Az rtf-változat letölthető innen

Vepszék

A vepszék a Ladoga-, az Onyega- és a Fehér-tó közötti területen élnek.

Antropológiailag az europid rassz fehér-tengeri–balti típusához tartoznak.

Lakóterületük a mérsékelten kontinentális éghajlati övezethez tartozik, a hosszú hideg tél és a rövid, meleg nyár jellemzi. A táj erdőben és vadakban igen gazdag, ezért gazdaságukban sokáig fontos szerepet játszott a prémvadászat, a gyűjtögetés és a halászat, melyek elsősorban személyes szükségletük biztosítását szolgálták. Gazdaságuk vezető ágazata a földművelés volt, melynek az irtásos-égetéses formáját gyakorolták egészen a 19. század derekáig. Csak ezután terjedt el körükben a háromnyomásos gazdálkodás. A 18. század második felétől a vepszék egyre erőteljesebben kapcsolódtak be az orosz piacgazdaságba, melynek eredményeként a fakitermelés egyre intenzívebbé vált ezen a tájon. A kivágott fát a Szvir és a Néva folyókon úsztatva szállították. A vepszék ügyes kereskedők is voltak, már egy évezreddel ezelőtt, volgai bolgárokkal is élénk cserekereskedelmet folytattak.

A vepszéknél egészen a 20. század elejéig fennmaradt a faluközösség rendszere, a kiscsaládok mellett gyakoriak voltak az osztatlan nagycsaládok is.

Egy évezredes kapcsolat fűzi őket az oroszokhoz, ami anyagi és szellemi kultúrájukon is erőteljes nyomokat hagyott. Lakóházaik és gazdasági épületeik elhelyezkedése, valamint a szobabelső kialakítása azonban balti finn hagyományokat őriz. Boronaházaikat és fából készült kétszintes gazdasági épületeiket zárt udvarrá, T-alakúra formálták. A lakóházban az asztal nem orosz módra a szent sarokban állt, hanem a ház homlokzati falánál.

Ez a kettősség figyelhető meg a női viseletben is. Az orosz típusú szarafánok (hosszú kötényruha) és a hozzávaló fehér színű, dúsan hímzett ing mellett ugyanilyen gyakorisággal viselték a balti finnekre jellemző szoknya-blúz változatot is, derekukon övvel, dísztörülközővel.

Díszítőművészetük sokszínűségét tükrözik a hímzések, melyekkel elsősorban a fehér lenvászonból készült ingeket, blúzokat, szoknyákat, fejviseleteket, dísztörülközőket és esküvői lepedővégeket hímezték ki. A hímzések hagyományosan egy, legfeljebb két színnel készültek. Kedvelték a pirosat és a fehéret. A motívumok közül több igen ősi keletű és bár az évszázadok során sokfajta variánsuk jött létre, a 19. század végéig fennmaradtak. A fa, a madarak, a lovak, a lovasok és a felemelt kezű antropomorf figurák kompozíciója általában hármas felépítésű, középen áll a fa, illetve az emberi (legtöbbször női) alak, tőle jobbra és balra lovak, lovasok, madarak láthatók. A famotívum minden bizonnyal az oly sok népnél ismeretes életfát szimbolizálta, a felemelt kezű, szakrális pózban álló női alak pedig a természet, a termékenység istennőjét, akinek kultusza sokáig élt a vepszék körében. A hímzéseken látható lovak a Napot, a lovasok pedig a különböző természeti elemek isteneit elevenítették meg. A korábbi hímzések figurái még realisztikusak, a 19. századra azonban már erősen geometrizálódtak és stilizálódtak, vallási jelentésüket elvesztették, inkább csak a hagyományok iránti tiszteletből hímezték őket.

A többi finnugor néphez hasonlóan a vepszéknél is igen sokoldalú volt a fafaragás technikája és annak alkalmazása a különböző tárgyakon. Így fából készítették ivókorsóikat, amelyek csónakformájúak voltak és fogantyújuk gyakran ló- és madárfejben, vagy a kettőben együtt végződött. Elképzelésük szerint a Föld lapos és mozdulatlan, óceán veszi körül. A Nap reggelente az óceánból kel fel, s megtéve egész napos útját az égen, ugyanoda tér vissza. Innen származik az ivóedényeken a Nap lóval és vízimadárral összekötött ábrázolása, ugyanis a ló (Nap) belemerülve az óceánba, vízimadárrá változott át és így folytatta útját az óceánon át Kelet felé. Az ivóedényeket különböző méretekben készítették, voltak egész nagyok és kisebbek is közöttük. Még a 19. században is használták őket a közösségi halotti emlékünnepeken, elsősorban sört ittak belőlük.

Sajátos ételeik a savanyú kenyér, a hallal töltött tésztafélék és a halételek. Nemzeti italuk a sör és a kvasz (árpa- vagy rozskenyérből erjesztett savanykás ital). A kereszténység előtti hitvilág emlékeit őrzik a fából faragott guzsalyok, amelyek felépítésük és díszítési módjuk szerint igen sokfélék, de közös bennük az, hogy akárcsak a hímzéseken, gyakran található rajtuk kör, rombusz, ló és madárfigura, azaz a Nap különféle jelképei.

A vepsze családi ünnepek hasonlóak az észak-orosz ünnepekhez, néhány jellegzetes vonásuk azonban megmaradt, Így például az oroszoktól eltérően nem nappal, hanem éjszaka történik a lánykérés. Az esküvőn a fiatal párnak meg kell kóstolnia a rituális hallal töltött pirogot. A halottat sirató énekek kíséretében temették el. Ez a szokás a pravoszláv hitű balti finnek temetkezési szertartásainak ősi eleme.

A 11-12. századtól keresztények, ezért a vepszék ősi hitvilága csak halvány nyomokban maradt fenn és összességében igen keveset tudunk róla. Hitviláguk pontosan megjelölte az ember helyét a környezetében, meghatározta az ember és a természet viszonyát. Fontos szerepet töltött be hitvilágukban az agrárkultusz, megszemélyesítették és mélyen tisztelték a meleg és a fény forrását, a Napot, és hittek a természet nagy istenasszonyában. Hittek az erdő szellemében, aki megbüntette az erdőben vétkezőket. Nem volt szabad ok nélkül akárcsak egy ágat is letörni, egy gombát széttaposni, vagy az erdei gyümölcsöket elherdálni. Vadászat előtt az erdő urához kellett szerencséért fohászkodni. Az ő engedélyért kérték ahhoz is, hogy egy fát kivághassanak, nyírkérget hánthassanak, bogyókat szedhessenek. Ismerték a víz szellemének alakját is. Ha vizet akartak merni, fürödni készültek a folyóban, vagy halásztak, előtte engedélyt kértek rá a víz szellemétől. Nevét nem volt szabad eközben kiejteni. Szellemeiknek áldozati ajándékot adtak, hogy rokonszenvüket elnyerjék. Ez lehetett ételáldozat (pl. kenyérmorzsa), valamilyen tárgy, amilye magának a szellemnek nincs, azaz ember által előállított dolog, pl. egy szem sörét, egy kis szög, vagy más apróság. Sikeres halászat és vadászat után megköszönték a szellemek segítségét. Hittek abban, hogy a fáknak is saját lelke, szelleme van. Bizonyos fákat még a közelmúltban is különös tisztelettel vettek körül. Különösen tisztelték a hatalmas, különleges formájú fákat, amelyek valamilyen magaslaton álltak. Ezeknek ajándékot hoztak, pl. dísztörülközőket akasztottak ágaikra. Hittek a ház védőszellemében. Ez utóbbitól függött az ott élők egészsége, boldogulása. Betegség esetén a nojd nevű gyógyítóhoz fordultak segítségért, akinek alakjában sámánisztikus vonások is találhatók (pl. révülés).

A nyolcvanas évek végén a vepszék öntudatosabb képviselői, a többi kis finnugor néphez hasonlóan, megpróbálták feléleszteni az egyre inkább háttérbe szoruló vepsze nemzeti tudatot és kultúrát. Saját kulturális társaságot alapítottak, mely kulturális és politikai szerepet egyaránt betölt. Legfontosabb céljuk a nyelv megőrzése, az anyanyelvi oktatás iskolai bevezetése, a vepsze hagyományok, szokások ápolása, illetve újraélesztése.

(Kerezsi Ágnes)