A neveléstudomány a nevelésnek-képzésnek-oktatásnak a társadalom történelmi és mai változásai szempontjából alapvető jelentőséget tulajdonít. A nevelés-képzés-oktatás bizonyult történelmileg is a társadalmi változások egyik fő hajtóerejének, például a városiasodás mellett, sőt azt megelőzőleg. A modernizációnak, s vele összefüggésben a nevelésnek-képzésnek-oktatásnak, valamint a velük kapcsolatos politikának joggal szentel a modern tudomány nagy figyelmet, annál is inkább, mert ezek a folyamatok folytonosak, a szcenárió állandóan változik
A képzési idő folyamatos hosszabbodása, mi több, az egész életen ár tartó tanulás, művelődés révén a „tanuló” létmód egyre több fiatal számára egyre hosszabb életidőn át lesz domináns életformává. Az átlagos életkor, amikor egy fiatal belép a felnőtt életbe (munka, párválasztás, egzisztencia-teremtés) az utolsó negyven év során jelentős mértékben emelkedett, a „felnőtt” státusba való átmenet kitolódott.
Az iskola befejezésével azonban manapság a legtöbb fiatal számára még nem ért véget a szervezett képzés-oktatás intézményein át vezető út. Szakmai képzés, felsőfokú tanulmányok várnak rájuk, amelyek szintúgy pedagógiailag megfogalmazott és megalapozott elvárásokkal szembesítik őket. Az iskolai élet neveléstudományi kutatása nyomán előálló vizsgálati eredményekből sok adat és összefüggés adaptálható, érvényesíthető a középiskola utáni képző-oktató intézmények életének és munkájának vizsgálata során.
Ugyancsak jelentős kutatási területté nőtt a neveléstudományon belül a felnőtt-szocializáció, felnőttképzés és intézményrendszere. Miként a szocializáció általános értelemben mindennapos folyamat, úgy a felnőttek körében is az, mely a magán-, a családi és a szakmai élet történéseihez képest akár mellékesen is zajlik, s melynek fő tényezői a hivatás, a család, a média. A legutóbbi évek során a modern társadalmakban a szervezett továbbképzés, utánképzés, átképzés, felnőttkori szakképzés komoly jelentőségre tett szert, a népességnek egyre kiterjedtebb rétegeit éri el, s válik az életút konstitutív összetevőjévé (Rosewitz, 1985). A felnőttképzés egész rendszere ma már kevésbé a magánjellegű érdeklődések mentén szerveződik, hanem sokkal inkább a modern gazdaság, a munkaerő-piac problémái felé fordul, esetenként magas szakmai kvalifikációra alkalmas ismereteket közvetít, képességeket fejleszt, képességeket erősít.
A mai modern társadalomban az életen át tartó tanulás fokozatosan intézményesül. Annak érdekében, hogy a társadalom tagjai munka- és foglalkoztatás-képesek maradjanak, vállalniuk kell az élethosszig való tanulást, művelődést. A képzés-oktatás ily módon a társadalom egyre több életterületét hatja át, a pedagógia mindenütt jelenvalóvá válik. A pedagogizálódásnak ez a trendje feltartóztathatatlannak látszik, amit végső soron üdvözölni lehet, bár azt is meg kell gondolni, hogy ezáltal bizonyos életfolyamatok fokozatosan akár el is veszíthetik eredeti tartalmukat, instrumentális összefüggésekbe vonódhatnak be. Ez a trend bizonyos életélmények megélhetését a jövőbe tolja, a mindennapi történéseket és életeseményeket tantervi és didaktikai meggondolásoknak veti alá, s azok mentén szervezi, s akár ki is olthatja a társadalmi és magánélet természetes spontaneitását.
Ellentételezésképpen sokan a társadalom tagjai közül bizonytalan kimenetelű kitörési kísérletekbe fognak. Sokan vonakodnak ugyanis attól, hogy életüket ily mértékben engedjék a pedagógia által uralni. Az antipedagógiák megjelenése, az önmeghatározási törekvések felerősödése a gyermekek, fiatalok, másságokkal élők stb. körében a tiltakozás jelzéseiként is olvashatók. Az ellenállás gyakran kitérő magatartásban, kívülkerülésben, kirekesztődésben, kívülmaradásban, vandalizmusban, huliganizmusban, vagy éppen viselkedés- és tanulási zavarokban (dys-problémákban, tanulási nehézségekben) manifesztálódik. Gyakorta észlelhető a közvélekedésben, közbeszédben az iskolának és a nevelők-tanárok munkájának indulatoktól kísért előítéletektől egyáltalán nem mentes leszólása, leértékelése. Az emberek közül sokan – gyermekek, fiatalok és felnőttek egyaránt – menekülnek a „pedagógiai provinciából”, s visszavonulási-menekülési képességeket erősítenek magukban, például a zenék, sztárkultuszok, idólumok és drogok mámorában.
A szocializációt a társadalmi hatások összességeként értelmezni nem jelenti azt, hogy behódolnánk holmi „szociologizmusnak”, mely szerint a nevelés nem volna más, mint a társadalmi viszonyokba való beillesztés, a képzés-oktatás pedig nem volna más, mint ezeknek a viszonyoknak a kiszolgálása. A szocializáció jórészt spontán, ámde nem mechanikusan lefutó folyamat, a nevelés-képzés-oktatás nem pusztán dresszúra, mely csupán az egyének és csoportok teljesítményképessége növelésére szolgál. Az egyének és közösségeik számára a modern, nyílt, demokratikus, humanisztikus társadalom és annak nevelési-képzési-oktatási, valamint művelődési, politikai intézményrendszere szabadságot biztosít, szabad mozgásteret enged, sőt teremt és garantál a kibontakozásra, fejlődésre, önnevelésre, önképzésre, művelődésre, összefoglalóan: a felelős önmeghatározásra; a felelősséget vállaló részvételre a társadalmi életben, a rend megteremtésében és megtartásában; ugyanakkor igényli is a közösségfejlesztő, értékteremtő cselekvést, a részvételt, sőt éppenséggel az önfejlesztést, önnevelést, önképzést, művelődést – egész életen át.
A
neveléstudományt az ezredforduló tudományelmélete cselekvéselméletnek, a nevelés-képzés-oktatás mint társadalmi tevék
Nevelésfilozófiai alapfelfogásunk szerint a gondolkodó egyén az, akire az élet minden terén, a társadalmi lét minden közegében, a társadalom minden alrendszerének szüksége van. A 21. század humanisztikus társadalmának elmélyülő demokráciájában viszont az egyén jogos igényt formál arra, hogy döntéshozóként léphessen fel – a növekvő direkt polgári participáció körülményei között – az élet, a társadalmi lét minden területén (Schaffhauser, 2003).