A modern társadalomban a nevelés-képzés-oktatás rendszere mélyen differenciált alrendszerként, lényeges vonásokban (politikai területként, jogszabályokként, költségvetési tételként, tudományként, professzióként) önállósulva működik. A társadalom mint nagy egész számára ez az alrendszer feladatok sorát teljesíti, melyek a szocializáció folyamata szempontjából nélkülözhetetlenné teszik. Szervezett keretek között folyó nevelkedés és tanulás nélkül az individuum nem lenne képes a mai, a munkamegosztás és a politikai hatalmi viszonyok által mélyen differenciált társadalomban eligazodni és mozogni, és a gazdaság, a politika, a kultúra területein sem lehetne kulturált, produktív és demokratikusan cselekvő szereplőkre számítani. Ezek a funkciók az iskola példáján a következőképpen csoportosíthatók:
Kvalifikációs funkció: az iskola társadalmi-erkölcsi normákat, tudást és képességeket közvetít, melyeket a foglalkoztatási rendszer igényel, s melyek biztosítják a gazdaság versenyképességét. Ezt azonban nem szabad úgy értenünk, mintha az iskola és az iskolai nevelés-képzés-oktatás mindenestül alárendelődne a kapitalista értékesítési érdekeknek. A modern társadalomban rendre törvényileg garantált a nevelési-képzési-oktatási rendszer relatív önállósága (Bourdieu 1978).
Mobilitási és szelekciós funkció: az esélyegyenlőség biztosítására irányuló törekvések a modern nevelési-képzési-oktatási rendszerben politikai elsődlegességet élveznek, ám e törekvések ellenére az öröklött különbözőségek, akár privilégiumok ezek, akár pedig indulási hátrányok, az iskolában rendre reprodukálódnak. Az oktatásügy többszöri reformja mindenesetre hozzájárult a modern társadalmak kulturális tőkéjének a gyarapodásához, valamint a szelekciós küszöb áthelyeződéséhez. A teljesítményelv nagyban visszaszorította az előjogokat, a szociális egyenlőtlenség tényei módosultak, ám mint strukturális jellemzők továbbra is megmaradtak.
Integrációs és legitimációs funkció: az iskola nemcsak tudástartalmakat segít felépíteni, hanem bizonyos értékbeállítódásokat is elősegít, valamint ideológiákat is közvetít, összességében voltaképpen egyfajta életteret képez és jelenít meg. Ez részben közvetlen és nyitott módon valósul meg, politikai és világnézeti nevelés során, részben és főként pedig közvetve, az iskolai klíma, a tananyag kiválasztása, és további másodlagos jellemzők révén. Döntő hatásúnak mondható a teljesítményelv és a fegyelem elfogadtatása a tanulókkal. Ennek a hatásnak tudható be az esélyegyenlőség fikciójának, törekvésének a kitermelődése.
Rendszerelméleti megközelítésben a modern nevelés nem valamely legfőbb érték szerint orientálódik, hanem kétértékű kód szerint igazodik, s ezáltal bizonyos értelemben a szelekció – tervszerű fejleményként – mint a nevelés egyik alapismérve igazolódik, bármennyire kevéssé is szolgálja ez a pedagógiai humanizmust (Luhmann, 1987).
Számos törekvés akadt a neveléstudomány közelmúlt történetében, melyek a modern társadalom felépítettségét és ennek a nevelésre gyakorolt hatását kísérelték meg leírni. A sok fogalomból és elméletből egy tipikus irány emelhető ki, mely az elméleti előfeltevések modellszerű kombinációjából adódik: az emberképből, az oktatáspolitika célrendszeréből, a magyarázó fogalmak szótárából. Szerepet játszanak a fentieken kívül az elméletalkotók érdekei és tudományos érdeklődésük, valamint a társadalmiasítás éppenséggel politikai okokból kiemelt és súlyozott aspektusai. Az alkalmazhatóságban való érdekeltsége okán, továbbá a rend és az értékek mentén szerveződő fogalomtára miatt a funkcionalista elmélet a múlt század nyolcvanas éveinek közepe óta különösen élénken foglalkozik a nevelés- és oktatásüggyel.
Állandósult témának bizonyulnak a következő kérdések: Miért és hogyan befolyásolja a felnövekvő ember társas miliője a szocializációt, például az iskolai teljesítményt, az értékorientációt? Azokat a kvalifikációkat (és csak azokat) sajátítja-e el a gyermek, amelyekkel a szülei rendelkeznek? A nevelési miliők hierarchikusan szerveződnek-e, azaz a társadalmi csoportok és rétegek szerint másképp és másképp? A szocializáció, a nevelés-képzés-oktatás a társadalmi egyenlőtlenséget termeli-e újra, és egyebet se tesz ezzel, mint hogy a meglévő tagozódást erősíti meg? Ezek és hasonló kérdések a társadalom-iskola-tanuló viszonyának alapértelmezését érintik, az idevágó empirikus kutatási eredményekből kivehető válaszok nem teljesen egyértelműek, azonban a demokratizálódásra, humanizálódásra, társadalmiasulásra nézve csak többé-kevésbé pozitív tartalmúak.
A kutatások eredményei viszont egyértelműen kirajzolják azt a tendenciát, mely szerint a korábban a nevelés-képzés-oktatás szempontjából döntőnek tartott réteg-hovatartozás veszít jelentőségéből, és hatását a komplexebb szocio-ökonómiai és szociálökológiai perspektívák felülírják. A szocializációs, nevelési-képzési-oktatási, vagy a másik oldalról fogalmazva: a nevelkedési és tanulási környezet határozza meg egyre inkább a pedagógiai eredményt. A rétegspecifikus kultúrán kívül továbbra is különleges jelentősége van a szülők munkaerő-piaci hátterének. Beható vizsgálatok eredményei mutatják, hogy az objektív munka- és jövedelemviszonyok, illetve ezek szubjektív értékelése előbb a szülők világ- és értékorientációban tükröződnek, majd áttevődnek a gyermekeikére. Ha a szülők nagyfokú kibontakozási lehetőséggel, cselekvési térrel és jogosultsággal rendelkeznek, ez olyan szocializációs klímát teremt, melyben a gyerekek jelentékeny képzési és életsikerekhez juthatnak (Gazsó-Pataki-Várhegyi 1971, Bertram 1996, Steinkamp 1991, Kohn 1990, Hradil 1987).