Az rtf-változat letölthető innen

Az alapnyelv mondattani sajátosságai

és a magyar folytatások

Forrás: BG: 57–59, 94–97.

Mondatrészek:

• Az alany−állítmány−tárgy mondatbeli helyén alapuló osztályozás szerint a finnugor alapnyelv SOV típusú volt, azaz a sorrend: subjectum, objectum, verbum (alany, tárgy, állítmány) volt. Ez a sorrend a finnugor nyelvek többségére ma is jellemző. A balti finn nyelvekben és a lappban azonban megváltozott, és az SVO sorrend vált használatossá.

• A finnugor alapnyelvben igei és névszói állítmány egyaránt előfordulhatott. Minden személy szerepelhetett névszói állítmányként, ez több finnugor nyelvben napjainkban is így van. A mai magyar köznyelvben a névszói állítmány csak harmadik személyű lehet, a régiségben és a népnyelvben azonban találhatunk kivételeket, amelyek a korábbi finnugor szisztéma létezését tanúsítják (te az enyém, én a tiéd).

• A jelzői funkciót melléknevek, igenevek, és melléknévként használható főnevek töltötték be.

• A mondatban az előtag mindig meghatározta az utótagot. Tehát a meghatározott szó mindig a meghatározó után következett: a jelzett szó a jelző, az állítmány pedig a tárgy után állt. (Kivétel lehetett a fél szó alapnyelvi megfelelője. A magyarban példa a fél szó hátravetésére az éjfél. Erre a kivételre más finnugor nyelvekből is vannak példák.)

• Finnugor sajátosság bizonyos főnevek jelzői használata (pl. faház, fiúgyermek, fi. kivikirkko ’kőtemplom’ stb.).

Összetett mondatok:

• Az alapnyelvben kötőszó nélküli mellérendelt mondatok voltak, ritkán előfordult kötőszó nélküli alárendelés is. Alárendelés helyett leggyakrabban mondatértékű igeneves szerkezeteket használtak (madárlátta kenyér ’olyan kenyér, amelyet a madár látott’, egérrágta kolbász ’olyan kolbász, amelyet az egér megrágott’ stb.).

• Kötőszavas összetett mondatok nem voltak az alapnyelvben.

• Elterjedt volt még a [hadlavá holtát]-típusú szerkezet, amely a tárgyi mellékmondattal volt egyenértékű.

Ragozás:

• A ragozás során csak a jelzett szó változik, a jelzőt nem kell egyeztetni a jelzett szóval (érdekes tankönyvekben). Ez alól csak az értelmezős szerkezet kivétel (finnugor tankönyveket, érdekeseket). A balti finn nyelvekben és a lappban általában egyeztetik a jelzőt a jelzett szóval. Ez a rendszer esetleg az értelmezős szerkezetek hatására fejlődött ki, vagy indoeurópai nyelvi kapcsolatok eredményeképpen.

• A számnév után egyes szám használatos, ez általános jelenség a finnugor nyelvekben, szintén alapnyelvi sajátosság. Ez a jelző − jelzett szó kapcsolat egyik altípusa.

• Egyes számot használnak minden finnugor nyelvben a páros testrészek és a páros ruhadarabok megnevezésére is. Egyiküket pedig a fél szóval jelölik.

Vonzatok:

Az alapnyelvben sok olyan ige lehetett, amelyek indoeurópai jelentésbeli megfelelőjükkel ellentétben nem lokatívuszt, hanem latívuszt vagy ablatívuszt vonzottak. A mai magyarban már nagyon kevés ilyen van (pl. odavész, belefúl stb.), a régiségben és a nyelvjárásokban azonban gyakoribb. E jelenség szemléltetésére finnugor párhuzamok is felhozhatók.

Ha ezekben a vonzatokban a közös szemléletet keressük, akkor azt tapasztaljuk, hogy az indoeurópai nyelvek a megfelelő szerkezetekben a cselekvés helyét, a valahol végbemenő cselekvést látják, míg a finnugor nyelvek a cselekvés kiindulópontját vagy irányát. Ennek az eltérésnek mélyebb oka az lehet, hogy az indoeurópaiak szemléletéből eleve hiányzott az irányhármasság (hol?, honnan?, hová?), míg a finnugor helyjelölésnek ez alapvető tulajdonsága volt.

Összetételek:

A szóösszetételek több módja volt ismert az alapnyelvben, de a leggyakoribb az alárendelő típusú összetétel lehetett.

Birtokviszony:

Az alapnyelvben, ahogy az összes finnugor nyelvben is, a birtokviszonyt nekem, neked stb. van szerkezettel fejezték ki, nem pedig egy ún. habere igével.