Volgaiak

 

A volgaiak között a cseremiszeket és a mordvinokat találjuk: a cseremiszek északabbra, a mordvinok délebbre élnek. Az újabb felfogás szerint a cseremisz és a mordvin nyelv annyira különbözik egymástól, hogy nincs ok külön volgai együttélést feltételezni, az egyezések a finn-volgai együttélés korából származnak. A cseremiszek valószínűleg korábban, a mordvinok későbben váltak ki a finn-volgai közösségből.[1]

 

 

Cseremiszek (marik)

 

Történelmükről

 

A régészek szerint az Kr. u. első évezred volt az egységes ócseremisz nyelv és kultúra kialakulásának időszaka. „A cseremiszeket elsőként minden bizonnyal a gót történetíró, Jordanes említi a VI. században, Getica c. művében. De a tudósok mind a mai napig nem tudták eldönteni azt a kérdést, hogy az itt előforduló Scremniscans elnevezés valóban azonosítható-e a cseremiszekkel”.[2] A cseremisz népnév előfordul József kazár kagán 9. századi (fiktív) levelében és a 10. századtól kezdve az orosz évkönyvekben. A 9-11. századra a Volga mindkét partján meggyökeresedett a cseremisz népesség; a jobb oldalon élőket hegyi, a bal oldalon élőket mezei cseremiszeknek nevezték. (A hegyi cseremiszek lakhelye ugyanúgy sík vidék, mint a mezeieké; nevüket annak köszönhetik, hogy a Volga magas partján laknak.) A cseremiszek a 13. századig Oroszország és a Volgai Bolgár Birodalom kettős szorításában, a 13. századtól kezdődően pedig több mint 300 évig tatár uralom alatt éltek. A hosszan tartó orosz–tatár háborúskodások során a cseremiszek a tatárok oldalán harcoltak, több esetben vereséget mérve az orosz haderőkre. Többszöri kísérlet után, 1552-ben azonban Rettegett Iván elfoglalta Kazany városát, és ezzel végérvényesen orosz fennhatóság alá vonta a cseremiszeket. A Volga mentén kemény, céltudatos hódítás folyt. A 16. században és a 17. század elején a cseremiszek több alkalommal is felkeléseket robbantottak ki az oroszok ellen (tatár támogatással), de ezek nem jártak sikerrel.

Az orosz hittérítési politika következtében a cseremiszek jelentős része pravoszláv hitre tért. A mezei cseremiszek egy csoportja a pogány vallás megtartása érdekében a 16–18. században kelet felé vándorolt. A tatárok, baskírok és votjákok szomszédságában telepedtek le; belőlük alakult ki a cseremiszek harmadik néprajzi csoportja, a jelenleg Baskíria területén élő keleti cseremiszeké. A hittérítés mellett az orosz paraszti lakosság betelepítése is az oroszosító törekvések bevált módszere volt. Különösen erőteljes betelepülési hullám jellemezte a 19. század második felét.

A 19. század utolsó évtizedeiben és a 19-20. század fordulóján kialakult a cseremisz értelmiség: írók, költők, nyelvészek, néprajzosok. Megkíséreltek egységes cseremisz irodalmi nyelvet létrehozni, anyanyelvi iskolákat nyitottak meg, cseremisz nyelvű könyveket, napilapot jelentettek meg. 1917 után folytatódott a nemzeti irány erősödése, és megfogalmazódott a cseremisz autonómia igénye is. 1920-ban létre jött a Mari Autonóm Terület, amely 1936-ban Mari Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasággá alakult. A latin betűs írásra való áttérést nem sikerült megvalósítani, a létrehozott tudományos nyelvet központi párthatározat törölte el 1937-ben. Az 1930-as évek második felében a cseremisz értelmiséget csaknem teljes egészében likvidálták: 15 000 embert kivégeztek, illetve lágerekbe küldtek. Az NKVD utasítására az oktatási és tudományos intézetekben megtiltották a finnugor nyelvrokonság hirdetését és kutatását, a finnugor kapcsolatokat ápoló egyesületeket feloszlatták, könyvtáraikat elpusztították. A későbbi rehabilitálások és enyhítések ellenére az elhallgattatás és a történelemhamisítás az 1990-es évekig folyt. A második világháború után a cseremisz nyelv egyre szűkebb körben volt használatos, az ipari központokba települő orosz nyelvű lakosság kisebbségbe szorította a cseremiszeket. A Szovjetunió megszűnése után 1992-ben megszületett az önálló Marij El Köztársaság, amelyben 1995-től hivatalos nyelv lett az orosz után a mezei-keleti és a hegyi cseremisz nyelv is (holott a logika azt diktálta volna, hogy a cseremiszek köztársaságában az államnyelv az őslakosoké, de azért természetesen ennek deklarálása urán az orosz nyelv jogait is el kell ismerni).

A cseremisz népességnek nem egészen a fele él a Marij El Köztársaságban: a határokon túl élők többsége Baskíriában, Tatársztánban és Kazahsztánban lakik. A Marij El Köztársaságban a cseremiszek a lakosság kisebbségét (az 1989-es népszámlálási adatok szerint 43,3%-át) alkotják.

 

 

A cseremisz népzenekutatás története

 

A Volga–Káma vidék zenei anyagának felkutatása és vizsgálata az 1800-as években kezdődött. A kutatók kezdetben csak a dalok szövegét jegyezték fel: Rittih volt az első, aki a Kazányi Kormányzóságot 1870-ben bemutató néprajzi munkájában[3]

 néhány kottát is közölt.

R. Lach korábban már említett sorozatának cseremisz kötetében[4] 223 zenei példát mutatott be. Ez az anyag mennyiségileg és minőségileg is fontos információt nyújtott a cseremisz népdalokról. Óvatosan kell azonban kezelni, mert számos esetben zavaros lejegyzésekkel, oktávtörésekkel és felütéses kezdésekkel találkozunk benne. Ez utóbbi ellentmond a cseremisz nyelv első szótagi hangsúlyozásából fakadó zenei jellemzőknek.

A cseremiszek máig egyik legeredményesebb népdalgyűjtője a keleti cseremisz származású V. M. Vasziljev volt, aki nyelvészeti, néprajzi és irodalmi tevékenysége mellett mintegy 700 népdalt gyűjtött és publikált.[5] Gyűjteményének kisebb része tartalmaz szülőföldjéről hozott dallampéldákat is, a három részben kiadott anyagban főként erdei és hegyi cseremisz dalok szerepelnek. Lachnak és Vasziljevnek köszönhető, hogy Kodály érdeklődése a húszas évektől a volga–kámai népek zenéje felé fordult.

J. A. Espaj három orosz nyelvű kiadványban adott közre cseremisz dalokat, valamint a népi hangszerekről szóló ismertetéseket. A kottákat ő maga másolta le és juttatta el Kodályhoz. Évekkel később, az ötvenes évek végén V. Beljajev adott ki hagyatékából addig még nem közölt dallamvariánsokat.[6]

A második világháború után három fontos nevet kell megemlítenünk, akik jelentős cseremisz kötetekkel gazdagították a népzenekutatást: 1951-ben jelent meg V. Koukal nagy cseremisz népdalgyűjteménye,[7] amely közel 200 részletesen lejegyzett énekes és hangszeres dallamot tartalmaz. K. Szmirnov cseremisz zeneszerző három, egyenként 100 cseremisz dalt tartalmazó kötetet[8] adott ki, amelyben saját gyűjtését tette közzé. A. Sziduskina szülőföldje, a hegyi cseremisz terület népszerű tonális kvintváltó dalaiból[9] jelentetett meg néhányat.[10]

A magyar népzenekutatásban a 20. század első felében még az volt az elfogadott vélemény, hogy a magyar népzene legarchaikusabb stílusa a pentaton kvintváltó stílus.[11] Ezért természetes, hogy nagyfokú érdeklődést mutattak a cseremisz népzene iránt, amikor kiderült, hogy a pentaton kvintváltás ott is gyakori.

Bartók Béla érdeklődése a cseremisz népzenére is kiterjedt. Y. Wichmann Jelasziban, néprajzi-nyelvészeti gyűjtés során 1906-ban 24 hegyi cseremisz dalt rögzített 11 fonográfhengeren. Ezek jelenleg a budapesti Néprajzi Múzeumban találhatók: a gyűjteményt Bartók jegyezte le, és ez keltette fel érdeklődését a finnugor nyelvű népek zenéje iránt. Több írásában említette a témát, a magyar és cseremisz népzenében közös pentatóniát. 1936-ban publikált tanulmányában olvashatjuk: „Már jó 25 éve tudjuk, hogy a legrégibb magyar népi dallamok legfőbb sajátsága egy bizonyos pentaton rendszer és egy bizonyos, ún. »ereszkedő« dallamszerkezet. Bár az akkor már ismert kínai zene pentaton rendszere nem egészen egyezett a miénkkel, dallamszerkezete meg éppenséggel elütő volt, mégis – már akkor – valamilyen ázsiai zenekultúra nyomait sejtettük a mi pentatóniánkban. És íme, a nemrég megismert volgamenti cseremisz dallamok jórésze akkori sejtésünket igazolja: ugyanazt a pentaton rendszert, ugyanazt az ereszkedő dallamszerkezetet, sőt még magyar dallamok változatait is találjuk bennük”.[12]

A magyar népzene ősrétegeként számon tartott félhang nélküli pentatóniának a cseremisz népzenében való megjelenésével Szabolcsi Bence is foglalkozott.[13] Kodály Zoltán a húszas-harmincas években ismerte meg Lach és Vasziljev cseremisz, csuvas és kazányi tatár gyűjteményeit, egy részüket lejegyzésekből, egy részüket pedig fonográfhengerekről. „A magyar népzene” c. művében így vezeti be a cseremisz és csuvas, valamint a magyar dallamok párhuzamba állítását: „Van azonban egy kis rokon nép, a mári (cseremisz): ami ennek zenéjéből eddig napfényre került, a magyar népzene egy rétegével oly meglepő és mélyenjáró hasonlatosságot mutat, hogy ősi összefüggésükben már ma is alig lehet kételkedni”.[14] Ez a zenei réteg a pentaton kvintváltó dallamokat foglalja magában.

Kodály összességében három típust talál az ötfokú dallamok között, ami keleti rokonságot mutat: a kvintváltó, a kisebb kvintszerkezetű[15] és a parallelizmus nélküli dallamokat,[16] s vizsgálatukból azt a következtetést vonja le, hogy „a dallamszerkezet, frazeológia, ritmus ily feltűnő, lényegbeli egyezése nem véletlen. Itt már érintkezést, vagy közös forrást kell feltenni. Ha ilyeneket találunk egyrészt a magyarságnál, másrészt annak a keleti népközösségnek mai maradványainál, melyből egykor a magyarság kiszakadt: nem képzelhető másképp, minthogy már a magyarság kiválása előtt is megvoltak az akkori közösségben, s a magyarság nyelvével együtt, ősi örökségként hozta magával régi hazájából. A magyarság ma legszélső, idehajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökeredzik. … Már ma is valószínűnek látszik, hogy zenénknek a mári és csuvas anyaggal egyező formái annak az ó-bolgár hatásnak emléke, melynek nyelvünk mintegy kétszáz szót köszön. Amennyire átalakulhatott e szavak tanúsága szerint az V-VII. században az egész magyar élet, annyira változhatott, gazdagodhatott a zene is”.[17] Ez utóbbi megjegyzés először a harmadik kiadásban szerepelt, feltételezhetjük, hogy Kodálynak ebben a kérdésben ez volt az utolsó véleménye. Az elsőtől a harmadik kiadásig az összehasonlító anyag is egyre újabb cseremisz, csuvas, udmurt és tatár példákkal bővült.

Kodály jól tudta, hogy a nyelvrokonaink zenéjéről publikációkból szerzett ismeretek nem elegendőek messzemenő következtetések levonásához, a szembetűnő hasonlóság viszont meggyőzte őt a további gyűjtések szükségességéről. Elsősorban a cseremisz és a csuvas anyag állt érdeklődésének középpontjában, e két nép zenei hagyományainak felderítését tűzte ki elsődleges célul. Az ötvenes évek végén egyre sürgetőbbnek érezte a cseremisz és csuvas zene felkutatását. Erre a munkára tanítványát, aspiránsát, Vikár Lászlót szemelte ki, a lelkére kötve, hogy nyelvésszel együtt fogjon a munkához, aki a szövegeket azonnal le is jegyzi (a felvételeken a szöveg nem mindig érthető). Így Vikár és Bereczki Gábor nyelvész 1958-ban el is indult a Volga–Káma vidékére a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Zeneművészek kiküldetésében. 1979-ig összesen kilenc, egyenként négy-hathetes gyűjtőúton jártak a Volga, Káma és Bjelaja folyók által közrefogott területen.

Vikár és Bereczki nemcsak a cseremisz és csuvas, hanem más finnugor és török népek anyagát is gyűjtötte, mivel egyre egyértelműbbé vált számukra is az areális kutatás jogosultsága – belátták, hogy az ilyen vegyes lakosságú területeken nem a nyelvrokonság nyomain kell haladniuk, sokkal inkább a földrajzi helyzethez kell alkalmazkodniuk. Ennek köszönhető, hogy a cseremisz és csuvas anyag mellett mordvin, votják (udmurt), baskír és kazányi tatár anyag is szép számmal összegyűlt, s az egyes népek népzenei monográfiája után 1993-ban megjelent a gyűjtés összefoglaló anyaga és rendszerezése is.[18] Ez utóbbiból egyértelműen kiderül, hogy török elemeket a volgai finnugorok közül leginkább a cseremisz nép őriz.

 

 

A cseremisz népzenéről összefoglalóan

 

Ma már tudjuk, hogy a pentaton kvintváltás nem a legrégebbi stílus a magyar népzenében, ez azonban nem változtat azon, hogy mind a magyar, mind a cseremisz népzenében megjelenik. Feltétlenül kiemelendő, hogy ezúttal nem egy-egy dallam, hanem egy zenei forma az összehasonlítás alapja: nem puszta felszíni hasonlatosságról, hanem a szerkesztésben megnyilvánuló zenei gondolkodásmód hasonlóságáról van szó. Mindazonáltal a pentaton kvintváltás nem minden cseremisz csoport népzenéjére, és nem csak a cseremisz–magyar népzenére jellemző.

Vikár László csaknem 1000 cseremisz népdalt vett föl, amelyek többsége nagy hangterjedelmű pentaton. Elemzése során maga is azt a három réteget említi, amelyekről Kodály ír. A cseremiszek népzenéjének archaikus rétege kis hangterjedelmű diatonikus dallamokból áll. Létezik egy úgynevezett „kis forma” is A5BAB szerkezettel, amely átmenetet képez a kétsoros és a kvintváltó szerkezetek között. A legújabb réteg a cseremisz népzenében a minden bizonnyal török (türk) hatásra kialakult nagy hangterjedelmű pentaton kvintváltó réteg; ennek alapja egy régiesebb kétsoros AB szerkezet lehetett, amelyet később egy kvinttel lejjebb megismételhettek. Ez elsősorban a déli cseremiszek dalainak sajátossága. A cseremiszek egy csoportjának dalaiban a félhangos so-pentaton hangsor jellemző, amely gyakran társul a „kis formá”-val.

A Volgai Bolgár Birodalom fennhatóságának, a tatár uralomnak és a csuvas és baskír kapcsolatoknak köszönhetően a cseremiszek kultúrájában erős türk hatás érvényesül, amelyhez képest gyengébb az orosz hatás. Ennek köszönhető, hogy a cseremisz népzenében azonnal szembetűnik a félhang nélküli pentatónia, míg a többszólamúság kevésbé jelenik meg.

 

 

Mordvinok

 

Történelmükről

 

A „mordvin” tulajdonképpen összefoglaló elnevezés, de történeti forrásokban is fellelhető. Ez az elnevezés a tudományban is elterjedt, s végül az erzákat és moksákat egységesítő hivatalos név lett. A mordvinoknak a cseremiszektől való különválása a Kr.. u. első évszázadokra tehető. Az. 500 körüli régészeti leletek tanúsága szerint két csoportjuk volt, amelyeknek leletei részben eltérnek: ez arra utal, hogy az erzák és moksák kulturális elkülönülése már ekkor fönnállt. Az 1-2. évezred fordulóján viszonylagos jólétben éltek, fegyvereik és a férfiak viselete hasonult a sztyeppi lovaspásztor kultúrák mintáihoz. A 10-11. században azonban a fejlődés megtört; sok más finnugor néphez hasonlóan a mordvinok is két tűz közé kerültek, az oroszok és a volgai bolgárok hódításai fenyegették őket. A mordvinok szövetséget kötöttek a bolgárokkal, hogy az oroszokat le tudják győzni. A 13. század eleje a Volgai Bolgár Birodalom hanyatlásának ideje volt, a mordvinok elleni orosz támadások egyre gyakoribbak lettek. 1226-ban az oroszok győztek a mordvinok elleni háborúban, és 1228-29-ben legyőzték az ellentámadásba lendült egyik mordvin fejedelmet, ráadásul szövetséget kötöttek a másik fejedelem népével. Ekkor jelentek meg a színen a tatárok, akik 1242-re az egész mordvin területet meghódították. A tatár hódoltság eleinte katonai megszállást jelentett: az összetoborzott mordvinok fontos szerepet játszottak a tatárok katonai vállalkozásaiban. A mordvinok hiába szerettek volna megszabadulni a tatár igától, nem tehették meg a másik oldal, az oroszok támadásaitól tartva. Félelmük be is teljesedett: amint a tatár veszély enyhült, az oroszok elűzték a mordvin lakosságot, helyükre pedig orosz gyarmatosokat telepítettek. A 15-16. században az oroszok egyre több mordvin területre terjesztették ki fennhatóságukat, az emberekre rákényszerítették a keresztény vallást, sok embert pedig besoroztak a cári sereg kötelékébe. 1552-ben, amikor Rettegett Iván végül elfoglalta Kazányt, megnyílt az oroszok előtt a keletre vezető út. A cár a mordvin földek nagy részét szétosztotta a bojárok és az egyház között, elrendelve egyszersmind a hittérítés folytatását is. Az erőszakos hittérítés és a növekvő adóterhek következtében a mordvinok mind többen hagyták el eredeti lakhelyüket, és kisebb csoportokban keletebbre húzódtak. Ennek következtében a 2. évezred végére a mordvin a legszétszórtabban élő finnugor nép lett. A 17. században parasztfelkelésekben vettek részt, amelyeket az orosz csapatok levertek és megtoroltak: több helyen megtizedelték a lakosságot, falvakat égettek föl. A 18. században ismét előtérbe került a hittérítés, amely a század végére hivatalosan befejeződött, ám a mordvinok több más finnugor nyelvű néphez hasonlóan csak a felszínen váltak kereszténnyé, valójában megtartották pogány hitüket.

A 19. század a mordvinok földjén is az iparosítás és az orosz kultúra terjesztésének időszaka volt. A 20. század elején a forradalmi eseményekben a mordvinok is tevékenyen részt vettek. 1928-ban alakult meg a Mordvin Autonóm Körzet, 1930-ban a Mordvin Autonóm Terület, amely 1934-ben Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasággá alakult, ma pedig a területet Mordvin Köztársaságként tartják számon. A nemzeti értelmiség kiirtása az 1930-as években a mordvinokat sem kerülte el.

A mordvinok a cseremiszektől és a votjákoktól délre, szétszóródva élnek. Oroszokkal és Volga vidéki törökökkel, tatárokkal vannak körülvéve és összekeveredve. Két csoportra, törzsre különülnek. A moksa népcsoport a mordvinság délnyugati, kisebb részét alkotja, míg a nagyobb létszámú erza népesség a keleti–északkeleti részen él. A két csoport nyelve és kultúrája jelentős mértékben különbözik egymástól.

A mordvin nép lélekszáma egyre csökken. 1989-ben még a magyar és a finn után a harmadik legnagyobb finnugor nép volt (1 154 000 fő), a 2002-es adatok szerint azonban már csak 845 000-en vallják magukat mordvinnak. Csupán 28%-uk él a Mordvin Köztársaság határain belül (a köztársaság lakosságának 60%-a 1989-ben orosz anyanyelvű); többségük Oroszország egyéb vidékein van szétszóródva a szomszédos köztársaságoktól kezdve egészen Ukrajnáig és a Csendes-óceán partján fekvő Szahalin-félszigetig. A Mordvin Köztársaságban a hivatalos nyelv az orosz, a helyi őslakosság nyelvét nem sikerült azzá tenni, ráadásul az erzák és a moksák nem tudnak összefogni, és külön útjaikon járva is egymást támogatni.

 

 

A mordvin népzenekutatás története

 

Mordvin népzenét először A. A. Sahmatov közölt:[19] kiadványában 53 dallam szerepel R. F. Ucsajev falusi tanító gyűjtéséből.

R. Lach hadifoglyok között gyűjtött anyagában mordvin dalok is vannak.[20] Lach szerint a mordvinokban a volgai bolgárok utolsó maradványait találjuk. Gyűjteményében legtöbb a gyermek- és a leánydal. A mordvin népzene törzsét alkotó lakodalmi vagy történeti dal, sirató nem fordul elő, ezeket ugyanis főképp nők éneklik. A szintén közkedvelt többszólamú dalok is hiányoznak; ennek az volt az oka, hogy a dalokat előadó hadifoglyok nem ismerték egymást, így nem voltak hajlandóak az együtténeklésre.

A második világháború után az ötvenes években indult újra a gyűjtés és kiadás. Ezt az időszakot követően az első finnugor kötetet A. O. Väisänen jelentette meg:[21] ebben 1914-es mordvin gyűjtését adta közre, 202 (143 vokális) nagy pontossággal leírt dalt eredeti szöveggel, német magyarázatokkal és fordítással. Väisänen Buguruszlan és Buguluma körzetében, a szórványban élő mordvinok között gyűjtött. Ők feltehetően régebbi hagyományt őriztek meg, mint a Szaranszk környékén egy tömbben élők. A dallamok több mint fele szerény, egy-két soros dallamból áll, ezeknek azonban számtalan változatuk van. Sajnos a dalok egy részének hiányzik a szövege, aminek hiányában a dallamlejegyzések sem tekinthetők teljes értékűnek.

A mordvin népzenekutatás jelentős alakja G. Szurajev-Koroljov, aki az anyagközlés[22] mellett a mordvin többszólamúság jellegét vizsgáló cikkeket is publikált.[23] Sajnálatos, hogy kiadványaiban az egyszólamú hagyomány teljesen háttérbe szorul.

A több száz összegyűjtött dallam, a számos kiadvány, az egyre tisztuló népzenei összkép ellenére sem szabad abbahagyni a további gyűjtéseket. Nagy szükség van az egyes típusok minél több dallamváltozatára, és sok még a fehér folt, a feltáratlan terület is. Ezen kívül a munka másik része, a dallamok lejegyzése is sok időt, türelmet igényel.

Mindkét téren nagyon sokat köszönhetünk Vikár László és Bereczki Gábor kitartó munkájának. Mordvin gyűjtéseket a Csuvas, a Tatár és a Baskír ASZSZK területén kisebbségben élők között végeztek. 1966–1977 között 16 mordvin faluba jutottak el, összesen 157 zenei felvételt készítettek; ezek kötetben nem jelentek meg, de Vikár már említett hanglemezén közöl belőle példákat.

 

 

A mordvin népzenéről

 

A mordvin népzene más jellegű, mint a cseremisz. Túlságosan keveset tudunk róla ahhoz, hogy az erza és a moksa dallamokat zenei szempontból külön vizsgáljuk. Zenéjükről elsősorban Vikár László gyűjteményéből szerezhetünk tudomást.

A volga–kámai térségből a votják zene áll legközelebb hozzájuk: mindkét nép megőrizte az archaikus dallamkincset, és mindkét népnél orosz réteg telepedett a finnugor formákra. Különbség abban mutatkozik, hogy a mordvin zenében a pentatóniának még annyi szerepe sincs, mint a votjákban.

A mordvin dallamok között találhatóak kötetlen szerkezetű, egy- és kétsoros, továbbá strófikus jellegűek is.

Vikár elemzése szerint a mordvin népzene régi rétegét az egyszólamú és motívumismételgető kisambitusú dallamok képviselik, leginkább a kötetlen szerkezetű siratók. A menyasszony-, katona- és főként a halottsiratók egy része félúton helyezkedik el a beszéd és az ének között. A siratódallamok rendszerint kisambitusúak, hangkészletük mindössze két-három hang. Ezen belül a rögtönzött mondanivalónak megfelelően változik a motívumok hossza is: az improvizált szövegnek megfelelően nagyfokú kötetlenség és variálódás jellemzi. A mordvinok életének még a 21. század elején is szerves része a siratás. A halott legközelebbi női hozzátartozójának kötelessége többször és rendszeresen elsiratni az elhunytat, de siratnak közeli vagy távoli barátot, ismerőst is. A mordvin asszony jól ismeri a siratók hagyományos szöveg- és dallamfordulatait, és hosszan sirat. A siratókat az egyébként biztosan intonáló, jó hallású énekesek is sok esetben ingadozó (hol kis-, hol nagy-) terccel éneklik.

Néhány megmaradt csuvas daltól eltekintve a térségben egyedül a mordvinokra jellemző az egysoros forma; ezen kívül gyakoriak a kétsoros dallamok is.

A mordvin népdalok további rétegét alkotják a kötött, strófikus dalok. Ezek között találjuk a múlt nagy eseményeit idéző epikus énekeket, amelyekre az idősebbek a 20. század második felében még emlékeztek. Ezek akár 50–70 versszakosak is lehetnek: kisambitusúak, hangkészletük 3-4 hang.

Újabb keletűek az öt-és hatfokú dallamok. Ezek között van félhang nélküli és félhanglépéses pentaton, kis- és nagyterces pentachord és dúr hexachord.

A többszólamú dallamok orosz hatás következtében jöttek létre. Míg a cseremiszek a leginkább eltörökösödött finnugor nép, a mordvinoknál a legerősebb az orosz hatás. Zenei téren ez újabb keletű, széles körben elterjedt többszólamú dalaikban nyilvánul meg. E jelenség azonban bizonyos mértékig különbözik az orosz többszólamúságtól. Többnyire szóló kezdi az éneket, s ahhoz csatlakozik egy-két ütem után a többi énekes. Innen kezdve két-három szólamot hallhatunk, amelyek nagyon közel (akár szekund távolságra) állnak egymáshoz, és állandóan keresztezik egymást. A férfiak és nők oktáv különbséggel is énekelhetik ugyanazt a dallamot. A két említett hangközön kívül tercpárhuzammal, kvart és kvint hangközökkel is élnek. A mordvinok többszólamú énekében nincsen vezető és alárendelt szólam, minden szólam egyenrangú.