Balti finnek
Ebben a csoportban találjuk a líveket, vótokat, észteket, izsórokat, karjalaiakat és finneket. Közülük a legismertebb a finnek és az észtek népzenéje. A vótok a 20. század végére gyakorlatilag eltűntek, az izsórok és a lívek is közel állnak ehhez: dalaikat publikált népzenei hanglemezekről ismerjük. A balti finnek déli és északi népekre oszthatók.
Déliek: lívek, vótok, észtek
Lívek
Történelmükről
A valamikori Livónia a Rigai öböl mellett terült el. A lív népről több történetíró is megemlékezett: Plinius Secundus Kr. u. 79 körül, a Nyesztor krónika a 12. század elején, Saxo Grammaticus és Lett Henrik pedig a 13. században.
A 10–12. század a fellendülés kora volt a lívek számára: gazdasági kapcsolatot építettek ki Gotland szigetével, Kijevvel és a finnek által lakott területekkel. A 12. század második felében megkezdődött a keresztény térítés, és megjelentek a német kereskedők. A térítés kezdetben békés volt, de a 12. század utolsó éveiben a pápa keresztes hadjáratot hirdetett a pogány lívek, Albert, Livland újonnan kinevezett püspöke pedig az összes Balti-tenger melléki pogány ellen. Albert 1206-ban aratott döntő győzelmet a lívek felett, ezután erőszakkal megtérítette és a további keresztes háborúkban való részvételre kötelezte őket. A 13. századtól a gyéren lakott lív területekre lettek nyomultak be, és ezzel megkezdődött a lívek beolvadása a lett népbe.
A 15. század második felétől a lívek által lakott területek a Lengyel–Litván Nagyfejedelemség, majd a svédek, később az oroszok uralma alá kerültek. A 19. század második felére már csak a lívek egy csoportja, a kurlandi lívek maradtak meg a független Lettország területén. A 20. század húszas éveiben megindult lív nemzeti mozgalom a finnek és észtek bátorítására teljesedett ki, de csak részsikereket ért el. Lív nyelvű tankönyvek és újságok jelentek meg, s két évtizedig létezett lív kórusmozgalom is, de ez a lív nép beolvadását nem tudta megakadályozni, csak lassítani. A folyamatnak a második világháború vetett véget: az evakuálás, a szovjethatalom bevezetése és az 1949-es deportálások végleg megpecsételték a lív nép sorsát. 1990-ben kb. 35 fő vallotta magát lívnek, közülük 15-en beszélték a nyelvet.
kulturális és zenei hagyományaikról
A lívek jelenleg a Kurland-félsziget legészakibb csücskében élnek, s a lett népbe való beolvadásuk gyakorlatilag befejezettnek tekinthető: a nyelvet aktívan beszélő közösség gyarapodása nélkül annak továbbélésére nincs mód, a kultúra továbbélése pedig még inkább reménytelennek tűnik, a Lív Kultúra Társasága és a két lív énekegyüttes további működése ellenére.
Kulturális hagyományaiknak, köztük népzenéjüknek szervezett följegyzése, rögzítése meglehetősen későn kezdődött, eredeti hagyományaikból csak keveset sikerült megmenteni. A dalaikat őrző hanglemezt a korábbi Szovjetunióban adták ki: a rajta hallható dalok strófikusak, egyszólamúak és kisambitusúak.
Vótok
Történelmükről
A vótok történetéről meglehetősen keveset tudunk. Az egyik álláspont szerint őseik a Narva folyótól keletre vándorolt északi észtek voltak, akik a Kr. u. első évezredben váltak önálló néppé. A másik nézet szerint a vót nép a vótföldi neolit- és kora vaskori lakosságból alakult ki, amely etnikailag és nyelvileg is közeli rokonságban állt az észtekkel.
A vót népnevet először 1069-ben említik a források; ekkor a polocki fejedelemmel szövetkezve Novgorodot támadták, de vereséget szenvedtek. A vótok a 11. századtól Novgorod befolyása alá kerültek, a fejedelemség északi részét alkották. A 12. század közepétől a vótok a novgorodi hadseregben katonáskodtak, miközben szülőföldjüket idegen seregek és járványok pusztították.
A katolikus egyház hittérítői a vótokhoz is eljutottak. III. Sándor pápa a 12. század végén említi a vótföldi pogányokat. A német lovagrend csapatai 1440-ben vót hadifoglyokat hurcoltak el, és Kurlandban telepítették le őket. Ezek a vótok a 19. század közepére asszimilálódtak.
A 15. századtól kezdve a vótok lakta területek többször is gazdát cseréltek, s a vótokat több alkalommal deportálták, helyükre más lakosságot telepítve. A 15. század végén Oroszország középső részeibe vitték őket (helyükre oroszokat telepítettek). A 17. században (ekkor Vótföld Svédország része volt) sok vót Oroszországba menekült, helyükre evangélikus finnek települtek. A 18. század elején Nagy Péter szerezte meg e területet, sok vótot Kazányba deportáltak, helyükre, Szentpétervárra, az új fővárosba és környékére pedig nagy számban érkeztek oroszok. Ez a folyamat fölerősítette a vótok korábban elkezdődött asszimilálódását. Nemcsak az oroszokba olvadtak be, hanem az észtekbe, finnekbe, izsórokba is. Az 1930-as években a vót fiatalok gyakorlatilag már áttértek az orosz nyelv használatára. A felgyorsult asszimilációhoz a szovjethatalom is hozzájárult: a vót parasztok egy részét deportálták, a megmaradtakat kolhozokba kényszerítették, korlátozták őket a csónakhasználatban, a halászatban és a háziipar gyakorlásában, ami a hagyományos életmód és foglalkozások megszűntét jelentette. 1989-ben 62 fő vallotta magát vótnak, anyanyelvét kb. a felük beszélte. Ez is csodának tekinthető, hiszen önálló államuk, irodalmi nyelvük, nyomtatott könyveik, újságjaik, anyanyelvi oktatásuk soha nem volt, s lakóterületük stratégiailag fontos vidék lévén, ott háborúk, járványok, éhínség, deportálások, evakuációk váltogatták egymást a századok során.
kulturális és zenei hagyományaikról
Az észtek igyekeztek megmenteni a vótok nyelvi és kulturális értékeit. A nyelvészeti gyűjtés már a 18. század végétől megindult: a kutatók rendelkezésére állnak vót nyelvjárások lejegyzései, szövegek és szószedetek. Ehhez képest sajnos későn indult meg a népi hagyományok és a folklór gyűjtése, így eredményeik is soványabbak. Az utolsó vót énekesekkel azonban még sikerült hangzófelvételeket készíteni az 1960-as, 1970-es években. Az ebből és a balti finnek északi csoportjához tartozó izsórok zenei anyagából készült válogatást hanglemezen adták közre a korábbi Szovjetunióban „Vót és izsór népdalok” címmel, a „Finnugor népek dalai” sorozat első lemezeként.
Archaikus dallamaik kisambitusúak, tri- vagy tetrachord hangkészletűek. Az alkalomhoz kötött dalok között vannak motivikus szerkezetűek is. A halottsiratók között is találhatók egy vagy két motívumot tartalmazó kötetlen, recitáló trichord dallamok. A vótoknál is megjelenő előénekes–csoport váltakozás megfigyelhető az észteknél, finneknél, karjalaiaknál, izsóroknál is. A vótoknál a csoportosan énekelt részekben itt-ott megjelennek a többszólamúság halvány jegyei, ez azonban nem valódi többszólamúság; mindössze arról van szó, hogy a dallam egy-egy ponton kettéválik, de hamarosan (egy-két hanggal később) ismét egyesül.
Észtek
Történelmükről
A balti finn népek kutatásában létező egyik feltevés szerint a mai Észtország területe lehetett a balti finn népek együttélésének területe. A Kr. u. első évezred első felében a közfinn nyelvi közösség egyes csoportjai fokozatosan elkülönültek egymástól, és megindult a szétrajzás. Az észtek helyben maradtak. Az első évezred második felében a mai Észtország területén önálló tartományok laza szövetsége jött létre. A 9–12. században megszilárdult az észtek szerepe a Novgorodi Fejedelemség és a Nyugat közti kereskedelemben. A 12. századtól rendszeressé váltak a dánok, svédek és oroszok hadjáratai. A 13. század elején részben a németek, részben a dánok foglalták el az észtek területeit. A dán király 1219-ben megalapította Tallinn városát, amely a század közepén a terület három másik városával együtt Hanza-város lett. 1347-ben a dán király eladta Észak-Észtországot a Német Lovagrendnek, így az egész észt terület német fennhatóság alá került. A keresztény hitre való áttérés a 16. században történt meg. A 16. század második felében hosszú háború kezdődött: 1629-ben Svédország szerezte meg az uralmat az észt területek fölött, az észtek kétharmada elpusztult a háborúban. A 18. század elején Nagy Péter orosz cár megszerezte Estland tartományt (ez csaknem teljes Észtországot jelentette), de a balti németek autonómiája megmaradt.
A nemzeti öntudat kialakulását a 19. század második felében kibontakozó észt nemzeti mozgalmak segítették. Ekkor jelent meg a Kalevipoeg, az észt nemzeti eposz. A 19-20. század fordulója az első erőszakos oroszosítás időszaka volt. Az Észt Köztársaságot 1918-ban kiáltották ki, s szinte azonnal függetlenségi harcokat kellett vívnia részben a Szovjetunió, részben a balti németek ellen. Függetlenségét 1940-ig sikerült megőriznie, amikor a Szovjetunió köztársasága lett, majd megszállták a németek. 1944-ben újra elfoglalta a Szovjetunió. 1940 és 1945 között a háború, a deportálások és az emigráció következtében 200 000 fővel csökkent az észtek száma, 1949-ben szintén elhurcoltak több tízezer észtet, és nagyarányú nem-észt (főleg orosz) lakossági betelepítési akciót folytattak. A nem-észtek az 1980-as évek második felére már a lakosság 40%-át tették ki. Észtországnak 1991-ben sikerült ismét visszaszereznie függetlenségét.
kulturális és zenei hagyományaikról
A Szovjetunióhoz való tartozás idején az észtek juthattak el a legkönnyebben más finnugor nyelvű népekhez, és nagy felelősségtudattal végeztek kutatásokat mindegyik nép hagyományaival, folklórjával kapcsolatban. A folklór-archívumukban őrzött anyag a finnugor nyelvű népek kutatásában alapvető jelentőségű. Természetesen saját népzenéjük kutatásával is foglalkoznak, az észt népzenéről számos, a szöveg és dallam lejegyzését egyaránt tartalmazó kötetet, valamint egy antológia-jellegű dupla hanglemezt jelentettek meg. Kutatócsoportjuk vezetője több évtizeden keresztül, a 3. évezred elején is Ingrid Rüütel népzenekutató.
Az észt népzene régi rétegét a rúnódallamok jelentik. Motivikus szerkezetűek, dialektusok szerint különböznek. Az északi észt dallamok egysorosak és kiasambitusúak, a nyugati észtek egy- vagy kétsorosak, szintén kisambitusúak és ereszkedő jellegűek. A déli észteknél refrének is előfordulnak, de csak a szokásokhoz kötődő és a munkadalokban, az epikus és lírai dalokban nem. A szetu dalok az észt népzene különleges rétegét jelentik: itt a 8 szótagos rúnódal-szerkezet szótagokkal, szavakkal, illetve refrénekkel bővül, az itt megjelenő többszólamúság pedig más észt dialektusokban nem található meg, ahogyan különbözik a szomszédos oroszok többszólamúságától is.
Északiak: izsórok, karjalaiak, finnek
Izsórok
Történelmükről
Az izsór nyelv a balti finn nyelvek északi ágához tartozik, legközelebbi rokon nyelve a karjalai, illetve a finn (pontosabban a keleti finn nyelvjárások). Egyes nézetek szerint az izsórok a karjalai népcsoportból váltak ki, erre utal a két nyelv közeli rokonsága is. Régészeti leletek és nyelvészeti kutatások szerint a különválás már a 11. század előtt megtörtént. Más vélemények szerint az izsórok több finnségi törzs összeolvadásával keletkeztek.
Az izsórokat először a 12. században említette III. Sándor pápa Ingria pogányaiként, megtiltva, hogy fegyvereket adjanak el nekik. Az orosz krónikákban 1220-ban jelentek meg először. A vótokhoz hasonlóan a Novgorodi Fejedelemség befolyása alatt éltek, s hozzájuk hasonlóan részt vettek a nyugatról érkező népek elleni harcokban. Novgorod befolyásának gyengülésekor az izsórok lakta területeken a Litván Nagyfejedelemség vette át az uralmat, majd a 15. századtól Moszkva uralta őket. Nagy ütemben folyt oroszok betelepítése, a 16. századtól pedig a görögkeleti vallás terjesztése. A 16. század második felében folyó svéd–orosz háborúk nagy pusztítást végeztek az izsórok lakta területeken és Karjala földjén, de az izsórok ekkor még orosz fennhatóság alatt maradtak. A 17. század elején a svédek vették át fölöttük az uralmat, s a következő évszázadban evangélikus finnek érkeztek erre a területre. 1821-től az izsórok ismét orosz uralom alá kerültek, és területükön orosz betelepítések folytak. A 18. századtól németek, a 19. században észtek is települtek ide. Az orosz hatás a 18. század elejétől erősödött fel, csúcspontját a 19. század második felében elérve.
A szovjet korszak eleinte az izsórok számára ugyanazt jelentette, mint a többi oroszországi finnugor nyelvű nép számára. Létrehoztak számukra egy latin betűs ábécét, fejlődött iskolarendszerük, majd fordulat következett be. Sokakat deportáltak Szibériába és Közép-Ázsiába. A második világháborúban sokan távoztak Finnországba, de nemcsak azok tértek haza, akiket Finnország kénytelenségből visszaadott, hanem sokan az ígéretek hatására önszántukból is. Az ígéreteket nem teljesítették, a hazatérőket széttelepítették, csak 1956 után költözhettek vissza szülőföldjükre. A háború utáni nemzedékek az izsór nyelvet már nemigen beszélik, a nép fennmaradására gyakorlatilag nincs esély.
kulturális és zenei hagyományaikról
Az izsórok között a 19. században még számos kiváló énekes élt. Tőlük származik a Kalevala ősrúnóinak egy része, valamint egyéb epikus és lírai énekekek. Az izsórok között még az 1960-1970-es években is sikerült énekeseket találni, és dalaikat fölvenni.
Dalaik régi rétegét képviselik az epikus dalok, valamint a gyermekdalok, egyes alkalomhoz (lakodalom) kötődő és lírai dalok, amelyeket egy-, illetve kétsoros, kisambitusú penta-, illetve hexachord dallamokra énekelnek. Náluk is megtalálható az észteknél, karjalaiaknál és finneknél is ismert előénekes–csoport előadásmód.
Karjalaiak
Történelmükről
Karjala
területe Finnországtól keletre, a
A karjalai legközelebbi rokon nyelve a finn: egyes kutatók a finn nyelv egyik nyelvjárásának tartják, más kutatók szerint a két nyelv közelsége ellenére a karjalaiak önálló népet alkotnak. A karjalaiak saját magukat szintén önálló népnek tartják, sajátos kultúrájuk alakult ki, s vallásuk is görögkeleti, nem pedig evangélikus. Mivel a háborúk következtében szétszóródtak, számos eltérő nyelvjárást beszélnek; az észak-karjalai elég közel áll a finnhez, a déli azonban nagymértékben különbözik tőle.
A karjalaiaknak az egyéb közfinn csoportoktól való különválása és önálló népként való megjelenése kb. a Kr. u. első évezred végére tehető. Karjala déli része a 9–12. században a Kijevi Ruszhoz, a 12. századtól Novgorodhoz tartozott. Orosz krónikákban először a 12. század közepén említik Karjalát és a karjalaiakat.
Az 1-2. évezred fordulójától Karjala erőteljesen fejlődött, más balti finn népekhez hasonlóan a karjalaiak is részt vettek a kereskedelemben, sőt zsákmányszerző harcokat is folytattak a tőlük nyugatra lévő területeken. A 11-12. századtól a novgorodi térítés itt is fölerősödött, a 13. század első felében erőszakos térítésre is sor került. Ebben az időben kezdődtek a svéd–orosz ellentétek, háborúk. A svédek terjeszkedésére válaszul Novgorod saját területéhez csatolta Karjalát. Elfoglalására a svédek három keresztes hadjáratot indítottak, s 30 évig mindkét fél pusztította a területet. A háborúnak véget vető békeszerződésben megállapított határ kettévágta a karjalaiak által lakott területeket. Nyugat-Karjala központjává Viipuri[1] lett, Karjala nagyobb része pedig továbbra is Novgorodhoz tartozott. A finntől eltérő karjalai nyelvet csak a Ladoga-tótól keletre használták, a határ térségében finnül beszéltek. Nyugat-Karjalát, a karjalai földszorost és a Ladoga-tó környékét nevezték később Régi-Finnországnak.
A svédek és oroszok közti határvillongások és háborúk a későbbiekben is folytatódtak, a karjalai területeket a svédek és az oroszok felváltva uralták. A 18. század közepén csaknem egész Karjala orosz kézre került. 1808-1809-ben Oroszország meghódította Finnországot, amely ezután megkapta az autonóm nagyhercegség státusát. Régi-Finnország a nagyhercegség része lett.
A 19. századi finn nemzeti ébredés Karjalára is hatással volt. A 20. század elején Finnország függetlenné válása és a Szovjetunió létrejötte elválasztotta egymástól Nyugat- és Kelet-Karjalát; az utóbbi a Szovjetunió autonóm körzete, majd Karjalai Szovjet Szocialista Köztársaság lett.
A karjalaiak a 20. század során kisebbségbe szorultak Szovjet-Karjalában. Az asszimilációt erőltető szovjet nemzetiségi politikán kívül a hagyományos életmód, a karjalai falvak felszámolása is siettette a beolvadást, az ifjabb generációk identitástudatának megváltozását, orosszá válását. Az 1980-as évektől újra fölerősödött a karjalaiak között a nyelv megőrzésének tendenciája, de a nyelv és a kultúra megőrzéséhez megfelelő törvények és anyagi háttér is szükséges lenne.
kulturális és zenei hagyományaikról
A karjalaiak a balti finnek között a finnek és az észtek után a harmadik legnépesebb csoportot alkotják. A Kalevala hőseinek és epizódjainak többségét az ő népköltészeti hagyományaikból gyűjtötték össze. A kantele elkészítésének történetében szereplő Kauko például azonos a Kalevalából ismert Lemminkäinennel.
Az orosz nyelv hatása, a kétnyelvűség általánosnak mondható, de az idősebbektől a 2. évezred végén a hagyományos dalok még mindig új és új változatokban gyűjthetők. Dallamaik egyeznek a finnek rúnódallamaival; egy- vagy kétsorosak, nyolcszótagosak, diatonikus (pentachord vagy hexachord) hangsorúak. Újabb népdalstílust tőlük nem ismerünk.
Finnek
Történelmükről
A finnek a balti finn közösségből időszámításunk kezdete táján szakadtak ki, s valószínűleg a mai Észtország területéről több hullámban költöztek át jelenlegi lakhelyükre. A 12. században a svédek hadjáratokat indítottak ellenük, s 1249-ben felépítették az első várat az ország területén, mely 1809-ig svéd tartomány maradt. Ekkor a finnek orosz fennhatóság alá kerültek. A finn nagyhercegség jelentős autonómiát élvezett: önálló pénze, saját hadserege volt, s az egyház révén a nemzeti nyelv korán helyet kapott az iskoláztatásban. 1917 decemberében a finn országgyűlés kikiáltotta az ország függetlenségét, melyet a Szovjet Népbiztosok Tanácsa december 31-én elismert. Az 1918-ban megalakult Forradalmi Munkáskormányt Mannerheim tábornok csapatai a polgárháborúban megbuktatták, s 1919-ben kikiáltották a Finn Polgári Köztársaságot. Finnország az azóta eltelt időben Európa egyik legkiegyensúlyozottabb államává fejlődött, s fővárosa, Helsinki 1975-ben az európai békét szavatoló nyilatkozat aláírásának színhelye lett.
A finn a balti finn népek között a legnagyobb létszámú. Finnország területe 337 000 km2, lakossága mintegy ötmillió fő; legnagyobb részük finn anyanyelvű, de svédek és lappok is élnek köztük.
A svéd uralom alatt és annak következtében a finnek egyrészt megismerkedtek az európai civilizációval, műveltséggel, másrészt viszont a svéd kultúra évszázadokon keresztül akadályozta a finn nemzeti művelődés kibontakozását. A reformáció meghozta ugyan a finn anyanyelvi művelődés kezdeteit, az első finn nyelvű könyv, Mikael Agricola ábécéskönyve 1543-ban jelent meg, s Agricola az Újtestamentumot is lefordította finnre, de irodalmuk olyan kiemelkedő alakja, mint Runeberg, a finn nemzeti himnusz költője, a 19. században még svéd nyelven alkotott. A finn folklórban, többek között a népzenében is jelentős a svéd, azon keresztül az európai (főleg germán) hatás.
Az egyes finn tájak között jelentősek a nyelvjárási és néprajzi különbségek. A svéd és német (germán) hatás nyugaton és délen volt a legerősebb, de még Közép-Finnországban is jelentős. Északon és keleten is érzékelhető idegen, elsősorban orosz hatás, de kisebb mértékben.
A Kalevala és a finn népzene
A finn folklórról, népköltészetről hallva először a Kalevala jut eszünkbe, a finnek páratlan nemzeti eposza, mely egész folklórjuknak mintegy összefoglalása. Az eposz egyes énekeinek keletkezése leginkább a Kr. e. 1. évezredben történhetett. A 19. században Elias Lönnrot nagy mennyiségű éneket gyűjtött, s azoknak kisebb-nagyobb darabjait szerkesztette egységes egésszé; ez ma a finn nemzeti eposz. Väinö Kaukonen szerint az egyetlen olyan népeposz a világirodalomban, amely ugyanolyan összeolvasztási módszerrel készült, mint ahogy a feltételezések szerint Homérosz eposzai születtek. Lönnrot a Kalevala sorainak egyharmadában nem változtatott az eredeti szövegen, a sorok felében a nyelvet és a verselést érintő változtatásokat hajtott végre, a sorok 14%-át népköltészeti anyagból, nemritkán közmondásokból merítette, 3%-át pedig maga írta a jól elsajátított népi stílusban. Jelentősen megszaporította az alliterációk számát, a gondolatpárhuzam kedvéért új sorokat alkotott a változatok anyagának felhasználásával. A teljes eposz egysége érdekében megváltoztatta az egyes énekek szigorú szerkezeti felépítését, sőt olykor a szereplőket is.[2] A Kalevala tehát, bár népköltészeti anyagon alapul, Lönnrot irodalmi alkotásának tekinthető.
Elias Lönnrot jelentette meg a finn lírai népdalok és epikus versek gyűjteményét is Kanteletar címmel. Ez is saját gyűjtése, akár a Kalevala énekei. A közel 700 versből álló antológia 1840-1841-ben jelent meg három kötetben. Két kötetben dalok, a harmadikban verses legendák és balladák találhatók, sajnos dallam nélkül.
A finnek jelentős népzenekutatói munkásságot fejtenek ki. A népzenekutatás fő központja a kaustineni Népzenekutató Intézet, amelynek munkatársai gyűjtik és publikálják a finn népzenét. Szintén fontos központ a Finn Irodalmi Társaság népzenei archívuma, amely kéziratos és hangzó anyagot egyaránt őriz. Itt nem csak finn, hanem egyéb finnugor nyelvű népek zenéje is megtalálható, amelyekkel kapcsolatban szintén folynak kutatások. Jelentős kutatói műhelyek az egyetemek (pl. Tampere és Jyväskylä) zenetudományi tanszékei is. A helsinki Sibelius Akadémián tanulható hangszerek között szerepel a kantele is, amely 5 húros népi hangszerből 32 húros hangverseny-hangszerré fejlődött.
A Kalevala világszerte ismert, de a homéroszi eposzokhoz hasonlóan csak költeményként, s a finneken kívül kevesen tudják, hogy verseit énekelve, dallamos formában adták elő. Ahogy a Kalevala nemcsak egyetlen vers, hanem különféle területekről, különböző előadóktól származó szövegek egybeolvasztása, úgy dallama sem csupán egy van. A Kalevala dallamait rúnódallamoknak is nevezik, s változatainak száma több ezer, amelyeket a 3. évezred elején is gyűjtik a népzenekutatók, folkloristák. A rúnódallamokban találjuk meg a finn népzene régi rétegét. Ezek egy- vagy kétsoros, többnyire penta-, esetleg hexachord hangsorú dallamok, 8 szótagos sorokkal, többnyire (de nem csak) 5/4-es ritmussal. Hangsoruk kis- és nagyterces is lehet, ez a terc ingadozó magasságának következménye. A variálás lehetősége igen gazdag: szinte egyetlen alkalom sincs, amikor a két sort az énekes pontosan megismételné. Előadhatók előénekes és csoport váltakozásával is, amikor az előénekes szövegét ismétli a csoport a második dallamsorra. A rúnódallamokra nemcsak a Kalevala énekeit adják elő: ilyen dallamokkal énekelnek gyermekdalokat, epikus és lírai énekeket, balladákat is. A kutatók nem is egy olyan balladáról tudnak, amelyet rúnódallamra is, újabb dallamra is énekeltek. Sajnos ezeket rendszerint csak az újabb dallammal tudták fölvenni, a rúnódallammal való előfordulásra csak írásos utalások vannak. A szövegek és dallamok kapcsolódása laza: mint már szó volt róla, ugyanarra a dallamra többféle szöveg énekelhető, ugyanazt a szöveget pedig többféle dallammal is éneklik. Ez a fajta archaikus zenei kultúra a 17. század elején kezdett eltűnni Nyugat-Finnországból, de Orosz-Karjalában megőrződött a 20. század végéig.
A finn népzene második korszaka a 17. század után következett, amikor megjelentek a 4 sorból álló strófikus dallamok. A hangszeres tánczene elterjedésével erősödött a germán hatás; ez pl. a táncoknak már a nevében is észrevehető: valssi (valcer), masurkka (mazurka), katrilli (quadrill), polkka (polka). A germán hatás eredményeképpen a finnek népzenéjének újabb rétegében – a vokális népzenében is – megjelentek a felütéssel kezdődő dallamok, amelyek a többi finnugor nyelvű nép esetében is mindig idegen hatást jeleznek. A harmadik korszakban a 19. századtól érvényesülő tömegkultúra és az egyházi zene hatása érvényesül. A 20. század elejétől nyomon követhető az orosz románcok hatása is. Más műfajokat kiszorít a shimmy, tangó, operett stb. A népzene újjáéledése az 1960-as években kezdődik, s ennek egyik vívmánya az évenként megrendezett Kaustineni Népzenei Fesztivál.