Az rtf-változat letölthető innen

Szölkupok

A szölkup a déli szamojéd nyelvek közül az egyetlen még élő nyelv. A többi, ún. szajáni szamojéd nyelv (kamassz, karagassz, mator, tajgi és kojbál) a 19–20. század folyamán kihalt. A szölkup népet a 20. század közepéig a szakirodalomban csak osztják szamojédként emlegették. A szölkup etnonim, ami egyébként „tajgai ember”-t jelent, a tazi nyelvjárást beszélők önelnevezéséből vált általánosan használatossá. A Jenyiszej és az Ob közötti óriási területen, igen szétszórtan élő szölkupoknak ma két nagyobb etnikai csoportját különböztetjük meg. A kb. 1500 főt kitevő északi csoport a Jenyiszej alsó folyásának nyugati partján, a Taz középső és alsó szakaszán, valamint a Jeges-tenger partján él. A kb. 1900 főt számláló déli csoport az Ob középső szakaszán és mellékfolyói mentén, valamint a Vaszjugan torkolatvidékén található. A déli szölkupok időszámításunk kezdete táján a dél-szibériai Altaj- és Szaján-hegység vidékéről elindulva hosszas vándorlás után telepedtek le mai lakóhelyükön. Az északi szölkupok csak mintegy 200 évvel ezelőtt érkeztek mai területükre, miután elszakadtak a déli csoporttól. Az északi és a déli nyelvjárás még számos kisebb nyelvjárásra tagolódik, melyek között olyan nagy a különbség, hogy a távolabbi nyelvjárásokat beszélők nem értik egymást.

Embertanilag a szölkupok az uráli átmeneti típushoz tartoznak, a döntően mongol jelleg mellett sok európai vonás is felfedezhető rajtuk.

Az oroszok 16. századi megjelenésekor a déli szölkupok a felbomló ősközösségi társadalom szintjén álltak. Orosz hatásra rokoni alapú szerveződéseiket (törzs, nemzetség, frátria) területi csoportok váltották fel. Azonban náluk is, mint több más szibériai népnél megfigyelhető, hogy a szovjet rendszerben kialakított kolhozok, vagy brigádok gyakran egybeestek egy-egy nemzetséggel, vagy családdal.

A szölkupok hagyományos életmódját a halászat, vadászat és rénszarvastenyésztés határozta meg. E gazdasági ágak közül délen a halászatnak, északon a réntartásnak volt kiemelkedő szerepe. A szölkupok az Obon és mellékfolyóin szinte egész évben halásztak. Legfontosabb halaik közé tartoztak a nyelma, a mukszun (lazacfajok), valamint a tokhal, a kecsege, a csuka és a sügér. Halászati módszereik hasonlóak a régió többi népének halászati technikájához. Ismerték mind a rekesztő-, mind a kerítőhalászatot, de különösen egyéni halászat esetén a fáklyás, szigonyos és horoggal történő horgászatot is alkalmazták. Halásztak ezenkívül az ún. szamolovval is: az árral szemben kihúztak egy kötelet, vagy drótot, amelyre zsinórokkal 40-50 horgot, fűztek. Mindezt ólomnehezék tartotta a víz alatt. A horgokba beleakadt a nagyobb halak teste, illetve farokuszonya. Ezt a módszert a szölkupok az oroszoktól vették át, és elsősorban tokhalra és kecsegére alkalmazták az Obon.

Vadászatuk a többi észak-szibériai népéhez hasonlóan a 19. századra már elsődlegesen prémvadászat volt, ami az orosz piacgazdaságba való bekapcsolódásuk következtében pénzkeresetük fontos része lett. Az orosz államnak is prémben adóztak (jaszak). Korábban a vadászat elsősorban a táplálékul szolgáló hús, és a ruházkodáshoz szükséges prémek beszerzéséért folyt. Leginkább jávorszarvasra, vadrénre és néhány madárfajra: vadlúdra, hattyúra, fajdra vadásztak. A madarakra csak a tavaszi érkezésük utáni néhány napban, valamint ősszel, a délre költözésük előtt vadásztak. A prémvadászat általában október végén kezdődött és tavaszig tartott. Főleg sarki rókára, cobolyra, hermelinre, rozsomákra, nyusztra, pézsmapocokra és mókusra vadásztak. A prémvadászat jelentőségét bizonyítja, hogy a mókus gereznája tízes kötegekben (szarum) pénzegységként működött. A prémes állatok piacorientált vadászata egyes fajok teljes kipusztulásához vezetett, így pl. a cobolyokat úgy kellett visszatelepíteni erre a vidékre. Eleinte csapdával, íjjal, később puskával vadásztak. A 20. század elején még többféle csapdatípust alkalmaztak: íjas csapdákat, önlövő íjakat, hurkokat, hálókat, ütőcsapdákat, szamolovokat. Mindezeket mára kiszorította a boltban vásárolható, különböző méretű vascsapda. Nagyvadra még a 19. század közepén is csak íjjal, nyíllal és lándzsával vadásztak. Nyílhegyeik nagy változatosságot mutattak, attól függően, hogy milyen állatra lőttek vele. Prémes állatokra bunkós végű, madarakra villás, nagyobb vadakra pengés nyílhegyeket használtak. A medve náluk is kultikus tiszteletnek örvendett, ezért vadászatát különféle tabuk korlátozták.

A szölkupok az északi területeken erdei réntartást folytattak, melyet feltehetőleg az erdei nyenyecektől vettek át. Kis csordáik nyáron szabadon legeltek, csak télire terelték egybe őket. Délen elterjedt a ló, a szarvasmarha, a házilúd, helyenként a disznó tartása. A déli területeken a földművelés már a 17. században viszonylag fejlett volt, főleg hidegtűrő gabonák (rozs) termesztésével foglalkoztak, ma inkább burgonyát, káposztát és hagymát termelnek.

A szölkupok valamennyi csoportjánál fontos kiegészítő gazdasági ágazat volt a gyűjtögetés, ami mára sem veszített jelentőségéből. Ez főleg a nők és a gyerekek feladata, késő nyáron, ősszel végzik és elsősorban bogyókat, áfonyaféléket, a cirbolyafenyő tobozában lévő olajos magokat, és az utóbbi évtizedekben orosz hatásra gombát is gyűjtenek.

Hagyományos közlekedési eszközeik a különböző típusú szánok (női, férfi, teherhordó, szent szán), melyek elé a téli hónapokban rénszarvasokat, vagy kutyákat fognak. Kisebb távolságokra kéziszánt használnak. A puha hóban hótalpakon közlekednek, a már szilárdabb hótakarón rénszarvasprémmel bevont síléceiken tesznek meg óriási távolságokat. Nyáron a lápos, mocsaras vidéken a víz a legfontosabb közlekedési útvonal, melyen bödönhajóval, csónakkal, vagy bárkával közlekednek. Halászati idényben a bárka hajlékul is szolgált. Napjainkban sok családnak motorcsónakja is van. A kőolajbányászat beindulása óta azonban náluk is gyakori közlekedési eszköz lett a helikopter, illetve a nyáron menetrend szerint közlekedő motoros hajó.

Korábban a halász-vadász életmódnak megfelelően két szállásuk volt, egy nyári és egy téli. Az előbbi a vízparthoz, az utóbbi az erdőhöz közel. Ma már rendszerint egy állandó településük van. Hajlékul északon a földházak, félig földbe ásott kunyhók, boronaházak szolgáltak, nyári hónapokban a nyírkéreggel borított kúpos sátrak. Délen hagyományos épületeiket hamarabb kiszorították az orosz típusú boronaházak. Lakóépületeik típusától függően különféle tűzhelyeket használtak. A sátorban szabadtűz égett, a földházakban, kunyhókban a házak sarkába agyagból épített csonkakúp formájú kandalló-kemence (csomal) állt, a boronaházakban pedig orosz típusú kemence.

Az oroszok megjelenése előtt fejlett kézművességük volt. Ismerték a szövést, a fonást, a fazekasságot, a fafaragást és a fémmegmunkálást. A háziipari termékeket már kiszorították a gyári áruk.

Hagyományos viseletük elsősorban prémből készült, hasonlított a környező népek öltözködésére. A férfiak zárt, kapucnis rénszarvasbundát viseltek, a nagy hidegben kettőt is felvettek magukra, az egyiket szőrével befelé, a másikat szőrével kifelé hordták. Nadrágjuk, csizmájuk ugyancsak bőrből vagy prémből készült. A nők tunikafazonú vászonruhát, bőrnadrágot, elöl nyitott bundát, térdig érő csizmát, kendőt vagy szőrmesapkát hordtak. A déli szölkupok viselete a 19. században már semmiben nem különbözött az oroszok ruházatától.

Legfontosabb ételük még napjainkban is a hal és a hús, bár lisztszükségletük az orosz étkezési szokások térhódításával megnövekedett. Ma már a növényi eredetű ételek is nélkülözhetetlen részei étkezésüknek. Főleg burgonyát és káposztát fogyasztanak szívesen. Italuk a fekete tea.

Mivel anyagi kultúrájuk mellett vallásuk sem kerülhette el a nagymértékű változásokat, hagyományos hitviláguk leírása inkább rekonstrukció, mintsem valóban működő vallási rendszer. A szölkupok világról alkotott képe szinte teljesen egyezik a nyugat-szibériai régió más népeinek világképével. Egymással párhuzamosan létezett náluk a világ horizontális (észak–dél) és vertikális (alsó, középső, felső) felosztása. A szölkupok vízszintes világképének sajátossága, hogy a világ náluk nem egy, hanem két világfolyó köré rendeződik. A két folyónév a szölkupok két frátriájának, a Fenyőszajkónak és a Sasnak felel meg. Sokistenhitűek. A legfőbb isten Num, ő a világteremtő, aki a teremtés befejeztével visszavonul az égi magasságba. Arany házban él. A halandók számára imával és áldozattal sem közelíthető meg. Vele a sámán is csak kivételes esetekben találkozhat.

Ilenta Kota, a Föld-anya, ugyancsak teremtő isten: a nőiességnek, a szülésnek, a termékenységnek és a szexualitásnak a megtestesítője. Minden élőlényt ő hoz a világra, ő biztosítja termékenységüket, de ő gyógyítja a gyermekbetegségeket is. A családi béke megőrzője.

Kizi, vagy Lo az alvilág istene, a rossz fejedelme. A teremtésmítoszokban egyrészt partnere, másrészt örök ellenfele a főistennek. Nemcsak az alvilágnak, hanem a túlvilágnak is ő az istene. Ő a betegségek és a halál okozója.

Itje, a kultúrhérosz, az aktív és a jó erő kifejeződése. Kizi abszolút ellenfele. Az ő harcuk biztosítja a világ állandó körforgását.

Az isteneken kívül a világot szellemek is benépesítik, akik jók és rosszak egyaránt lehetnek. A földön élő szellemek neve lozi, míg a sámán segítő szellemeit, illetve a vele ellenséges szellemeket jeretjéknek hívják. A szölkup sámánizmusról is csak rekonstruált képet adhatunk, mert tevékeny sámánokról gyakorlatilag már nem beszélhetünk. Náluk is többféle sámán létezett, akiket feladatuk és sámáneszközeik alapján lehetett megkülönböztetni egymástól. Festett dobjuk napos-holdas világábrázolásokkal volt díszítve, és speciális öltözetük volt, ami csontvázat szimbolizált.

Akárcsak a többi északnyugat-szibériai népnél, a szölkupoknál is ismert volt a medve kultikus tisztelete. Az embernél magasabb rendű élőlényként tisztelték, amelynek megölése csak bizonyos tabuk betartásával volt lehetséges. Néhány nemzetség egyáltalán nem ölhetett medvét. Nagy tiszteletnek örvendett ezenkívül a jávorszarvas és sas is.

Hitük szerint az embereknek és állatoknak egyaránt lelkük van. Általában három lelket különböztettek meg, a leheletlelket, az árnyéklelket és egy külső lelket. Az emberek még meg nem született lelkei a világfolyó forrásvidékénél álló hatalmas fa odvában találhatók, beléjük Ilenta Kota lehel lelket a nap-, illetve a holdsugár segítségével. Az ember betegségét az okozza, hogy valamelyik lelkét a gonosz, ártó szellemek elrabolják. A lelket a lélekfolyón észak felé viszik, ahol a holtak birodalma előtt hét szoros és hét város található. A sámán csak addig tudja az elrabolt lelkeket megmenteni, amíg azok el nem érik a holtak tengerét, amit a szölkupok a Jeges-tengerrel azonosítanak. A sámán csónakba száll (sámándob) és így szedi össze az elrabolt lelkeket. Ha a lelket nem sikerül a sámánnak visszaszereznie, bekövetkezik a halál. Mivel hitük szerint az elhunyt lelke folyón közlekedik, ezért temetőik mindig víz mellett találhatók, mégpedig a településhez viszonyítva mindig északabbra, a holtak tengeréhez közelebb helyezkednek el. Ma természetesen a temetkezési szokásaik is hasonlóak a pravoszláv temetkezéshez, attól csak néhány apró részletben különböznek.

A szölkupokat a 18. századtól térítették tömegesen a kereszténységre, hitvilágukra napjainkban a kereszténység és ősi vallásuk szinkretizmusa jellemző. Pl. Num keresztény hatásra vált az ég istenéből főistenné, majd később megfigyelhetők rajta az Atyaisten jellemzői. Ellenlábasa, Kizi a keresztény sátán szerepét és vonásait vette fel. Pogány szellemeik összeolvadtak a keresztény szentek alakjaival. Így lett Szent Miklós Nikola Lozi néven tagja a szölkup panteonnak. Hitük szerint a pravoszláv ikonokat ugyanaz a gondoskodás illeti meg, mint bálványszellemeiket, akiknek viszont hatalma van a legmodernebb dolgok (pl. helikopter, hajó) felett is.

A szovjet rendszer vallási üldözése és erőszakos ateizmusa után ma a szölkupok mesterségesen próbálják feléleszteni vélt vagy valós szertartásaikat, szokásaikat, hagyományaikat. Míg azonban az északi szölkupoknál van erre némi esély, addig a déliek ősi hitvilágukból már alig őriztek meg valamit. A déli szölkupok szinte teljesen asszimilálódtak, kultúrájuk nem különbözik jelentősen az orosz kultúrától.

(Kerezsi Ágnes)