Régóta tudjuk, tapasztaljuk, hogy a pedagógiai jelenségek, folyamatok elemzésével foglalkozó neveléstudománynak természetes szükséglete más tudományágak ismeretanyagának, magyarázó szempontjainak és kutatási metodikájának magába ötvözése. Tárgyából következően elsősorban azokkal a tudományokkal van szorosabb kapcsolata, amelyek az emberrel (általánosságban és a maga individuális egyediségében) foglalkoznak, filozófiai, biológiai, pszichológiai lényegét, társas-társadalmi meghatározottságát kutatják. Ezért szokták a neveléstudomány interdiszciplináris (tudományközi) jellegét hangsúlyozni.
Joggal merülhet fel a kérdés, vajon a pedagógiának vannak-e hasonlóan szoros kapcsolatai a művészetekkel, amelyek szintén az emberről, az ember és a környező világ kapcsolatáról adnak érzékletes képet. Részben. A pedagógia mindig is fontosnak tartotta a művészeteket mint az ember alakításának eszközét, elemezte az általuk megvalósítható pedagógiai befolyásolás lehetőségeit, de nem használta fel a pedagógiai jelenségek, folyamatok megismerésére. Inkább a megismerés módjának, az ábrázolás jelrendszerének különbségeire helyezi a hangsúlyt. Nem talált érdemleges kapcsolódási pontokat még azzal a művészeti ággal (a szépirodalommal) sem, amelyik az alkotás folyamatában épp úgy a nyelvet használja, mint a tudományok a maguk eredményeinek megfogalmazásakor. E megállapítás igazságát nem csökkentik a kivételek: a nevelés történetéből ismerünk olyan jelentős gondolkodókat, akik a gyermekről, a nevelésről vallott nézeteiket szépirodalmi formában (is), un. pedagógiai regényekben fogalmazták meg attól a szándéktól vezérelve, hogy pedagógiai koncepciójukat – a maguk teljességében, összetettségében – a tudományos leírásoknál hatásosabb eszközökkel mutathassák be. Csupán a leghíresebb példát idézzük: a francia felvilágosodás nagy pedagógiai művét, Rousseau „Emil avagy a nevelésről” c. munkáját (Rousseau, 1997). (1. feladat)
Bizonyos értelemben az irodalom és a pedagógia kapcsolatát fedezhetjük fel akkor is, ha számba vesszük, hogy jelentős írók miként vélekednek az iskoláról, nevelésről, milyen pedagógiai gondolatokat fogalmaztak meg műveikben, szakírói vagy tágabb közéleti tevékenységükben (Hegedűs, 1976; Grezsa, 1979). Nézeteik forrása gyakran kényszerű, (olykor kifejezetten nyűgnek érzett, az alkotó tevékenységet gátló foglalkozásnak tekintett) tanári működésük. Más esetekben viszont az írók pedagógiai nézetei tágabb horizontúak, túlmutatnak az iskolán s a hozzá kötődő professzión: írásaikban a nevelés, a művelődés a társadalom megváltoztatásának, egyes rétegek, csoportok felemelkedésének/felemelésének eszközeként jelenik meg. Bármilyen fogantatásúak is s bármennyire reálisak vagy illuzórikusak is az írók – irodalmi műveken kívül megfogalmazott – pedagógiai nézetei, megismerésük, elemzésük árnyalja az íróról kialakított képet. Más oldalról e gondolatok az író ismertsége, népszerűsége, kifejezés módjának stiláris ereje révén hatásos érvanyagként működhetnek pedagógiai vitákban, gondolatmenetekben, a neveléstudomány számára is elfogadhatóbbá tehetnek új vagy addig nem integrált pedagógiai koncepciókat.
Példaként idézzük a XX. századi kiváló magyar próza-
és drámaírót, gondolkodót, Németh Lászlót. Igaz, neki nem volt tanári
képesítése, de közel húsz esztendőt töltött iskolában mint iskolaorvos és
tanár. Mindkét minőségében kutató-kísérletező ember volt: a Medve utcai
polgáriról írván az iskola-egészségügyet akkor még szokatlan módon (1937)
szociológiai összefüggésekbe ágyazta (Németh, 1963), a hódmezővásárhelyi tanári
években (1945-49) pedig az un. integrált tantárgyak felépítését és oktatását
kísérletezte ki. S bár vitathatatlan, hogy a művelődési anyag elrendezésének és
feldolgozásának ez a módja nem Németh László-i találmány, de a hazai pedagógiai
közgondolkodásba elsősorban mégis az ő elméleti és gyakorlati munkássága nyomán
épült be. Lányai fejlődésének, tanításának-tanulásának tapasztalataiból, tanári
munkájának elveiből és gyakorlatából, a tanyasi, vidéki gyerekek sorsáért küzdő
„szathmárylajosok” iránti tiszteletéből, demokrácia-elképzeléséből kerekedett
ki a korát messze megelőző közoktatás fejlesztési tervezete (Németh, é.n.). S
mini esszéjében talán ő rajzolta meg mindmáig a leghitelesebben – apjáról
mintázva – a jó tanár karakterét (Németh, 1980). (2. feladat). A pedagógiai hatás s –
mint a füredi iskolát köszöntő egykori beszédében fogalmazott – a pedagógiai
ethosz természete mindvégig foglalkoztatta (Németh, 1975). „Titkukat” számos
tanulmányában próbálta megfejteni, leírni. Németh László gazdag pedagógiai
ouvre-jéből itt csak néhány képet villantottunk fel, de ennek alapján is
érthető, hogy az irodalom- és a neveléstörténészek egyaránt nagy figyelmet
fordítanak az életmű pedagógiai tárgyú darabjaira.
Az irodalom és a pedagógia kapcsolatának egy másik megközelítés módja lehet a tanárként dolgozó írók életrajzának sajátos szempontú tanulmányozása: a foglalkozás teremtette lehetőségek vagy többnyire korlátok összefüggése az alkotói életművel. (Jókai Anna neves írónő például sokáig tanított általános iskolában magyar tanárként. Ennek az életrajzi elemnek a lenyomatát számos írásában felfedezhetjük. Közülük most csak egyre, A forma című novellájára utalunk, amelyben egy gyanakvó, intrikus légkörű tantestületről s a közéjük nehezen/sehogy sem beilleszkedő fiatal tanárnőről olvashatunk (Jókai, 1981). Gondolkodhatunk a szerző tapasztalatai és a novella élményvilága közötti kapcsolatról, az írónő korábban maga is többször nyilatkozott az iskolához fűződő nyomasztó emlékeiről.
A neveléstudomány számára is tanulságos információk származhatnak különböző korszakokból a tanári-tanítói réteg életmódjáról, kapcsolatrendszeréről, a tanügyi hatóságok működésmódjáról. Különösen fontos lehet annak vizsgálata, hogy az iskola mint szervezet hogyan fogadja be vagy veti ki magából az alkotó értelmiségieket. A XX. század második harmadában például számos olyan regény született, amely ezt a problematikát egyetemi, főiskolai keretek között zajló történetben dolgozta fel. E könyveknek nemcsak szereplői, hanem szerzői is gyakran valamely felsőfokú intézmény oktatói voltak, s a műben saját intézményük belső viszonyait ábrázolták.
A bőséges kínálatból csupán néhányra utalunk: Malcolm
Bradbury, egy kelet-angliai modern egyetem irodalomtudós tanárának több regénye
is egyetemi környezetben játszódik és a felsőoktatás problémáiról szólnak, az
egyetemek változásaival összefüggésben vizsgálják az értelmiség helyét,
szerepét és lehetőségeit (Bradbury, 1979). Alig korábban a német Hermann Kant a
villanyszerelőből a történelem-politika felhajtó ereje folytán értelmiséggé
(germanistává) lett Robert Iswall történetét írja meg. Az események
kiindulópontja egy kelet-német egyetem mindössze tizenhárom évet működő
Munkás-Paraszt Fakultásának tervezett megszűnése. A búcsúztató beszédet tervező
főhős visszatekintve életére széles társadalmi körképbe ágyazva idézi fel
egyetemi tanulmányait, élményeit (Kant, 1979). Az Európa Könyvkiadó 1981-ben
jelentette meg a szovjet-orosz Grekova hasonló tematikájú könyvét. S említsük
meg az ELTE angol tanszéke egykori vezetőjének, Sarbu Aladárnak az Egyetem című
írását, amely ha nem is tekinthető utánérzésnek, de a divatos tematika
követőjének mindenképpen, s amelyet megjelenésekor kulcsregényként olvastak
izgatott érdeklődéssel hallgatók és tanárok egyaránt (Sarbu, 1995).
A szépirodalom azonban mégis a művek révén válhat igazán „társává” a neveléstudománynak. Az irodalmi műveknek sajátossága, hogy a jelenségeket, eseményeket, embereket, érzéseket a maguk egyediségében, élményszinten, a hétköznapi vagy a tudományos leírásokhoz képest más, esztétikai minőségben ragadják meg. S ez páratlan lehetőséget ad a neveléstudománynak: a pedagógiai jelenségeket nemcsak elvont, fogalmi szinten, hanem a maguk összetettségében, az élet teljességében ismerheti meg és – az esztétikum sajátosságai által felerősítve – hatásosabban mutathatja be. Amint azt Mérei Ferenc a művészetpszichológia alapkérdéseit elemezve írja, „az irodalom nem példatár, hanem dokumentumgyűjtemény. Az írók többet tudnak az életről, mint a pszichológusok. E többletet magába foglaló irodalmi műből meríthetünk új ismereteket, új tapasztalatokat. Nincs olyan szociológiai vagy pszichológiai rögzítés, amely ugyanolyan gazdagon és hitelesen tudna visszaadni egy emberi történést, mint az irodalmi epizódok. Ezeknek sajátos funkciójuk van: kiemelik a fontosat, magyarázzák a mondanivalót, utalnak a rejtettre.” (Mérei, é.n.) Ennek megfelelően felhasználásuk is sokrétű lehet. A továbbiakban két összefüggésben mutatjuk be a szépirodalomban rejlő pedaggikumot:
· a tudományos megismerés és
· a pedagógia oktatásának eszközeként.