Jókai Anna: A forma (részletek)

Ilyen iskola nincs még egy a megyében. Talán még "országos viszonylatban" is egyedülálló - legalábbis Molnár Beáta igazgató így minősítette az avatással egybekötött tanévnyitó ünnepségen. A meghívott vendégek ebben nem is kételkedtek, részben azért nem, mert a község apraja-nagyja besegített társadalmi munkában, s a kételkedéssel saját képességeiket alábecsülték volna - másrészt a beruházási költségeket menet közben négyszeresére emelték: így tömérdek pénznek kell, hogy meglegyen a méltó látszatja.

"Országos viszonylatban" - s máris csillogtak a szemek. Molnár Beáta a viszonylat emlegetését soha, semmiféle összefüggésből nem hagyta ki. Szülő-tanár viszonylat, gyerek-család viszonylat, tanár-diák viszonylat, igazgató-tantestület viszonylat, iskolavezetés-művelődési osztály viszonylat: ugyanannak a kemény, édes mázzal bevont (olykor kissé avas) tortának egy-egy előre porciózott szeletje.

- ... Mert nem oktatási intézményünk nagysága, hanem a felszereltség mértéke az, ami példaként lebeghet valamennyi létesítendő hasoncélú objektum előtt: a nyelvi labor, a külön díszterem és külön tornacsarnok, a hangulatosan kialakított könyvtárklub, a kultúrált étkezőhelyiség, a tágas folyosórendszer és szabad játékpark, neves fővárosi művész hivatásunkat szimbolizáló szoboralkotásával... soroljam-e tovább?

Az ünneplő közönség, a hatóságok különböző képviselői apró, elragadtatott fejbólintással sugallták: sorolja csak. Egyedül az ácsorgó gyerekek remélték: ez a szónoki fordulat a beszéd végének közeledtét jelzi. És Bodony Pálné, Nóra, az új tanerő, kollégánál is nyíltabban unatkozott. Úgy vélte, inkább végig kellett volna vezetni a népet az egész iskolán, és a gyakorlatban megmutatni, milyen szép itt minden és milyen praktikus. Mert hiszen így igaz. Csak amikor a nyakatekert szöveget hallgatja az ember, kezd el kételkedni.

Persze Nóra nem tudta, amit valamennyien: a beszédet az igazgatóhelyettes, dr. Hetényi Elemér írta, Molnár Beáta saját vívmánya pusztán annyi, hogy belecsempészhette a "viszonylatokat". Hetényi Elemérrel pedig senki sem kívánt ujjat húzni, itt bizony a helyettes dirigál továbbra is, csakúgy, mint a régi épületben. Egyáltalán: Nóra sok mindent nem tudott. Stabil, helybeli testületbe pottyant bele, a városból jött, negyvenkét kilométert utazott naponta oda-vissza a busszal. Ketten-hárman a környékbeli kisközségekből jártak be kocsival vagy a helyi járatokkal.

Nóra szemlélgette a kifeszített spárga közé állított osztályokat. Ő maga ott állt a földbe szúrt tábla előtt: VI. b. Ezek az övéi - osztályfőnök a hatodik bében. Kölcsönös észrevételezés, egyelőre. Biológia - történelem: itt végre mindkét szaktárgyat taníthatja, erre szilárd ígéretet kapott. Ezért vállalta a roppant távolságot. No és a központi iskolától megundorodott.

Molnár Beáta közben beszélt tovább. Olyan tökéletesen működött a mikrofon, hogy egyszer sem kellett rajta igazítani.

- Némely gimnázium is megirigyelhetné tőlünk ezt a felszereltséget, némely gimnázium, amely megalapozatlanul ítélkezik az általános iskolai képzés színvonala felett...

Ezt bele kellett szőni. Hetényi Elemér rögeszméje volt, és sikerült is a testület tagjaiba szuggerálni: a gimnáziumi tanárok lenézik őket, munkájukat lekicsinylik. Az alsó tagozatos tanítókban azután már analógiával terjedt a közérzet: a felső tagozatosok meg őket veszik semmibe. A gyerekekkel bizonyítottak, ide-oda, aszerint, hogy egy-egy osztály rontott-e vagy javított negyedik után az ötödikben. Jelesek süllyedtek közepessé vagy fordítva: élvezetes játék volt, amit csak megkevert, hogy némely esetben az eredmény valóban az igazságot tartalmazta.

- Jeles fővárosi művészünk alkotása, hogy stílszerűen fejezzem be, amint már egyszer említettem, nemcsak esztétikai érték, üdítő színfolt a szemnek, hanem jelkép: a pedagógus a társadalom védő erejét jelképezi; ahogy átfogjuk és karóként óvjuk a gyönge, növekvő facsemetéket: gyermekeinket...

Nóra megnézte még egyszer a szobrot. Túl vaskos az ölelő nőalak, és túl kövérek a kőgyerekek. Inkább szorítás ez. Talán, ha nem a nyakuknál húzná őket magához, hanem egy kicsivel lejjebb, a gerincüket támogatva... akkor több látszana az arcukból, magasabbra emelhetnék a fejüket. Persze akkor a főalaknak egy kissé le kéne hajolnia, s a kompozíció bizonyára megdőlne.

Az énekkar befejezte az ünnepséget. Most került sor az iskola tényleges megtekintésére.

- A tanulóifjúság szétszéledhet - hirdette ki Hetényi. - Holnap reggel háromnegyed nyolckor gyülekező újra az udvaron… Az iskola épületébe csak az léphet be, aki fölmutatja a papucsát...

Az épület kétszintes, a földszintet az emelettel szinte a levegőben lebegő, a fűrész fogaira emlékeztető lépcső kötötte össze.

- A modern építészet csodája - mondta a tanács igazgatási osztályának főmérnöke -, olyan, mintha nem tartaná semmi, pedig statikailag abszolút fix...

Mindannyian meggyőződhettek róla: harmincöt súlyosra hizlalt felnőtt alatt se szakadt le az elegáns, kecses lépcsősor. A korlát kovácsoltvasból készült, a rácsozat vékony, de sűrű. Ezen nem fér át a legkisebb gyerek feje sem - baleset kizárva. A lépcsőfokok egy kissé keskenyek ugyan és síkosak, de majd lekoptatják. Ámbár posztópapucsban...

- Hogy fognak ezen az elsősök föl-le szaladgálni? - kérdezte Nóra, véletlenül éppen Hetényitől. Szédült, ahogy letekintett, káprázott a szeme. Ez a sok fölösleges cikk-cakk!

- Szaladgálni?! - Hetényi őszintén meglepődött. Mintha most hallaná először ezt a szót, lépcsővel kapcsolatosan.

- Még mi sem hiányzik! Itt lesz ám folyosó ügyelet! Ez nem a városi anarchia!

* * *

Az órarend mindig óriási vitákat kavar. Igazságosan elkészíteni, hogy gyereknek, tanárnak egyformán jó legyen, szinte lehetetlen. Az órarend már évek óta Osztyer Sándorné társadalmi feladata. Buzgalommal nekifog, de a szemrehányások özönében végül sírva fakad, összegyűri a kockás ívet: ha őt szidják, csinálja más, ő nem a falu bolondja, ő kémia tanár... Hetényi ezt-azt belejavít, aztán hatalmi szóval szentesíti.

Nóra szerencsére még időben előterjesztette egyetlen kérését: nem zúgolódik, ha teletűzködik lyukas órákkal, a délelőttös hét se okoz gondot: amikor nincs éppen busz, a családlátogatásokat végzi. Csak a délutános műszakban kell egy tényt tudomásul venni: a Volán kocsija (állomás az iskolától két-háromszáz méterre) 18: 55-kor indul; és akkor végződik a hatodik óra. Tehát - kérte Nóra - vagy ne legyen hatodik órája, vagy délutános héten megtarthassa azt a rendes tanítás előtt, vagy engedjék meg, hogy előbb sorakoztasson, s az osztályban tartott kabátját, táskáját fölkapva, az autóbuszt még elérje. Másként plusz három óra, teljesen céltalanul, késő este. Egyedi kérés - de negyvenkét kilométerről ő jár egyedül. (Az állapotával nem is érvelt; azzal jobb senkit sem bőszíteni.)

Osztyerné azt mondta, hogy valakinek egyáltalán ne legyen hatodik órája, az technikailag kivihetetlen.

(...)

- A humánum érdekében nagy kockázatot vállalunk - mondta Hetényi -, nagy, nagy kockázatot! Behunyjuk a szemünket, s magácska szépen, csendben öt perccel előbb levezeti az osztályt. Kéthetente kétszer. Hallgatólagosan.

- Suba alatt - fejezte be Beáta, és örömmel hunyorított.

- De semmiről semmit nem tudok! - Hetényi maga elő emelte a kezét.

- Ó - mondta akkor Nóra boldogan -, pótolom én azokat az öt perceket... szünetben... és hányszor és hányszor... köszönöm.

Így van ez immár harmadik hónapja. A gyerekek is megértették: ezeken a napokon nincs semmi „magánduma". Persze a busz néha késik, de erre nem lehet számítani.

Nóra ezen a dúlt osztályfőnöki órán már a sorakozónál hallotta, ahogy a busz csikorogva elhúzott az ablakok alatt.

Duplán ingerült volt, mire a tanáriba lépett:

- Ó - fogadta gúnyosan Balláné -, csak nem pazaroltál véletlenül még öt percet az ifjúságra?!

Okosabb lett volna humorként felfogni.

- Én - felelte Nóra s ledobta a holmiját - a negyvenöt percet végigdolgozom. Mindig. Ezért nem hiányzik néha az az öt.

(...)

- Ki az, aki itt nem dolgozik? - robbant Balláné. - Méltóztasd a célzásaidat konkretizálni... Azért neked sincs minden megengedve, ha puszipajtás is vagy a mamussal...

- Én?! - Nóra segélyt kérően körülnézett. - Megbolondultál? Mi ez az útszéli hang?

- Tanyasi gyerek voltam, drágaság... de azért ugyanolyan diplomám van, mint neked... képzeld. És én is megtanítom a biológiát meg a történelmet, ha nem is pátyolgatom a társaságot olyan látványosan...

- Mi bajod velem? Rajtam akarod kitölteni a bosszúdat? Otthon ordítozzál!

Balláné elfehéredett. Ezt még nem merte soha senki. Hát már ennyire nyilvánvaló?

- Az én párom idegeit megemészti a közszereplés... de az én párom meg se engedné, hogy a feleségével kivételezzenek. Öt perccel előbb lelépni, szép kis fegyelem!

Endresz Zsuzsa kezében megállt a piros filctoll. Fülelt. A többiek (még a kis Kovács is) lassan elszivárogtak.

(...)

Nóra a csukott igazgatói ajtóra pillantott. A kulcs a zárban: Beáta tehát már elment. Hetényi pedig ötnapos svéd tanulmányúton van, országos delegációval.

- Hát ide figyelj! - mondta; leült szemközt Ballánéval. Igyekezett halkan beszélni, egy-egy mondata kiáltásra sikeredett mégis. - Te ne papolj a fegyelemről. Röpdolgozatokat íratni, és utána javítatlanul, összetépve be a papírkosárba... S amíg a gyerekek güriznek, teljesen hiába, te manikűrözöd a körmödet vagy a Ludas Matyit olvasod... azt hiszed, a diákjaid vakok? Még a statisztikát is velük csináltatod, a naplódat a Kerekes Anikó írta tele a nyomtatott nevekkel. Öt héttel elmaradtál a tanmenetben... Persze. kitöltöd a negyvenöt percet, de mivel? Hát ez a lényeg? A nyomorult forma?! - Az osztálykönyvvel az asztalra csapott.

- Micsoda értesülések... micsoda alaptalan...

Endresz Zsuzsa gondosan rácsavarta a tollra a kupakot.

- Egy pillanat - vágott közbe élesen -, semmi közöm hozzá, de nagyon érdekes. A kartársnő - hidegen Nórára nézett - honnan szerzi az effajta értesüléseket? Odaáll a gyerekekkel bratyizni, faggatózni?

- Döntsd el - Nóra most már Zsuzsa felé fordult -, döntsd el, tegezel vagy magázol! De ne használd ezt a távoli harmadik személyt.

- Nyugodtan tegezhetlek. És viszont. Nincs köztünk akkora korkülönbség, ha erre célzol... Férjhez mehettem volna én is, és ma is, ha az igénytelenség vezérelne... Mint egyeseket, akik bármilyen bunkóhoz hozzámennek, nem számít az iskolai végzettség, ugye, aztán fölcsináltatják magukat, és azt hiszik, ők a világ közepe.

Nóra csak ült. Világosan érezte, két dolgot tehet csupán: vagy "felülemelkedik" - hiszen valójában olyan nyomorultak - és hallgat, vagy pofon csapja Endresz Zsuzsát, de úgy, hogy a székről menten leplattyan. Nagyon hajlott az utóbbira...