Az rtf-változat letölthető innen

Enyecek

Az enyecek a nyenyecekkel és a nganaszánokkal együtt az északi szamojéd népek csoportjába tartoznak. Korábban jenyiszeji szamojédoknak is nevezték őket. Az első írásos feljegyzések az enyecekről a 15. századi adónyilvántartásokban találhatók. Az enyecek északra vándorló ősszamojéd törzsek és tundrai őslakos népek keveredéséből jöttek létre. A 17. század elején még sokkal nagyobb területet foglaltak el, mint napjainkban. A Jenyiszej bal partján, a Taz és Turuhan folyók környékén éltek, de vándorlási területeik a Jenyiszej jobb partjára, az Alsó-Tunguszka és a Kurejka folyók környékére is kiterjedtek. A 17–19. században a nyenyecek földszerző hadjáratai következtében területük jelentősen lecsökkent és jelenleg már csak a Jenyiszej jobb partján élnek.

Két enyec etnikai csoportot különböztetünk meg, a tundrai és az erdei enyeceket, melyek között kulturális és nyelvjárási eltérések is találhatók. Ma a tundrai enyecek többsége Voroncovóban, az erdeiek nagy része Potapovóban él, a Jenyiszej torkolatának közelében, vegyes etnikumú (orosz, nyenyec, dolgan, nganaszan) falvakban. Fő foglalkozásuk régen a vadászat, halászat és rénszarvastartás volt. Vadászatuk elsősorban prémes állatokra szakosodott, coboly, hermelin, nyuszt és más nemes prémű állatokat ejtettek el. A halászat és a réntartás csak másodlagos szerepet játszott gazdaságukban. Az egyre erősödő nyenyec kulturális asszimiláció hatására a 19. század végére a réntartás szerepe náluk is jelentősen megnőtt és vezető gazdasági ágazattá vált.

A régi törzsi-nemzetségi felosztás emlékeként egységes népelnevezést nem használnak magukra, a bemutatkozás alkalmával régi nemzetségeiket nevezik meg. A gyermekek első nevüket újszülöttként kapják, ezt az idősebbek választják ki, rendszerint valamelyik ősük neve után. Ezen kívül ma már szinte mindegyikük rendelkezik orosz névvel is, mely kezdi kiszorítani a régi enyec nevek használatát. Ugyancsak kiment a gyakorlatból a korábban elterjedt többnejűség és a sógorházasság is.

Az egyre erősödő és napjainkban is tartó nyenyec befolyás következtében az enyecek anyagi kultúrája jelentősen megváltozott. Közlekedési eszközeik, csakúgy, mint sátraik nyenyec típusúak. Öltözetük alapvetően rénbőrből készült. A tundrai enyecek ruhája hasonlít a nganaszan viseletre, az erdeieké pedig a nyenyecekével egyezik.

Hitviláguk nem különbözik lényegesen Szibéria más népeinek vallásától. Természetvallásuk jellemzője a sokistenhit. Szerintük a természet és az emberek irányítója Nga főisten, akiben a jó és a rossz szándékú istenek tulajdonságai ötvöződnek. Az előbbiek közül kiemelkedik Gyüba-nga, aki a rént adta az embereknek és a Föld-anya, aki az asszonyok segítője és a gyermekek védelmezője. Beteg gyermek mellé például az ő bálványát akasztották. Az ártó istenek legnagyobbika, Todote emberevő isten, ő küldi a betegségeket az emberekre. Ha a beteget Nga választotta ki Todote számára, akkor az illetőt még a legnagyobb sámán sem képes meggyógyítani. Isteneik jóindulatának elnyerése és a betegségek megelőzése érdekében rendszeresen mutattak be áldozati szertartásokat, melyek között lehetett étel-, ital-, állat- és tárgyi áldozat. A segítő- és védőszellemeket, őseiket ember alakú bálványok formájában ábrázolták, amelyeknek szintén tartottak áldozati szertartásokat. Gondoskodtak róluk, ruhát készítettek részükre, és vándorlásaik során a szent szánba kerültek. A szálláshelyen a kúpos sátorban, a tűz mögött, a sátor bejáratával szemközti falnál volt a helyük.

Az enyecek is hittek abban, hogy az embereknek több lelkük van. Az első, a lélegzetlélek a gyomorban található és az ember halála után Nga birodalmába távozik. A második lélek, az ún. vérlélek, a halál után Todotéhez kerül. A harmadik, az árnyéklélek nem hagyja el azonnal a földi világot, hanem még hét évig a rokonok között marad, s csak ezután távozik el véglegesen. Az utolsó, a hasonmáslélek, ugyan azonnal eltávozik az élők birodalmából, de álmukban gyakran meglátogatja földön maradt hozzátartozóit, arra csábítva őket, hogy menjenek utána a túlvilágra. Ellene amulettek hordásával próbáltak védekezni. A lelkek a testből vagy egy seben, vagy a szájon át távoztak.

Halottaikat szánra téve, bejárat nélküli sátorban hagyták a tundrán, melléjük helyezve legfontosabb használati eszközeiket, de a szokásoshoz képest az ellenkező oldalon és enyhén megrongált állapotban. Temetkezési szertartásuk része, hogy a halottas szánt húzó réneket feláldozták, húsukat megették, csontjaikat a szán mellett hagyták. A temetés után a résztvevők tisztítószertartáson estek át, tűzön, vagy megölt kutya tetemén kellett átugraniuk.

Bár napjainkban egyetlen enyec sámán sincsen, régen az enyecek körében is nagy hagyományai voltak a sámánizmusnak. Sámánjaikat három kategóriába lehet sorolni. A leggyengébb sámánok, akik dob nélkül végezték szertartásaikat, az elhunytak szellemeivel tudtak érintkezni. A középső kategóriába tartozó sámánoknak már volt dobjuk, ők már képesek voltak a gonosz szellemektől is megvédeni az embereket. A legerősebb sámánok voltak csak képesek a felső világ szellemeivel érintkezni, nekik volt csak teljes sámánfelszerelésük, ami a dobból, dobverőből, ruhából és sapkából állt. Egyes ősi mondák szerint az enyec sámánok olyan hatalmasak voltak, hogy még a nyenyecek is féltek tőlük és a saját sámánjaiknál erősebbnek tartották őket.

Az enyecek lélekszámának erőteljes csökkenése, folyamatos asszimilálódásuk oda vezetett, hogy a körülbelül 340 főt számláló enyec népből csak 95 ember tartja anyanyelvének az enyecet. Az idős nemzedék kihalásával rövidesen örökre eltűnnek az ősi enyec hagyományok, szokások, szertartások, elenyészik az enyec nép.

(Kerezsi Ágnes)