Az rtf-változat letölthető innen

Marik (cseremiszek)

A marik a Volga középső folyásának vidékén a Volga és Vjatka folyók közötti területen, valamint a Belaja és Ufa folyók közében élnek

A mariknak három nagy etnikai csoportjuk van. A mezei marik a Volga bal partján, a hegyi marik a Volga jobb partján (150–200 méterrel a tengerszint fölött) a keleti marik az Urál hegység közelében és a Káma mentén találhatók.

Antropológiailag az europid rassz uráli típusához tartoznak, de jóval több bennük a mongoloid elem, mint szomszédaikban.

Az országnak több mint a felét erdő borítja. Az erdei fenyőn és a lucfenyőn kívül sok nyírfa, hársfa, és a Volga jobb partján tölgy is található. Az erdők vadállománya igen gazdag, 94 madárfaj és 58 emlős él bennük, melyek közül a legjelentősebbek a róka, a farkas, a barnamedve, a jávorszarvas, a vaddisznó, a nyúl, a nyest és a vidra. A madarak közül nagy számban található itt nyírfajd, siketfajd, császármadár és a költöző madarak közül vadkacsa, vadliba, sirály, gólya. A folyók behálózzák az egész országot, halakban igen gazdagok.

A marik földje a mérsékelten kontinentális övezetben található. A júliusi nyári középhőmérséklet +18-19 fok, a januári -12-14 fok. A talajt 150-160 napon keresztül hó borítja.

A marik hosszú időn keresztül szoros kapcsolatban álltak a szomszédos mordvinokkal és udmurtokkal, így a vadászatban, méhészetben, hitvilágban, egyes viselet- és ékszertípusokban sok a közös vonás. Ugyanakkor mély nyomot hagytak kultúrájukban a török nyelvű népek: a volgai bolgárok, csuvasok és tatárok. Ez látszik a lakásbelsők kialakításában, a házak díszítésében, a pénzérmékből készült ékszereiken, a nemez- és bőrmunka elterjedésében.

Az orosz kulturális hatás elsősorban a földművelés területén, a települések szerkezetén, a gazdasági épületeken, a zárt kemence használatában, háztartási edények típusain érzékelhető.

Az erdőkben gazdag Mariföldön a lakosság hagyományosan halászattal, vadászattal és gyűjtögetéssel foglalkozott. Bár a termelő gazdálkodásra való áttérés nyomai már a Kr. e. II. évezredben megjelentek, továbbra is a zsákmányoló gazdálkodás jelentette a gazdaság alapját. A vadászat és a halászat egészen a 19. századig megőrizte jelentőségét. Ennek a terület természeti és földrajzi viszonyai is kedveztek. A mari vadászok még a 19. században is használtak nyilakat, mégpedig más-másfélét a különböző vadak elejtésére. A mókusokra például tompa végű nyílveszőt használtak, hogy ne sértsék meg az állat értékes bundáját. Kifeszített hálókat használtak a rókára és a nyúlra hajtóvadászat idején. Ismerték természetesen a csapdák számos fajtáját is. A halászok a rekesztő- és a kerítőhalászat mellett szigonnyal is halásztak, elsősorban éjszaka, amikor a vizet kátrányba mártott fáklyákkal világították meg.

A méhészet is sokáig megőrizte gazdasági jelentőségét. Ismerték mind az erdei, mind pedig a kaptáros formáját.

Az ekés földművelés kialakulása a 10-11. századra tehető. Akárcsak a komik és az udmurtok, a marik is a szántáshoz sokáig különféle kétkerekű, vagy anélküli, könnyű vagy nehéz túróekét használtak, melyet csak a 19. században váltottak fel az orosz típusú villás faekék és ágyekék. Különböző típusú fonott, vagy keretes, csak fából készült fogas boronát használtak a nagyobb rögök összetöréséhez, a vetemény betakarásához. Legfontosabb termesztett növényeik a rozs, a zab, a köles, az árpa, a sárgaborsó, a hajdina, a len és a kender. A 19. században a hegyi marik körében elterjedt a kertművelés. A házak mögött található kertekben főleg hagymát, káposztát, répát, céklát, sárgarépát termesztettek. Ez időtől kezdve széles körben elterjedt a burgonyatermelés is.

Állattartásukra jellemző a legeltető-istállózó állattartás. Legfontosabb háziállataik a ló, a szarvasmarha és a juh. A lovat és a szarvasmarhát igavonó erejéért és húsáért egyaránt tartották, de fontos szerepet töltöttek be áldozati szertartásaikon is. Disznót és kecskét alig tartottak, mert ezeket áldozati szertartásra nem alkalmas, tisztátalan állatoknak tekintették.

A gazdasági élet irányításának alapja a falu közös határa volt, a föld a faluközösség tulajdonában volt. A mari faluközösségek jellegzetessége a nyitottság, bárkit felvettek tagjaik sorába, s így etnikailag elég vegyessé váltak. A faluközösség legaprólékosabban a közös földeken való munkarendet, a legelő- és az erdőhasználatot szabályozta. Emellett a falu közössége meghatározta a munkák idejét: mikor kell a szántást, a vetést és a betakarítást megkezdeni, illetve befejezni. A faluközösség tulajdonában lévő földből minden család létszámával azonos arányú földet kapott, sorsolással döntve arról, kinek melyik területet juttatják. A földet bizonyos időközönként újra felosztották. Újrafelosztás alá kerültek minden esetben a szántóföldek, a kaszálók, esetenként az erdők is. A patriarchális elveken működő mari faluközösségek rendszere egészen a 20. század elejéig fennmaradt. Egyes faluközösségek nagyon kiterjedtek, szétágaztak, közülük a legnagyobbak a hegyi marik településein fordultak elő. Volt olyan faluközösség, amely 42 települést foglalt magába. Ezek természetesen etnikailag vegyes, többek között orosz-mari faluközösségek voltak.

Bár a 19. század végére a marik körében a kiscsaládi szerkezet dominált, voltak még 3-4 generációból álló, 12-40 fős nagycsaládok is.

A marik nagy része akárcsak régen, ma is elsősorban falun él. Falvaik, hasonlóan a finnugor szomszédnépek falvaihoz, folyópartra épültek, sőt gyakran nevüket is az ottani folyóról, patakról, forrásról kapták. Északon általában a 15 házas, 150-160 emberből álló falvak voltak elterjedve, délen nem volt ritka a 30 házas és a 300 fős település sem. A 19. századig a halmazfalvak voltak többségben, ez jól tükrözi a rokon családok egy helyre való költözésének elvét.

A marik lakóépületei rönkfából készültek, nyeregtetővel. Eredetileg egyetlen helyiségből álltak, csak a kapitalizálódás megindulásával jöttek létre a kétosztatú (szoba–pitvar), majd háromosztatú (szoba–pitvar–szoba) háztípusok. Az udmurt és komi házakhoz hasonlóan belső kialakításuk észak-orosz típusú volt, ahol a kemence a hátsó falnál lévő sarokban állt, szájával a bejárat irányába. Az agyagból tapasztott kemence főzésre kialakított része fölött bogrács lógott. Az oldalfalak és az utcai fal mentén padok sorakoztak. Szekrények a mari házakban nem voltak, helyette polcokat készítettek az edények és keresztrudakat a ruhák tárolására. Az ablakkereteket dísztörülközőkkel tették szebbé, színesebbé. Hagyományos udvari épületnek számított a nyári konyha (kudo), a kétszintes gabonatároló hombár, a verem, az istálló és a kamra. A fürdőház a gazdasági épületek mögött, vízparthoz közel állt.

A mari népviselet jól tükrözi a más népekkel évszázadok óta meglévő etnokulturális kapcsolatokat és a szociális-gazdasági változásokat. Lokális különbségek vannak a mezei, a hegyi és a keleti marik viseletében. A női viselet alapvető alkotórészei a tunika formájú fehér színű vászon ing, a nyitott, egyenes hátú, vagy derékban elvágott, ráncokba szedett kaftán, a kötény, a nadrág és a szőttes öv. Az inget, a kaftánt és a kötényt hímzés díszítette. Télen mindenhol bélelt kaftánt vagy bundát viseltek. A nők és férfiak nyáron egyaránt bocskort, ősszel bőrcsizmát, télen halinacsizmát hordtak. Lábukra a mari nők sokáig fekete kapcát tekertek.

Többféle fejviselet maradt fenn a 20. század elejéig, melyek a helyi különbségeken túl viselőjük családi állapotát, szociális helyzetét is tükrözték.

A női viselet fontos kiegészítője volt a gyöngyökből, kagylókból, pénzérmékből készült ékszerek sokfélesége. Napjainkban népviseletet inkább csak az idős asszonyok hordanak, de megfigyelhető a fiatalok körében a régi viselet egyszerűbb, gyári anyagokból készült változatának, mint ünnepi ruhának a viselése.

A mari konyha alapját a földművelés és az állattartás termékei adták, bár étkezési szokásaikra az is rányomta bélyegét, hogy ősidők óta foglalkoznak halászattal, vadászattal és erdei méhészettel. Így a gabonafélékből készült ételek, a tejtermékek és a háziállatok húsa mellett megtalálhatók náluk a természet ajándékai: a gomba- és bogyófélék, füvek, halak, vadhúsok. A mari konyha hagyományos ételei közé tartozik a savanyított rozslisztből készült laskatésztából főzött leves, a tejleves zablisztből készült tésztával, a többrétegű palacsinta, a húsos, darás, vagy zöldséges töltelékekkel készült pirog, a kemencében sült túrós gombóc és lepény, a véres hurka, a kolbász, a halas, tojásos, tejes ételek. A marik általában erős fűszereket nem használnak. A savanyított és sózott ételek bőséges választékával is találkozhatunk a mari terített asztalon. A kenyér, a palacsinta, a kelt és sült tészták, a lepények, a darából készült kásák nemcsak a hétköznapi, de az ünnepi asztalnak is fontos ételei voltak. Inni általában füvekből főtt teát, ünnepnapokon sört szoktak. Mára kibővült a mari étrend, jóval több zöldséget, gyümölcsöt fogyasztanak, mint régen, elterjedt a disznóhús fogyasztása is, ugyanakkor számos hagyományos nemzeti ételt napjainkig készítenek. A mari menyasszony háziasszonyi tudományát ma is úgy próbálják ki, hogy háromrétegű palacsintát készíttetnek vele.

A mari népművészet egyik legősibb ága a fa művészi megmunkálása. Használati tárgyaik, különösen a rituális edények díszítésére nagy súlyt fektettek. A csanakok fogantyúját, a csészéket gyakran vízimadár (kacsa), vagy ló formájúra faragták. Geometrikus motívumokkal, rozettákkal, rombuszokkal, körökkel díszítették a guzsalyokat, a padok hát és oldallapját és más használati tárgyukat. A 19. században a hagyományos geometrikus és állatalakos mintákat a házkapukon, az ablakkereteken, a házak frontális oldalán is elkezdték kifaragni. A hegyi marik ezen kívül gyakran beleégették a mintát fából készült tárgyaikba. Akárcsak a többi finnugor népnél, a mariknál is ismert volt a nyírkéreg feldolgozása. Nyírkéregből különböző méretű és formájú edényeket készítettek, melyek falát benyomott minták ékesítették. Ábrázoló művészetük számára a legszélesebb teret a ruházat nyújtotta. Mindenekelőtt az inget, a köpenyt és a fejviseletet díszítette a csodálatos mari hímzés.

A marik többsége a 18. századra megkeresztelkedett, de ősi szertartásaik egészen a közelmúltig fennmaradtak. Hitvilágukra az ősök kultusza, a sokistenhit, a természet erőinek megszemélyesítése volt jellemző. Tisztelettel övezték a Napot, a Holdat és a csillagokat, a szelet, esőt, földet, vizet, erdőt, melyeknek külön-külön isteneik, szellemeik voltak. A marik főistene Jumo, vagy Kogojumo, mindenféle szellemi jóságot tulajdonítanak neki. Először csak egy volt a sok isten között, később, feltehetőleg keresztény hatásra lett belőle főisten. Jumo íja a szivárvány, lélegzete a levegő. Felesége, Jumon Ava, az istenek anyja, megadják neki a főisten utáni első és legnagyobb tiszteletet. A gonosz szellem neve Jo, vagy Sajtan. Szerintük ez vízben él és különösen rosszindulatú szokott lenni délben. Ünnepeik főleg a mezőgazdasági munkákkal és a családi élettel vannak összefüggésben. Naptári ünnepeiket az évszakoknak megfelelően négy fő ciklusra lehet osztani. A téli ünnepek célja a gonosz elűzése és a jóslás, a következő évi termés, állatszaporulat és egészség megjövendölése. A tavaszi ünnepekkel elűzik a sötétséget, a hideget, és segítenek a természet erőinek újraéledésében. A nyári ünnepek segítségével biztosítják a mezőgazdasági év sikerét, a bő termést és állatszaporulatot. Ősszel megköszönik isteneik segítségét, és kérik, hogy ne feledkezzenek meg róluk a következő évben sem. A szertartásokat tiszta, szent helyen tartják, az ún. szent ligetben. Ezek általában az egész falu tulajdonában vannak, ahol a szertartásokat saját választott papjaik (kart) végzik.

Családi ünnepeik közül legjobban az esküvői és a temetkezési szertartás maradt fenn a hagyományos formájában.

Akárcsak a többi finnugor nép, a marik is súlyos gazdasági válsággal küszködnek. Nő a munkanélküliség, a gazdaságok fele nem képes a kibővített újratermelésre, megoldatlanok a szociális problémák. Sok mari falut a kihalás fenyeget, a magukra maradt öregek embertelen körülmények között tengetik életüket. Ugyanakkor Mariföldön is megfigyelhető a szuverenitásra való törekvés. Joskar-Olában működik az oroszországi finnugor népek kulturális alapjának igazgatósága, amely saját információs lapot is kiad. A vidéki iskolákon kívül a főváros iskoláiban is fokozatosan bevezetik a mari nyelv tanítását, így remélhetőleg nem válik be az a jóslat, hogy 200 év múlva nem lesz, aki mariul beszéljen.

(Kerezsi Ágnes)