Az rtf-változat letölthető innen

Alapnyelvi szófajok

Forrás: BG: 43−48.

Névszók és igék:

• Az alapszókincsben egyaránt találhatók névszók és igék → az alapnyelvben mindkét szófaj létezett.

· Az alapnyelvben a denominális és a deverbális szóképzés még nem különült el, egyes képzők névszó- és igetövekhez is járulhattak.

· Régebben feltételezték, hogy az alapnyelvben létezett az ún. igenévszó (nomen-verbum) kategóriája. Ezt a következő magyar szavakkal bizonyították: les, nyom, fagy, zúz(a). E szavak kétségtelenül lehetnek igék vagy névszók is, de nem egyszerre. Mondatokban világosan elkülönülnek funkciójuk szerint: állítmányi funkcióban igék, alanyi funkcióban névszók Helyesen tehát kétértékű (ambivalens) szavaknak lehetne nevezni őket. Kétségtelen, hogy az alapnyelvben több ilyen szó lehetett; ezt azok a példák igazolják, amelyek szerint néhány közös eredetű szónak az egyik finnugor nyelvben ige, a másikban névszó a folytatása (pl. *wora, worka ~ m. varr │cs. wurγem ’ruha’)

Melléknevek:

· Az alapnyelvben létező kategória, az alapnyelvi szótövek mintegy 6%-át alkotja.

· A névszókból alakultak ki:

1. Számos a főnévvel azonos eredetű melléknevet főnévként lehet használni (pl.: beteg, hideg, meleg; ezekben a főnévi jelentés az elsődleges).

2. Az anyagnevek melléknévi használata is gyakori (arany).

3. A melléknév a jelzett szó előtt nem ragozódik, értelmezőként vagy önállóan azonban ragozandó (lásd a mondattani résznél).

4. Egyes denominális képzők főnévhez és melléknévhez is kapcsolódhatnak (-ság/-ség).

· A melléknévfokozás az alapnyelvben szintaktikai eszközökkel történhetett: a melléknév alakja nem változott, az összehasonlított személy vagy tárgy viszont ablatívuszragot kapott. Ez sok rokon nyelvben ma is így van: cs. marδež mçj δečem patçr ’a szél tőlem (a tőlem az én ablatívuszragos alakja) erős’. A magyarban az ablatívuszi vonzat számos nyelvjárásban fennmaradt, de a melléknév középfokjelet is kap: tőlem erősebb.

Számnevek:

· 1-től 6-ig alapnyelvi eredetűek, kivéve a magyarban az egy számnevet, amely feltehetően sorszámnévi eredetű. E jelenség alapján született meg az az elképzelés, hogy az alapnyelvi népesség 6-os számrendszert használt. Ez azonban téves elképzelés, mert a 8, 9 és a 10, ha nem is minden mai finnugor nyelvben vezethető vissza egy közös, ősi alakra, de változataiban benne rejlik a 10-es számrendszer logikája.

A tőszámnevek 1-től 6-ig

	1	2	3	4	5	6
m.	egy	kettő	három	négy	öt	hat
fi.	yhte-	kahte-	kolme	neljä	viite-	kuute-
cs.	ik	kok	kum	nçl	wič	kut

· A 8 és a 9 elnevezése nem közös, de ugyanazzal a szemlélettel születtek (ti. 10-ből vontak ki 2-t és 1-et):

	8	9
m.		kilenc = kil(e)- ’kívül, kül’ + nc ’tíz’
fi.	kahdeksan = kettő nincs	yhdeksän = ’egy nincs
zrj.	kIkjamis = kettő tízből	IkmÏs = egy tízből
cs.	kandaš = kettő nincs	indeš = egy nincs

· A 10-es helyiérték kifejezésére több finnugor szó is fennmaradt. Közülük a magyarban is megtalálható a -van/-ven (pl. hatvan, nyolcvan). A másik ilyen ősi szó a lapp loge, cs. lu ’10’. A magyarból még ismert -nc (kilenc, harminc) zrj. és vtj. párhuzamokkal rendelkezik. A magyar tíz szintén rendelkezik permi kapcsolatokkal, a zrj., vtj. das szóval együtt kései iráni átvétel.

· A finnugor nyelvek többségében közös a 20 számnév neve. A korábbi hipotézisekkel szemben nem ősiráni eredetű, hanem a *koje ’ember’ szó képzett alakja, amely arra utal, hogy egy embernek 20 ujja van.

· A 100 feltehetően ősiráni eredetű, a kölcsönzés még a finnugor együttélés korában történt.

Névmások:

· A legrégibb szófajok közé tartozik, az alapnyelvben alakilag is elkülönült: a névmások egy szótagúak, a fogalomszók két szótagúak voltak.

· alapnyelvi személyes névmások:

Sg1. *mV ü

Sg2. *tV ý pluralis = ua + *-k

Sg3. *sV þ

· Kérdő és mutató névmások: a palatális változat közelre, a veláris távolra mutat (ez, az).

· A névmásoknak a személyragok és esetragok kialakulásában játszott szerepük szintén ősi voltukra utal.

· A névmások ragozása általában egyedi, rendhagyó, ez szintén ennek a kategóriának az alapnyelv legrégebbi rétegéhez való tartozására utal.

· Az alapnyelvre határozatlan névmások nem rekonstruálhatók, feltehetőleg már a nyelvek külön életében fejlődtek ki.

Határozószók és névutók:

· Egy részük nagyon ősi határozószó, mutató névmási tövekből alakultak ki különböző helyjelölő esetragok felhasználásával.

· A másik csoportba néhány nem névmási eredetű határozószó tartozik, ezek már az alapnyelv korában névutóként állhattak. A határozószók e csoportja a finnugor alapnyelv felbomlása idején indulhatott fejlődésnek, mivel csak kevés olyan alapnyelvi eredetű példát ismerünk, amely idesorolható.

Kötőszók:

· Az alapnyelvig visszavezethető finnugor kötőszók nincsenek, de a mai finnugor nyelvekben néha egymástól függetlenül ugyanabból a névmási tőből fejlődtek ki. Ez jól mutatja az alapnyelv logikájának, a közös eredetű nyelvi rendszernek a továbbélését.