Az rtf-változat letölthető innen

Mordvinok

A mordvinok az oroszországi finnugor népek közül a legnagyobb lélekszámúak. A mordvin nép nem egységes, két etnikai csoportot rejt magában: az erzát és a moksát. A mordvinok kétharmad részét alkotó erzák a Szura folyó környékén élnek. Az egyharmad részt képviselő moksák a Moksa folyó völgyében laknak.

A mordvin nyelv a finnugor nyelvek finn-volgai ágához tartozik.

A mordvinok antropológiailag az europid rassz átmeneti típusához tartoznak, bizonyos mongoloid elemekkel.

Finnugor nyelvrokonaink lakóhelyei közül a Mordvin Köztársaság a legdélibb fekvésű, Közép-Lengyelországgal fekszik egy magasságban. Az éghajlat mérsékelten kontinentális. A nyár május végén kezdődik és 95–99 napig tart. A július a legmelegebb hónap, ilyenkor a hőmérséklet a +38 fokot is elérheti. A tél általában november elején köszönt be.

A mordvinok lakóhelyének egynegyedét erdők borítják. Az Alatir folyó völgyében főleg a tűlevelű erdők, a lúc és az erdei fenyő az uralkodók, a Szura folyó környékén vegyes erdők vannak. A lombos fák közül a tölgy, a nyírfa és a hársfa nő. Nagyobb erdőségek találhatók még nyugaton a Moksa völgyében is. A vidék növény- és állatvilága igen sokrétű. Élnek itt rókák, farkasok, medvék, szarvasok, vaddisznók, mókusok. Délen ürgék, mezei egerek, hörcsögök, amelyek inkább az erdőssztyepp övezetre jellemzőek. A folyókban számos halfajon kívül sok pézsmapatkány, hód és vidra található.

A mordvinok tárgyi és szellemi kultúrájára erősen rányomta bélyegét a bolgár-török uralom, a tatár hódoltság, majd 1552 után az orosz fennhatóság is. A mordvinok korán áttértek a zsákmányoló gazdálkodásról a földművelésre és állattartásra. Mordvinföldön már a 17. században elterjedt a háromnyomásos földművelés, míg más nyelvrokonainknál csak két évszázaddal később. A földművelés módja és eszköztára nem sokban tért el a szomszédos népekétől, elsősorban az oroszokéval mutatott sok hasonlóságot. A szimmetrikus ekevassal ellátott első faekék után, orosz hatásra áttértek a villás faekék, majd a 19. században az aszimmetrikus ekevassal ellátott ágyekék alkalmazására. Bizonyos vidékeken az ukrán eketípus is elterjedt. A föld feltörésére nehéz ekét használtak. Ekéik elé általánosan lovat fogtak be. A 19. században használt boronák tájanként eltérőek voltak, funkciójukban azonban nem különböztek. Még a múlt században is használták az ágakból vagy vesszőkből összefogott boronát, de emellett már a marikhoz és udmurtokhoz hasonlóan a fogas boronát is. Ez utóbbinak mind a fa fogú, mind a vasfogú változatát ismerték, melybe igásállatként hámfa segítségével lovat fogtak. Orosz típusú apró, metszett fogú sarlóval arattak. A learatott, kévébe rakott terményt először kiszárították, majd kicsépelték. A mordvinoknál a cséplést lovakkal végeztették. Kitűnő termőföldjeiken valamennyi gabonafajta megterem. Főleg őszi rozsot, tavaszi és őszi búzát, hajdinát, kölest és lent termesztettek.

A technikai haladás és az ekés földművelés eleinte nem szorította háttérbe az állattenyésztést. A folyók által bőven öntözött rétek és a kitűnő legelők megalapozták a takarmányozást, sőt a téli takarmányszükséglet kisebb-nagyobb mértékű begyűjtését is lehetővé tették. A földművelés megerősödésével a lakosság száma növekedett, s ezzel párhuzamosan nőtt a vetésterület is. Emiatt és a feudális társadalmi viszonyok megerősödésének következtében egyre csökkent a szabad erdőterületek, rétek száma. Mindezek az állattenyésztést fokozatosan a második helyre szorították vissza és a földművelés kiegészítő ágazatává tették. A lovon kívül elsősorban szarvasmarhát, juhot és sertést tenyésztettek. A házi szárnyasok tartása nem volt széleskörű. Jellemző adat, hogy a 19. század végén a mordvin parasztgazdaságok egynegyedében semmiféle állatot nem tartottak.

A mordvinoknál a 12. századtól kezdve elterjedtek a feudális viszonyok. 1861-ben a parasztok 67 százaléka állami földeken dolgozott, csak alig több mint 5 százalékuk volt jobbágy. A falvak életét és a munka rendjét, akárcsak az udmurtoknál és a mariknál, a faluközösség szabályozta. Bár többségben voltak a patrilokális kiscsaládok, a 19. század végén is akadtak – főként a moksák körében – magántulajdont nem ismerő, közös gazdálkodást és elszámolást folytató, 25–40 tagból álló nagycsaládok. Egymáshoz való viszonyuk, jogaik, kötelességeik nem és kor szerint voltak szabályozva. A családfő itt is a legidősebb férfi volt, felesége irányította a „női” munkákat, a fiatalok feltétlen engedelmességgel tartoztak a náluk idősebbeknek.

A mordvinok települései már őstörténetük idején is folyók, patakok mellé épültek. Bokros és halmazfalvaikat csak a múlt században váltotta fel az utcás, szalagtelkes elrendezés. Az első lakóépületek ezen a tájon a földkunyhók, majd a félig földbe ásott kunyhók, utána a rönkökből épült faházak voltak. Ezek közül a legegyszerűbbek az egy helyiségből álló lakóépületek, melyekhez később fűtetlen pitvart ragasztottak. Így alakult ki a kétosztatú mordvin lakóház. Ezt váltották fel a múlt század végén a háromosztatú épületek. A köztársaság déli részein a faházak falát agyaggal betapasztották. Ugyancsak délen a gazdasági épületeket vályogtéglából is építhették, vagy vesszőből fonták, amit ugyancsak agyaggal tapasztottak be. Régen a házak homlokzata az udvar belseje felé nézett, az utca felől csak tűzfal volt látható. Az utcás falvak kialakulásával párhuzamosan a homlokzat is az utcára került. Régen a gazdasági épületek szétszórva helyezkedtek el az udvaron belül, később a gazdasági épületek a házzal párhuzamosan kerültek elhelyezésre, vagy U betű formájában, a középső teret szabadon hagyva. Mára inkább az egysoros udvar az elterjedt. A lakóház mögött, kis távolságra tőle sorakoznak, az istálló, a kamra és egyéb gazdasági épületek.

A lakóház belső elrendezése régen – különösen a moksáknál – a dél-orosz típus nyugati variánsát követte: a bejárat mellett helyezkedett el a szent sarok, a szemközti sarkok egyikében pedig a kemence. A többi finnugor néphez hasonlóan a 19. századra itt is az észak-orosz házbeosztás lett elterjedtebb, ahol a kemence állt a bejárat mellett, szájával a frontális fal vagy a bejárat felé nézett, és vele átellenben a szemközti oldalon volt a szent sarok. A mordvin lakóházak bútorzata széles, elmozdíthatatlan, falhoz erősített padokból állt. Voltak köztük konyhai és alvópadok, illetve a bejárat mellett lófejjel díszített pad is. Az erzáknál a kemence mellett szekrény állt az edények tárolására. A mordvin lakásbelső specifikus darabjainak számítanak a kanáltartó kosarak, a fatörzsből kivájt fedeles edények és az ácsolt ládák, amelyekben a vásznat, a ruhát és az ékszereket tárolták.

A mordvin női viseletre nagyon jellemző a tunika fazonú ruha, a világos szín, a bonyolult fejviselet és az ékszerek sokasága. A moksa és erza ruházat azonban sok részletben különbözik egymástól. Ősi viseletüket a mordvinok ma – elsősorban faluhelyen – ünnepnapokon öltik fel. A régi népviselethez napjainkban elsősorban a moksa asszonyok ragaszkodnak. A hagyományos férfiviseletet már a 18. században az orosz típusú ruházat váltotta fel. Az erza asszonyok felső viselete a köpeny, a moksáké az ing szabásával megegyező ruhadarab. A moksa asszonyok hosszú, fehér vászonnadrágot is hordtak, nemcsak ruhát. Az erza asszonyok jellegzetes ruhadarabja a farkendő, az a hátulról derekukra kötött négyszögletes textília, amely nem csak korukat, de társadalmi helyzetüket is híven tükrözte. A legnagyobbakat és legdíszesebbeket az eladósorban lévő lányok viselték. Gazdag hímzésüket gyakran gyöngykivarrás, kagylódíszítés, színes flitterek tették még díszesebbé. A farkendők mérete a nők korával egyenes arányban csökkent, idős asszonyok nem hordhatták. A moksáknál oldalt lecsüngő derékdíszt viseltek, amelyek kaoricsigákból, gombokból, csüngőkből, gyapjú rojtokból készültek. Derekukra erősítve speciális hímzett törülközőket is hordtak, melyek száma a hatot is elérhette. Bonyolult, körzetenként változó fejviseletüket a szállal varrt hímzés mellett gyöngykivarrással, kaoricsigákkal, pénzérmékkel díszítették. A viseletet értékesebbé tette a női ékszerek sokasága. Ékszerként alkalmazták a dróthuzalra fűzött gyöngysorból kialakított melltűt. Errefelé is széles elterjedésű és múltú a lófejdíszítésű rézfésű. A melldíszeken nagy mennyiségben alkalmaztak ezüstpénzt. Nyáron, sajátos, mordvin típusú bocskort viseltek, az erzák fehér színű kapcával, a moksák fekete-fehér színűvel. Népművészetük legősibb és legáltalánosabb formái a hímzés, a gyöngykivarrás és a fafaragás. Hímzéssel mindenekelőtt ingeiket, köpenyüket, fejviseletüket, dísztörülközőiket díszítették. A dús, nagy felületeket megtöltő hímzés elsősorban geometrikus, illetve stilizált növény-, madár- és állatmotívumokból áll.

A fának elsősorban az építkezésben és a házkörüli tárgyak előállításában volt nagy jelentősége. Edényeik nagy részét fából faragták, melyek között igen kedveltek voltak az állatalakos, elsősorban madár alakú sótartók. Különösen díszesen voltak kifaragva a szerelmi és jegyajándékok, a sulykok, guzsalyok, a menyasszonyi ácsolt ládák. A házak homlokzatát deszkából kivágott díszítő elemekkel igyekeztek szebbé tenni, főleg az ablakokat keretezték velük. Stilizált növényi és állatmotívumok keveredtek indaszerű ornamensekkel, csipkeként ható kivágásokkal. E művészeti ág kapcsolatai minden bizonnyal az orosz és az ukrán építőművészet ornamentikájában lelhetők meg.

A hagyományos mordvin konyha elsősorban a földművelés és az állattartás termékeit hasznosította. A mindennapi ételek legfontosabbikát, a kenyeret savanyított rozstésztából sütötték, a lepényeket keletlen tésztából. Kedvelték a kásával töltött pirogokat, a kelt tésztából sütött palacsintát. Hétköznapokon elsősorban kásaféléket és más növényi eredetű ételeket fogyasztottak, húst jóval kevesebbet ettek, mint napjainkban. A húsok közül elsősorban a marhahúst kedvelték, lóhúst csak rituális céllal ettek. Friss tejet ritkán ittak, inkább feldolgozott tejtermékeket fogyasztottak. Nagy népszerűségnek örvendett például a savanyított tej, de ezen kívül kedvelték a búza erjesztésével nyert kvaszt és a mézsört is. A szertartások elengedhetetlen fogása volt a búzadarából főzött kása. Az esküvői pirogot tyúkhússal töltötték meg, az asztalra pedig termékenységi szimbólumként főtt tojást tettek.

Az esküvői szertartás a rituális ételeken kívül sok régi hagyományt őrzött meg egészen napjainkig. Ezek közé tartozik, például az utolsó lányos hajfonat elkészítése még a menyasszony szüleinek házában, melyet a templomi esküvő után már a vőlegénynél bontanak ki. Ezután a menyasszony haját két varkocsba fonják és ráadják az asszonyok fejviseletét. Az esküvői szertartások hangsúlyozzák a menyasszony megvásárlását, kényszerű férjhezmenetelét. Míg ez a moksáknál inkább játékos, vicces formában történik, az erzáknál dramatikus formát ölt. Érdekes ősi szokás volt, hogy a felserdült lányokat náluk jóval fiatalabb kisfiúkhoz adták hozzá. A tényleges házasságra a lányoknak éveket kellett várniuk, amíg az ifjú férj legénysorba jutott.

A mordvinok ősi hitvilágának alig néhány emléke maradt fenn napjainkra, de egy évszázada még számos jellegzetes megnyilvánulási formáját ismerték a pogányságnak. Sokistenhitük jellegzetessége a nőnemű istenségek túlsúlya a panteonban, ami valószínűleg a távoli matriarchátus egyik emléke. Tőlük függött mind az egyén, mind pedig a közösség jóléte, ezért kétfajta áldozatot is rendeztek tiszteletükre. A közösségi áldozati szertartásokat a falun kívüli erdei tisztáson rendezték meg. Minden istennek saját fája volt, ahol hitük szerint a megidézett istenség a szertartás idején tartózkodott. Az isteneknek szánt áldozati állatok értéke a mordvinoknál is attól függött, hogy mennyire volt jelentős az istenség, illetve a hozzá intézett kérés. Az áldozati állatot különféle próbáknak vetették alá, hogy megbizonyosodjanak róla, az istenek szívesen fogadják az áldozatot. A közös áldozásokon előre kijelölt öregek végezték a szertartásokat, mondták az imákat, de ezt a papi funkciót nem életük végéig töltötték be, hanem általában évente újraválasztották őket. A kereszténység térhódításával egyidejűleg terjedt el a mordvinoknál a főisten képzete, akinek neve moksául Skaj, erzául Niske. A családi áldozat bemutatására rendszerint otthon került sor, s annak elvégzése az idős családfő, illetve az idős gazdaasszony feladata volt. Sok kereszténység előtti hiedelmet őriztek meg az agrárkalendáriumhoz, a naptári ünnepekhez kapcsolódó mordvin ünnepnapok. A mordvinok megemlékeztek többek között a karácsonyról, a vízkeresztről, a farsangról és a húshagyó hétről, melyek közös jellemzője volt a kultikus lovaglás. Ez a szokás nemcsak a mordvinok, hanem a többi volgai és permi finnugor nép körében is előfordult. Bár a szertartás a 19. század végén már elvesztette eredeti jelentését és inkább csak a fiatalok szórakozása volt, eredetileg jelentős szakrális tartalommal bírt. Feltételezhető, hogy olyan mágikus módszernek számított, amellyel hatni lehetett a természet erőire, növelni tudták vele a föld termőképességét. A kultikus lovaglás eredetileg nem más, mint a Nap járásának utánzása, s ez a földműves finnugorok hiedelme szerint jó hatással volt a leendő termésre.

Tavasszal szántás előtt rendezték meg az eke ünnepét, melyre a földművelésben közreműködő isteneiket hívták meg, segítségükért imádkoztak és állatáldozatot tartottak. A naptári ünnepekhez kapcsolódó áldozati szertartások szoros összefüggésben voltak a gazdasági ciklussal, ugyanis általában a mezei munkák kezdetekor és befejezésekor tartották őket.

A mordvinok, akárcsak a komik, udmurtok és marik, az istenek és az emberek közötti közvetítőknek tekintették őseiket, akik emellett az állattartás és földművelés védelmezőinek is számítottak. Ezzel magyarázható, hogy a gazdasági év nagy fordulópontjain, tavasszal és ősszel áldozatot mutattak be tiszteletükre, az állattartás és földművelés sikeréért könyörögve. Az áldozati állatok vidékenként eltérőek lehettek.

Természetesen a mordvinok ősi vallására nagy hatással volt a pravoszláv hit térhódítása, ezért hiedelemvilágukra a kereszténység és a pogányság egyfajta szinkretizmusa jellemző. Így például szent ligeteikben, ahol régi isteneikhez imádkoztak, a szent fát ikonokkal ékesítették, s hitük szerint a keresztény szentek ugyanúgy a szent fán tartózkodtak, mint pogány társaik, ezért őket is megvendégelték az áldozati állat húsával. Sok esetben szertartásaikat a templomban kezdték, ahol megáldatták jószágaikat, de már a szent ligetben fejezték be az étkezéssel egybekötött áldozati szertartáson.

A mordvinok, bár létszámukat tekintve a legnagyobb finnugor népek közé tartoznak, sajnos szétszórtságuk miatt nem tudnak élni ennek előnyeivel. Lélekszámuk és a mordvin nyelvet beszélők száma egyre csökken.

(Kerezsi Ágnes)