Ha a pedagógiai gyakorlat ennyire átfonja az életünket, érthető, hogy a tudományos gondolkozásban is jelen van a kezdetektől a pedagógiai hatásrendszer értelmezése, a neveléstudomány csírája. Az elmúlt távoli évszázadokban a nagy filozófiai gondolkodók /például Platón, Arisztotelész stb./ fejtették ki, mondták el a pedagógia különböző kérdéseivel kapcsolatos nézeteiket. A neveléstudomány első rendszerező szaktudósának Comeniust tekintjük, aki a XVII. században fejtette ki munkásságát. A neveléstudomány /= a pedagógia elmélet/ önállósodása, filozófiáról való leválása azonban csak a XIX. század végén, a XX. század elején következett be.(9. feladat) A neveléstudomány a pedagógiai gyakorlatról olyan általánosításokat fogalmaz meg, amelyek lehetővé teszik elvi kérdések értelmezését, az egyedi esetektől való elvonatkoztatást, tendenciák, szabályszerű összefüggések megállapítását, illetve az egyedi esetek, jelenségek, folyamatok elmélet alapján történő szakszerű értelmezését.
A pedagógia elmélet önállósodásával – különböző szemléletre, különböző tudományos alapokra építve, olykor egymással versengve – megjelentek az egymástól többé-kevésbé eltérő neveléstudományok. Miből származhat ez a különbözőség? Például abból, hogyan vélekednek az elméletalkotó tudósok a pedagógiaelmélet tárgyáról, kutatási módszereiről, a gyermekről, a gyermekkor szerepéről, a megismerésről, a tanulásról, a pedagógiai hatások lehetséges, kívánatos céljáról, a pedagógiai hatásrendszer természetéről, stb.
Természetesen a pedagógia önálló tudománnyá válása nem jelenti a többi tudománytól való függetlenséget. A tudományos pedagógiák az emberrel, a társadalommal foglalkozó társtudományokkal (pszichológia, filozófia, szociológia, orvostudomány, biológia, genetika stb.) kapcsolatba kerülve képesek csak fejlődésre. Ezért az természetesnek tekinthető, hogy a neveléstudomány történetének nagy alakjai, meghatározó koncepciói jól definiálható viszonyban vannak a társtudományokkal. (10. feladat)
Ha a társtudományokkal való kapcsolat nem érdemi, a neveléstudomány kiüresedik, csak a fő problémák azonosíthatók, de a válaszok „papírgyerekekre”, megválaszolhatatlan „álproblémákra” vonatkoznak. Ilyen helyzet akkor állhat elő a neveléstudományban, amikor nem tudományos válaszokat várnak, hanem a politika akarja ideologikus, „áltudományos” nézeteit neveléstudományként feltüntetni.