1.1. Gyermekkor,
társadalom, történelem
Nevelés és társadalom szorosan
összefüggő fogalmak. A nevelés az emberi társadalmak sajátos jellemzője,
amelynek során a társadalom tulajdonképpen fönntartja, bizonyos értelemben
„újratermeli” önmagát. Minden társadalom számára létkérdés, hogy a felnövekvő
új generációk ki tudják aknázni képességeiket, ugyanakkor az is, hogy
megtanulják az együttélés szabályait, hogy normakövető, szabálykövető
társadalmi lény váljon belőlük. A magyar nyelvben a „nevelés” kifejezés etimológiailag
a növel igével hozható összefüggésbe, mint ahogy az antik görög és római
szavakban („trepho”, „paideuo”,
„educare”) is a naggyá, erőssé tenni, táplálni
jelentést találjuk (Kron, 1997). Nemcsak a nevelés
folyamata, de a nevelés fogalmának a meghatározása is adott kor és társadalom,
sőt társadalmi osztály függvényében értelmezhető. A társadalmak különböző
rétegeiben minden időben olyan magatartásminták, személyiségvonások
kialakulását próbálták ösztönözni, amelyekkel a gyermek az adott közegben eligazodni
és élni tud. A nevelés átfogóbb célját a társadalom egészében érvényre jutó
értékek határozták meg (Shahar, 2000).
A mai tudományos felfogásnak megfelelő egyik megközelítés szerint a nevelés nevelő és növendék kölcsönhatása, vagyis szociális interakciók rendszere. Ebben az interakcióban részt vevő nevelők korszakonként másképp ítélték meg „neveltjeik” sajátosságait. Napjainkra elfogadott, sokirányú kutatási témává vált a „gyermekkor”. Olyan tudományterületek képviselői fordultak e kérdéskör felé, mint az antropológia, a szociológia, vagy a történettudomány (Golnhofer-Szabolcs, 2005). Történészeket jó ideje foglalkoztató kérdés, hogy létezett-e egyáltalán korábban a mai értelemben vett gyermekkor. Hasonló módon gondolkodtak-e régi korok felnőttjei a gyermekekről, illetve mai nézőpontrendszerünknek hol találjuk a történeti gyökereit. Nem lehetséges-e, hogy csak a társadalmi változások, a technika, a tudományok fejlődése generálta azt a folyamatot, amelynek következtében ma a gyermekkort sajátos életkori szakasznak tartjuk, a gyermek sajátos igényeit próbáljuk figyelembe venni életkörülményei kialakításakor.
A gyermekkor történeti vizsgálatának megjelenése a történetíráson belül egybeesett azzal a folyamattal, amelynek során a történészek érdeklődése a történelem „nagy”, elsősorban politikatörténeti eseményei felől egyre inkább a „történelem alatti” dolgok vizsgálata felé fordult, a hétköznapi élet vizsgálata felé. A gyermekkor-történeti kutatások egyik fő csapása a különböző korok hétköznapi valóságát vizsgálja abból a szempontból, hogy hol volt a „helye” a gyermeknek abban a közösségben, ahova beleszületett, milyen nevelési stratégiákat, módszereket alkalmaztak a mindennapi nevelésük során. Ezzel szoros összefüggésben a másik jellemző irány e jelenségek hátterében meghúzódó elvi alapok vizsgálata, amely arra mutat rá, hogyan jelent meg a felnőtt társadalom tudatában a gyermek, illetve a gyermekkor maga, milyen gyermekkép jellemezte a vizsgált korszakot.
Nézzünk egy konkrét példát, ahol elvek
és gyakorlat összekapcsolódnak. A
középkor folyamán a szerzetesi kultúra integráns részét képezte a gyermekek
kolostori nevelése. A nemesi családok gyermekei közül sokan kolostorokban
nevelődtek, sőt a 8. és a 12. század között a szülők joga volt, hogy eldöntsék,
gyermekük fogadalmat tesz-e és szerzetesként vagy apácaként éli-e le az életét.
Ha egy szülő ebben az időben meghozta ezt a döntést, gyermekének nem állt
jogában tiltakozni ez ellen. A nemesi és vagyonosabb városi családok
törvénytelen, azaz házasságon kívül született gyermekei közül is többen
kerültek kolostorokba sőt ezt bizonyos okokból kifejezetten kívánatosnak
találta a társadalom. Ám ahhoz, hogy ugyanezen gyermekek világi egyházi
szolgálatba léphessenek, külön engedélyre (dispensatio)
volt szükségük. A szerzetesrendek között kivételt képeztek a domonkosok, akik
úgy ítélték meg, az ilyen gyermek befogadása túlságosan kockázatos lehet a rend
tagjaira nézve (Shahar, 2000).
Több kérdés is felmerülhet bennünk, ezeknek a történelmi tényeknek a kapcsán. Vizsgáljunk meg néhányat:
· Miért küldték kolostorba a szülők a gyermekeiket?
· Miért emelik ki a történészek, hogy a törvénytelen gyermek is odakerülhetett?
· Miért volt szükség püspöki vagy pápai engedélyre ahhoz, hogy a „fattyú” gyermek világi egyházi szolgálatba léphessen, azaz pap lehessen?
· Miért tartotta a domonkos rend kockázatosnak a törvénytelenek befogadását?
A történettudomány, azon belül a „gyermekkor-történet” a következő válaszokat adja ezekekre a kérdésekre: A középkori Európa szellemi életében, a latin nyelvű műveltség közvetítésében a legnagyobb szerepet a szerzetesrendek vállalták magukra, a legtöbb rend foglalkozott gyermekek oktatásával és nevelésével. Ennek hátterében a középkori gondolkodást átható keresztény vallás dominanciáját találjuk. A középkori nemesi szülők számára elfogadott és nyilvánvaló alternatívát jelentett a gyermekeik kolostorba küldése. De mi a helyzet a törvénytelenekkel? A középkori keresztény vallási dogmák egyik – a gyermekkortörténet szempontjából kiemelt jelentőségű – példája az eredendő bűn átörökítésének kérdése, amely dogmát Szent Ágoston (1. ábra), a 4. század végén és az 5. század elején élt egyházatya nevéhez kötik. Eszerint a gyermek teste születésekor ártatlan ugyan, de a lelke az első emberpár bűnének nyomait viseli. Ennek következtében, ha nem neveljük a jóra, úgy a rossz tulajdonságai, az önzés, az akaratosság, az agresszivitás kerekednek majd felül. Ez minden gyermekre érvényes volt tehát a korabeli hivatalos vélekedés szerint. A törvénytelen gyermeket ebben az összefüggésben azonban nem csupán az eredendő bűn, de saját szülei vétkes magatartása is sújtotta. A társadalom tehát úgy vélte, hogy e súlyos lelki tehertől legkönnyebben a kolostorok megszentelt környezetében, a szigorú vallásos nevelés színhelyén lehet megszabadulni. A domonkos rend szerzetesei azonban egy másik szempontot érvényesítettek: úgy vélték a bűn, amivel az ilyen gyermek a világra jön, túlságosan nagy kockázatot jelenthet a szerzetes testvérekre nézve, ezért nem fogadtak be törvényteleneket. A világtól nagyrészt elzárt szerzetesi élet kívánatos volt a fattyú gyermekek számára a társadalom szemében, de a világi szolgálatnak már megvolt a maga kockázata, ezért kellett hozzá püspöki vagy pápai külön engedély.
1. ábra Szent Ágoston (354-430)
A középkorra jellemző vallásos világkép és az ehhez tartozó elvi megfontolások döntő befolyással voltak arra, hogy gondolkodjanak a szülők, és a felnőttek általában a gyermekről és ezen keresztül arra is, milyen gyakorlatot kövessenek nevelésük, neveltetésük, iskoláztatásuk idején.
A történelem tanulmányozása során az egyik legfőbb csapda az, ha mai valóságunkkal próbáljuk egybevetni a múltat, hiszen, ha így teszünk, legtöbbször hamis következtetésekre jutunk. Az európai kultúra története – és benne az oktatás és nevelés sajátos története - tele van olyan eseményekkel, olyan gyakorlati megoldásokkal, amelyek ma negatív megítélés alá esnek. Akkor járunk el helyesen, ha megpróbáljuk az adott jelenséget a vizsgált korszakra jellemző összefüggésekben értelmezni. Ilyen érdekes történeti probléma a nevelés során évezredeken át alkalmazott testi fenyítés kérdése is, amely megint csak jó példa lehet a gyakorlat hátterében meghúzódó eszmeiség fontosságára. Vannak történészek, (például az ún. „pszichohistória” egyik képviselője Lloyd DeMause) akik úgy vélik, a gyermekekkel szembeni bánásmód története „fejlődéstörténetként” értelmezhető, azaz a rossz felől halad valami jobb, ideálisabb felé. Ennek a változásnak az alapja az emberek közötti – elsősorban a gyermek és az anya közötti - pszichés kapcsolat változása (2.ábra).
2. ábra William
Dyce: Madonna gyermekével, 1827-30
Régi korok emberei eszerint, mai fogalmaink szerint, „rosszabbul bántak” gyermekeikkel, mint a rákövetkező századok felnőttei. Mások (például Linda Pollock) azt mondják, ha a szülők nem adták volna meg a tőlük telhető legtöbbet gyermekeiknek, akkor a rákövetkező generációk veszélybe kerülhettek volna, az emberiség pedig nehezen élte volna túl kultúrája viharos évezredeit (Pukánszky, 1998.).
Tény, hogy hosszú évszázadok nevelési gyakorlatában játszott fontos szerepet a testi fenyítés. A szülők számára ez a módszer természetes és elfogadott volt, olyannyira, hogy az a szülő, aki nem alkalmazta ezt a módszert gyermeke nevelésében, inkább esett az „elhanyagoló szülő” megítélés alá. Az a szülő, tehát aki pálcát vett a kezébe, bizonyos értelemben „csoportnyomás” hatása alatt cselekedett, elvárásként fogalmazódott meg vele szemben ez a nevelői attitűd. (Arról nyilvánvalóan nem is beszélve, hogy őt magát is hasonló módszerekkel nevelték fel). A testi fenyítés természetesen nemcsak a családi, de az intézményes nevelésben is hétköznapi jelenség volt, és legtöbbször nem függött társadalmi rétegtől. A nevelőt sokszor ábrázolják vesszőköteggel vagy pálcával a kezében, legtöbbször ez a megkülönböztető jegye a képi ábrázolásokon (3. ábra, 4. ábra). Itt megint csak utalhatunk arra az ideológiai háttérre, amely hozzájárulhatott e gyakorlat létjogosultságának elfogadásához a középkor folyamán. Végső soron tehát a pálca használata a középkori Európában az erkölcsi nevelés eszközeként értelmezhető, az értékközvetítés egyik sajátos módja ez. Helytállónak tűnik az a feltételezés, hogy a Biblia, amely a gyakorlati élettel kapcsolatban is számtalan szabályt örökített át, ez ügyben is irányadó lehetett. „Te vesszővel vered meg őt: és az ő lelkét a pokolból ragadod ki.”[1] Vagy: „A vessző és dorgálás bölcsességet ád, de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját.”[2] Ennek alapján tehát, aki gyermekét megveri, segít neki abban, hogy lelke felszabaduljon a gonosz hatalma alól. A reformáció nyomán létrejövő protestáns egyházak megerősítették ezt az elvet és továbbvitték a gyakorlatot. Az ágostoni elmélethez kapcsolódó negatív gyermekkép átörökítéséhez tehát – elsősorban Luther tanítása alapján – a megreformált egyházak is hozzájárultak. Ez ellen, a gyakorlatból kiveszni nem akaró, egyébként már az ókortól fennálló jelenség ellen, a legtöbb pedagógiai elméletalkotó felemelte a szavát, kezdve Quintilianus, antik római rétortól egészen napjainkig.
3. ábra Jan Steen: Iskolamester 4.
ábra Gerrit Dou:
Iskolamester
Érdemes
megjegyezni, hogy ezzel a „negatív” gyermekképpel párhuzamosan tartotta
magát egy másik, ennek éppen ellentmondó vélekedés a gyermeki ártatlanságról
is, amelyre megint csak találunk bibliai utalást: „És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és
olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen
nem mentek be a mennyeknek országába.”[3] (Golnhofer,
Szabolcs, 2005.)
A „bánásmód” mögött is ott húzódott tehát a kor társadalmi normarendszere, az adott társadalmi osztályra sajátosan jellemző normarendszer, azok az elvárások, amelyeket a felnőttek követtek. Értékek és normák. Azok az eszmények, elvek és szabályok, amelyeket egy közösségen belül a többség hasznosnak és követendőnek ítélt.