Az rtf-változat letölthető innen

Finnek

A finnek a finnugor nyelvcsalád balti finn ágához tartoznak. Irodalmi nyelvük a nyugati finn dialektus alapján a 16. században jött létre.

A finn nép antropológiailag nem egységes. Északon az europid rassz Fehér-tengeri–balti típusának keleti balti variánsa dominál, délen a balti típus, keleten ugyanez mongolid vonásokkal keveredve.

A 12-13. században a finnek svéd fennhatóság alá kerültek. A hosszú együttélés mély nyomokat hagyott kultúrájukban. A svéd uralom alatt keresztény hitre tértek. Ma többségükben lutheránusok. 1809-től 1917-ig Finnország az Orosz Birodalom egyik nagyhercegsége volt, azóta független állam.

A finnek régtől fogva földművelésből élnek, bár az erdőben gazdag tájakon sokáig fontos szerepet játszott a vadászat is. Elsősorban prémes állatokat vadásztak. A prémekkel cserekereskedelmet folytattak. Általában a falvakban földműveléssel és állattartással foglalkoztak, azonban minden faluközösségnek megvolt a maga vadászterülete az északi erdőségekben, ahová szezon idején a férfiak eljártak halászni és vadászni. Az egyes vadászterületeket más és más rovásjelekkel különböztették meg egymástól. Ősszel kezdtek vadászni az erdei madarakra, télen a prémes állatokra, vadrénre és jávorszarvasra, tavasz felé a tenger jegén a fókára. A halászatban a legfontosabb a lazac és a nagymaréna fogása volt. Halászati eszközeik igen változatosak voltak és elsősorban a halászat helye és ideje szerint változtak.

A szántóterületeket a falvak közelében alakították ki és általában két földet használtak felváltva. Az egyikbe rozsot, árpát, lent, zabot, majd később búzát ültettek, a másikat ugaron hagyták. A szántóföldeket égetéses-irtásos módszerrel nyerték. Az elöregedett irtásföld eleinte legelőként szolgált egészen addig, amíg újra be nem nőtte az erdő. Később a faluhoz legközelebbi szántóföldeket nem hagyták megműveletlenül, hanem folyamatosan művelték, trágyázták.

Az európai kulturális hatások szempontjából Finnország évezredek óta a nyugati és a keleti kultúra határterülete. Kulturális, szociális és gazdasági téren a finnek két nagy csoportra oszthatók, keletiekre és nyugatiakra. Míg keleten inkább az orosz, nyugaton a svéd és a nyugat-európai hatás érvényesült. Így pl. a régi eketípusok is keleti és nyugati csoportra oszlanak. Különbség van a két régió között a földművelésben használt igavonó állatok tekintetében is. Keleten és északon egyetlen lovat alkalmaztak, délnyugaton viszont ökörpárt, amelynek ugyanolyan igája volt, mint amilyent egykor Nyugat-Európában használtak.

Hagyományos gazdasági ágazatuk az istállózó állattartás, melyben a tejgazdaságé a vezető szerep.

A 16. századtól új foglalkozásként jelentkezett a kátrányégetés, amely egészen a 19. századig virágzott. A sík Pohjanmaa az európai kátránybeszerzés egyik legfontosabb bázisa lett. A kátrányt a fából készített hajók szigeteléséhez használták. A fafeldolgozás másik ágazata, a fűrészipar a 18. században indult fejlődésnek. A 19. században hozzátársult a papírgyártás is. Finnországban még ma is a fafeldolgozó ipar termékei adják az export túlnyomó többségét.

A keleti és a nyugati országrész közötti különbséget megtaláljuk a településtípusokban, az épületek fajtájában, berendezésében stb. Az ország délnyugati részére a 16-17. századig a halmazfalvak, a 18. századtól a tanyák elterjedésével a szétszórt településtípus jellemző. Keleten a lakosság erősebb mobilitása miatt kis méretű falvak alakultak ki. A házak nyeregtetős boronaházak, melyekhez délnyugaton gyakran kétszintes gazdasági épületek kapcsolódnak, s a házzal együtt négyszögletes zárt udvart alkotnak. A 18. század óta terjedt el, hogy a rönkökből felépített épületeket kívülről deszkával borították, a falakat vörösre, az ablak- és ajtókereteket pedig fehérre festették. Nem egyedülálló jelenség ez, például Svédországban is hasonlóak az épületek.

A berendezési tárgyak is különböznek keleten és nyugaton. Nyugaton tipikusak a kétszintes, kinyitható ágyak, a hajlított talapzatú bölcsők, a festett, faragott szekrények. Eleinte a bútorok belső oldalát festették ki, majd később a külső felületét is. Az ornamentika főleg elszórt, füzérekbe és csokrokba kötött, valamint vázában ábrázolt virágokból állt. A bútorművészetet különösen a hollandiai és északnémet stílusok befolyásolták. Nyugaton a lakást ezen kívül szőttesekkel, szőnyegekkel, függönyökkel díszítik. Minden bizonnyal skandináv hatásra terjedt el a faliszőnyegek szövése. Ezek visszafogott színűek, ornamentikájuk mértani, de gyakoriak a figurális és a növényi díszítő elemek is.

Keleten tovább megmaradtak az archaikus bútortípusok: a fal melletti padok, a mozdíthatatlan ágyak, a felakasztható bölcsők, az egyszerű szekrények. Ezek nyersek, festetlenek voltak, legfeljebb faragással díszítették őket. Faragással, esetenként festéssel is díszítették használati tárgyaikat, különösen a szövés-fonás eszközeit, a mosósulykot, a mángorlót, a borotvatartó dobozt, a merítő- és ivóedényeket és a kantelét. Ezekre főleg mértani elemekből álló mintákat faragtak

A nők a múlt századig csíkos szoknyát, mellényt vagy kabátkát, a férjes asszonyok horgolt vagy lenből készült főkötőt viseltek. A férfi viselet lábközépig érő nadrágból, mellényből, különböző típusú félkabátokból és kaftánszabású hosszú kabátokból állt. A délkeleti országrész viseletében a sokszínű hímzés karjalai és északi orosz hatást mutat. Hímzéssel főleg a női kötényt, az inget, a főkötőt és a párnahéjat díszítették. A köténynek leginkább az alsó szélére került hímzés. Az ingek kézelőjén és gallérján találunk fehér, mértani hímzést. Főleg piros szállal varrták ki a melles ingek kivágást fedő lapját.

Az étkezésben is jelentős különbségek figyelhetők meg a két régió között. Keleten rendszeresen sütöttek magas, puha kenyeret rozslisztből, vagy búzából. Nyugaton savanyú, rozslisztből dagasztott, lapos kenyeret sütöttek, melyek közepét kilyukasztották. Rudakra fűzve kiszárították és így hosszú ideig nagy mennyiségű kenyeret lehetett tárolni. Ezért évente csak néhányszor sütöttek. Keleten inkább aludttejet, nyugaton sajtféléket készítettek. Keleten szeretik a hallal töltött tésztaféléket, nyugaton nem. Keleten inkább teát és kvaszt, nyugaton sört fogyasztottak.

Ugyancsak különbségek észlelhetők a szokásokban, szertartásokban is. A nyugati finn esküvői szokásokban sok a svéd hatás, ilyen az otthoni esketés, a díszkapu felállítása, az esküvői menet, menyasszonyi korona stb. A keleti finneknél az esküvői szertartás régi formája maradt fenn, amely két törzs szövetségre lépését szimbolizálta. A szertartások egy része arra irányul, hogy megvédje a menyasszonyt a rontó erőktől.

Nyugaton a nagycsaládi szervezet a 19. század elejére eltűnt, keleten azonban egészen a 20. század elejéig fennmaradt.

A finnek a 12. század óta keresztények, korábbi hitvilágukból azonban a 19. század végéig maradtak fenn elemek a paraszti közösségekben. A finn mitológia elsősorban az epikus dalok és varázsénekek, valamint az újabb legendák és eredetmondák alapján rekonstruálható.

Mint a legtöbb nép, a finnek is kör alakúnak képzelték a föld külső peremét, amely fölé az ég óriási kupolája borul. Az égbolt támasztója, az ég középpontja a Sarkcsillag volt. A finn világfelfogásban az északi égtáj neve Pohjola, amely hideg, sötét ellenséges terület, ahová kórt és rontást kívántak. Itt folyik a Túlvilág folyója. Dél pedig az ég és a föld találkozási pontja, a költöző madarak útjának célja, a Madárhon. A finnek ismerték az Eurázsia-szerte elterjedt tengertorokról, a tenger köldökéről alkotott fogalmakat is. A tenger „torkát” a távoli északi vizekre helyezték. Ez az elképzelés elsősorban a tengerészek által megőrzött hagyományokhoz tartozik.

A halottkultuszt a finn ősvallás egyik legrégibb, központi sajátosságának tekinthetjük. Hitük szerint a temető a halottak faluja, ahol az elhunytak a földi léthez hasonlóan élnek. Az ősöket védelmezőiknek tartották, akiktől az emberek jóléte, boldogsága függött. A temetőben vértelen áldozatokat tartottak számukra, élelmet vittek őseiknek. Az elhaltak mellett szellemek alkották a finnek által ismert természetfeletti lények legfontosabb csoportját. Részükre speciális áldozóhelyeken adtak ajándékot. A vadászrítusok közül legtovább a medveszertartás maradt fenn, melyben totemisztikus vonások is fellelhetők. A medve származását megvilágító finn mítosz legközelebbi analógiáját az obi-ugoroknál találjuk. A 19. században a finn hitvilágra a különböző korokból fennmaradt vallási jelenségek ötvözete, a szinkretizmus jellemző. A pogány szertartások keresztény köntösbe bújtak, a keresztény vallásból vett fogalmak pedig pogány tartalmat kaptak.

Bár a finn nyelvben, életmódban és kultúrában lépten-nyomon az évszázados svéd kapcsolatok emlékeibe lehet ütközni, mára a nyugati és a keleti országrész közötti különbség nem észlelhető. Finnország az 1980-as évek végére Európa egyik legfejlettebb állama lett, melynek nemzetiségi- és kulturális politikája példa értékű.

(Kerezsi Ágnes)