Az rtf-változat letölthető innen

Hantik (osztjákok)

A hantik többsége a Hanti–manysi Autonóm körzetben él, a voguloktól északkeletre. Kisebb csoportjaik megtalálhatók a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetben és a Tomszki Területen is. Az osztjákoknak az Ob mindkét partján vannak településeik, de annak középső folyásától egészen a torkolatáig benépesítették a mellékfolyókat is. Három nagy csoportjukat különböztetjük meg: az északit, a délit és a keletit. Nyelvjárási eltéréseik olyan mértékűek, hogy alig értik meg egymást. Önelnevezésük, a hanti, a magyar had szóval van összefüggésben, melynek eredeti jelentése „nagycsalád, nemzetség”. Külső elnevezésük, az osztják eredete homályos, az oroszok több szibériai népre is alkalmazták, például a keteket jenyiszeji osztjákoknak, a szölkupokat pedig osztják szamojédoknak hívták. Az osztjákok, a vogulokhoz hasonlóan, antropológiailag az uráli átmeneti típushoz tartoznak.

Általánosan elfogadott nézet, hogy az osztjákok az oroszok Szibériában való megjelenése idején, a 16-17. században a felbomló ősközösségi társadalom szintjén álltak. Ez a folyamat a 19. századra felerősödött, aminek kedvezett az őslakók részleges átállása az önellátó gazdálkodásról a cserekereskedelemre. A cári birodalomnak prémben és halban szolgáltatták az adót, illetve ezeket cserélték más árukra és élelmiszerekre. A helyzet ma is csaknem ugyanez: a tajgában élő, hagyományos halász-vadász életmódot folytató családok prémmel és hallal fizetnek az államnak a lőszerért, a különböző árucikkekért és az élelmiszerért.

A 19. század végén – 20. század elején a hantiknál a társadalom alapegysége a patrilokális család és a jurtafalu volt. Összesen három-négy, rokoni kapcsolatban álló háztartásból álló, kis méretű településeiket általában vízparthoz közel építették. A nagyobb falvak inkább a délebbi vidékekre jellemzőek. A szálláshelyeken, jurtafalvakban együtt élő családoknak közös volt a vadászterületük, mely a többi vadász számára érinthetetlennek számított. A tajgában élő családok napjainkban is tiszteletben tartják egymás vadászterületét, bár az egyre erőteljesebben megjelenő kőolaj-kitermelés, iparosítás miatt rohamosan csökken a vadászatra, halászatra alkalmas, érintetlen területek nagysága.

A hantik hagyományos életmódjukat tekintve tajgai halász-vadászok, ennek ellenére az 1 millió 435 ezer négyzetkilométer nagyságú Tyumenyi Területen, a viszonylag izoláltan élő, az egyes folyók körül tömörülő csoportok számos eltérő gazdasági típust alakítottak ki.. Az Ob alsó folyása és mellékfolyói mentén, a tundravidéken hatalmas, ezerfős vagy annál is nagyobb rénszarvasnyájakat tartottak, s az őket gondozó családok szinte állandó mozgásban voltak. A Szoszva, a Lozva és a Kazim folyók mellett túlsúlyban volt a rénszarvastartás, mégis a halász-vadász életmódra jellemző állandó téli szállások és időszakos nyári szállások váltogatták egymást. Az Ob és az Irtis középső folyása mentén a halászat és a vadászat szerepe csaknem azonos volt, esetenként kis számú réntartással kiegészítve. Erre a területre is a téli-nyári szállások kettőssége jellemző. Az Ob, az Irtis, a Konda és a Demjanka mentén a halászat játszott domináns szerepet. Az Ob felső folyása mentén pedig a vadászat jelentette a gazdaság alapját.

Az obi-ugorok a halászatnak két alapvető formáját gyakorolják, a rekesztő- és a kerítőhalászatot. A kerítőhalászatnál a mederbe állított karókkal a folyót teljes szélességében elrekesztik, egyetlen nyílást hagyva csak, ahova a halfogó eszköz a varsa kerül. A nagyobb folyókon csónakról hatalmas méretű hálót engednek a vízbe, amivel nagy területet bekerítenek, majd a hálót felszedik és a benne rekedt halakat csónakba dobálják. Nyáron hosszabb időre, esetenként hetekre, családostul is mennek halászni, ilyenkor nyírkéreggel borított, nagy méretű csónakokkal közlekednek, melyben a halat tárolni, feldolgozni és pihenni is lehet. Télen általános a lékes halászat, amikor a jégbe vágott nyíláshoz tóduló, levegőzni vágyó halakat szigonyra szúrják vagy merítőhálóval kiemelik. Régen a saját fogyasztásra fogott halat maradéktalanul felhasználták. Pikkelyéből ragasztót készítettek, belsejéből halzsírt, ill. szúnyog elleni szert, a szárított halat csontjával együtt összetörték, hallisztet készítettek belőle, amiből azután kenyeret sütöttek. A hal konzerválásának általánosan ismert módja a napon való szárítás és a füstölés. Évszakonként és vidékenként más-más halfajták kerülnek terítékre. Míg az Ob menti falvak lazacon, tokhalon vagy kecsegén élnek, addig a Kazim vagy a Tromagán partján a csuka a legjelentősebb zsákmány, de gyakran kerül a hálókba kárász, keszeg, vagy egyéb apróhal is. Nyáron a hal jelenti az alapvető táplálékot az obi-ugorok étrendjében, általában nyersen vagy főzve fogyasztják.

A 20. század elejére a hanti gazdasági szerkezet jelentős változáson ment át. Kialakult a prémvadászatra való specializálódás, a piaci irányultságú halászat, és elterjedt a tajga belsejében is a rénszarvastartás, a folyók árterületein a lótartás, délen pedig a földművelés. A hantik lakta terület legnagyobb részén kiegészítő foglalkozásként megfigyelhető volt a gyűjtögetés is, bár soha nem játszott jelentős gazdasági szerepet. Akárcsak a manysiknál, a hantiknál is ez főleg a nők és a gyerekek feladata, és a különféle áfonyák, gyógynövények, (pl. tőzegrozmaring, nyírfa taplógombája) gyűjtésére korlátozódik.

Bár életmódjuknak megfelelően más-más településtípusuk van a réntartó családoknak és a halászatból-vadászatból élőknek, mégis általános jellemzőjük, hogy lakóépületeiket lehetőleg vízhez és erdőhöz közeli területre építették. Ennek oka, hogy nyáron a folyók, patakok voltak a fő közlekedési útvonalak, másrészt az erdő és a víz biztosították megélhetésüket. Lakóépületeik régen nagyobb változatosságot mutattak, több mint harminc féle lakóépület-típust és húsznál több gazdasági épületfajtát ismertek. Gyakoriak voltak a több évezredes hagyományok szerint épített, félig földbe ásott, négyszögletes alapterületű kunyhók, félnyereg tetős, nyeregtetős faházak, a vázakra épített, négyszögletes vagy kerek alapterületű, kónuszos sátrak. Napjainkban az orosz hatásra elterjedt többosztatú házak mellett főleg kétfajta lakóépületük maradt fenn. A kerek alapterületű, vázakra épített kónuszos sátor és a nyeregtetős boronaház. Ezeket egészítik ki a gazdasági épületek, a nyitott, csak tetővel ellátott fészerek, a halszárító, halfüstölő építmények, kemencék és a kamrául szolgáló lábasházak. Elrendezésük a településtípustól függően változik.

A hantik találékonyságának, természethez való alkalmazkodásának ékes bizonyítékát nemcsak életformájuk, épülettípusaik szolgáltatják, hanem magas művészi fokon előállított használati eszközeik, tárgyaik is. Mint a legtöbb természetközelben élő nép, tárgyaik többségét fából, kéregből, gyökérből, prémből készítették. Ezeket csak részben tudták felváltani a gyári késztermékek. Maguk állították elő közlekedési eszközeiket is. Nyáron, főleg a szezonális halászat idején lécekből összeállított, nyírkéreggel fedett csónakot használtak, de ennél jóval elterjedtebb volt körükben az egy rönkből faragott, kb. három méter hosszú, könnyű, gyorsan sikló csónak. Anyaga cirbolyafenyő és vörösfenyő egyaránt lehetett. Ilyen csónakokkal több száz kilométert is képesek voltak megtenni. Ha kellett, akkor a vállukra emelték, vagy húzták maguk után. Sok helyen még ma is használnak és készítenek ilyen csónakokat.

Több fajta szánt készítettek és készítenek napjainkban is: egyszerű kézi szánt, teherszállító szánt, külön szánt az asszonyok, külön a férfiak és a szakrális tárgyak számára. Ezeket 3-4 rénszarvas húzza. A szánok talprészéhez és az üléshez cirbolyafenyőt használnak, az összekötő rudak nyírfából készülnek.

Sok helyen még napjainkban is a maguk által előállított, könnyű, gyors, és a legsűrűbb erdőben is használható sílécen közlekednek. Férfi, asszony, gyerek egyaránt használja. A sílécek érdekessége, hogy a sítalp prémmel van borítva a gyors siklás érdekében és a visszacsúszás megakadályozására.

A nyírkéreg edények széles skáláját ismerik, készítik és használják még napjainkban is. A kéreghántásnak két alkalmas időpontja van, először tavasszal, amikor a fa rügyezni kezd, másodszor pedig ősszel, amikor lehullanak a levelei. Edénykészítésre csak a hosszú törzsű, nem göcsörtös nyírfa kérge alkalmas. A tavasszal lehántott nyírkéreg belső fele sötétvörös. Általában ennek a belső vörös rétegnek a karcolásával, illetve a minta lekaparásával alakítják ki a kéregtárgyak díszítését. Az ősszel hántott kéreg belül világos, a karcolással, kaparással történő díszítésre nem alkalmas. Ezeket inkább festették, feketére füstölték, rátéttel látták el, vagy rénszarvasagancsból készített pecsétekkel, mustranyomókkal üthettek mintát rájuk. A szükséges edényt a kéreg lehántása után azonnal, még a megszáradása előtt megvarrják, vagy, ha száradás után fognak hozzá a munkához, a kérget rövid időre forró vízbe áztatják, hogy megpuhuljon és varrható legyen. Csak a tartós használatra szánt tárgyakhoz, pl. bölcsőhöz, sátorfedőlaphoz főzték a nyírkérget. Az edényeket rén- vagy jávorszarvas hátinából sodort, illetve a nagyobb tárgyak esetében cirbolyafenyő gyökeréből készített szállal varrták. Merevítéshez berkenyeágat, vagy zelnicemeggy ágat használtak. A lapos aljú, alacsony peremű edénykék hal, vagy hús tálalására, a magasabb edények varrókészség tárolására, a zacskó formájú edénykék áfonyaszedésre szolgáltak. A legnagyobb szeretettel és gondoskodással mégis a gyerekek bölcsőjét készítik. Ennek is két fajtája ismert. A lapos, ovális alakú éjszakai bölcső és a magas, támlás nappali bölcső. Ennek, csakúgy, mint a legtöbb kéregedénynek elengedhetetlen része a karcolt, kapart díszítés, mely stilizált állatalakokból és geometrikus motívumokból áll.Az asszonyok készítik a viselet nagy részét, legyen az prémből, bőrből, posztóból vagy vékony gyári anyagból. Sajnos a hagyományos hanti viselet egyre inkább eltűnőben van, és a férfiak után a nők is áttérnek az uniformizált gyári késztermékekre. A népviseletet inkább csak az idős asszonyok, vagy a tajgában élő családok hordják. Ugyanakkor napjainkban megfigyelhető a népviselet egyfajta újjáéledése is. Az utóbbi években az obi-ugor értelmiség megpróbálja saját kezébe venni kultúrájának irányítását. Felelevenítik a régi hagyományokat, ünnepeket, konferenciákat, gyűléseket szerveznek, ahol népviseletben megjelenni nem szégyen, sőt nemzeti öntudatuk egyik kifejező eszköze.

A hantik a 17-18. században formálisan áttértek a pravoszláv vallásra, de ősi hitviláguk csaknem érintetlenül továbbra is megmaradt, és ezt nem tudták eltörölni a szovjethatalom évei sem. Bár egyre kevesebben, de még a vegyes lakosú falvakban és városokban is vannak, akik hisznek a sámánizmusban, a sámán különleges erejében, hogy segíteni tud a betegeken, bajba jutottakon, meg tudja jósolni a jövőt és tolmácsolja az emberek kéréseit az isteneknek. Nem csak a tajgában élő hantik hisznek a védőszellemek és a segítőszellemek erejében, többeknek modern otthonukban is megvan a saját segítő szellemük fából készült, antropomorf figurája, ruhákba, prémekbe burkolva.

Az élet egész területét átfogó szertartásaik közül napjainkig fennmaradt a halottakhoz, a túlvilághoz kapcsolódó több hiedelem és a temetkezési szertartás. Csaknem teljesen feledésbe merültek azonban a szüléssel kapcsolatos és azt követő megtisztuló szertartások, vagy a nemzetséghez kötődő periodikus – két- vagy hétévente kötelezően megrendezésre kerülő – medveünnepek. A medvét isteni eredetűnek tartják, ezért ha medvét ölnek, utána több napig tartó ünnepséget rendeznek számára, hogy kiengeszteljék, és méltóképpen bocsássák útjára lelkét, amikor visszatér régi otthonába. Az elejtett medve bőrét még az erdőben lenyúzzák, és fejével együtt a vadász házába viszik, ahol asztalra fektetik, ékszerekkel, kendőkkel, pénzérmékkel feldíszítik. Elé ételt, italt raknak. A 3–5 napig tartó ünnepnek szigorú rendje van. Először azok az epikus énekek hangzanak el, amelyek elmondják a medve égből való leszállásának történetét, földi életét, majd halálát. A régies nyelvű, hosszú énekeket ma már kevesen értik és még kevesebben tudják. Ezután az ünnepre megidézik legfontosabb isteneiket, védőszellemeiket is, akik az énekekben, táncokban, dramatikus jelenetekben meg is jelennek. Az istenek megjelenítése során a szereplők nyírkéreg álarcot és kesztyűt viselnek. A női szerepeket is férfiak játsszák. Később a medve és a közönség szórakoztatására tréfás jeleneteket, életképeket mutatnak be. A hangszeres kíséretet az obi-ugor hárfa, a darufa és a kantele-szerű pengetős hangszer, a zenélő fa adja. A medveünnepen helye van a különböző erőpróbáknak, birkózásoknak, termékenységvarázsló rítusoknak is. Minél erősebb, hatalmasabb volt a medve, annál nagyobb megbecsülést kap, s annál több ének hangzik el a medveünnepen. Az elhangzott énekek számát az erre kiválasztott férfi rovásfán jelöli. Az ünnep végén a medve bőrét egy rituális küzdelem során megfosztják ékszereitől, majd a szent helyre viszik. A szereplők és a nézők az ünnep elején és a végén vízzel locsolják le egymást, vagy hóval dobálóznak, hogy megtisztuljanak. Szigorú szabályok határozzák meg a hús elfogyasztásának módját is. A nők csak főzve ehetnek medvehúst, a fejből és a talpból egyáltalán nem kaphatnak, és csak a medve jobb oldali részeiből részesülhetnek, mert a baloldal, ahol a szív van, az a férfiaké.

A hantik asszimilációja nem a közelmúltban kezdődött. Az oroszok 16. századi betelepülését követően déli irányból bontakozott ki az a kulturális hatás, amely a vízi utak mentén terjedt északra és keletre, és igazából a 20. század 2. felében gyorsult fel. Az utóbbi harminc évben Szibéria iparosításának következtében az őslakosok elenyésző kisebbségbe kerültek szülőföldjükön a bevándorló orosz nyelvű népességgel szemben. Jelenleg a lakosság 1,5 százalékát sem érik el, nyelvüket, kultúrájukat rohamosan felejtik. A helyzetet súlyosbítja az a környezeti katasztrófa, amit az utóbbi évtizedek kőolaj- és földgázfeltárása okozott. Az elmúlt harminc évben több millió hektárnyi rénszarvaslegelő, pusztult el, huszonnyolc folyó néptelenedett el, a nemes halak ívási területének jelentős része teljesen kihalt. A természeti katasztrófa visszafordíthatatlan. A hagyományos életmódot folytató hanti családok tömegesen kénytelenek feladni őseik életmódját és beköltözni az állam által felajánlott mesterségesen létrehozott falvak korszerű, ám az ő igényeiknek kevésbé megfelelő házaiba. Hogy meddig maradnak meg a tajgában, az ipar és a kőolaj szorításának árnyékában azok az őslakosok, akik nem hajlandók feladni hagyományos életformájukat, nem tudjuk, de félő, hogy nem nagyon sokáig.

(Kerezsi Ágnes)