Az rtf-változat letölthető innen

Nganaszánok

Oroszország legészakabbi vidékén, a Tajmir-félszigeten élnek az északi szamojédok közé tartozó nganaszánok. Korábban őket tavgi szamojédokként tartották számon. Önelnevezésük: nyá, azaz társhoz tartozó.

Embertanilag a mongol rassz észak-ázsiai típusának bajkáli altípusához tartoznak.

Két csoportjukat különböztetjük meg: az avamokat, akik a Tajmir-félsziget nyugati részén, és a vadejeveket, vagy bediajokat, akik a Heta és a Hatanga folyók mellékén folytattak nomád életmódot.

A nganaszan nép úgy jött létre, hogy az északi ősszamojédok Tajmir-félszigetre vándorló csoportja asszimilálta az ott élő, vadrénvadászattal foglalkozó őslakosságot. Később a nganaszánok néppé alakulásában részt vettek egyes evenki és dolgan népcsoportok is. A nganaszánok különleges történelmi sorsát az határozta meg, hogy évszázadokon keresztül szinte teljesen izoláltan éltek a Tajmir-félszigeten. Szibéria Oroszországhoz való csatolása és az összes további események, egészen a 20. század közepéig, csak kevéssé érintették e nomád nép életét.

Fő foglalkozásuk a vadászat és a halászat volt, emellett kisebb réncsordákat is tartottak. Gazdaságukban elsődleges szerepet a vadrénvadászat töltött be. Ez elsősorban a férfiak feladata volt, több módját is ismerték. Télen inkább háló segítségével fogták be a rént, de nem volt ritka az sem, hogy ősszel hajtóvadászaton a folyóba szorították a csordát. A vad megtévesztésére szántalpra szerelt fedezéket vagy csalirént is használtak. A lőfegyverek egészen a 20. század derekáig nem terjedtek el a nganaszánok körében. Főleg íjjal, és különböző típusú csapdákkal vadásztak. A vadrénen kívül tavasszal és ősszel vízimadarakra, főleg vadludakra is vadásztak. A prémvadászat szerepe gazdaságukban csak kisebb jelentőségű volt. A 19. század második felétől nyenyec hatásra náluk is intenzívebbé vált a réntartás, bár soha nem terjedt el olyan mértékben, mint a nyenyeceknél. A házi réneket elsősorban teherszállításhoz használták, a szánok elé fogták őket.

Nomád életformát folytattak, melynek érdekessége, hogy az együtt vándorló családok nem nemzetségi, hanem területi alapokon szerveződtek. Általában eltérő nemzetséghez tartozó családok is alkothattak egy közösséget. Hajlékuk, a könnyen szétszedhető kúp alakú sátor a nyenyec típusúval csaknem azonos.

Táplálékukat főleg az elejtett vadrén húsa képezte, amit hallal és a vízi madarak húsával egészítettek ki. Ruházkodásukban is felhasználták a rénbőrt. A férfiak felső ruhaként zárt, kapucnis rénbundát (parka) hordtak, a nők elöl nyitottat. Díszítésként a bunda szélein bőrcsíkokat és geometrikus mintákat alkalmaztak. Szőrme harisnyájukra jellegzetes, lábfej nélküli, hengerformájú csizmát húztak.

A nganaszánok a halottak birodalmát valahol messzi északon képzelték el, s hitük szerint az ember akkor halt meg, amikor utolsó lélegzetével a lélek eltávozott a testéből. Régebben a halottakat a tundrán hagyott szánra tették, amely köré általában egy bejárat nélküli sátrat építettek. A temetés után rénszarvasáldozatot mutattak be. A szertartás résztvevői tisztátalannak számítottak, ezért a férfiak legalább egy hónapig nem vehettek részt a vadászaton, a nők pedig három évig nem fonhatták be a hajukat. A sírt három éven keresztül évente egyszer felkeresték, halotti emlékünnepet tartottak, ételt, italt, új ruhát vittek ki a halottnak. A harmadik év leteltével többet már nem mentek ki a halotthoz. Manapság szinte kizárólag földbe temetik a halottaikat, de a régi szokások emlékeként sokan síremlék helyett az elhunyt felfordított szánját állítják a sírra.

Hitvilágukra a hajdani matriarchátus emlékeként a természet istenasszonyainak tisztelete jellemző. A jó halászat érdekében a Víz-anyához, szerencsés vadászatért a Föld-anyához imádkoztak. Régebben csaknem minden nemzetségnek volt saját sámánja, aki elsősorban rokonai körében sámánkodott és életformáját tekintve semmiben nem különbözött nemzetsége többi tagjától. A nganaszánok egészen az utóbbi időkig megülték a Tiszta sátor (mazuszja) ünnepét, ami február elejére esett és célja az elkövetkező év sikeres vadászatának és halászatának biztosítása volt. Fontos szerepet játszott a szertartáson a sámán, akinek az erejétől függött, hogy az ünnep 3, 5, 7 vagy 9 napig tartott. Az ünnep a lakósátorhoz hasonló sátor felállításával kezdődött. Majd a sátor előtt először a fiatalok táncoltak és énekeket adtak elő az újszülöttek részére, hogy megóvják őket a betegségektől. Ezután került sor a sátorban a sámánszertartásra, melyen csak az idősek vehettek részt. Az ünnep végén a résztvevők, fiatalok és idősek a sátor elé vonultak, ahol megkezdődött a játék és a tánc. Ezen ünnep helyett időnként az ún. kőkapuépítés (falafatu) szertartást tartották meg. Akárcsak az előző ünnepre, erre is csak abban az esetben került sor, ha a sámán üzenetet kapott az istenektől. Általában a nemzetség öregjei döntötték el, hogy a két szertartás közül melyiket kell elvégezni. A kőkapuünnepnél a fiatalok kőből kaput emeltek, ezt a sámán felszentelte, amely ezután különleges tiszteletnek örvendett. A felszentelés szertartása nyolc napig tartott. A kapu mellé sátrat állítottak, ebben folyt a sámánszertartás. Ezen idegenek nem vehettek részt. A szertartás befejeztével a nemzetség tagjai átmentek a kőkapun, majd annak északi, a halottak birodalma felé néző oldalát lezárták. Hitük szerint ezáltal a kapu megóvta őket a betegségektől és a haláltól. Hasonló céllal ilyen kaput nyírfából minden család készített magának a Tiszta sátor ünnepén. A nganaszánok hite szerint, ha a beteg álmában ilyen kaput látott, akkor meggyógyult.

Fontos szertartása a nganaszánoknak a Nagy nap ünnepe (ani"a gyali) is, melyet általában április–május hónapban rendeztek meg, az olvadás megünneplésére. Ilyenkor rénáldozatot mutattak be a Nap-, a Föld- és a Víz-anya tiszteletére.

A nganaszánokat csak a 20. század ötvenes éveiben érte el a „szocialista átalakítás”. Ekkor telepítették le a nganaszánokat vegyes lakosságú, mesterségesen létrehozott falvakba, és ekkor szervezték meg az iskolai oktatásukat is. A nganaszánok zöme ma Uszty-Avamban, Volocsankában, Novajában és Dugyinkában él. Ősi életformáját csak 10–20 család folytatja. Az idősebb emberek még a tundrán nőttek fel, beszélik a nganaszan nyelvet, jól ismerik a hagyományokat, szertartásokat, azonban nem tudják azokat átadni a fiataloknak, akik 7 éves korukban orosz iskolába kerülnek. A fiatalok, akik a mesterségesen létrehozott településeken nőttek fel, idegen népek gyermekeivel együtt, már alig tudnak nganaszánul. Nem érzik jól magukat ezeken a mesterséges településeken, de már a tundrába sem tudnak visszatérni. Ugyan a 90-es években létrehozták érdekképviseleti szervüket, a Tajmir népeinek szövetségét, de a szervezet inkább csak a városban lakók (Dugyinka, Norilszk) érdekeit képviseli, azokét sem mindig kifogástalanul, és a hagyományos életforma védelme a mai napig nincs megoldva.

(Kerezsi Ágnes)