6. 1. 2. Az agresszió természete, fajtái

Az etológia, a humánetológia eredményei alapján már igazoltnak tekinthetjük, hogy az agresszió fontos magatartásbeli szabályozó mechanizmus, amely valamilyen formában minden magasabbrendű állatban kimutatható. (Csányi V. , 1986) Az állatvilágban az agresszió ösztönkésztetés, és arra irányul, hogy a fajtársak egymást távol tartsák a saját ön- és fajfenntartásukat biztosító erőforrások közeléből. Az emberben is jelen van az agresszió mint ösztönkésztetés. Az agresszióra való ösztönkésztetés velünk született, az életképesség feltétele. Csak a megnyilvánulása lehet másmilyen. Az „emberi agressziónak megvannak a maga humán jellegzetességei, megnyilvánulásai. Az egészen elemi, lényegében biológiai formáktól eltekintve, megnyilvánulásukban rendkívül változatosak lehetnek. Tanulással, az adott kultúra befolyása alatt az emberi biológiai agresszió egészen alacsony szintre szorítható és nagyon magas szintre is emelhető”.(Csányi V., 1999. 683. p. )

Az agykutatások eredményeként azt tudjuk, hogy az agresszív ösztönkésztetés ugyan velünk születik, de megjelenése nem köthető egyetlen génhez. Az agresszivitás valamennyi életműködésünkkel kapcsolatban van. Meghatározó szerepet az agresszivitásban is az idegrendszer játszik, meghatározó jelentősége van a hypothalamusnak mint érzelmi központnak. A. szabályozó idegközpontok összefüggő hálózatot alkotnak, s ezen belül terjednek a külső és belső eredetű információk. A hálózat működését hormonok is befolyásolják, csakúgy mind valamennyi életműködésünket. A hormonok közül az agresszióra vonatkozóan legnagyobb hatást a tesztoszteronnak (a hím nemi hormon) és a glukokortikoidoknak (a stresszhormonok) tulajdonítanak. (Haller J. , 2005)

A pszichológia irányzatai abban megegyeznek, hogy az agresszió megjelenésének alapja a szükségletekben való gátoltság, a frusztráció, az akadályoztatásból adódó feszültség. Abban már különböznek, hogy milyen szükségletekre helyezik a hangsúlyt. Ugyanakkor látnunk kell, hogy létezik agresszió frusztráltság nélkül is, s nem minden frusztráció vezet agresszióhoz.

Ha az ember egyéni fejlődését nézzük, megállapítható, hogy kis korban még nincs igazi agresszivitás, mert fájdalomokozás ugyan van, de hiányzik belőle ennek szándéka. Óvodáskorban megjelenik a szándékosság. A személyre szóló és a tárgyakért, juttatásokért folyó harc otthon is, az óvodában is rendszeres. Már ebben az életkorban megjelenik a különbség a nemek között, a kisfiúk inkább verekszenek, a kislányok inkább csúfolódnak, nyelvelnek. A serdülőkorra csökken a „verekedős” agresszió gyakorisága, annak függvényében, ahogy a gyermek, az ifjú a családban, az iskolában más, a társas környezetben jól alkalmazható, a fizikai erőszakot helyettesítő vagy éppen elkerülő reakciómódokat is megtanul.

Az agresszió megjelenési formái, megítélése, az emberi társadalom történetében változik. Ma már elborzadva gondolunk a keresztre feszítésre, mint igazságszolgáltató eljárásra, a boszorkányégetésekre, viszolyogva nézzük (ha már nem kerülhetjük el) a vármúzeumokban a kínzó eszközöket stb. Pedig az utóbbi évtizedekben sem csökkent az agresszió a társadalomban, csak más, burkoltabb formákat öltött. Mi magunk azonban tudatosabbak, érzékenyebbek lettünk az agresszió megítélésével kapcsolatban. S miközben ez így van, megnőtt életünkben a televízió szerepe, aminek eredményeképpen az agresszió „házhoz jön”. (1. feladat) Ezzel együtt a gyerekek életében sem a Piroska és a farkas valamint más klasszikus mesék jelenítik meg csak az agressziót, hanem ebből a televízió is jócskán kiveszi a részét. (2. feladat)

Az agresszió megjelenése sokféle. Csoportosítására több lehetőség van, de mindig marad hiányérzetünk részben az átfedések, részben a hiányok miatt. Az átfedések, a hiányok valószínűleg abból is adódhatnak, hogy az emberi agresszivitás jelenségvilága még mindig nem tisztázott minden részletében, az agresszív megnyilvánulások nagyon komplexek, egyéni jellegzetességeket mutatnak – ezért ellenállnak a leegyszerűsítő, egy szemponton alapuló csoportosításnak. A szakirodalomban való eligazodás segítése érdekében azonban érdemes megismerkedni az agresszivitás néhány csoportosítási változatával.

Az etológia szerint az emberi agressziós viselkedésformák lényegében a következő csoportokba sorolhatók be: a rangsorral kapcsolatos agresszió (fontos, hogy az embernél lehet a rangsor párhuzamosan differenciált, azaz ugyanabban a csoportban ugyanakkor különböző területen más-más személy lehet elismerten a legjobb); territoriális agresszió (térfoglaló viselkedés); tulajdonnal, birtoklással kapcsolatos agresszió; frusztrációs agresszió; explorációs agresszió (új csoportba kerülésnél a rangsorba való beilleszkedés érdekében a határok próbálgatása); a szülői agresszió (az utódok „fegyelmezése”); nevelői agresszió (tanítás érdekében iskolában, munkahelyen, katonaságnál a felettes dominanciájának biztosítása érdekében); normatív vagy morális agresszió (a csoport normáinak megtartása érdekében); agresszió a kívül állóval szemben; autoagresszió (saját testre irányuló agresszió), csoportos agresszió. (Csányi V., 1999)

A pszichológia az érzelem (düh) vezérelt agressziót és az instrumentális agressziót írja le. Az érzelemvezérelt agresszió lényege, hogy valamely esemény, történés frusztrálja az egyént, s ez dühöt, félelmet vált ki a személyben, aki erre agresszióval reagál. Az instrumentális agresszió lényege, hogy az agresszióval valaminek (tárgy, pénz, hatalom stb. ) megszerzése a cél. Ugyancsak a pszichológia alkalmazza azt a megkülönböztetést, hogy az agresszió lehet aktív vagy passzív. Az aktív a támadó látványos akcióját feltételezi, a passzív agresszió valamilyen, a másik ember számára fontos tevékenység elmulasztását, vagy a másik ember elé akadály gördítését jelenti. (Urbán R., 2004)

Az agresszió fajtái a megnyilvánulás módja szerint: cselekvésben megnyilvánuló agresszió, mint például mások fizikai bántalmazása; verbális agresszió: szitkozódás, becsmérlés, fájdalmat okozó, sértő szóbeli minősítések; szimbolikus agresszió: ide tartoznak az agresszív viselkedés ritualizált formái, mint a nyelvöltögetés, ökölrázás, egyéb gesztusok stb. ; tárgyi agresszió: tárgyak dobálása, rongálása. (Polcz A., 1999. ,Csányi V., 1999) - Tapasztalatból tudjuk, hogy a különböző megnyilvánulások együtt is járhatnak.

Az agresszió az agresszió tárgyához való viszonyát tekintve lehet közvetlen, az agresszió tárgyára irányuló, szemtől-szemben zajló; lehet közvetett, mert az agresszió tárgya nincs jelen (ilyenkor inkább a verbális és a szimbolikus agresszió jelenik meg ); lehet elkerülő, amikor a körülmények miatt (például az agresszió tárgya erősebb, magasabba a beosztása) nem célszerű az agresszió közvetlen kinyilvánítása (gyengébb, alacsonyabb beosztású kapja a másnak szánt agresszív megnyilvánulást).

Az agresszió nem mindig fejeződik ki nyersen, a személy – tudván, hogy az agressziót környezete elítéli, esetleg bünteti, esetleg ő maga sem tartja helyesnek – elfojhatja, elnyomhatja magában az agresszív késztetést, de megszabadulni nem tud tőle. Szerencsés esetben folyamodhat a gyerek elaborációhoz, ami azt jelenti, hogy indulatait „kirajzolja”, „kijátssza magából”. Serdülőkortól ennek eszközei már mások, az elaboráció inkább a fantázia szintjén valósulhat meg. Az elfojtás másik változata a szublimálás, amely az agresszív késztetéseket társadalmilag értékessé alakítja. (3. feladat). Kevésbé szerencsés esetben a személy az agressziót önmaga ellen is fordíthatja, ez az autoagresszió. Az önmaga ellen irányuló agresszió a körömrágástól, a pszichoszomatikus betegségeken, a drogfüggővé váláson át az öngyilkosságig terjedhet. De az elfojtás sajátos módja a regresszió is, azaz a gyerek visszaeshet bizonyos területeken (szobatisztaság, kommunikáció, tanulás) egy korábban már meghaladott fejlettségi szintre. (Polcz A. , 1999)