” című regényében Kedra Mitrej szülőfaluját mutatja be a forradalom idején és a későbbi években.
Votják irodalom tehát már 1917 előtt is létezett, kibontakozni azonban a nemzetiségeket korlátozó intézkedések, törvények sokasága miatt nem tudott, s csupán individualista törekvésekben, egymástól elszigetelt kísérletekben realizálódott. Hogy a forradalom után szinte egyik napról a másikra számos alkotó jelentkezett már kész kötetekkel is, ez mindenesetre arra mutat, hogy a századforduló óta alakult, erjedt a nemzeti tudat, nőtt a szociális érdeklődés, a tervekből, a vágyakból sok minden fogalmazódott meg írásban, irodalmi formákban, s várt a nyilvánosságra kerülésre.
1917 után idősek és fiatalok, tanultak és kevésbé pallérozottak, északi, illetve déli nyelvjárást beszélők, a nemzeti és a szociális, az egyéni és a közösségi témák szószólói együtt léptek a színre, de korántsem egységesen, s hosszú időnek kellett eltelnie, míg – nem ritkán igen éles harcok árán – megvalósult a harmónia. Az irodalom feladata a kezdeti időkben a felvilágosítás, az új történeti helyzet megértetése, a votják nép önmagára ébresztése volt. Az analfabétizmus gyors és gyökeres felszámolása nélkül az irodalom sem lehetett hatékony, az olvasóvá nevelés, az érdeklődés felkeltése a környező világ iránt ugyancsak a megoldandó feladatok közé tartoztak, s a megoldásból oroszlánrészt kellett vállalniuk a tapasztalatok nélküli íróknak, akik maguk is rászorultak műveltségbeli fogyatékosságaik pótlására. Ezért tartozik bele szinte mindegyikük életrajzába előbb a tanítóképző majd a pedagógiai főiskola elvégzése (s ritkább esetben az aspirantúra is), ezért dolgoznak szinte kivétel nélkül hosszabb-rövidebb ideig valamennyien valamilyen gyakorlati pályán is.
E korszak írói, tudósai, politikusai – kevés kivétellel – egyetértettek abban a kérdésben, hogy a votjákság felemelésének és civilizálásának csak a nemzeti nyelv lehet az alapja. Az egyik tekintélyes író és ismert nevű pedagógus, M. Iljan így adott kifejezést e meggyőződésének:
„…mi, akik votjákoknak nevezzük magunkat, csak saját anyanyelvünkön, votják nyelven és nem valami máson kaptuk és kapjuk kisgyermek korunk óta a fogalmak, a világnézet, a gondolkodás, az érzések végtelen sokasága elsajátításának lehetőségét, mivel azokat szüleink nem oroszul, nem franciául vagy más nyelven, hanem anyanyelvükön fejezik ki. Sajnos néha hajlamosak vagyunk úgy gondolni rá, mint nyomorúságos, jelentéktelen nyelvre, amely elrabolja tőlünk az értékes időt más, fontosabb és komolyabb ügyektől. Ez a nézet kétségtelenül hibás. Az anyanyelv, amely a természetet, a nép szellemi és fizikai létének jegyeit tükrözi, a nevelés és a művelődés leghatékonyabb eszköze. Csak vele és nem valami mással lehet sikeresen, alaposan és nem felületesen elsajátíttatni a néppel mint tömeggel az általános kultúrát. Erre idegen nyelv soha nem lenne képes…”
A votják nemzeti irodalom legszínesebb, leggazdagabb periódusa – miként a mari (cseremisz) vagy a komi (zürjén) irodalom esetében is − az 1917-es forradalmakat követő két évtized. E korszak meghatározó egyénisége Gerd Kuzebaj (1898−1937), aki a zürjén I. Kuratov és a vogul J. Sesztalov mellett bízvást tartható az oroszországi kisebb uráli népek irodalma harmadik kimagasló alakjának.
Gerd tipikus képviselője a forradalom lehetetlent nem ismerő nemzetiségi értelmiségének, kivételes képességű, vonzó egyéniségű ember. Életét népe felemelésének szolgálatába állítja, s tragikusan rövidre szabott pályáján költőként, tudósként és politikusként is hihetetlenül sokat tesz a votjákságért. Édesanyja messze földön híres népénekes, fia a legeredményesebb és legszenvedélyesebb folklorista, a votják népdal avatott kutatója és gyűjtője. „A votják dalaiban” című híres tanulmányának szárnyaló sorai költeménynek is beillenének:
„A votják ember egész élete, mindennapi nehéz munkája elszakíthatatlan kapcsolatban van a dallal. És gyakran nem tudod, hol végződik a nehéz munka, és hol kezdődik az ének, hol kezdődik a munka és végződik az ének. A votják legjelentéktelenebb lépését is dallal jelöli. Ha valaki soha nem láthat votjákot, sem hajlékát, sem vidékét, de olvassa dalait, úgy érzi, jól megismerte őt, mindennapi életét, kunyhóját, szegényes földjeit, de ami a fő, megérzi, hogy a dalokon keresztül szíve legrejtettebb szögletébe is beengedte őt a nép. A votják zárkózott ember, soha nem osztja meg idegennel azokat a gondolatait, élményeit, amelyek nyugtalanítják, legyen az bármilyen nehéz, feküdjön bár szívén kőként a keserűség – ő mindezt egyedül viseli… De amikor övéi között, családjában vagy vendégségben van, és különösen, mikor ünnep idején iszik a házi készítésű pálinkából – felismerhetetlenné válik… Énekelni kezd, s mondja, dalolja a vég nélküli dalokat, mondákat. Mikor hallgatod, úgy tűnik neked, hogy egy ezerszínű virág nyílik ki előtted, amely eddig szíve mélyén rejtőzött. Dalait olvasva úgy tűnik, hogy a votják nép részletes naplóját olvasod, hangulatainak, élményeinek naplóját. Egyetlen mozzanat sem marad árnyékban; nem marad színes vonásokkal megrajzolatlanul ebben a naplóban…”
Gerd költészetét, amely az eszmélő, az új életet vállaló és a régitől búcsúzó votjákság gondolati és érzelmi világának művészi szintű összegzése, minden sorában a folklór hatja át. Három önálló verseskötetet, több antológiát, tankönyvet, népdalköteteket rendezett sajtó alá, részt vett a könyvek tipográfiai megtervezésében is, közel száz tanulmányt publikált (néprajzi, népköltészeti, irodalomtörténeti, történelmi tárgyúakat) anyanyelvén, oroszul, németül, finnül, észtül, magyarul. Irigyei és ellenségei 1932-től hallgatásra kényszerítik, nevét 1958-ban történt rehabilitálásáig csak elmarasztaló jelzők kíséretében lehetett kiejteni.
Nagy versei közül a „Keremet” a régi életformát búcsúztató igen érzékletes költemény. Ennek mintegy ellenpólusa egy nagy erejű, több tételes poéma, „A gyár”, amely formai bravúrjaival, a különféle munkafolyamatokat utánzó szavakkal is jellemző megoldásaival akár a munka szimfóniájaként is felfogható.
Gerd közvetlen baráti köréhez tartozott az első – s máig sem megközelített – votják költőnő, Asalcsi Oki (1898−1973). Jean-Luc Moreau írja róla: „… az udmurt irodalomnak ő talán a legjobb és legautentikusabb költője. Komolyságáról és mély emberségéről tanúskodó jellegzetesen női lírája őrizkedik a patetikus retorikai fordulatoktól. Egyszerű, igaz hangon, valami szelíd melankóliával színezett szeretettel beszél hazájáról… A harmincas években azonban (összefüggésben Gerd félreállításával – D. P.) felhagy az irodalmi ambíciókkal, s kizárólag orvosi gyakorlatot folytat.”
A votják irodalomban a forradalom reprezentáns, gyakran emlegetett és idézett költője Danyil Majorov (1889−1923). Őszinte, gyermeki lelkesedés sugárzik izzó, agitatív verseiből, melyek technikailag nem tökéletesek, de az igaz költőiség tagadhatatlan jeleit viselik magukon. „Mindenféle ízléstelen dísz és mesterkéltség nélkül, egyszerű sorokkal és szavakkal hívja a szegénységet a forradalom és vívmányainak oltalmára” – írja róla Gerd.
Az 1938-cal záruló korszak két jeles prózaírója sem maradhat említetlenül. Grigorij Medvegyev (1904−1938) a votjákföldi kollektivizálás történetének megörökítője, trilógiája („A lözai mezsgye” 1932; „A Kijkar oldalán” 1934; „A nagy nap” 1959) kiemelkedő darabja a hasonló témájú szovjet regényeknek. M. Konovalov (1905−1939) az első votják munkásregény („Növekvő erő” 1933) szerzője. Legértékesebb műve Pugacsov votják szövetségeseiről írt történelmi regénye, a „Gajan” (a címszereplő neve). A két fiatal író Kedra Mitrej társaságában részt vesz a szovjet írók első kongresszusán 1934-ben, s hármójukat lakásán Gorkij is fogadta.
A törvénytelenségek idején a votják írók sorai is megritkultak, s a votják irodalom 1956-tal záruló korszakának alakításában a fentebb említettek már nem vettek részt. Az új periódus egyik vezető költőjének Ivan Gyagyukov (1896−1955) számít, aki még Gerdékkel indult, mint tehetséges, autodidakta költő és író. Gyagyukovot megszédítették első sikerei, s nyakra-főre kezdi ontani az aktualitás jegyében fogant műveit, ódáit, amelyeket hosszú időn át mint a votják irodalom javát, első oldalaikon publikáltak a helyi lapok. Azt a fajta költészetet, amelyet ő képviselt, 1954-ben, megsemmisítő bírálatban részesíti Mihail Petrov, a votják irodalomnak Gerd után fellépő jelentős egyénisége: „Gyagyukov minden esztendőben ír egy regényt, ehhez mért minőségben tucatnyi költeményt és egyfelvonásosokat… Rendszeresen alkot, de rosszul. Elmarad a mai igényektől… A harminc éve alkotó író verseiből és elbeszéléseiből lehetetlen egy olyan kötetet összeállítani, amely állná az idők próbáját, s nem kellene gyökeresen átdolgozni.”
Petrov típusa a napról-napra tökéletesedő, növekvő embernek és írónak. Szegénység és árvaság jutott osztályrészéül gyermekkorában, kevés iskolát járt, állandó olvasással és tanulással szerezte műveltségét. Éveken át katonáskodott, irodalmi pályáját a húszas évek legvégén kezdi el. A második világháborúban megint katona, súlyos szívbetegként szerel le, s életének utolsó tíz esztendejét kizárólag az irodalomnak szenteli. Az ötvenes években már ő Udmurtia legtekintélyesebb írója, aki a votják íródelegáció fejeként a szovjet írók második kongresszusán fel is szólal.
Indulása idején középszerű költő és író, meggondolatlanul kemény kritikusa Gerdnek és társainak, de a votják folklór (három kitűnő népdalkötetet rendez sajtó alá) és a világirodalom (számos műfordítást készít) tanulmányozása kiemeli a középszerből és az igénytelenségből, egyre többet követel önmagától, s így kerül ki tolla alól a votják irodalom néhány klasszikus alkotása. Költészetéből háborús lírája emelkedik ki, amely egyidejűleg kemény és lágy, kérlelhetetlen és gyöngéd. 1945-ben írja egy népmonda alapján poétikus elbeszélő költeményét, az „Italmasz”-t (virágnév és női név a votjákoknál) a szerelem szépségéről és tragikumáról.
Számos kritikai cikket, ismertetést, lektori jelentést írt, s noha szinte minden során érezhető az adott korszak légköre, az ő egyénisége nem tűnik el a szólamok, a sematikus fordulatok mögött. Még többet árulnak el róla levelei, amelyek egyike (1945-ben kelt) azoknak a töprengéseknek a foglalata, amelyek az igen ifjú irodalmak lehetőségeit mérlegelik. Olvasván nem lehet arról sem megfeledkezni, hogy Petrov áttekintésében nem számolhatott Gerd és köre tevékenységével:
„…A dolog, kedves barátom, nem a mi tehetetlenségünkön múlik. Értsd meg, hogy mi kezdők vagyunk, és sok minden tűnik bennünk az orosszal egybevetve gyermekesen naivnak. De így van-e valójában? Hisz tulajdonképpen az igazinak nevezhető irodalom nálunk a harmincas évektől veszi kezdetét, vagy még később. Tíz-tizenöt év! Mit akarsz így hát, drága barátom? Te a nagy orosz irodalom színvonalát akarod elérni. Lehet-e szándék jóravalóbb mint ez? De… és hány ilyen »de« van. Mindenekelőtt az orosz és más nálunk magasabb kultúrájú népek irodalmukat és irodalmi nyelvüket évszázadokkal, mi több évezredekkel ezelőtt hozták létre. Aztán – maga az orosz nép több tízmilliót számlál, mi pedig néhány százezernyit. Hol van több valószínűsége annak, hogy Puskinok, Lermontovok, Tolsztojok és más hasonló óriások szülessenek? Párhuzamokat vonni – hát még perspektívában – valahogy nem akaródzik… Ebben és az elkövetkező századokban nemcsak nálunk, az oroszoknál sem lesz Puskin... Írod, hogy nekünk nincsenek irodalmi hagyományaink, nincs sem Puskinunk, sem Dzsambulunk, majd alább Majorovot említed. Nos, ha nincsenek hagyományaink, hát teremtsünk mi magunk, és hogy mennyire lesznek értékesek, majd eldöntik az elkövetkező nemzedékek… S hogy költőink gondolattalanok! Csakhogy ez nem csupán tehetség kérdése, hanem a műveltség, olvasottság és minél teljesebb életismeret hiányáé. Idősebb testvéreinket, az oroszokat olvasva, mindig meglep gondolataik mélysége. Ami bámulatra méltó, az a tudás, a gondolkodás tudománya. Tanulnunk kell, tanulnunk a klasszikusoktól, tanulnunk és követnünk, követve tanulnunk, követnünk az új mélységekbe hatoló gondolkodást – de nem a már kész sablonokat -, az igen kevés lenne. Azt mondhatod erre, hogy más fejével élünk. De hisz az orosz klasszikusok is tanultak valakitől, követtek valakit, az egyik Byront, a másik Lessinget, Aesopust stb…” (Részlet az A. Luzsanyinhoz írt levélből)
Élete fő műve „Vuzs Multan” című történelmi regénye a votjákok ellen indított múlt század végi rituális perről. A Dreyfus-ügy speciális oroszországi változata ez az ügy, időben is közel esik Zola Európát mozgósító nagy védőakciójához. Petrov húsz éven át dolgozott ezen a regényen, valóságos szakértője lett a századvég történelmének, minden tárgyát érintő dokumentumot elolvasott, feldolgozott, hosszú ideig tartózkodott Vuzs Multánban, elmélyült néprajzi tanulmányokat folytatott. Mesterségbeli tudással, nagy műgonddal megírt regénye leköti a figyelmet, hatalmába keríti az olvasót. Megdöbbentő kép tárul elénk a multáni ügy kapcsán a meggyilkolt koldus és a cári trón körül csoportosuló osztályok, rétegek, egyének életéről, mozgásáról, gondolkodásmódjáról. A forradalom előtti Oroszország valóságos panoptikuma vonul el hitetlenkedő tekintetünk előtt: kulákok, kereskedők és pópák, rendőrök, ügyészek és testületek, akik és amelyek a gyilkosság megtervezésében, végrehajtásában és leleplezésében félelmetes szövetséget alkotnak, aljasságban, gátlástalanságban és cinizmusban feledtetik Gogol és Csehov negatív hőseit. A másik oldal összetört, megfélemlített és megkínzott alakjai, a parasztok és falusi értelmiségek mellé Korolenkóval az élen lassan felsorakoznak a humánum, az igazság nevében az orosz intelligencia legjobbjai: újságírók, jogászok, tudósok, segítségükkel az eszmélni kezdő, egyszerű szereplőben is derengeni kezd, hogy mit is óhajt elérni a cári politika a rituális perekkel és a nemzetiségi ellentétek szításával.
A votják irodalom e korszakának jelentős alkotói: F. Kedrov (1909−1944), a forradalom előtti votják női sorsról írt kisregény, a „Kátya” szerzője; a votják irodalom első fejlődésregényét („Élni kell”) megíró P. Blinov (1913−1942); a háború krónikásai; M. Ljamin (1906−), aki prózában és Ty. Smakov (1910−1961), aki lírában örökítette meg az emberpróbáló időket. A dráma legjobb votják mesterei, I. Gavrilov (1912−1973) és V. Szadovnyikov (1915−1974) is ekkoriban írják legmaradandóbb színműveiket.
A votják irodalom következő korszakát az SzKP XX. kongresszusától datáljuk. Az a lendület és kedv, amely az ötvenes évek végén jellemzi a votják költőket és írókat, a húszas évekre emlékeztető, de most megállapodottabbak a történelmi, társadalmi, gazdasági körülmények, lényegesen magasabb műveltségi szinten van az egész nép, s maguk az írók is, történeti tapasztalataik sem csekélyek. Nagy számban jelentkeznek megint fiatal költők és írók, de sűrűbben fog tollat a középkorúak, sőt az idősek nemzedéke is. (A már említett I. Gavrilov pl. háromkötetes regényben tekint vissza a forradalom utáni votják értelmiség és a színművészet útjára.) Kedvezőbbek a könyvkiadás adatai is, a rehabilitált írók újra kiadott művei mellett szépszámú friss alkotás is napvilágot lát. A kulturális, tudományos élet minden területe megélénkül, a nemzeti nyelvű színház, rádió, televízió, sajtó is többet és rangosabbat nyújt, mint korábban. Rendszeresebbé válnak az Udmurt Írószövetség konferenciái, tizenhatezer fölé emelkedik a votják irodalom orgánumának, az 1926-ban alapított (de 1941-től 1954-ig szünetelő) Molotnak a példányszáma.
A modern votják irodalom jelességeinek egyike T. Arhipov (1908−), aki nagy sikerű regényt írt a háborús évek votják falujának nehéz napjairól, áldozatos munkájáról („A Ludzi folyó mentén”).
Igen népszerű lírikus az emlékezésről és az idő múlásáról szép versek sorát író Sz. Sirobokov (1912−), az emberi helytállás, következetesség, a csalódásokat álló ember izzó szavú költője. „Es-Terek” című elbeszélő költeménye a votják irodalom egyik remekének számít.
E korszak legnagyobb szabású egyénisége kétségkívül Gennagyij Kraszilnyikov (1928−1975), Gerd és Petrov mellett az ő nevét ismerik legtöbben szűkebb hazája határain túl is. Alig van olyan írása, amelyet a votják nyelvű kiadás után rögtön meg ne jelentettek volna oroszul is. Egyik-másik Moszkvában kiadott műve a százezres példányszámot is elérte. Kraszilnyikov hosszú éveken át az Udmurt Írószövetség elnökeként is tevékenykedett. Írói érdeklődésének középpontjában a mai ember belső konfliktusai állnak, a munkában, a közösségben, a családban való helytállás kérdései foglalkoztatják. Műveinek színtere általában a falu, hőse pedig a „Közember… Lép, vonul a nagyvilágban, és sehol nem idegen, mindenütt otthon érzi magát, ami van a földön, az ő keze által lett. Közember, ő az, aki mindent meg tud csinálni! Ma ő szánt és vet, holnap az ő fejszéje alól repül szanaszét az illatos forgács, gátat épít a folyóra, utat kövez, s ha szükséges, irányítja a gépet. Dicsőség neked ezermester közember! A te erős kezed tartja földünket, munkád révén sokasodnak nyájaink, te emeled a palotaházakat, terád hallgatnak az óriás gépek! … Néha az a gondolatom támad, hogy idővel nem lesz semmiféle igazolvány. Egy kis munkakönyv fogja helyettesíteni, hisz abban hibátlanul meghatározható, milyen helyet foglal el az ember az életben. Szavamra mondom, nagyon szeretném hinni, hogy valamikor így lesz!”
Kraszilnyikov legfontosabb művei: „Az öreg ház” (regény) 1956; „Veled maradok” (regény) 1960; „Szélvirág” (regény) 1962; „Az év kezdete” (regény) 1965; „Aki elmegy, hadd menjen” (elbeszélések) 1971.
Kraszilnyikov mellett a rokonszenves lírikus, Flor Vasziljev (1934−1978) e korszak másik kiemelkedő alkotója. Ő is több már, mint nemzeti költő, számos votják nyelvű kötete után egyre másra jelentek meg Moszkvában is könyvei, verseit szívesen közölték a nagy irodalmi folyóiratok és lapok is. Különösen a votják fiatalok szeretik költészetét, amely egyszerű, tiszta, pózmentes, témáiban és nyelvében is a mindennapokról és a mindennapok emberéhez szól. Szerelmi költészete is a ma emberéé, meghitt, józan és gyengéd, a társ, a hitves szeretete és megbecsülése sugárzik belőle.
A votják irodalom természetesen több annál és változatosabb, amit érzékeltetni sikerült belőle. Korábbi korszakaiban és a legújabban is nem kevés az olyan költő vagy író, akiről érdemes lett volna szólni.
Kraszilnyikov méltó örökösének ígérkezett szuggesztivitásával,
érzékletes környezetrajzával, nagy megjelenítő erejével a hagyományos paraszti
tematikát folytató Roman Valisin
(1937−1979). A tehetséges prózaíró egyetlen regényét („A szelek hegye” –
Tel gurez) a votják irodalom legjava alkotásai között tartják számon.
Visszhangot keltett az oroszul olvasók körében is.
(Domokos
Péter)