Az rtf-változat letölthető innen

Udmurtok (votjákok)

Az udmurtok többsége az Urál lábainál, a Káma és a Vjatka völgyében él. Az udmurt nyelv a komival együtt a finnugor nyelvek permi ágához tartozik.

Az udmurt külső elnevezése a votják. Belső nevük, az udmurt hivatalosan 1932 óta van használatban, amikor a Votják Autonóm Körzet nevét megváltoztatták Udmurt Autonóm Körzetté.

Az udmurtokat három nagy etnikai csoportra oszthatjuk, a délire, az északira és a beszermjánokra. E csoportok a nyelvi különbségeken túl az anyagi kultúra számos vonásában is eltérnek egymástól.

Az udmurt táj változatos, hol sík, hol dombos területek váltogatják egymást. Az éghajlat mérsékelten kontinentális, a hosszú, hideg, havas tél és a meleg nyár között jól elkülönül a rövid tavasz és ősz. A vidéket folyók sokasága hálózza be, melyek együttes hossza négy és félezer kilométer. A folyók halakban igen gazdagok, megtalálhatók bennük a fogas, a süllő, a csuka, a dévérkeszeg, a sügér, a folyami menyhal, a veresszárnyú koncér, a pénzes pér, az ónos jász, a fejes domolykó és a ragadozó őn. Napjainkban a környezetszennyezés miatt a halak száma egyre csökken és néhány halfaj már ki is pusztult a vizekből.

A terület felét erdők borítják. Északi része a tajga-, déli része a vegyes erdőövezetben helyezkedik el. A faunában is két övezet állatvilága található meg. Régen nagy mennyiségben fordult elő itt hód, coboly, nyest, vidra és mókus. Az értékes prémű állatok a 19–20. századi rablógazdálkodás miatt mára gyakorlatilag kipusztultak ezen a vidéken. Napjainkban inkább csak nyúllal, rókával, farkassal, hiúzzal, jávorszarvassal és barnamedvével találkozhatunk Udmurtia erdeiben.

Embertanilag az udmurtok külön típust képeznek szomszédos nyelvrokonaik között, ez a szuburáli, vjatka-kámai típus, mely az európid és mongoloid rasszok bonyolult keveredése következtében jött létre. Jellemzőjük az európai vonások túlsúlya mellett a vörös hajú emberek magas százaléka.

Az udmurtok még a közelmúltban is két endogám csoportra oszlottak, a vatka és a kalmez csoportokra, az egyik csoport a vidra, a másik a hal törzsszövetséghez tartozott. Ezen kívül a történettudomány 70 udmurt törzsi, „vorsud” elnevezést ismer, bár ezek felosztása a vatka és a kalmez törzsszövetségek között ma már megoldhatatlan feladat. A beszermjánoknál a vorsudok létezésének semmilyen nyomával nem találkozhatunk.

A vorsud fogalma nehezen meghatározható, mivel több, egymással összefüggő dolgot is így neveztek. Elsősorban családi-törzsi istenség volt, a törzs tagjainak és a családok boldogságának, szerencséjének őrzője. Az egyes vorsudnevek emellett jelölték azt a rokoni csoportot, amelyet védelmeztek. Vorsud volt az istenségek konkrét állat- illetve emberalakú ábrázolása is, maga a bálvány. A háncsból, vagy nyírkéregből készült dobozokat, melyekben a közösség (az adott vorsud) szakrális tárgyait és az áldozati szertartások kellékeit őrizték, szintén vorsudnak nevezték. A fentiek mellett vorsudnak neveztek egyes melldíszként viselt női amuletteket is. A „vorsud” szót a nyelvészek a vordünü (szül, növeszt, őriz, óv) igével és a sud (boldogság) főnévvel hozzák kapcsolatba, melyből a 'boldogság, a szerencse őrzője' szóösszetétel hozható létre.Az udmurtoknál sok helyen egészen a 19. századig megmaradt a nagycsaládi életközösség és a nagycsaládokat összefogó nemzetségek rendszere. Tagjai között erősen él az a szokás, hogy a falvakon belül egy helyen, egymás közelében élnek, ezzel mintegy elkülönítve magukat a szomszédoktól. Az apai ágon számon tartott rokonok gazdasági, társadalmi és szellemi közösséget alkottak, ami a kölcsönös segítségnyújtáson túl a vallási-kultikus és a családi ünnepek, szertartások közös megtartásában is kifejezésre jutott. Ez sok helyen napjainkig meglévő gyakorlat.

A falvak életét egészen a közelmúltig a faluközösség (bukszel), élén a falugyűléssel (kenes) irányította. A bukszel a közösség tagjainak anyagi és szellemi igényeit egyaránt kielégítette. Bukszel nem minden településen létezett, több falu is tartozhatott egy közösségbe. A 19. században a kapitalizálódás térhódításával, a falusi társadalom szociális rétegződése következtében megindult a faluközösségek felbomlása. A faluközösség önigazgatási rendszerében vezető helyen állt a kenes, a falugyűlés. Ez a választott testület a falusi bíróból, az adóbegyűjtőből, a tűzőrből és más tisztségviselőkből állt. A 19. században a kenes nagyon sokoldalú feladatkört látott el. A falugyűlés döntött a földdel, a gazdasági élettel, az adók beszedésével, a jogi vitákkal, a neveléssel, a kultúrával, de még a vallással kapcsolatos kérdésekben is. Mivel a faluközösségbe több település tartozott egyszerre, a kisebb kérdésekben minden falu saját gyűlése döntött, és a nagy kenes csak a fontosabb ügyekben, hivatali, kincstári kérdésekben gyűlt össze. A gyűléseken a falu íratlan törvényei, normái voltak mérvadóak, s a kenes határozata mindenki számára kötelező érvényű volt. A vitás kérdésekben szavazással döntöttek, s kétharmados többség esetén a határozat jogerőre emelkedett. A végrehajtás a falugyűlés által választott testület kezében volt, melynek élén a sztaroszta, falubíró állt, akit három évre választottak, s munkájáért fizetést kapott. A bukszel és kenes a szocialista átalakítások egyik áldozatává vált, az 1930-as években erőszakkal felszámolták őket.

Az udmurt települések többsége folyók, tavak, vagy források mellé épült. Nagyságukban jelentős különbségek figyelhetők meg az egyes vidékeken. A kis lélekszámú falvak általában északon, a nagyobb falvak délen figyelhetők meg.

A 18–19. században az udmurt településekre a rendezetlenség volt jellemző, csak a 19. század végére váltak általánossá a szalagtelkes településtípusok. Először az országút mellett álló települések alakultak át, majd fokozatosan a többiek is.

Az udmurt lakóház sajátossága, hogy ezt a feladatkört több épület látta el egyszerre. A ház (korka), a kamra (kenosz) és az imaház, ami egyben nyári konyha is (kua). Valamikor, nagyon régen a legősibb lakóépület a kua volt, azt váltotta föl a farönkökből készült, nyeregtetős ház. A házak általában földszintesek és egyosztatúak voltak. Csak a 20. század elején, a módosabb parasztok körében terjedt el a kétosztatú háztípus, amikor a fűtött házhoz egy fűtetlen pitvart is kapcsoltak.

A melegebb időjárás beköszöntével, áprilistól októberig a család a kenoszba költözött. Ezek kétszintes építmények voltak, díszesen faragott verandával. A földszinten az élelmiszert, az emeleten a ruhaneműt tárolták, illetve itt laktak a nyári hónapokban. A nagycsaládban élő kiscsaládok számától függően a kamrát deszkával, vagy vászonnal több részre osztották. Az egyik fal mentén helyezkedtek el a lócák, melyeket ágyfüggönyök vettek körül. A másik falára hosszú rudakat erősítettek, ezeken tárolták a ruhákat. A kamrában őrizték a női munkaeszközök jelentős részét, így a szövőszéket és a guzsalyt is. Ellentétben a házzal, a kenoszban a nőké volt a vezető szerep. A házon, a kamrán és a nyári konyhán kívül más épületek is álltak az udvarban, például gabonatároló hombárok, istállók, fészerek. A különböző rendeltetésű épületek udvaron belüli elrendezése a bent lakók anyagi helyzetétől függött. Csak a módosabb gazdáknál terjedtek el a három oldalról zárt udvarok, ahol a lakóház merőlegesen állt az utcára. A többiek egy vagy két sorba építették lakó- és gazdasági épületeiket. Az udvar utca felöli részére került a díszesen faragott kapu és a deszkakerítés.

A 19. század második felében – a 20. század elején az udmurt parasztság alapvető foglalkozása a gabonatermelő ekés földművelés volt. Régen az irtásos-égetéses rendszer volt az uralkodó, mely a 19. században az időszakosan használt erdei ugar formájában maradt fenn. Ez azt jelentette, hogy a régebben már felégetett, de újra kinőtt fiatal erdőket, bokrosokat égették el ismét. A nyomásos gazdálkodás az irtásos-égetéses rendszerhez képest mindig másodlagos szerepet játszott, bár a 19. században már alkalmazták a két- és háromnyomásos rendszert.

A tavaszi gabona vetése áprilisra, az őszié általában július végére, augusztus elejére esett. Leggyakoribb termesztett növényeik a helyi fajtájú, hidegtűrő rozs, zab, árpa, búza, hajdina, sárgaborsó, tönkölybúza, köles, lencse, len és kender voltak. Bár az udmurtok a középkorban az őszi gabonát még nem ismerték, a 19. században szántóföldjeik nagy része már ezzel volt bevetve. Tavaszi vetéssel főleg zabot és árpát vetettek. A vetést csak felnőtt férfiak végezhették.

Az udmurtok különböző fajtájú mezőgazdasági szerszámokat használtak a föld megmunkálására. A 19. században még csaknem mindenütt faekét használtak, melyet a maga használatára minden ügyesebb parasztember el tudott készíteni és a hibás alkatrészeket ki tudta javítani. A vasalkatrészeket viszont mindig mesterember, általában a helybéli kovács készítette. A 19. században a túróekék helyett már az aszimmetrikus ekevassal ellátott ágyekék voltak általánosan használatosak.

A talaj föllazításához, a nagyobb rögök összetöréséhez boronát használtak. Viszonylag egyszerűek voltak az aratóeszközeik is. Az aratást elsősorban sima élű sarlóval végezték, kaszát csak rossz termés esetén használtak.

A kalászos növényekből a szemet csépléssel, vagy nyomtatással nyerték ki. A gabonát vízi- és szélmalmokban őrölték meg, de ínségesebb időkben, vagy ha csak kevés őrölt gabonára volt szükség, akkor házilag, kézi őrlőkövek segítségével.

Az állattenyésztés az udmurtok gazdasági életében a második helyen állt, igavonó erőt, táplálékot, ruházati nyersanyagot és értékes trágyát biztosított a parasztoknak. A 19. század végén az udmurt parasztok lovat, szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést, libát, kacsát, tyúkot, ritkán pulykát tenyésztettek. Legeltető-istállózó állattartást folytattak. A jószágot általában 5-6 hónapig legeltették. A természetes legelők mellett főleg a kimerült, illetve pihentetett szántóföldeken legeltették az állatokat. A lovakat és a teheneket szabadjára engedték, fogadott pásztorok csak egyes tájakon voltak. A szabadon legelő állatok behatolása ellen sövénykerítéssel vették körül a szántóföldeket, aminek elkészítése sok idejét és erejét emésztette fel a parasztoknak. Szívesen hajtották az állatokat olyan területre, ahol természetes akadályok állták útjukat, illetőleg, ahol az állatok szabad mozgását a természet korlátozta. Ennek ellenére sok időbe került az elkóborolt állatok felkutatása. A hosszú téli hónapokra az állatokat fűtetlen istállókban szállásolták el, fűtött istállóra csak a módosabb gazdáknak futotta. A takarmányozás nehézségei miatt, télire csak a legszükségesebb mennyiségű állatot hagyták meg, a többit levágták. Szénán kívül téli takarmányul a mezőgazdasági melléktermékeket adták. Szénát inkább ellés vagy igázás előtt adtak, hogy az állat erőre kapjon. Takarmánynövényeket csak a 19. század végén kezdtek termeszteni. Ínséges időben takarmány gyanánt lombot is etettek az állatokkal. A 19. században az udmurtok állatállománya kis számú és alacsony hasznú volt.A vidék mézben, vadakban és halakban igen gazdag volt, ezért a méhészet, a vadászat és a halászat sokáig megtartotta jelentőségét.

A méhészkedés kezdetleges formája lényegében csak gyűjtögetés volt. A fák tulajdonjegyes megjelölésével az odúban élő méheket birtokukba vették, s mézük egy részét időről időre rendszeresen összegyűjtötték. Az ilyen fák tulajdonjoga apáról fiúra szállt. A fejlettebb módszert alkalmazó méhészek farönkből már maguk is vájtak ki méhkasokat, melyeket eldugott erdei tisztásokon állítottak fel. A 19. század második felében ezt a fajta méhészetet a mezőkön, illetve a lakóházhoz tartozó kertekben kialakított méhesek váltották fel. Minden faluban volt legalább 2-3 porta, ahol több kaptárból álló méhes állt. A néphagyomány szerint méhekkel csak olyan ember tudott sikerrel foglalkozni, aki erre erkölcsileg érdemes volt. Az udmurt mézet messze földön ismerték, különösen keresett volt a szarapuli, faodúkból összegyűjtött méz. Méhészettel csak az udmurt parasztság szűk rétege foglalkozott, mert ez sok figyelmet, tudást és időt igénylő foglalkozásnak számított. A naturális gazdálkodást folytató udmurt parasztok munkaeszközeik és használati tárgyaik nagy részét a környezetükben viszonylag könnyen hozzáférhető anyagokból, azaz fából és a mezőgazdasági nyersanyagokból maguk készítették.

A 19. században a legelterjedtebb mesterségek a szövés, a fonás, a gyékénykészítés, a bocskorfonás, a famegmunkálás, a gyapjú- és a bőrfeldolgozás voltak. Ezeknek a mesterségeknek a többségével a férfiak foglalkoztak. A használati tárgyak, eszközök igen egyszerű technikával készültek, nem is kellett hozzájuk sok szerszám, csak kés, véső, kézi fúró és tű. Bocskorfonással elsősorban az öregek és a kamaszok foglalkoztak, termékeiket házi használatra gyártották, csak ritkán adtak el belőlük egy-egy darabot.

A női mesterségek a len-, a kender- és a gyapjúfeldolgozás hosszú és fáradtságos munkájából álltak, ezen kívül a nők hímeztek, varrtak és a viselethez tartozó egyes ékszereket is maguk készítették.

Az udmurt népviseleten belül három lokális variánst különböztethetünk meg, az északi, a déli és a beszermján viseletet. Az északi udmurt viselet jellemzője a fehér házivászonból készült, tunikaformájú, gallér nélküli ruha, dús hímzéssel az ujján, a mellrésznél és a szélein. Ezt az inget a nyitott kaftánnal együtt viselték. Ruházatuk fontos része volt a derékban végződő kötény, amelyet fonott övvel hordtak. Téli felsőruhájuk mind a nőknek, mind a férfiaknak a vastag posztókaftán és irhabunda volt. Fejükön a lányok leggyakrabban kis vászonsapkát viseltek, alatta homlokpánttal. A férjes asszonyok homlokpántot, dísztörülközőt és tetején kendőt hordtak. Az udmurtok leggyakoribb nyári lábbelije a bocskor volt, amelyet az asszonyok hímzett lenvászon harisnyával viseltek. Téli lábbelijük a halinacsizma.

A férfiak hosszított fazonú fehér vászoninget viseltek, jobboldali mellkivágással, melyet a szűk, sötét színű nadrágon kívül, fonott övvel hordtak. Fejviseletük a karima nélküli posztókalap volt.

A déli udmurt női viselet színes háziszőttes, állógalléros ing, felette mellrészes kötény. Kaftánjuk derékban elvágott, lefelé bővülő, csíkos gyapjú szőttes. Fejviseletük, ékszereik, lábbelijük hasonló az északi udmurtokéhoz.

A férfiak egyenes nyakkivágású színes, kockás inget, szűk csíkos nadrágot viselnek fehér színű mellrészes köténnyel.

A beszermján viselet köztes helyet foglal el a déli és az északi viselettípusok között.

Napjainkban az udmurtok döntő többsége városi viseletet hord, népviseletet csak az idősebb asszonyok vesznek fel, főleg a középső és a déli országrészben. Északon csak a hagyományőrző együttesek, kizárólag fellépéseik alkalmával öltöznek népviseletbe. Ugyanakkor, az utóbbi időben a népviselet etnikai szimbólummá válását figyelhetjük meg.

Az udmurtok étkezésében a legfontosabb helyen a szemes növények: rozs, árpa, zab, tönkölybúza, köles és búza álltak. E magvak az ételek többségének alapanyagát, vagy fontos alkotórészét jelentették, és dara formájában használták őket. A darából készült kásák nemcsak a hétköznapi, de az ünnepi asztalnak is fontos ételei voltak.A szemesnövényeken kívül gyakori nyersanyaguk volt a répa, a sárgaborsó, a burgonya és a zöldségek, mint például a sárgarépa, káposzta, hagyma, torma. Ezek nagy részéből különféle leveseket készítettek. Étolajat len- és kendermagból nyertek. A hús, a szemesnövényekhez képest kisebb jelentőségű volt, fogyasztása szezonális jelleggel bírt. Általában ősszel és télen több húst ettek, mint az év többi részében. Gyakorlatilag az összes háziállat húsát felhasználták, csak lóhúst ettek kevesebbet, mert annak fogyasztása rituális jellegű volt. A tejtermékek elsősorban az ünnepi és a rituális ételek közé tartoztak. Tejet frissen ritkán fogyasztottak, inkább kefirt vagy aludttejet készítettek belőle. Az udmurt konyha egyik sajátossága, hogy az ételek nagy részét főzték, vagy kemencében sütötték, párolták, a zsírban sütést egyáltalán nem ismerték. Alapélelmiszernek számított a kenyér („nyany”) is, mely általában rozs- vagy zablisztből készült. Étkezés után legszívesebben kvaszt, írót, vagy teát ittak. Ünnepi italnak számított a gyenge szesztartalmú házisör, („szur”) és a házipálinka, a „kumiska”, amit a legnagyobb ünnepeken a déli udmurtok enyhén megmelegítve kínáltak. Édességet alig fogyasztottak. Fontos része volt viszont az ünnepi lakomának a méz, amit kenyérrel, kis kanállal ettek.

Az udmurtok ugyan formálisan áttértek a pravoszláv vallásra, de ősi hitviláguk a mai napig szinte érintetlen formában fennmaradt. A sokistenhithez és az ősök kultuszához nagyszabású áldozati szertartások kapcsolódnak. Az udmurt mitológiában a világ égi–földi–földalatti szférákra tagolódik. Ez a legfőbb istenek alakjában és szerepkörében is kifejezésre jut: Inmár–Kuaz–Küldüszin. A felső, középső és alsó világ istenei és szellemei hierarchikus csoportokat alkotnak, amelyek mind befolyásolják az emberek életét, ezért áldozati szertartásokkal járnak a kedvükben. A naptári fordulópontokat tavasszal a szántás előtt és után, nyáron az aratás után áldozati szertartással ünnepelték meg. Isteneiknek és az ősöknek étel-, ital- és állatáldozatot mutattak be. Az isten rangjától és a hozzá intézett kéréstől függött az ajándék nagysága. Az egyéni áldozati szertartásokat otthon, a közösségieket a szent ligetben tartották.

Állatáldozattal egybekötött szertartásokat napjainkban is tartanak az udmurt nép hagyományőrző csoportjai. A ma is élő rítusok közül a legjelentősebbek a családi-nemzetségi és az ősök kultuszához kapcsolódó szertartások, valamint a sok archaikus elemet tartalmazó temetkezési szokások.

A kereszténység elterjedése után, akárcsak a naptári ünnepekre, az udmurtok hitvilágára is a vallási szinkretizmus jellemző. A 18. századi tömeges hittérítés következtében az udmurtok formálisan mindannyian keresztényekké váltak, ami persze nem jelentette ősi vallásuk megszűnését. Régi isteneik, akárcsak régi ünnepeik a pravoszláv valláson belül éltek tovább. Így Csodatévő Szent Miklós alakja Nyulesz-Murtéval fonódott egybe, Inmár, Küldüszin és Kuáz hármasságát a szentháromságként kezdték értelmezni, sokszor áldozati szertartásaikat a templomban kezdték el, de a szent ligetben fejezték be, ahová a papot is meghívták.

Az 1980-as évek végétől az udmurtoknál, ahogy a volt Szovjetunió más kis népeinél is elindult a nemzeti öntudatra ébredés folyamata. Egyre-másra jöttek létre helyi, regionális, majd országos szervezeteik, szövetségeik, melyek közül a legjelentősebb az „Udmurt Kenes” (Gyűlés) nevű összudmurt társaság.

(Kerezsi Ágnes)