Az rtf-változat letölthető innen

Észtek

Az észtek többsége Észtországban lakik, kisebb csoportjaik megtalálhatók Oroszországban, Svédországban, Kanadában, Lettországban, Ukrajnában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában. Nyelvük a finnugor nyelvcsalád balti finn ágához tartozik. Három fő nyelvjárásukat különböztetjük meg. Az észt népesség antropológiailag az europid rassz nyugati és keleti balti altípusához tartozik.

Észtország területének 38 százalékát erdő borítja. Őshonos fái az erdeifenyő, a lúc, a nyírfa és egyéb lombos fajták. Az erdők nagy része tűlevelű. A mocsaras, belvizes területek az ország 15 százalékát foglalják el.

Észtország éghajlata mérsékelt övezeti kontinentális, erősen befolyásolja azonban a tenger közelsége, amelynek hatására a klíma enyhébb és nedvesebb, mint azonos szélességi körön a szárazföld belsejében. A part menti és szárazföldi területei között akár 3–5 fok éves eltérés is lehet. Ennek az éghajlatnak egyik jellegzetessége a sok csapadék, amelynek 70 százaléka a nyári hónapokban hullik. Az éghajlat összességében kedvező a mezőgazdasági munkák végzéséhez.

Az észtek aránylag korán, már az I. évezred elején áttértek a zsákmányoló gazdálkodásról a földművelésre és állattartásra. A nyári hónapok hossza és a meleg mennyisége elég a rozs, a köles, a zab, a hüvelyesek, a len és a kender termesztésére. A földművelés eszközei és módszerei nagyon lassan fejlődtek. A 18. században különféle típusú könnyű túróekéket, villás faekéket használtak szántásra, fafogú boronákat a föld elegyengetésére. Speciális vetőkötényből kézzel vetettek, sarlóval arattak és kézzel csépeltek. Az első korszerűsítésekre a 19. század elején került sor, amikor bekapcsolódva az orosz, illetve az európai piacgazdaságba, igyekeztek hatékonyabbá tenni mezőgazdaságukat. Ekkor került bevezetésre a ló vontatta cséplőhenger a cséphadarók helyett. Az igazi változásokra a 19. század 2. felében, a jobbágyfelszabadítás után került sor. Növekedett a búzaföldek, a tavaszi gabona termőterülete. Megindult a specializálódás az egyes tájegységek között. Így például Saaremaa szigetén a termőföldek 90 százalékát kölessel ültették be, amelynek betakarításához különleges sarlót használtak. Technikai újításként megjelentek a korszerű ágyekék, cséplőgépek, de a sarlót a kasza sem a szigeteken, sem Kelet-Észtországban nem tudta kiszorítani. Ugyancsak a 19. század végén az észt mezőgazdaság három fő ágazata indult intenzív fejlődésnek: a burgonya- és lentermesztés, valamint az állattartás.

Észtország területe igen alkalmas az állattartásra: a természetes legelők és kaszálók még ma is a köztársaság területének 15 százalékát alkotják. Az istállózó állattartás jellemző állatai a szarvasmarha, a disznó és a juh. A múlt század vége óta különösen nagy súlyt fektetnek a tejtermelésre.

A tengerparton jelentős szerepe van a halászatnak.

Míg Észtország nyugati része és szigetei erős skandináv hatás alatt álltak, addig a keleti és a déli országrészben az orosz befolyás érvényesült.

Észtország települései régen halmaz és soros falvak voltak, csak a 19. században alakultak ki az utcás településtípusok. Dél-Észtországra jellemzőek az egyudvaros szétszórt települések. A 19. század második felétől széles körben elterjedtek a tanyák. Az észteknél régen a települések életét, a mezőgazdasági munkák rendjét, a közmunkák végzését a faluközösség irányította.

Egész Észtországban a 20. század elejéig uralkodó parasztháztípus volt a riga vagy rehielamu, a csarnokszerű boronaház, amelynek gyökerei az I. évezred 2. feléig nyúlnak vissza. A múlt században a riga három részből állt, a lakószoba, a kamra és a szérű vagy egyéb gazdasági helyiség(ek) együttese volt. A ház középpontja a fűtött, de kémény nélküli lakószoba volt, melyben nemcsak laktak, hanem a gabonakévék szárítására, őrlésére is használták. A szoba mellett állt a fűtetlen, deszkapadlós kamra és a tágas szérű, ahová nagy hidegek esetén az állatokat is beengedték. A 19. században a tehetősebb parasztok a kamrába kéményes kemencét raktak, a lakóházat különválasztották, a riga csak gazdasági épületként szolgált. A délkelet-észtországi szetuk lakóépületei az oroszokéihoz hasonlóak.

A női viselet len-, illetve pamutvászonból készült hosszú, tunikafazonú ingből, csíkos gyapjúszoknyából, szőttes övből és rövid kabátkából vagy mellényből állt. Az asszonyok ünnepi ruhájának fontos része a kötény és a színes rojtokkal díszített hatalmas kendő. A szőttes öv a baltikumi népek viseletének jellegzetes darabja. Használata nagyon sokoldalú volt. Ruhájukat, kabátjukat foghatták össze vele, rövidebb változata harisnyakötő is lehetett. A csecsemőket ilyen szalagokkal kötözték be a pólyába vagy bölcsőbe. A lányok fejviselete a koszorú vagy szalag, az asszonyoké a magas, szilárd fejkendő vagy kendő. Ellentétben a szomszédos népekkel, az észt lányok és asszonyok egyaránt kibontva viselték vállig érő hajukat. Az asszonyok hajukat elöl és oldalt a fejviselet alá tűrték, hátul szabadon hagyták. Az ünnepi viseletet ezüst és réz melldíszek ékesítették. A férfiak inget, hosszú, vagy térd alá érő nadrágot, félkabátot, posztókalapot, télen szőrmesapkát hordtak. Mind a női, mind a férfi felsőruha kaftánszerű kabát volt, télen pedig bundát viseltek. Bőrből készült kemény- vagy puhatalpú lábbelit, télen csizmát hordtak, színes kötött harisnyával. Színes hímzés díszítette a kötényt, a főkötőt, az inget és a kesztyűt. Hímzőfonalként szívesen használtak gyapjút, később orosz hatásra piros pamutot. A hímzett minták eredetileg kereszt, négyszög és háromszög alakokból komponált mértani ábrák voltak. Városi hatásra terjedt el a 18. században a növényi ornamentika, például a harangvirág, a rózsák és levelek, amelyek a 19. században már igen közkedvelt motívumok voltak, különösen az északi észteknél. Az észt népviseletek nagy vonalakban hasonlók, de az egyes tájegységek között mégis sok eltérő elem tapasztalható. Öt fő variáns különböztethető meg, melyek legfőbb jellegzetességei a következők:

1. Az északi észt viselet jellemzője az ujjatlan tunikafazonú ing, mely felett hosszú ujjú blúzt és hosszában csíkos szoknyát hordtak. A szoknyák szélét, az egyszínű szoknyák nyomán, színes szalagokkal díszítették. Felső ruházatuk a derékban szűk, lefelé bővülő kabát.

2. A déli észt viselet hosszú ujjú tunikafazonú ingből és hosszanti csíkos szoknyából áll. Ruházatuk archaikus eleme a hatalmas, térd alá érő régi típusú vállkendő, melyet kerek ezüst brossal fogtak össze.

3. A nyugati észt viselet ugyancsak hosszú ujjú tunikafazonú ingből és (hosszanti, vagy keresztbe) csíkos szoknyából állt, de itt a szoknyába színes mintákat is szőttek. A viselet részét képezték a derékig érő kabátkák, mellények, nyakban hordott kendők. Felső viseletük a derékban szűk, lefelé bővülő kabát volt.

4. A szigetek külön népviseleti típust képviseltek. A nők hosszú ujjú tunikafazonú inget, vagy hosszú ujjú blúzt hordtak plisszírozott szoknyával. Kötényt nemcsak az asszonyoknak kellett viselniük, mint a szárazföldi viseletben, hanem a lányoknak is. Felsőruhájuk fekete vagy barna kabát volt.

5. Teljesen eltérő volt a viseletük az Észtország dél-keleti részén élő pravoszláv hitű szetuknak, akik az ing fölött orosz típusú szarafánt (hosszú kötényruha) viselte. Viseletük érdekessége, hogy kerek, kónuszos mellcsatjaik óriási méretűek voltak, melyek fölött még több sor ezüstláncot is viseltek.

Díszítőművészetük sokszínűségéről tanúskodnak a gyapjúból kötött kesztyűk és harisnyák, elsősorban a női viseletdarabok. Mintájuk, akárcsak a hímzések és szövések esetében elsősorban geometrikus motívumok változatos kompozíciójából áll.

Az észt ötvösművészet csodálatos példái a hosszú évszázadok óta népszerű csatok, melldíszek. Ezeknek két típusát készítették, a néha több kilogrammot is elérő, félgömbhöz hasonlókat és a hatszögű darabokat. Míg az előbbieket elsősorban karcolt, stilizált motívumok díszítették, az utóbbiakon gyakoriak voltak a kőberakások is.

Figyelemre méltó az észtek famegmunkálása is. Mivel területük erdőben gazdag, használati tárgyaik nagy részét fából készítették. Ezek egy része, mint például a sulyok, mángorló, lenvágó, guzsaly szerelmi ajándéknak készült, ezért díszítették őket különös aprólékossággal. Nem a mindennapi életben használták vésett, áttört és égetéses díszítésű söröskancsóikat sem, hanem ünnepeken, társas összejöveteleken, lakodalomban. Ezek motívumai elsősorban rozettákból, csillag- és ékalakokból állnak. Hasonló motívumok díszítik ácsolt ládáikat, székeik áttört támláját is. Gyakran és szívesen díszítették az igát is bevésett mértani alakokkal, az iga végeit sokszor lófejjé faragták ki. Ugyancsak lófejjel díszítették a házak oromzatát, különösen kedvelték a kettős lófej-ábrázolásokat.

Nemzeti ételeik közül nagyon sok gabonából készül, például a savanykás rozskenyér, a lisztből, darából főzött leves, a különböző kásák. Hagyományos zöldségeik a répa és a káposzta. A 19. század közepe óta mindennapi ételeik fontos alkotó eleme a burgonya. Egész évben fogyasztottak sózott halat, egyéb húst főleg ősszel, savanyított tejet pedig nyáron. Házi túrót csak keleten készítettek. Kedvelt italuk a kvasz, ünnepeken a sör. A karácsonyi asztal rituális étele volt a véres hurka, az esküvői szertartásé pedig a kocsonya.

Gazdag népköltészetük alapján a múlt század második felében megalkották az észt nemzeti eposzt, a Kalevipoeget, és kiadták a régi észt népmesék gyűjteményét. Folklórhagyományaikat máig ápolják, évente megrendezik az „Énekek ünnepét”. Az elsőt több mint száz éve, 1869-ben Tartuban tartották.

Az észtek többsége protestáns, csak egyik etnikai csoportjuk, a Délkelet-Észtországban élő szetuk pravoszlávok. Néhány szertartásuk, mint például a Szent-Iván-éji tűz meggyújtása, vagy a karácsonyi szertartás egyes elemei archaikus hitvilági elemeket is megőrzött.

(Kerezsi Ágnes)