Az rtf-változat letölthető innen

A 19-20. századi nyelvtudomány történetéről röviden finnugor szempontból

Forrás:

• H. Tóth Imre: A nyelvtudomány története a XX. század elejéig. Szombathely, 1996.
• Máté Jakab: A 19. századi nyelvtudomány rövid története. Bp. 1997.
• Máté Jakab: A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai. Bp. 1998.

Rasmus Rask (1787–1832)

fontos újításai:

• grammatikai megfelelések
• „betűátmenetek”
• alapszókincs

„legértékesebb a grammatikai rendszerek összehasonlítása, mert keveredésnél egy nyelv sohasem vesz át alaktani elemeket”

Franz Bopp (1791–1867)

1816: a szanszkrit nyelv konjugációs rendszeréről, összehasonlítva a görög, latin, perzsa és germán nyelvekével

a hangtani törvényszerűségek nem érdekelték, inkább a grammatikai formák

az ősi nyelvi állapotokhoz képest a mait romlásnak látta

Jakob Grimm (1785–1863)

a történeti módszer megteremtője, jogtörténetet hallgatva jutott eszébe a nyelvtörténet mint tudomány

1819-től: Deutsche Grammatik

az írott források szólnak a régi nyelvállapotról

a mai nyelvből feltárhatók a régi nyelvi jelenségek

hangtörvények (indoeurópai viszonylatban)

a filozófia nyelvtannal szemben a történeti nyelvtan művelése az elsődleges

a történetiség hangsúlyozása az újgrammatikusoknál tér vissza

August Schleicher (1821–1868)

Schleicher kapcsán először a 19. sz. 2. felének nyelvrokonság-elméleteire kell kitérni:

• Schleicher: családfaelmélet
• Schuchardt: hullámelmélet
• Schmidt: szivárványelmélet

a hangtannak nagy jelentőséget tulajdonít

mese a juhról és a lóról (rekonstruált indoeurópai alapnyelven)

a pozitivizmus hatására a nyelvtudományt a természettudományokhoz sorolta

Darwin hatása

a nyelv organizmus

nézetei szélsőségeit lenyesendő jött létre az újgrammatikus iskola

Az újgrammatikusok

eredeti csoportjuk: Leskien, Brugmann, Osthoff, Delbrück

későbbiek: Paul, Sievers, Kluge

akiknek volt újgrammatikus korszakuk: Bréal, Ascoli, Baudouin de Courtenay

20. századi amerikaiak: Bloomfield, Hockett, Hoenigswald

„a beszéd nem gondolkodás, hanem eszköze és születési helye a gondolatnak”

a beszéd lelki tevékenység, a nyelvtudomány a pszichológiához tartozik

Hermann Paul: „a nyelvnek nem gondolható más tudományos vizsgálata, csak a történeti”

Ferdinand de Saussure (1857–1913)

elméletét élete végén ismertette, fő művét tanítványai adták ki

a nyelvtudomány egyetlen és igazi tárgya a nyelv

külső és belső nyelvészet

• külső: a nyelv élete, története, elterjedése
• belső: a nyelv szerkezete, az elemek viszonya egymáshoz

nyelv és beszéd szétválasztása

• nyelv: a beszélő képessége, társadalmi termék
• beszéd: a nyelv egyéni alkalmazása, fizikai jellegű

a nyelv jelrendszer

a nyelvi jel pszichikai egység

a nyelvi jel önkényes

diakrónia és szinkrónia

a nyelvtudomány része az általános jeltudománynak, amit még fel kell találni (a szemantika tudománya Saussure hatására jött létre)

úgy gondolkodott, mint egy számítógép: ellentétpárok – döntés

Strukturalizmus

a kor tudományos gondolkodása hívta elő (Trubeckoj)

bizonytalan a strukturális nyelvészet mibenléte, sok irányzata van

filozófiai alapja: logikai pozitivizmus vagy neopozitivizmus – Bécsi Kör: Rudolf Carnap, Ludwig Wittgenstein

a nyelv immanens rendszer, leírható a külvilággal való kapcsolat figyelembe vétele nélkül

a struktúra értelmezései:

• rendszer: minden függ mindentől
• séma: viszonyhálózat, lényege az elemek közti viszony

1959: konferencia a strukturalizmusról:

• a dolgok lényege a struktúra, a rendszer (a kutatás tárgyát akarja a kutató megérteni)
• a dolgok lényege a kutató elméleti konstrukciója, a séma (saját magát akarja megérteni)

az 50-es évekig a formális elemzés módszereinek kidolgozása zajlik, utána beveszik a társtudományokat is

a nyelvészeti strukturalizmus jellemzői:

• újgrammatikus-ellenesség
• diakrónia és szinkrónia elválasztása
• a nyelv jelrendszer
• nyelv–beszéd ellentétpár elfogadása
• nyelvegységek és beszédegységek elkülönítése
• vizsgálják a szintagmatikai és paradigmatikai viszonyokat

A prágai nyelvészkör

Vilém Mathesius (1882–1945), alapító

Jakobson, Trubeckoj, Karcevszkij

a nyelv funkcionális szemlélete

a nyelv kifejezési eszközök rendszere, a rendszer ismerete nélkül a részek nem érthetők

a nyelv és a gondolkodás viszonyának vizsgálata

fonológiai elméletük: nem a fonéma az alapfogalom, hanem a fonológiai oppozíció

morfonológia: Trubeckoj óta

nyelvcsalád helyett a nyelvszövetség felismerése

Glosszematika

kidolgozója Viggo Brondal (1887–1942): a nyelv logikai szemlélete

Louis Hjelmslev (1889–1965): az elemek közti viszony tanulmányozandó, a nyelvtudományt alkalmassá kell tenni arra, hogy a matematikai logika fogalmaival elemezze a nyelvet

tartalomszint, kifejezésszint

A generatív nyelvészet

Noam Chomsky

1957: szintaktikai struktúrák – formalizált szintaktikai elmélet

cél, hogy a rendszer segítségével automatikusan lehessen generálni a nyelvi jelenségeket

A szövegnyelvészet kialakulása

a filozófia nyelvi fordulatának hatására a nyelvészet is a szöveg felé fordul

alfajok: szövegfonetika, szöveggrammatika, szövegszemantika, szövegpragmatika

a szöveg lineáris és globális kohéziója

a szövegnyelvészet külső kapcsolatai: kommunikáció- és beszédaktus-elmélet, szociológia, irodalomtudomány, stilisztika, lélektan, logika, matematika, folklorisztika

Kérdések és problémák: a finnugrisztika helye a modern nyelvészetben

ma a nyelvtudomány 3 fő területéről beszélnek:

prelingvisztika: hagyományos fonetika, deskriptív (leíró) nyelvészet

mikrolingvisztika: Saussure-i belső nyelvészet

metalingvisztika: a nyelv viszonya a valósághoz, gondolkodáshoz, Saussure-i külső nyelvészet

A történeti nyelvészet legtöbb eleme a prelingvisztika körébe tartozik, manapság ez eléggé háttérbe szorult. Ezt jól mutatja a leíró nyelvészet kiszorulása a középiskolai nyelvtanoktatásból. Leíró nyelvészeti ismeretek nélkül azonban a történeti nyelvészet nem érthető meg.