Bevezetés

A tanulmány címe talán nehézkesnek tűnik, miért ne lehetne egyszerűen csak „finnugor népzene”? Egyáltalán, van olyan, hogy finnugor népzene? A válasz számunkra egyszerű, segít benne a nyelvészet. Ahogy nincsen finnugor nyelv, úgy nincsen finnugor zene sem. Vannak azonban olyan népek, amelyek finnugor nyelveket beszélnek, s érthető, ha a más tudományterületen dolgozókat érdekli a kérdés: milyen e népek tárgyi és szellemi kultúrája (néprajza, irodalma, folklórja, zenéje, tánca). Itt és most mi éppen azzal foglalkozunk, hogy mi jellemzi a finnugor nyelvű népek zenéjét.

Áttekintésünkben egyenként sorra vesszük a finnugor nyelvű népeket, illetve közülük csak azokat, amelyeknek zenéjéről legalább nyomokban vannak ismereteink (így pl. a vepszék sajnos kimaradnak, mivel tőlük hangzó anyagról, zenei felvételekről nincs tudomásunk). Arról is szó lesz, hogy a finnugor nyelvű népek zenéje között van-e hasonlóság, s ha van, akkor az miben áll. Az összehasonlítás akkor következhet, ha már tudjuk, hogy mivel foglalkozunk, s mit hasonlítunk össze mivel. Egyes dallamfordulatok összehasonlítása ugyanazzal a veszéllyel járhat, mint egyes szavak összehasonlítása, amelyekről azt sem tudjuk, a finnugor alapnyelvi szókincshez tartoznak-e: például az, hogy két finnugor nyelvű nép zenéjében megjelennek pentaton dallamfordulatok,^[1]

ugyanúgy nem jelent rokonságot, mint a magyar „elefánt” és az angol „elephant” szavak hasonlósága. A nyelvrokonság megállapításához elengedhetetlen, hogy az összehasonlított nyelvek szerkezete hasonló legyen egymáshoz; a zenei rokonság megállapításához hasonlóképpen szükség van arra, hogy az egyes népek zenei gondolkodásmódját, a zenei szerkezeteket vizsgáljuk, amelyek sokkal szilárdabbak és maradandóbbak, mint egy-egy dallamfordulat. A szerkezetek tanulmányozása után az egyes elemekkel kapcsolatban megállapítható, hogy azok belső fejlődés vagy kölcsönzés eredményei, s az utóbbi esetben mennyire hasonultak az eredeti zenei elemekhez és gondolkodásmódhoz.

Hangsúlyozni kell, hogy a finnugor nyelvű népek énekei nem kutathatók a szöveg figyelmen kívül hagyásával. Az esetek egy részében csak a szöveg ismerete nyújthat támpontot a motívumok, illetve sorok hosszának, elejének és végének megállapításához, s az énekekben a szöveg szerkesztésmódja éppen olyan fontos, mint a dallamé: a kettőt együtt érdemes tanulmányozni. Ez különösen a legarchaikusabb zenét őrző népekre (az obi-ugorokra és a lappokra) vonatkozik.

Írásomban a finnugor nyelvű népek külső elnevezéseit használom, hasonlóképpen ahhoz, ahogy idegen nyelven írva a finneket, észteket és magyarokat is külső néven említem. A leírás kezdetén zárójelben a belső neveket is megemlítem, ahol ezeket is szokás használni.

Az egyes finnugor nyelvű népek zenéjéről a következő sorrendben lesz szó:

Obi-ugorok

·       Osztjákok (hantik)

·       Vogulok (manysik)

Permiek

·       Zürjének (komik) és permjákok

·       Votjákok (udmurtok)

Volgaiak

·       Cseremiszek (marik)

·       Mordvinok (erzák és moksák)

Balti finnek

·       Lívek

·       Vótok

·       Izsórok

·       Karjalaiak

·       Észtek

·       Finnek

Lappok (számik)

Egy-egy nép tárgyalása történetük és jelenlegi életkörülményeik rövid ismertetésével kezdődik, ezt követi a népzenei kutatástörténet (más népek kutatói, saját kutatóik, illetve a magyar kutatók köztük végzett munkássága), majd népzenéjük jellegzetességeinek, rétegeinek ismertetése. A rövid történeti ismertetés nélkülözhetetlen azoknak a kölcsönhatásoknak megvilágítására, amelyek kultúrájukat, népzenéjüket is befolyásolták: mivel magam történeti kutatásokat nem végeztem, ezeket a bibliográfiában megtalálható művekből^[2] állítottam össze. Célom nem az volt, hogy teljes történelmet írjak az egyes népekről, mindössze a kultúra fejlődése szempontjából fontos általánosságokat említem (a bibliográfiában szereplő kiadványokban megtalálhatók a további részletek). A balti finn népek egy részénél a népzenekutatás története nem szerepel, csak történelmük és zenéjük jellegzetességeinek összefoglalása, s mivel a MTA Zenetudományi Intézetben archív felvételek tőlük nyilvántartva nincsenek, hangzó mellékleteket sem áll módunkban közölni onnan. A lív, vót és izsór dalok a volt Szovjetunióban megjelent lemezeken, a karjalai rúnódallamok és a finn népzene a finnek által, az észt népzene az észtek által kiadott lemezeken hallgatható meg. Cseremisz, votják és mordvin népzene az itt bemutatottnál bővebben hallható Vikár Lászlónak a bibliográfiában szereplő, kísérőfüzettel ellátott hanglemezkiadványán.

[1] E tanulmány elsősorban magyar szakos egyetemi hallgatók számára, oktatási célból íródott, ezért a szövegben előforduló zenei szakkifejezéseket lábjegyzetben röviden megmagyarázzuk.

Pentaton hangsor: a teljes hétfokú hangsor öt olyan hangja, amelyek nincsenek egymás mellett, tehát legalább egy helyen egy hang kimarad. A hétfokú hangsor do-re-mi-fa-so-la-ti-do; ha ennek bármely öt hangját kiválasztjuk, amelyből legalább kettő nincs egymás mellett, akkor pentaton hangsort kapunk. Ha a do-re-mi-so-la hangokat választjuk ki, akkor a cseremiszeknél és magyaroknál is jellemző, félhanglépés nélküli pentaton hangsort kapjuk (a hangsorban lévő két félhanglépés a mi-fa és a ti-do).

[2] Forrásként elsősorban a következő művek szolgáltak: Bereczki A. 2000a, 2000b, 2000c, 2000d, 2000e; Csepregi 1997a, 1997b; Dobó 2000; Domokos szerk. 1984; Kerezsi 1997; Klima 2000; Lázár–Vászolyi 2006: a Vászolyi írta történeti összefoglalás; Mikesy 2000; Nagy 2000; Pomozi 2000; Vikár 1993;

E tanulmányok egy része frissített változatban megtalálható az interneten is:

http://ludens.elte.hu/~briseis/finnugor/egyestort/egyestort.html