Az rtf-változat letölthető innen

Manysik (vogulok)

A manysik elsősorban az Ob alsó folyásának bal partján, illetve baloldali mellékfolyói, a Konda és az Északi-Szoszva mentén élnek.

A manysik a hantikkal együtt a finnugor nyelvek obi-ugor ágát alkotják.

Antropológiailag az uráli átmeneti típus szuburáli és uráli fajtájához tartoznak.

A manysik lakta terület a tajga övezetébe esik, egyharmadát vegyes erdő borítja, a fennmaradó részeken mocsarak, lápok terülnek el, illetve rendkívül sok kis patak, folyó teszi még áthatolhatatlanabbá ezt az amúgy is nehezen járható vidéket. Az éghajlat igen zord. A hosszú, több mint hét hónapig tartó, sötét, kemény tél és a rövid meleg nyár jellemzi. Az éghajlat szélsőségeire jellemző, hogy a talajt októbertől májusig vastag hótakaró borítja, télen nem ritka a -40 C fok sem. Nyáron, amikor a nap alig megy le pár órára, a hőmérséklet a 25–30 C fokot is elérheti. A vidék halban és vadban igen gazdag. Található itt jávorszarvas, medve, rozsomák, hiúz, róka, értékes prémű kis ragadozók, mint a coboly, hermelin, menyét, nyest, nyuszt, pézsmapatkány és nagy számban mókus is. A vízi madarakon kívül többek között siketfajd, nyírfajd és császármadár is él ezen a tájon. Vizeikben mind az édesvízi, mind a tengeri halak megtalálhatók (tokhalak, lazacfélék), de hód és vidra is előfordul.

Önelnevezésük a manysi eredetileg ‘ember, nemzetség’ jelentésű volt. A vogul népnév – melyet ők maguk nem használnak – feltehetőleg az Ob baloldali mellékfolyója, a Vogulka elnevezésével kapcsolható össze, kezdetben az oroszban volt használatos, s onnan vette át a többi nyelv. A manysikat először a 11. század végéről származó írott források említik. A 16. században a manysik törzsi-nemzetségi társadalomban éltek, amelynek nyomai a 20. század elejéig fennmaradtak. Így például az északi voguloknak és osztjákoknak két nagy frátriája volt, a Por és a Mos, melyek különböző mitológiai ősöktől származtatják magukat. A Por a medvétől, illetve más állatősöktől, a Mos a Világügyelő férfiútól, illetve más, istenként tisztelt hősöktől. A két frátria feltehetőleg különböző származású népcsoportokat takar. A helyi Por és a délről jövő Mos leszármazottainak összeolvadásából alakultak ki a jelenlegi manysik és hantik.

A manysik hagyományosan tajgai halászok és vadászok. A piacorientált halászat és vadászat szezonális jellegű, de saját szükségletük kielégítésére egész évben halásznak és vadásznak. A halászati szezon július–augusztusra esik. A halászat két alapvető formáját gyakorolják, a rekesztő- és a kerítőhalászatot, de ismerik a lékes és fáklyás halászatot is. A halak bizonyos fajtáit (a belsőségekkel és az ikrával együtt) nyersen, sózva is fogyasztják, némelyiket megsütik, de a leggyakoribb a főtt és szárított hal. Hallal táplálják a kutyákat, sőt télen egyes helyeken szárított halat kapnak a rénszarvasok is.

Mivel az erdős tajgán kevés a nagyvad, de annál több prémes állat található, ezek vadászatára specializálódtak. A vadászszezon októbertől márciusig tart, az állatok értékes téli bundájának megjelenésétől a párzási időszakig. A vadászok a vastag hóban általában síléceken közlekednek. Fő segítőtársuk a kutya. Régebben íjjal és csapdák segítségével vadásztak, mára az íjakat mindenhol felváltotta a puska. A vadászat általában egyéni, illetve egy családra korlátozódik, csak nagyvadak vadászata esetén áll össze több család. A vízi állatok közül a hódot, vidrát vadásszák. A Jamal-félszigetig eljutó csoportok ruháin még fókaprém is látható. Prémjéért vadásszák a mókust, nyusztot, menyétet, hermelint, cobolyt, rozsomákot, nyulat, rókát. Az évszázadok óta folyó rablógazdálkodás következtében sok helyen mára a coboly, a hermelin, a menyét teljesen kipusztult, ezért ott teljesen áttértek a mókusvadászatra. A nagyvadak közül a vadrén és a jávorszarvas, valamint a medve vadászata jelentős, ezek húsát, bőrét, esetenként csontjait is felhasználják. A madarak közül a siket- és nyírfajdot, valamint a császármadarat többnyire zúzócsapdával ejtik el. A vízimadarakra nyáron vadásznak. Vándorlásukkor hálóval, vedlésük idején nyíllal vagy puskával ejtik el őket. Húsuk és tojásuk táplálékul szolgál, lenyúzott pihés bőrüket téli ruhák béléseként használják. Az egyes családok saját vadászterülettel rendelkeztek, ahol a többi vadásznak tilos volt halászni-vadászni. Ha az űzött vad átszaladt a másik vadászterületre, általában abbahagyták a követését, vagy ha mégis lelőtték, az állat prémét a terület tulajdonosának adták. Abban az esetben viszont, ha éhező ember került a másik erdejébe, joga volt annyit vadásznia, illetve halásznia, hogy éhségét csillapítsa. A vadászterület birtoklása nem jelentette azt, hogy a földet el lehetett adni, tulajdonosa kizárólag bérbe adhatta, ha többi családtagja is beleegyezett. A tajgában élő, hagyományos életmódot folytató osztják családok ma is pontosan tudják meddig tart vadászterületük, egymás földjére nem járnak vadászni, halászni, sőt az elkóborolt rénszarvasokat is visszaterelik.

A vadászaton kívül az északi vidékeken ma is jellemző a réntartás, melyet feltehetőleg a 13–14. században vettek át a nyenyecektől. A népköltészet tanúbizonysága szerint valamikor hatalmas réncsordákat tartottak, melyek száma részben a szocialista átalakulás következtében, részben a környezetszennyezés miatt mára erősen megcsappant. Az Ob alsó folyása és annak mellékfolyói mentén régebben ezerfős vagy annál is nagyobb nyájakat tartottak. A rénszarvastartás volt a gazdaság alapja. A réntartó családok nomadizáló életet folytattak, azaz az év során állandó észak–déli irányú mozgásban voltak. Ennek egyrészt a legelők folyamatos kimerülése volt az oka, másrészt, hogy meneküljenek a szúnyoginvázió elől. A délebbre fekvő téli szálláshelyről, ami a sok mocsár és láp miatt nyáron elviselhetetlenné válik, a nyáj megindul északra, a Jeges-tenger partvidékére vagy az Urál hegyhátaira, ahol az állandó széljárás elűzi a szúnyogokat. Ősszel ugyanezt a több száz kilométeres utat visszafelé kell megtenniük, a kontinens védettebb belseje felé. A nomadizáló családok télen három-hat naponta, nyáron két naponta változtatnak szálláshelyet.

A réntartás napjainkban már csak kiegészíti a halász-vadász életmódot, az állatokat főleg a közlekedésben, és a teherszállításban használják.

A halászat és vadászat, akárcsak a réntartás elsősorban a férfiak feladata. Ők készítik el munkaeszközeik nagy részét, a varsákat, a rekesztékeket, az íjakat, a nyílvesszőket és a csapdákat. A nők a házimunka elvégzése és a gyereknevelés mellett maguk készítették a hagyományos viselet nagy részét, részben csalán- vagy kendervászonból, másrészt rénszarvasprémből. Ha vásznat már nem is készítenek, de a prémfeldolgozás művészetét sok vogul asszony még napjainkban is ismeri. Nők készítették és készítik ma is a halászhálókat. Ősszel az asszonyok legfontosabb feladata a gyűjtögetés. Az áfonyafélékben gazdag tajgai tájon az augusztus hónap a begyűjtés ideje. Ilyenkor az asszonyok és a gyerekek napokig járják a tajgát, és annyi áfonyát gyűjtenek, hogy az elég legyen a hosszú téli hónapokra is.

Míg az északi területeken a komik és a nyenyecek gyakoroltak jelentős hatást a manysik kultúrájára, addig délen a szibériai tatárok. Részben tőlük, részben az oroszoktól sajátították el a földművelést és állattenyésztést a 17. században. A délebbi területeken kis számban tartottak és tartanak lovat, tehenet, kecskét és szárnyasokat. Akárcsak északon a rénszarvastartás, úgy délen a földművelés és állattenyésztés is csak kiegészítő gazdálkodási forma a halászat és a vadászat mellett. A legszorosabb kapcsolat legközelebbi nyelvrokonaikhoz, a hantikhoz fűzi őket, elsősorban az északi és keleti területeken. Egy északi manysi és egy északi hanti csoport több közös vonást mutat fel kultúrájában, szokásaiban, nyelvében, mint egy északi és déli manysi közösség.

A manysik félig letelepült életmódot folytatnak. Csak egy állandó szálláshelyük van, a téli, amely általában vízparton és lehetőleg az erdő szélén áll, közel a vadászterülethez. A többi szálláshelyüket évszakonként váltogatják, az abban a szezonban végzett munkának megfelelően. Nyáron folyóparton, egyrészt a halászat, másrészt az alapvető közlekedési útvonal miatt, ősszel pedig gyűjtögetésre alkalmas területen szállnak meg. Településeik általában kis méretűek, összesen pár házból állnak, ritka, amelyben tíz–húsz ház található.

A manysi társadalom alapegysége a patrilokális család, mely alapvetően monogám, de esetenként többnejűséggel is találkozhatunk. A nagycsaládi szerkezet nyomai egészen napjainkig fennmaradtak. A levirátus gyakori jelenség volt társadalmukban. Amennyiben a nagycsaládon belül valamelyik fiútestvér meghalt, annak özvegyét fivérei közül valakinek feleségül kellett venni. Kötelessége volt az özvegyről és gyermekeiről gondoskodni. Ilyen módon biztosította a társadalom az egyedül maradt asszonyok és gyerekek számára a védelmet, és így jutottak egy-egy családi tragédia folytán több feleséghez a férfiak.

Régen több épülettípust ismertek, a félig földbe ásott kunyhótól egészen a boronaházig. Mára két alapvető háztípus maradt fenn, a kerek alapterületű kónuszos sátor és a földre épített, egyosztatú boronaház.

A sátor vázát a kúp alakban felállított, 2-3 méter hosszú rudak alkotják. A téli sátorra kb. 30 rénszarvasprémet terítettek, befelé és kifelé is szőrrel, legalább két rétegben. A prémeket több méter hosszú, bőrből készült kötéllel erősítették a vázhoz. Ma már a kis számú rénszarvas miatt a sátrak gyári ponyvával vannak borítva még a nagy hidegekben is. A sátorrudak felállítása, a ponyva felhelyezése és a sátor belsejének szigetelése a férfiak dolga. A sátorban a családtagoknak és használati tárgyaiknak szigorúan meghatározott helyük van. A bejárathoz legközelebb található a háziasszony helye és holmija: bundája, ruhái, varrókészlete és a kidolgozásra váró bőrök. A bejárattól a második a férj helye. Itt tartja vadászfegyvereit, személyes használati tárgyait és ruháit. Ezután következnek a gyerekek és legvégül a vendégek. Középen régebben szabad tűz égett, ma egyszerű vaskályha áll. A tűzhely mögötti terület szent hely, itt találhatók a család ereklyéi, szent ládája, segítő szellemei. Ezen a területen nőknek tartózkodni, vagy a kályha mögött a másik oldalra átlépniük szigorúan tilos. Az alacsony étkezőasztalka és az élelmiszer a szakrális tárgyak közelében, a bejárattól szemközti részen található.

Boronaházaikban régen sajátos formájú, elöl nyitott, tapasztott kemencével fűtöttek. A szabad tűznek meghagyott nyílásban főztek. Mára ez a kályhakészítési mód feledésbe merült, helyette házilagosan előállított vaskályhát használnak. A letelepült életmódot folytató obi-ugor családoknál gyakori a kétosztatú ház, külön konyhával és szobával. Délen, illetve a mesterségesen létrehozott falvakban orosz típusú házakkal is találkozhatunk.

Kenyérsütésre a házaktól biztonságos távolságra, agyagkemencéket készítettek. A tároló építmények általában lábakon álló tetők, ami alatt a használaton kívüli szánok, varsák sorakoznak, de itt találhatók a feldolgozandó bőrök, vagy a szellőzni kitett ruhaneműk is. Mivel a sátorban, vagy a boronaházban csak a legszükségesebb holmikat tartják, például a fekhelyül szolgáló rénbőröket, a mindennap használatban lévő ruháikat, főző és varró eszközeiket, illetve a napi élelmiszert, a család egyéb ingóságai, használaton kívüli prémjei, tartalék élelmiszere egy speciális épületben, a lábasházban található. Ez farönkökből épült, magas lábakon álló, ablak nélküli, nyeregtetős épület. A nomadizáló családoknál minden szálláshely közelében található egy belőle, de nem a szálláshelyen belül, hanem attól valamivel távolabb, az erdőben. A letelepült életmódot folytató családoknál a lakóépület közelében, annak udvarán állnak ilyen lábasházak. A magas lábaknak több funkciójuk is van. Egyrészt arra szolgálnak, hogy megvédjék a tartalék élelmiszert, illetve az ingóságokat a vadállatok dézsmálásától, másrészt, a magas lábak miatt a tavaszra másfél méteresre is megvastagodott hó nem tudja belepni a raktárépületet. A történeti néprajz szerint a lábasház az egyik legrégebbi épülettípus ezen a tájon. Szibériától Skandináviáig mindenütt elterjedt, ahol finnugorok élnek. Van, ahol négy magas lábon áll, mint az obi-ugoroknál, van, ahol csak középen tartja egy vastag oszlop, esetleg fatörzs, mint a Skandináv-félszigeten.

A lábasházakkal azonos szerkezetűek, csak valamivel kisebbek a bálványházikók. Az obi-ugorok az erdő mélyén, a szent berkekben, ilyen kis méretű lábasházakban őrizték védőszellemeik figuráit, illetve a nekik bemutatott áldozati ajándékokat.

A manysik használati tárgyaik nagy részét a környezetükben megtalálható természetes anyagokból állították elő, fából, kéregből, bőrből és prémből. Fenyőfából készül az egy törzsből kifaragott könnyű, gyors csónak, cirbolyafenyőből és nyírfából a szán, prémmel borított fenyőfából a síléc. Edényeik nagy részét ma már vásárolják, de régen elsősorban nyírkéregből készítették. A legkülönbözőbb méretű szögletes, kerek, ovális, fedett, vagy fedetlen edények mellett vizesvödrök, tárolóedények, merítőkanalak, bölcsők, puttonyok készültek nyírkéregből. Ezek nagy részét ma is használják. Nyírkéreg tárgyaik egy részét bonyolult geometrikus motívumokkal díszítették. Hasonló mintával díszítették prémből készült tárgyaikat, tarisznyáikat, varrózacskóikat, és a női bundákat, csizmákat is. A prémek kikészítése és feldolgozása az asszonyok feladata, amivel szinte egész évben foglalkoznak.

Népművészetük egyik legősibb formáját alkotják törzsi-nemzetségi jeleik, a tamgák és a tetoválások. Az előbbiek az esetek többségében az adott törzs totemállatát ábrázolták, így különböztetve meg magukat a többiektől. A tamgák ősi jelentése feledésbe merült, mára inkább családi és személyes jelként ismeretesek. A 19. században az írástudatlan manysik még ilyen tamgával írták alá a különböző okiratokat. A férfiak vállán, hátán, kezén, lábán látható tetoválások is törzsi-nemzetségi jelek, tamgák voltak, melyeket csak nők készíthettek. Az asszonyok főleg madár alakú tetoválást viseltek.

Az asszonyok ruhái tunika fazonúak, lefelé enyhén bővülnek, mellközépig gombolósak, álló vagy kis gallérosak. Régen csalán- vagy lenvászonból készültek, a mellkivágásnál, a vállrészen és a szélein gyönyörű geometrikus motívumokból álló hímzéssel. Ebből egyszerre több darabot is viselnek. Erre kerül bizonyos vidékeken a ruhával azonos anyagból készült, elöl nyitott, kaftánszerű köpeny, szélein prémszegéllyel és hímzéssel. A téli viselet fontos része a rénszarvasprémből készült, végig nyitott bunda, melyet vagy prémmel kifelé hordanak, és mozaikos rátétes mintákkal díszítenek, vagy a prémet színes posztóval borítják, és főleg gyöngyhímzéssel díszítik. Mindkét esetben a bundát belül hattyúprémmel bélelik ki. Csizmájuk ugyancsak rénszarvasprém, elöl mozaikos rátétes díszítéssel. Nyáron a már elvékonyodott, kiselejtezett téli csizmát, szőrnélküli bőrcsizmát, vagy helyenként gyöngyhímzéssel díszített saját készítésű cipőt hordtak. Napjainkban sok helyen télen halina csizmát, nyáron gumicsizmát hordanak az asszonyok. Öltözékük elengedhetetlen része a szinte állandóan hordott kendő, mely régen ugyancsak vászonból készül, szélein csüngőkkel és hímzéssel díszítve. Ezt váltotta fel a napjainkban általánosan használt színes, tarka orosz kasmírkendő. Ezt háromszög alakúra hajtva kétféleképpen viselhetik. Régi szokás szerint végeit nem kötik össze, hanem válluk mögött a hátukra eresztik, vagy az új divat szerint elöl áll alatt megkötve viselik. Mindkét esetben a kendőt mélyen az arcukba húzzák. Hajukat általában két varkocsba fonják, melyen díszítésül ún. hamis copfot hordanak. Olyan textíliából és szőrből készült egymással összekapcsolt kettős fonatot erősítenek saját copfjukhoz, amelyen csüngők, láncok, gyöngyök láthatók. Viselete napjainkban nem általános.

A férfiak hagyományos viseletéből már csak a felsőruha maradt meg. Ez télen kívül-belül rénszarvasprém (malica), vagy befelé fordított prémű kapucnis, teljesen zárt bunda (gusz). Az utóbbira nagy hidegben még egy zárt posztókabát is került. Tavasszal és ősszel a bundánál valamivel rövidebb, ugyancsak zárt vászon- vagy posztókabátot viselnek. A kabát tetején minden esetben megtalálható széles bőrövük a rajta lévő vadászkészségekkel. Csak kevés helyen maradt meg az obi-ugor férfiak legősibbnek tekinthető, végig nyitott kabátja. Általában az átmeneti kabátok őrizték meg legtovább ezt a szabást, posztóból készültek, szélein prémdíszítéssel. Viselése egyes vidékekre (pl. Nagy-Jugán) korlátozódik. Lábukon általánosan combközépig érő, díszítés nélküli rénszarvasprém csizmát hordanak. A manysik ősi, az élet minden fontos mozzanatát átfogó szertartásai közül leginkább a temetkezési szertartás és a medveünnep maradt fenn. Ez utóbbit a szovjethatalom idején csak titokban lehetett megtartani. Ma az újból felélesztett hagyomány a manysik és hantik egyik legfontosabb közösségi, identitástudat-fejlesztő ünnepe.

A 18. században ugyan tömegesen áttértek a keresztény hitre, hitvilágukban azonban a pravoszláv egyház hatása soha nem volt túl erős, és nem tudta kiszorítani ősi vallásukat, amely az animizmuson, a totemizmuson, a zsákmányoló gazdálkodás kultuszain és a sámánizmuson alapul. Hitük szerint a világ három nagy szférára osztható, az alsó, a középső és a felső világokra, melyek mindegyikét segítő és ártó lények sokasága népesíti be. Egyes elképzelések szerint az alsó és a felső világ további hét rétegből áll, melynek csúcsán az Égatya, Numi-Torum található. Felesége, a Földanya az alsó világban lakik. Hét leány- és hét fiúgyermekük van, melyeket más-más név alatt, de a manysik és a hantik minden csoportjánál ismernek. Így például Kaltas, Kaltes, vagy Anki Pugosz annak az istennőnek a neve, akinek a gyermekáldást és a könnyű szülést köszönhetik az obi-ugor asszonyok. A betegséget az alvilág ura, Kórfejedelem és az ő segédei okozzák az embereknek. Bármely vidék sámánja tőle tudakolja meg, hogy mit kér a gyógyulásért cserében. A világ rendjére Mir susne hum, vagy más nevén Szornyi kan iki, azaz a Világügyelő férfiú figyel, de egyúttal ő a vadászok védőszelleme is. Ezen kívül vannak általánosan ismert szellemeik a legnagyobb folyóknak (Obfői Öreg), hegyeknek, de vannak olyan helyhez kötött védőszellemeik, amelyeket csak egy adott terület lakossága tisztel, a többi obi-ugor népesség nem ismeri. A szellemeknek rendszeresen áldozati szertartást kell rendezni szent berkükben, a bálványházuk közelében. Az áldozati ajándék a kérés nagyságától függően lehet étel, ital, tárgy és állat. A legfőbb istennek, Numi-Torumnak és gyermekeinek, de különösen legkisebb fiának, a Világügyelő férfiúnak a jó halász- és vadászszerencse érdekében rendszeresen mutatnak be áldozatot. Ezek közül a legértékesebb napjainkig a lóáldozat, de leggyakrabban rénszarvasáldozatot tartanak. Minden családnak, sőt egyénnek vannak saját bálványai, segítő szellemei is, akiknek szintén kijár a tisztelet. Ezek helye a szent szánon, vagy a lakóház közelében álló lábasházban, esetleg a lakóépület szakrális részében van. Segítő szellemét mindenki magával viszi, ha hosszú, távoli útra indul, de előtte feltétlenül áldozati ajándékkal kedveskedik neki a kívánt segítség reményében. Saját segítő szellemeivel az egyén maga is kapcsolatba kerülhet, a felső és az alsó világban élő isteni lényekkel azonban csak a sámán tudja felvenni a kapcsolatot. A manysik ősi életmódja és hitvilága napjainkban egyre szűkebb területekre szorul vissza. A környezetükben a 16. század óta folyamatosan jelen lévő orosz nép gyakorolta a legdrámaibb hatást kultúrájukra, megváltoztatva társadalmi szerkezetüket, gazdaságukat, építészetüket, viseletüket és hitvilágukat. Az asszimiláció következtében a valamikor nagy területen élő manysi népességet ma már csak a Szoszva és mellékfolyói mentén élő úgynevezett északi vogulok képviselik, a többi csoportjuk fokozatosan beolvadt a környező orosz lakosságba. Ennek a tendenciának kedvez az is, hogy a kőolaj- és földgáz-kitermelés okozta környezetszennyezés egyre nehezebbé teszi a halászatot és a vadászatot, nemcsak a manysik földjén, hanem egész Nyugat-Szibériában.

(Kerezsi Ágnes)